Bezzeg hangos volt eznap Selmecbánya.
A szakácsnék odaégették a pecsenyéket, a toronyőr elfelejtett harangozni, még a bányászok is kibújtak a Glanzenberg-kapun és csomóba verődve tárgyalták a leányvári boszorkány esetét. A terasse-on ember ember hátán állt, elzárva a forgalmat s jelentékeny kárt okozva a kereskedelemnek. Csak Márkus, a cukrász emlegette meg a délutánt, a kis bolt tele volt látogatókkal, akik ide jöttek megtudni az újabb fordulatokat. A hangulat izgatott volt; jóllehet, a kiváncsiság kaján hívei prédához jutottak, a nagy többség azon a nézeten volt, hogy Judexnek valami elégtételt kell adni. Hogy milyet, arra nézve eltértek a vélemények, de mindannyian követelték, hogy a diákságot végre megfékezzék s a maga sorompói közé szorítsák. Hiszen már a polgárok személyi, vagyoni biztonságán kívül becsületük is veszedelemnek volt kitéve. Itt tenni kellene valamit, hallatszott mindenfelől. Oszvald, a mészáros, a verekedés mellett volt, az okosabbak azonban, okulva a multakon, amelyekben rendesen a polgárság húzta a rövidebbet, a törvényesség szigoru terére akartak lépni. Legfőbb ideje, hogy rend legyen, a városban alig volt ember, akinek a diáksággal ügye nem lett volna. A kék foltok egyszerre föltámadtak s boszúért kiáltottak.
A dolog vége az lett, hogy deputáció ment föl a tekintetes tanári testülethez, hogy egész tekintélyét latba vetve, immáron vessen véget a közbotrányoknak. A küldöttség szónoka azt kívánta, hogy a notórius skandalumcsinálókat tiltsák ki az akadémiáról, a többit pedig, akik a főcinkosoknak csupán tehetetlen eszközei, szigoru fenyítékkel büntessék meg. Immáron a város érdeke az, hogy a nyugalom visszatérjen a szívekbe.
A beszéd nagyon szép volt, becsületére vált az e célra kiszemelt Molitórisz uramnak. A rektor nagy figyelemmel is hallgatta s olykor bólintott egyet fejével. Ő maga is egyetértett a kivánsággal. A tanári testület azonnal összeült s kellő alapossággal és méltósággal petraktálta a kellemetlen ügyet. Szerencse, hogy az ilyen üléseken nem eszik meg a levest olyan forrón, ahogy föltálalják s mielőtt a döntés bekövetkeznék, pro és contra megforgatják az érveket, különben a diákok pórul jártak volna. És hogy ez a megfontolás bölcs dolog volt, az alábbiak mutatják.
A tanári kar első ülésén ugyanis a hangulat igen izgatott volt, mindenki relegálással dobálózott, s csak a tartózkodva ítélő rektor tudta a heveskedőket megnyugtatni. „Aludjunk rá egyet“ mondta az öreg úr, akinek ez volt az élet-regulája. Németül ezt úgy mondják: „Zeit bringt Rath“, vagyis jó a dolgokat megrágni. Ami ma még fekete, egy éjjelen át fehér lehet, hogyha hó esik; ami most még meleg, reggelre kihülhet, mint a pékzsemle. Az ember napról-napra változik: a tegnapi heveskedő holnapra nyugodt lesz, aki mosolyog rajta, milyen bolondságot akart egy nap előtt elkövetni. Szóval, a rektor nem hagyott határozatot hozni, hanem elhalasztotta az ülést huszonnégy órára és nyugodalmas alvást kivánt. Hiszen fiatal emberek állanak a zöld asztal előtt.
Az ügyhöz természetesen a diákság is hozzája kivánt szólni. Selmecen nem volt szokásos, hogy az ifjuság csak úgy, sonica, beleegyezzék abba, amit a professzori kar a nyakába akart varrni. Ohó, kettőn áll a vásár. A tanároknak éppen olyan szükségük van diákokra, mint a diákoknak tanárra. Sőt: ha nincs tanár, még mindig van diák, de ha diák nincs, akkor csakugyan nem létezhetik tanár, vagy ha létezik, az „nem olyan“. E kétoldaluság tudata fölvilágosította az ifjúságot, hogy nem olyan könnyen lehet velök elbánni.
