Ez a történet egy csókon fordul meg, amelyet egy férfi egy leánynak adott…
Hiszen ilyen csókon fordul meg okos emberek állitása szerint is, minden a nap alatt: a háboru, a müvészet, a civilizáció, sőt bizonyos agyafurt tudományos praktikával meg is lehet állapitani, teszem a szerelmi csók háboruvá való fejlődési evoluciójának minden egyes mozzanatát, összes jelenségeivel együtt: csakhogy az a csók, amelyből a következő igaz mesének szálai kifutnak, erre a célra nem szolgálhatna bizonyitási alapul. Nem rendes szerelmi csók volt. Egy házas ember adta, aki szerette a feleségét, nyegleségből s egy urileány kapta váratlanul, minden bevezetés nélkül, mert szobaleánynak hitték. Tehát a természetes előföltételek, amelyek a kis dolgokból nagyokat alkotnak, hiányzottak az elemeiből. Nem volt benne a szerelem. Ennélfogva következményei sem gyökereztek a természet megszokott rendjében: egészen más, a rendestől teljesen eltérő, fiziológiai és pszihikai jelenségeket eredményeztek, mint amilyeneket csóktól józan észszel várni lehetett volna.
Ime:
Államférfit csinált egy jobbfajta patópál-szerü magyar nemesből,
megnemesitett egy krudélis természetü vénkisasszonyt,
férjhez adott egy gyönyörü leányt,
kemény kozákká változtatott egy gyámoltalan gavallért s magyar urrá egy angol baronetet.
Mindeme tények nem voltak ugyan közvetlen következményei a csóknak, de annyi okozati összefüggésben legalább állottak vele, mint teszem a trójai háboru annak egyik klasszikus példányával. Mert annyi bizonyos, hogy a nélkül nem történhettek volna meg…
A szenvedő fél, (aki a csókot kapta), Ágnes kisasszony volt, a felvidéki hires-nevezetes Ugor-nemzetség sarja; a cselekvő: báró Bálvándy Antal, erdélyrészi földbirtokos, állitólag rabonbán ivadék…
Az eset ugy történt, hogy Bálvándy fajkosokat akart venni az Ugorék országhirü juhászatából. Nem sajnálta a fáradtságot, maga utazott föl Dormándra, (az Ugorék törzsfészkébe) a kosokért. A ház urát nem találta otthon. Egy öreg inas bevezette a nappali szobába, ahol egy orrig bekötött fejü leány, rövidre szabott perkálszoknyában éppen port törölt.
A vendég hangos jókedvvel üdvözölte a szobacicát (mert annak hitte), az, (nem lehet tudni minek nézte a poros csizmás urat), dünnyögött valamit, különben alig hederitett reá, több kérdésére nem is felelt, ami mód felett boszantotta a derék férfiut, mert igen szeretett csevegni, mint a vénasszonyok.
De volt Bálvándynak egy más nagy hibája is. Szobaleánytól lefelé nem igen tisztelte a nőt. Csak bolondozni szeretett vele. Ha nem látták, ugy nekiszelesedett a szoknya közelében, mint egy sárospataki diák.
Ágnesnek nem is láthatta az arcát az orrára lehuzott kendő miatt, de megpillantotta vörhenyeges dus haját és ez elég volt neki. Midőn a leány éppen egy antik csészével babrált, háta mögé lopódzott és orvul elkapván a derekát, egy csókot cuppantott a nyaka közé. Csak ugy, csupa taktikából, hogy megoldja a szemérmeteskedő szobacicus nyelvét. Praktizálta ő ezt a módszert nem egyszer és mindig bevált. Most azonban bizony felsült vele egy kissé.
Mindenekelőtt kiesett az antik csésze a szobacica kezéből és ezer darabra tört. Aztán – a helyett, hogy még mélyebbre huzta volna, – lekapta a leány a fejkendőjét, mire a merénylő legott megbánta merényletét, kivilágosodván, hogy a szobacica arcvonásai nem állottak harmóniában a szép hajával.
De ezt még csak elviselte volna a báró, hanem a leány magatartása már valósággal megijesztette.
– Ki ön? – kérdezte ez elfulva, halálsápadtan.
– Én – felelt a báró megszeppenve, – báró Bálvándy Antal vagyok, kosokért jöttem.
– És – folytatta a leány (s most meg minden vére az arcába szaladt), – hogy mert engem megcsókolni?
– Ejnye – feszengett a megszeppent férfiu rosszat sejtve, – hisz nem kell ahhoz valami nagy kurázsi… Ne haragudjon, lelkem, – tette hozzá, – jóvá teszem a hibát.
Gondolta magában: egy tizessel majd csak kibékiti az erényes szobaleányt.
Ágnes egy pillanatig merőn nézte a férfit, – (volt mit látnia rajta: pompás, daliás alak volt), – nézte, aztán lesütötte szemét.
– Az más, báró Bálvándy – jegyezte meg halkan, – azt hittem, hogy nős ön.
– Hiszen az vagyok.
A leánynak villámot szórt a szeme.
– Akkor hogy akarja jóvá tenni? – kérdezte fenyegető hangon.
A báró szeme nem szórt villámot, csak nyilladozni kezdett. Egy szobaleány, vélte, nem merne vele ilyen hangon beszélni.
– Tulajdonképpen ki maga, lelkem? – hebegte riadtan.
– Ugor Ágnes vagyok.
S gőgösen fölvetette szemét a leány.
Bálvándy legjobb szeretett volna a föld alá sülyedni, de minthogy ezt nem tehette, kénytelen volt más kibuvót keresni.
– Akkor persze – dadogta, – kissé nehezen fog menni a dolog. Mert mit tehetek egyebet, minthogy bocsánatot kérjek nagyságodtól… Elvégre is – magyarázta kinjában, – szóra sem érdemes az eset, tévedés forgott fenn… s mit árt kegyednek az a pici csók!
– Az nem ugy van – jelentette ki Ágnes, megnyomva minden egyes szótagot, – velem nem lehet ugy bánni, mint egy szobaleánynyal.
– Hát hogy van? Hogy legyen? – kérdezte Bálvándy kimeresztve szemét.
– Ugy, hogy én várni fogok magára, mindaddig, amig abban a helyzetben nem lesz, hogy elégtételt adhasson nekem.
– Milyen elégtételt, az Istenért?
– Olyat, amilyet egy urileány egy ilyen inzultus fejében megkövetelhet egy uriembertől.
Hát ez elég érthető beszéd volt. Bálvándy összekulcsolta kezét a feje fölött.
– Az ég szerelmére, mondtam, hogy nős vagyok!
– Én várok…
– De hiszen husz esztendős a feleségem és imádom…
– Azt előbb kellett volna meggondolnia…
S hiába esküdözött a férfi ezután is: hogy a világért sem válik el szép és fiatal párjától. Ágnes makacsul megmaradt a mellett, hogy vár, vár és vár.
Elhatározását kivételesen közölte szüleivel is. Sőt azoknak már azt is bevallotta, hogy mire számit.
– Valami belső érzés, több a sejtelemnél, – mondta fanatikusan, – azt sugja nekem, hogy meghal az az asszony, hiába szép és fiatal…
Szülői elképedtek. Szinte azt hitték, hogy meghibbant a leányuk agya…
Hát ezt az eszelősséget bizony nehezen fogja megérteni és valószinünek itélni még az is, aki ismerte Ugor Ágnest, de talán eligazodik rajta, ha megismeri a történetét.
Ki volt ő?!…
Szülői a család szégyenének mondották egymás között, rokonai a család eszének. Ismerősei hol skrimpiciának, hol sárkány-kigyónak. A cselédek és a köznép földöntuli hatalmat tulajdonitottak neki. Sőt Matyis, a pankuhár egyenesen azt állitotta, hogy nem is igazi ember, hanem boszorka, hites felesége Asmódiás ördögnek és a pokol küldetésében jár a földön… Valóságos legendák kerengtek róla, amire bőven okot szolgáltatott titokzatos, erőszakos lénye, zárkózottsága – még a szülőivel szemben is – s fölényes, mindenkit lekicsinylő modora.
Szobaleánya azt állitotta róla, hogy átvirrasztja az éjszakákat, ilyenkor (megleste a kulcslyukon) hajmeresztő dolgokat müvel. Hogy mik lettek légyen ezek a hajmeresztő dolgok, azt nem merte (?) a komorna elárulni, csak annyit mesélt el a konyha népének, hogy csudatevő szerei vannak, (alighanem az emberek megrontására), egyebek között egy pókvérrel megtöltött kék üvegcse, egy selyemmadzagon lógó kutyafark stb.
Az igazság azonban az volt, hogy azért virrasztotta át Ágnes az éjszaka egy részét, mert olvasott. Kivételes mértékben kifejlődött tudásvágya nem hagyta nyugodni, folyton képezte magát. Huszonötéves korára annyi ismeretet gyüjtött össze, hogy kiállotta volna a versenyt akárki polihisztorral. Betéve tudta Schoppenhauert és a Korpusz Juriszt, Kantot, Shakespearét és a bibliát. Amellett olyan választékosan tudott beszélni, mint Chatam lordja s ugy zongorázott, mint a záporeső. De legjobban szerette Nietzsét. Mert magára ismert a szertelen tudós tulemberében.1)
És valóban, csodálatos kvalitásai voltak a vénleánynak. A többi emberétől teljesen elütő, minden nőiség nélkül szükölködő volt a jelleme. Fanatikusa volt az akaratnak és az igazságnak. Energiája nem ismert akadályokat, talán a büntől sem riadt volna vissza, ha az eszközöknél többre becsüli vala a célt. Afféle tulzott, természetellenes mértékben kialakult példánya volt fajának. Szinte ugy tetszett, mintha egy hatodik érzéke is lett volna, amivel belelát a jövőbe s áthidalja s távolságokat. Csudálatos előérzetei és sejtései voltak. Akárcsak valami láthatatlan erő hipnózisa igazgatta volna a lelkét s cselekedeteit… Egyszer megjósolta, sőt percre megmondta egy rokona halálának idejét, máskor kitalálta egy felbontatlan levél tartalmát. Igaz, hogy sokat foglalkozott a spiritizmussal és hitt a telepátiában. A hit pedig csudákat sejtet és csudákat müvel…
Nyilván eme rejtélyes kvalitások táplálták a cselédség azt a hitét, amely emberfeletti ranggal ruházta fel a ház kisasszonyát. De talán magát Ágnest is azok vezérelték, midőn valamelyes rendkivüli tettre szánta el magát. Különben, hogy lett volna érthető, hogy férjévé szándékozott tenni egy házasembert, aki nem szerette őt s még csak nem is válás, de egy fiatal szép asszony halála révén remélt célhoz jutni?
Pedig nem is volt ez az elhatározása ötletszerü. Nem bánta meg, nem józanodott ki belőle, nem mondott le róla.
Várt!…
Várt, várt! Nap-nap után, hónapról-hónapra. Évről-évre. Öt esztendeig, tizig, tizenötig. Már harminchatéves volt és egy árnyalattal se gyöngült a bizakodása.
És harminchatodik életévében végre csakugyan valóra vált csudával határos előérzete. A még mindig viruló és fiatal Bálvándyné kitért az utjából: meghalt.
Ágnes alig birta, vagy talán nem is akarta leplezni diadalmas örömét.
Szülei már nem is igen törődtek az ő „lelketlen“ leányukkal. Csak éppen hogy megtürték maguknál kötelességből. Ágnest ez egy csöppet sem bántotta. Nem vágyott szeretetre, sőt megvetette azt. Talán alig is volt lelke, inkább csak ösztöne, mint az ősembernek, aki a gyengébbek leigázásából élt…
Hát ezuttal kiszemelt párját kellett leigáznia… Munkához látott. Akaratzsenije minden energiáját szabadjára eresztette, hogy biztositsa a célját. Érezte, hogy rendkivüli eszközökhöz kell folyamodnia, ha le akarja győzni azt a távolságot, amely őt Bálvándytól elválasztotta. Olyan tervet eszelt ki, ami szinte láthatóan magán viselte a téboly bélyegét… Választottja Erdélyben lakott. (Az idevágó adatokat régen beszerezte volt), nyáron Bálvándon, télen Kolozsvárott. Gazdag ember volt, független és még mindig fiatalos. Ha ujból megakart volna házasodni, ott virágzott körülötte a bérces kis haza egész előkelő leányflórája: bizvást válogathatott volna benne, aligha kapott volna kosarat. Nagy parti volt, mint mondani szokás, méltó akármelyik mágnásleány kezére…
Ágnes teljesen tisztában volt azzal, hogy terve két főakadály kiméletlen feldöntése nélkül nem érhet célt. Ez a két főakadályának: áldozata vagyoni függetlensége és a geográfiai távolság, mely őt tőle elválasztotta… Őrült gondolatok! Ám Ágnes nem ismert lehetetlent, sőt azt tartotta annak, hogy bárki akaratával szemben ne az ő erősebb, szivósabb akarata érvényesüljön.
Azzal kezdte a vénleány, hogy levelet irt egy Budapesten züllő s örökös pénzzavarral küszködő unokatestvérének: bizonyos Hervay Muki bárónak, látogatná meg őt a dormándi kastélyben azonnal: beszélni akar vele az adóságairól.
Muki báró a kaszinóban kapta meg Ágnes levelét, ebédközben, éppen a liba előtt. Egy darab mellet még kiszedett a tányérjára, aztán felbontotta a levelet. Evett és olvasott. Nyelte a libát és a sorokat, de rosszul nyelte, mindkettővel egyszerre nem tudott megbirkózni. A liba torkán akadt s midőn lenyelte végre, az esze állott meg a levéltől.
– Amicskó, – sugta szomszédjának, – a kitüzött terminusra nem adhatom meg az ezer forintodat családi gyász miatt.
– Hogy-hogy?
– Él egy kuzinkám Hontban, aki vagy megbolondult, vagy a halálán van.
– Várok, csak ne mókázzál, – intette le a megbizhatatlanságáról hires bárócskát, barátja, Zsirkay gróf, unottan, fölényesen.
– Nem mókázom, amicskó, – állitotta ez sértődötten, de tekintve adósi mivoltát, meghunyászkodó önérzettel, – itt a levél… Ki akarja fizetni az adósságaimat.
– Akkor csakugyan megbolondult, – mondta a gróf szárazon.
Muki báró erre már komolyan megorrolt. Alig várta, hogy lenyelje az ebédet: hazahajtatott és még az éjjeli vonattal elrobogott Dormánd felé.
Utközben, mint megannyi mérges darázs, mindenféle cifra gondolat röpült ki a fejéből s elkezdte a fülét rágni s orrát boszantani.
… Nini, ötlött az eszébe, hátha nem bolondult meg, hanem épen belőle akar az a fránya Ágnes bolondot csinálni?… Vagy talán arra aspirál, hogy elvegye?… Huh, akkor inkább felakasztja magát!… Hohó, csipte meg egy ujabb, még gonoszabb gondolat az orrát, hátha a vagyonomból akar kiboritani!… Eszébe jutott a nagybátyja végrendelete, különösen a klauzulája: Abban az esetben, ha kedves öcsém, Hervay János Mária negyvenötéves koráig nem házasodnék még, az öröksége tárgyát képező ingatlan terhére további ötvenezer forintot tartozik Zsófia hugom, Ugor Menyhértné leányának, Ágnesnek kifizetni…
… Világos, – sóhajtott Muki báró, – ezt az ötvenezer forintot akarja tőle Ágnes kicsikarni. Azt ugyan – konstatálta, – hiába csikargatja, mert immár sikerült neki birtokát annyira eladósitania, hogy árverés esetén ötvenezer krajcárja sem maradna meg belőle, ám mit ér ilyen élvezet, mikor, miként a hasisélvezőnek, neki is meg kell az árát adnia. Egy licitáció és fuccs a hitelnek, amiből immár évek óta él!…
Egyelőre csak a Muki álmának lett fuccs. Egy ideig még elkinlódott fekvőhelyén a báró, hátha sikerül elcsipnie. De nem sikerült, mert még jobban megdagadt a feje ujabb rajokat eresztő rémképeitől. Hát felkelt és kinyitotta a kupé ablakát, hogy kirepüljenek rajta a gonosz szellemek.
A szellemek nem repültek ki, de a friss levegő, az betódult a kupéba. Muki kidugta fájós fejét a hideg nedves éjbe és belebámult a holdba. Tetszett neki a nyájas fényü gömbölyüség az égen, sokért nem adta volna, ha odaviszi vala a gyorsvonat… Ott aligha van leány, kártya, pezsgő, amik itt lent, ezen a barna földön, megejtik az emberfiát…
Mély sóhaj szakadt föl az inci finci gavallér kebeléből. Csupa ideg volt, csupa jóság. Nem bántott soha senkit, csak egy ellensége volt: önmaga. És mégis elzüllött. A szerencse elhagyta, az élet agyba-főbe vágta. Pedig nem is volt nagyon könnyelmü, csak ugy élt, mint a többi hozzá hasonló gavallér. Az volt a baja, hogy nagyon érzékeny volt és kissé hiu. Az emberek meghizelegték, kihasználták a gyengeségét, kifosztogatták…
– Most végképp hoppon vagyok, – morfondirozott a jó Muki, – nem tudom, sziven lőjjem-e magamat, vagy fejbe? Mi a biztosabb?… Majd Dormándon kieszelem, – vetett véget tépelődésinek, aztán nem gondolt többé a jövőjére, régi emlékeit szedegette elő… Azok szépek voltak nagyon… A dormándi pázsit, – odavaló birtokos volt az ő atyja is, – ahol a parasztgyerekekkel birkózott, az első pónija, az érettségi vizsgája, amit kitüntetéssel tett le s amiért nagymamájától száz forintot, szüleitől aranyórát kapott… Aztán első szerelme: Ilonka, akinek a keze egyszer ott remegett az övében…
Csak ennyi volt. S mégis, ez a pici édes emlék több gyönyörüséget okozott a bárócska szivének, mint a temérdek csók összevéve, mit asszonyajakról valaha szakitott… És mégsem tette párjává Ilonkát. Gyáva volt, félt szüleitől, akik partihajhásznak nevelték, félt az életől, a küzdelemtől, a szegénység apró, piszkos tragédiáitól, amelyekkel – előtte lebegett a példa, – át meg átszövődött szülei élete is… Mert akkor még szegény volt Muki, mikor megszerette Ilonkát: atyja nyakig adósságban, ő meg fizetésnélküli minisztériumi segédfogalmazó. Nagybátyját később örökölte meg: két héttel az Ilonka esküvője után. Mily tragikum!…
Muki báró behunyta szemét, s szabad szárnyra eresztette képzeletét, hogy hozná neki vissza az ő Ilonkáját. És a jóságos tündér egy pillanat alatt eleget tett a kivánságának… A leányka hozzásimult önfeledten, bugva s vágyakozó szerelmesének odakinálta forró, remegő ajakát. Az beleszédült a menyei gyönyörüségbe, elolvadt a végtelenség étherében: elaludt…
Ám jóságos hü fantáziája álmában sem hagyta magára Mukit. Tovább szőtte a szép meséket, mig – egyet zökkent a gőzös…
Csingilingi, krrr! Dormánd öt perc… A vonat megállott. A kalauz fölébresztette Mukit.
– Méltóságos uram, helyben vagyunk.
– Köszönöm, tessék egy kis borravaló. Segitsen lehurcolkodnom.
A kalauz füttyentett egy pályaőrnek, s leadta neki a báró disznóbőr bőröndjeit.
Muki leszállott. Alig érintette lába a földet, fülébe nyillalott az unokahuga hangja:
– Jó napot, Muki.
– Jaj lelkem, pá, szervusz! – üdvözölte a báró hugát. – Hogy vagy? Puszi.
Öszecsókolóztak, de utána mindketten megtörölték a szájukat.
– Ejnye, hogy kijöttél elém! Mily kedves vagy Ágneske! – áradozott Muki szokásból, mert olyan volt a természete: nem volt benne semmi objektivitás.
Annál több volt Ágnesben.
– Ugyan – utasitotta ez vissza unokabátyja édeskés szavait, – ne komédiázzál. Nem azért kérettelek, te sem azért jöttél, hogy örüljünk egymásnak. Szükségünk van egymásra, pont.
Muki elröstelte magát.
– Hehe, de tréfás vagy, kuzin… Persze, persze, – mekegte, – nekem szükségem van a te jóságodra.
– Nekem meg – mondta Ágnes, – az ügyességedre.
– Ügyességemre? – csudálkozott a kis báró. – Nem vagyok én ügyes.
– Majd eligazitalak én, csak tégy ugy, ahogy mondani fogom…
Kocsiba szállottak… Az állomást a kastélytól jó egynegyedórai ut választotta el. Ágnes kihasználta az időt az utolsó másodpercig. Folyton ő beszélt, Muki csak makogott néha, mint a kecskegida, mikor az anyját keresi. Muki az eszét kereste.
– Van-e pénzed? Ugy-e nincs? – Kezdte Ágnes. – Hát majd adok én neked annyit, amennyi kell.
A bárócska roppant megkönnyebbült a biztató kezdettől. Igen sok felesleges vér szaladt a szive felé, amitől csuklani kezdett: kluk, hluk, hihilukk…
Ágnes folytatta:
– Persze nem ingyen. Erdélybe fogsz menni és megismerkedsz Bálvándy Antallal.
– Meeg?
– Ne szólj közbe… Behizelged magadat a barátságába és ki nem ereszted a körmeid közül.
Muki önkénytelenül a körmére nézett, de nem szólt semmit, bámulatos képpel leste huga további szavait:
– Azt mondják, igen szolid ember, hát el fogod lumpositani.
– Lu… lu…
– Ne feleselj!… Igenis, megkedvelteted vele a pezsgőt, kártyát és lovakat…
– A nőket is? – kérdezte vigyorogva Muki, mert most már elemében érezte magát.
Ágnes gondolkodott egy pillanatig, aztán igy felelt:
– Azokat nem… Hanem – folytatta, – sok pénzt fogtok költeni az – övéből.
De ezt már nem értette Muki.
– Én is az övéből?
– Te is az övéből, – világositotta föl Ágnes szigoru szóval. – El fogod nyerni a pénzét.
– É-én? Nem tudok én nyerni.
– Ne okoskodjál. A kaszinóban nem tudsz nyerni, mert azok kozákok, de olyantól, aki nem tud kártyázni, nyerhetsz még te is.
– I-ijnye, biz én ezt sem értem.
– Nem is kell. Van ötvenezer forintom, amit Miklós bácsitól örököltem, mint tudod. Ebből tizezer forintot mindjárt átadok neked.
Mukinak megszünt a csuklása, ahelyett nyeriteni kezdett, mint egy jókedvü paripa: hihihi, hehehe.
– Ezzel a tizezer forinttal, – folytatta a vénleány, – ha csak egy kis ügyesség van benned, lefektetheted Bálvándyt.
– Lefektethetem? hogy érted?
– Ne add a kis ártatlant. Elmégy vele Bécsbe és Párisba s addig is pikettirozni fogtok a kupéban, mig csak egy csöpp pénze marad. Akkor kölcsön adsz neki…
De ezen már mégis fölháborodott a minden izében korrekt bárócska.
– Ágnes, az Istenért, hova gondolsz? Nem vagyok én sipista!
– Oda gondolok, – világositotta fel Ágnes, – hogy elmultál negyvenötéves s a Miklós bácsi végrendelete értelmében további ötvenezer forinttal tartozol nekem. Igaz, hogy nincs egy vasad se, de a birtokodat mégis elvehetem… Hát oda gondolok.
Szegény Muki meglapult a batárban, mint a nyul a füben.
Ágnes ütötte a vasat.
– És arra gondoltam, hogy oda ajándékozom neked az ötvenezer forintot, ha jól viseled magadat…
– Ehe… De miért pályázol éppen arra a szegény Bálvándyra?
– Ahhoz semmi közöd… Azt akarom, hogy képviselő legyen. Hogy miért? Hát ahhoz sincs semmi közöd. Te leszel a főkortese, te fogod megválasztatni. Pont.
A bárócskának végképp széjjel mászott a két nagy leffentyüs füle.
– És – bátorkodott megjegyezni, – ha nem fog akarni kártyázni, se fellépni, mit tegyek?
– Akkor – jelentette ki Ágnes megkerülve az egyenes feleletet – kiperelem belőled a Miklós bácsi hagyományát.
– Jaj, Ágnes!
– Ellenben, ha jól csinálod, adok neked ujabb tizezer forintot. Többet is adnék, mert nekem nem kell a pénz, de hátha a választásra kell.
– Istenem, hát olyan fontos az neked, hogy Bálvándy képviselő legyen?
– Nem az a fontos, hanem az, hogy Pestre jöjjön lakni. Mert én nem szaladgálhatok utána Erdélybe.
Nyilladozni kezdett már a bárócska szeme.
– Ahán, hát… ühüm, a férjednek szántad… Igaz is, ideje, hogy férjhez menj… De miért választottad éppen őt? És honnan ismered?…
Ágnes nem válaszolt. A fogat éppen befordult a parkba. Muki a hársfákat nézte. Az egyikre egy monogrammot vésett ezelőtt huszonöt esztendővel. Az ő és az Ilonka nevének kezdőbetüiből…
– Vajjon – mélázott, – kiforrta-e a hársfa héjja a régi sebet, avagy őrzi-e még (miként ő) a nyomát ma is?…
A terrasz előtt megállott a kocsi. Egy öreg férficseléd unottan kecmergett ki az ódon szürke kastélyból s egy rövid fejbiccentéssel üdvözölte az érkezetteket. Aztán levette a böröndöket a bakról. Mukit nem ismerte meg…
Pedig ezelőtt negyven esztendővel, amikor még szép fiatal legény volt, de sokat hancurozott vele! Hátára vette és elkezdett ügetni, mint egy sánta ló: vegyenek dohoskását!… A többi gyerek, a Hervay és Ugor-családok legifjabb nemzedéke vett a dohoskásából: megcsipdeste Mukit. Az sivalkodott, de soha se sirt a csiklandós tréfáért, inkább igen megszerette érte az akkor még Miska sorban lévő Mihályt, amiért huszéves daliás huszár létére leereszkedett hozzá, a hatéves gyermekhez…
Mukinak majdhogy ki nem csordult a könye. Szivébe sajgott az öreg cseléd mogorvasága s hogy meg nem ismerte őt. Ám nem tett neki érte szemrehányást. Ugy adta, mintha ő sem ismerte volna meg. Némán követte a kastélyba, a huga utasitása szerint:
– Majd Mihály a szobádba vezet. Mosakodjál meg, ha akarsz… Különben – jegyezte meg, – maradhatsz ugy is, ahogy vagy, a komédiákat, hálisten, kiirtottam a házból…
Gondolta magában a báró: kiirtottál te egyebet is a házból, a csöndes békességet, az előkelő szellemet…
Elfoglalván szobáját, megberetválkozott Muki, felrakta a tyukszemgyürüket és kopaszodó fején összepomádézta széjjeleső haját. Egyszóval összetákolta, a mennyire lehetett, cingár, romlatag testét. Délfelé járván az idő, mindjárt felrántotta a ferencjózsefet is s az ablakba hajló futórózsatőről egy öklömnyi csokrot szerkesztett és a gomblyukába tüzte. Azzal felkerekedett, hogy megkeresse nagybátyját és nagynénjét. Végig ődöngött a kongó boltives folyosón s találomra betolt egy ajtót. Éppen az ebédlőbe nyitott be. Idestova harminc éve, hogy utoljára látta a kedves termet. Valósággal meghatotta előkelő komorsága és naiv pompája. Merész, csúcsives boltozata égnek volt kipingálva, freskóban természetesen. Az ultramarin-kék levegőben arany csillagok reszkettek és fecskék röpködtek szerteszét. A mennyország szélét bárányfelhő-fodor jelezte, a közepén angyalok tanyáztak, kicsinyek és nagyok; a kicsinyek meztelenül röpködtek, cicáztak, a nagyok görög fehér lepelben másfélméteres réztrombitákat fujtak.
Muki arra gondolt, hogy milyen kedves jó emberek lehettek az ősök, akik számára a kastély épült… Csillagos ég, fecskemadár, angyalkák!…
De nem volt ideje a mélázásra. Kordult az ajtó s összekuszálta ábrándképét. Nagybátyja lépett a terembe: az öreg Ugor Menyus. Pompás pátriárka-alak, arca csupa üde pirosság, haja csupa hó. Öles teste kemény, mint a vas, csak apró tipegő járása árulta el, hogy lábának izmait mégis elnyütte az idő… Tárt karokkal és harsogó Istenhozottal fogadta rég nem látott rokonát.
– Ajaj, öcsécském, csakhogy láthatlak még egyszer a halálom előtt… Te, te rossz, haszontalan rokon!…
Muki protestálni akart a halál ellen, de az öreg ur nem engedte szóhoz, ahelyett belelóditotta egy hintaszékbe. A hintaszék elkezdett veszettül kalimpálni az egyensulyát elvesztett Muki alatt. Az öreg nem törődött vele, nyugodtan folytatta:
– Aj jaj, öcsécském, vége a szép időknek! A percek elrepülnek és soha sem jönnek többé vissza. S mindig elvisznek magukkal valamit. Egy darabka agyvelőt, egy kicsinyke lelket, életkedvet, emléket; az ember vén korára azon veszi magát észre, hogy elfogyott. Kiégett, mint az öreg pipa. Aztán jön a halál és azt mondja: most már terhére vagy a földnek, alló a sirba! És az ember belemegy a sirba, ha akar, ha nem… Hát édes, kedves öcsécském, – fakadt ki az öreg, – ez igazságtalanság. Mig fiatal az ember, nem tud élni, elpocsékolja a kincseit, mire meg megtanul spórolni Isten adományával – mars a föld alá!…
Roppant szeretett az öreg ur a halál témájával babrálni. Bár görcsösen ragaszkodott az élethez. Egyszer a nevenapján azzal köszöntötte fel a papja, hogy éljen száz esztendőt. És kikapott a pap. Menyus ur leszidta minden teketória nélkül.
– Kedves barátom, ha kiván valamit, jót kivánjon, az én nagyapám százhat évig élt.
Igazat mondott… Általában metuzsálemi kort értek el az Ugorok. Szivós faj voltak különben is és roppantul vigyáztak az egészségükre. Nem koptatták munkával a testüket, se gonddal a lelküket. Csak éltek egyenes vonalban, nem nézvén se jobbra, se balra és igen sok ételt és pénzt fogyasztottak. Mindaddig, amig az anyaföld (azaz az ősi birtok) ingadozni nem kezdett a talpuk alatt. Akkor megijedtek és összehuzták magukat, ahelyett, hogy jövedelmük szaporitásán jártatták volna eszüket. Kikoplalták – mint mondani szokás, – a haladó kor veszedelmeit.
Ilyenformán, ha nem is gyarapodtak az Ugorok anyagilag, de nem is fogyhattak. Életük első felét eldáridózták mindközönségen, fényes házat és telivér lovakat tartottak, mert gőgösek voltak, mint a rozmár, másik felét meg a dáridók folytán megbillent pénzügyi egyensuly szanálására forditották. Megszelidültek, igás lovon jártak, három évig viseltek egy ruhát, sőt elfelejtettek mosakodni is mindaddig, amig ki nem fizették összes adósságaikat. S miután addig éltek az Ugorok, ameddig akartak, örököseikre többnyire tehermentes birtokot, sőt egy kis pénzt is hagytak. Ezek azután bátran folytathatták az uri tempót, folytatták is, hogy valahogy el ne kallódjék az Ugorok minduntalan megszakitott nimbusza.
Ilyenformán nagy gavallér volt valamennyi fiatal Ugor és nagy réparágó valamennyi öreg. Menyus ur is. Bár ő valamivel kevésbbé mint vele egykorácsu elődei és oldalági rokonai. Neki nem engedte meg a leánya, hogy hájjal ápolja a bagaria csizmáját, mert tartott az orrára. A zsámiskával sem érte be Ágnes, mert tartott a gyomrára. Sőt uri fogat is kellett a fránya leánynak, inas is, mert a rangjára tartott. És ki is csikart magának mindent, amit akart. Szülei nem mertek vele szembehelyezkedni. Mert energia volt benne, azokban meg semmi se. Nem volt jellemük. Az öreg asszony martirnak vallotta magát, egész nap jajgatott, az öreg ur meg prézsmitált és morgott. Mikor nem morgott, hazudott, De az öreg asszony is hazudott, mikor nem jajgatott. Olyan csuda házaspár volt: nem tudott az egyenes uton haladni, váltig kerülgette egymást és az igazságot. Nem is koccantak össze soha, mert a döntő pillanatban belebujtak a képmutatás és hazugságok utvesztőjébe…
Egy szó mint száz, tótok voltak Ugorék. Ojtott tótok. Immár hatszáz év óta, hogy nemességet szerzett a családjuk, tagjai vérzettek is a hazáért becsülettel, de a faji kvalitásaik leglényegesebb jegyei: a kétszinüség és sunyiság, nem tudott róluk lekopni. Ágnes talán egymaga volt kivétel a hires fa hajtásai között…
… Menyus bácsi, miután kikeseregte magát a halál ellen, végre szóhoz engedte jutni az öccsét is.
– No, öcsécském, most már beszélj te is.
Szegény Mukiban kevés volt a szó, különösen, ha kalimpált alatta a szék.
Kikecmergett hát a himbából és megrázogatván vékony lábszárait, megragadta a bácsija hosszu és fekete körmös kezét és elkezdte rázni, mintha kondoleálni akarna neki. Az öreg urnak – nyilván félreértette – nem tetszett ez a furcsa modor.
– Ej, hát mit sajnálgatsz, azért nem vagyok még a sirban!
Muki kézzel-lábbal protestált.
– Ments Isten, hiszen nem sajnálom én, édes kedves bátyám!…
– De sajnálsz – makacskodott az öreg. – Akarom tudni, hogy mi sajnálnivalót találsz rajtam?
– Semmit, – erősködött Muki, – Isten ucscse, nem sajnállak, csak meg vagyok hatva.
– Mitől te?
Mukinak egyszeribe megeredt a szava.
– Annyit játszottam gyermekkoromban itt: ebben a kertben, a gyümölcsös padláson, a halastónál és (hozzátámaszkodott a nagy családi asztalhoz) e körül a jó vén butor körül!… Nem tehetek róla, most, hogy a hangodat hallom, visszakérezkednek régi kedves emlékeim a szivem közepébe és – bizonyisten sirnék, ha nem röstelleném.
– Csak sirj öcsécském, – biztatta az öreg, most már megnyugodva, – a köny nem szégyen és könnyit a lelken.
És elbeszélte életének egy pár keserves esetét, a mikor neki is sirnia kellett.
A sirás igaz volt, mert a sirhatnámság is hozzátartozik a felvidéki urak természetrajzához, de az esetek már költve voltak. Nem volt az öreg Menyusnak életében egyetlen olyan keserves esete sem, a mi komoly ok lett volna a sirásra. Ha sirt, minden külső befolyás nélkül sirt, szabadon, mint a milyen szabadon a fülemüle csattog: a szive szavára. Csupa passzióból felzaklatta idegeit, elsajnálgatta magát, minden ok nélkül, különösen ha nagyon unatkozott…
… Muki, hiába biztatta a nagybátyja, nem követte a tanácsot. Inkább nénje felől kérdezősködött.
– Az most beteg, – állitotta az öreg Menyus, – semmi esetre se fog kijönni.
És ebben a pillanatban benyitott a néni.
Muki eléje szaladt és kezet csókolt neki. A néni nagyot sóhajtott s megölelte öcscsét szótlanul, mint a sorsüldözöttek, a kik nem tudnak már örülni a legnagyobb örömöknek se.
– Igen beteg szegény Zsófi, – magyarázta ki Menyus bácsi a felesége sóhaját és némaságát.
Jól tette, hogy igy magyarázta, (ha a meggyőződése ellenére is, mert egyszeribe elapadt az öreg asszonyka könyforrása, hogy a legnagyobb méltatlankodásnak adjon helyet.
– Én beteg? – hápogta elfojtott indulattal. – Honnan veszed, édes Menyuskám, hogy beteg vagyok? Nincs nekem – állitotta, – semmi bajom, csak, ah, szerencsétlen vagyok.
– Hisz az a legnagyobb betegség, – állitotta Menyus bácsi. – Inkább odaadnám a kisujjamat, csak szerencsétlen ne legyek soha…
Ilyen modorban folyt a társalgás. Lefetyeltek, lotyogtak az öregek, egyetlen szavukat sem vették komolyan. Ha feszült az ellentmondás fonala, eleresztették egyszerre mindaketten, hogy végképp el ne szakadjon valahogy. Mert komolyan mérgeskedni egyikük sem akart: az koptat, nyüvi az életerőt…
Muki, a ki rég elszokott a felvidéki levegőtől, csak ámult-bámult a vén gyerekeken. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért bolondoznak egymással, amikor lehetnének okosak és komolyak is. Hisz az sokkal könnyebb.
Nem tudta Muki, mennyire ragadós a rossz szokás. S hogy idővel kedvessé, sőt bájossá válhatik az üres locsogás is, afféle játszi incselkedés szinét veszi fel annak a szemében, a kinek nem ambiciója, hogy edzze a jellemét.
Bizonyos: a jellemakrobaták erőlködésében van valami visszataszitó nagyképüség s viszont demokritoszi bölcseség rejlik abban, hogy az ember komolyan ne vegye se magát, sem embertársait. Hanem persze születni kell erre is. Mert a kemény ember nem fog magából bolondot üzni soha.
Ám Muki báró minden volt, csak nem kemény. Volt némi jelleme, de csak olyan puha, mint a kocsonya. Ha megnyomták, rezgett, ha ráfujtak, akkor is rezgett. Hát Menyus bácsi megnyomta, Zsófi néni meg-megfujta s harmadnapra már ő is megtanult füllenteni. Talán maga se tudta, de ugy hazudott és kertelt, mint a záporeső.
A bácsiék igen megszerették érte s már-már terveket kombináltak a megragasztására. Hisz ugy pászolt volna nekik vőnek! Igaz ugyan, hogy el volt adósodva, de ők meg már abban a korban voltak, a melyben az Ugoroknak nem szokott adósságuk lenni. Segithettek volna Mukin… Aztán Ágnesnek is ott volt az ötvenezer forintja. Egyszóval, vélték az öregek, alighanem meg lehetne a Muki vagyonát menteni, különösen ha olyan kezekbe kerül, mint az Ágneséi…
Igy szőtték az öregek ábrándjaik fonalából a hálót a Muki számára, vagyis ellene. Inkább a számára, mert hiszen, vallották bácsiék, ha nem fogatja meg magát, előbb-utóbb az adósok börtönébe kerül… Tudták, hogy ma már nincs is efféle börtön, de azért csak igy mondták, mert volt valaha és mert jobban pászolt volna nekik, ha ma is lenne. Akkor, vélték, egész biztos lenne, hogy elsüthetik végre Ágnest. Már pedig az volt az ő egyedüli életcéljuk. Szerettek volna végre-valahára megpihenni, holott a leány minduntalan tüzes csóvákat hajigált békéjük olajába. Kigunyolta anyját, mert martirt csinált magából; apját, mert folyton duruzsolt és örökké élni akart. Egyszóval megzavarta szülői ártatlan kedvteléseit…
Leányuk elsikkasztása kérdésében elejétől fogva összetartottak az öregek s ez az együttérzés volt az egyedüli kapocs, amely negyvenkét évi frigyükből erkölcsi köteléket, ethikai értelemben vett házasságot csinált. Mert egyébként szétfelé huztak minden vonalon…
Az öreg pár reménykedését nagyban táplálta az a körülmény, hogy Ágnes egész nap sülve-főve volt Mukival. Ebből ki lehetett kombinálniok, hogy ő is komolyan pályázik reá… Különben miért ragadta volna minduntalan magával a kertbe?… Ott suttogott, butogott vele reggeltől estig, néha veszekedett is, dehát, mint mondják, a szerelemhez az is hozzátartozik.
Szegény naiv öregek! Ha tudták volna, miért bujja leányuk unokatestvérével a kertet! S hogy Muki a helyett, amire Ágnes rá akarta őt birni (s rá is birta), talán még inkább a vénleány kezére fanyalodott volna reá… S ha tudták volna, hogy leányuk szivósabban ragaszkodott Bálvándyhoz, mint valaha s Mukit csak eszközül használta fel célja eléréséhez. Cinkosává, büntársává tette. Megvásárolta pénzen: a lelkét, a becsületét. Bérencévé aljasitotta az előkelő, de gyönge lelkü fiut…
Ágnes vasakaratának talán ez volt a legnagyobb és legnehezebb győzelme. Fenyegetéssel, könyörgéssel nem boldogult unokatestvérével, annak egész valóját, erkölcsi alapját kellett összetörnie, hogy rabszolgájává tegye. Hatalmas eszével megvesztegette itélőképességét, Schoppenhauer, Fichte és Nietzsche szavaival bizonyitotta be neki, hogy a becsület khiméra, képtelenség, a mi nemzedékenként változik: ki-kinek annyi az értéke, mint amennyit másokkal szemben önmaga tud magának kivívni… Az erkölcs is fikció. Csak egy nagy emberi érték van, az akarattal párosult erő… és igy tovább…
Az öreg házaspár kieszelt már egy konkrét tervet is, hogy siettesse a párti megvalósitását. De egyelőre nem vehették hasznát a tervüknek, mert mire elkészült, hirtelen elutazott Muki. Az öregeknek azt hazudta, hogy Pestre megy és nemsokára visszajön, pedig Kolozsvárra utazott és soha se jött vissza.
Az Ágnes jóvoltából háromezer forint készpénzt vitt magával Muki is és egy hétezer forintról szóló takarékpénztári könyvet.
A sok pénztől jókedve kerekedett, de mire a gőzös elindult alatta, mindenfelé aggodalmak férkőztek a jókedvéhez. Fogalma sem volt róla, hogy fog Bálvándyval feltünés nélkül megismerkedni… Ágnes szerint Kolozsvártól egy órányira lakott a derék ur, de ha Kolozsvár legeslegközepében lakott volna is, hogy rontson be hozzá ismeretlenül?…
Szerencséje volt a jó Mukinak. A véletlen hamarabb öszehozta emberével, mintsem gondolni lehetett volna… Bálvándy éppen Kolozsvárott tartózkodott, midőn ő odaérkezett; mi több, ugyanabban a fogadóban szállott meg, amelyben ő is tanyát ütött: a Hungáriában. Az Ágnes körülményes leirása után azonmód ráismert (s a pincérek révén legott meg is győződött róla, hogy nem tévedett), midőn meglátta őt az étteremben, amint egy másik urral éppen ebédhez ült.
Muki a szomszéd asztalnál foglalt helyet az idegen urral szemben. Ráklevest, pisztrángot rendelt és francia chablist hozzá. Bálvándiék is chablist ittak…
Az ismeretlen urról első pillanatra leritt az előkelőség. Afféle nyikorgó torku, macskaképü férfi volt s hihetetlen cerimóniával szürcsölte a levest. Mukinak ugy rémlett, mintha már látta volna valahol. Többször rápislantott, eleinte csak loppal, laposan (nehogy azt higyje, hogy imponál neki a mókáival), később azonban – egye kánya, akárhogy vélekedik is róla! – egész nyiltan belebámult a képébe. Mert hátha csakugyan ismerősök valahonnan? A kedvező alkalmat nem szabad elmulasztania…
Csakugyan ismerősök voltak. Az idegen urnak volt biztosabb az emlékezőtehetsége, ő kezdte meg a régi ismeretség felujitását. Rögtön abban a pillanatban, a melyben rátévedt a szeme Mukira.
– Nini, – recsegett rá, megrázva kezét a feje fölött, – hisz ez a Muki.
Muki felállott és rávigyorgott.
– Az vagyok, a Muki vagyok…
– Hahha! – s kacagott az ismeretlen ur – én megcsiptelek az első pillantásra, de te, fogadok, most se tudod, ki vagyok.
– De igen, – hebegte Muki, – azaz nem… talán izé…
– Ne kínlódjál, kenyeres, – könyörült meg rajta a Bálvándy barátja joviálisan, – Kecskéssy Tivadar vagyok, a te régi jogász spécid…
– Nini, a Tivi! Csakugyan!… Szervusz, te Tivi!…
A jég megtört. A pisztrángot már a Bálvándy társaságában ette meg Muki. A kappan után meg már per Toncsi – Muki – Tivi szolitották egymást a derék asztaltársak.
Toncsi természetesen Bálvándy volt. Muki rögtön megszerette őt, mert igen jámbor képe volt és szeretett nevetni. Legkiváltképp a saját viccein. Pedig mindig viccelt, hiába volt gyászban. Igaz, hogy ártatlanok voltak a tréfácskái (a csattanót sehogy se lehetett bennök felfedezni), de azzal nem törődött Muki: csupa szimpátiából versenyt nevetett uj pajtásával, amiért ez viszont roppantul hálásnak mutatkozott.
– Megiszom veled egy pohár pezsgőt, gyerekem, mert nagyon tetszel nekem… Pincér, egy Mummot!
– Hogyne tetszenék neked, – jegyezte meg a szarkasztikus Tivi, – mikor ő most az egyedüli élő lény bérces kis hazánkban, aki nevetni képes a vicceiden.
Toncsi nem haragudott meg rá.
– Te ne beszélj, te blazirt vagy…
Meghozták a Mummot. A pincér megtöltött belőle három poharat.
– Szereted a pezsgőt? – kérdezte Muki Bálvándytól s kissé belepirult a kérdésébe, mert még röstelte a célzatát.
– Jó társaságban és néha – válaszolt Toncsi báró, – és koccintásra emelte poharát.
Koccintottak. Muki legott észrevette, hogy Bálvándy nem szokott pezsgőzni: ugy nyakalta a nemes gyöngyöző bort, mint a kerti vinkót. A gourmeteknek ez fáj. Nem is tudta Muki megállani, hogy kifogást ne tegyen a barbarizmus ellen.
– Hű, – sziszegte, mintha kigyó csipte volna meg, – ne ugy igyad a pezsgőt: szürcsöld.
– Miért szürcsöljem? – csudálkozott Toncsi báró.
– Ej, hát ez is kérdés? Mert az egész világ szürcsöli.
– Jó, – nyugtatta meg Bálvándy az apró inyencet naiv komolysággal, – hát ezentul én is szürcsölni fogom.
S egyben elmondott egy anekdótát a szürcsölő barátról és a cseresznyés kislányról. Kár, hogy nem lehet leirni, mert elcsapnák a nyomdászt, aki kiszedné.
Elég az hozzá, hogy tetszett az anekdota még Kecskéssynek is. Nagyot kacagtak rajta a cimborák. Jókedvük ugy kiszélesedett, hogy kénytelenek voltak beljebbezni. Muki meghozatta a második palack pezsgőt, Kecskéssy a harmadikat. A vége felé ugy belefelejtkeztek az ivásba, hogy már maga Muki se szürcsölt. Toncsi diadallal szögezte le a ténykörülményt, mert jóllehet, nehezére esett, idáig nem mert nem szürcsölni…
A harmadik pezsgős palack feneke felé járván, Kecskéssy kijelentette, hogy nem iszik többet, hanem a kaszinóba megy, mert ezer pengője hiányzik a boldogságához: hát azt ki akarja nyerni. Meg is jelölte kiszemelt áldozatát… Egy eszelős lengyel tévedt Kolozsvárra. Borszékre igyekezett, de megragasztották Kolozsvártt, már egy hete, hogy részeg… Hát ettől akart Kecskéssy ezer forintot nyerni.
Muki némi örömmel konstatálta, hogy nini, az emberek még cinikusabbak Kolozsvártt, mint Budapestten: részeg emberrel sem átallanak kártyázni. Megkönnyebedett a lelke, mert hiszen a cinizmusra ezentul neki is nagy szüksége leendett. Konstatálhatta, hogy Kecskéssy rongyos ezer forintért nagyobb kártyabetyárságra képes, mint amilyennek neki valaha lennie kellendett – egy egész vagyonért.
Megelégedése jeléül kifujta az orrát, aztán kijelentette, hogy ő is elmenne a kaszinóba egy csésze feketére, de egy kis zsuettet se vetne meg. Bálvándy megfogta a kabátja szárnyát.
– Ha te mégy, én is megyek. Sőt – tette hozzá, – bár nem szoktam kártyázni, egy kis zsuettbe én is belemegyek.
Mukinak megvillant a bortól már amugy is fényes szeme.
– Tudsz ekartézni?
– Nagyon tudok, egyebet se tudok.
– Bravó Stuver! Hát gyerünk…
Felszedelőzködtek Árpád ivadéki és elrobogtak a kaszinóba. Mukit bemutatták az elnöknek és egy pár tekintélyesebb tagnak. Mindenki megörült neki. Öten atyafiságot is kötöttek vele. Ez erdélyi szokás és javára válik a magyarországi embernek.
Tiz percnyi ottidőzés után már az egész kaszinó egyhangulag mukizta Mukit. Igen jó képe volt: szinte provokálta a becéző pofocskákat…
… Kecskéssy leült a lengyeljével piketirozni. Egyszeribe öt gibice kerekedett, a lengyelnek tiz. Mindenki tudta, hogy husz krajcárba megy pointje, hát természetes, hogy a közérdeklődés a nagy parti köré csoportosult.
A lengyel gróf pityókos volt ezuttal is, de bomlottul járt a kártyája. Kecskéssy minduntalan négy disznót osztott neki. És hiába szítta a fogát, rakosgatta maga elé talizmánjait: egy ezüst szent Antalkát, egy üvegbe foglalt négylevelü lóherét, egy matring női hajszálat: a disznókat nem tudta belecsábitani a maga óljába. Nyolc játszmát vesztett egymásután, közöttük egy ezerhatszázasat. Ez egymagában háromszázhusz forintjába került. Nem is játszott tovább. Mérgében elszakitott egy kártyát az asztal alatt és összeszámoltatta a különbözetet.
– Ötezerkétszáz! – jelentette ki a lengyel aprókat kacagva. – Endlich!
Kecskéssy kifizette tartozását és a mellette gibicelő Mukira vetette szemét.
– Hát ti nem kártyáztok?
– Nem, – válaszolt ez, – elment a kedvem.
A Kecskéssy sóvár szeméből kiolvasta, hogy a kozák ur rajta szeretné behozni a veszteséget, de különben sem tetszett neki a játékmodora. Talán először életében, megemberelte magát: kitért a veszedelem elől.
– Meggondoltam magamat, – jelentette ki mégegyszer határozottan, – nem adok zsuett bankot…
Bálvándy csak örült, hogy nem kellett játszania. Különben is még az éjjel haza akart menni. Muki is fáradt volt, – hiszen egész éjszaka alig aludt egy-két órát. – Bálvándyval együtt ő is távozott a kaszinóból.
– Álmos vagyok…
– Hallod-e, – javasolta Bálvándy mohón, – itt Kolozsvártt nem lehet jól aludni, gyere hozzám, egy óra alatt Bálvándon vagyunk.
Muki természetesen elfogadta a meghivást. Hiszen olyan kapóra jött… És ugy befészkelte magát a Bálvándy-kastélyba, mint egy lengyel menekült. Egy hétig ki se mozdult belőle. S hogy okát adja erdélyországi kirándulásának, azt mondta gyanutalan házigazdájának, hogy birtokot keres Erdélyben.
– Ha csak az kell, – biztatta ez, – van itt birtok elég, de kikötöm magamnak, hogy nélkülem egy viskót se vegyél, mert becsapnak.
Muki megigérte, hogy lépést se tesz a megkérdezése nélkül.
Ilyenformán továbbra is Bálvándon maradhatott. Két hétig folyton birtokot nézett Bálvándyval.
Csak egy hónap mulva szánta rá magát végre, hogy haza utazzék. A jeget megtörte – gondolta magában, – átesett a kezdet nehézségein, ennyi egyelőre elég neki. Majd vissza mehet Bálvándra, amikor akarja, meg volt rá az ürügye: a birtokkeresés.
Mielőtt vasutra ült volna, még levelet irt Ágnesnek. Beszámolt neki:
„Édes Ágnes! Ugy megy minden, mint a karikacsapás. Az Istenek is velünk vannak. Bálvándy pompás ember. Négy hétig folyton a társaságában voltam. De még nem akarom brüszkirozni. Kolozsvártt ugy se lehet semmit se csinálni: az élet nagyon törpe ott. Majd Pestre lanszirozom s ott adom be neki a maszlagot. Bizd rám. Belekóstoltam a dologba, most már kedvem telik benne magamnak is. Mert kitaláltam egy formulát, ami némiképp megnyugtatja a lelkiismeretemet: Eddig senki se becsült (mindig piszkáltak egy pár rongyos ezer forint miatt), csak magam becsültem magamat, (mert soha sem ártottam senkinek, csak önmagamnak). Hát most megforditva lesz: lemondok az önbecsérzetről s a mások becsülésére fogok pályázni, azaz másoknak fogok ártani a magam javára. Egyszóval ugy fogok élni, mint az okos emberek. Ez a te tanácsod s igazad van.
„Hanem aztán pontos légy a pénzzel drága kuzin, mert ha ki nem fizethetem kártyaadósságaimat, megdől a formula s két szék között a földre pottyanok.
„Sajnálom szegény Toncsit, de nem tehetek róla. Én sem voltam rosszabb nála s engem se kiméltek. Aki birja marja. Ez is a te mondásod s pompás ez is.
„Egy szó, mint száz, elhatároztam, hogy rossz ember leszek: lelketlen, de korrekt kutya. De aztán próbáljon csak valaki froclizni!…
„Egy hónapig most Pesten maradok. Oda irj, ha valami mondanivalód van. A kapott tizezer forint felével megállapodásunk értelmében kártyaadósságot fizetek, a másik felét meghagyom forgó tőkének.
„Két-három hét mulva ismét lerándulok Toncsihoz. Azt mondtam neki, hogy birtokot keresek Erdélyben. Jól csinálom, mi? De megteszek én most már mindent, mert épp oly grandszenyőr akarok lenni, mint akár Belényesi Elemér. Nyerni fogok! Még az is lehetséges, hogy visszaadom a te huszezer forintodat is.
„Pá, puszi, kuzinkám, ölel a te hü rokonod – Muki“.
Mint ebből az össze-vissza levélből kivilágosodik, Muki Erdélyben végképp megemésztette, sőt megkedvelte az Ágnes elveit…
A Mukihoz hasonló ingatag emberek jellemét annak a miliőnek a szelleme formálja meg, amelyben élnek. Minden attól függ, hogy az ilyen bábot hová sodorja a sors… Szülőinek oltalmazó keze alatt pompás, lelkes ifjuvá gyarapodott Muki a szeretet és tiszta erkölcsök égisze alatt. Minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, rajongott a szépért, a nemes eszmékért, csupa láng volt, nagyratörő ambició… Mint ifju, lumpok társaságába került, hát ő is belemerült a bünös élvezetek árjába… Elvégezvén a jogot, segédfogalmazói állást vállalt a belügyminiszteriumban, de miután senki se dolgozott ott, ő se dolgozott… Majd hazahivta az apja gazdálkodni. A tiszteletreméltó szigoru ur kordájában ismét formát cserélt Muki. Szorgalmas, kitünő gazda lett belőle, mindaddig, amig az öreg hátat nem forditott az árnyékvilágnak. Akkor egyet perdült, kettőt fordult a könnyelmü fiu: elkezdett ugy élni, mint a többi megyéjebeli ezerholdas birtokos (holott igen uszott az ő ezer holdja), ivott, lovacskázott, kártyázott, föllépett képviselőnek. És minden vonalon megbukott. Tiz esztendő alatt elkészült az atyai vagyonnal… Ezután megint becsületes ember lett belőle. Fölcsapott szolgabirónak, tintát nyalt és vizet ivott… Ez se tartott csak három esztendeig. Akkor meghalt a nagybátyja s ujabb ezer hold tulajdonosa lett Muki. Oldalba nyomta az állását és fölrándult Budapestre nősülni. Nő volt Pesten elég, de egyéb csábszer még több: egyet gondolt Muki (azt, hogy kár lenne az aranyszabadságot rózsalánccal felcserélni), beiratkozott a Nemzeti Kaszinóba – urnak. Kártyázott ismét, lóversenyezett és primadonna-kultuszt üzött. És ujra megbukott minden vonalon. Pénzét elnyerték, lovai letörtek, primadonáit elszerették. Hovatovább eljátszotta emberi méltóságát is: egy pár be nem váltott bon fejében kénytelen volt elszenvedni, hogy kártyahitelezői figurát csináljanak belőle. Nem jártak el ellene szigoruan, föl sem jelentették a választmánynak, mert sajnálták mégis, de éreztették vele, hogy türve van…
Nem csoda tehát, hogy a jó Muki ilyen jellemmel és ilyen viszonyok között a rosszra is rá volt birható. Különösen, ha olyan erős egyén, mint Ágnes, vetett kelepcét szellemi és erkölcsi épsége ellen.
Mukit, akinek a terminusaiban már nem hitt eleven lélek a kaszinóban, valóságos szenzációként fogadták a hitelezői, midőn egy toreádor gőgjével kijelentette nekik, hogy: eb ura fakó, ő fizetni akar!
– Hahó, te tréfálsz, Muki, – kacagott a szemébe Brenday Sándor báró, – szinházi bankót el nem fogadok.
Muki nyelt…
– Kit öltél meg, öregem! – tréfálkozott vele még a szelid Belényesi Károly gróf is. – Avagy csak álmodtad, hogy pénzed van?
Muki ismét nyelt…
– Ugy lesz az, – magyarázta egy bunkófejü, de cinegelábu sportsman pózolva, (mint aki mindig fején szokta találni a szöget), – hogy eladta a csontvázát az anthropológiai intézetnek: azzal fizet.
Muki erre már kettőt nyelt és el is pirult hozzá. De hepciáskodnia még nem lehetett, mert hátra volt még három hitelezője hatezer forint értékben, akiket csak később lehetett kiegyenlitenie, az Ágnes második tizezerforintos rátájából. Addig kuss volt neki.
Hát nem hepciáskodott Muki, de gondolt magában valamit. Illetve ujabb erőt nyert lelkének az a meggyőződése, amelyet Ágnes szuggerált bele: hogy az embereket csakugyan nem érdemes kimélni, az emberek kegyetlenek és gonoszok: kifognak a gyengébben, ha megbotlott, a helyett, hogy a hóna alá nyulnának; s ha feltápászkodik valahogy nagy kínnal, csupa ragadozó ösztönből visszanyomják a sárga földre… Igen, igen az élet egy rút marakodás! Aki birja, marja!…
Muki eme szivén átvonagló érzésének hatása alatt állott, midőn tárcájába nyult. Ajkát összeszoritotta, keze reszketett az elfojtott dühtől. Kinyitotta tárcáját és minden szó nélkül ezer forintot tett Brenday elé. Belényesinek nyolcszáz forintot fizetett ki, a sportsman ezerhatszázat kapott, Bór Dávid ezret.
Azután fölkereste Muki többi hitelezőit is és valamennyinek a füléhez ágaskodott:
– Bocsánat, – sugta nekik alázatosan, – még ujév előtt eleget teendek becsületbeli kötelezettségmnek.
Ezek is kinevették. Nagyurak voltak, a pénzre nem volt szükségük, de egy kis kegyetlenség jól esett nekik.
Ám Muki az egyszer nem törődött a szégyenével. Majd annál gőgösebb lesz, – gondota magában, – ha teljes joga lesz hozzá… Jó képet vágott, mint a megszeliditett medve, de alattomban készen állott a halálos ölelésre is, mert igen sajgott a sebe. Megesküdött magában, hogy senkit sem fog kimélni soha.
Azzal hátat forditott a kaszinónak és miután klub-élet nélkül immáron el se tudta képzelni a természetet, beiratkozott a Nemzeti Körbe. Ott, a reá nézve szüz talajon akarta kipróbálni uj alapokra fektetett életelveit.
Becsületet aratott velük… Különösen legujabb rangtársait kultiválta: a báró-bankárokat, a nagykereskedőket, a cukorkirályokat, a hadsereg bakkancsszállitóit és konzerv-apostolait, egyszóval a legujabb arisztokráciát. S két hónap lefolyása alatt sikerült is a bőrüket meghorzsolnia – elnyert tőlük, immár nem az előkelő ekartén, hanem a lipótvárosi alsós-játékban, vagy kétszáz métermázsa édességet, ezer pár bakkancsot, ötven darab hitelrészvényt s vagy tizezer doboz gulyás-konzervet, – a nélkül, hogy áldozatai észrevették volna. Csak azt vették észre, hogy igen kedves ember az ő uj barátjuk, egyszer sem éreztette velük, hogy még veres a vérük…
De az államférfiakat sem hanyagolta el a derék átlényegült Muki. Meghizelegte őket, mert észrevette, hogy éppen a státus-férfiak a leghiubb emberek. De meg is imponálta őket, mert azt is észrevette, hogy nem éppen a legokosabbak: kormányozni tudnak, de csak ugy a világba; forgatják a kereket, ami amugy is forog; tolják a szekeret, ami amugy is halad, mert olyan a szerkezete. Az iránynyal nem törődnek, mert ugy se ismerik az utakat; holmi rikordokat sem akarnak teremteni, mert az az elvük: lassan, de biztosan. Zápor és mennydörgős ménkü nem veszélyeztette őket, mert csendes volt a tenger és kék az ég. Ahhoz meg, hogy kopik a hajó s szuvasodik az árboc, nem volt szemük… Pedig zugott már a tenger méhe ott lent az alsó sötét régiókban s vészes párák imbolyogtak a fojtó levegőben: kergették egymást, hogy egy ponton összesürüdjenek. A föld vajudott s szörnyetegeket szült, akik ádáz fogakkal marcangolták szülőjük emlőjét, mert nem adott nekik elég tejet…
Tehát Muki megimponálta a státus-férfiakat. Valamikor elolvasta volt Tocqueville könyvét és szolgabiró korában alkalma volt beletekinteni a néplélek érdekes, izgató rejtelmeibe. Aztán a müvészetet is megérezte mimóza idegzetével: annak óriási értéknevelő, léleknemesitő hatásait. Okát talán nem tudta volna adni, de ösztönszerüleg sejtette, hogy egy nemzet erejének igazi értékmérője a szellemi kulturája. Az a becsülete, az életkedve, élettartamának a meghatározója. Mert minden, ami szellem, közkincse az emberiségnek s az a nemzet, amely semmivel sem járul hozzá eme közkincs gyarapitásához, olyan mint az ingyenélő: se rangja, se tisztessége.
Mukinak volt ilyen intenzivebb megérzése nem egy. Csak komolysága nem volt hozzá. Tudásából s egyéb szellemi készletéből (a helyett, hogy versenyképes tőkét csinált volna a maga és a köz javára) apró galacsinokat gyurt, s mint neveletlen gyermek az asztalnál megdobálta vele barátjait. Igy tett a miniszterekkel is. Legsulyosabb eszméit és ötleteit kacagva fricskázta az orrukra… S azok nem haragudtak érte, hanem elkapták a galacsint és beváltották aranyra a maguk dicsőségére…
… Rengeteg ilyen galacsin szerepel a magyar közéletben, aminek alkotója ismeretlen s ami a hatalmon lévők dicsőségének számlájára van felirva. S a komikum a dologban nem az, hogy idegen cég alatt jelennek meg, hanem, hogy elismerés helyett agyon bunkózzák érte az alkotóját. Nyilván, hogy részt ne kérhessen belőle magának attól, aki a jutalmat kapta.
Muki különben nem is kért belőle. S miután ezt föl is tételezték róla: lebunkózás helyett kivételesen adtak neki némi aprópénzt az elismerés nagy bankójából. Rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert a klubban, holott a kaszinóban egyebet se tartottak róla, minthogy lumpolni tud, de kártyázni nem tud, egyébről meg fogalma sincs… Erdey miniszter, egy csöndeseszü, de habajkaszáju demokrata, meggyőződvén róla, hogy nem esik az a tekintélye rovására, egyszer nyiltan kifejezést adott abbeli véleményének, hogy mágnásban még soha sem ismert olyan képzett és éleseszü férfiut, mint éppen Muki. Sőt hozzátette, hogy beválnék miniszternek is, ha nem lenne gyerekes. Nagyképüség nélkül nem tudott a derék férfiu minisztert elképzelni se.
Erre a dicsőségre nem is pályázott Muki. Tudatában sem volt szellemi képességei értékének. Képzettségét semmire sem becsülte, mert ismerte a viszonyokat: tudta, hogy a szellemi tőkét ugy se lehet nálunk értékesiteni. Vagy ha igen, antisambrirozni, hizelegni kell, amihez pedig ő nem értett. Tehát vagyoni függetlenségre vágyott csupán. Azaz gazdagságra. Mert azt is tudta Muki, hogy a miniszternél is nagyobb tekintély a nagy vagyon. Kormányoz, szónokol, büntet és jutalmaz, mint Metternich, Kossuth és két király együttvéve.
Egyik napról a másikra persze nem nő meg a szarvasbogár sem. Muki, mióta okos emberré lett, megtanult várni is. Addig apró kitartással gyüjtötte a garast. Kockázatokba nem ment bele. Azt tartotta egész bölcsen: krajcárokból áll a forint.
Persze az ő krajcáregységét nem lehetett szó szerint venni. A bakkancs-báróval például tiz krajcárba játszotta a piké pointjét s elnyert tőle egy ültőhelyében nem egyszer ötszáz forintot is. Egy hónap alatt ilyenformán hatezer forintot sikerült összeharácsolni a klub pénzes balekjeitől. Netto. Mert még vagy kétezer forintot el is költött a tetejébe…
Muki, midőn a hónap végén megcsinálta a mérleget, először nagyot kacagott örömében, aztán hirtelen elkomolyodván, egy tükör elé állott s fejbe csapta magát…
– Óh, te ló! – szidta le saját becses személyét kiméletlenül, – hát nem tudott az eszed előbb megjönni! Nemzeti Kaszinó kellett neked, ahol ugy kártyáznak az emberek, mint Jupiter? És nem elég, hogy kifosztogattak, azonfelül még meg is kínoztak, mintha te fosztogattad volna ki őket!… Te borju, te vizipatkány, hát nem elég finom társaság egy ezerholdas urnak egy csomó politikai báró, aki készséggel leadja neked a tejet és azonfelül még respektálja is a kékvéredet?… Ha lett volna eszed, rég megduplázhattad volna a vagyonodat, a helyett, hogy bemártogattad volna az adósságok tengerébe. Most ujra kell kezdened az életet, mint egy szabadságolt illavai rabnak…
Szidta magát Muki, de annál jobban megszilárdult az elhatározása: kitisztázza birtokát, megduplázza a vagyonát türelemmel, kitarással: megkvadruplázza. Most már tudja, hogy nincs abban semmi ördöngősség, csak megforditva kell csinálnia mindent, amit eddig csinált. Elég ékesen beszél a hatezer forintja… Be se várta az Ágnes által kilátásba helyezett második tizezer forintja esedékességét, nekiment a Nemzeti Kaszinónak, hogy nyereségéből végképp kiegyenlitse összes kártyaadósságait. Hitelezői ez alkalommal már nem üztek belőle gunyt. Vagy mert elszoktak tőle, hosszas kimaradása következtében, vagy talán egyéb okból, esetleg mert imponáltak ujonnan szerzett allürjei.
Tény, hogy valósággal meghizott Muki a klubban, meghizott és elfelejtett raccsolni is. Sőt bizonyos keménységet nyert az arca, orra és álla körül. Régi lompos járása is karaktert cserélt: biz’ ő most már odavágta a lábát a parkethez, egy csöppet se szégyelte magát.
Somogyi gróf, a kártya-király, aki világéletében egyszer sem nevetett, találóan jegyezte meg reá:
– Eddig olyan volt, mint egy kiszuperált kötéltáncos, most meg ugy nézi ki, mint egy ranzsirozott bugris.
Muki nem hallotta a komoly ember viccét, de véletlenül füléhez ütődött egy más megjegyzés: a Dengelegié:
– Meglátjátok, ez az ember nem sokáig él: megszolidult.
És Muki nem tért felette napirendre. Nem tartozott senkinek semmivel, szabad volt, mint a madár, független, mint egy yankee: miért nem mondhatta volna meg Dengeleginek a magáét, mikor a megjegyzése a májára szállott?… Nekiment a gunyoros grófnak és leereszkedőleg megveregette a vállát.
– Kedves barátom, – vágta a szemébe maró szarkazmussal, – lehet, hogy nem fogok sokáig élni, de még nem haltam meg, holott te rég halott vagy.
A homály, amely ezt a mondást körülvette, arra a föltevésre adott okot, hogy Muki erkölcsi halált gondolt. Dengelegi magyarázatot se kért tőle, kiválasztott magának a kaszinó tagjai közül két jól fésült urat s provokáltatta Mukit.
És másnap alkalma volt Mukinak céllövő képességét bemutatni. Azaz be kell vallani, hogy csak szerencséje volt, mert biz’ ő egy csöppet sem tudott célozni, a golyó egész magától volt olyan kedves, hogy a Dengelegi lábába szaladt.
S ettől a pillanattól kezdve senki se packázott többé Mukival a kaszinóban, mert combon lövetni senki sem akart…
Az ujjá formált férfiu örömmel tapasztalta testi, erkölcsi és pénzügyi gyarapodását s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy számot vessen a lelkiismeretével. Ugy érezte magát uj lelkevilágában, mint a partra kivetett hal, amelynek hosszas vergődés után végre sikerült magát a vizbe beledobnia. Megtalálta a természetének megfelelő elemet. Szinte csudálkozott rajta, hogy oly sokáig tévelyedett az élet zürzavarában.
– Most már az a fő – elmélkedett, – hogy bele ne vesszen ujra valami nem neki való szentimentális miliőbe. Egy pillanatra sem szabad a kerékvágásból kizökkennie. E célból, vélte, bizonyos tréningnek kell magát alávetnie. Szabályoznia kell életrendjét, szigoru elvi alapokra kell helyezkednie. Mert a hideg észtől és a jó gyomortól függ minden. Ez a kazán, az a gőzerő… Már pedig – bölcselkedett tovább, – a gépet utánozza az ember, ha boldogulni akar, ne az emberi természetet, amit össze-vissza rángat ezernyi esély és indulat…