Amint a rendezőség tapodtatról-tapodtatra haladt, egy tiszta reggelen megpillantották az igéret földét, a végcélt: a Hernád völgyét. Ott kanyargott kormos fűzfák jelzőoszlopai között a régen várt folyó csöndesen, szerényen, meg-meglapulva a sovány partok között. Jámbor ez a víz, mint a felvidéki riska; jóakaró és minden munkára alkalmas, akár a sárosi mindenes, akit ma paradés kocsisnak használhatsz, holnap eke elé foghatsz; halban, vadban szegény, mint a nép, amelynek szolgája s barátja. Hullámai nem hasonlítanak a topázra, büszke taréjük sincs, medre nem hordoz karcsu hidakat, csak szerény pallókat, árja nem vet termékeny iszapot, hanem öklömnyi kavicsot, élete csöndes és egyszerü, ha teheti, elbujik a szederindák közé s apró fodru hullámai fölé ködfátyolt tűz. Körülötte apró faluk, kukoricafedelü viskók, tépett juh-kosarak, omlatag malmok, amikre mind ő keres. Ha ősz tájon partján végigjársz, erősen kenderszagu a vidék s a vékonypénzü pázsitokon fakó rongyokat szárít a szél; ha télen arra vetődsz, jeges országutat találsz, amelyen legbiztosabban vándorol a felvidék drótos tótja, vásárt kereső asszonya, supplikáns diákja: a Hernád nem téved el. Itt is, ott is eret vágnak rajta s habjai fűrészmalmokat mozgatnak, egy-két szálkás hal is akad benne, kacsa is puskacső elé kerül, a szarvasmarha pedig jobb szereti vizét, mint a kórós sarjut. Ilyen derék és sokoldalu jószág a Hernád. Nem csoda, ha a tót ragaszkodik hozzá, megemlékszik róla imájában s husvétkor „odaáldoz“ neki egy csöp pálinkát vagy zabos vakarcsot…
Tehát már nem kellett messzire menni, a diákság szíve megkönnyebbült. A munka is simábban haladt, a sárosi tótok nem akarnak földet elvenni senki elől. Ki tudná megművelni? Napszámosra nincsen pénz, itt még a pap is maga fogja meg az eke szarvát s hétköznap gereblyével a kezében tart a szántóföldén hivatalos órákat. Takarékosan kell hát bánni kenyérrel, földdel, sőt még a hittel is. Amint egy pap van csak messzi földön, a vallás is csak egy.
Nagyapám Girálton volt lelkész s ifjúságom egy részét, a nyári hónapokat, ott töltöttem. Istenem! beh különös volt a fővárosból odaszakadt s finoman kiélezett vallásban nevekedett serdülő gyerekésznek, (hiszen tanáraim révén azt is tudtam, hogy keresztény és keresztyén közt óriási a különbség), amikor a templomba vetődtem s a szertartást végignéztem. Bizony összeolvadt benne a protestáns, a katolikus, sőt még az orosz ritus különböző vonása; a pap a kórushoz énekelt, mint a pápistáknál, az ó-hitüek a mellüket verték s a luteránusok úrvacsorát szedtek. A falakon Mária-képek, szentek szobrocskái sorakoztak, senkinek nem volt ellene kifogása, csak úgy mint az ellen sem, hogy a protestánsok nem vetettek keresztet s nem hajtottak térdet. Azért szépen összefértek valamennyien, s úgy hiszem, az Úrnak sem volt ellenvetése, mert nagyatyám ritka magas kort ért, s amikor meghalt, az égen komor felhők úsztak, mintha odafönn is szomorkodnának a jó pásztor elhunytán.
A munka vége felé közeledett.
