A februárius dermesztő hideggel illeszkedett a tél havas keretébe. Amikor a hónap végén a diákok útra keltek, még olyan fehér volt a világ, mint karácsonykor. Az égbolt kék volt, éjjel gyönyörűen csillagos, mintha kedvére volna a pattogó hideg, amely határozott, kemény vonásokat adott a vidéknek. Úgy látszott, mintha a tél ezúttal nem könyörülne a természeten és jogarát harcba akarná vinni a messziről közeledő tavaszszal, amikor egy nap egy lanyha fuvallat ereszkedett s a Tátra „könyezni kezdett“.
A gyertyánfák csodálkozva rázkódtak össze és a hó lecsúszott róluk a földre. „Lehetséges-e?“ A nagy fenyők kiemelkedtek társaik sorából és zöld fejükkel kémkedve tekintettek a völgybe, látják-e már a tavaszt? S azután visszailleszkedtek a zöld sorba és lassan azt mondták, hogy igen, jön már, nemsokára itt is lesz… Kora tavasz az erdőben, sejtéseiddel, halk leheleteiddel, titokzatos hangjaiddal be szép vagy! Milyen nehéz lesz a szív, ha estere elborul az égbolt, csak nehezen mondva búcsút az ébredésnek, s a párás fehér hótakarók fölött könnyü lehelet száll északnak. Milyen mohón szívod magadba a friss föld szagát, amelynek illata átnyomul a hó szagán! A fülednek mily bájos zene, amikor, engedve a langyos szellőknek, a jég, a hó, a fák, a kövek pattogva, hosszan zúgva törik szét a tél bilincseit s a zajtól megriadva, messziről egy fácán karattyol vagy egy róka ugat…
Az ifjaknak azonban nem lehetett a természetben gyönyörködni, amint az idő enyhült, elkezdődött a mérési munka.
Egyhangu és sívár föladat volt ez, egész nap nem láttak egyebet, mint a mérőpóznát s a piszkossárga sárba olvadó havat, este tűz köré ültek s rosszkedvüen szárították átázott ruháikat, éjjel pedig nyirkos, jéghideg sátrakban háltak. Magasan a városok és falvak fölött jártak, élelmiszert hétszámra kellett magukkal vinni, az is elposhadt, megromlott, tiszta és szép, csak az istenadta víz volt, amely csillogó patakokban, szivárványszínü port hintve a nyomorúságos, elrothadt levelekre, s egyéb tavalyi avatagra szaladt úton, útfélen.
Haladtak, lassan haladtak az Alacsony-Tátra gránitpadozatán, a Polyána trachitján át a messze Hernád-völgy felé. Már hetek óta végezték a robotot. Egyik nap olyan volt, mint a másik, tele munkával, fáradtsággal, nyomorúsággal. A természet lassan elvesztette előttük varázsát, a hatalmas tölgyek összezsugorodtak, a szakadások eltűntek, mintha mindig ebben a környezetben forogtak volna… Semmi ujság, semmi változás: mindig csak kövek, bundapálinka, nyirkos fák, piszkos bárányok és kormos szénégetők. Még a felhők is bárány- meg szénégető alakot öltöttek, a folyókban is ez tükröződött vissza, az álomban is az kisértett. Mikor találkoznak már legalább egyszer egy kecskével?
Egy nap aztán lecsapott rá a válasz; elkezdődtek a villongások. A tótok nem engedték talpuk alól a földet kihúzni s az unalmat csatazaj váltotta föl.
A nép, amely télen vacakjaiban aludta medveálmát, arra a hírre, hogy a mérések megkezdődtek, egyszerre talpra állt s nyomon követte a csapatot. Akármerre jártak, mindenütt megjelent a község bírája, egy hatalmas tót s a nyomában járó tömeg nevében tiltakozott a közigazgatás ellen. Ez már nem volt tréfa. A nép még emlékezett a szabadságharci véres időkre s kaszával, villával fölfegyverkezve erősítgette jogait. A tót máskülönben jámbor, isten- és emberfélő, de ha a földről van szó, amelyet véres verejtékével táplál, nem ismer sem Istent, sem embert s legkevésbbé félti a maga szegény bőrét. Nem volt nap, hogy kisebb-nagyobb összeütközések elő ne fordultak volna s a kirendeltség háborus életre rendezkedett be. Eleintén próbáltak szép szóval, rábeszéléssel, aztán szigorúsággal meggyőzni az embereket, de egyik eszközzel se boldogultak. Akkor nem maradt más hátra, mint a puskatus. Bizony, ha nem tudták másként a bírónak megmagyarázni az enyémet meg a tiédet, előkapták a karabélyt s azzal diktálták bele a törvénytiszteletet. Azt megértette, de persze, ez nem ment olyan símán.
