Judex Mátyás – de genere Melius – Selmecbánya szab. kir. város érdemes zálogosa, egy őszi nap délutánján különös vendéget kapott. A derék férfiu éppen raktára ódon irodájában dolgozott, amikor az ajtó előtt patkócsattogás és lónyerítés hallatszott. Judex uram rá se ért, hogy zöld szemernyőjét félretolván, az ablak felé nézzen, amikor a zálogház nagy vasajtaja kinyilott s a küszöbön egy ijedten horkanó ló, nyergében egy barnaképü fiatalemberrel léptetett be. Judex Mátyás, amint az nemes emberhez még jogos haragjában is illik, egyszerü méltósággal nézett végig a furcsa vendégen és így szólt:
– Meg tetszett bolondulni, tisztelt uram, hogy korcsmának nézi a munka e szerény hajlékát? Méltóztassék tudomásul venni, hogy fényes dél van, hogy nékem elfoglaltságaim vannak s hogy ha uraságod azonnal el nem hagyja e küszöböt, úgy szolgalegényeimmel tétetem ki az ön és e paripa szürét.
Ezzel nyugodtan és csöndesen visszaült íróasztalához, visszahúzta szemére a zöld ernyőt és tovább irogatta az árkusos könyvet.
Az idegenre, aki Hertelendi Tamás akadémiai hallgató volt, e szavak semmiképp se hatottak. Mosolyogva csúszott le a nyeregből, fölhúzta a kengyelvasat és a szár végét kezébe véve, így szólott:
– Hogy fényes dél van, hogy önnek dolga van, Judex úr, az tudomásul szolgál s ellene nincs is kifogásom. De hogy ön házi legényeivel akar kidobatni bennünket, az ellen tiltakozom: a városi szabályrendelet ama pontja értelmében, amely önt a zálogvevésre és kölcsönadásra följogosítja, de egyúttal kötelezi. Ön zálogháztulajdonos, én pedig zálogot hoztam, amelyet ön visszavethet vagy elfogadhat, ahogy tetszik, de invisis nincs joga fölötte ítéletet mondani.
– Ez így is van – bólintott ősz fejével Judex uram. – Mindig szerencsémnek tartom, hogy önt vagy bárkit kiszolgálhatok. De a munka hajlékában nem szokás, legalább nálunk nem, lóháton járni.
– Ez ellen megint kifogást emelek. Ha nincsen zálog, nincsen kölcsön. Zálogom pedig éppen ez a derék állat, amelyen ide bejöttem.
Mint látjuk, nem közönséges esettel állunk szemben. Lovat zálogházba vinni: az még a legkurucabb jogászok agyában sem villant föl, nemhogy egy selmecbányai erdészhallgatóéban. A lovat, ha az ember meg akar válni tőle, vagy eladja vagy lebunkózza, de zálogba vinni, ez nem fér össze azzal a gavallérfölfogással, amely bennünket a lóval összefűz. Judex Mátyás azonban nem volt ujonc ezen a téren. Selmecbánya víg diákjai az idők folyamán a legkülönbözőbb értéktárgyakat helyezték el nála. Így volt már a raktárán: vas-kályha, táncrend-gyüjtemény, mátyásmadár, középkori vaslovag, cséplőgép, érettségi bizonyítvány, szerelmi napló, vadászeb, családfa, sőt akadt egy szépen virágzó oleander is, s így mi föltünő se lehetett benne, hogy valaki egy nap paripával állítson be hozzá. Azért a zálogháztulajdonos nyugodtan fölállott, megbiccentette fejét és így szólt:
– Ez esetben bocsássa meg uraságod tévedésemet. Állok rendelkezésére.
Helyén valónak tartom, hogy a Judex-családról itt egyet s mást elmondjak.
Judex Mátyás nem tartozott, amint az már eddig is látható, a zálogháztulajdonosok közismert tipusához. Nemes ember volt, mint annak idején Selmecbánya minden érdemesebb kereskedője, akiket még Mária Terézia ruházott föl előnevekkel és címerekkel. A bölcs királynő ebben is nagy leleményességet fejtett ki: a kereskedők címerei a mellett, hogy a heraldikába derüt öntöttek, fontos közgazdasági célt szolgáltak. Így teszem: a gyógyszerész családi jelvényül kék és vörös mezőben pompázó piócát nyert, a zálogházas pedig ugyanolyan színből kiemelkedő halálfejet, mint annak szimbólumát, hogy a sok összegyüjtött kincs hívságos és mulandó. A királynő ezzel azt akarta elérni, hogy a kereskedők házai állandóan egy ugyanazon, már jól kipróbált család kezében maradjanak. Ezt a célját el is érte: a zálogos fiai nem vágyódtak gyógyszerészeknek, mert hogy festett volna patika-cégérnek a halálfej? A gyógyszerész gyermekei pedig még úgyse akartak zálogosok lenni, mert a kifüggesztett pióca valóban nem csábító egy lombard-kölcsönnel foglalkozó család üzlete előtt. Így a Judexek évtizedek hosszu során át megmaradtak ősük foglalkozásánál: minden fiu a Mátyás nevet és az üzletet nyerte, ha pedig netalán több erősebb nemü magzat lett volna, azoknak más szepesi városban kerestek helyet.