Nem is lehetett az adott esetben sem. Gerstakkernél még az éj folyamán diák-gyülés volt, ahol néhány épületes szónoklat után elhatározták, hogy azonosítják magukat a relegálandókkal, s ha tényleg többeket akarnának az akadémiáról eltávolítani, úgy a diákság szépen sztrájkolni fog.
Reggel tényleg a tanári szobában feküdt a határozat, aláírva valamennyi diák nevével. Az írás vörös volt, vérbe vagy piros borba mártották-e a tollat, én nem tudom. De akárhogy íródott is a hevesen tiltakozó, munkabeszüntetéssel fenyegetőző felirat, a professzorokra nem volt hatással. A tudós szepességi arcok mosolyogtak. „Csak sztrájkoljatok! Legalább nem kell előadást tartani“, – vélték az opportunus tudósok, – „s az ember mégis megkapja a járandóságát. Csak sztrájkoljatok, fiaim“, – gondolták.
Az ifjuság tudomásul vévén e ravasz ellenvetést, meghajlott az érv előtt; tényleg, ezzel sem érnek el semmit. A tanárok legföljebb még jobban elhíznak. Hamarosan ujabb gyülést tartottak s itt általános helyeslés mellett macskazenével egybekötött ablakbedobálást határoztak el. Ilyesmi úgyis régen nem volt Selmecen; hadd keressenek egyszer az üvegesek is a diákokon. Ők is emberek, nemcsak a korcsmárosok és a cukrászok. A rektor, aki az akadémiai épületben lakott, kacagott, amikor a hírt meghozták neki.
– Istenem, – szólt, – bár így volna! Legalább a kormány új ablakokat csináltatna. A régi táblákon már úgy fúj be a szél, mintha hegyek közt járna az ember!
Ennek az embernek is igaza volt. Ezzel újra csak a professzoroknak segítenének. Ezt a tervet is föl kellett áldozni. A harmadik ifjúsági ülés is összeült. De mit lehetett volna még csinálni: a sztrájkkal, meg a macskazenével az ifjúság leleményessége kifogyott. Nincs több eszköz. A munició elfogyott. A diákok tétován nézték egymást és tehetetlenül vonogatták a vállaikat. A gyülés elnöke hiába várta a szónokokat, senki sem jelentkezett.
– Akkor hát le kell tenni a fegyvert, – lóbálta meg a praeses szomoruan a csengőt. – Fuimus Troaes!
Már éppen föl akart állani, hogy a csúfos határozatot kihirdesse, amikor a háttérből fölemelkedett Simonkai, egy piros szepesi fiú, akit az egész akadémián a legravaszabb rókának ismertek. Mindig valami csalafintaságon törte a fejét, hol azon, hogyan lehetne a sédákat meghamisítani, hol azon, hogyan lehet a fekete tábla sarkára ceruzával írni föl egy matematikai bevezetést, amit a professzor nem láthat meg s amit csak le kell írni krétával, meg több effélén. Most is a tizenkettedik órában volt egy terve s a diákok ismerve észjárását, feszült figyelemmel hallgattak rá.
– Kedves polgártársak, – kezdte a piros Simonkai beszédét, amelyet érdekessége miatt egész terjedelmében közlök, – kedves polgártársak; órákhosszat törjük a fejünket a szőnyegen levő kérdésen, jóllehet, a megoldás fölötte egyszerü, mondhatnám, kézen fekvő. Csodálom, hogy senkinek se jutott az eszébe, pedig ez a Kolumbus második tojása.
Itt megköszörülte a torkát és a tudós fölényével nézett végig társain, akik közül néhányan a kezére néztek, csakugyan ott fekszik-e a megoldás? s látván, hogy nincs ott, „halljuk, halljuk“-ot kiáltottak.
– Tehát halljátok, – folytatta Simonkai nyugodtan. – A tétel az, hogy a professzorok relegálni akarnak, mi pedig a szolidaritás mezejére lépünk. Ez szép, szükséges azonban, hogy módunk legyen a t. tanári kart hatalmunkban tartani. Ha látják, hogy semmik vagyunk, nem hederítenek ránk, ha látják, hogy a sarkunkra tudunk állani, akkor kalapot fognak előttünk emelni. Nos, mi ezt szimplán kivánjuk bebizonyítani. Mi nem fogunk sem ablakot betörni, sem sztrájkolni, sem macskazenélni, hanem… nos, kedves polgártársaim, hanem: egyszerűen – tanulni fogunk. Igenis: tanulni. Értsetek jól meg: tanulni.
