Hadd mondjam el az előbbi csattanó előzményeit. Térjünk tehát vissza néhány nappal.
Málika fásultan, csüggedten várta az eljegyzést. Feje tele volt bús gondolatokkal. Cseróczy nem jött vissza: Cseróczy szívtelen, rossz, hűtlen ember! Ha csak valami fűzné hozzá, megérezné, hogy vissza kell térnie, bocsánatot kell kérni és mindent jóvá tenni. De nem jött, nem jön, talán végigkószálja az ország valamennyi korcsmáját, talán utána szaladt a szép Meluzinának és tovább éli vele csunya világát… Talán már azt se tudja, ki az a Judex Málika, akinek egykor örök hűséget igért. S ebben talán igaza is van, hiszen az egykori Judex Málika eltünt: aki itt a karosszékben szomorkodik, az egy másik nő, egy elcsüggedt, kifáradt, megvénült leány, akinek már nincs az életben semmi öröme, semmi vígasza, akinek csak egy vágya van: felejteni, mindent felejteni… Avagy talán megalázkodjék, utána üzenjen – ő, akit úgy megbántott, akinek kérő szavára korhelykedésekkel válaszolt?… Nem, soha: ő is megmutatja, hogy büszke tud lenni, ha mindjárt ketté is hasad a szíve. Nem is szereti őt Cseróczy, ha térden állva nem jön bocsánatot kérni s nem érdemeli meg azt a szeretetet, amely szívében iránta lobogott s még most is ég a hamu alatt…
De a diák nem jött. S az eljegyzés napja egy reggelen tényleg fölvirradt. Milyen szép ünnepség volt ez és mégis mily szomoru! A tarka színeket mintha az ősz dere csípte volna meg.
A Judex-ház tehát egy napon újra vendégeket látott: az eljegyzésre eljött az egész presbytérium, valamennyi céh küldötte, a tanács, sőt a rendőrség és a tűzoltóság is. Ünnepi dísz várta a vendégeket; az ódon tornyon zászló lengett, a vaskosaras ablakból virágfüzérek és szőnyegek lógta le. A kapuban állott Judex, a polgárt ékesítő egyszerü fekete kabátban, kibontott inggallérral, hajadon fővel, ahogy egykoron a jobbágy fogadta várurát. Fönt az emeleten a ház asszonya várakozott – ő már brokátban, arany főkötőben, nehéz bársonyban és csipkében, régi Brenner-klenódiumokkal – és kenyeret meg sót kínált az érkezőknek. A barátság és bizalom jele ez. Köröskörül asztalokon, padokon, székeken kirakva a ház minden ékessége: régi selymek, ezüstök, jelvények, zászlók, kardok, kalapácsok, közepén Mária Terézia adományozó-levele. A háttérben temérdek cseléd, mind fehérbe öltözve, homlokukon fejkendővel, övükben kulcscsal, tollseprővel, fakanállal, a helyes gazdálkodás szimbólumaival.
Estére harangoztak, amikor mindenki elhelyezkedett s német szokás szerint végre a vőlegény is a házba lépett. A kapunál álló Judex karon fogta s végigvezette a ház valamennyi szobáján, udvarán, sőt még istállóin is, ahova Frundsberg cselédsége ősi szokás szerint már előzetesen egy fölpántlikázott borjut állított. Elvégezvén útjukat, amely annak bizonyságául szolgált, hogy a házban minden rendes és jó módra valló. Frundsberg átadta a maga ajándékát: egy szép aranyművü nyakláncot, amelyet Málika egy szál rozmaringgal viszonozott.