A rendezőséget vezető erdőmester egy nap Budapestre utazott, hogy a kormánynak eljárásukról jelentést tegyen. A távozását megelőző éjjelen lopás történt: Cseróczynak eltűnt a fűzfahusángja, amely nemcsak arról volt nevezetes, hogy non sine gloria közreműködött az ellentétek elsimításában, hanem mint vésési remekmű is elismerésre tarthatott számot. A diák ugyanis, a bot egyik oldalán csinos reliefekben örökítette meg a bejárt terület térképét, a másik oldalon pedig számokkal véste föl ama négyzetölek számát, amelyet idegen kézből sikerült visszahódítania. Az erdőmester távozásakor még egy ember tűnt el: Hertelendi is kereket oldott s merész elhatározással Eperjes felé ment… A feleségéhez!
Lássuk, mit végzett hát Presován (ez t. i. Eperjes neve tótul).
Málika és Helén szomorú időket éltek. Hírt sem hallottak egykori jóbarátaikról, szüleikről, a világról, amely mintha kivülök élt és virult volna. A jelennek nem tudtak élni, a multnak nem mertek, a jövőtől ijedten riadtak vissza. Mily szomoru fiatalság!
Az oltárterítők száma nőtt, nőtt s ahány volt, mindmegannyi keserü könycseppet tett le az Ur asztalára. Az öreg úr hasztalan próbálgatta őket vidítani, csodálatos meséi, évről-évre regényesebb megemlékezései a katonaságnál töltött ifjúságáról: a lengyel citerásleányról meg a bresciai esetekről vigasztalanul tűntek a semmiségbe. Pedig már olyanokat füllentett, hogy maga is megrémült… De hiába, nem segített a bajon. A fiatal leányoknak csak az tetszik, ha fiatalemberek hazudnak az öregek füllentései nem érdeklik… A két Judex-leány szomorúan ült az ablaknál és sóhajtva nézte a felhők járását…
Ez időben érkezett Eperjesre Hertelendi. Fejében már elkészült a szabadulási terv, ki volt az dolgozva az utolsó betüig. Mindenekelőtt bement a kollégiumba s a teológusok közül két urat fölkért, hogy legyen hiteles tanúja.
– Nagyon szívesen, – mondták a papnövendékek, – végrendeletről van szó? Vagy esküvő?
– Nem, – felelte a diák, – a feleségemet akarom meglátogatni.
A teológusok gyanakodva néztek rá. Talán őrülttel van dolguk?
– Küldtem az alumneumnak egy kecskét, – jegyezte meg gyorsan Hertelendi, hogy megnyugtassa őket.
Ah! ez már értelmes beszéd. Az alumneum, mint tudjuk, jótékony alapítványokon nevelkedett intézmény, amely részben ingyen, részben pedig csekély pénzért kosztot ád a szegény diákoknak. Persze, az élelem is szerény, délre egy kis hús meg brugó, estére főzelék. Vannak azonban jószívü emberbarátok, akik néhanap küldöznek egy fél disznót, öreg kotlósokat, miegymást, amiből aztán telik néha vacsorára is. Ez az ünnepnap. Egy kecskéért tehát érdemes segédkezet nyújtani, még ha őrültségről is van szó.
Fölkeresték az asszonyt. Amikor Málika megpillantotta Hertelendit, elsápadt, kipirult, s aztán mintegy félve, hogy a látomány eltünik, megragadta kezét. Hát mégis él még a régi világ? Nem álom, hogy valaha Selmecen volt, szeretett és a szíve boldogan dobogott?
– Bocsánat, – szólt Hertelendi, kezét kivonva a leányéból (én már csak leánynak nevezem) – nekünk gyűlölnünk kell egymást. Megkapta a menyasszonyom levelét?
– Megkaptam, – bólintott Málika. – Óh, milyen boldog vagyok, – fordult ki egyszerre szívéből az öröm, – hogy önt láthatom… olyan nagyon boldog… Hát van még valaki, aki nem felejtett el?
Hertelendi sokat jelentően bólintott.
– Legyen nyugodt: van, – szólt egyszerüen. – De mindez még korai tárgy a beszélgetésre. Tartsunk rendet és legyen szíves a dolgok intézését reám bízni. Van szerencsém, – tette hozzá a teológusokra mutatva: – Zima és Bentsik urakat bemutatni.