A gyülekezet álla egyszerre leesett. No, ez megadta; talán a professzorok vesztegették meg, hogy ilyen tervvel huzakodik elő? Micsoda bosszu az, ha tanulnak, hiszen ez a megadás, a gyászos leszerelés. A kis diákot büntetik meg úgy, hogy verset vagy egyebet magoltatnak be vele. Sokan kacagtak, néhányan fütyültek is. De Simonkai nem zavartatta magát.
– Nem hagytok kibeszélni, – mondta csöndesen, – következtetni pedig nem tudtok. Mert aki következtetni tud, az már most levonta volna a helyes konzekvenciákat. (Halljuk! halljuk!) Nos, tehát. A tanulás igérete csak első pillanatban látszik értelmetlen elhatározásnak, de közelebbről tekintve, ott látjátok benne, kedves polgártársaim, a fullánkot, amely halálra fogja sebezni a tanári kar bosszúra fölemelt karját. (Tetszés.) Azt mondom: tanuljunk jól, olyan jól, hogy senki meg ne bukjék (Ellentmondások.) Mert mit jelent ez? Azt, hogy ha nem bukik meg senki, nincs pótvizsga. És mit jelent az, hogyha nincs pótvizsga? Azt, kedves elégedetlenkedő polgártársak, hogy nincs pótvizsgapénz! És mit jelent e szó: pótvizsgapénz? A t. tanári kar legkedvesebb, legkellemesebb mellékjövedelmi forrását! (Halljuk! halljuk!) Miből vett Werther professzor úr nyaralót a Hodruson? A szépen összegyüjtött pótvizsgapénzekből! (Zajos helyeslés.) Miből báloztatja Berzencén a leányait Schultze professzor úr? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) És miből telik Götz professzor úrnak két lóra meg bricskára? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) De, uraim, – tette hozzá emelt hangon, – ha egyszer tanulni fogunk, ha senki meg nem bukik, akkor Schultze uram soha férjhez nem adja a leányait, Werther úr szépen Selmecen nyaral és Götz úr gyalogszerrel mehet, ha csak az ördög hátára nem ül! (Óriási tetszés.) Tehát mondjuk ki a határozatot, hogy ezentúl tanulni fogunk, meg nem bukunk s ezzel együtt legérzékenyebb pontján támadjuk meg az igen tisztelt professzorokat, akiket az Úristen egyébként sokáig éltessen. (Zajos éljenzés, szónokot számosan üdvözlik.)
Az ifjúság megértvén a bölcs beszédet, vállain hordozta körül a ravasz Simonkait, s még aznap tudtára adta a tanári karnak elhatározását. A professzorok a fejüket vakarták. Teringettét! ezek a ravasz rókák megint kifogtak rajtuk. És még csak a miniszterhez se lehet fordulni jogorvoslásért, kormánybiztosért, akadémia bezárásért, mert hiszen az ifjúság, csak a kötelességét teljesíti, amikor tanul, sőt dicséretet is érdemel érte. A tanári kar ujabb értekezletre gyült össze, s itt a hangulat már korántsem volt oly izgatott, mint első napon. A relegálás szó elszállott a hegyek fölé, csak arról folyt a vita, hogyan lehetne a tanárikar tekintélyének sérelme nélkül az ügyet elintézni. Hosszu tanácskozás után végre meghozták az ítéletet, amely jóval enyhébb volt, mint a milyennek az utolsó hirek jelezték. A tekintetes tanári kar megelégedett azzal, hogy az ifjúság fejét általánosságban keményen megmosta, a három főbűnöst: Cseróczyt, Hertelendit és Vitnyédit pedig félévre eltiltotta az aulától. Ellenben kimondotta, hogy ha a félévet, mint az erdőrendezés nehéz műveletének dijtalan segédei, hasznos munkával töltik el, úgy a tanárok szíve irgalmat fog ismerni s elvesztett szemeszteröket javukra tudja be. Immár rajtok áll, hogy bűnüket jóvá tegyék. Ebbe az ifjúság belenyugodhatott.