Most átmentek a főterembe, ahol ünnepélyes csöndben, kört alkotva, álltak a vendégek. Frundsberget négy ifju leány vezette, a szoba közepére, Málikát négy bányász. Az urak és hölgyek most szemügyre vették az ifju párt és helybenhagyólag bólintottak. A vőlegény ugyan nem volt valami híres legény, de a férjnél nem is ezt kell megkivánni. Annak legyen jó esze, jó szíve és jó karja, a ház díszét az asszony adja meg. Már pedig ez a rózsabimbó gyönyörü lesz, ha kelyhe kinyílik. Sápadtsága dacára Málika bájos volt e percben. Régi, rókatorku német ruha volt rajta, barna selyemből, telirakva színes gyöngygyel; a fején kócsag-bóbita, a nyakán nehéz, multszázadbeli aranylánc, haja régi módira fölfelé simítva… Olyan volt, mint amikor a kis unoka belebujik nagyanyja ruhájába, az ódon keretből rózsásan világított ki ifjúsága, amelyet az öltözet ellentéte még szebbé tett. Aki ránézett, az ünnepélyes jelenet ellenére is jóindulatuan mosolygott, mint májusi reggelen, amikor a harmatos rózsafán az első bimbót vesszük észre.
Most a főtisztelendő, Institórisz lépett elő. Ceremóniája rövid volt, miután az egyház hivatalosan nem segédkezik az eljegyzésnél, de a rövid aktus ellenére, a pap sok méltóságot tudott kifejteni. Lassan a terem közepére lépett, megállott, szünetet tartott, – szünetet tartani fölötte szeretett, – s aztán csöndes imát mormolt. Ujabb pauza után, amely közben a legyek röptét is meglehetett hallani, a főtisztelendő úr megfogta a mátkák kezét, összetette azokat és egy régimívü serlegből bort öntött rájuk… A leány megrázkódott egész testében… Mintha tüzes harapófogó érintette volna ujjait, amint keze a Frundsbergéhez ért s a bor nem volt nedü, hanem izzó zsarátnok, amely fájó sebet égetett rajta… Szédülve emelte föl eddig lesütött szemét, mintha keresne valakit, aki kimentse e szörnyü helyzetből. De senki sem akadt, ellenkezőleg, a vendégek természetesnek találták az egész jelenetet és helybenhagyólag bólintottak fejükkel… A leány ismét visszasülyedt letargiájába és megadta magát. Fátyol mögül látta a világot, a papot, szüleit, a kifésült vendégeket és vőlegényét, aki most gyöngéden fogta karon és a szomszéd terem felé vezette. Itt ültek le a gazdag vacsorához, amely nem kevesebb ceremóniával járt.
Beszéden, ábrázaton, viselkedésen, mintha a mult támadt volna föl: régi szövetek zizegtek-susogtak, az emberek köröskörül mind fakók, öregek és hallgatagok voltak a mondókákban és szokásokban eltűnt idők emlékei elevenedtek meg. A mult szelleme járt az asztal fölött, az oltotta el egyszerre a terem valamennyi gyertyáit is. Mert az ebéd nem kezdődött levessel meg jóétvágy kínálással, hanem az ételek hódolatával, amihez sötétség kell. Ki emlékszik ma még erre a ceremóniára? Hogy is volt hát? Harminc cselédleány állott föl sorjába a konyhában, harminc étel került az asztalra: főként vadak, halak, (mert ez jellemzi a nemesembert), továbbá kalácsok, mult századbeli pástétomok, fánkok, pecsenyék, tészták, cukrostornyok s a többi, s a többi. Valamennyi hosszu ezüstedényeken állott, amelyek peremén kis viaszgyertya lobogott. A sötét terem ettől a fénytől lett világos. A szolgálók sorjában Málika elé járultak, mindegyikük mondott egy-két jó szót a pecsenyéről s aztán mélyen meghajolva a menyasszony elé tette. A disznókról, őzekről és borjufejekről kisérteties fény áradt a nézőre, úgy látszott, mintha nem a polgárok ennék meg őket, hanem e tátott száju fenevadak akarnák fölfalni a vendégeket. Azután ismét kivilágosodott a terem s a vendégek jóétvágyat kivánva egymásnak, nekiláttak a tálaknak, amelyeknek súlya alatt a nehéz tölgyasztal meg-megremegett.
A vacsora soha véget nem ért volna, ha egyszerre az ablakok alatt meg nem riannak a régi városi kürtök. A vendégek fölkeltek székeikről s az erkélyre tólultak. A lejtőről kígyóvonalban hosszu menet közeledett, élén, fáklyásoktól kisérve, a bányazenekarral, végén a kiváncsi nép fekete tömegével. Hozták a menyasszony ajándékait. Ki tudná elszámlálni azt a tömérdek bútort, holmit, jószágot, amely kocsira rakodva az ablak alatt elvonult? Knappe, az asztalos, valóban kitett magáért, ilyen szép hozománya leánynak még nem volt Selmecen. Elől a nehéz tiszafa-szekrények, karosszékek, asztalok, fiókos ládák, ruhásszekrények és egyéb bútorok, mind művészi gonddal, kézzel kifaragva, nehéz pántokkal ékesítve.
Aztán két szekér a fehérneművel, ami len a Garam völgyében egy éven át termett mind itt találkozott össze. Utána következtek a ház fényűzési fölszerelései: gyönyörü máramarosi üvegcsillárok, káprázatos fényü arany- és ezüstevőeszközök, gyertyatartók, ékszeres ládák, tükrök, csipkék, selymek, úgy helyezve el nagy gonddal, hogy mindenki megcsodálhassa őket. Az utána döcögő kocsin a gazdag konyha jelvényei sorakoztak, rengeteg üstök és csebrek, sárgaréz kondérok, fazekak, tepsik, nyársak, közöttük a faedények sárga halmaza. Nyomon követte őket az éléskamra fölszerelése: nehéz zsákok töltve kávéval, babbal, borsóval, gyömbérrel, ánizszsal, gesztenyével, köménynyel, majd a zsiros bödönök páncélos csoportja villogott, mellettük boros, káposztás, pálinkás hordók sorakoztak. A menyasszony fehér tehene csöndesen léptetett utánuk.
Málika szomorúan nézte a fölvonulást s egy könycsepp hullott szűzi ruhájára.
– Síró menyasszony, nevető asszony, – bólogattak helybenhagyólag a vendégek.
A hordók kocsija után egy nagy szekér következett, megrakva mindenféle édességgel, kalácsokkal, lepényekkel, fánkokkal, meg perecekkel, a melyeket egy markos fehércseléd osztott szét az utca lármás népének. Utána forgácscsal földíszített sörös kocsi haladt, egy csapos derűre-borúra mérte az árpalét, ezen a napon Selmecen még a kutyák is sört ihattak, ha akartak. A menyasszony végigjártatta tekintetét a két elemózsiás szekéren, s aztán a következő alkalmatosságra pillantott… S ekkor a szíve verése egyszerre elállott s a torka összeszorult. A szeme előtt az ünnepély kezdete óta lebegő fátyol még sötétebb lett s a feje elszédült. Azután egyszerre a szíve hevesen kezdett dobogni s ki akart ugrani a testéből…
Mi volt az, ami Málikát ennyire indulatba hozta? Ártatlan, régi német szokás okozta. Mult századbeli germán családok azzal akarták a házasságba vetett bizalmukat kifejezni, hogy a hozomány ajándékai közé egy selyemmel, bársonynyal ékesített bölcsőt is tettek…
S ez a szimbólum az összes eddigi képeknél, az eljegyzésnél, a jelképes vacsoránál, a pap szavainál erősebben, közvetlenebbül mutatta a leánynak jövendőjét, életét, egész nyomorúságát. Nem tudta tovább kiállani az ablaknál, félt, hogy a háztető rája szakad.
Fölugrott és átszaladt az apjához, aki egy percre visszavonult a szobájába, hogy a tűzijátékot rendezgesse.
Málika pihegve rogyott le előtte és megragadta Judex kezét. El akarta mondani összes szenvedéseit, föl akarta tárni szíve szörnyü csatáját és soha meg nem szűnő szeretetét a selmeci diák iránt, de görcsösen vonagló ajka mást nem tudott mondani, mint ezt:
– Sohasem, édes jó atyám, soha, sohasem!…
Judex letette a kezében levő görögtüzet és ránézett a sápadt gyermekre.
– Hogy értsem ezt? – kérdezte hidegen. – Magyarázd meg a szavaidat.
A leány ki akart egyenesedni s újra megkísérlette, hogy elmondja azt, ami a szívét nyomja. De csak kúszált mondatokban tudta magát kifejezni.
– Nem tudok a lelkem ellen cselekedni, – zokogta, – nem birom tovább… Olyan szerencsétlen, olyan nagyon szerencsétlen vagyok…
Feje lehanyatlott gyorsan emelkedő keblére. Judex kelletlenül símogatta szakállát, mint amikor haragudni szokott.
– Kérlek, ne beszélj félre, – mondta szárazon. – Mire jó újból zavart csinálni? Már minden, ahogy illett, rendben volt, és most újra kezded? Nem szeretem az ilyen színpadi jeleneteket, torkig vagyok velük.
Rosszkedvűen, összeráncolt homlokkal járt föl és alá a könyvespolcok között, aztán megállt Málika előtt.
– Nem hogy megköszönnéd szüleid jóindulatát, amely kedvezővé tette jövődet, most újra össze akarod bogozni a csomót. Azt hiszed, örökké rabszolgái leszünk szeszélyeidnek? Hogy tréfát űzhetsz emberrel, becsülettel, Istennel? Nagyon tévedsz, nem tűröm házamban az ilyen dolgokat!
Élete legnagyobb büszkesége volt az a három szó: „az én házamban“. A mintaszerűség, tökéletesség és a legfőbb erények jelvényét látta bennök. Az „ő házában“ élni gyönyörűség és kitüntetés lehetett földön, mennyben egyaránt. Ott soha helytelen dolog nem történhetik, ott senkinek oka nincs a sorsa ellen tiltakozni s ott minden úgy van jól, ahogy a családfő akarja. Ilyen az ő háza; boldog, aki falai közt élhet, békességben, tiszta polgári becsületben és boldogságban… Nincs több ilyen ház az egész világon… Nem csoda, ha megrészegedett e kedves szavától. Az asztal elé állt s így kiáltott:
– Nem tűröm, hogy tréfát űzzél belőlem, hogy pellengérre állítsd e becsületes falakat és botránynyal szennyezd be e mocsoktalan házat! Megértetted?! Eddig van!
Málika fölemelte sápadt arcát.
– Nem akarok semmit sem hallani! – rázta dühösen fejét Judex. – Most már az én becsületemről, adott szavamról és személyemről van szó! És ha a Paradicsom-hegy megindúl is, a Frundsberg felesége leszel! Punktum!
Soha még ilyennek nem látta atyját: a kis emberke arca mintha óriásivá nőtt volna, szeme akkora volt, mint egy ágyúgolyó, szája, mint a barlang torka. Málika megrázkódott. Látta, hogy hiába volna ellenmondani, apja szigoru, hideg arcán tükröződött a szilárd elhatározás, amelynek most már minden áron érvényt szerzett volna… Ez volt hát az élet, amelynek borzalmairól iskolában és könyvekben annyit olvasott, ez a jövendő! Lelkében egyre nagyobb lett az undor, mintha keze, arca, szája, minden porcikája útálatos sárral érintkezne s neki bele kellene fúlnia. A lány egy ideig tétován nézte, lassankint hogy sülyed belé a mocsárba és hogy nő szívében a gyűlölet mindenki, minden, első sorban önmaga ellen. Azután fölébredt benne az önvédelem, galambnak érezte magát, amelyet kegyetlen vércse üldöz s kétségbeesve tekintett, amibe belékapaszkodhatnék mentőkar után. De sehol semmi. Az ódon óra nyugodtan percegett, a vén butorok és képek közönyösen néztek rá, ők már bizonynyal láttak ilyen jeleneteket a Judex-házban… Az apa összeszorított ököllel állott a sarokban, az utcáról fölvilágító piros fáklyafény még zordabbá tette ábrázatát… Lentről egyre jobban hallatszott a bányász-zenekar muzsikája s a vendégek zsivaja…
A leány összeszedte magát s föltápászkodott. Szíve nyugtalanul vert, fülében két szó zúgott: „nem lehet, nem szabad!“ Nem lehet, hogy élete ily üresen, rettenetesen végződjék, nem szabad, hogy lelke megadja magát. És ha megindul a Paradicsom-hegy, temesse őt el, de soha sem lesz a Frundsberg felesége… Lehajtotta fejét s magára hagyta apját.
Kitámolygott az ajtón s kis szobájába ment.
Üres és néma volt az egykor víg leányszoba, a bútorok egy részét már elvitték, a többi félszegen, idegenül álldogált szerteszét. Odalépett egy almáriom elé s kiszedte azt a sok apróságot, amelyet egykoron Cseróczytól kapott. Tarkán össze-vissza hevert a sok csip-csup, amelyet a szerelem manója aranyozott meg: hervadt virágok, szalagok, lövész-monéták, madártollak, fényképek, táncrendek. Maga elé rakta őket és sírva nézte végig valamennyit, tanácsot, segítséget, kérve tőlük. Össze-vissza beszélt a sok régi emlék, egyik panaszosan, a másik jóakaróan, a harmadik keserü szemrehányást téve. Régi, meghitt barátok voltak, hű tanui a leányszoba minden örömének és bánatának. Tudták, hogyan kell a szívhez beszélni s tudták, hogy szerencsétlen kis gazdájuk nagy bajban van, az egész világ megrendült körülőtte…
S amint a leány hallgatta őket, amint visszahozhatatlan időkről mondtak bús regét, a különösebbnél különösebb tervek vonultak föl előtte. Elszökni… zárdába menni… térden állva könyörögni az atyja előtt, akinek kell, hogy szíve legyen… széjjel marcangolni e csinos arcot, amely mindennek oka… Avagy: meghalni… eltünni a havas éjszakában mindörökre… Oh, be jó is lenne a puha, illatos hóba temetkezni…
A nagyteremből víg zene harsogott föl.
– A vánkostánc! Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott egy éles hang.
A bevezető muzsika elvégezvén néhány ütemét, elhallgatott; hallatszott, amint a vendégek vidám zajban csoszogtak sorba.
– Mindjárt keresni fognak, – riadt föl Málika.
Fölugrott és sietve kapta magára köpönyegét. Nem tudta, hogy mit fog tenni, csak azt tudta, hogy menekülnie kell e szörnyü házból, amelynek falai börtönként övezték testét-lelkét.
– Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott még élesebben. – Hol a menyasszony?
Eloltotta a lámpát, nehogy rája akadjanak. Azután tollat keresett s a kivülről beszürdő félhomályban pár kúsza sorral tudatta Frundsberggel, hogy nem lesz az övé. Reggelre majd megtud mindent… Vajjon mi lesz az a minden, még ő sem sejtette…
Az ámbituson cipőkopogás hallatszott, Frundsberg meg a rendező keresték a menyasszonyt. Kinyították az ajtót s benéztek a szobába.
– Nincs bent senki, – dörmögött a rendező, látva, hogy sötét a szoba.
