Az arábok kivándorlása. A hábeshek utolsó hadjárata. Szaif Züliázán halála.
Fennebb elmondók Mászárnak Shaihub nemtőveli távoztát atyja megmentésére; fiatalunk atyját még Suria Hamera nemtőitől ostromoltan találta; de Shaihub felsőbb erejü nemtő volt amazoknál. Mászár rendeletet adott a viadalra s nem sokára Suria Hamera kénytelen volt nemtőivel menekülni. A felszabaditott Szaif Züliázán rögtön honába készült visszatérni; de Akisza mondá neki:
– Emlékezel-é uram azon útadban talált gyöngylóra? az most neked nagy szolgálatot tehetne!
– Igen – mond Szaif – de én megölém!
– Nem – válaszolt Akisza – a veszszőcsapás csak egy ideig semmisité meg. Íme, itt van az általam megtartott csótár; ha ezt a földre terited, a ló rögtön megjelenend.
Szaif kiterité azt s a ló rögtön mellette termett. Ő hátára ugrott s fiának mondván hogy kövesse, a csudás állatnak rendelé, hogy az arábok országába vigye.
S kevéssel elindulása után Szaif Züliázán megérkezett népe segitségére, mint azt az elébbi fejezetben látók.
Útjában azon város felett haladott el, hol Dumár s neje Zsáhbia voltak, őket is magukkal vivék s így Szaif Züliázán családja együtt volt harmadik fia Nászor kivételével, ki Kum-kum tartományba volt szállitva, s egy ott útazó hábesh kezébe esvén, ez medina Adurba vivé magával s a máliknak adá át. Szaif Rád megtudván, hogy az Szaif Züliázán fia, elébb meg akará öletni; de az igazságos vezér, kiről már fennebb beszéltünk, az öreg Rif – megakadályozá s kérte, hogy adnák át nekie, s Szaif Rád ismerve a nép szerette Rif nagy béfolyását, megtagadni nem merte.
Szaif Züliázán, ki előre értesült városának aláásatásáról, mielőtt bevonult volna oda, visszarakatta a kihordott földet; de ezen nehéz és bajos munka daczára is város területe mindig sülyedező volt, más részről a hábeshekkeli örökös harczot is megunván a nép, a tovább vándorlás, s így nyugalmasabb és biztosabb haza keresés eszméje ébredt föl az arábokban, s azért egy napon Szaif Züliázán eként szóla barátaihoz:
– Kedves véreim! nekünk félnünk lehet, hogy a megingatott alapon fekvő város egyszer fejeink felett összeomland, s bár ez a város az én szülővárosom, mégis szomoru vészemlékek, vészes harczok kötvék ahoz; vajjon nem tennők-é helyesen, ha ezen szomszédaink örökös támadásainak kitett ingadozó várost elhagynók s egy boldogabb haza keresésére indulnánk?
A vezérek és tanácsnokok nem mertek szeretve tisztelt málikjok tanácsának ellentmondani, s a kivándorlás elhatároztatott. Nagy tevékenység és mozgás mutatkozott a városban és vidékén; mert az többé nem volt mint azelőtt, egy kis törzsnek tovább huzódása, hanem egy nagy, hatalmas és gazdag s annyi legyőzhetetlen leventék által vezetett s a világ legnagyobb hőse által uralt népnek elindulása. Oly távolra mint a szem ellepheté a tájt, mint óriási szőnyeg, mozgó lényeknek egy czél felé siető tarka hullámzatának árja boritá; a podgyászt és kincset szállitó tevék és éléfántok hátul jöttek; a hadsereg, mint vas fal, környezé a népet, s a középen a fejek ezen hullámzó erdeje felett Szaif Züliázánnak gyönyörü lovakon ülő családja haladott.
Végtelen pusztákon vonultak át, hol egy csepp vizet nem lehete találni; s midőn a szomjuság kínzó gyötrelmeit érzé a vándor nép, Szaif Züliázán gyöngylovát eléhiván, mondá neki: „Vigy a legközelebb található forráshoz!“ A csudás ló villámsebességgel távozott s Szaif nehány percz alatt egy gyönyörüen zöldellő oázisban találta magát. Egy ott levő kis házból nő lépett ki s a ház közelében felbuzgó forrásból vizet meritve, megkinálá az útast.
A nagyon szomjas Szaif előbb ivott s csak azután nézett a nőre. S nagyon meg volt lepetve, midőn abban utolsó nejét, Takemárt fölismerni vélte.
– Já, Takemár! – kiáltá.
– Labik já Szaif! – felelt ez s elmondá neki, hogy a pusztában elhagyatva s kétségbeesetten bolyongva ezen oázisra talált, s azóta nem is hagyta el; itt, ezen magányban élt, növény- és vízzel táplálkozva, s nevelé fiát, ki már most 15 éves.
Szaif boldognak érzé magát, hogy elvesztett nejét s gyermekét ily esetlegesen feltalálta; kijelenté, hogy egész népével ide jövend vizet inni s azután őket is magával viszi.
Szaif népéhez visszasietett s a forrásdús oázishoz vezeté azt, hol nehány napot nyugvandó felüték sátraikat. Szádun Eszendcse pedig annyira megszerette ezt a helyet, hogy engedélyt kért és nyert négereivel ottan megtelepedni. Az arábok tovább vonultak s vagy két napi út után oly vidékre értek, mely a föld legszebb és leggazdagabb helyének látszott. Szaif Züliázán itt megállapodott, Akéla csakhamar forrásokat fedezett föl s gyorsan város és faluk épitéséhez és ültetvényezéshez kezdettek.
Ezen áldott hely Égyiptom egy része volt s Szaif Züliázán új városa csaknem egészen fölépült, midőn az öreg Rifet láták Szaif harmadik fia, Naszor társaságában megérkezni. Ezen fiatalnak sikerült a már titokban régen muszulmán vallást valló öreg vezért rábeszélni, hogy őtet atyjához elkisérje; Szaif igen nagy örömmel s kitüntetéssel fogadta az öreget s megköszönvén a fiának nyujtott védelmet, miután az ottmaradásra megnyerte, vezéri rangot s egy gyönyörü lakást adott neki.
Naszor ekkor elmondá atyjának, hogy Szaif Rád készületeket tesz, hogy a Nilus vizét Aldcsindel felé téritse; ezáltal elöntendő az arábok által épitett új várost, s hogy ezt egy csekély magasságu hegynek átmetszése után könnyen véghezvihetné, mely munka csak is két hónapot venne igénybe. Szaif értesülvén e tervről, rögtön átlátta, hogy Szaif Rád boszutervét új hazája termékenyitésére használhatná fel, következőleg a Khurza nemtőinek megrendelé, hogy Csilál-Aszundáné-tól a Fehértengerig egy csatornát ássanak, s azután családjával és népével a szomszéd magaslatokra vonult fel.
S valójában két hónap mulva, miként Nászor mondá, özönvíz boritá a térséget. Szaif egy perczre félni kezdett, hogy az ásott csatorna nem elégséges a vizek felfogására, s az Égyiptomot jobban ismerő Riffel értekezett; de a vezér megnyugtatólag mondá, hogy a Nilus már elérte emelkedésének legmagasabb fokát, s hogy ezután már gyorsan fog leszállani. S valójában a víz lefolyt csakhamar a Szaif ásatta csatornába, s az így megöntözött térséget a legdúsabb növényzet boritá.
Ekkor Rif elévette a Tarik-e-Nil könyvet, s ennek útasitása szerint a Nilt szabályozá s még ma is van egy hely Égyiptomban, mely e munkálatok emlékét őrzi s ezt Rif Maszár-nak hivják, mert Szaif új városát fiáról, az őtet kiszabaditott és a Khurzát megszerzett Maszár-ról nevezte el.
Szaif Rád pedig midőn megtudta, hogy a helyett, hogy ártott volna, az arábok új honát még szebbé és virágzóbbá tevé, eléhivatá vezéreit s mondá nekik:
Ti tanácsot adátok nekem, hogy miként zavarjam el új honukból e veszélyes arábokat; én követém azt s inkább jót tevék mint árték vele, mert mi nagy munka és áldozattal segiténk az ők vízhiányán.
A vezérek türelemre kérték föl szultánjokat s megigérék, hogy oly talszáméh-t csinálnak, melynek következtében a vizet elvonják, s eként pusztitják el az arábok új telepét.
Munkához is kezdettek s csakhamar készen voltak talszáméh-jokkal, s midőn a Nil kiöntésének korszaka elkövetkezett volna, az nem önté el a Szaif népe lakta vidéket. Akéla csakhamar átlátta, hogy az egy talszáméh eredménye s Barnokh Szahirral azt észlelvén, csakhamar fölfedezték annak ellenszerét; de az egy szomoru és kegyetlen szükségesség volt, mert minden évben egy szép és gazdagon öltöztetett fiatal leányt kelle a kiöntés korszakában a Nilusba dobni.
Szaif eléggé kérdezé, ha nem lenne-é mód – és lehetőség azt kikerülni; de az sorsszerüleg el levén határozva, azon változtatni nem lehetett s egész Ómár (Mahomed próféta követője) általi meghóditásáig Égyiptomnak fent is maradt ez a szokás3).
Szaif folytatta új városának szépitését, s midőn nyugalom állott bé, Akisza kiházasitására gondolt, ki végre Airud kitartó szerelme és hűsége által megható beléegyezését adta.