Az erdőrendezés az alkotmányos éra kezdetével akkor folyt országszerte. A szabadságharcot követő időkben a felvidéki tót és német lakosság ugyanis rajta volt, hogy a zavarost mentől jobban meghalászsza. Az egyes emberek és községek határai ugyancsak kibővültek, az állami erdők pedig szemmelláthatólag összezsugorodtak. Ilyenformán uj felmérésre volt szükség s a nagy munka az egész erdészeti kart mobilizálta. Hogy nem volt könnyü föladat, följebb is jeleztem; elképzelhetjük, hogy az alacsonyabb néposztály nem szívesen egyezett bele néhány év óta kellemesen élvezett határai helyesbítésébe s így a véres összeütközések napirenden voltak. Az erdőrendezésnél szolgálni annyi volt, mint háboruba menni. Nos, erre a munkára jelölték ki a három jóbarátot.
Mialatt a diákok útjokra indultak, lássuk, mit csinálnak a Judex-lányok az emlékezetes esküvő óta?
Helén és Málika ezalatt elérkeztek Eperjesre. A családnak volt egy javithatatlan bácsija, aki itt töltötte öreg korát. Javithatatlanság alatt azt kell érteni, hogy egykoron katona volt, – a familia ama bizonyos, úgynevezett rossz útra tért sarja, – aztán megunta a verekedést és mellében egy golyóval, rajta egy érdemjellel, visszatért a porosz gránicról. Kis kuriájában szítta a pipákat és nem rosszakaratból, sem lelki szükségből, hanem szórakozásból nagyokat mondogatott. Hajdan szép asszonyoknak hazudott, most, öregkorában nem volt oly válogatós s bárkit megtisztelt kalandos fantáziájával. Soha szebb környezetet nem találhatott volna, mint a magyar Gascogne-t: itt megértették és méltányolták, mert a szívével és nem az eszével hazudott, s erről lehet a sárosi embert megismerni. Amint tehát az öreg úr ott üldögél pipatóriumában és nézi, hogy szállnak át Lengyelországból a havas felhők, egyszerre csak betoppan hozzá két unokahuga, s kijelenti, hogy most már itt fognak nála lakni.
Az öreg szó nélkül fölugrott.
– Fényesen lesztek itt, – szólt. – Tudtam én, hogy ez lesz a vége, megmondtam apátoknak már negyvennyolcban (akkor még egyik lány sem élt) nem való nektek az a vén bagolyles!
S ezzel az ügy el volt intézve, többet sor rá nem került. A két testvér visszavonultan, csöndesen élt a szomorúan szép felvidéki városkában. Egyik nap követte a másikat anélkül, hogy az idő tengeréből kagylót vetett volna föl. Eperjes csöndesebb, mint Selmec s a síkon fekvő városok néma hangulata még jobban megtompítja a színeit. Az ember itt messzire követheti a felhők járását s a szíve tovább fáj, ha elgondolkozik, hová repül a boldog égi vándor. Látnivaló nincs sok a városon, a kopár, törmelékké vedlő torony egy csomó egyforma, hosszu udvaru házba néz, az utcák szerények és hallgatagok, a tótok szomorúak s megdermedtek. Ha pedig kimégy a városból, a világ csupa cirokkerítés, agyagos vacak és juhkosár; a hegyi legelőkön nagy szikladarabok hevernek, mintha nyomtatéknak lennének a füvön, nehogy a szél az egész mindenséget elhordja. Mert a szél a legnagyobb úr errefelé. Végigsívit a Branyickótól a messze fenyves erdőkig és sehol semmi sincsen, ami neki ellentálljon: földig hajlanak előtte a vékony nyárfák, a borókás bokrok, a szegénység virága: a mák meg a napraforgó s maguk a tótok is, akiknek még szentelt gyertyára se telik, ami az alföldi magyart az ilyen istentelen időjárástól megvédi…
A két lány egyetlen szórakozása az volt, hogy kisétálgattak a távoli hegyekhez, a sóvári bányák, vagy a borkút felé s azután visszatérve oltárterítőket himeztek, meg a furcsaalaku, alacsonyan járó sárosi felhőket nézték. Málikát a viszontagságok komolylyá és hallgataggá tették, Helén pedig egyre sírt, anélkül, hogy lelke közelről is annyit szenvedett volna, mint nénjéé. Sírt, ha aludt, sírt, ha sétált, sírt, amikor puliszkát evett, sírt, amikor csinosította magát és sírva-ríva egyre jobban hízott s olyan pirospozsgás lett, mint az alma. Az öreg úr nem szerette ezt a szomorúságot, s hogy megvigasztalja a két bánatos virágszálat, próbálta őket társaságba, emberek közé vinni. Hiszen a magyar Gascogneban, tessék csak rám hallgatni, lehet ám mulatni is!
