– Pál-Anacharsis, gerolsteini hercegnek uj állkapczát csináltak ezüstből. Az operáczió kissé megviselte a tizenkét éves ifjut, s ennek következtében az orvosok úgy rendelkeztek, hogy a magasan született gyermeknek minden idejét a szabadban kell töltenie. Minthogy azonban nevelése a gyógyulás ideje alatt se hanyagolható el, tanára, a betlehemi püspök, sétákra viszi, a melyek naponkint egy-egy óráig tartanak. A sétatér: néha a park, néha a székváros főutczái. Időbeosztás: egy negyedórai leczke a herczeg őseinek történetéből, egy negyedórai ismétlése a már tanultaknak, végre egy félóráig a püspök minden egyebeket felölelő, de nem fárasztó társalgással fejleszti a herczeg serdülő szellemét. Pál herczeg a tanulmányokból csupán ezeket a beszéd- és értelemgyakorlatokat kedveli, s Betlehem püspöke szivesen megrövidíti a történelmi negyedórákat, mert titokban hazugságoknak tartja az ősök dicső haditetteit, s lelke mélyén azt a meggyőződést táplálja, hogy az emberek minden időben egyformák voltak, és soha se tettek egyebet, csak ettek, ittak, aludtak, szeretkeztek és közben marakodtak a konczért. Betlehem püspöke hordóalakú és holdvilágarczú, idős, kissé asztmatikus férfiú, a ki szivesebben szuszog, mint beszél. Pál-Anacharsis herczeg pedig vézna fiúcska, a ki csupa kíváncsiság és tudnivágyás. Idő: a történelmi negyedórák után. Szintér: a gerolsteini nagyherczegség székvárosának főutczája. –
Pál. – Olvasta, mit írt rólam az »Udvari Kurir«?
A püspök. – Meghiszem azt.
Pál. – A mama azt mondta, hogy: ez örvendetes. Miért mondta, hogy örvendetes?
A püspök. – Örvendetes, hogy Fenséged már jól van, és látogatásával tisztelte meg Sonnenbrunn városát. Örvendetes, hogy Sonnenbrunn városa vendégséget rendezett Fenséged tiszteletére. Örvendetes, hogy Fenséged a lakomán önmagához és őseihez méltóan viselte magát. Örvendetes végül, hogy az »Udvari Kurir« mindezt egy jeles czikkben megírta.
Pál. – Mért írta ki az »Udvari Kurir«, hogy a lakomán a hal sótalan volt?
A püspök. – Mert Fenségednek ez a szellemes megjegyzése érdekelni fogja a népet.
Pál. – És mért nem írta ki, hogy elrontottam a gyomromat?
A püspök. – Mert ez nem volt szellemes.
Pál. – Az ujság azért írta ezt, hogy a ki nem volt ott, az ne búsuljon, mert a hal úgyis sótalan volt?
A püspök. – Azért írta ki, hogy a népnek is meg legyen a maga öröme. A nép mindig örül, ha Fenségedről olvashat valamit.
Pál. – És ez most örökre kinyomtatva marad, mint Caesar haditettei?
A püspök. – A múzeumban mindenesetre meg fog maradni néhány lappéldány, melyet az utódok is elolvashatnak.
Pál. – Ki írt jobban: Livius, vagy a ki ezt a jeles czikket írta?
A püspök. – Ezt nem olyan könnyű eldönteni. Liviusnak is megvannak a maga előnyei.
Pál. – És mért nem nyomtatta ki az »Udvari Kurir« a sonnenbrunni botrányt?
A püspök. – Mert nem akart Fenségednek boszúságot okozni.
Pál. – Ez engem nem boszantott volna. Akkor megijedtem, mert azt hittem, hogy meg akarnak ölni. De most igen mulatok rajta, mert minden jól végződött, és nem lett semmi bajom. Mondja, pap bácsi, mi történt azokkal az emberekkel?
A püspök. – Letartóztatták őket.
Pál. – És örökre a börtönben fognak maradni?
A püspök. – Nem; csak kisebb büntetést kapnak, mert vétkök nem olyan nagy.
Pál. – Tulajdonképpen mi volt a vétkök?
A püspök. – Nem lett volna szabad ott megjelenniök.
Pál. – Hát a vendéglőben és más nyilvános helyen nem szabad mindenkinek megjelenni?
A püspök. – Az a vendéglőtől függ. A népvendéglőkben mindenkinek szabad megjelenni, a ki fizet. De az a vendéglő, a hol Fenséged uzsonnázott, előkelő vendéglő, az előkelők számára.
Pál. – Ahá, értem! Ez az előkelő vendéglő olyan, mint a Gerolsteini Kaszinó, a hová csak tagnak szabad bemenni, és ezeket csak két tag ajánlatára veszik fel, ha jó házból valók, kellő vagyonnal rendelkeznek és soha se követtek el kifogásolható dolgot.
A püspök. – No, nem egészen úgy van, mert a zártkörű vendéglők kevés hasznot hajtanának a gazdának, vagy túlságosan sokba kerülnének az előkelőknek. Azért, hogy több legyen a haszon, avagy kevesebb legyen a költség, a nyilvánosságot az előkelő vendéglőkből se lehet kizárni.
Pál. – Értem. A kaszinóba csak jól született, vagyonos és párbajképes előkelő mehet; az előkelő vendéglőben azonban megtűrik a származás nélkül való, párbajképtelen és vagyontalan előkelőket is, ha fizetni tudnak; és megtűrik őket a végből, hogy több hasznot hajtsanak, a mi kellemes a gazdának és kellemes a finomabb előkelőknek is, mert így a nagyobb forgalom mellett, az árúkért kevesebbet kell fizetniök.
A püspök. – Igen.
Pál. – De hát akkor, ha se a származás, se a vagyon és a rang, se a párbajképesség nem teszi, hogyan lehet megállapítani, hogy valaki viszonylag előkelő-e?
A püspök. – Az öltözködés, a magaviselet, a jó modor…
Pál. – De hisz azok az emberek nagyon tisztességesen voltak öltözve, és mondhatom, jobban voltak öltözve, mint a grófnék az udvari bálon, a kik, ha le volnának fényképezve egy nagy könyvben, akkor a pap bácsi ezt a könyvet elzárná előlem, mint a multkor az illusztrált mythologiát. Azonkívül nemcsak tisztességesen voltak öltözve, hanem jól is viselték magukat, mert nagy csendben voltak, nem lármáztak és semmit se csináltak, még csak rám se néztek, mint a grófnék, a kik az udvari ebéden folyton-folyvást kancsalítanak rám.
A püspök. – Mondom, fővétkök az volt, hogy egyáltalán nem lett volna szabad ott megjelenniök. Kiki maradjon a maga helyén.
Pál. – Értem. Féreg van a ruhájokban meg a hajukban, és másnap az előkelők vakarózhatnak.
A püspök. – Ha az nem is, de jelenlétök terhére van az előkelőknek, a kik a pénzökért maguk közt szeretnek uzsonnázni. Még súlyosabbá tette a dolgot az, hogy éppen akkor tolakodtak be a vendéglőbe, a mikor véletlenül Fenséged is jelen volt.
Pál. – De ha ők is uzsonnázni akartak a pénzükért!
A püspök. – Éppen azért kellett őket beereszteni, a mi nagy kár volt a szegény vendéglősnek, mert azután, hogy Fenséged elhagyta a vendéglőt, az előkelők is felháborodva távoztak.
Pál. – Ahá, értem! Ők a tulajdon szentsége ellen vétettek, mert ha a szegény vendéglősnek két annyi haszna lett volna, ez a haszon a szegény vendéglősnek már a tulajdona volna.
A püspök. – Igen. Kétféle tulajdon van: az a tulajdon, a mely már megvan, és a jogosan várható tulajdon.
Pál. – És a jog is kétféle, ugy-e? Azoknak a joga, a kiknek tulajdonuk van, és azoknak a joga, a kiknek nincs, csak jogosan várható tulajdonuk?
A püspök (Rövid elgondolkozás után). – Valóban úgy van.
Pál. – Ahá, most már egészen értem a szegény vendéglős felháborodását. A szegények kárt okoznak, az előkelők pedig hasznot hajtanak neki. Ő tehát velünk érez és lelkében ő is előkelő.
A püspök. – Szóról-szóra úgy van. És azért a sonnenbrunni kis esetből is meríthetünk némi tanulságot. Ez a tanulság pedig az, hogy a legjobbak uralmának két támasza, talpköve van: egyik a tiszta erkölcs, s másik: a sok szálú érdek, mely a legjobbak vagyonához fűződik.