Kézcsók, meghajlás. Leültek a kerek asztal köré, amelyen kiirthatatlan vidéki szokás szerint egy plüssalbum és több hagymaalaku tengeri kagyló feküdt. Hertelendi vette föl a szót:
– Asszonyom, – kezdte hivatalos arccal, – ezennel e tiszteletreméltó tanuk előtt megkérdezem önt, hajlandó-e engem gyülölni? Igen vagy nem?
Málika ránézett a teológusokra. Kezdte érteni a dolgot. A teológusok annál kevésbbé. Zavartan néztek maguk elé és olykor sóhajtottak egyet.
– Gyűlölöm önt, – szólt a feleség halkan.
– Jól jegyezzék meg az urak, – fordult a diák a tanúk felé. – Tehát engesztelhetetlenül gyülöl. Most gyerünk tovább. Nemde, uraim, az engesztelhetetlen harag méltó ok a válásra s épp oly ok az is, ha a házastársak egyike bántalmazza a másikat?
A teológusok megdöbbenve néztek egymásra. Mégis csak őrültek közé kerültek. Bentsik uram az ajtó felé pislogott. Mekkorát fog ő ugrani. Zima úr komoran mosolygott, mintha vadalmába harapott volna és így felelt:
– Bizonyára súlyos válási ok, servus humillimus.
A diák egy kis szünetet tartott, aztán folytatta:
– Kedves Málika… Tegyen nekem egy szívességet és itt a tanu urak előtt ne sajnáljon tőlem egy nyaklevest.
Málika mosolyogva nézett rá. Óh, be rég nem nevetett, szinte fájt most belé az ajka.
– Nagyon kéri? – kérdezte.
– Sírig lekötelez vele.
A kis leány fölemelte puha kis kezét és a következő pillanatban egy elég erélyes pofon csattant el a diák arcán.
– Jól látták az urak? – fordult Hertelendi boldogan a tanúk felé. – Ha nem látták jól, megismételhetjük…
A teológusok nem kivánták a repetációt. – (Bárcsak már kint lennénk, – gondolták szepegve.)
– Akkor kérem vegyék föl a jegyzőkönyvet, – szólt Hertelendi. Soha pofon embert még ily boldoggá nem tett. Az arca ragyogott az örömtől.
Leültek az asztalhoz és megfogalmazták a protokollumot. A diák még azon melegében elment a lelkészi hivatalba s a másolatot megküldte Institórisz uramnak. Ugyanakkor fiskálist fogadott, hogy indítsa meg a válópört. Azután, – újra tanuk kiséretében, mert a világ nyelve rossz, – meglátogatta a két leányt s elbúcsúzott tőlük.
– Hertelendi úr, – szólt szerényen Helén, – most már bizonyos, hogy Málika megkapja azt, akit szeret?
– A nyilatkozat s a pofon után, remélem, övé lesz, akihez szíve vonzódik, – vélte a diák.
Helén elgondolkozva nézett maga elé.
– Milyen síma a dolog, istenem…
Azután kérőleg és szégyenkezve emelte tekintetét Tamásra.
– Nem volna szabad… nem lehetne… hogy én is nyakon üssem magát?
A diák kacagott.
– Hogy is ne!… Az ön ügye talán nyakleves nélkül is menni fog. És ha már pofozni kell, akkor a nyakleves Vitnyédit illeti meg, nem engem, amiért már régen meg nem kérte az ilyen bájos és kedves leány kezét.
Bentsik és Zima urak a határig kisérték el a diákot, (biztosak akartak benne lenni a megőrült akadémikus tényleg elhagyja-e a várost?) s aztán visszatértek Presovára. A kecske finom volt, nemkülönben az a kis hordó bor is, amelyet Hertelendi a jól teljesített feladat ráadásaként az alumneumba küldött. A két pap ma is őrzi a kecskeszarvakat, mint életük egyik legkülönösebb epizódjának emlékét…
Amíg Eperjesen a helyzet így tisztázódott, Osztropszki, az erdőmester, megérkezett Budapestre s a miniszter elé járult.
– Kegyelmes uram, – szólt az audiencián, ahová egy furcsa alaku fűzfadoronggal ment, – van szerencsém jelenteni, hogy az állami erdők területei, – ezzel átnyújtott egy kék ívet s a botot, – 127.000 négyzetöllel szaporodtak.
A kegyelmes úr megbiccentette fejét s kezet szorított Osztropszkival.
– Egyelőre fogadja az én köszönetemet. Valóban kitünő munkát végeztek. Becsületes hivatalnok: az arcára van írva.
– Hát még a fiatalemberekére, – tette hozzá meghajolva az erdőmester. – Szerencsére már beheggedtek a nyomok.
A miniszter nevetett.
– Látom ezen a boton, hogy mire céloz. Sok bajuk volt a parasztokkal?
Mosolyogva nézte a viharedzett fütyköst.
– Ez a bot Cseróczy akadémikusé, – magyarázta Osztropszki. – A rendezés körül legtöbb érdem az övé. Ha megengedi, kegyelmes uram, elmondom a szepesi üvegek történetét…
Elmesélte, hogy különböztette meg Cseróczy a régi és új palackok színét. A kegyelmes úrnak a könyei csurogtak.
– Hiszen ez klasszikus adoma! – melegedett föl. – Ez napoleoni vonás! Gondunk lesz erre a fiatalemberre! Még egyszer: melegen köszönöm.
Amikor este elment a klubba, mindenkinek föltette a kérdést, hogyan tudná egy határdomb hitelességét megállapítani? Senkise tudta. Amikor azután megfejtette a Columbus tojását, elmondott anekdotái sikereinek egyik legszebbjét nyerte el. Hiába, e haza az adomák országa. Másnap meleg levél ment az akadémiához, kiváló figyelemre méltatva Cseróczyt, akinek a miniszter külön levélben köszönte meg fáradozásait. Ebből a fiatalemberből országos főerdőmester lesz, akárki meglássa.
Selmecen is némileg megváltoztak ez idő alatt a viszonyok.
– Az öreg Judex kifogásolja, hogy vígan vagyunk? Az öreg bepanaszol, hogy mértéken fölül élünk? – mondták a diákok. – No, jól van. Majd addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér; légyen az ő hite szerint.
S e naptól kezdve, – halljátok csak! – többet diák föl nem kereste a zálogházat.
Judex eleintén nem törődött a dologgal, csakhamar azonban ijedten látta be, hogy kellemetlen helyzetbe került. Selmecen mindenki polgárias és takarékos: a bányászok, a vadászok, a hivatalnokok, a kereskedők, a honorációrok, – a becsületes zálogos csak a diákokból tud megélni. Mi lesz, ha épp a legjobb emberei hagyják cserben? Pedig úgy indult a dolog. A máskor oly forgalmas üzlet egy-kettőre kongott az ürességtől, csak olykor akadt egy-egy mesterlegény, aki talléros óraláncát jött elhelyezni. Azután ismét méla csönd honolt a termekben. Judex kezdett annak tudatára jönni, hogy a korhelykedés még sem haszontalan dolog, sőt ellenkezőleg: az Uristen bölcseségének kifolyása, mert valamint, ha a látszólag szintén fölösleges hernyót nem alkotja meg, nincs éneklő madár, úgy bor és dáridó nélkül nincsen zálogház. A világot Isten, hiába, bölcsen alkotta. Mivelhogy okos ember volt, csakhamar tisztába jött azzal is, hogy a diákokkal jó lesz kibékülni, mielőtt üzleti bukását várná be.
– Küldök nekik egy hordó bort, – határozta el egy nap magában.
Csakhogy a diákokon nem lehetett ily könnyen kifogni. Nem fogadták el az italt. Ők már csak erkölcsösek akarnak lenni. A zálogház tovább kongott az ürességtől.
– Terringettét, – csóválta a fejét Judex, – ezt úgy látszik alaposan megcsináltam… No, de szerencsére jóbarátom a direktor. Talán ő segíthet a bajomon. Hol a kalapom? Rögtön fölkeresem.
– Servus humillimus, – mondta, barátja kezét melegen megszorítva, – nagy szívességre kérlek. El kell vesznem, ha ez még soká így tart… Ez az ifjúság rosszabb a templáriusoknál, vérszopóbb a tatárnál. Mit cselekedtek ismét, hallgasd csak.
A direktor helybenhagyólag bólintotta meg tar koponyáját.
– Persze, persze… Furor juvenilis… A bor, a nóta, a muzsika… nagy bibaxok mindahány, barátom uram; piget me.
Judex türelmetlenül simogatta kurta szakállát. Ezúttal nem tetszett neki az erénykedés.
– Igérem, – folytatta az igazgató meleg jóakarattal, – hogy ami módomban van, meg fog történni. Valamennyiünk érdeke a jó erkölcs, számíthatsz rám, barátom uram, számíthatsz.
A látogató zavarban volt. Egyet köhintett.
– Hogy a tárgyra térjek, – szólt, – tulajdonképp nem is erről van szó… vagy talán: nem ily értelemben… Szinte azt mondhatnám, hogy az ifjúság egyszerre túlzott mértékben hódol az erénynek. Az eset a következő: amióta peticióval jártunk a tekintetes tanári kar elé, elkerülik házamat, nem keresik föl üzletemet, minek folytán kereskedői hivatásom idővel válság elé fog jutni… Érted, kedves barátom uram?
A direktor tágra nyílt szemmel nézett rá. És ezt Judex mondja, a korhelykedés ádáz ellensége?
– Arra akarlak tehát kérni, – folytatta Judex, – hassál oly irányban, hogy ez a gyűlölet megszünjék, hogy az ifjúság… szóval, hogy… nem is tudom magamat helyesen kifejezni…
Az igazgató kezdte sejteni a dolgot… Quae mutatio rerum!
– Értem, értem, – mondta elgondolkozva, – neked károd van a túlhajtott puritánságból… A zálogház nem megy. A diákok szolidak.
– Igen, igen, – bólintott a vendég. – S e tekintetben véleményem több tisztes polgáréval egyezik. Gerstakker, Markus, Cserni, Gregor, Kreuzer, mind megérzik e dacot. Mi végre is nagy költségekkel rendezkedtünk be, úgy hogy a diákság igényeinek megfelelhessünk, az üzem pénzbe kerül s ha nincs jövedelem, a tisztes kereskedelem veszedelembe jut… Ezt figyelembe kell venni, nemde? Kérem hát jóakaratodat ez irányban.
A direktor helybenhagyólag bólintott.
– Meglesz; servus humillimus. Én is szívemen viselem a város érdekét.
– Végre is: fiatalemberek, nemde? – kérdezte méltatlankodva Judex, – nem pedig remeték… Mi is voltunk fiatalok, de azért sosem akartuk a tisztes kereskedők romlását!
Tárgyalások kezdődtek, amelyekben egyrészről a diákság küldöttei, másrészt, mint legöregebb kereskedő: Judex vettek részt. A diákok ez egyszer kurucul viselkedtek s szónokuk nem kisebb dolgot kivánt, minthogy Judex fogadja vissza elűzött leányát s a szükséges egyházi korrektura után igaz szívvel adja oda Cseróczynak…
A zálogos hallani sem akart a dologról.
Soha!
