– A gerolsteini park egyik elhagyott része, valahol az üvegház mögött. Pál herczeg játszótársával, Friczi gróffal, itt szokta várni a kertész fiát, Franczit, a ki mind a kettőjüknek titkos tanácsadója. Friczi grófot Gerolsteinban »a dupla csodagyermek«-nek nevezik, mert mamája harminczkilencz éves korában ment férjhez, papája pedig soha se szerette a nőket. Friczi gróf is tizenkét esztendős, mint Pál herczeg, de még kisebb és még törékenyebb alaku. Arcza ólomszínü, tekintete koravén, szeme bekarikázott. Friczi gróf a haditudományokat tanulja. Öreg napjaira Gerolstein generalisszimusza lesz, s az egyetlen, a ki azzal dicsekedhetik, hogy Pál herczegnek tegező barátja. –
Pál. – Ha ez a Franczi nem jön el, én pofon vágom.
Friczi. – Látod, megint milyen buta vagy! Hogyan vágod pofon, ha nem jön el?
Pál. – Ez igaz, de azért igérhetek neki egy pofont. Mit csináljunk addig?
Friczi. – Legjobb volna madárfészket szedni és kibontani a tojásokat.
Pál. – Várj csak, erről eszembe jut valami. Már tegnap óta akarok kérdezni tőled egyet. Mondd, mi van az Ulrikával?
Friczi. – Miféle Ulrikával?
Pál. – A nővéremmel, a meklenburgi herczegnével.
Friczi. – Hát én nem tudom, hogy mi van vele. Talán… (nevet:) egyet gondolt és kettő lesz belőle.
Pál. – Nem hallottál semmit?
Friczi. – Nem én.
Pál. – Én hallgatóztam, de nem jól értettem, hogy az inasok mit beszélnek. Csak annyit értettem, hogy az Ulrika sír, mert a weimari grófné azt beszélte, és ezt mások elbeszélték, hogy Ulrikának a férje, a meklenburgi herczeg elutazott valahová egy Philine nevü szinésznővel.
Friczi. – Hja, vagy úgy?! Ezt már tudom.
Pál. – Hát mondd el.
Friczi. – A meklenburgi herczeg elment a vásárra a szinésznővel és vett neki piros szoknyát három fodorral. (Nevet.)
Pál. – Nem értem. Magyarázd el jobban.
Friczi. – Jaj de buta vagy! (Elmagyarázza jobban. Attól tartván, hogy a szavak, a melyekben egyébként nem válogat, nem lesznek eléggé kifejezők, szemléltető előadásba bocsátkozik, mely természetesen fölötte fogyatékos marad, mert kézjátéka csak képleges magyarázatot nyujthat.) Most már érted?
Pál. – Persze, hogy értem. (Nevet.)
(Az üvegházat környező bokrok mögül valami nesz hallatszik.)
Friczi. – Na, jön már a rézbőrü!
(De nem a rézbőrü Franczi jön, hanem Betlehem püspöke.)
A püspök. – Hallatlan! Maguk ugyan szépeket beszélnek!
Friczi. – Nem én voltam, én csak nevettem! (Megszökik.)
Pál. – Pap bácsi, ne áruljon el a papának! Ha nem árul el, akkor mindent elmondok a Fricziről és a Francziról is.
A püspök. – Ha szépen elmond mindent és megigéri, hogy ezentúl jó lesz, akkor nem fogok szólni a papának. (Magában:) Még csak az kellene, hogy orrot kapjak, a miért nem vigyáztam jobban!
Pál (megvall annyit, a mennyit már nem tagadhat le). – És aztán elmagyarázta nekem a meklenburgi herczeget a szinésznővel.
A püspök. – Hát pedig ez nem igaz.
Pál. – Az inasok beszélték.
A püspök. – Az inasok mindenkiről beszélnek, még rólam is, és hazudnak.
Pál. – A weimari grófné is beszélte.
A püspök. – Azért mégse igaz, már a mennyire »nem igaz«-nak nevezhető, a mit egy grófné beszél…
Pál. – Hát akkor az Ulrika miért sir?
A püspök. – Éppen azért, mert a weimari grófné sajnos tévedése alapján az inasok ilyen csúnyákat hazudoznak.
Pál. – És a pap bácsi honnan tudja ezt?
A püspök. – Nekem elmesélték az egészet.
Pál. – És mi volt az egész?
A püspök. – Az egész az volt, hogy mikor ilyen csúnyákat kezdtek mesélni, az Ulrika nagyon bús lett…
Pál. – És miért lett az Ulrika bús? Hiszen ő róla nem beszéltek rosszat!
A püspök. – Hát… hm… mert az asszonyok nem szeretik azt, ha a férjükről ilyen csúnyákat beszélnek.
Pál. – Értem. Az asszonyok azt szeretik, ha a férjök nekik vesz piros szoknyát három fodorral és nem másoknak.
A püspök. – Na igen. De ez nem is történt meg. Bűntény nem történt.
Pál. – Honnan tudni azt? Látta valaki, hogy nem történt?
A püspök. – Bebizonyult. Mikor a papa megtudta, hogy az Ulrika miért búslakodik, igen megharagudott. És mert a meklenburgi herczeg véletlenül nem volt otthon, megparancsolta, hogy elő kell keríteni a szinésznőt. Erre mindenfelé elindultak a staféták, hogy a hol egy Philine nevü szinésznő találkozik, azt elő kell állítani. Elő is állították, a férjével együtt, mert ez a Philine egy Philemon nevü szinésznek a felesége. A szinésznő esküdözött, hogy ő soha se látta a herczeget, Philemon pedig esküdözött, hogy ő semmit se látott, de nem hittek nekik, mert a szinészek kóbor nép. Hanem véletlenül haza került a meklenburgi herczeg is, és kiderült, hogy akármerre járt, soha se járt arra, a merre Philine kóborolt, és azt se tudta, hogy ez a világon van.
Pál. – Talán másnak vett piros szoknyát és nem ennek a Philine-nek?
A püspök. – Az meglehet, de másról nem volt szó, csak erről a Philineről.
Pál. – És most már nincs baj?
A püspök. – Minden közmegelégedésre végződött. A papa, megtudván az igazságot, megkönnyebbülten lélekzett fel, és egy szép rendjelet ajándékozott a meklenburgi herczegnek, hogy ezentúl többet legyen otthon.
Pál. – Hát a szinészekkel mi történt?
A püspök. – A szinészeket megpálczázták.
Pál. – Miért?
A püspök. – A szinésznőt azért pálczázták meg, mert ő adott alkalmat a pletykára. Ha ő nincs, akkor a herczeget nem rágalmazzák meg és Ulrikának nem kell búsúlnia.
Pál. – És a szinészt? Miért pálczázták meg a szinészt?
A püspök. – Mert ő a férje a szinésznőnek, és a férjnek jóban, rosszban osztoznia kell a feleségével.
Pál. – Értem. És mit vonjak le ebből az esetből?
A püspök. – Erkölcsi tanulságul?
Pál. – Igen. Pap bácsi egyszer azt mondta, hogy nincs az a jelentéktelen eset, a miből valami nagyon becses erkölcsi tanulságot ne lehetne levonni.
A püspök. – Ez igaz. És ha jól meghányjuk-vetjük a dolgot, ebből a kis esetből is kihámozhatjuk az erkölcsi tanulságot, csak meg kell keresnünk a magját.
Pál. – És mi az?
A püspök. – Hogy mi az? (Elgondolkozik.) Várjon csak Fenséged, várjon csak!… Na lássa, megvan! Ennek a kis esetnek az erkölcsi tanulsága az, hogy: soha se okozzunk közbotrányt!
Pál. – Ahá!… Azaz, hogy még sem értem.
A püspök. – Nézze, Fenséged, egy szinésznő, a ki különczködni akar, az közbotrányt okoz.
Pál. – Hogy-hogy?
A püspök. – Mert teszem fel azt, ha a szinésznő rossz, de ügyesen, úgy hogy senki se tudja meg, akkor nincs semmi baj, ugy-e?!… A herczeg is örül, Ulrikának se folynak a könnyei. A szinésznő azonban rosszabbat cselekedett, mintha vétkezett volna, rosszabbat, mert közbotrányt okozott. Na, és lássa, mi lett ebből a könnyelmüségből! A meklenburgi herczeg kénytelen volt másutt vadászni, Ulrika most is sír, és őket megpálczázták! De nekik úgy kell.
Pál. – Ahá, most már értem.