Frundsberg tétován állott az ajtóban. Fejének árnyéka az ámbitus falán olyan volt, mint egy vén asszonyé. Málika önkéntelenül elmosolyodott s e derü bizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most már nyugodtabban várta, hogy a keresők odébb menjenek…
Amikor a vőlegény és a vőfély eltüntek a szomszéd folyosón, gyorsan kisurrant az udvarra és csipkekendőjét arcára szorítva, kiszaladt az utcára. Nem látta meg senki…
Üde, éles levegő csapta meg arcát: óh, be jól esett a petroleum- és limonádé-szagu báli levegő után! A város még élénk volt ugyan, de az emberek csoportokba verődve tárgyalták, mennyi kincscsel terhelve vonultak föl a hozomány-vivő szekerek s így senkise törődött vele. Azt hitték, valami korán távozó vendég.
– Bodog fickó! – mondta valaki, a ház felé mutatva pipájával. – Így én is megházasodnám!
Málika nevetett. Hiszen jól járna, ha így nősülne meg! Még az eljegyzés napján megszökik a menyasszonya. Egyszerre visszanyerte önuralmát s mint az élet nagy pillanatai előtt, amikor hirtelen szembe kerülünk a rettegett eseménynyel s íme, egyszerre csodálatosan természetesnek s könnyünek látjuk a megoldandó dolgot: ő is szinte magától értetődőnek tartotta, hogy éj idején egyedül megy végig a városban, valami titokzatos, de éppen nem ijesztő szakadék: a jövendő felé… Hiszen mindez egyszerü: akit gyűlölünk, ahhoz nem megyünk feleségül s a szabadságot, épp úgy, mint a szeretetet az Isten oltotta a szívünkbe. Ez ellen nem lehet cselekedni… Visszanézett, a Judex-ház párás ablakán fény tódult az utcára. Az éjjeli világításban szinte rá sem ismert a szülei házra.
Az első utcán balra kanyarodott föl. A nagy zaj után egyszerre nagy némaság fogadta. Itt nem járt senki, léptei ijesztően visszhangoztak s az utca sötét gádora mintha el akarta volna nyelni karcsu alakját. Nem félt tőle: sőt érdekesnek találta a furcsa helyzetet. Még sohase járt ily késő éjszakában gyalog az utcán. Pedig érdekes Selmec ilyenkor is. Milyen különösek a púpos, fekete házak, nyakukban a hófehér prémmel, milyen titokzatosak a mélyen lógó, sürü, csillagtalan felhők, akárha itt gyülnének tanácsra, holnap ki melyik országba vándoroljon, milyen sajátságosak a kopár fák, amelyek hosszu, bogos ágaikkal, mintha meg volnának fordítva: a gyökerek állnak ég felé, a lombok pedig télen a föld alatt virulnak. A város koronájaként szögletes vonalaival ott emelkedik az Angyal-vár, hófehéren, érintetlenül, mintha cukorból faragták volna ki. Málika tágra nyílt szemmel nézte, mint a gyerek a cukrász kirakatába tett édességből csinált házakat.
Jobbra a gyertyamártótól alacsony, sötét ház terpeszkedett: papírral átragasztott, összetört ablaktábláin és nyitott kapuján meglátszott, hogy diákkvártély. Minek a kapukulcs ott, ahol éjjel élénkebb a forgalom, mint nappal s ellopni amúgy se lehet semmitse? Málika tudta, hogy Hertelendi meg Vitnyédi itt laknak; ha errefelé sétált, a két fiatalembert mindig az ablakban láthatta. Tudta azt is, hogy egész Selmecen ezek a leghívebb emberei s azért védelmet keresve, gondolkodás nélkül fordult be a kapun. Ezek a jó fiúk csak nem hagyják el élete e nehéz pillanatában? Ha azt kivánná tőlük, menjenek a tűzbe, elmennének, ha azt, hogy hozzák le a napot az égről, azt is megtennék.
… Az utcán pedig akkor suhant végig a hosszu péklegény árnyéka…