A Scharff-kertből hervadt levelek szaga áradt az alvó városra. Vitnyédi és Hertelendi kilépve az utcára, egy percre megálltak és figyeltek. Selmec keleti oldaláról bizonytalan zaj hallatszott, mintha egy rozzant kerekes kút nyikorogna s közben kalapácscsal döngetnék az oldalát.
– Ez az, – mondta Vitnyédi olyan arccal, mint amikor a bőrharisnya a szellő áramlatában megérezte az idegen lovas szagát. Mindkettőjük szeme fölcsillant s lépteik sebes ütemben visszhangoztak az ódon falakon.
Amint a hang forrásához közeledtek, a rozzant kút egyre jobban nyivákolt s a döngetés fokozódott. Amikor már csak száz lépésre voltak, a kút nyikorgás: a steingrubeni banda játszott… E zenekar, amint már említettem, az ifjúság kebeléből alakult, lehető exotikus alapon. Így fuvolás egy volt, trombitás kettő, nagybőgős azonban tíz. Ezt a hangszert mindenki a legvidámabbnak tartotta s e mellett praktikus haszna is volt. Zajos éjszakákon a sikerültebb élcek közé tartozik bort önteni a bőgőbe. Miért? Ki tudná megmondani! Talán azért, hogy ez a hangszer mindig csak dörmög és ellentmond s az ilyen medvéket a világ érdekében jobb kedvre kell hangolni. Szóval, egy nagybőgőbe, ha a társaság vidám, tizhusz liter bor is beléfúlt. Valaki rájött, hogy ezt az italt érdemes volna az életnek visszaadni és egy napon elmés bádogtartálylyal dolgoztatta ki a bőgője belsejét, reggel pedig szépen lepalackozta az itókát. Mivelhogy több nap van, mint kolbász, a sovány hetekben jól esett az elprédált bor, amelyet a nélkül talán a g-kulcs ivott volna meg… E példán okulva, minden nagybőgős lassan pincetokká alakította át hangszerét.
Hogy a korcsmában – nemes Gerstacker Ármin uramnál – a steingrubeni banda működött, annak bizonyítéka, hogy az éjjeli őr már a helyzet magaslatára emelkedett és beszüntette a további nyomozást.
Vitnyédi és Hertelendi ilyenformán nyugodt lélekkel léptek a sötét helyiségbe, amelyből csak úgy tódult a pipafüst és a káposztaszag. Alacsony homloku, hosszu terem volt, gyalulatlan fapadokkal és asztalokkal; a falakon végigfestve Hofer András egész tragédiája. A jobb sarokban ült az erdészegyenruhás zenekar, előtte pedig egy hórihorgas fiatalember állt s poharával az asztalt döngetve énekelt:
A zenekar a strófa után letette szerszámait és az énekes után bömbölte a refraint:
A hórihorgas fiatalember megelégedéssel hallgatta a kórust, aztán tovább folytatta:
A zenekar fuvolával, trombitával ütve a taktust, harsogta:
Az ifju, aki oly szeretettel énekelt latin dalokat, a már föntebb Málikával kapcsolatban említett Cseróczy, Selmec legfélelmetesebb alakja volt. Széles, kemény legény, telve határozottsággal és életerővel, amely egyelőre nem talált más utat, minthogy cégtáblákat rombolt, vásári komédiásokkal bírkózott és négykrajcárosokat lapított szét. Ez az erő, mely arca kemény vonásairól, izmos melléről, hatalmas koponyájáról a világba bámult, megszépítette különben nyers alakját és az ifjut társai fölé emelte. Mindenki elismerte, hogy köztük Cseróczy a legkeményebb, a legerősebb, a legvadabb, annyival inkább, mert a vezér nem élt vissza hatalmával s erejét nem társain bizonyította be. Nevéhez a tarka kalandok hosszu sorozata fűződött. Annyi affairje volt rendőrökkel, hitelezőkkel, tanárokkal, egyéb filiszterekkel, hogy az egész akadémiának elég lehetett volna. Nem maradt el hét, hogy ad audiendum verbum ne hívták volna s hogy a nagytekintetü tanári kar nem csapta ki, csak annak köszönhette, hogy mindig nagy figyelmet tanusított a professzori kisasszonyok iránt s jégen, bálban bőven helyrehozta azt, ami csorbát hírnevén könnyelmü éjszakákon ütött.
Amikor Vitnyédi és Hertelendi alakja a küszöbön megjelent, dörgő vivát fogadta őket. A zenekar fantasztikus tust húzott és Cseróczy félbeszakította a latin verset.
– Egy ember! egy ember! – kiáltotta tele torokkal, – egy ember, akit régen keresek!
– Már mint engem? – kérdezte Vitnyédi, örömmel látván, hogy az éjjeli őr teljesen el van ázva s az alabárdját ölelgeti. – A tizedik pohár bor bejelent az audienciára!
– Gerstacker! Gerstacker! – harsogott karban. – Bort! bort! bort!
Nemes Gerstacker Ármin, egy lapátszakálu komoly ember, tele köténynyel jelent meg s a hosszu asztalra rakta az italt. A két vendég hamarosan beleilleszkedett a helyzetbe, mialatt Cseróczy ismét a zenekar elé állott és folytatta:
– Silentium! – dörögte Vitnyédi, aki, mint látszott, hamar elkészült az audiencia előzményeivel, – Cseróczy beszéljen! Rendelkezésére állok!
A dalnok abbahagyta az éneket és Vitnyédi mellé ült. Teljesen józannak látszott: nála ez volt a veszedelem… Napközben olyan volt, mintha mindig egy kis spice volna, de ha alaposan beivott, – avagy beütött, mint selmeci tolvajnyelven mondják, – egyszerre rendkívül komoly, sőt tekintélyes arcot vágott. Az ember azt hihette volna, egy törvényszéki elnök, aki végtárgyalásra megy, holott forgott vele a világ és a nyelve bolondokat beszélt.
– Hallgass rám, Vitnyédi, – kezdte szigorúan – és intézkedjél. Te e világon már minden voltál, jogász, katona, mérnök és medikus. Igenis: medikus és ebben a minőségben szállok az úrhoz.
– Állok elébe, – emelte föl poharát Aesculap volt növendéke.
– Nézz ide és csodálkozzál, – bólintott Cseróczy. – Csodálkozásod pedig fúljon borba.
Valamenyien varázsütésre kiitták borukat s figyeltek.
Cseróczy a zsebébe nyúlt s egy selyempapírba göngyölt kis topázszemet vett elő. Kemény vonásai némileg ellágyultak, nagy szájából apró sóhaj röppent a világba… Az óriásoknak is van szívök.
Hertelendinek valami megvillant az eszében. Mintha már látta volna ezt a követ ma. De hol is? Teringettét, persze! a Málika nyakán lógó keresztben csillogott topáz. No, ez hamar átkerült Cseróczyhoz…
– Gyönyörü! – ordított az egész társaság. – Ezt nemde elisszuk? – kérdezték örvendezve.
Cseróczy körülnézett, mire csönd támadt.
– Ezt én kaptam, – szólt közömbösen, de a hangja egy csöppet mégis megcsuklott, – hogy kitől, mellékes… A fő, hogy –
Mindenki tudta, mi következik, az, hogy igyunk s máris egy pillanat alatt kiürültek a poharak. A balekok1) friss bort hoztak.
Cseróczy hangja dörmögövé vált, ami nála ellágyulás-félét jelentett.
– De jól el kell tennem az ajándékot, filiszter meg ne lássa, el ne vehesse, magam el ne veszíthessem, el ne prédikáljam. Szóval, talizmán legyen, a mely minden utamon elkisér.
– Ez férfias elhatározás, – lelkesedett Vitnyédi, – de vajjon hová teszed?… Megvan. Hogy volna, ha Judexnél helyeznéd el? Annak tűzmentes vasszekrényei vannak és az ember még pénzt is látna…
– Olvaszd föl egy pohár borban, mint Cleopátra, – indítványozta Hertelendi, akivel már forgott a világ, – és idd meg!
– Nagyszerü! nagyszerü! – lelkesedett a kar.
– Nem, – jegyezte meg Cseróczy szárazon, – szebbet gondoltam. Vitnyédi, te ugyebár medikus voltál?
– Meghiszem! A legelsők közül való! – tódította szokása szerint a kövér.
A diák szünetet tartott, aztán ünnepélyesen így szólt társához:
– Itt a karom, vágj bele a késeddel (és Cseróczy fölgyűrte kabátját, amely alól egy Herkules izmai villantak föl), tedd oda a topázt és varrd össze. Ásó-kapa se választhatja el tőlem!
Zajos vivát tört ki az eszme nyomán. Vitnyédi azonban a fületövét vakargatta.
– Barátom, – mondta, – ilyen operációt még nem végeztem. Sőt, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem értek az ilyen mesterséghez… Én a medikát javarészt a Báthoriban hallgattam s ott legfeljebb zsebeket metszettek, nem húst. Hanem az elhatározás férfias, lovagias, gyönyörü, Jaquin Vilmosra2) mondva, hatalmas! Hallottatok már ilyet? fiuk, balekok, valéták,3) ebből okuljatok, hogy kell tisztelni a nőket! Ez isteni eszmének nem szabad füstté válnia.
Fölemelte poharát és egy hajtásra kiitta. Mindenki tudta, kinek szól az ital s fenékig ürítették a kupákat. Aztán a földre tették a poharakat és összetiporták őket: más ne igyék belőle. Így szokás leányok egészségére inni.
Hertelendi fölugrott az asztal tetejére és kiadta a jelszót:
– Föl doktor Blumhoz! A topázt neki kell elhelyezni! És pedig rögtön, uraim!
Doktor Blum az ifjuság kedvenc sebésze volt, aki abszenciák esetén egy jó szóért orvosi bizonyítványokat állított ki és párbajoknál a titoktartás szelleme volt. (Meg kell ugyanis jegyezni, hogy a tanári kar szigoruan üldözte a duellumokat, a miről később részletesen lesz szó.)
Zenészek, balekok, valéták összeszedelőzködtek és indultak.