Akárhányszor megesett, hogy egy-egy diák munkájánál az erdő sűrűjéből puskadörrenés hallatszott s a mérő-készülék darabokra zúzódott. Egy-két szem sörét a mérnököt is érte. A sebesültnek ilyenkor nem volt szabad teketóriázni, beléfújt havasi kürtjébe, amely bajtársainak a veszedelmet jelentette, s aztán uccu! rohant neki a lesipuskásnak. Ha elcsípte, jól elnadrágolta, de megtörtént az is, hogy egész csomó vad ábrázatu tótra akadt s akkor a golyónak is dolga akadt. Heves, hosszu csaták következtek, a mérnököknek minden erejüket kellett megfeszíteniük, hogy megállják helyüket. Ha csak egyszer is engednek, elvesztek volna, de látva elhatározottságukat s erejüket, a tótok az utolsó pillanatban mindig meggondolták a dolgot s apróbb-nagyobb sebek árán visszavonultak. Akkor az erdőrendezőségnek volt egy percnyi ideje pihenni, kiszedni a bicskát és kikaparni a bőr alól a sörétet, aztán megint hosszu rajvonalra bomlottak föl s mintha mi sem történt volna, folytatták munkájukat. Az emlékezésre s elmélázásra nem sok idő maradt.
A három diák méltóan állotta meg a helyét, most látszott csak, hogy Selmec minden ízében tudományos város, még a verekedésre is jól kioktatta őket. Vitnyédinek és Hertelendinek is akadt egy-két szép munkája, de mindenek előtt járt Cseróczy. Ez neki való hivatás volt. Goromba és könyörtelen volt a tótokkal, az állam jogát nem hagyta megcsorbulni s ha a legkisebb morgást hallotta, már fölkapta Vojteket vagy Velikit, a bírót s vele páholta el a többit. Elszántsága lassan a vakmerőségbe csapott át, a legmegbízhatatlanabb munkással járt, dacos megvetéssel mindig hátat fordított a veszedelmet rejtő erdőnek, s ha úgy tetszett, még puskát sem vitt magával. Amíg társai kétes esetekben inkább engedtek egyet-mást a népnek, Cseróczynak hiába jött ki a falu apraja-nagyja a pappal az élén, egy paraszthajszálnyit sem tágított az állam területéről. S ez az elszántság hatott, a nép nem mert a diákkal kikezdeni s ha esett is rá a rejtekből egy-két lövés, látva, hogy Cseróczyt ez éppen nem alterálja, csak arra a meggyőződésre lyukadtak, hogy az ördöggel cimborál s bőre sebezhetetlen. A három jóbarát példája egyébként lassan az egész rendezőségre átragadt: mindenki szégyelte volna, ha elmarad mellőlük, valamennyien az ő bátor rendszerük szerint dolgoztak s a munka haladt is, mint a karikacsapás.
Ünnep volt, ha város közelébe értek, kettős ünnep, ha legalább pár napig benne lakhattak. Már hosszu ideje kószáltak hegyről-völgyre, – a tavaszi erdőben szalonkák berregtek, – amikor elvetődtek Lőcsére. A tótokat cipszerek váltották föl, kevésbbé elszántak, de ravaszabbak amazoknál. Ezekkel már nehezebb elbánni. A cipszer mindjárt egy macskaugrással az örmény után következik. Ők már tudták, hogy a régi határokat cserepek jelzik s azért nem vasvillát, sem dorongot nem ragadtak, hanem szépen meghamisították a jelző-dombocskákat, megsemmisítették a régieket és újakat építettek, persze a saját tetszésük szerint, a saját imitált cserepeikkel megtöltve.
– Most légy okos Domokos! – szólt Osztropszki, a rendezőség vezetője, amikor az első hamisított határjelzőre bukkantak. – Itt a világ vége. Az örményt tíz zsidóból főzik, a cipszert pedig tíz örményből. Most visszatérhetünk Selmecre, mert ezeken nem fogunk ki.
A rendezőség lehorgasztott fejjel tanakodott, mitévők legyenek? A régi térképek elpusztultak a szabadságharcban, a községi följegyzések pedig valószínüleg éppen olyan hamisak, mint a földbe dugott cserepek. Osztropszki esze megállt, fogta hát magát, leült és hosszu jelentést küldött a minisztériumnak, hogy mitévők legyenek? Míg a válasz megérkezett, a társaság kiülhetett a Poprád partjára pipázni és lapos kavicsokkal kacsázni. Két napig szórakoztak ilyen módon, amikor egy délután Cseróczy, aki valami nagy dolgon törhette az eszét, mert egész nap föl és alá járt és nagyokat fújt, diadalmas arccal állott Osztropszki elé.
– Mester uram, – szólt büszkén. – A cipszerek meg vannak fogva.
Tekintetén látszott, hogy valami különös dologra bukkant, ezért a parton kacsázó társaság egyszerre talpra ugrott és kiváncsian fogta körül.
A diák egy ideig gyönyörködött az általános izgalomban, aztán néhány torokköszörüléssel még jobban feszítette meg a kiváncsiság amúgy se laza húrját s végül így szólt:
– Tisztelt uraim! Aki foglalkozott valaha pincészettel, – s én foglalkoztam vele, – az tudhatja, hogy a földbe dugott borospalackok üvege, aszerint, hogy rövidebb-hosszabb ideig a homokban fekszik, színben lassan átváltozik. Látom csalódott ábrázatukról, hogy ezt mindenki tudja. A kérdés azonban azon fordul meg, milyen módon változik meg a palackok színe? A legtöbben azt hiszik, hogy az üveg a homokban megtompul. No, ez nem áll. A frissen elásott palack ugyanis, uraim, csillogni fog, mert a homok ahelyett, hogy megtompítaná, az ásás súrlódása révén még fényesebbé teszi az üveget. Két-három év kell hozzá, míg a palackok színe tompulni kezd, egy évtized míg színe elborul. De a pincészetnek egy másik titka, a rája boruló homok után ítélni meg az elásott palack korát. A frissen elföldelt üvegről, uraim, a homok magától pereg le, amint a palackot kiássuk. De az évek során át elásott üvegen a homok már úgy tapad, hogy kezünkkel két-háromszor kell rajta végigsimítani, hogy a por elváljék tőle… Ezt jól megtanultam Gerstakkernél s most az uraknak rendelkezésére bocsájtom, ama megjegyzés kiséretében, hogy Selmecen még a korcsmákban is tudományon táplálkozik az ember.
Osztropszki a homlokára ütött. Hogy az neki nem jutott eszébe! Természetes, hogy így van, nem is lehet másképen, a Columbus tojása nem volt egyszerűbb. Azonnal kimentek a határba és megvizsgálták az üvegcserepeket. Bizony azok csillogtak, mint a jég a napon s a homok pergett róluk, mintha fizetnék… Osztropszki arca ragyogott az örömtől, egyszerre azonban elborult. Megvakarta a fejét.
– Mindez nagyon szép, – szólt nyájasan, – de mit érünk vele, ha a cipszerek tagadnak? Mit tehetünk, ha kétségbevonják a fizika törvényeit? Hátha azt állítják, hogy a szepességi üvegcserepek mások, mint a hontiak?
Cseróczyt ez se hozta zavarba.
– Erre is gondoltam, – felelt homlokára mutatva. – Adjatok egy üveg mohos rajnai bort s holnapra a kérdés másik része is meg lesz oldva.
Osztropszki ránézett. Egy üveg rajnai bor? Hát az mire jó? Talán a diák be akar csípni, hogy aztán megálmodja a megoldást? Avagy talán meg akarja tréfálni a főnökét?… Tagadólag intett fejével.
Cseróczy vállat vont.
– Nekem úgy is jó, – mondta és rágyújtva pipájára, elindult sétálni. – Alászolgája.
Az erdőrendező gondolkodóba esett. Hátha tényleg tud valamit az a fiatalember? Az előbbi bevezetése is teljesen logikus volt s végre is, Cseróczy annyi időt töltött a különböző pincékben, hogy bizonyára gyakorlata van e téren…
– Megálljon, – szólt Osztropszky hirtelen. – Az üveg rajnai bor rendelkezésére áll, de ha felültet, akkor fegyelmi jogomnál fogva három annyira itélem… Megértette?
Cseróczy bólintott s bement a városba. A vendéglősnél kiválasztotta a legrégibb palackot, – amelyen moha nőtt s amelynek homokját késsel kellett levakarni – s aztán elindúlt az erdőbe. A titokzatos útra nem vitt magával senki emberfiát, csak Treffet, öreg vizsláját, amelynek, mint a diák mondogatta, annyi esze volt, hogy egy fejben nem is fért el. Éppen azért a kutya a fele eszét kiadta albérletbe a selmeci patikusnak. (Mint látjuk, a gyógyszerészek szellemi képességét már akkor is kevésre becsülte a rosszindulat.)
Az erdő mélyébe érkezve, Cseróczy mindenekelőtt leült egy mohos törzsre és élvezvén az ébredő tavasz szépségeit, lassan kiszürcsölte a palack nemes tartalmát. Amikor ez megtörtént, a földhöz vágta az üveget s aztán egy cserepet megköpött – ahogy azt a falusi gyerekek kövekkel szokták, mikor apportirozni tanítják a fiatal kuvaszokat – és a bokrok közé dobta. Az öreg vizsla természetesen, szó nélkül bement a rekettyébe és óvatosan kihozta az üvegdarabot. Cseróczy megsimogatta az eb fejét, aztán párszor még megújrázta a produkciót, a vizslának mindannyiszor odadörmögve:
– Hozd el az üveget!
Amikor a kutya már járatos volt a kutatásban és meg tudta különböztetni az üveg mohos szagát. Cseróczy egy fához kötötte Treffet s maga puskalövésnyire ment az erdőbe s ottan elásta az egyik cserepet.
– Hozd el az üveget! – szólt ekkor a kutyára.
Treff elment, összevissza kereste a cserjést, farkával izgatottan verdeste a páfrányokat, kotort, fújt, jobbra-balra ugrott, de végre is diadalmasan hozta elő az üveget… Ezzel meg volt oldva a probléma. A diák másnap kora reggel kiment a határba és Treff egy-kettőre kifürkészte hol vannak a mohos cserepek elásva… Mire társai kiértek, a diák már ott pipázott egy frissen felbontott halomnál és ártatlan arccal kérdezte meg a községi bírót, vajon hogyan kerültek a cserepek egyszerre száz méterrel beljebb? A szepesi bírónak e boszorkányság láttára leesett az álla, fogai vacogtak és siralmas arccal vallotta be, hogy a határ végesvégig meg van hamisítva. Egyszerre előkerültek a községi írások is s huszonnégy óra alatt az egész farkasvölgyi járás föl volt mérve…
Osztropszki csak vakarta a füle tövét és álmélkodott.
– Ebből az emberből még erdőfelügyelő lesz, – mondta. – Erről vegyetek példát! Vajjon, hogyan csinálta ezt a boszorkányságot?
De Cseróczy nem árulta el titkát, csak később mondta el a dolgot úgy, ahogy én, bona fide, szavai nyomán föntebb leírtam. Bona fide – mondom, – mert a dolog, akármennyire becsülöm is a vizslákat – kissé gyanusnak látszik, mint a legtöbb kutyahistória. Különösen gyanus volt pedig azért, mert ez időben a diák sokat trécselt a bíró tenyerestalpas lányával, akinek az ügy érdekében vaskos bókokat mondogatott s aki szintén sejtett valamit a vizsla buzgólkodásán. Ám ez mellékes, a fődolog az, hogy a kérdés meg volt oldva, a munka szaporán haladt.
Mielőtt azonban a diákok búcsút mondtak volna a zeg-zúgos Szepességnek, el kell mondanunk Hertelendi egy különös kalandját, amelynek előzményei gyanánt jegyezzünk meg annyit, hogy mint az akkori időben a felvidéken mindenütt: a Szepességben is két párt állott egymással szemben: a magyar és a német, amelyek közt a gyűlölet, rosszakarat és bosszu építette falak emelkedtek.
A német párt egyik kemény embere volt Höller, a vászonkereskedő. Háza a vén sáncok tövében, takaros kert közepén állott. Igazi, otthonos kis német telek volt: a fenyőtetős ház barátságos, mint egy nagy puha fészek, a szobák mindmegannyi régi hangulatu zugolyok; bútorokon, embereken, minden tárgyon jómódu otthonosság és bizalom. A német ház szép erényét, a családot két fiatal leány képviselte, mindakettő üde és fiatal, mint a romokon végigfutó lonc. Amikor a diákok egy reggel a hegyek felé siettek, a kerítés mögött víg nevetést és magyar szót hallottak. Hertelendi, aki minden iránt érdeklődött, megállt s bekandikált a rácson. A két fiatal Höller-leány ült ott s megijedve néztek rá, azt hitték, hogy valami német polgár fedezte föl őket s most beárulja őket atyjuknak.
Hertelendi meglóbálta kalapját a magyar szóra.
– Háromszoros éljen! – kiáltotta s aztán társai után sietett.
Amikor este a sáncok felé kerültek haza, a két leány künt állt a kert előtt és mikor Hertelendi erre került, félig szégyenkezve, félig pajkosan mosolyogtak maguk elé.
A diák úgy gondolta, hogy illő bemutatkoznia. A kisasszonyok zavartan néztek rá, de aztán megbiccentették fejüket s kezet nyújtottak. Csak első pillanatban voltak elfogultak, aztán tetszett nekik a csiny, hogy szülőik akarata ellen magyarokkal, pláne diákokkal barátkoznak s huncutkodva nevettek össze.
Amikor másnap Hertelendi találkozott velük, már bizalmas barátként üdvözölték egymást. Elmondták neki, hogy titokban magyarul tanultak meg, mert apjuk mindig haragra gyúlt, ha magyar szót hallott. Akkor pedig kell benne valami kellemesnek lennie, mert hiszen tiltott gyömölcs volt, – a cigarettával is úgy voltak. De ha apjuk megtudja mire vetemedtek, kitagadja őket. Pedig a magyar nyelv nagyon szép, – mondották rapszodikusan, – tetszik is nekik, kivált a népdalok… Talán Hertelendi is tud egyet-kettőt?
Hogyne tudna, hiszen tisztavidéki; azonnal elő is állt egypár régi nótával Rózsa Sándorról meg Bogár Imréről.
– Jaj de szép, – tapsolt Linka kisasszony és utána próbálta énekelni. – Hanem tud ön németül?
Hertelendi bevallotta, hogy selmeci tartózkodása dacára, elvből egy szó sem ragadt rá.
– Ez hiba, – mondta Linka. – Megeshetik ugyanis, hogy apánk meglep, akkor ugyanis jaj nekünk. De tudja-e mit? Azt fogjuk neki mondani, hogy ön vándorló csipkekereskedő. Az ilyenek csomóstul fordulnak meg errefelé. Tudja mit? Majd megtanítjuk egypár német szóra s ha a papával össze találunk akadni, majd gyorsan németre fordítjuk a szót… Csak azt ne árulja el neki, hogy magyar diák!
– Kitünő! – lelkesedett Hertelendi. – Természetesen, elveim föntartása mellett. Mi lesz az a pár szó? – Megpödörte a bajszát és hozzátette. – Egy német szót tudok. Így hangzik: Liebe! Jó lesz?
Linka meg Klári összenéztek s aztán elmosolyodtak.
– Majd inkább mást, – szólt az idősebbik. – Tudja, a papa szegény már nem hall valami nagyon jól. Ha esetleg németül szólanánk önhöz, felelje csak azt: „Allerdings bin ich im Zechgelage einigermassen dumm geworden…“ Ő erre megnyugszik, a „Zechgelage“ meg az „einigermassen“ oly törzs német szavak, hogy minden szepesinek öröm, ha őket hallja s nem törődik többet önnel. A Zechgelaget az, aki Magyarországon tanult németül, sose használja. Az Wirtshaust mond.
Hertelendi gyanútlanul bólintott.
– Allerdings… Zechgelage… Zechgelage… einigermassen… valóban gyönyörü, – mondta – szörnyen ősnémetül hangzik.
A lányok összenevettek: ezt a diákot jól megtréfálták. Ha ez tudná, hogy mit mond!
Az első próba, majd az első föllépés kitünően sikerült. Hertelendi egy nap épp a rács előtt beszélt a hölgyekkel, amikor az öreg Höller megjelent.
– Ki ez az úr? – kérdezte az apa Linkától s gyanakodva nézte a fiatalembert.
Klári a füléhez hajolt és belekiáltott.
– A csipkeverőket keresi, papa.
– Fahrender Kaufmann? – kérdezte Höller jóakaró leereszkedéssel.
– Allerdings bin ich, – vetette oda a diák kellő szemtelenséggel. Szép porosz akcentussal beszélt, nem hiába, szép lányok tanították.
Az öreg bólintott.
– Wohl eingekauft?
– Im Zechgelage einigermassen, – tette hozzá Hertelendi, jobbra-balra mozgó fejbólintással, ahogy a kereskedők szokták.
Höller helybenhagyólag bólintott. A csipkeverőket tényleg legjobban a kocsmában lehet megfogni. Ha két pohárral megisznak, fejökbe száll a mindenség s elkótyavetyélik a holmit. Ki ne becsülné többre a bort, mint a cérnát? Az okos kereskedő kihasználva a csipkeverők mámorát itt csinálja a legkitünőbb üzleteket.
Höller tovább sétált.
– Dumm geworden – szólt még a diák, sok méltósággal, de azt már az öreg nem hallotta. Beszélni különben sem szeretett sokat, kivált idegenekkel, akik előtt röstelte a süketségét. A Zechgelage szó teljesen megnyugtatta, aki magyar szón nevelkedett, ugyan sose érti meg, hogy lehet ily uri csengésü szóval a dorbézolást illusztrálni…
Hertelendi ez idő alatt mérnöki kötelességeit kissé lazán teljesítette, de mentségére legyen mondva, hogy a magyar kulturának tett szolgálatot. Különösen az egyik kis leányra: Linkára volt befolyással; az oly szépen tanulta meg tőle a magyar nótákat és szokásokat, hogy egy napon Hertelendi azon vette észre magát, hogy nemcsak a dalai meg a mondásai, hanem a szíve is átköltözött hozzá…
Ez a meglepetés egy mulatságon – a rendezőség elutazása előtt – pattant ki és pedig így.
Hertelendi a legnagyobb nyugalommal táncolt kedves barátnőivel. Ha németek közelébe jöttek, egyszerűen előszedte szókincseit s nem törődött vele, hogy háta mögött ugyancsak nevettek rajta. Amikor pedig nyugodt, kém nélküli területeken galoppoztak, akkor nagyokat sóhajtott, a torkát köszörülte és folyton ezt mondta:
– Csak szivesen!
Vajon tud-e ennek női szív ellentállani, ha egy csinos ifju egész éjjel a torkát köszörüli és ezt mondja: Csak szívesen? Én azt hiszem, nem. A Linkáé sem tudott, csakhamar fülig szerelmes volt a diákba, aki egyre sóhajtott s egyre csak a torkát köszörülte…
Eljött a tavasz. Az előszobában megjelent a mérnökök vezető munkása s jelentette, hogy a kocsik készen állanak. Búcsúzni kellett A diák szivére nehéz boru szállott.
– Linka kisasszony, – szólt elcsüggedve, – távoznom kell…
A kis lány ijedten nézett rája, úgy megszeppent, mint a kis fogoly, mikor először találkozik vizslával.
– Köszönöm önnek azt a jóindulatot, – folytatta a diák, – amelylyel fogadott s amelyet soha nem fogok elfelejteni… Isten önnel Linka kisasszony…
Kezét nyújtotta. Linka tétovázva adta oda ujjacskáit, egy szót sem tudott szólani. Hertelendi nagyot sóhajtott, aztán megköszörülte a torkát… Akkor vetődött arrafelé Höller. Hertelendi ijedten váltotta át szavait.
– Allerdings bin ich… dumm geworden…
Ez több volt, mint amennyit a kislány szíve elbírt volna. Egyszerre eszébe jutott első találkozásuk, a séták a bástya mellett, az első zöld rügy, melyet Hertelendi egy fa tetejéről hozott le neki, az a néhány nap, amit együtt töltöttek el, minden, minden, főleg az, hogyan tanította meg a selmeci diákot németül s szemébe könyek gyűltek, hangosan sírva fakadt…
A körülállók csodálkozva néztek össze: a dumm geworden szó ily bűvös hatásu?
Kétségbeesésében – mire nem képes az asszonyi desperáció! – Linka apjához fordult.
– Papa, édes jó papa, – borult a nyakába.
Az öreg ama bizonyos csöndes német tipushoz tartozott, amely a szigoru, de alapjában jószívü apát szereti játszani. Ez a tipus mordizom-adtázig, prüszköl, pattog, de alapjában egy darab kenyérre lehet fölkenni… Höller látta, hogy baj van s hízelgett neki a tudat, hogy egy szemöldök-mozdulatára minden ismét jóra fordulhat.
– No, no, csak nem kell sírni, – dormögte jóakaróan, – hát mi baj? he?
Nem kellett megmondani: rá volt írva a két gyerek arcára. Höller is volt valaha fiatalember. Karon fogta a diákot, átvezette a szomszédszobába, jóindulatu ünnepélyességgel a szemébe nézett s aztán – természetesen németül, – így szólt:
– Fogja szeretni ezt a kis leányt?
Hertelendi zavartan dörmögte:
– Dumm geworden… dumm geworden…
Höller elmosolyodott zavarán.
– Hogy szereti-e? – kérdezte még egyszer.
– Feleljen bátran, csipkekereskedő barátom.
A diák most elszántan csukta le szemét és kivágta magyarul.
– Szeretem és mindig szeretni is fogom!
Az öreg hátrahökkent, Linka pedig kétségbeesetten kezdett el sírni. Mi a manó?! ez magyar? pattogott Höller, fölugrott és összeborzolta a bajuszát, ez volt nála a harag legnagyobb jele.
– No, no, – csak annyit tudott mondani mérgében és levegő után kapkodott, mint a partra lökött csuka. – No de… Ezer bomba! ezer bomba, ha mondom! no!
Dühösen járt föl és alá, aztán megállott egy pillanatra, nagyot szippantott tubákos szelencéjéből, olyant tüsszentett, hogy a konyhából a szakácsné ijedten szaladt be, mert azt hitte, hogy a petróleumos lámpa robbant föl, aztán tovább folytatta sétáját. Hertelendi nyugodtan állt és várakozott. Ő fatalista volt, aki bízott benne, hogy a sors könyvében előre van minden megírva, jó, rossz, még az is, vajon egy Höller nevü vászonkereskedő felspékeli-e őt avagy nem… Ez ellen úgy se lehet tenni…
A vászonkereskedő egy ideig dühöngött, aztán elkezdett gondolkodni. Az örök német logika megmagyarázta neki, hogy szeretni magyarul épp úgy lehet, mint németül, hogy a történelem számos példát tud róla, hogy női szívek magyarba bolondúltak, hogy… De hát vigye a kánya: végre is nem ő házasodik, hanem a leánya s ha már megfőzte, egye is meg a kását… Legelébb legyen boldog a kis haszontalan!
Höller még egyet prüsszögött, villámokat lövelt a szeméből, aztán megfogta a két gyerek kezét.
– Legyetek egymáséi, – harsogta szigoruan. – Imposztorok vagytok!
A diák boldogan hajtotta meg magát, de aztán… Aztán valami rémes dolog kezdett előtte derengeni… A múlt homályából egy szörnyü sejtés emelkedett ki, amely rögtön keserü valósággá jegecesedett…
– Szent Isten! – sóhajtotta az ifju, szerényen Linka felé. – Valamiről egészen megfeledkeztem…
Apa és lány kérdően néztek rá.
– Nekem tudniillik már van egy feleségem, – jegyezte meg a diák szerényen.
Az apa nem értette meg a csattanót, amely szerencsére magyarul volt elmondva. De bezzeg, megértette Linka, egyszerre eleresztette a diák kezét és újra sírva fakadt, hogy csak no.
– Felesége van?… és ezt most mondja? – csattant föl. – Most?… Felesége van! Óh, én szerencsétlen, én a világ legszerencsétlenebb alkotása!
– Teremtése, – javította ki Hertelendi, szokásszerűleg, – az alkotás szót csak tárgyra alkalmazzuk.
– Az mindegy, – ellenkezett Linka, – azért kikaparom a szemét! Menjen! menjen tőlem! Soha többet ne lássam! Maga kékszakáll!
Az öreg egy szót sem értett s tétován nézett hol az egyikre, hol a másikra. Vajjon mi történhetett?
– Engedjen meg Linka kisasszony, – szólt a diák nyugodtan, – ez a feleség egészen különös feleség, hogy úgy mondjam, tiszteletbeli hitves. A történet hosszu, de becsületszavamat adom, hogy ha elméselem töviről-hegyire, nem fog rám haragudni. Ám ha most elmondja a kedves papájának, hogy nekem hitvesem van, mindörökre vége mindennek; neki nem tudom hirtelenében a dolgot német nyelven megmagyarázni s akkor nincs más hátra, – tette hozzá mosolyogva, nehogy az öreg megsejtse, miről beszélnek, – minthogy a karikagyűrűt, amelyet nekem ajándékozott, a pisztolyba fojtom s agyonlövöm magamat. Isten engem úgy segéljen.
Linka halálra ijedt. Kétségbeesve kapta el a diák kezét; azt hitte, hogy az rögtön a pisztolyhoz nyúl.
– Mit beszélgettek oly sokáig? – dörmögött Höller. – Talán adósságai vannak a fiatal úrnak? He? No, csak nem kell semmit eltitkolni.
– Azt mondta, – válaszolt Linka elpirulva, – hogy én vagyok az első szerelme…
– Persze, azért sírt! – nyugodott meg az öreg. – Minden menyasszony sír. Már az én koromban is így volt.
Hertelendi visszament a leánynyal a terembe s elmagyarázta neki különös házassága körülményeit, kezdve Cseróczyn, áttérve a selmeci élet különösségeire, a mellékkörülményekre, s befejezve Möller meg Marsalkó uramon. A leány eleintén gyanakodva, aztán érdeklődve s végül keservesen sírva hallgatta az éppoly furcsa, mint bánatos történetet. A legyezője, amely eltakarta arcát, csupa harmatos köny volt.
– Szegény Málika, mily nyomorúságosan kellett férjhezmennie, – mondta résztvevően.
– Kérem, kérem, – igazította ki Hertelendi, – ne felejtse, hogy én vagyok a férje…
Linka maga elé nézett: még mindig a leányvári boszorkány története foglalkoztatta.
– És mi lesz a történet vége? – kérdezte. – Mi lesz most mivelünk?
A diák összehúzta bozontos szemöldökét, gondolkozott. Aztán így szólt:
– Hm… Lássuk csak. Én következőkép nézem a dolgot. Málika végre is becsül valamelyest. Ha nagyon szépen megkérem, hát talán gyűlölni fog. Nem?
– Gyűlölni? Mit beszél? – nézett rá Linka.
– Engesztelhetetlenül gyűlölni. Ez ugyanis fontos válási ok… Ha igen: úgy egy év alatt legkésőbb széjjel leszünk választva, s akkor az úgynevezett ásó-kapa se választ el többet.
– Óh, bárcsak gyűlölné… – rebegte a kis lány, kezét összekulcsolva. – Majd imádkozni fogok, hogy gyűlölje…
A vendégek oszlani kezdtek. A mérnökök, látva, hogy Hertelendit nem képesek elmozdítani, már régen útra keltek. Az ablakon napsugár szökött be.
– Isten vele, Linkám, – mondta a diák és kezet csókolt a leánynak, – mindent el fogok követni, hogy úgy legyen. Isten vele! Három hét múlva megint itt leszek. Addig az öreg úrnak semmit sem szabad tudni.
– Hogy lehetne téged gyűlölni, – súgta csöndesen maga elé a leány.
… Hertelendi fölkapott egy ócska fiakerre és lóhalálában vágtatott a rendezőség után. A hegyek alatt utólérte őket s boldogan ugrott fel kis huzuljára. Csöndesen, a szokott hosszu rajban ballagtak tovább, de milyen más volt ma a vidék: az ébredő erdőből erős földszag és nyíló ibolya illata áradt, a mosolygó kék ég, ez a nagy piktor még a pocsolyák szomoru világát is égszínkékre festette át, ha pedig megálltak, hallani lehetett a rügyek csöndes pattanását. A fácánok vígan karattyoltak, a seregélyek magasra röpködtek föl s látva a tavasz jöttét, zajosan csipogva hirdették közeledését. A harkályok udvariasan megkopoktatták a fákat:
– Szabad belépni?
A tavaszi szellő megbólintotta az ágakat:
– Szabad, szabad!
– Mit akarok kérdezni, – fordult egyszerre Hertelendi társához, – ti tudtok németül. Fordítsátok le nekem ezt a mondatot: „Allerdings bin ich im Zechgelage einigermassen dumm geworden“… Ez valami érzelmes német versből van, mi?
Bajtársai összenevettek.
– Talán valaki megtisztelt ezzel a mondással? – kérdezte Vitnyédi, a fő párbaj-segéd, aki állandóan lovagias ügyekben utazott.
Hertelendi szerényen mosolygott.
– Körülbelül. Sejtelmem sincs, mit jelenthet, de nagyon szépnek kell lennie…
– Óh igen. Azt jelenti, hogy „a korcsmázásban mindenesetre kellőleg elbutultam“.
A diák kétkedve nézett rája.
– Te talán föl akarsz ültetni, hé? – szólt felfortyanva.
Vitnyédi tiltakozott.
– Örökké szárnyon vadászszak, ha nem azt teszi. Remélem, provokáltad az illetőt?
Hertelendi megcsóválta a fejét és kacagott.
– Dehogy is… Éppen ellenkezőleg, eljegyeztem: a menyasszonyom volt.
– Gratulálunk, – kiáltották a fiúk kalaplengetve, – végre egy nő, aki megértett… De szerencsére, igen velősen is fejezted ki magadat…
… S míg a diákok tovább haladtak a rejtelmesen zúgó erdőben, Linka bezárta kis szobája ajtaját, leült az íróasztalához és hosszu levelet írt Judex Málikának.
Az epistola így kezdődött:
– Kedves jó asszonyom, akit nem ösmerek és mégis mélyen tisztelek! Ha van foganata egy szegény, szerencsétlen kis lány könyörgésének, arra kérem, hallgasson meg és ne ítéljen el. Az ön kezeiben van sorsom letéve, öntől függ boldogságom. Kérésem talán különös, de szívből jövő. Arra kérem, legyen oly szíves és gyülölje Hertelendi Tamás urat, az ön férjét, gyűlölje őt, mert én nagyon, nagyon…
A levél többi részét elmosták záporként hulló sűrű könyei.