Két napig sebzett vadként járt föl és alá irodájában. Egyetlen lélek sem zavarta. Oh, hogy fájt neki, hogy az üzlete, élete büszkesége üres volt! Az ajtóra tett csengő egyszer sem szólalt meg egész napon… hogy neki ezt meg kellett érnie! A Judex-zálogházat be fogják zárni, mint egy csődbe jutott rőföskereskedést… Harmadnap beállított az öreg kapitány s a szívére próbált beszélni, negyednap Institórisz a válópörről értesítette. Egy csöppet megingott, de azért tartotta magát. Ujabb négy nap telt el; egy ember nem vetődött boltjába. Szíve vonaglott. Érteni kellett őt. Judex elsősorban szenvedélyből, családi hajlamból s szeretetből volt üzletember; boldogsága volt a serény munka, a szépen pergő forgalom, a kereskedelem szabályos, nyugodt lüktetése. Ám, ha így halad a dolog, be kell csukni üzletét, el kell veszteni szívéhez nőtt foglalkozását, amelyet úgy kedvelt, mint szobrász a vésőjét, író a tollát, s a homlokfalról le fog kerülni a kék-vörös halálfő, évszázados családi pálya hirdetője… Álmában megjelent előtte az adományozó királyné s rosszalólag csóválta koronás fejét… Nem! az nem lehet, hogy a zászló odaveszszen, a királyné bizalma kudarcot valljon! Az nem lehet, hogy az első selmeci kereskedő üzletét bezárják, ez szégyen a családra, a multra, a városra, az egész felvidékre. Ennek semmi áron se szabad megtörténnie!
Megtört, megalázkodott s magához kérette a diákok küldöttségét.
– Le vagyok győzve, – szólt csöndesen, – elfogadom a föltételeket…
Hetek óta ez volt az első nyugodt éjszakája. Milyen boldogság volt hallani a diákok énekét, a kurjantásokat, a jövedelemhozó vad muzsikát! A győzelemnek örvendő fiatalság hangos jókedvvel járta be az utcákat: csörömpöltek az ablaktáblák, döngtek a kapuk, harsogott a trombita s Judex álmába, mint a szférák zenéje szűrődött e zürzavar… Holnap tele lesz a zálogház!…
Történetemnek ezzel, íme, végére értem.
Pár nap mulva megérkezett Málika és Helén, velük egyidőben a miniszter köszönő s az akadémiához Cseróczy érdekében küldött hivatalos levele. Ez az üröm utolsó csöppeit is kiüzte Judex szívéből. Amikor Cseróczy megjelent, nemcsak a diákok, hanem a kereskedők is, élükön a zálogossal kivonultak eléje. A diákot egymásután fogadták a meglepetések: Málika, a kegyelmes úr üzenete, Judex szíves jóakarata, a tanári kar üdvözlete, boldogsága teljes földerülése… Karjába zárta menyasszonyát s a jelenlevők zajos éljenzése mellett karon fogva vezette a sokat ostromolt s végre megnyert ódon Judex-házba. Az általános örömből Vitnyédi is bátorságot merített s szerényen, félve kérdezte meg Helént, vajjon számíthat-e jóindulatára? A kis leány okulva a multon, úgy belekapaszkodott udvarlója karjába, hogy máig sem eresztette el…
Mit mondjak még el? A félesztendő elmulásával Cseróczy summa cum laude tette le vizsgáit s amikor elfoglalta állását a rózsahegyi erdőhivatalnál, az esküvőt is kitűzték. Ez volt aztán az igazi valétálás, búcsú a bajtól, csalódástól, keserűségektől, búcsú a fiatalos könnyelműségtől, a bortól, az éjszakától, üdvözlet egy új életnek, amely tele van rózsákkal, munkával, szeretettel, hittel.
Amikor fölült a diligence-ra az egész diákság, – köztük menyasszonyostul Vitnyédi és Hertelendi. – Bélabányáig kísérte el, sőt ott voltak Selmec megbékélt polgárai is, a szabók, cukrászok, vendéglősök, kávésok mi egy más, mert hiszen belátták, hogy az ifjúság az ő érdekeiket is szolgálja s a diákok mulatozásai az ő üzleteiket lendíti föl. Átadták hát üdvözletüket ők is és Cz. Márkus, a cukrász, csinos beszéddel köszöntötte a távozó párt.
Az ódon bárka föl volt virágozva, a lovak vígan szaladtak a lejtőn lefelé. Az ég kéken, jókedvüen nevetett le rájuk s a hegyek visszhangja harsogva énekelte velük a régi, sok vihart látott diáknótát, amely száz torokból szállt az ég felé: