– Tudod-e, hogy annyi pénze van annak a fiunak, hogy megvehetné akár az egész Hunyadmegyét.
– Az neki jó.
– Jó lenne az – jegyezte meg Bálvándy – Zsuzsának is, csakhogy egy baj van.
– Mi no?
– Az, hogy az angol aligha fog akarni ideköltözködni, Zsuzsa meg angol asszony nem akar lenni.
– Eh, az nem biztos, – állitotta Muki hevesen, mert már igen elhatalmasodott rajta az idegessége.
Véget is akart vetni a reá nézve kínos párbeszédnek. De Toncsi belekapaszkodott.
– Jól van, jól, – folytatta az apró kínzást, – de nekem tudnom kell, hogy mi a biztos, mert gondos apa létemre nem türhetem, hogy az én leányommal csak per puff flirtöljön valaki, ha maga a nap édes fia is.
– Ne izetlenkedjél, – gorombáskodott most már Muki egész nyiltan, – Zsuzsa bárónő jobban eltalálja azt, hogy mi szabad, mi nem, mint a világ valamennyi gondos papája.
– Tudom…
– Persze te elfogult vagy vele szemben, jobban tetszik neked, mint más.
– Jobban, – vallotta be Muki esztelen vakmerőséggel, szinte kihivóan. – Szerelmes vagyok bele.
– Bolond!
– Te piszkáltad ki belőlem… Hát most már tudod…
Muki egész kikelt az arcából érzései nyomása alatt. Bálvándy, a helyett, hogy megharagudott volna rá, megszánta.
– Ejnye, ejnye, – motyogta részvéttel, – bocsáss meg pajtáskám… igen sajnálom, hogy nem vagy fiatal.
– Ne sajnálj te engem, – utasitotta vissza Muki a részvétet gőggel, – majd kárpótolom én magamat más uton.
– No csak no, valami bolondot ne tégy.
– Ne félj te attól… az én vérem tele van akarattal, minden cseppje az égbe kiált kárpótlásért a multban elvesztettekért. Bolond voltam, – fakadt ki hihetetlen szenvedelemmel, – őrült: szerettem az embereket!
Bálvándy persze nem értette, hogy miért legyen őrült az, aki az embereket szereti. Akkor ő is az lenne. Holott nem csinált neki a szive soha semmiféle galibát. Nyugodtan, boldogan élt, életének ugyszólván csak egy igazi nagy szomorusága volt. Hogy eltemette szépséges párját, hüséges hitvesét. De még ez a fájdalom se hasogatta sokáig a szivét. Belenyugodott Isten végzésébe. Ugy volt megteremtve: egészséges lelke csupán egyensuly volt, merő harmónia.
Az élet viharja ilyen emberekben nem tud kárt tenni. A magasabb intellektus, a müvészlelkek tagédiája a nagy viharok…
… Muki összeölelkezett Bálvándyval, kezet fogott Charlieval, Zsuzsával és bátyjával, aztán egy utolsó pillantást vetve a rózsás kertbe, ahol utoljára látta Zsuzsát egyedül, a virágai között: kocsiba ült.
Miska kieresztette a suhogót és minden becsületes ok nélkül végignyalta vele a türelmetlen pejeket.
… Elrobogott a fogat.
Muki örült az egyedüllétnek, érezte, hogy Bálvánd nem neki való hely. Nagyon egyszerü, nagyon előkelő. Pihenésre, nyugalomra csábit, de nem nyujthat neki gyötrelemnél egyebet… Hiába, már olyan az ő sora, mint a morfinistáé. Agyonhajszolt, kimerült idegeit csak egy ujabb adag méreg: lelketölő emberhajsza csillapithatja le. A csendes, eszményi boldogságot már nem állja ki a szervezete…
Nagyváradig egyedül utazott egy vasuti fülkében. Folyton cigarettázott és terveket szőtt. Azon volt, hogy kiverje eszéből a Bálvándyakat. S ez sikerült is neki. Váltig azon gondolkozott (s életéből vett példákkal illusztrálta, erősitgette gondolatait), miféle tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy az ember a mások nyakára nőjjön… Utóbbi időben különben mindig ezzel a témával küzködött, de végleges megállapodásra nem tudott vergődni. Megcsinálta aforizmáit, szigoru elvekké kögitette tapasztalatait, mégis nyugtalan volt magábaszállása pillanataiban… Nem felejtett-e el valamit?… Nem hibázta-e el valahol?… Hátha eredendő örökölt kvalitások nélkül meg se lehet tanulni az élet müvészetét: minden igyekezete hiábavaló lesz: a lelkével való harcban az első nagyobb összecsapásnál összetörik?!…
… Eh, – kergette széjjel hosszas tépelődés után bátortalanitó aggodalmait, – az ember mindenre képes, ha akarni tud. És csupa véletlen, hogy valaki jó-e, vagy rossz. Rablók között rablóvá nő a gyermek. Képmutatóvá a képmutatók között. Ő vakok között tengődött s vak volt maga is, mig unokahuga, egy leány, le nem szedte szeméről a hályogot… Micsoda portentum is az a nő! – füzte tovább gondolatai fonalát. – Csupa groteszk az akarata, a hite, szinte természetellenesek, lehetetlenek a vágyai!… És ő mégis szövetkezett vele! Sőt bizonyos pillanatokban még bizik is benne, hogy keresztülviszi akaratát… Miféle szuggesztiv ereje van az elszántságnak, hogy hihetővé tudja tenni a hihetetlent is!
… Bármint lesz is – vélte Muki – az Ágnes tervével: egy bizonyos. Az, hogy ő már megkapta belőle a maga jutalékát, anélkül, hogy csak egy érdemleges lépést is tett volna a megvalósitása felé. Annak köszönheti, hogy kinyilt a szeme s akarni megtanult. A terv megbukhatik, de ő már megszedte a gyümölcsét az Ágnes tudtán kivül és háta mögött… Nem akarja a hugát megcsalni, nem. Annyit megtesz neki, hogy helybe hozza neki kiszemelt áldozatát, ha lehet. Elnyerheti a pénzét is. De aztán egy lépéssel sem megy tovább. A férjkeritő nevetséges szerepére nem vállalkozik.
Hovatovább szinte boszantani kezdte Mukit, hogy annyit és oly komolyan foglalkozik az Ágnes hóbortjával s hogy a maga érdekétől nem tudta azt elválasztani. Mert tulajdonképpen mit törődik ő azzal, hogy férjhez megy-e a vénleány, vagy pártában marad! Az az ő dolga. Neki talán még inkább az állana az érdekében, hogy kudarcot valljon a terve…
Eszébe jutott a jólelkü erdélyi ur s az a kedves, ártatlan miliő, amelyben élt. Lehetetlen volt Ágnest oda beleképzelnie… Micsoda pusztitó robbanás támadna a nyomán! Az a nő háborusággá változtatná azt a dicső nyugodalmat, amely a kis család felett uralkodott, kiszakitaná a szivekből az együttérzést, a szeretetet, egyszóval felrobbantaná a családi szentélyt s poklot varázsolna a helyébe. Mert olyan a lénye: nem tür meg a magáén kivül akaratot. Holott a Bálvándy családot éppen az tette oly előkelővé, hogy minden egyes tagja tisztelte a másikának érzését…
Muki nagyot kacagott a fantáziája alkotta képen. Aztán elfujta, mint a buborékot… Ugy se válik, vélte, valósággá soha. Arra nem is akart gondolni, hogy mi sors várna Zsuzsára, ha mégis meg találna valósulni…
Szépen edződött a Muki szive, akár a bessemer acél. Észre se vette, hogy immár csupa arcátlan cinizmus, lelketlen gazság volt minden gondolata. Két hónappal ezelőtt lelőtte volna azt az embert, aki lelke eme fordulását megjósolja vala, ma pedig talán nem is emlékezett már arra, hogy milyen volt valamikor…
Indokolva volt a Muki elváltozása: az esze felmentette őt… Jó akart lenni: az élet nem engedte, hogy jó legyen… Meghibbant az itélőképessége, lecsuszott az erkölcs talapzatáról. El volt veszve, midőn azt, hitte, hogy meg van mentve.
