A 2780-adik esztendő egyik szép, májusi reggelén Montmorency herczegné igy szólt Beaurepaire herczegnéhez:
– Milyen halavány ma, kedvesem! Csak nincsen valami baja?!…
– Hja, százhatvan év nem tréfa! – felelt Beaurepaire herczegné.
Noha már 2780-at írtak akkor: a Montmorency és Beaurepaire nevek, melyek először a tizenkettedik században bukkantak ki az ismeretlenség ködéből, jobban virágzottak, mint valaha.
– Édes istenem, ön könnyen hordja százhatvan évét – szólt Montmorency herczegné. – Mit szóljak én, a ki alig multam százötven, s mégis mindig beteges vagyok?!
Montmorency herczegnének fekete arczbőre volt, mely úgy fénylett, mint a legszebb amerikai czipőfénymáz; Beaurepaire herczegnét ellenben csak rézbőrünek lehetett mondani. Montmorency herczegné ugyanis Beaurepaire-leány volt, s a Beaurepaire-ek, az utolsó századok folyamán, olyan sűrűn kényszerűltek gazdag néger lányokkal kötni házasságot, hogy utóvégre már csak fekete ivadékoknak adtak életet. A Montmorencyak kedvezőbb anyagi helyzetnek örvendvén, megmaradhattak a mellett, hogy csakis egymás között házasodjanak; bőrük azonban, megfoghatatlan módon, lassankint mégis rézszinüvé sötétedett, s Beaurepaire herczegné, a ki Montmorency-lánynak született, a képzelhető legtökéletesebb indián-szépség volt, az a szépség, a kiről hajdan Vadölő álmodhatott.
– Hiába – felelt Beaurepaire herczegné – nehéz hozzá szokni, hogy ilyen hamar meg kell öregednünk! Az ember egyet-kettőt fordul, s oda az élet. No, de egy kis köhögés miatt még nem kell kényeskedni! Önnek mindig nagy hajlama volt a hipokondriára.
– Persze, ön nem tudja, mi a betegség.
– Való, édesem, hogy egész életemben sohase voltam beteg. Egyetlen egyszer. Az elektrom-betegségen persze nekem is keresztül kellett esnem. De utána egészségesebb voltam, mint valaha.
– Mennyire irigylem önt! Nekem sokat kellett kiállanom. Legelső ifjúságomban, ötven-hatvan éves koromig, minden tiz évben megkaptam a tüdővészt, később pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva ezekről a jelentéktelen, de kellemetlen bajokról nem képzeli mennyit szenvedtem a telefon-betegségtől és az elektromosságtól! Ma is olyan elektromos vagyok, hogy az rémítő!
– Ilyen napokon, kedvesem, nem kellene fogadnia. A társaság ingerelni fogja önt…
– Ó, csupa régi jó barát!…
– Nézze, édesem, fogadja meg a tanácsomat. Feküdjék le és ne bocsásson be senkit. Én is magára hagyom önt; mindjárt intézkedem, hogy készítsék elő a léghajómat.
– Ó, a világért sem eresztem el önt!… És miért ne fogadnám el a vendégeimet? Engem a magánosság elektrizál, nem a társaság. Szó sincs róla, kedvesem, önnek maradnia kell; nagyon érdekes vendéget várok, a kivel meg kell ismerkednie.
– Ki az?
– Rochebaron admirál Kanadából. A különös öreg úr, a kinek bizonyára hallotta már hirét.
– Rochebaron? Mintha a történelemből ismerném ezt a nevet.
– Igen, Rochebaron részt vett az utolsó csatában, a százhetven évvel ezelőtt New-York mellett vívott nagy tengeri ütközetben, sőt ez alkalommal annyira kitüntette magát, hogy hősiességéért a new-yorki gróf czímet kapta a washingtoni uradalommal. Többet mondok, ez a marczona ember húst evett!
– Rettenetes! – szörnyüködött Beaurepaire herczegné. – Hogyan? Miféle körülmények között?
– Azt majd el fogja mondani ő maga; én már nem emlékszem tisztán a részletekre. Egész regény ez, borzalmas, hátborsóztató regény, de nem tudnám elmondani, mert mintegy hetven éve, hogy elbeszélte, s az utóbbi években oly könnyen felejtek!…
Uj vendégek érkeztek, s a szerecsen szolgák frissítőt hordtak körül: folyékonynyá változtatott gyémántot, mely rossz volt, de drága. Beaurepaire herczegné kissé mélának látszott.
A kanadai hősre gondolt, a másvilágból való emberre, a ki még vérben gázolt, mint Hannibal, Attila, vagy Dzsingisz kán. Beaurepaire herczegné már nem volt fiatal, de gondolkozását és érző kedélyét a hervadás kora nem változtatta meg. Osztozott századának felfogásában, s iszonyodott minden embertelenségtől, de a történelmi mult, a hőstettek és vérontás gondolata jobb meggyőződése ellenére is édes izgatottságba ejtette. Az erőszakot szörnyünek, de egyszersmind nagyszerünek találta; minél korosabb lett, annál szörnyübbnek és annál nagyobbszerünek.
Végre megjött a vén hadfi, tanuja nagy időknek. Kétszáz évét könnyedén hordozta, s a hogy belépett, régies divatú udvariaskodással összeverte bokáját.
– Már azt hittük, hogy nem jön! – szólt a háziasszony szemrehányóan, de hálásan mosolyogva.
– Kis hijja, hogy nem jöhettem – felelt az öreg hős. – Pár napig beteg voltam.
– Ah, istenem, vigyázzon magára! – szólt ijedten Montmorency herczegné. – Önnek már nem szabad könnyelmüsködnie; végre is nem gyerek többé…
– Ah, csekélység! – felelt Rochebaron admirális. – Egy kis pestises tüdőgyuladáson mentem át; be kellett oltatnom magam, ennyi az egész. A bosszantó a dologban az, hogy a pestises patkányok párját tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi piaczon, s így a kúra kissé sokba került.
– És a rokonszenves állatkák? – kérdezte Montmorency herczegné aggodalmasan – a kik visszaadták az ön egészségét…
– Ők elhunytak – szólt az admirál ünnepiesen.
A vendégek egy pillanatra elkomorodtak, de az erőslelkü vén tengeri farkas csakhamar vidámabb tárgyra terelte át a beszélgetést.
– Ön nagy borzalmakat élt át, admirál – szólt Beaurepaire herczegné, mikor az öreg hőst bemutatták neki – idegeit megkeményítették a tapasztalatok. Részt vett a föld utolsó csatájában, mily rémes lehetett az!
– Nem olyan rettenetes, mint a herczegné gondolja – felelt Rochebaron. – A nemzetközi jog akkor már elérte tökéletes kifejlődését, és szabályait mind a két bajvivó fél a legteljesebb tiszteletben tartotta. De hisz ez nem is lehetett másképpen. Emlékezzék vissza a herczegné, hogy már a huszonkettedik században fölfedezték a piff-paffit-et, a mely robbantó szerből egy hordónyi egész földünket felröpítheti a Sziriuszba. Ez már a huszonkettedik században lehetetlenné tette az ősi értelemben vett háborút. A népeknek ettől fogva, minthogy a legcsekélyebb erőszakosság végső megsemmisülést vonhatott maga után, anyagi erőkkel nem, csak értelmi erőkkel lehetett küzdeniök. De a huszonharmadik századtól fogva senki se gondolt többé erőszakosságra. Az elektromos pisztoly fölfedezése óriás hatalmat adott az egyes ember kezébe. Gondolja meg, herczegné, hogy ezzel a szerszámmal, melyből egyes példányok ma is láthatók a nagyobb múzeumokban, egy gyermek ezer meg ezer életet olthatott ki látatlanul, úgy, hogy a zsebébe nyúlt és megnyomott egy gombot. Szerencsére ez igen ritkán történt meg; a világ-rettegés, melyet a piff-paffit felfedezése idézett elő, akkorára már czivilizálta mind az öt földrészt. Az a tudat, hogy bármely felebarátunk szeszélye nyom nélkül eltörölhet a föld szinéről, s hogy százunk, sőt egész seregek életét kiolthatja egy ismeretlen, a ki örökkön inkognitó fog maradni, mindenkit alázatossá tett; s az emberi lélek megszelidülése, mely először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni – a tizenkilenczedikben-e, vagy a huszadikban, már nem emlékszem – olyannyira előre haladt, hogy gyökeresen megváltoztatta az egész világot. Minél inkább tökéletesedtek a gyilkoló eszközök, annál inkább lohadt a kedv ezekkel a rettentő szerszámokkal élni. Szóval a new-yorki nagy tengeri ütközet idején a nemzetközi jog pontosan szabályozta a háboru formáit, és kinek jutott volna eszébe ezeket a szabályokat megsérteni?! Így történt, herczegné, hogy a new-yorki háboru inkább csak automobilok és hajók versenye volt, a melyben a barbár idők vérontásaira mindössze annyi emlékeztetett, hogy néhány matróz megboxolta egymást.
– Bocsánat, admirál, de nekem úgy tetszik, mintha a történelemben úgy tanultam volna, hogy a new-yorki csatavesztés rettenetes volt…
– Valóban, herczegné, iszonyu vereség volt ez Európára nézve, mert Amerika hat billiárd dollár hadi kárpótlást fizettetett magának, a mi a világ gazdasági életét kegyetlenül megváltoztatta. A háboru után Amerikában a csizmadia-inasok is vastag szivarokat szívtak, Európában ellenben egy káposztafej ára harmincz dollárra emelkedett, s szenet csakis a leggazdagabb emberek vásárolhattak mesés összegekért.
– De ön mégis valami véres hőstettért kapta az admiráli rangot?
– Hőstettem az volt, hogy sikerült megvásárolnom egy európait, a ki fontos pozicziót védett. Ezért a sorhajótiszti rangot kaptam, s az amerikai császár New-York grófjává nevezett ki. Az admiráli rangot csak később, a kályhakereskedés terén kifejtett munkásságommal sikerült kiérdemelnem.
– Ön eltitkolja előttem a legérdekesebb kalandjait. Pedig háziasszonyunk elárulta, mily viszontagságokban volt része ama háboru idején. Tagadja-e, admirál, – suttogta Beaurepaire herczegné, az érdeklődéstől izgatottan – tagadja-e, hogy ön… hogy ön még húst evett?…
Az admirál elkomorodott.
– Igen, egyszer!… De ön kegyetlen, herczegné, hogy erre emlékeztet, ha erre gondolok, ma is összeszorul a gyomrom, majd kitágul, szédülök és verejték ül ki az arczomra. Nézze! – szólt elsáppadva, s batisztkendőjével homlokát törölgette.
– Ah, mondja el, mondja el mégis!… – lihegte a herczegné. A hangja elrekedt, s szemében vad tűz lángolt.
– Nem mesélhetem el – felelte az admirál. – Az ön idegei nem birnák ki ezt a történetet. Gyermekkoromban olvastam egy legendát, mely jellemzi a barbár időket: a Chancellor hajótöröttjeiről, a kik éhségükben megették egyik társukat… Csak ez a legenda vetekedik az én történetemmel.
– El kell mondania. Nem tudnék aludni, ha nem mondaná el, nagyon is fölizgatta a képzeletemet. Szóljon!… Sugja, ha nem akarja hangosan mondani: milyen állat volt?
– Vaddisznó! – suttogta az admirál. – Vaddisznó!… Hiszen ha csirke lett volna, nem tudtam volna túlélni ezt a szörnyüséget!
Hangja elfúlt s pilláin könnycsepp rezgett.
– Folytassa, folytassa!… – vallatta a herczegné, a kit lázassá tett az izgatottság.
– Becsületes párbajban öltem meg őt – rebegte az admirál, szinpadiasan tompa, majdnem ünnepi hangon. – Megtámadott, védtem magamat, az életemről volt szó. S a kést oly szerencsétlenül forgattam…
Elhallgatott.
– Szegény vadkan! – sóhajtott a herczegné.
– A legszörnyübb az – nyögte az admirál – hogy nő volt, meg kell vallanom: nő. Mikor ezt megtudtam, öngyilkosságot akartam elkövetni, de annyira irtóztam már a kiontott vértől, hogy életben maradtam…
– S a rémtett? A rémtett? – faggatta a herczegné a verejtékező admirált, s ráhajolt, mintha így könnyebben kivehetné titkát. – Hogy jutott eszébe?… Mi kényszerítette rá?…
– Nagy pompával akartam elégettetni – hörögte az admirál – hogy kiengeszteljem az Örök Természetet. Hamvait át akartam adni az erdőnek, hogy majdan alkotó részeivé váljanak, cserjének, fának, bokornak. De embereim, a lelketlen barmok – másfél századdal ezelőtt még voltak ilyenek – ellopták s megsütötték. A büntett napján engem valami mesével tettek lóvá. Kevéssel azután léghajóm gépe éppen abban a pillanatban romlott el, midőn egy kopár sziget felett lebegtünk. Majdnem lezuhantunk, s két napi eleséggel nyolcz napig kellett várnunk a legelső hajóra. A többit elképzelheti. Az éhezés harmadik napján embereim holmijából előkerült áldozatom sülve és hidegen… Megborzadtam. De hiába tekintgettem az égre: sehol se bukkant fel a látóhatáron a mentő léghajó, és hiába néztem a vizet, a várt gőzös csak nem akart megérkezni. Higyje el, sokáig küzdöttem magammal… De gondolja el: az éhség!… A hatodik napon én is ettem a vaddisznóból!
– Jó volt legalább? – érdeklődött lázasan a herczegné.
– Fájdalom, kitünő. Legalább akkor. De később! Ó, mily gyakran megjelent álmomban! S szeliden röfögött: »Mit tettél velem?!«
– Rettenetes! – rebegte a herczegné s aléltan hanyatlott hátra, mint kéjjel s kinnal teli izgatottság után.
– Most már – végezte komoran az admirál – elcsitult lelkifurdalásom; az ember, ha korosabbá válik, mindenbe belenyugszik. De ma is bánt, fölizgat, s megaláz, ha ifjukoromnak erre a ballépésére gondolok. Ön ezt nem képzelheti.
– Sajnos – szólt a herczegné, szemét törölgetve – én is oltottam ki életet. Egy kis szunyog, egy egyszerü, árva kis szunyog volt az, a ki miatt ebbe a bünbe kellett esnem. Rárepült az arczomra, kérő szóval beszéltem hozzá, rimánkodtam neki: »Kis szunyog, szép szunyog, szállj tova, szállj szaporán!« – de a kis bohó nem hallgatott rám, s én egy önkénytelen, hirtelen mozdulattal, véletlenül úgy találtam hozzáérni, hogy szegényke odalett, oda!…
Ebben a pillanatban kivülről panaszos lárma hallatszott a kastélyba. Az admirál, a ki a herczegné karosszéke mellett, az erkély közelében állott, kitekintett.
Búcsúsok hosszú sora bontakozott ki a látóhatár ködéből. A kigyóvonalban mozgó embersor eleje, egy lengő-lobogó zöld zászlóval az élén, körüljárta a Montmorency-kastélyt, és siránkozva üvöltözött:
– Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet!
Némelyek már csak nyögni tudtak. Egyik-másik fiatalabb ember követ vett fel az útról, hogy beverje vele a kastély ablakait. De az eldobott kő, melyet erőtlen kar röpített világgá, fáradtan hanyatlott le a félúton. Lehettek vagy tizezren.
– A munkátlanok! – magyarázta az admirál Beaurepaire herczegnének.
– Azok – kérdezte a herczegné – kiknek gyámolítására nemrég thé-dansant-t rendeztünk? Ez az uj szekta felette követelő, s kissé háládatlan.
– Nem uj szekta ez – szólt az admirál. – Munkát követelő szegények voltak s lesznek minden időben. Már Tolsztoj korában is voltak ilyenek.
– Ugyan?! – csodálkozott a herczegné. – Szóval semmi sem uj a nap alatt, mint Büchmann, a nagy görög bölcs mondja. De mondja, admirál, nem tudná megmagyarázni nekem, hogy mit akarnak ezek az emberek? Hogy mi az, a mit például én tőlem követelnek? Mit remélnek? S ezzel a lármával mit kivánnak elérni?
– Főzeléket akarnak – felelt az admirál. – De sajnos, sokkal többen vannak, mint a mennyi az összes főzelék. Nem is beszélve arról, hogy parajt senki sem akar elfogadni, s mindegyik azt óhajtja, hogy a másik egyék parajt.
– Eszerint, ha mindannyian akarjuk is, lehetetlen, hogy kivánságuk teljesedjék?
– Szomorú, de úgy van.
– Akkor hát mért rendezik ezt a búcsújárást?
– Életjelt akarnak adni. Tudatni akarják velünk, hogy élnek és éheznek.
– Hm – szólt a herczegné, csakhogy éppen valami axiomát mondjon. – S mit gondol, admirál, ha megkérném házigazdánkat, hogy adja ki nekik a kastélyban található összes élelmiszert?
– Ez éppen elég volna négyszáz embernek, s a többi kilenczezerhatszáz igen haragudnék.
– Ej, ej, de hisz ez borzasztó!
– Hja, – bölcselkedett az admirál, – nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és súlyos kérdés, a melynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést.