Reggel Judex maga elé hívta a leányát és így szólt hozzá:
– Torkig vagyok a könnyelmüségeddel. Röviden beszélek: jövő héten megüljük az eljegyzést, két hétre rá lesz a lakodalom. Legfőbb ideje, hogy a fejedet bekössék. Törődjön a férjed a hóbortjaiddal, nekem elég volt.
Málika nem válaszolt. Ő már mindenbe beletörődött. Amióta nem látta Cseróczyt, szíve elfásúlt s lelke ólmos szürkeségben bolyongott.
Az eljegyzés előkészületei gyorsan haladtak előre. A házat ellepték a munkások, varrónők, messzi földről jövő rokonok, díszitők, cselédek. Haladt minden a maga rendes útján. Lássuk, hova lett ezalatt Cseróczy?
A fiatal ember csak pár napig maradt öreg barátjánál, aztán a vándorlás vágya ébredt föl szívében. Összeszedte cók-mókját és diák módjára gyalogosan járta be az Érchegységet. Hó borította a hatalmas erdőket, a befagyott tavakat; köztük a régi fekete tárnák olyanok voltak, mintha őskori szörnyetegek kiátott szájai lennének s a gyanútlan idegent lesnék. Néma tél uralkodott a hegyek között, a szelet elzárták a gránit-bástyák, úgy hogy a tölgyek levelei még azon sárgán lógtak a komor óriásokon. Fájó szíveknek balzsamos írja ez az éles hegi levegő, a farkasok bőgése, a fagynak engedő fák és kövek pattogása. Cseróczy céltalanúl bolyongott köztük. Napközben magasan a völgyek fölött járt, estére leereszkedett egy-egy falucskába, szalmán aludt, parasztokkal beszélgetett s azután folytatta kóborlását. A tarka perspektivákban innét is, onnét is föl-fölbukkant Selmec képe; ilyenkor beljebb vonúlt a hegyek közé, hogy ne lássa a tarka fedeleket, a fekete tornyokat, amelyek sajgóvá tették fájó szívét. Így ment végig a hegységeken, amikor egy nap Vihnye vidékére vetődött.
Cseróczy azt gondolta, hogy a fürdőhely bizonynyal üres lesz s azért bemerészkedett az apró villák közé. Annál nagyobb volt csodálkozása, amikor a korcsma épületéből füstöt látott kacskaringózni az ég felé s a tisztára sepert utak azt hirdették, hogy emberek közelébe juott. Kiváncsi lett, vajjon ki járhat ilyenkor itt és beljebb került.
Amit látott, tényleg furcsa dolog volt: Vihnyének fürdővendége volt. Nem fürdővendégei, hanem singularis fürdővendége s miután ez – bár hazai viszonyok szerint éppen nem ritka, – de a mi szempontunkból bizonyos tekintetben érdekes, pár szóval meg kell róla emlékeznünk.
A vendég Radákovics, a jól ismert selmeci őshallgató volt. Ott sétált bundában, prémes sapkával, a zenekar emelvénye előtt s nagy nyugalommal nézegette a felhők járását. Kövér, jól táplált alak volt, látszott, hogy munkával nem nagyon erőlteti magát.
Radákovics tudniillik nyaralt, jóllehet, csikorgó tél volt.
Julius elején vetődött Vihnyére s eredetileg szeptember végéig akart szórakozni. Gazdag bácskai fiu volt, de az apját rendkívül fukar természetünek ismerték, akinek semmi kedve sem volt, hogy a fia által összezúzott tükrök s megnyúzott billiárdasztalok árát megfizesse. Téved, aki azt hiszi, hogy az ifju Radákovicsot ez kizökkentette a rendes kerékvágásból: ő a türelem embere volt. Hitel tekintetében kitünően állott, Höllenbach, a korcsmáros ismerte az öreg úr tehermentes földeit, óriás gulyáit s egyéb ingó meg ingatlanját, minek következtében soha számlával elő nem állott. Radákovics viszont nem kérte a számlát s nagy nyugalommal várta, hogy apja végre is kiváltja Vihnyéről. E dualizmusnak az volt a következménye, hogy amikor a fürdővendégek már mind hazautaztak, Radákovics zálognak továbbra is Vihnyén maradt és használta a kúrát… Így múlt el a szeptember, október s december is, a nélkül, hogy az öreg úr a füle botját megmozdította volna s a különös fürdővendég nem távozott Vihnyéről.
– Rajtam ki nem fogsz, – gondolta Radákovics nagy nyugalommal és egyre tovább nyaralt.
Kivüle még egy pincér, meg a korcsmáros időztek a fürdőhelyen, egyéb személyzetre nem volt szükség. Lustán és nyugodtan éltek, csak olykor frissült föl vérök, amikor egy farkas vagy medve vetődött az eszplanádra… Akkor puskát fogtak s lelőtték a hivatlan vendéget. Egyébként pedig ledöntötték a társadalmi kaszinok köztük álló falait s egész nap preferance-ot játszottak.
– Radákovics! – kiáltott föl Cseróczy, amikor barátja széles alakját megpillantotta. – Azt hittem, hogy elvégezted az akadémiát s régen hazautaztál… Mit keresel e kietlen helyen?
– Nyaralok, pajtás, – szólt, – üdülök, julius elseje óta itt üdülök. Tizennégy kilót híztam s ha Isten megsegít, husvétra elérem a száz kilót… Ez a világ legjobb fürdőhelye…
Elmesélte kalandos nyaralása hosszu történetét Cseróczynak, akinek bánata dacára is hangosan föl kellett nevetnie.
– Remélem, velem tartasz? – tette hozzá elbeszélése végén. – Az élet itt igen kellemes: majd rendezünk krumplisütést, kirándulásokat, sőt ha valamivel korábban jössz, még táncmulatságban is lehetett volna részed. Múlt héten engedtük el a cigánybandát. Hanem e helyett krampampulit főzhetünk és eljárjuk a kállai kettőst.
– Barátom, elment nekem az afféléktől a kedvem, – intett kezével a diák. – Két hete kószálok már a hegyek között, céltalanul, kétségbeesve.
– Mi baj, öreg? – dörmögte Radákovics jóindulatuan.
Cseróczy a szívére mutatott.
– Annál inkább maradj hát itt, – erősködött a fürdővendég, – ez a biztos feledés helye. Nem hiszed? Nos, hallgasd csak. Huzamos itt tartózkodásom alatt megfeledkeztem a világról, az emberekről s főként összes hitelezőimről. Egyikre se gondolok és sejtelmem sincs már, kinek tartozom Selmecen… Gyöngyéletünk lesz, Cseróczy, annyit mondok. Hej, Höllenbach!
A korcsmáros megjelent s megemelte sipkáját.
– Vihnye klimatikus gyógyfürdő lesz, – mondott Radákovics. – Ime, már a második vendég is megérkezett.
Höllenbach meghajtotta magát.
– Jó szobát a nemzetes úrnak, – intézkedett az ősnyaraló. – Semmiben hiány ne legyen!
A korcsmáros fönhangon gondolkozott a szobák felől.
– Az egyesbe beesik a hó, a kettesben denevérek húzták meg magukat, a hármasnak úgy befagyott ajtaja, ablaka, hogy majd csak a tavaszszal nyílik ki. A négyes is kellemetlen, éjjel épp ott ordít a farkas. Volna tehát az ötös: gyönyörü kilátás a hegyekre és jó stand vaddisznókra. Az ne alterálja, ha reggelre befagy a mosdóban a víz. A szolga majd másikat hoz… Tetszik ismerni a preferánsz-játékot? – tette hozzá magára is gondolva.
– Persze, hogy ismeri, – intett Radákovics. – Azért diák. Nagy szükségünk van ugyanis egy jó harmadikra. Jancsi már nagyon szemérmetlenül csal… Maradj hát itt, öreg és temetkezz a magányba, az ösmeretlenségbe, a mindent meggyógyító unalomba.
Cseróczynak megtetszett a terv: fölcsapott…
Bealkonyodott; beljebb kerültek. A korcsmáros szobájában nagy hasábokban égett a tűz, mellette a krampampuli terjesztett kisérteties fényt. A helyzet barátságos volt… A korcsmáros négy furcsa alaku mécsest gyújtott meg, amelyek kisérteties fényt árasztottak. Cseróczy kérdőleg nézett az alkoholszagu kandeláberekre.
– Kár, hogy annyira el vagyunk zárva a világtól, – mentegetőzött Höllenbach, – semmi érintkezésünk sincs Selmeccel, az útakat befújta a hó… Igy hát némely dologban úgy kell segíteni magunkon, ahogy tudunk. A gyertyánk és petroleumunk például egészen elfogyott s így rummal világítunk. Kissé költséges, de nagyon szép fény… Poharas mécsbe tesszük s aztán meggyújtjuk, akár a gázt.
A pincér ezalatt nekilátott a vacsorának. Vaddisznózsírral főzött, cukor helyett lépesmézet használt s ecetet úgy készített, hogy sót öntött a borba. Az ételek egyszerüek voltak: medvetalp, nyúlpecsenye, s egyéb vad. Nem nagy művészettel készült, de miután sokat voltak a szabad levegőn: az étel jól izlett. Vacsora után megkezdődött a preferánsz-partie. A játékosoknak kissé elnézőknek kellett lenniök. A kártyacsomag ugyanis hiányos volt: a zöld királyt egy névjegy helyettesítette, a piros hetest egy pezsgősvignetta. Sörétbe játszottak, a nagy téteket golyók helyettesítették. Éjfélig mulattak így. Höllenbach egy afrikai vadász-expedicióra való munciót nyert össze, aztán kiki kezébe véve rumos mécsesét és lefeküdt aludni.
Az éjszaka is víg volt: az erdőben bőgtek az állatok, vijogtak a fölriasztott ragadozómadarak, olykor a kuvik az ablakhoz verődött s vésztjóslóan rikkantott. A vad hangverseny tetszett Cseróczynak, odaállt az ablakba s egész éjjel nézte, hogy iramodnak a gyáva nyulak s hogy indul portyázásra egy-egy róka. Néha hatalmas szélroham támadt s úgy megrázta a rozoga nyaralót, mint a vércse a fiókfoglyot. A diák bánatos szívének jól esett ez a rémes éj, amely mintha az egész világot el akarta volna pusztítani.
Másnap előlről kezdődött a história. Kedélyesen telt el a nap és zajosan az éjszaka. Harmadnap azonban elemi csapás érte őket, amint javában preferánszoznak, egyszerre feldől a rumos mécses, a tűz végig szalad az asztalon s minden tiszteletet félretéve, megemészti a királyokat, tizeseket, disznókat. Maga Tell Vilmos is odaveszett, nemkülönben jóbarátai: Stauffacher Werner és Harras Rudolf… Pokoli bűz maradt utánuk; ez is bizonyítja, hogy a kártyában ördög lakik.
A szórakozásnak ilyenformán vége szakadt, mély sajnálatára Höllenbachnak, aki épp aznap összes seréteit, sőt patkószögeit is elvesztette s revanchera nem számíthatott.
Valamivel szomorúbb napok köszöntöttek most be, a társaság dologtalanul ült egymás mellett, csak olykor akadt egy meggondolatlan róka, amely munkát adott nekik. Egy este Radákovics unalmában a legvégsőre határozta el magát, olvasni valót keresett s a szobájában csomó könyvre akadt. Tankönyvek voltak: római jog, közigazgatás, egyházjog, valami nyaraló diák feledhette ott. Bizony, ez nem mulatságos dolog, egy sem. De ha jobb nincs, ez is valami. Szétosztották maguk között s miután sürü havazás állott be, végigolvasták a nyomtatványok minden betüjét. Jancsinak jutott a matézis, Radákovicsnak a növénytan, Cseróczynak a váltójog, míg Höllenbach nem tagadhatta meg korcsmárosi lelkét s őszinte vonzalommal a vegytant választotta…
Amikor esténkint összeültek, az olvasmányokról folyt a szó, s kiki előadta a maga tanulmányait. Miután mindegyik átböngészte volt a maga könyvét, kicserélték a tudomány forrását s most Jancsinak jutott a vegytan, Radákovicsnak a matézis, Höllenbachnak a váltójog… A magyar tanulóifjúság szégyenére föl kell jegyeznem, hogy a legszebb előmenetelt az utóbbi tette: két nap mulva annyira tisztába jött a fogalmakkal, s a hitel jelentőségével, hogy Radákovicscsal váltót állíttatott ki tartozásáról…
Miután pedig pokoli unalmukban állandóan a könyveket forgatták, egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy jelesen készültek el az említett tantárgyakból, miután pedig a Selmeccel való összeköttetés még egyre szünetelt, sorra vették a többi tankönyvet is, s néhány hét alatt kitünően készültek el minden tantárgyból a vendéglős is, a pincér is… Ime, mivé vedlik egy preferansz-partie kártya nélkül s hogyan keletkezik a tudományosság Magyarországon…
A dolog eddig tehát rendben lett volna, egy nap azonban betoppant Vitnyédi, aki már napok óta mindenfelé kereste bajtársát. A jó barát nem nézhette szótlanul az ügyek veszedelmesre fordulását. Amikor látta, hogy Málika tényleg megmarad elhatározásánál és bajt akar csinálni, fölszedelőzött s végigkószálta a hegyvidéket. A pragmatikus rendszer híve volt s ezért a korcsmákat kereste föl.
– Fogyott-e az utóbbi időben sok bor? – kérdezte a gazdától.
Ha a vendéglős tagadólag intett, a diák tovább vágtatott szánkójával, meg lehetett róla győződve, hogy arra nem járt a barátja… Igy került el Vihnyéig s miután mindenben rendet akart tartani, itt is beköszöntött a söntésbe. Éppen meg akarta kérdezni, fogyott-e sok bor, amikor megpillantotta pajtását.
– Vége a világnak! – kiáltotta minden bevezetés nélkül, amint Cseróczyt meglátta. – Málika férjhez megy!
A fiu elsápadt, de nem válaszolt.
– Azonnal gyere be Selmecre, ha jót akarsz, – lenkedezett tovább a véres kard körülhordozója, – ennek nem szabad megtörténnie! Egy-kettő, vedd a bundádat!
Cseróczy vállat vont.
– Málika üzeni ezt? – kérdezte nyugodtan.
– Micsoda beszéd! – csapott az asztalra Vitnyédi. – Minek ezt kérdezni? Ez nem tartozik a tárgyhoz. Szeretitek egymást s bolond fejjel széjjelválnátok! Esküszöm, hogy egész életemben nem láttam ilyesmit! Esküszöm, hogy nem láttam! Kérlek, ne taníts meg az ellenkezőre! Vedd már a kabátodat és hagyd itt ezt a korhelyt!
– Az a leány, aki szeret, nem igéri oda másnak a kezét.
– Mit értesz te a nőkhöz? – pattant föl Vitnyédi, – én öregebb vagyok, tudok is hozzájuk valamit! no! Mégis azt mondom: rögtön gyere!
– Én megpróbáltam kiengesztelni, – szólt Cseróczy hidegen, – nem sikerült. Elvágta az érintkezés minden szálát: nem felelt leveleimre s még akkor se adott hírt, amikor az ajándékait visszaküldtem. Én is büszke vagyok, érted?
– Barátom, csak annyit mondok – heveskedett a jóbarát, – hogy abból az esküvőből, Frundsberggel, a második havasi kretinnel, nem lesz és nem lehet semmi. Én magam fogok az oltárhoz rohanni és völegény meg menyasszony közé vetem magamat. Majd meglátjátok!
– Ezt bolondul fogod cselekedni. Ha Málika egy csöppet szívlelne, csak egy szemernyi jelet kellett volna adnia. Most már hiába… Eh, hagyjuk ezt – intett rosszkedvüen.
– Málika is dacos. Soha ilyen bolond komédiát. Nem foglalkozom nőkkel, – tette hozzá Vitnyédi, szokás szerint egyszerre megfeledkezve előbb mondott szavairól, – megvetem az asszonyi dolgokat, nem is igen konyítok hozzájuk, de ami sok, az sok. Gyere velem és ne bolondozz. Ma este lesz az eljegyzés.
– Ma este? – rezzent meg Cseróczy.
Szívét végtelen keserűség öntötte el. Egyszerre teljes közvetlenséggel jelent meg előtte Málika alakja: szép, okos arca, finom vonásai, amelyeken, mint a hattyu tollán végigperrenő vízcsepp szaladt le egy könycsepp, puha fehér keze, amelylyel, néhanap végig-végig simogatta a diák kúsza üstökét. S mindez elvész a téli ködben visszavonhatatlanul, reménytelenül…
– Megyek, veled megyek! – kiáltotta egyszerre, mintha félne, hogy egy perc alatt minden semmivé lesz. – Induljunk, azonnal induljunk!
– Csakhogy eszedre tértél, – dörmögött Vitnyédi. – Ezt elébb is beláthattad volna. Van podgyászod?
– Semmim sincs, – felelt Cseróczy türelmetlenül. – Minek akarsz tartóztatni? Nem érted, hogy rögtön indulnunk kell? A podgyászom a kezemben van. Menjünk!
Téli délután volt; a hegyekről már leszállt a sötétség. Cseróczy magára kapta köpönyegét és a szánkóhoz indult. Itt azonban meglepetés várta. A lovak előtt állott Radákovics, kezében egy nagy üveg törkölylyel és jószívüen mosolygott.
– Szegény párák, – sajnálkozott rajtok, – meg vannak gémberedve. Egy kis pálinkás kenyeret adtam nekik… Hát ti hová akartok menni? – fordult barátaihoz.
– Selmecre, még pedig rögtön! – türelmetlenkedett Cseróczy.
– Nem oda Buda! – kiáltotta Radákovics. – Az én vendégeim nem állhatnak csak úgy tovább. Vitnyédi még le sem ült és már menni akar, hogy elvigye az álmomat? Nix dájcs!
– Ne bolondozz, öreg, – szólt a fiatalember.
– Nagy dologról van szó.
– Ugyan eredj! – nevetett Radákovics. – Talán beszakadt Selmec? A vén Krestyánszky, az uzsorások ősapja is odaveszett? Akkor még magam is bemennék.
– Másról van szó, pajtás. Engedj utunkra, pillanatig se vesztegelhetünk.
– Akkor éppen nem engedlek – ellenkezett a fürdővendég. – Meg kell inni a Szent János áldását, ezt a közjog is előírja.
Azzal pedig, hogy a dolgában egész biztos legyen, gyorsan kivette bicskáját és elvágta a két ló istrángját.
Vitnyédi fölordított.
– A romlásba döntesz, boldogtalan! Málika eljegyzése lesz ma! Oh, te javíthatatlan korhely, mit tettél?
A vihnyei remete kezdte érteni a dolgot… Cseróczy szereti a leányt, máshoz akarják kényszeríteni, ma este lesz a kézfogó és ő megakadályozta, hogy bajtársai idején ott lehessenek… Teringettét! Gyorsan másik istrángot!
Nem volt másik hám s így egyéb segítség után kellet nézni. Fölvetették az egész házat, de szíj nem volt sehol; végre is úgy segítettek a bajon, hogy levágták a csillár zsinórját, a csöngetyük szalagpántjait s a hózentrágereiket. Nagy nehezen mégis csak befogták a lovakat s elindultak.
A Vihnyén maradottak illő módon búcsúztak vendégeiktől. Radákovics elsütötte a pisztolyait, Höllenbach pedig régi lakodalmi szokás szerint utánuk öntött egy veder bort; így indulnak el a felvidéken a kézfogóra… A szánkó eltűnt az alkonyatban.
Amikor a toronyőr tizenegy órát jelzett, a diákok befordultak Selmec első utcájába. A két lóról szakadt a hab, amikor Vitnyédi megállította őket térdre estek s nem bírtak fölkelni.
Cseróczy leugrott a bakról.
– Megvolt az eljegyzés? – kérdezte elfuló hangon, azt se tudva, kihez beszél. – Hogy meg volt-e az eljegyzés, kérdeztem! – kiáltotta nyomatékosabban.
A rendőrök eleintén bámultak, aztán vihogni kezdtek.
– Mit röhögtök?! – kiáltott az akadémikus. – Beszéljetek, ha jót akartok! Meg volt-e már az eljegyzés?!
Senkise válaszolt; látva kipirult arcát, az emberek elhallgattak s tanácsosabbnak látták valamivel odébb vonulni. Ebben a percben Frundsberg jelent meg a kapuban. Nagyon föl volt izgatva, szeme kidőlt, szakálla remegett.
– Hol van Málika és mi történt?! – ugrott eléje rosszat sejtve Cseróczy. – Valami baja történt? beszéljen!
Frundsberg bárgyu ijedtséggel nézett rá, aztán dadogva válaszolt:
– Málika? Nem tudom. Megszökött… vagy eltünt… nincs itt… nem tudom…
– Hová lett?! – ragadta meg a fiatalember torkánál a vőlegényt. – Önt teszem felelőssé, hová lett?! Mondja, mit csináltak Málikával?!…
Frundsberg végre összeszedte magát.
– Hagyjon engem az úr békében! – kiáltotta. – Ez hallatlan injuria, amit velem tettek! Mi vagyok én, ki vagyok én, hogy így rám törjenek?! Az a kisasszony, ha éppen tudni akarja, egy fiatalemberrel megszökött. Itt a levele, amit nekem hátra hagyott. Azt írja benne, hogy reggelre majd mindent megtudok! Tessék elolvasni, tisztelt úr!
Kipirult és a magas vékony hangja fisztulába csapott át. Pillanat alatt megvénült, megráncosodott és ha lehet, még csúnyább lett.
– Reggelre! reggelre! – kacagott reszkető hangon. – És én talán aztán vegyem el! Nem rossz! Én, aki egész életemben becsületes és tisztességes ember voltam! Hát hol fogja tölteni a kisasszony az éjszakát?! Nem mondaná ezt meg, tisztelt úr?
Cseróczy mintha lázban hallotta volna e szavakat. Eleintén elkábult, aztán kiverte a hideg verejték s amikor Frundsberg mondata végére ért, a fiatalember fölordított, vércseként lecsapott a vőlegényre, a hóba tiporta s irgalmatlanul elpáholta. A rendőrök és cselédek alig tudták az akadémikus körméből kiszabadítani Frundsberget, aki krákogva, prüszkölve köpködte a havat és folyton ezt az egy szót kiabálta: – Mordio! Mordio!
Körülöttük ezalatt összecsődült az egész város, az emberek föl voltak izgatva, hadonászva kiabáltak és javarészt Frundsbergnek fogták pártját.
– Igazat beszélt… Mi is láttuk a levelet… Hallatlan, hogy így bánnak becsületes polgárokkal… Meg kell verni a diákokat, ki kell űzni a magyarokat… – ezek a szavak hallatszottak ki az egyre fokozódó morajból. Itt-ott már egy-egy fütykös is fölemelkedett.
– Hozzám ne nyúljon, akinek kedves az élete! – bömbölte Cseróczy. – Ki merészeli meggyanúsítani Málikát? Beszéljen, ha bátorsága van! Tessék felelni, majd számolok vele!
Egy pillanatra csönd lett, aztán látszott, hogy valaki hátulról széjjellöki az embereket és utat csinál magának. Mindenki arra fordult. Egy hórihorgas alak törtetett előre. A hosszu Sepi volt; egyik kezében fütykös, a másikban félelmetes papucsa. Hosszu szája vigyorgott; szemtelenül nézett a két diákra. Egészen hozzájuk ment és így szólt:
– Nohát, én láttam a kisasszonyt, ezelőtt másfél órával. Ha az urak oly rettenetesen kiváncsiak, tudják meg: Hertelendi úr lakására ment. Ez az igazság!
Cseróczy egy lökéssel a hóba terítette. Még ilyen vadnak és erősnek nem érezte magát. Az izmos péklegény, mint a pléhkatona görbült meg kezében, de ha ötször olyan erős lett volna, akkor is pozdorjává kellett volna törnie. Sepi messzire elvágódott a hóban s fektében védelmezve emelte föl a kezét. De Cseróczy nem ütött feléje.
– Állj föl! – ordított rá. – Csak állj föl, himpellér és védjed magadat, ahogy tudod. Ki a fütykössel! Urral van dolgod!
Sepi egy pillantás alatt fölkelt és fütykösével nekiszaladt a diáknak. A bot nagyot puffant Cseróczy fején. Kemény koponya volt, nem érezte meg, csak a süvege hullott a hóba. Most ő következett. Két kezével megkapta a legény torkát s pillanat alatt megint a hóba lökte. A hosszu Sepi, mint a lisztes zsák, puffant a földre.
– Csak állj föl! – ordította vadul a diák. – Csak állj föl!
De Sepinek elég volt a két zuhanás. Fölugrott ugyan, de nem támadott többet, hanem vinyogva menekült el. Amikor már ötven lépére volt, megállt, megtörölte az ábrázatát és gúnyosan ordított Cseróczy felé.
– Azért a kisasszony mégis a Hertelendi úr szeretője. Én láttam! ezt nem lehet pofonnal elintézni. Alászolgája!
A két diák rémülten, eltorzult arccal bámult egymásra. A polgárok zajongani kezdtek.
– Az egész városra szégyent hoznak… Mindenkit megtámadnak… Ezt nem tűrjük! – elégedetlenkedtek. – Menjünk a tanári karhoz!
– Hallgassatok! – ordította Cseróczy. – Csőcselék vagytok! megértettétek?! Fogjátok be a szájatokat!
Fekete szeme félelmesen forgott. Mintha ólomgolyó ugrálna körül a fejeken – mindenki egy csöppet megbiccentette koponyáját a diák pillantása alatt.
– Aki egy rossz szót szól, azt elpáholom, – tette hozzá vadul Cseróczy és senki sem mert neki ellentmondani. Az emberek meghuzták magukat, mint az elvert öleb. A diák egy ideig várt, hogy talán valaki még szól egyet, de rémes csönd maradt, senkinek se volt kedve az akadémikussal kikötni.
Cseróczy lassan megindult Vitnyédivel Herteleni lakása felé.
A nép sokáig maradt csomóban és föllélekezve, hogy Cseróczy alakja eltünt, megbeszélték a történteket. Elhatározták, hogy nem türik tovább a zsarnokságot, s ha nem kapnak jogorvoslást a tanári kartól vagy a rendőrségtől, a miniszterhez fordulnak, hogy vessen véget e szörnyü selmeci állapotoknak.