Nemes Judex Mátyás (IV.) uram – történetünkben ő a hős, – leszármazóinál azonban, sajnos, ez az eset nem következhetett be. Az ég Rössler Magdolnával való házasságát csak két leánygyermekkel ajándékozta meg s bármennyire járt is Magda asszony a kegyhelyekre, nem tudta Szent Antaltól a fiut kikönyörögni. Ilyenformán Judex a címerfordítás szomoru eseménye előtt állott. Amily mértékben őszültek hajfürtei, olyan arányban keseredett el szíve. Ha reggel az üzlet nagy vasajtaját kinyította, az ódon, I. Mátyástól származó, egérszínü cégtábla bánatosan köszöntött felé:
– Két évszázad dicső harcai után lekerülök innét. Zálogot venni tudtál, de jövőm zálogát nem adtad meg.
Ha pedig az üzletbe lépett, a kék és vörös halálfej szólította meg:
– Oh, jaj nekem, helyemet a zöld oroszlán, avagy talán éppen a pióca foglalja el… Isten veletek zsebórák, Isten veletek télikabátok, mostohát fogtok kapni…
És Mátyás uramnak úgy rémlett, mintha az üres szemgolyókból kék és piros könycseppek peregnének alá.
Amint mondám, a derék férfiúnak két leánya volt: Helén és Málika. Helén volt az idősebbik, de Málika az ügyesebbik. Helén álmodozásra hajló, gyönge violaszál volt, Málika erélyes, okos és vidám, mintha a családi halálfő itt önmagát tagadta volna meg. Mi több, Málika annyira élénk és pajkos volt, hogy a selmecbányai fiatalság, – tekintettel a város hagyományára, – a leányvári boszorkány nevével ruházta őt föl. Az égben tehát, amint látszik, eredetileg meg volt a hajlandóság, hogy Judexéknek fiut adjon, de fájdalom, útközben az Úr meggondolta magát és leánynyá változtatta az oly kíváló fiútulajdonságokkal fölruházott Málikát. Mátyás uram különben egyik gyermekével sem volt megelégedve, s gyakrabban így nyilatkozott:
– Helén, te olyan együgyü vagy, hogy két hónap mulva a sírba viszel, te meg Máli, olyan szeles, hogy fél év alatt tébolydába kergetsz…
Hogy a halottaknak van-e tébolydájuk, arra Judex uram, úgy látszik, hirtelenében nem gondolt.
Málikával az öreg úrnak egyébként tervei voltak: fiúsítani szerette volna. Csöndes téli estéken, amikor a Judex-házban a Harang és Kalapács honolt, a családfő azon gondolkodott, hogy elmegy a felséges úrhoz és kieszközli a fiúsítást. Tervezgetéseit azonban a leány minduntalan semmivé tette, olyan pajkos és meggondolatlan volt, hogy Judexnek egy időre elment a kedve Málika vállaira helyezni a kék-vörös halálfőt. Ami a másik leányát, Helént illette, annak éppen semmi fogékonysága se volt az üzlet iránt. Az öreg úr ugyanis megpróbálta és hosszabb-rövidebb időre leányaira bízta az üzlet vezetését. Helént ilyenkor az erdészek tökéletesen kifosztották. Ismervén gyenge szívét, dugóhúzókat, csizmakeféket, kilőtt patronokat hoztak a zálogházba és szívszaggatóan mondták el, hogy nagynénjük végső óráit éli s nekik váltott lovakkal kellene a temetésre sietni. Helén ellágyult s kiutalványozta a szükséges összeget, mialatt a prózai zálogjegyet könnyei nedvesítették meg. Jószívüségének nagy sikere volt: az összes nagynénik meggyógyultak. Mint afféle érzelgős kisleány, a virágokat és madarakat természetesen fölötte kedvelte. Mialatt a boltban ült, azzal foglalkozott, hogy mindenféle cserepeket rakjon el s egy hónap mulva a zord vaslovag fejéből viruló lonc szaladt a becsapott kályha felé. Egy mátyás-madarat, amely szintén lombard-úton jutott a boltba, Helén különböző szép mondásokra tanított, így erre: „Jó reggelt, jó reggelt“, meg arra, hogy: „Mátyás nagy kópé, Mátyás nagy zsivány“ stb., a mire már ilyen madarakat szokás. Kedves olvasó, elképzelheted-e, mi történt akkor, amidőn egy ízben Judex úr (akit mint megírtam, szintén Mátyásnak hívtak), üzletében ült, egy idegen zálogával bejött, a madár pedig rákezdte:
– Jó reggelt! Jó reggelt! Mátyás nagy kópé! Mátyás nagy zsivány!
Helén azóta nem mutatkozott a boltban.
Málikáról azonban el kell ismerni, hogy pajkosságától eltekintve, kitünően értett az üzlethez. Nincs az a vén uzsorás, aki hirtelenében úgy meg tudta volna különböztetni az anker- és cilinder-órákat, a nyolc- és tizennégy karátos aranyat, a régi és az új erdészuniformisokat, mint ő. Amikor tehát oly ritka zálog, mint egy eleven ló, került az üzletbe, érthető, hogy Judex uram kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót és elkiáltotta magát:
– Gyere le, Málika, egy lovat hoztak!
A szó nyolcszor visszhangzott, mert tudni kell, hogy Selmecbányán a házaknak fölötte sok zeg-zúgos folyosója van; sőt vannak házak, amelyek, – nem tudom miért, – csak folyosókból állanak.
A vendég, valljuk be, meg volt döbbenve.
– A leányát hívja? Minek hívja a leányát? – kérdezte zavartan, mert végre is nem kellemes, ha egy fiatalember efféle bizalmi üzletek elintézésénél ifju és szép hölgyekkel találkozik.
– Málika mindenhez ért, – világosította föl Judex. – Addig is tessék helyet foglalni.
Tamás úrfi zavara csak pillanatig tartott, azután megoldotta magában a csomót s nyugodtan várta a fejleményeket. Málika léptei már hallatszottak. Elsőbb a legfelső folyosón zörrentek, halkan, mint az esti szél, aztán jobbról jött a hang, majd megerősödve, balról, végül egész közelről, hogy aztán ismét eltompuljon, aminek magyarázatát az akusztikában találhatja meg az olvasó. Végre betoppant a szobába.
Nagyon csinos leány volt: fiatal, szőke és egy csöppet fölényes tekintetü. Fehér ruha volt rajta, az övében egy pár szál jázmin, a nyakán kis fekete kereszt, amelyben egy szem topáz csillogott. Amikor meglátta az előkelősdit játszó Hertelendit, egy pillanatra csodálkozva nézett rá, aztán az üzlethez mérten elkomolyodott és száraz hangon kérdezte:
– Mit parancsol, atyám?
Ama rövid idő alatt, amelyet Hertelendi, mint leendő erdész, Selmecen töltött, utcán, színházban, már gyakran találkozott a leánynyal, miközben Tamásnak mindig akadt egy barátja, a széles Vitnyédi, akit olyan hangosan, hogy Málikának is hallani kellett, fölvilágosítani szokott, hogy: „Nagyon csinos leány“. Ez a kisérő, úgy látszik, kissé nehéz értelmü fiatalember volt, mert Tamás egy hónap alatt legalább húszszor mondta el neki ezt az arany igazságot…
Judex átment a raktárba, hogy helyet keressen a lónak.
Hertelendi megragadta a kedvező alkalmat, hogy kivágja magát a csávából.
– Csak azért tettem e lépést, – mondta nonchalance-szal, – hogy önnel megismerkedhessem. Cseróczy sok szépet mesélt önről.
A leányvári boszorkányt a Cseróczy név mintha eltalálta volna. Piros lett, de aztán gúnyosan vetette a fiatalemberre tekintetét.
– Csodálatos, – szólt, – hogy minden erdész első ízben ezt mondja. De ennek dacára szükségesnek tartják, hogy tízszer-húszszor is megismerkedjenek velem… Itt vannak, – tette hozzá a zálogok halmazára mutatva, – a bizonyítékok. Nem sokat érnek.
Hertelendi mosolygott, jóllehet, alapjában egy kicsit boszankodott.
– Nem tudtam, hogy a selmecbányai fiatalság többi tagja is ilyen elmés, – jegyezte meg egyszerüen.
Judex visszatért és a lóhoz ment, amelyet Málikával együtt vizsgálgatni kezdtek. Miután a pej csikónak rendben volt a lába, a szeme, a tüdeje, megkockáztattak rá kétszáz forintot. Málika megírta a rózsaszínü cédulát.
– Itt a pénz, – számolta ki Mátyás uram az összeget.
A fiatalember könnyed mozdulattal gyűrte zsebre a lány írását.
– Legyen máskor is szerencsém, – emelte meg Judex a sapkáját.
Hertelendi szórakozottan vette át a bankókat. A rácsos iroda falán egy persely lógott ezzel a fölirattal: Selmecbánya siketnémáinak. A fiatalember összehajtogatta a gyürött pénzt és beledobta a perselybe, azzal ajánlotta magát és távozott. Meg volt róla győződve, hogy lefőzte a leányvári boszorkányt.
– Ez az úr, úgy látszik, imponálni akar – kockáztatta meg, ajkát bigyesztve, Málika.
– Ez a fiatalember szamár – volt Judex véleménye. Ezzel kantáron fogta a paripát és átvezette a raktár ama részébe, ahol a már föntebb említett vizsla volt elhelyezve. A vizsla, négy hónapi társtalan élet után, kitörő csaholással üdvözölte az új lakótársát, amely némi megilletődéssel helyezkedett el jászola előtt.