Sárosban nem ritkák azok az emberek, akik augusztusban kukoricát, szeptemberben krumplit, októberben puliszkát, novemberben borsót s decemberben káposztát, januárban száraz babot ebédelnek, februárban azonban csörgős négyes fogaton járnak Zborótól Abaujig s még a kutyákat is feketekávéval traktálják. Február a sárosi Saturnália hónapja. Akkor tartják a híres megyebálokat, a disznótorokat, az eljegyzéseket, meg egyéb cécókat, amelyek gyülekezésre szólítják a sárosi szlahcicokat. A megye egyszerre csodálatosan átváltozik: a cigányok leteszik a vályogot s hegedüt meg klarinétot ragadnak, a Cincinnatusok elmennek az eke mellől és kipödörvén bajszukat, berobognak Eperjesre, a lovakat tök helyett zabra veszik s megnyírják, megvasalják, kicifrázzák, a lakásokba új függönyök meg butordarabok kerülnek, az asszonyok, akik egész nyáron gyöngélkedtek, nehogy a tavalyi kalapjukban kelljen járniok, iziben suhogó selyembe ruházkodva sétálnak végig a főtéren s maga az egész megye mintha nekifiatalodnék s a Tarca meg a Tapoly közti tér bálterem volna, ahol még a szalmafedeles viskók kalapja is félre van csapva. Egész éven át a nehéz sor az úr, februárban következik el a Saturnália s a röghöz csapott, hétszilvafás nemes Kosciusko gőgjével mulatja el a gyapju meg a pohánka árát. Itt még van érzék a régi világ előkelő gyönyörüségei iránt; ócska rudasokon meg nyergeseken hajtóvadászatot rendeznek farkasra meg rókára s útmestereket, végrehajtókat, megyei irnokokat, piros frakkban, kezökben hajító dárdával és oly büszkén, mint lord Durham láthatsz lovagolni; mesés lampiónos, muzsikás szánkó-kirándulások történnek Ceméthére, majd hatalmas körvadászatok következnek s ebédnél cigány játszik, tokaji bor folyik; a kaszinóban híres ferblitársaságok verődnek össze; a táncterem tele van gyönyörü, királynői megjelenésü lánykákkal.
Mindenütt terített asztal, fűtött kemence: a nagy kürtőkből kacskaringózó füst az égbe is hírül viszi, hogy van pénz vendégségre. S ha elmúlt február, egyszerre varázsütésre az éj homályába vész a látomány, a lovakról leszedik a csipkés szerszámot meg a csörgő zablákat, a parforce-lovasok hallgatagon másolják a belügyminiszteri rendeleteket, a híres polonaise-táncosok visszavonulnak apró, fekete kúriáikba s a drága fa helyett kukoricacsutkával fűtenek, az asszonyok pedig megint betegeskednek, mert új kalapra csak jövő februárban telik… De mindez természetes, megszokott és senkisem sajnálja az eltékozlott garasokat, senki sem kéri vissza a cigánytól a nagy bankót, senki kétségbe nem esik a sors forgandóságán. S nem a dínom-dánom: ez az igazi virtus, a mulatság után kiállani a borús következményeket, derűs megadással viselni a nehéz gazdasági helyzetet s lemondani minden hívságos költekezésről.
Aranyos vármegye, amely szerényen tud szegény lenni s gőgösen gazdag, okosságában balga s balgaságában okos.
Amikor a februári nagy cécók megindultak, az öreg úr megpróbálta, hogy Málikát és Helént is belevigye a kellemes örvénybe. De bizony nem sikerült a terve. Hiába húzta reggelig a cigány, hiába aprózta előttük a táncot a legdélcegebb Szinnyei-Merse, hiába szólott ablakuk alatt reggelig a nóta, a két Judex-leány kedve csak nem akart földerülni, s piros ajkuk körül nem játszott mosoly. A fantasztikus sárosi mulatságok nyomtalanul siklottak el mellettük, a nagy jókedvből szemernyi sem ragadt rájuk és bár szépségüknek ezer bámulója akadt, ők csak hidegek, némák, bánatosak maradtak. Az öreg úr egy ideig próbálgatta, hogy jobb kedvre hangolja őket, maga is rendezett egy mulatságot, amelyen ő járta el az első keringőt, de hiába, a jókedv madara nem akart a háztetőre szállni… A két Judex-leány csak a Garam felé vonuló nagy felhőket nézte és odasúgott nekik valamit, hogy vigyék magukkal hosszu égi utjukra… A lelkük, az vele szállt a felhőkkel, át a hegyeken és ott lebegett a zeg-zugos Selmec fölött, amelynek tarka házfalai szomorúan gubbaszkodtak a februári szürkeségben…
Hagyjuk hát magára a két leányt az ablak mellett álmodni és lássunk az eltűnt Cseróczy után.
Vitnyédi a nagy eset után ismét Cseróczyt ment keresni. Ezúttal nehezebben akadt nyomra, mint mikor barátja Vihnyén üdült. A korcsmárosok nem adhattak fölvilágosítást s a vidéki mesterlegények, akikkel Cseróczy kóborlásai között nagy szeretettel szokott megbirkózni, sajnálattal vonták meg vállukat: ezúttal senki sem verte be a fejüket. Sokáig hasztalanul kóborolt így, amikor végre fáradozását egy nap siker koronázta. Egy üveges tót vezette nyomra: a csöndes felvidéki vándor egy fiatal úriembert látott az erdőben, aki a favágónak segített fát dönteni… Ez rávallott a diákra: ha fájdalom érte, mindig testi megerőltetéssel próbálta szívét legyőzni. A jóbarát rögtön elindult e nyomon s amint beljebb hatolt az erdőbe, csakugyan rá is akadt barátjára.
Épp egy csomó favágó közt ült s egy leterített óriás fenyőben gyönyörködött, kabátja a földön hevert, izzadt üstökét fagyos szél lóbálta… A munkások csodálkozva nézték hatalmas alakját s fölgyűrt inge alól elődomborodó izmait.
Amikor megpillantotta Vitnyédit, a diák arca egyszerre borussá vált és rosszkedvüen lökte félre a baltát.
– Mit akarsz? – förmedt rá barátjára. – Nem akarok semmiről sem tudni. Hagyjatok engem békében. Én már leszámoltam veletek. Én se kereslek titeket, mi közötök hát nektek hozzám?!
Vitnyédi egy pillanatig bambán nézett maga elé, aztán egyszerre pulykapiros lett és botjával a hóba csapott.
– Hogy mi közünk van hozzád? Hogy mi közünk? – bömbölte. – Az a közünk, hogy nem türjük, hogy bolondságot csinálj. Igen: ez és semmi, egyéb. Én jó fiú vagyok, de ebben a dologban nem tűrök tréfát! Talán egész életeden végig fát akarsz vágni?… Őrült vagy, igenis őrült! Ez a közöm a dologhoz, akár tetszik, akár nem!
Cseróczy egy pillanatra meghökkent, míg Vitnyédi tűzbe jött s megrészegedve szavától folytatta:
– Velem fogsz jönni! – ordította. – Azonnal velem jösz! Ha pedig nem akarsz, hát viszlek!
– Viszel? Minő jogon? – pattant föl Cseróczy.
– Milyen jogon? egyszerüen zsebre raklak és viszlek!
– Nohát: nem megyek! – jelentette ki a favágó-diák.
– Nem-e? majd elválik!
Vitnyédi nem vette tréfára a dolgot, ledobta bundáját, kalapját s ökölre ment barátjával. Tudja Isten: a nagy elhatározás vagy a harag adott neki erőt, annyi bizonyos, hogy pokoli tűzzel támadt rá Cseróczyra. A széles Vitnyédi életében most birkózott először, arra sose volt szíve, hogy az ellenségeit bántsa. De jóbarátokkal szemben kötelességeink vannak: Cseróczyt le kellett gyűrni. Gyönyörü küzdelem támadt tehát, lábuk alatt porzott a hó, karjukon megroppant az izom. Az összegyüjtött erő ugyacsak működött s miután különben sem volt gyönge legény, Vitnyédi néhány perc mulva legyőzte a félelmetes Cseróczyt. Az ellenfél válla a havat érintette.
Cseróczyval ez még nem esett meg, csodálkozva, hitetlenül nézett maga elé.
– Nohát jösz?! – bőgte Vitnyédi.
Cseróczy terrorizálva volt.
– Látom, hogy nagyon szeretsz, – dörmögte maga elé, – majd, majd… beszélünk a dologról.
A bukás egészen összezavarta az eszét. Kishitü lett.
– Az embernek vannak kötelességei önmaga s a társadalom iránt, – parancsolt rá Vitnyédi az erősebb intoleranciájával, – s ez megköveteli, hogy velem gyere. (A logika gyönge volt, de szívből fakadó.) Mit akarsz itt csinálni? Kóborolni? Fát aprítani? Akkor, barátom, inkább lődd magad főbe… Mindenekelőtt azonban vedd föl a kabátodat, mert meghülsz és aztán induljunk!
– No jó, hát veled megyek, – dünnyögte Cseróczy, – de mi hasznod belőle?
– Az majd elválik; valahogy csak lesz. Az volna szép, ha az ilyen bikaerejü fiatalemberekre Magyarországon nem volna szükség. Gyere már! – kiáltott rá, – vagy viszlek! Még minden jóra fordulhat. A tanári kar is ezt tartja. Induljunk!
Nekivágtak a hegynek Selmec felé. A leányvár lassan bontakozott ki a távol ködéből. A birkózás után tele tüdővel szítták magukba az erős levegőt.
Cseróczy ajka többször megmozdúlt, de aztán megint csak elhallgatott. Végre összeszedte magát s megkérdezte barátjától:
– És Málika…
Vitnyédi intett a kezével.
– Úgy történt, ahogy kellett, – mondta komoran. – Hertelendi feleségül vette.
A diák megállt és fölordított.
– Nőül vette?! Hát mit akarsz tőlem, ember? És ezek után tovább menjek veled?! Kivánhatod, hogy tovább menjek?!
Vitnyédi ránézett.
– Hát természetesen, – mondta, mintha a legegyszerübb dologról volna szó. – Tehetett volna Hertelendi egyebet?
– De…
– Semmi de. Válaszolj őszintén. Másként cselekedhetett volna tisztességes ember létére az adott helyzetben?
– Igaz, – sóhajtotta Cseróczy megadással.
– És mersz-e talán azért rosszat gondolni Málikáról? – ordított rá ökölbe szorított kézzel a jó barát. – No, beszélj!
A fiatalembernek köny gyült a szemébe.
– Hogyan gondolhatnék ilyet róla… De minek is van az embernek esze meg szeme… S a világ oly rossz… Azt a pillanatot soha el nem feledem, amikor Vihnyéről hazatértem… de hidd meg, csak a gondolkozásom hitvány, a szívem egy percig sem kételkedhetett…
– De mit tehetett mást Málika? Védelmet keresett nálunk s a helyett éppen vesztébe rohant. Csak lettem volna én otthon, minden rendben lett volna. De nekem, – tette hozzá dühösen – utánad kellett csavarognom! Te okoztad az egész bajt s most még őt vádolnád!
– Igaz, igaz, – bólintott szomorúan Cseróczy. – Én vagyok a világ leghaszontalanabb embere!
– Ide akartam kilyukadni én is, – hagyta helyben Vitnyédi. – Sőt én tovább megyek, haszontalan vagyok én is, Hertelendi is, valamennyien! Mi volt a mi életünk? Korhelykedés, verekedés, bakafántoskodás, naplopás, semmi más. Amint egyedül baktattam végig az erdőkön, ezt a kérdést vetettem föl magam elé: „Minek is éltünk tulajdonképpen a világon? Mi szükség van reánk? Hogy a vendéglősöket gazdagítsuk, hogy a csavargók számát szaporítsuk, hogy a levegőt rontsuk? Kinek a kedvéért létezünk és kinek van öröme az exisztálásunkban?“ És arra a következtetésre jutottam, hogy senkinek. Még a férgekre is szükség van e világon, – mert miből táplálkoznának a fecskék, meg a fülemülék? – még a vadembernek is hasznát látjuk, csak mi nem nyomunk semmit a latban, mi nem érdemeljük meg, hogy az Úristen napja ránk süssön, mert nálunk nélkül ez a világ épp úgy elforogna, mint így. Cél, tartalom nélkül élünk napról-napra, mint az élősdiek, s ha egyszer a lelkünk mélyébe néznénk, meg kellene tőle undorodnunk. Fiatalság, erő, egészség – ez a te életed? Csak annyit érsz, hogy ablakokat tudsz bezúzni, csak arra vagy jó, hogy a bor erejét kibírd? Pfúj, – tette hozzá megvetéssel, – nyakon tudnám magamat ütni, ha elmult korhelyexisztenciámra gondolok.
Cseróczy szomorúan bólintgatva hallgatta barátját.
– Igazad van, – szólott megvetéssel, – csapni való naplopók vagyunk. Nem érdemeljük meg, hogy a nap ránk süssön.
Vitnyédi nem zavartatta magát.
– A bánkódás nem ér semmit, – folytatta tovább elmélkedve. – Azzal nem megyünk előbbre, ha azt mondjuk: mea culpa, és a mellünket verjük. Itt tenni kell valamit, itt meg kell mérni magunkat, tulajdonképp mennyit is érünk. Ha azt látjuk, hogy csakugyan haszontalanok vagyunk, akkor akár vissza se menjünk a világba! Ha pedig érezzük, hogy mégis van bennünk valami nemesebb tartalom, akkor ki kell fejteni lelkünkből a salakot és mindenek előtt: ki kell váltani a nemes fémet.
– A zálogházból? – kérdezte Cseróczy ártatlanul.
– A lelkünkből! – ordított rá Vitnyédi megzavartatva logikájában. – Azt akarom mondani, hogy meg kell vizsgálnunk magunkat és meg kell kisérelni végre, hasznára tudnánk-e lenni a világnak vagy csakugyan csiszlikek vagyunk?
– De hogyan? – vetette föl a kérdést Cseróczy.
– Hogyan?… Elég sokat haszontalankodtunk, most próbáljunk meg egyszer komolyan élni, ahogy a többi tisztességes emberek… Próbáljunk dolgozni, próbáljunk nemesebb tartalomra szert tenni… Legfőbb ideje, hogy a fejünk lágya benőjjön.
Cseróczy ránézett barátjára.
– Dolgozni? – mondta. – De hol? Kinek a számára?
Vitnyédi előadta tervét.
– Az akadémia félévre eltiltott az aulától, te ezt persze még nem tudod. Egyben azonban fölszólított, hogy vegyünk részt az erdőrendezésben… Ha jól viseljük magunkat, akkor megbocsátják vétkeinket, ha nem, akkor mehetünk a pokolba. Nekem ez tetszik. Akkor legalább vége mindennek, be lesz bizonyítva, hogy megértünk a kötélre… De én azt hiszem, vagy legalább próbálom hinni, hogy nem ez a sors van a mi életünk lapjára írva, én azt hiszem, hogy mi, igenis, tudunk dolgozni, tudunk tisztességes, rendes emberek lenni s reánk, igenis, szüksége van a világnak… Legalább ami engem illet, és azt hiszem, ez áll rólad és Hertelendiről is… Én ismerlek benneteket és tudom, hogy alapjában jóravaló fiúk vagytok, csak a körülmények rontottak el, úgy mint jómagamat is. És éppen azért, mert tudom, hogy a lelketek tiszta, hiszem, hogy sikerrel fogjátok megállani e próbákat és félév mulva mint becsületes, megkomolyodott, derék emberek fogtok visszatérni.
– És te hiszel benne? – kérdezte Cseróczy fölcsillanó szemmel. – Gondolod, hogy még jóra is fordulhat minden?
– A világon már nagyobb csodák is megestek, – jegyezte meg Vitnyédi áhitatosan. – E hat hónapra ki vagyunk küldve a rendezőséghez. Ha tudtunk bálokat és verekedéseket rendezni, talán az erdővel is tisztába jövünk.
Lassan tovább haladtak. A leányvár nyájasan, biztatóan mosolygott feléjük. Az öreg harangok lassu kongással üdvözölték a megtért vándorokat…
Estére beérkeztek Selmecre s még aznap jelentkeztek a tanári karnál s tudomásul vették az itéletet. Azután útra csomagoltak: egy vadászzsákba belefért minden holmijuk: egy pokróc, fehérnemü, egy teaforraló, egypár könyv, meg egypár pisztoly. Ennyi éppen elég a kéthónapi csavargásra.
Amint összekészültek, megjelent Hertelendi is. Csak egy pillanatra néztek össze s aztán szemök megértette egymást, Cseróczy megölelte barátját, az viszonozta ölelését s kezet szorított vele.
Amint Cseróczy kinyitotta kezét, ott találta benne Málika nyakláncát… Szeme egyszerre megtelt könynyel s a kemény legény zokogott, mint a gyermek.