– Én még többször láttam az Ördöngösök szerzőjét, – beszélte Gál Ernő – először… bizony, már nem tudom… nagyon régen volt… talán akkor, a mikor legelőször jártam Párisban. Kint ültünk, sokan, a köruton, egy kávéházi asztalka előtt: én háttal az útnak. Egyszerre valami nagy árnyék borult az asztalunkra, és egyikünk megszólalt;
– Éppen itt megy!
Mert véletlenül róla beszéltünk.
Hátra fordultam, és egy marczona ábrázatú, szélesvállú óriást pillantottam meg, a ki úgy lépkedett a köruton, mint a hogy a királydrámák hősei sétálhattak: a tragikus szinészek hagyományos nagy lépéseivel… mintha az apró emberkéknek a fejére akarna lépni.
A »Három testőr« egyikét: a rettenetes erejű Porthos-t képzeltem ilyen alaknak.
– Nézzétek – folytatta mellettem ülő barátunk – milyen furcsán öltözködik! Látjátok, hogy batiszt-inget visel, és hogy a kabátja ujjából csipkés mancsetta kandikál ki?! Nem hiszem, hogy volna még egy férfi a világon, a ki ilyen keresetten, ilyen szokatlanul, s ilyen feltünően merne öltözködni.
De a csipkés mancsettájú óriás még se tünt fel nevetségesnek; talán mert az arczában – kivált sűrű, vastag, fekete szemöldökében, és tekintetének a keménységében – volt valami félelmetes.
El se mosolyodtam a csipkés mancsettán. Nem tudom, miért, arra kellett gondolnom, hogy ez a sok, egymás hátán nyüzsgő ember mind másod-, harmadmagával, társaságban jár-kel, csak ez a furcsa óriás barangol egyedül.
Akkor még nem sokat tudtam róla. Tudtam, hogy kevéssel előbb egy könyvet adott ki, melyben egyebek közt azt bizonygatta, hogy Goethe és Diderot üres szószátyárok voltak; sőt el is olvastam ezt a könyvet. A mig csak lapozgattam, azt hittem, hogy íróját csak a feltünés viszketege birhatta rá erre a különös itéletre; de addig-addig lapozgattam, mig végre meggyőződtem róla, hogy írója szentül hiszi, a mit mond.
És aztán nem törődtem többé se a könyvvel, se írójával, a csipkés mancsettájú óriással.
Hanem később, egy pár esztendő multán, egyszer, a mikor nem tudtam okosabbat csinálni, elolvastam az Ördöngösök-et s utóbb a többi könyveit is mind.
Ettől fogva egészen másképpen gondolkoztam róla.
Tudom, hogy vannak, a kik a szépet csak a titokzatosban, a nagyszerűben, a kivételesben, a zordonban, a nyugtalanítóban, vagy a különösben keresik, de azért mégis józan elmék, ha nem is tudnak és akarnak szabadulni ettől a bogaruktól. A szépnek e fajta rajongói között, a kik talán okkultistáknak születtek, az Ördöngösök szerzője volt a legkülönösebb.
Nem bántam, hogy ilyen; ha ilyen volt is, azért mégis tetszett nekem mindaz, a mit írt.
Engem csak a szép, de minden szép érdekelt; és mindig érdekelt, akármilyen formába bujt.
Írhatott nekem akármilyen különös alakokról és dolgokról akármilyen különös történeteket: engem el nem riasztott a csodálói közül.
Mert igazi művész volt az irók között… nem, nem értekezem róla, csak annyit kell még mondanom erről, hogy sajnálom azokat, a kik még ma se ismerik az ő könyveiben rejtőző szinpompát.
Húsz éves korom óta nem múlt esztendő, hogy legalább pár hónapot ne töltöttem volna Párisban. És sokáig nem tudtam letenni arról a rossz szokásról, hogy föl-fölkeressem azokat a mestereket, a kik leginkább érdekeltek. Meg akartam ismerni őket, gyerekes kiváncsiságból – vagy ám legyen igazatok: meg akartam ismerkedni velök, hogy a francziák is megtudják, milyen naiv vagyok.
Fölkerestem az Ördöngösök szerzőjét is, és hamarosan összebarátkoztunk.
Egyben-másban talán még nálam is naivabb volt; alighanem ennek köszönhetem, hogy megkedvelt, de bizonyosan az is hatott rá, hogy a szavamból is, a tekintetemből is csak úgy dőlt a tisztelet.
Már pedig őt nem nagyon kényeztették el; különös történeteit jó darabig csak a szedőknek írta.
Mikor először jelentkeztem nála, skarlátvörös házi köpenyben fogadott; olyan volt, mint egy keleti hadvezér az Operaházban.
A mit beszéltünk, az is operába való volt: csupa földöntúli dolog; zene kellett volna hozzá.
Közönséges emberek csak zenében tudják kifejezni a léleknek efféle sejtelmeit; mi szóval is megértettük egymást.
Mikor tavasz felé, a Rivierára készülőben, elbúcsúztam tőle, megajándékozott az arczképével.
Ráirta az arczképre a nevét és ezt az ajánlást: »Gál Ernő barátomnak« – az egyik betüt vörös tintával, a másikat aranyszinű festékkel. Vörös betüre aranyszinű betü következett, de mindegyik egyformán czikornyás volt.
– Vér és arany – szólt. – Csak két jelkép van: a vér és az arany. Ez a két jelkép felöleli az egész életet. A vér az, a mivel a természetnek adózunk. A mit kiverejtékezünk, a mivel a szivünket elkoptatjuk s az idegeinket feléljük, a mit kiontunk, ha kell, a gondolatainkért, a mit utóljára vissza kell adnunk a természetnek: ez a vér. Azt pedig, a mit a természet a vérünkért ad nekünk, a mivel kifizet bennünket, hogy kedvünk maradjon az életet leélni, mindezt az arany jelképezi. Mindent, a mi szép; aranyat mutat a nap fölkeltében, aranyszinű a legszebb női haj, aranycsengés fizeti ki a kitartó munkát, arany a dicsőség koronája is – már a kinek ebből is kijut.
Ezen a tavaszon már gyakran gondoltam gyerekes öreg barátomra, a ki feketére festi a haját és marczona, sűrű szemöldökeit, hogy ne lássák rajta az öregséget.
Mert már tudtam róla egyet-mást.
Tudtam, hogy most már igen szegény ember. Afféle hétszilvafás nemesi családból származott s valaha régen egy kis vagyonkát örökölt. Ezt éli fel lassankint, hogy szabadon és függetlenül írhassa különös történeteit.
És már a vége felé jár a kis örökségnek. De azért nem tud lemondani a hóbortjáról, és a pihenés óráit kivéve, a mikor a könyveiben vagy az álmaiban él, egész nap fáradhatatlanul írja különös történeteit.
Kinek? Senkinek. Mert olyan kevés embernek kel. lenek, hogy ezek a nyomdaköltséget is alig fizetik ki.
Pedig ha még sokáig nem kellenek a könyvei senkinek, akkor éhen fog halni.
Mert büszke – olyan büszkeség van benne, hogy az efféle büszkeséget sohase látni; az efféle büszkeséget csak rejtegetni lehet.
A batiszt-ing, a csipkés mancsetta, meg a többi bolondságok mind csak arra valók, hogy valakinek eszébe ne jusson megsajnálni ezt az embert, a ki az írók között fejedelemnek tartja magát.
És a skarlátpiros palást csak szegénységének a takarója.
Mindig összeszorult a szivem, ha rágondoltam.
Nem hiszitek el, de én olyan rajongó lelkű ifjú voltam, hogy képes lettem volna odaajándékozni neki az egész örökségemet, pedig magam is élhetetlen ember vagyok, a kinek bizony jól esik, hogy hazulról gondoskodnak róla.
De egy pohár borral se kinálhattam volna meg, se vérpiros, se aranyszinű borral, annyira büszke volt.
Képzelhetitek, mennyire örültem, mikor furcsa öreg barátomat hatvanöt éves korában végre fölfedezték.
Akadtak uj emberek, a kik meglátták benne a művészt. A komolyabb folyóiratok egyre melegebben írtak róla. Kezdték venni a könyveit. Nem sokan vették; a sokaságnak mindez abrakadabra maradt, de már vették annyian, hogy nem kellett féltenem az éhenhalástól.
Akármilyen furcsa történeteket írt is, ennyit végre is megérdemelt, mert ötven évig dolgozott érte, naponkint vagy tiz órát.
Éppen akkor érkeztem meg Párisba, mikor a nagy tekintélyű Revue egy négyives komoly tanulmányban fejtegette, hogy a toll művészeinek első sorában az Ördöngösök szerzőjét is megilleti egy hely.
Ez a díszes hely volt a legnagyobb fizetség, a melyet öreg barátom valaha a munkáiért kapott.
– Végre a dicsőség aranykoronája is! – mondtam neki, mihelyt fölkereshettem.
Vállat vont.
Este együtt ebédeltünk. A Montmartre-körut egyik jobb vendéglőjébe tértünk be, a hol a kerti sátrak egyikében foglaltunk helyet.
Kevéssel előbb, még a köruton, egy fiatalember üdvözölte öreg barátomat, láthatóan őszinte tisztelettel
Olyan mélyen emelte le a kalapját, hogy lelkes tanítványt sejtettem benne.
– Ez az én leghivebb tisztelőm – szólt mosolyogva öreg barátom. – Egyre-másra szállítja tőlem az autogrammokat az albumsorokat gyüjtő kisasszonykáknak; nem múlik hét, hogy meg ne jelenjék nálam. De azt hiszem, a nyomdából is elkunyorálja a kézirataimat és ereklyeként őrzi a sok nyomdafestékes papirt. Úgy nézem ezt az embert, hogy ha majd a halálom után szükség lesz életrajzom valamelyik adatára, csak hozzá kell fordulni. És bizonyos vagyok benne, hogy ez az egyetlen ember a világon, a ki tisztán emlékszik minden elbeszélésemre.
Vagy tiz perczczel azután, hogy ebédelni kezdtünk, ez a fiatalember is betért a társaságával a mi vendéglőnkbe.
Előttünk haladtak el. Mi észrevettük őket, de ők nem láttak bennünket, s éppen a mellettünk lévő kerti sátorban telepedtek asztalhoz.
Egy darabig az ebédjükről tanácskoztak. Nem ügyeltünk a beszédjükre, de olyan közel voltak hozzánk, hogy minden szavukat hallanunk kellett.
És alig hogy a pinczérekkel végeztek, valamelyikük megszólalt:
– Te, ki az az árboczalakú öregember, a kinek az imént az utczán köszöntél?
– Az Ördöngösök szerzője – felelt a mi fiatalemberünk.
– De hát mi az az Ördöngösök? – kérdezte egy harmadik.
– Az Ördöngösök? – felelt a hű tisztelő kissé zavartan – ezek a legcsinosabb versek, a melyeket mostanában írtak.
Nem mertem öreg barátomra pillantani. Reméltem, hogy talán nem hallotta jól a hű tisztelő szavait. Öreg barátom tudniillik sohase írt verset.
Meghallotta.
– És ez az én leghivebb tisztelőm! – szólt mosolyogva, de mintha a hangjában egy kis szomorúság is rezgett volna. – Lássa ez a dicsőség!