Az életkedve azonban megjött a fordulónál. Önérzetével és vágyaival együtt. Szinte megfiatalodott. Igaz, hogy mértékkel élt, vigyázott az egészségére, mint egy bugris, kiszámitotta lépéseit. Egyszóval rászoktatta magát az önfegyelemre. S csak nagyritkán billent meg (mint Bálvándon is) uj lelke mérlege. Szeretett igy élni: kiszámitva, rendezett viszonyok között, okosan. Bizonyos tempóval, ami önkénytelenül tekintélyt provokál…
Alig várta, hogy felmehessen a kaszinóba és a klubba. Az utóbbi volt ugyan az igazi müködési tere, de, vélte helyesen, a kaszinót sem szabad végképp elhanyagolnia. Még ráfognák, hogy kikopott belőle, holott erősebben ült benne, mint valaha. Aztán nem szabad lemondania a nagy urak társaságáról, az egy bizonyos patinát ád az embernek, eltekintve attól, hogy esetleg magasabb céloknak forrása lehet…
Azonban mielőtt ujra belevetette volna magát a nyilvános élet árjába, eszébe jutottak a magánügyei. Eddig nem sokat törődött velük, sőt végképp átháritotta a birtoka s a rajta levő adósságok gondját a bérlőjére. Az fizette a kamatokat és az adókat egyenesen a bérösszegből, ami csak éppen hogy fedezte az évi terheket és átfutó kiadásokat. A mult esztendőben például nyolc forintot kapott Muki a birtoka után. Igaz, hogy a bérlőjét nem számoltatta meg. Attól félt, hogy megcsalta s kisülvén a turpissága, megszökik neki. Akkor pedig mitévő legyen? Mert ki tudja, kap-e jobb bérlőt? Tulterhelt birtokot szolid ember nem szokott bérbe venni.
Hát nem félt már Muki ettől sem. Vakon bizott a szerencséjében, uj életrendje természetes következményének tartotta azt.
Erélyes levelet irt Koller Adolf urnak (a bérlőjének): jöjjön azonnal Budapestre és terjeszsze eléje mult évi és ez idei számadásait. Feltette magában, hogy egy krajcárt sem enged el neki.
És bevált az erélye: ezerötszáz forintot nyert vele. Kisült ugyanis, hogy ennyivel tévedett az árendás ur. És még csak meg se haragudott érte, hogy rajtacsipték: fizetett, mint a köles, sőt lejáró bérlete megujitását is kérte. De ezt a kivánságát már nem teljesitette Muki.
– Köszönöm, – mondta, – majd talán magam gazdálkodom…
Ilyen vakmerővé lett Muki. Hat hónappal a bérlet lejárta előtt arra számitott, hogy átvételkor meg lesz a beruházásokra szükséges ötvenezer forintja is… Nagyban fog kártyázni – volt a titkos gondolata – és a lóversenyen is fog nyerni… Annak is meg van a maga titka… Idáig nem hitt benne, most már abban is hisz. Nevezetesen a turfsvindlikbe… Készpénznek kezdte venni mindama gazságot, amit emberről és embertől valaha hallott. Hogy kivetkőzött a becsületéből, nem hitt többé a becsületben: képzelődésnek, látszatnak vallotta azt.
Szomoru, de ezen a ponton némileg igaza volt…
Mikor bálvándi utja után először lépett a kaszinóba, valóságos becéző örömmel üdvözölték régi kártyás barátjai, akiktől pedig, hej de mennyi orrot és szekaturát kellett annak idején, mig adósuk volt, eltürnie. Ötszáz, ezer, kétezer forintért. Nem volt becsülete! És most, hogy kifizette tartozásait: egyszeribe lett. Ötszáz, ezer, kétezer forint hiányzott a becsületéhez: a nagy urak szemében ennyit ért az egész.
Azzal, hogy miképp szerezte meg a vételösszeget, senki sem törődött. A belső becsület nem vág bele a klubok szakmájába. A gondolat, ha szennyes is, szabad. Sőt bizonyos fokig szabad a tett is, csak a formát nem szabad szem elől téveszteni. Vannak társadalmilag szentesitett bünök is, hiszen alapjában véve a kártyázás se egyéb. A kozák elnyerheti a gyámoltalan részeg ember vagyonát anélkül, hogy anathemát kiáltana rá a társadalom…
… Egyszóval, hangos hujjahóval és apró ölelgetésekkel fogadták Mukit a kaszinóban régi barátjai. Pénzt sejtettek-e nála, vagy csakugyan megszerették, nem süthető ki, csak annyi bizonyos, hogy mindjárt meginvitálták egy kis bakkra.
Muki luteránus feleletet adott.
– Majd meglátom, csak fogjatok hozzá, talán belépek később.
A lelke azonban a következőképpen monologizált: „Majd bizony vaktában kötélnek állok néktek!… Persze nem tudjátok, hogy megjött az eszem… Először hadd látom a kártyátok járását. A mellé fogok ülni, aki pechben van. Igy csinálja a bakk-király is és milliókat nyer a metódusával. Hát mért ne utánoznám őt, mikor magamat utánoznom ugy se szándékom többé?…“
… A kártyások leültek egy külön szobában a bakk-asztalhoz. A játék megkezdődött. Muki szétnézett a billiárd-teremben. Eleinte nem volt szándéka tekézni. Bár szeretett játszani. Az ugynevezett elegáns játékosok közé tartozott, akiket nem az eredmény izgat, hanem a játék stilja és szépsége. Egy hozzá hasonló hazardőr mellé szegődött s tudván, hogy nagy pénzbe játszik, rokonérzéssel szurkolt neki. De csak öt percig. Aztán már boszantani kezdte a protegáltja könnyelmüsége. Bele is szólt a játékába.
– Hogy kockáztathat meg valaki ilyen kunsztokat, mikor pénzbe megy a játék? Ez a tiszta harakiri.
Nevettek a prédikációján.
– Haha, – gunyolta ki Bálinty báró, aki az ellenfélnek szurkolt, – bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü.
Muki nem vette rossz néven a tréfát, szatirikusan mosolygott. Tettel akarta Bálintynak bebizonyitani, hogy nem a levegőbe csiripel.
– Nem játszanál velem egy százast?
– Szivesen… Mennyi foglalót adjak?
– Semennyit, pénzbe szeretnék veled játszani.
Bálinty nem értette a Muki logikáját.
– Különös – jegyezte meg – rendesen elfogadod tőlem a husz foglalót s most, hogy pénzbe akarsz velem játszani, visszautasitod?… Könnyelmü fiu vagy te, Muki.
– Meglátjuk… Száz forint a tét s minden pointért külön egy forint.
Bálinty nevetett.
– Volenti non fit iniuria; ego non contradico…
A Bálinty játékstilja éppen az ellenkezője volt a Muki rendes játékmodorának. Megnézte a labdát, ráágaskodott, célozgatott, mércsikélt a tekeasztalon, egyszóval tudásával arányban nem álló gonddal játszott. S ezzel többnyire legyőzte a nálánál sokkal ügyesebb tekézőket is. Muki is ezek közé tartozott. Jóllehet rendesen husz foglalót kapott tőle, soha egyetlen játszmát sem nyert meg ellene, bár első pillanatra kitetszett a stiljából, hogy ügyesebb.
Ám ez alkalommal végképp lemondott Muki a stilról. Csakugy megnézte a tekét, ágaskodott, mércsikélt, mint ellenfele. Egyszóval teljes mértékben kiaknázta a tudását: a haszonra pályázott.
És fényesen megnyerte a játszmát: hatvan egész egységgel.
Bálintyt elöntötte az epe. Kitette százhatvan forintnyi veszteségét a tekeasztalra s maga elé morgott.
– Érthetetlen!… Abszurdum!… Képtelenség!…
Muki megveregette a vállát.
– Barátom – eszelte az epés bárót – nincs a te veszteségeden semmi csudálkozni való. Eddig is jobban játszottam én náladnál, csak nem vetted észre, mert félrevezetett a stilusom… Jegyezd meg magadnak – tette hozzá oktató hangon, – hogy kétféle stilban lehet játszani és – élni. Stilust és életrendet változtattam: ennyi az egész.
Azzal zsebre gyürvén a pénzét, hátat forditott a billiárd-teremnek és benézett a bakk-szobába.
Nyolcan ültek a játékasztal körül. A játékosok mögött vagy husz gibic állott. Muki egyelőre ezek közé furakodott és látszólagos közönynyel nézte a sors kerekének forgását. Nem fordult elő semmi különösebb emóció. A fejek még tiszták voltak, kiki hidegvérrel vigyázott a bőrére. Szük keretek között mozgott a pénzforgalom.
Muki mindössze tiz percig maradt a szobában, aztán ellépett minden szó nélkül.
Egy játékos utána szólt:
– Hát te nem ülsz le, Muki?
– Még nem.
– Mire vársz?
Muki nem válaszolt. Magának tartotta meg a feleletet: – Arra várok, hogy kidülledjen a szemetek.
Belépett egy szerény tarokk partiba negyediknek. Kis pénzbe ment a játék, de azért feltette magában, hogy ugy fog operálni, mintha ezrekbe menne. Ez hozzátartozik a tréninghez. Régi tapasztalat, hogy aki kicsiben nem nyer, nagyban is veszit.
És a tarokkban is bevált a Muki stilcseréje. Bár rosszul járt a kártyája, nyert. Az óvatosságával győzött, játékostársai könnyelmüségéből élt. Midőn fölkelt a tarokk-asztaltól, szintén végképp megérett benne az a meggyőződés, hogy annak, aki tud kártyázni s erősen felteszi magában, hogy nyerni fog, csaknem lehetetlen veszitenie. Hazárdjátékban sem.
Elhatározta, hogy ki fogja próbálni az elmélete értékét a bakk-asztalnál is. Ujra benyitott a hazárdjátékosok szobájába. De ismét csak elszelelt onnan. A játék még mindig egyenletesen folyt szelid hullámvonalakban változó szerencsével. Az arcokon nem látszott semmi izgalom. A bakk-király is jelen volt, de valamint Muki, ő se látta még elérkezettnek az idejét. Nem játszott, csak nézett, nem is a bakk-asztalra, csak a levegőbe. Nézett és egy kis gibicasztalról szőlőt evett. Muki azt is tudta, hogy miért. Mert a gyümölcs rendben tartja a gyomrot és csillapitja az idegeket. A kártyához pedig első sorban ideg kell.
Ideg! Tiszta fej! Hidegvér! Ezek a varázsszavak, amik közül a szerencse forog, konstatálta magában Muki. S egyben egy nagyot gondolt hozzá.
Egy óra volt éjfél után s ha nem is érezte magát fáradtnak, némi csekély ernyedtséget mégis tapasztalt a tagjaiban. Hovatovább, vélte, a feje is el fog fáradni, ha nem is annyira, mint az izgalomtól égő bakkozóké… Hátha aludnék egyet, mielőtt beállana a játékba? Alighanem bölcsen tenné – okoskodott magában – egyszerre két legyet ütne vele agyon. Teljesen kipihent testtel és nyugodt idegekkel menne a harcba s egyben kikoplalná a nyerő játékosokat. Mire körülbelül hat órai alvás után, reggel nyolc órakor ujra betoppanna a kaszinóba, csupa kétségbeesett, kapkodó bolonddal állana szemközt. Ugy uralkodnék felettük a hidegvérével, mint Neptun a hullámok felett.
Muki megkacagta zseniális ötletét. Ugy gondolta: lefőzte vele magát a kártyakirályt is… Hazahajtatott és lefeküdt. Meghagyta a portásnak, hogy reggel hét órakor költse fel. Nyugodtan, édesdeden aludt. Szinte megnarkotizálta mindinkább erősbödő önbizalma mámora… A kitüzött időben felöltözködött nyugodtan, gondosan. Aztán megevett két hig tojást a tea mellé s felhajtott egy pohárka francia konyakot. Frissnek, szinte fiatalnak érezte magát. Ruganyos, tempós lépésben indult a kaszinó felé. Jókedvü volt, mulinékat csapott a pálcájával, mint egy boltoslegény. Kilenc óra volt, midőn benyitott a bakk-szobába.
Mefisztó-mosolyra torzult az ajka az eléje táruló látványtól. Négy magából kikelt alak ült az asztalnál. Az egyiknek vértelen arcából pirosan dogodt ki a szeme. A másiknak meg reszketett a keze, alig birta bonjait kiállitani, a harmadiknak a torkára szállott a kinja: ugy be volt rekedve, hogy alig lehetett a szavát megérteni; a negyedik el volt fásulva s valahányszor egy nagyobb tétet vesztett, felkacagott, mint egy bolond… Nem pénzbe ment már a játék (egy krajcár sem volt az asztalon), hanem becsületbe, vérbe. A bonok hol erkölcsi halált jelentettek, hol anyagit, hol fizikait.
… A reszketős kezü urra került a bankadás sora. Huszezer forintos bankot jelzett, (ennyire elfajult már a játék), de csak száz forintos téteket tettek ellene. Azt is puszta könyörületből: meglátszott az arcokon. A reszkető gentleman észrevette magát. Összeharapta ajakát. Öt percig kinlódott még, aztán belátván, hogy hiábavaló minden erőlködése (játékostársai nem tartják többé jónak) letette a kártyát és fölkelt.
– Köszönöm, nekem elég.
– Mennyit vesztettél? – kérdezte tőle a rekedt ur.
– Százhuszezer forintot.
Siri csend… Olyan ünnepies, mint a halál maga. Mindenki tudta, hogy nem fog, mert nem tud a reszkető ember fizetni, a kérdés csak az volt, hogy a pisztolyt választja-e, vagy az erkölcsi halált…
Hárman maradtak a játékosok… A gyuladtszemü adta a bankot.
– Tizezer forint a bank.
Uradalmas ur volt a gyuladtszemü s bár nyakig uszott az adósságban: partnerei mohón kaptak a bankján. Megtették felében. Vesztettek…
– Huszezer forint a bank…
Még a rekedt urnak volt leginkább helyén az esze. Ötezer forintot tett. A kacagó alak tartotta a többit.
A bankadó lepetyegtette a kártyát… Ismét nyert.
– Negyvenezer forint a bank…
– Hahaha, höhöhöhö, hiha, – kacagott őrültként a nagyobb vesztes, – tartom.
A rekedt ur megragadta a karját és ugy megrázta, hogy majd leesett a székről.
– Ne őrjöngj!…
– Mi közöd hozzá?
A bankár osztott… Az eszeveszett embernek az asztalra hanyatlott ónszinüvé vált arca: ugy kapott a kártya után.
Ismét vesztett!… És most már torkára forrt a nevetése is.
A bankár besöpörte a bonokat és felállott.
– Köszönöm, én nem játszom többet. Örülök, hogy kimásztam valahogy.
Erre egy rut jelenet következett. Az utolsónak maradt két ur: a rekedt és az eszeveszett el kezdtek könyörögni.
– Ne menj még, az Istenre kérlek!…
– Még csak egyszer add le, szóval se kérlek többet…
A szerencsés bankár hideg gunynyal utasitotta vissza könyörgésüket.
– Ne kunyoráljatok, kérlek. A la guerre, comme a la guerre!
– De mégis!…
– Neked van szived…
– Csak egyetlen egyszer, aztán…
Az eladósodott nagy ur babonás ember volt s a kártyababona azt tartja, hogy a hosszas könyörgésnek engedni kell. Az előérzete is azt sugta, hogy nyerni fog.
– Jól van – jelentette – még egyszer osztok, de csak az alatt a feltétel alatt, ha nem teszitek meg csak a bank felét.
Muki, akit a kártyások, részint mert a háttérben állott, részint az izgalomtól észre sem vettek idáig: az asztalhoz lépett most és szó nélkül leült. Ugy hatott a megjelenése, mint valami csuda.
– Nini, te itt?… De megijesztettél?… Hogy pottyantál ide? – hangzott fel az általános meglepődés izgalmas, de uj reményeket eláruló zajdulása.
– Korán kellett kelnem, – válaszolt Muki – mert tiz órakor ki kell hajtatnom a pályaudvarra a hugom elé.
A bankár gróf megnézte óráját.
– No hisz addig még egy egész fél órád van – mondta s ezzel egyszersmind játékra provokálta Mukit, a közismert hires balekot.
– Nem érdemes, – tetette ez magát ravaszul s egy nagyot ásitott hozzá.
De a bankár nem engedett. Szállóigévé vált, hogy Muki szerencsét hoz annak, aki mellé leül. S éppen ő mellé ült le.
– Nem muszáj nagyban játszanod, – biztatta Mukit, – tégy száz forintot heccből.
– Nem bánom, legyen – engedett Muki a kérésnek – tiz óráig játszom. Áll kétezer forint.
A másik két játékos, ismerve a Muki balszerencséjét, ugyancsak két-kétezer forintot tett a bank ellen.
Pedig nyertek.
A bolondos ur fejbe csapta magát.
– Óh én őrült! Hogy nem tudtam többet tenni!
Reá került a bankadás sora. A rekedt ur elnyerte a tizezer forintját. Majd ő adta a bankot. A bolondos ur visszanyerte a pénzét. Mukira került a sor.
– Négyezer forint a bank…
Nyert.
– Nyolcezer forint a bank…
Ismét nyert.
– Tizenhatezer forint a bank…
Megtették az egészet és ismét nyert Muki. Aztán kiállott előkelő nyugalommal, mintha mi sem történt volna és exkuzálta magát:
– Bocsánat, uraim, pont tiz óra, vár a hugom.
Marasztalták, de nem maradt. Harmincezer forint nyereség egyelőre elég volt neki.
Kisétált az utcára és egy bérkocsiba vágta magát. A gőzfürdőbe hajtatott. Megfürdött, aztán hozatott magának egy pár virstlit és egy pohár sört. A nyert pénz megbecsülésére szoktatta magát. Azt tapasztalta, hogy az igazi telivér kártyamester fegyelmezettségéhez az is hozzá tartozik…
A sör elfogyasztása után még szivarkára gyujtott Muki, aztán a többi hájas és sovány bugris példáját követve, begöngyölte magát egy gyapju takaróba és végignyult egy kereveten, hogy kipótolja azt a két órát, amennyivel a kelleténél kevesebbet aludt. Öt perc mulva már hortyogott is… Teljesen pihenten hagyta el a Rudasfürdőt és egészségi szempontból egy hosszu sétát tett: kigyalogolt a Wampeticsbe… Testi kondiciójának szinte még jobban örült, mint a nyereségének. Azt, vélte, most már napról-napra gyarapithatja a mai eszével, holott a test minden nappal kopik.
A délutánt az állatkertben töltötte Muki. Zsemlyével traktálta a medvéket s mogyoróval a majmokat. Megszerette a polgári idilleket, de csak suttyomban persze. Ha társaságba került, legott felvette a koturnust, mert saját szavaival szólván: attól vadul a magyar.
Igaza volt…
Estefelé a klubba hajtatott Muki báró. A feszitést elkezdte már a kocsiban is, de az arcát még pihenni hagyta. Azt csak akkor kezdte ráncba szedni, midőn a klub előcsarnokába lépett. Ott már megficánkoltatta lábait is s kidüllesztette a mellét. Aztán belépett a tanácsterembe s felvágta a monoklit…
Hát ha a kaszinóban szivesen fogadták Mukit nagyuri barátjai, akik tudvalevőleg röstellenek hangosan lelkesedni, akkor annak a fogadtatásnak a jelzésére, amelyet a klub kevésbé finnyás urai (akik még tudvalevőleg lelkesedésből élnek), rendeztek a számára: becsületes melléknevet nem is lehet találni. A magyar azt mondja ilyenkor: majd szétszedték, kis hija, hogy meg nem fojtották…
Hiszen tudta már Muki, hogy mitől döglik a légy s ahhoz képest kezelte a politikai társadalmat is, de akkora hujjahót, mint amilyenben részesült, még se várt még a klubtól sem. Más, ha Afrikában járt volna vagy egy évig oroszlánvadászaton s egyenesen egy mérges fenevad torkából menekült volna a klubba, de hiszen csak Bálvándon dégált két hétig, amitől ember még nem lett nevezetessé, mióta világ a világ. Mindazonáltal ugy tett, mintha egész természetesnek találta volna ünnepeltetését. Pózba vágta magát és senkivel sem fogott kezet a köréje gyülekezett urak közül, csak a jobbját rázogatta meg nekik a levegőben.
– Szervusztok, urak! Mit csinál a haza? Boldog-e a nép? – Nyegléskedett, akár egy hatalmas fejedelem, akinek több országa van s éppen bekukkant az egyikbe, hogy megmutassa magát a minisztereinek.
– Hol jártál? De jó szinben vagy! Nagyon hiányoztál nekünk! – viszonozta a tömeg bókkal lekötelező kérdéseit.
Muki elővette zsebkendőjét, hogy kifujja az orrát. De elejtette. Egy fiatal képviselő megfeledkezett a méltóságáról és felvette a kendőt.
Ezzel már parolázott Muki.
– Oh köszönöm, pajtás.
És nyugodtan kifujta az orrát, csak aztán felelt a többieknek.
– Mármarosban voltam medvére vadászni.
– Nos? nos? – kiváncsiskodott a hizelgők serege.
– Két mackót lőttem, – hazudta Muki olyan sima képpel, mint a falusi leányka, aki azzal dicsekszik, hogy két szál ibolyát talált…
Bizonyára hazudott volna Muki még egyebet is, ha nem talál vala tekintélye gyarapitására előnyösebb müködési teret. De talált. Megpislantotta az éppen belépő miniszterelnököt, amint egyenesen feléje tartott. Azaz, hogy a csoport felé tartott a kormányférfiu, mert másutt nem volt ember, de Muki egészen magára vette a tiszteletet. Egyben eszébe jutott, hogy jó lesz végre a Bálvándy képviselőségét is szóba hoznia.
– Szervusz, öregem, – előzte meg kegyesen a nagy ur köszöntését. – Jó, hogy itt vagy, beszédem van veled.
– Szervusz Muki, – viszonozta a miniszter az üdvözlést, – rendelkezésedre állok.
Muki legott szaván és karon fogta s benyomta a legközelebbi sarokba.
– Reflektálsz-e a halmosi kerületre? Az eddig ellenzéki volt.
– Hogyne reflektálnék, – s mosolygott a miniszter, – a jóból a sok is kevés.
– Hát megszerzem neked.
– Nagy szó! – jegyezte meg a nagy ur és kétkedőleg csóválta a fejét. – Az a kerület még soha se küldött kormánypárti képviselőt.
Mukinak nem tetszett a miniszter modora. Elbizakodottságában egy vakmerőségre vetemedett: ha nem is egyenesen, rendre utasitotta a minisztert.
– Kegyelmes uram, – jegyezte meg élesen, – lehet, hogy nagy szó, de ha egyszer kiejtettem, elbirom.
– Brávó, brávó! – adta alább a kormányférfiu. – Hát te akarod a kerületet meghóditani?
– Én, de nem a magam részére.
– Nos?
– Bálvándy Antalt fogom felküldeni.
– Ah, nagyon örvendek… Nem is tudtam, hogy befolyásod van a kerületben.
– Még nincs, de lesz. Megvettem a csóltói várromot és fel fogom épittetni.
– Gratulálok. Gyönyörü terv és hazafias.
… Tehát: még csak harmincezer forint tiszta vagyona volt Mukinak, (igaz, hogy könnyen szerezte) s már nemcsak a birtokát remélte önkezelésbe vehetni, de várkastélyt is akart épittetni. Ehhez százezer forint kellett s már az sem volt neki sok: oly merészen számitolta le jövője kilátásait…
Vagy csak a szája járt? Az is lehetséges. A siker jegyében müködő közéleti alakok nem válogatnak a szóban. Az szerintük csak olyan röppentyü, amit mindenkor el kell sütni, ha a puffogásától hatás remélhető. Annyi azonban bizonyos, hogy a Bálvándy megválasztatása valóban komoly szándéka volt Mukinak. Hiszen alig várta már, hogy Ágnest becsülettel lerázhassa a nyakáról. Akkor pedig utóvégre is teljesitenie kellett a kivánságait.
S hogy egyszer erre gondolt, még tovább ment Muki egy lépéssel. Bár annak a sikerében már nem igen bizott maga sem.
Muki két levelet irt. Az egyik Ágnesnek szólt:
„My dear love!
Bálvándyt Pestre citáltam. Majd értesitelek, ha megérkezett. Nézd meg magadnak, mert hátha kiszeretsz belőle, ha meglátod. Különben is szeretnék már neked referálni. Pénzem van. Ha igy folytatom, nem fogom igénybe venni a második porció ezresedet. Inkább tömd bele a Bálvándy oláh választóiba, azoknak aligha lesz sok… Ugy-e jó gyerek a te – Mukid?“
A másik levél Bálvándynak ment.
„Édes Toncsikám!
Nem tudom, milyen állapotban vagy? S egyáltalában élsz-e? Őrzöd-e még az angolodat, avagy kirepült-e már a bálvándi kastélyból? Jól tennéd, ha felruccannál már egyszer Pestre. Ha nem vagyok neked elég, nézd meg magadnak a Deák Ferenc-szobrot, igen jól lehet alatta lelkesedni. Ölel igaz barátod, – Muki.“
Erre az utóbbi levélre kapott Muki először választ, még pedig dróton.
„Holnapután délben, – táviratozta Bálvándy, – veled ebédelek az Angol-királynőben.“
Muki rávigyorgott a sürgönyre: örült Bálvándynak. Nem önzetlenül vagy baráti érzelemből, csak ugy: mert hiszen alapjában a jó erdélyi ur volt operációinak tulajdonképpeni bázisa. Az volt a tény, hogy, ha tudtán kivül, közvetve is, mindent neki köszönhetett. Aztán meg az is mulattatta, hogy ez a meghivási ötlete sem mondott csütörtököt. Ugy ment minden, mint a karikacsapás… Elnevette magát. (Micsoda fenomenális kilátást, groteszk romantikát igér a jó erdélyi urnak aggszüz hugával való összetalálkozása egy husz sztendős csók után! Mennyi humor a helyzetben, mennyi komikum!)… Miheztartás végett azonnal táviratozott Ágnesnek…
És másnap este helyben volt az aggszüz, az Angol-királynéban. Mukit nem találta otthon: az a klubban fejte az uj báróit. Nem is kerestette őt, egy pár sort irt neki s levelét a szobájába vitette. Majd ráakad, ha haza jön.
Ráakadt Muki még éjfél előtt, mert akkor jött haza. S meghagyta a szobapincérnek, hogy tudassa hugával, miszerint holnap délelőtt meg fogja látogatni. Azzal magára maradván, ismét viháncolni kezdett, mint egy vásott gyermek. Szinte elemévé vált a csufolkodás: mindenkit kinevetett helyzete magaslatáról. Nem volt már egy csöpp szive sem…
A mondott időben csakugyan meglátogatta Muki a hugát. Az már nagy parádéban várta őt. Azaz egy ócskamódi babyruha volt rajta. Ugy festett benne, mint egy komika egy Shakespeare vigjátékban.
Muki mindjárt az első pillanatban megijedt tőle, de ijedtségének csak később adott kifejezést. Először puszit adott Ágnes – babynak.
– Isten hozott, mucus!
– Ne bolondozz, beszélj!
Ime, ezek voltak az Ágnes leányasszony első kedves szavai drága unokatestvéréhez.
Ezek után, gondolta magában Muki, bátran jöhet a ruha.
– Az ég szerelmére! – fakadt ki. – Miféle maskarában vagy te?
– Miért maskara? – kérdezte a vén leány csudálkozva. – Alig volt háromszor rajtam.
– De volt a dédanyádon százszor, – csufolta Muki – lehetetlen, hogy ezt a ruhát a tizenkilencedik században épitették.
– Te azzal ne törődjél, – mérgeskedett a hiuságában megsértett aggszüz, – beszélj.
– Addig nem beszélek, mig meg nem nyugtatsz, hogy modern ruhát is hoztál magaddal.
– Három toalettet is hoztam.
– Bolond!
– Nem fogsz Bálvándyval ebédelni, ha makacskodol.
Ágnes elpirult. Olyan volt a pirulása, mint a baracké, amelynek zöld marad az árnyékos fele. Azaz csak az orra és az álla pirult el, többi arca sárga maradt.
– Ugy rendezted, – kérdezte elfordulva, – hogy együtt ebédelünk?
– Ugy.
Erre szót se szólt a vén leány. Kinnyitotta ruhásszekrényét és megmutatta toalettjeit okvetetlenkedő unokatestvérének.
Hát volt közöttük egy türhető ruha is: valami teveszin angol kosztüm.
– Ezt fogod felvenni, – rendelkezett Muki. – Mindjárt hozzá foghatsz az öltözködéshez, mert frizurát is kell csapnod.
Ágnes nagyot nézett. Alig ismert rá jámbor unokabátyjára.
– Mi lelt téged, hogy igy rendelkezel velem? – kérdezte csudálkozva.
– Tőled tanultam, óh bájos honleány, – válaszolt Muki s grimaszt vágott hozzá.
Ágnesben volt humor, elnevette magát.
– Téged ugyan kitanitottalak, – mondta megvicsorgatva fogait.
– Köszönöm is néked, – hálálkodott Muki, – nélküled elvesztem volna.
– Csak rám hallgass ezentul is.
– Azt már nem teszem, – tiltakozott az immár elbizakodott bárócska. – Most már több eszem van, mint neked.
Ezen a ponton csaknem összevesztek a rokonok. Azon ugyanis, hogy kinek van több esze. És csudák csudája, Ágnes volt kénytelen engedni. Igaz, hogy a Muki markában volt a nervus rerum: amire ő husz éve várt. Egyszóval arról volt szó, hogy Bálvándy vagy nem Bálvándy…
Tehát Ágnes beadta a kulcsot. Muki hálából beszámolt neki eddigi tevékenységével, amivel, bár huszszor félbeszakitotta a jelentését (ezt igy kellett volna csinálnod… szamár voltál, hogy erre nem gondoltál), általánosságban meg volt a vénleány elégedve.
– Elég ügyes vagy, – dicsérte a végén unokatestvérét, – csak meg ne bukjatok a választáson.
– Bizony, – jegyezte meg Muki, – ott sprengolni kell egy-két garast.
– S ha mégis megbuktok?
– Nem fogunk megbukni. Bálvándy is fog költeni, a pártkasszából is kicsikarok vagy tizezer forintot, egyszóval pénz lesz s pénzkérdés az egész… Inkább tartok attól, – tette hozzá Muki, – hogy Bálvándy nem fog kötélnek állani.
– Jelöljétek akkor az akarata ellenére, – javasolta a vén leány komolyan.
Muki elkacagta magát.
– Ez aztán te vagy!… A hires Ágnes, a nagy Ugor Ágnes!… Erőszakkal jelölni valakit, hahaha!
Ágnest boszantotta a guny.
– Most már elég, – szólt rá Mukira mérgesen, – eredj az utadra s gyere értem, ha elérkezett az ebéd ideje.
Muki megnézte az óráját.
– Megyek is, mert Bálvándynak az egy órai vonattal kell megérkeznie és még tudatnom kell vele, hogy en famile ebédelünk.
– Nem is sejti, – kérdezte Ágnes, – hogy kivel fog találkozni?
– Hogy sejtené, – válaszolt Muki, – nem voltam bolond, hogy megmondjam neki. Hisz akkor biztosan elriasztottam volna.
– Ugyan, goromba?!
– Goromba ide, goromba oda, megirtam neked, hogy ugy fél tőled, mint a futótüztől, megjelentél neki a felesége koporsójánál is.
Hát ennek már szörnyen örült Ágnes… Lám, milyen hatást tett rá a csókja, hogy husz év multán is megborzong bele s nem tudja elvetni az emlékét, bárhogy berzenkedjék is ellene.
Aprókat nevetett és kituszkolta kedvelt rokonát.
– Aztán jól viseld magad…
– A viszontlátásra, cher cousine, – bucsuzott el Muki, aztán leszaladt a portáshoz, megtudandó, hogy megérkezett-e már Bálvándy.
Meglepő feleletet kapott.
– Éppen ebben a pillanatban foglalták el szobáikat…
Mukinak egy édes-kínos sejtelem minden vérét a fejébe kergette.
– Szobáikat?… Kik?!
– A méltóságos báró ur és családja: a fiatal báró és a baronesz.
Tehát jól sejtette Muki… A tündér ismét ott volt a közelében, hogy megigézze őt, s megigézvén, megfoszsza erejétől. Elmenekült előle, de ő utána jött. S a szemébe fog mosolyogni, hogy eme mosolyával feltámaszsza régi eltemetett érzéseit.
– Minek is van asszony a világon! – sóhajtott fel a vergődő emberke. – És eszmények, kimaerák, a mik tőrbe ejtik az energiát, mikor már amugy is oly gyenge az emberfia!
Megrázta magát, mint a rab, aki bilincseitől akar szabadulni. S menten nyugodtabb lett, mint akinek sikerült eme bilincseket leráznia. Önkéntelenül tárcájához kapott: ott van-e a pénze a szive felett?… Igen, igen, az lesz az ő vértje a kisértéssel szemben: a pénz s mindaz, ami hozzá tapad: a függetlenség, a tekintély, a becsület, a hatalom… Megkönnyebbülve kérdezte a portást: hányadik szám alatt laknak Bálvándyék?
– Első emelet, 14–15.
Muki beküldte névjegyét Bálvándyékhoz azzal az üzenettel, hogy, ha netalán zavarná őket, legyen szives a báró ur hozzája fáradni a 18-as számu szobába…
– A báró ur – jelentette a pincér, miután teljesitette a megbizatást, – azt üzeni, hogy azonnal jön, csak átöltözködik.
Tiz percig sem kellett Mukinak várakoznia, kopogtattak az ajtaján.
– Szabad!
A másik pillanatban már bent volt Bálvándy a szoba közepén s felrugván egy közbeeső széket, átnyalábolta vézna kis barátját s addig nyekegtette, mig jajgatni nem kezdett. És járt a szája, mint a kelep.
– Szervusz te gyerek!… Csakhogy látlak valahára!… Ugy megszoktalak, mint a levegőt… Most itt maradok veled egy hétig, aztán viszlek magammal… Szó se, mert megfojtalak.
– Au, jaj! – jajdult fel Muki, – csak a véknyamat ne bántsd, mert ott van a vesém is, a rossz vesém.
A jó falusi mágnás erre eleresztette Mukit.
– Pfü! – lélegzett ez föl megkönnyebbülten. – Borzasztó sok ti bennetek az erő. A cirógatástok is olyan, mint a masszirozás.
Azzal, nehogy félreértse, átnyalábolta s egy ügyes fogással a divánra kanyaritotta vendégét.
– Ugy, most ott maradj és ne próbálj mukkanni, mig el nem szittad ezt a cigarettát.
Egy skatulya Wafiadest tolt Bálvándy elé s gyufát gyujtott neki.
– Meg ne ijeszsz, – mondta ez az égő gyufa elé tartva szivarkáját, – csak nincs velem valami komoly dolgod?
– Isten ments.
– No már azt hittem! – S egy megkönnyebbitő mély lélegzetet vett a jó báró. – Különben is rossz álmom volt az éjjel, – jegyezte meg mellesleg, – tudod az a bizonyos felvidéki hölgy…
A Muki véknyát csiklandozni kezdte a nevetés ingere, de erőt vett rajta.
– Miféle felvidéki hölgy? – kérdezte ártatlan képet vágván.
– Hisz tudod, akit könnyelmüen megcsókoltam ezelőtt husz esztendővel.
– Ahá… Hát mit vétett neked? Találkoztál vele?
– Nem, csak vele álmodtam az éjjel. Megfogta a kabátomat itt hátul és nem eresztett.
De már erre nem győzte Muki tovább komolysággal: megcsuklott a torka és elkezdett kacagni.
– Mit nevetsz? – kérdezte Bálvándy megsértődve, halálos komolysággal.
– Azt, hogy olyan babonás vagy!… Hogy lehet egy ostoba álomnak jelentőséget tulajdonitani?
– Ne beszélj nekem, – hadarta Toncsi báró, – megálmodtam én már olyan dolgokat is!… Csudálkoznál, ha elmondanám…
– Nem akarok csudálkozni, pajtás, – vágta el Muki vendége szavát még mindig nevetve. – Majd akkor csodálkozom, mikor szemtől szembe fogsz állani az álombeli dámáddal.
– Isten őrizzen…
A báró helyzete pokolian humoros volt igy is, de Mukiba belebujt az ördög: fenékig ki akarta kanalazni a kinálkozó groteszk kilátások komikumát.
– Hát – javasolta, mefisztói mosolyra görbitve a száját, – nehogy (egyelőre legalább) ez a malőr megtörténhessék veled, azt ajánlom neked: töltsétek a napot a mi társaságunkban. Este meg majd bevezetlek a kaszinóba; a dámád, remélem, ott sem fog rád bukkanni.
– Hiszen, – jegyezte meg a jó erdélyi ur, – ugy is veled szándékozom tölteni minden időmet. A leányomat, akinek mindenféle bevásárlásai vannak, majd kisérgeti a fiam. Olykor-olykor, ha nem lesz terhedre, együtt étkezhetünk mindnyájan… Mert – tette hozzá, – tudod, hogy felhoztam a fiamat is?
– Tudom, mondta a portás… Tehát, – vágta ki Muki a végzést, – diktum faktum: ma mindjárt megkezdhetjük: együtt ebédeltek velünk.
– Igaz a, – eszmélt fel Bálvándy, – kik azok a velünk?
Muki összecsukta a fogát, hogy elharapja a nevetést.
– A kuzinom meg én.
– Bravó, bravó – udvariaskodott a galáns erdélyi ur. – Mód felett örvendek, hogy ő méltóságával alkalmam leend megismertetni a családomat.
– Ő méltósága – viszonozta Muki az udvariasságot szertartásosan, – szerencséjének fogja tartani.
– Oh, ah!…
– De – folytatta Muki bolondos kedvében, – nem fogja kimutatni a feletti örömét.
– Oooó…
– Tudod, furcsa egy kicsit, öt kereke van.
– Aaaa…
– Hanem a szive, az arany. Meg fog szeretni téged: ezt garantirozom.
– No, de kérlek – hebegte Bálvándy zavartan, – te tulkegyes vagy.
– Ne szerénykedj Toncsi. Rászolgáltál… akarom mondani: rá fogsz szolgálni.
Muki egy grimaszt vágott közbe, ami nem csuda, mert csupa bolondságból majd elszólta magát. Még a jámbor Bálvándynak is megbökte a gyanu az orrát.
– Füha, de furcsán beszélsz… Össze-vissza kelepelsz.
És megtörölte a homlokát, mert izzadni kezdett.
Muki helyre akarta hozni a hebehurgyaságát.
– Igazad van, édes öregem – mondta, – nem tudom mi lelt, alighanem a tegnapi szerencsém tett kárt a fejemben.
– Szerencséd? S te nekem arról szót se szólsz?
– Bocsáss meg, cimborkám… röstellem.
– Deiszen – fakad ki a báró s naiv haragjában szinte kidülledt a szeme – ezt nem érdemeltem tőled… Mi titkolni valód lehet neked előttem?
Muki bünbánó arcot vágott.
– Meggyónom neked, pajtás, csak el ne itélj.
Bálvándy elnevette magát: – Az ördögbe, csak nem loptál?
Muki hátra lépett és visszafojtotta lélegzetét, hogy elsápadjon, mintegy jelezve, miszerint becsület dolgában nem ismeri a tréfát.
– Megbolondultál?…
Csönd… Mert igen megijedt Toncsi báró, még mentegetni sem merte magát: oly grandiózus volt a Muki pózza.
– Hetvenezer forintot nyertem kártyán – mondta (illetve füllentette) halkan, mintha igen megbánta volna, hogy nyert.
– Hm…
Ismét csönd. Még kitartóbb mint az előbbeni. De most már egyéb okból. Bálvándy nem ijedtségből hallgatott. Meg volt botránkozva. Merőn a Muki szeme közé nézett.
Az nem állotta szuró tekintetét.
– Mi?… Talán valami kifogásolni valót találsz rajtam?
Bálvándy nem felet, elkomorodott… De Muki kiolvasta lelkéből az elhallgatott feletet: Ennyi pénzt nyerni legalább is zsebmetszés… És teljes tudatára ébredt lelki sivárságának. (… Még is gazság lehet a kártyaüzlet, ha olyan őslény, mint Bálvándy, aki magától a természettől tanult becsületet, ennyire megbotránkozik rajta.)
Érezte, hogy kinos helyzetbe jutott. De kivágta magát. Ugy, hogy még neki állott följebb.
– Nos, – ismételte meg előbbi kérdését, kiélezve annak minden egyes szavát, – mi kifogásod van a nyereségem ellen? Az angol király is kártyázott walesi herceg korában, magam is kártyáztam vele.
Sikerült a trükk: a különben is könnyen hajlitható erdélyi urat meggyőzte a klasszikus példa. Rájött, hogy nevetséges és bántó az erkölcsbiráskodása.
– Hagyd el, pajtás, – kérte a bocsánatot, – szidj össze, vagy nevess ki, de ne neheztelj. Ostoba medve vagyok, punktum. Örülök a nyereségednek…
Mukinak most már nem volt egyéb dolga, mint adni a nagylelkü barátot: a fölényes hőst, aki a gyengékkel szemben igénybe nem veszi az erejét. Kezet nyujtott Bálvándynak.
– Ilyen intim barátok között, mint mi – mondta meghatottságot szinlelve, – az efféle csekélység szót sem érdemel. Én már nem is emlékszem semmire.
És öt perccel a kellemetlen incidens után (bizonyosan a küszöbön lévő hires viszontlátás bonyodalmaira gondolt) már a humora is megjött Mukinak. Ugy megnevettette Bálvándyt, hogy a könnye is kicsordult. Azzal vált el tőle, hogy az emeleti kis étteremben találkoznak két óra tájban. Nem várnak egymásra, aki előbb érkezik, leül az általa már lefoglalt asztalhoz.
Persze, gondja volt rá Mukinak, hogy ne ők érkezzenek elsőknek. Célirányosabbnak találta, hogy Bálvándyt ültében érje a nem remélt viszontlátás pillanata. Legalább nem szökhetik meg s a székről sem eshetik le egykönnyen…
Háromnegyed kettőkor, negyed órával az ebédre kitüzött idő előtt, Muki igéretéhez képest bekopogtatott unokahugához.
– Kész vagy?
– Bejöhetsz…
Muki szinte hanyatt esett, midőn meglátta a vénleányt. Alig hitt a szemének. Ágnes ugy kirittyantotta magát, hogy csakugyan alig lehetett ráismerni. Isten a megmondhatója, miféle titkos szerek birtokában volt, de megnagyobbodott és fénylett még az apró vakandszeme is. Rendes sárgás hétköznapi arca ünnepi szint váltott: fehérré varázslódott, a közepén egy kis veressel. Sárga fogait is fehérre surolta, a frizurája meg éppen pompás volt: tornyos és kemény. Ehhez különben nem kellett virtus, mert hiszen, mint tudva van, szép volt a haja.
Ilyetén kipucolt állapotában Ágnesre is rá lehetett alkalmazni azt a paradoxont, amit Metternich hercegnére csináltak annak idején: la belle laide. (A szép rut.) Határozottan kellemes látvány volt: arcán szinte kidomborodtak fajának antik, hóditó vonásai.
– Hopszassza! – Szaladt ki a csudálkozás a Muki ajkán. – Te vagy az, Ágnes? – S bolondos jókedvében leguggolt a kopasz férfiu, mint egy vásott elemista s elkezdett hahotázni.
Az aggszüz összeszoritotta ajakát, arcát elöntötte a vér.
– Jegyezd meg magadnak, – fenyegette meg unokatestvérét, – hogy belőlem gunyt üzni nem lehet büntetlenül.
Ebben a pillanatban valóban impozáns volt.
Mukinak egyszeriben összeszaladtak az inai. Kicsi lett ő kigyelme, mint az egér. Bocsánatot kért a hugától.
Az ügyet se vetett rá. Ami talán világéletében sem történt meg vele; izgatott volt a hidegeszü, nagyerejü dáma. Orra cimpája kitágult, mint a fujtató telivér lóé, keble hullámokat vetett.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Várjunk még, hadd helyezkedjenek el először ők.
Ágnes leült. Muki az ablak elé állott s zongorázni kezdett az üvegen; mozgott a föld az ő talpa alatt is. Apró ugrifüles manók ugrándoztak körülötte, hogy előkészitsék a hangulatot a küszöbön álló tragikomédia nagy jelenetéhez.
Mukinak éppen nem volt erre szüksége. Inkább ugy érezte magát, mint a csinytevő gyermek, aki tele van kacagással, holott komolyságot kellene magára erőltetnie, mert azon mulik a csinyje sikere… Az ő sikere ugyan nem igen mulandott azon, mindazáltal a komolyságra mégis szüksége leendett, mert Bálvándy előtt érthető okokból lel nem árulhatta cinizmusát… A döntő pillanatban sikerült is erőt vennie a kacaghatnámságán. Feszes tartással lépett az ebédlőterembe. Szilárd lépésben, Ágnest karján vezetve, egyenesen a nagy sarokasztal felé haladt, amely mellett már javában ebédelt a Bálvándy-család.
Elsőnek Zsuzsa vette észre az érkezőket. Mosolyogva, rövid fejbólintással üdvözölte Mukit. Ágnesnek egy hosszas, érdeklődést kifejező pillantást juttatott. Csak aztán figyelmeztette az apját:
– Apácska, Hervayék.
A galáns főur, kiráncigálta gallérjából az asztalkendőt, amelyet étkezés közben még öregapjától rámaradt szokás szerint mindig a nyakában viselt s kirugván maga alól a széket, két csosszantással az érkezők felé közeledett. Fia követte a példáját csosszantás nélkül.
Következett a bemutatkozás szertartása.
– Báró Bálvándy Antal – fia: Bálint, – szavalta Muki.
– Leányom: Zsuzsa, – hebegte Bálvándy zavartan, mert mindig szégyelte magát, ha először látott valakit. Felsőbb lényt sejtett mindenkiben, akit nem ismert közelebbről.
Zsuzsa kiszökött székéből, valami kifejezhetetlen szilaj és mégis odaadó mozdulattal vágta ki a pukkedlit, a mi a fiatal leányokat az idősebb nőkkel szemben kötelezi, aztán megbillentette nemes kis fejét és mosolygott:
– Kezét csókolom.
Ágnes kezet fogott vele.
– Pá, édesem. – Aztán Bálvándyra keritette a sort: – Jónapot Bálvándy – üdvözölte őt olyan elfogulatlan hangon, mintha tegnap látta volna utoljára – mi már rég ismerjük egymást.
A derék urnak kitünő hallása volt, de a kölcsönös üdvözlések zürzavarában elfelejtett gondolkozni és nézni. Esze ágában sem volt, hogy ilyen alkalommal fontosságot tulajdonitson a szónak, vagy hogy a szeme közé nézzen valakinek. Hiszen, vélte, elég ideje lesz a spektálásra és gondolkodásra a rumli után is. Egyszóval frázisnak vette az Ágnes szavait. És váltig a félbenhagyott turbotján járt az esze. Alig várta, hogy visszaülhessen a helyére s véget vethessen a finom halnak és annak a chablis-bornak, ami a főpincér állitása szerint hozzátartozik.
Ágnes vele szemben telepedett le Zsuzsa és Muki között.
Bálvándy örült ennek a szerencsének, mert nem igen szeretett csevegni, ha ennie kellett. Gondolta magában (a jelen alkalommal is): ott van Zsuzsa az idegen dáma mulattatására, ő majd a haljával mulat. És föl se pislantott, folytatta, ahol elhagyta: ette a turbot-ot. És itta a chablist.
Muki megfeszengett a székén. Egész zavarba jött, hogy a helyzet máskép alakult, mint a hogy azt kikombinálta magának. Azt hitte, hogy a petárda mindjárt az első pillanatban fel fog robbanni s ahhoz képest idomitotta idegeit… S ime, kárba veszett az erőlködése, vagy legalább is kitolódott… Bálvándy, – kombinálgatta, – nyilván nem ismert rá Ágnesre az ő felvidéki hölgyére: az emlékező tehetségének sok lehetett a husz év… No mindegy, majd rá fog ismerni, – vigasztalta magát és megrendelte a levest.
– Rég nem láttuk, édes báró, – szólitotta meg Zsuzsa, – midőn szájához vitte az első kanál levest. – Hiányzott nekünk.
Muki visszaöntötte a levest a tányérjába.
– Bárónő nagyon kegyes…
Több szó nem jött ki az ajkán. A szép leány megszólitása ismét elfogódottá tette. Dühös lett magára… Hogy mit bomladozik a szive, mikor semmi szüksége rá! Hát nem tudja végképp lerázni magáról érzései terheit? Nem eleget türt, szenvedett a szive miatt?… Rá se nézett Zsuzsára. Bálinttal kezdett társalogni.
– Hogy vagy te, Bálint? Meddig maradsz Budapesten?
– Egy pár napig, – felelte az, – nem szeretem Pestet.
– Miért? Ugy-e, mert nem komoly város?… Abban igazad lehet, de te meg tulságosan komoly vagy a korodhoz képest.
– Mit szeleskedjem, mikor nem telik benne kedvem. Pesten csak lumpolni lehet.
– Ismét igazad van, de egy kis kirugás azért nem árt néha… Elviszlek a kaszinóba.
– Hát ott ki szokás rugni?
– Ott nem, de másutt. A kaszinó a gyülekezőhely.
– Jó, elmegyek veled, – mondta Bálint, – nem vagyok én olyan pedáns, mint amilyennek látszom.
Bálvándy odafülelt.
– Ejha, – dicsérte a fiát, – ezt már szeretem!… Ugyan kérlek – fordult Mukihoz, – tanitsd ki egy kicsit.
– Bizd rám…
Ebben a pillanatban megszólalt Ágnes:
– Ne bizza rá – intette Bálvándyt tőle alig feltételezhető humorral, – az én kedves unokatestvérem rossz társaság.
A Bálvándy replikája sem nélkülözte a humort, csak a stilust.
– Hisz akkor jó helyen kopogtatok, mert rontani szeretnék a tuljó fiamon.
– Az nem okos dolog egy apától, – jegyezte meg Ágnes, – egy fiu soha sem lehet elég jó.
Most Zsuzsa is közbeszólt.
– De Bálint – mondta ártatlanul, – tuljó csakugyan.
– Édesem, – kicsinyelte le Ágnes a szép leányt, – azt hiszem, te oly ártatlan vagy még, hogy nem értesz az ilyesmihez.
Bálvándy, oly különösnek találta az aggszüz modorát, hogy nem állotta meg: rápislantott végre a szeme csücskéből. Mondani is akart valamit, de torkán akadt a szava. Meglátván Ágnest, egyszeribe még a modoránál is különösebbnek tetszett neki a vénleány arca… Nézte, ismergette… Mintha látta volna valamikor, de azt már nem tudta kitalálni: hol és mikor?
Ágnes megérezte a férfi rajta legelő szemét, de nem viszonozta a tekintetét. Bántotta hiuságát, hogy nem ismert rá mindjárt a viszontlátás első pillanatában az a férfi, aki valamikor megcsókolta. Meg akarta őt ezért büntetni. A fia felé fordult:
– Ne engedje magát befolyásoltatni – tanácsolta ennek. – A férfi, ha nem a maga természetes hajlamait követi, elveszti egyéniségét, itélőképességét, sőt (oldalpillantást vetett Bálvándyra) az emlékező tehetségét is.
A jó ur (mintha megértette volna a célzást) lerakta kését és villáját: ugy vizsgálgatta Ágnest.
Mukinak rángatózni kezdett az orra. Megszagolta, hogy küszöbön a nagy jelenet…
Bálint megfelelt Ágnesnek:
– Engem, kérem, nem lehet elcsábitani.
– Vagy ki tudja, – célzott Ágnes másodszor is, – a férfiak igen gyöngék!
Muki, csakhogy mondjon valamit, tromfot adott a huga szavára.
– Az asszonyok még gyöngébbek.
De az ütés azért nem lett az övé. Azt Zsuzsa vitte el.
– A gyönge asszony nem asszony, – jegyezte meg szerényen s egyben elpirult, hogy női ösztönének ez a megérzése kiszaladt a száján.
– Ez a valóság, – jelentette ki Ágnes, aki haj de másképpen fogta fel az asszonyi erőt, mint az ártatlan szüzies leány.
… Bálvándynak kappant hozott a pincér kompóttal. A jóizü madár egy jóidőre elhóditotta Ágnestől a derék étkes ur érdeklődését: levette szemét a vén leányról s villáját a kappanba szurta. A villa nem hatolt bele a kappanba, csontra talált. Bálvándy elmélázott ezen, s mintha valami nagy igazságtalanság történt volna vele: abbanhagyta az evést és ismét Ágnesre kaptatta szemét… Egyszerre roppant szórakozottság, sőt nyugtalanság vett rajta erőt. Elkezdett tépelődni… (Hol és mikor is látta az ismerősnek tetsző aggszüzet?… Milyen bolond is volt, hogy nem kérdezte meg a nevét Mukitól!… Persze, mentegette magát, mert azt hitte, hogy az ő családi nevét viselheti csak, pedig hát lehet anyáról való unokatestvére is… Ki hát no? Mi a neve? És miért nem nevezte meg Muki magától? Hisz az a szokás…)
… Eszébe jutott az álma s egyben fülébe csengtek az Ágnes iménti szavai: Mi már ismerjük egymást… (Jézus Isten, csak nem vált valóra az álma?)… Behunyta szemét, ugy igyekezett visszaidézni megcsókolt felvidéki hölgye ifjukori vonásait s az igy nyert képet apróra összehasonlitotta a jelenvolt aggszüz arcával. És sikerült a kisérlet: kijött a megdöbbentő eredmény, (a leány férfias modora is segitségére jött a képzeletének) a végzetes eredmény kijött: Bálvándy végre minden kétséget kizárólag felismerte Ugor Ágnest. Kinjában Mukira nézett, mintha segitséget várt volna tőle.
Az legott észrevette a bajt s nehogy elnevesse magát a jó ur bamba képén, kitért a tekintetének. Ismét Bálinttal tereferélt. A rákmeridonját dicsérgette s egyben kifejtette neki, miért jobb a felvidéki rák az alföldinél.
Ágnes is leolvasta a szegény báró arcáról, hogy végre valahára ráismert az ő régi és egyetlen csókosa. De fölfedezését nem árulta el. Neki kell – gondolta magában – magát elárulnia…
Volt is eszében Bálvándynak. Ellenkezőleg: keményen feltette magában, hogy letagadja azt is, miszerint élt ezelőtt husz esztendővel, nemhogy az Ágnessel való csókonszerzett ismeretségét. Még ha az nyiltan a szemébe vágná is, semmire sem fog emlékezni, inkább bevallja, akár a gyermekei fülükhallatára, hogy annyi csókot lopott életében össze-vissza, amennyit embernyi embernek lehetetlen a fejében tartania.
… Csak az a baj, – ötlött a jámbor ur eszébe, – hogy buta észszel elmesélte Mukinak a csók kalandját s bevallotta neki, hogy azóta folyton kisérti, háborgatja a bolond eset. Ennélfogva ha most Ágnes is el fogja neki mondani a titkát: – (az isten szerelmére csak lesz annyi szemérme, hogy hallgatni fog!) – kész a slamasztika. A dáma tudomást fog szerezni a gyengeségéről s ki fogja azt használni: rátapad és nem fogja ereszteni a kabátját, mint ahogy az álma megjövendölte neki… Fülébe csengett az Ágnes régi fogadása egész hallhatóan: Én várni fogok… Az ég szeredmére, – próbálta magát vigasztalni, – csak nem ragaszkodik ezekhez a szavakhoz husz év multán, ma is! Őrültség lenne tőle!…
Addig gyötörték a gondolatai, mig beléjük fásult végre: erőszakkal elringatta aggodalmait.
… – Nevetséges! – biztatta magát. – Mitől félek? Egy parányi csók csak nem kötelez husz év mulva is! Annyi idő alatt talán még az ingatlanok is elévülnek. Vagy ha nem is évülnek el, ki kényszeritheti őt arra, hogy kötélnek álljon? Csak szabad ember, vagy mi: nem áll mögötte a hóhér, hogy belekényszeritse egy neki nem tetsző házasságba!…
Hovatovább analizálta a terhelő esélyeket, annál könnyebb lett a lelke. A végén sikerült egy kis (bár kétes értékü) jókedvre is szert tennie. Sőt némi férfias bátorságra is… A manóba – tette fel magában, – azért sem fogja letagadni a csókját, mint valami gyáva himpellér. Áll elébe! Hát osztán?!… Ha valamennyi nőt, akit valaha megcsókolt, feleségül kellene vennie, legalább kétezer hitvese lenne. Ennyit magától a török szultántól sem lehet követelni.
Apránkint teljesen rájött a helyzete igazi értékére: hogy ostoba gyerekség az egész hóbortos ügy. Nemhogy tépelődnie kellene miatta, de gondolnia is csak kacagva szabad reá.
Mindjárt el is kacagta magát. Csak ugy a levegőbe. Ami, tekintve, hogy a lelkébe senki sem láthatott bele, általános feltünést keltett.
– Mit nevetsz? – kérdezte Muki, – akit módfelett meglepett a barátja jókedve. Inkább azt várta volna tőle (egész jogosan), hogy – sirni fog.
– Csak ugy magamban bomlok, – válaszolta Bálvándy, – eszembe jutott valami…
Azonban lehetséges, hogy Ágnes mégis belelátott a jó ur lelkébe. A megjegyzése legalább igen gyanusnak tetszett:
– Kedves báró, – igy szólt Bálvándyhoz kétértelmüen mosolyogva, – az én érzésem az, hogy most rosszkor nevetett. Aligha nevetséges, amire gondolt.
Bálvándy egyszerre kizökkent magára erőszakolt jókedvéből. Nemcsak a dodonai szavak miatt, azoknál még jobban zavarba hozta a leány reá függesztett átható tekintete. De azért nem hagyta magát terrorizáltatni, még élt is adott a hangjának, szólván: