Másnap köztudomásu lett a dolog: Judex meghívta régi jóbarátait és rokonságát a kézfogóra. Az egész város érdeklődött az eljegyzés iránt; előrelátható volt, hogy a családi ünnep a legfényesebb lesz, amilyen Selmecen kevés esik tíz esztendőben. Rá volt ez írva a ház utolsó zugára is: kárpitosok és ácsok érkeztek, akik a szobákat átalakították, fölcifrázták, sőt az udvaron deszkasátort is építettek, hogy a vidékről érkező vendégeket mind elhelyezni lehessen. Az esztergomi delizsánc nap-nap után hordta a málhákat: bársonyokat, szőnyegeket, ajándékokat, déligyümölcsöt, szalagokat, kössöntyüket, szöveteket, ruhákat s egyéb cifraságot, amelyre netán még szükség lehetett. Berzencéről négy erdőlegény vállára vetett póznákon hozott egy óriás vaddisznót, Liptóból hordóstul érkezett az ostyepka meg a túró, Sárosból a mézeskalács, Tiszolcról a fenyőpálinka. Csoda volt, hogy az óriási házban mindennek helyet lehetett találni; pedig az ő kebléből is sok minden fölszínre került. Az almáriumokból előszedték a híres gölnici, harminc rőf hosszu damaszt abroszokat, az üvegszekrényből a gyönyörü Brenner-ezüstöt, a szekrények mélyéből az ünnepi arany főkötőket meg a selyemkendőket, a pincéből a legmohosabb palackokat, a padlásról a cselédség üvegzöld libériáit. Fiókos szekrényét kinyitotta a nagyanya is és legféltettebb kincsei közül egy évszázados lókoponyát szedett elő. Ennek nagy jelentősége van. Ha az eljegyzés előtt kiszögezik a kapu fölé, elűzi a gonosz lidérceket, amelyek meg akarják rontani az új frigy boldogságát.
Az a láz, amely az elkövetkezendő ünnepségeket jelentette, természetesen nem hagyhatta érintetlenül a diákokat sem. De a hatás itt más volt. A víg társaságra egyszerre csöndes ború szállt alá. Hogy a dolog így fejlődjék, senki, legkevésbbé Cseróczy hitte volna. Ő meg volt győződve róla, hogy Málika csak dacol vele, de azért, ha jobban meggondolja a dolgot, mégis csak megbékél vele. Ebben a várakozásban most egyszerre rettenetesen megcsalódott, a derült égből lecsapott a mennykő.
A diák éppen Gerstakkernél ült és az akrobatanővel vacsorázott, amikor Hertelendi sápadtan rontott be. Alig bírt szólani.
– Tudod, mi ujság? – kérdezte lelkendezve Cseróczytól.
– Talán Jörgl úr megint párbajozni akar? – kérdezte a diák.
– Ne tréfálj! – pattant föl mérgesen Hertelendi. – Málika eljegyezte magát Frundsberggel!
Cseróczy nem akarta elhinni barátja szavait. Mosolygott, mintha tudná, hogy nála nélkül az ilyesmi nem eshetik meg.
– Ne nevess, szerencsétlen, – ordította már most Hertelendi. – Menj ki az utcára és kérdezz meg akárkit, mindenki tudja már. És ha éppen bizonyiték kell, hát itt az eljegyzési kártya.
Egy aranyszegésü kártyalapot dobott az asztalra. A papíroson frissen nyomott cifra betükkel ez állott: Frundsberg Sámuel, Judex Amália: jegyesek, Selmec. Cseróczy úgy összerázkódott, hogy a szép Meluzina, aki ott ült mellette, azt hitte, a villám csapott beléje. Álla leesett, szeme kidőlt s egy pillanatig oly kétségbeesetten nézett maga elé, mint mikor matézis-vizsgán több ösmeretlenből álló egyenletet kellett megfejtenie. A következő percben aztán fölugrott, messzire kirúgta maga alól a széket, öklével az asztalra csapott s így kiáltott barátnőjére:
– El mellőlem sátán, el! Azonnal el, vagy valami rettenetes fog történni!
A szép Meluzina ijedten nézett rá.
– De édesem, – mondta selypítve, ahogy akkor beszélt, ha kedveskedni akart, – de édesem, nem értem a dolgot…
Cseróczy újra az asztalra csapott. Az asztal érezte, hogy e drasztikus gesztusok ismétlődni fognak s azért szó nélkül kettéhasadt.
– Én értem, – bömbölt Cseróczy, – teljesen értem! Haszontalan, csapni való gazember vagyok, megértetted? Igenis, az vagyok s nem tűrök ellentmondást! Az vagyok!
Le akart csapni az asztalra, de miután asztal már nem volt, lábának adta át a szerepet s olyat dobbantott, hogy Gerstakker ijedten szaladt föl a pincéből. Attól tartott, hogy végre bekövetkezik az, amitől mindig rettegett: hogy a szép Meluzina alatt leszakad a padló.
– Köztünk vége mindennek, – kiáltotta oda Cseróczy a művésznőnek, – menthetetlenül vége! Óh, én hitvány földönfutó! Én gazember, én himpellér! Van-e gonoszabb ember nálam a föld kerekségén?
A szép Meluzina sírva fakadt; könycseppjei megtöltöttek volna egy vizes csöbört.
– Elkergeted magadtól a te kis mókuskádat? – kérdezte s a mókuska egyszerre úgy elkezdett bömbölni, hogy az ablakok belereszkettek s a padmalyról egy meglazult malterdarab esett le. – Elhagysz, eltaszítasz?… hűtlenül… igen?… megtudod hasítani e szívet? elűzöd a te kis prücsködet?…
Cseróczy nem válaszolt. Legjobban szerette volna, ha a szép Meluzina nekiront s fejbe vágja, ah, micsoda gyönyörűség lett volna, ha most valaki jól elveri! Soha ember még úgy meg nem érdemelte volna! Most látta csak, hogy mit követett el, milyen hitvány a jelleme, mennyire nem érdemelte meg, hogy egy tisztaszívü leány feléje fordítsa a tekintetét. Örökké hálásnak, alázatosnak kellett volna neki lennie, tenyerén kellett volna hordania Málikát, s ő e helyett ivott, dorbézolt s egy haszontalan fehércseléddel adta össze magát. Óh, hogy megvetette magát, hogy útálta az életét!
Forgott vele a szoba, a tető rá akart szakadni. Fölugrott és föveg, kabát nélkül rohant ki az utcára. Vakon rohant, amerre lábai vitték.
Csikorgó hideg volt odakint. Ó-Bánya felől metsző szél fújt, de ő nem érezte. Egy pár diák üdvözölte, nem vette észre. Céltalanul bolyongott föl s alá az utcákon, lement Hodrusig és vissza, aztán a Leányvárra, anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik. Nem tudott, nem is akart gondolkozni, azt érezte, mintha a szíve óriási sziklatömb volna s ott kalapálna a torkában. A polgárok kitértek az útjából, csak egy kóbor eb, akár a bánat jelképe, csatlakozott hozzá s kullogott vele. Nyilván épp oly nyomorúltnak érezte magát, mint Cseróczy s nyomorúságának osztályosát találta meg benne.
A Leányváron a tűzőr, – egy öreg, értelmes magyar ember, – ráismert Cseróczyra, s látta, hogy baj van.
A fiatalember haja, bajusza csupa zúzmara volt, a homlokáról verejték csurgott. Amikor a tűzőr karonfogta, ki akarta magát tépni a kezéből. De az őr is még erős legény volt, nem engedte a diákot szabadon. Birkózni kezdtek az éjszakában.
– Mit akarsz? – kérdezte Cseróczy tompán. – Hadd menjek az útamra!
– Nem engedem így el a tekintetes urat, – ellenkezett az őr. – Akinek ilyen az ábrázata, meg a a ruhája, az nem jóban jár. Tessék bejönni velem szép szerével a toronyba, vagy elősípolom a legényeket s majd csak elbánunk a diák úrral!
Cseróczy még egy ideig küzdött, aztán csüggedten eresztette le karját.
– Vigyél hát be, – szólt dörmögve. – Nekem már úgyis mindegy minden…
Bementek a kis szobába.
A diák mozdulatlanul ült és komoran nézett a kemence tüzébe. Az öreg kétszer is beszédbe próbált vele elegyedni, de nem kapott választ, hagyta hát kedvére búsúlni… Sejtette, hogy miről van szó, de azt is tudta, hogy az ilyesmire az idő a legjobb orvosság. Csöndesen rágyújtott pipájára és visszaemlékezett valami fehércselédre, aki miatt egyszer ő is le akart ugrani a toronyból. Régen volt, talán már nem is igaz.
Igy ültek egy ideig, aztán az óra nyolcat ütött, harangozni kellett. Az őr fölkelt a kemence padkájáról.
– Nekem most harangozni muszáj, – szólt pipáját letéve. – Itt marad a tekintetes úr, vagy bejön a kötelekhez? Ha itt marad, – tette hozzá nyugodtan, – akkor rázárom az ajtót, nehogy elszökjék.
– Veled megyek, – dörmögött Cseróczy és kitámolygott a szobából.
Lementek a haranglábhoz. A kötelek ott lógtak szépen sorjában, itt a régi püspöki harangé, amott az estélié, emez pedig az elszállt lelkeké. A tűzőr ledobta kabátját és munkához akart kezdeni. Mielőtt azonban belefoghatott volna, Cseróczy megfogta a kezét és kivette belőle a kötelet.
– Add nekem, – szólt, – jól fog esni a munka.
Meghúzta a kötelet s fönt mély hangján megszólalt az esti harang. Tömören, keményen és mégis megnyugtatóan röpültek világgá a harang szavai: békét, nyugalmat hirdetve a városnak. Cseróczynak eszébe jutott a messze tiszamenti falu, ahol született: a nagyharangnak éppen ilyen volt a szava s ha vasárnapra megkondult, gyermeki hittel ment édesanyjával a templomba, az Úr színe elé, akit jónak és öregnek képzelt, mint egy melegszívü nagyapót. Hogy tudott hozzá imádkozni és hogyan hitte, hogy szeme állandóan rajta csüng! Amikor kijöttek az Istenházából s ő titokban megvallotta volt a jóságos atyának, hány madárfészket rabolt ki s hányszor verte meg a pajtásait, szíve fölújhódott, ragyogónak látta az egész világot s a gyermekek repeső boldogságával ment haza. Talán azóta sem volt templomban… Húzta-húzta a harangot s egyszerre megtalálta azt, amit hiába keresett a Hodruson, a havas lejtőkön s a néma erdőben: megeredtek a könyei és záporként patakzottak érdes arcára… Isten tudja, mióta nem sírt, talán soha életében. Pedig milyen jóleső érzés fölolvasztani a bánatot, kizokogni azt, ami a szívet nyomja s érezni, hogy az ember, az élet, a boldogság véges, s egy örökkévaló csak: a szomorúság. A könyek lassan peregnek a földre s a hány kifakad a szemből, annyival könnyebb lesz a bánat, amely a lelken rágódik.
– Elég lesz már a harangozásból, tekintetes úr, – szólt a tűzőr. – Hol lakik a deák úr?
– A Steingrubenben, – felelt Cseróczy, eleresztve a kötelet.
– Le fogom kísérni. Most váltanak föl.
Tényleg éppen jött is a másik őr, átvette a kulcsokat meg a kürtöt. A diák és a tűzőr lassan elindultak a város felé. Amikor néhány percig mentek, találkoztak Hertelendivel meg Vitnyédivel, akik Cseróczynak a vendéglőben hagyott köpönyegjét, kalapját cipelve keresték a diákot. Jobbról is, balról is rögtön belekapaszkodtak Cseróczyba és vitték magukkal haza…
Egyikük sem szólt egy szót sem. A hó erősen hullott. Szép Selmec fekete falai szomorúan tetszettek át a fehér fátyolon.
… Amikor reggel Hertelendi fölébredt, Cseróczy már nem volt ott. Alig aludt el két bajtársa, fölkelt, fölöltözött és hazatért. Ott levette a falról vadászfegyverét, tölténytáskáját és zsákját, s azzal elindult az Érchegységbe. Egy öreg erdőmester barátja már régen hítta a rengetegbe s most úgy érezte, hogy a magány meg fogja vígasztalni. Az öreg úr a Szitnya mögött lakott gyönyörü fenyves óriások között, félig elfeledve, félig maga felejtkezve meg a világról s annak sok bajáról. Cseróczy gyalog vágott neki a havas végtelenségnek. Az utolsók, akik látták, a szomszéd falubeli legények voltak, akik a bacsófalvi tavon jégbottal dobálóztak.