Szultán Szaif Rád azonban boszutervéről nem tudott lemondani s azt hivé, hogy ezen új és még eléggé nem ismert vidéken az arábok könnyebben legyőzhetők leendenek. Azért ezen reményben ellenök készült, roppant birodalma minden harczosait összegyüjté, s így egybesereglett hadserge 600,000 harczost számlált. Fővárosa médina Adur kormányzását fiára, Almukakál-ra bizva, roppant hadsergével médina Mászár ellen indult.
Szaif Züliázán értesülve ezen sereg közeledtéről, összegyüjté vezéri tanácsát, s a teendők iránti véleményöket kérte. Ezek azt tanácsolák, hogy küldje ellenök nemtőit, mert csak így menekülhetnek meg egyszer a hábeshektől. De Szaif Züliázán ezen módot most is mint mindenkor visszautasitá.
– Azt akarjátok-é – mondá nekik, hogy ha győzelmet vívandunk, azt ne saját hősiességünk, hanem a nemtők közreműködésének köszönhessük! Nem, nem! ha mindjárt mind el kellene is vesznünk ezen harczban, küzdjünk nyilt bátorsággal emberiesen s miként eddig, úgy most se engedjük magunkat a gyáva félelem által visszarettentetni.
Szaif önbizalmas s lelkes szavai felbátoriták a vezéreket és harczosokat s elhatározák, hogy a város elébe felállva fogják várni a hábesheket. Hirnökök futottak szét a külön városok és parancsnokaihoz s az arábok hadi ereje gyorsan egybegyült.
S midőn a táborhely elkészült, egyszerre a vidéket kopja erdő boritá el, az egész láthatárt ellepé a hábeshek roppant hadserge; tíz egész nap kellett, míg az arábokkal szemben felfogott táborhelyre az egész hadsereg megérkezett s a viadal kezdete a tizenegyedik napra határoztatott.
Ez estve Szaif Rád magához hivatá vezéreit és tanácsosait s monda nekik:
– Látjátok, mily csekély számmal vannak a szegény arábok; ha mi egész táborral ellenök rontanánk, könnyen eltiporhatnók; de az reánk nézve, kik kétszer többen vagyunk, nagy szégyen lenne s így csak harczos harczos ellen kell hogy vívjon; de igyekezzetek bátran harczolni s a főnököket elejteni, s akkor a többivel könnyen végezhetünk.
De Szkárdis és Szkárdion eként feleltek neki:
– Já, málik Azamán! hányszor kisértők meg a páros viadalt velök s mindannyiszor nem legyőzeténk-é?
– Úgy van! – felelt Szaif Rád – de akkor még az aráb hősök mind fiatalok voltak; most az évek megfogyaszták erejöket, Szaifot magát is bizonyosan megviselte a hosszas útazás s a kiállott vészes kalandok; utolsó győzelme is reménytelen megérkezése okozta lelkesedésnek volt eredménye; de most az ő varázs hatása gyengülni kezd. Szaif már idős, fiai nem méltók hozzá, málik Efrah egy erőtlen öreg s többi főnökei mind megannyi kis uralkodók, kik saját érdek- és nagyravágyással birnak.
A haditanácsba gyült fejedelmek pártolák a szultán véleményét s felbátoriták a vezéreket, mondván, Szaif Züliázánt legyőzve, vagy halva fogják elhozni.
Következő nap hajnalán a hirnökök kikiálták a viadal kezdetét; az első, ki megjelent a küzdhomokon, Szaif Züliázán maga volt, ki a hábeshek sorai előtt végig lovagolva, kiáltá:
Van-é köztetek bátor harcznok, ki velem mérközni akar?
Ekkor Szaif Rád hadsergének leghirnevesebb kapitánya, Rek Alfala kiugratott s az arábok szultánja elé állva, kiáltá:
– Íme, Szaif! vedd a mit én neked szántam! – S az egy erőteljes kardcsapás volt; de Szaif felfogá azt s fölemelve félelmes fegyverét, kiáltá:
– Nem úgy kell sujtani, miként te; hanem így ne!
S ekkor már ellene holtan terült a földre.
A hábeshek soraiban szomoru meglepetéssel látták ezt; mert minden reményöket az elhunyt Rek Alfalában helyezék. Azonban egy más lépett ki, kivel Szaif hasonló módon bánt, s ez így tartott estig; vagy harminczan hullottak el Szaif rettenetes fegyverének csapásai alatt.
Következő nap Maymun lépett Szaif Züliázán helyébe s az ő modorát utánzólag kiáltá:
– Allah hatalmas! én a vad Maymun vagyok, ki halálra küldi megtámadóit. Ha van köztetek valaki, a kinek baja van s ki az életre reá únt, hadd jőjjön ide, én könnyü móddal megmentem az élet terhétől.
Ekkor egy néger, feketébb mint ő, és sokkal nagyobb termetü vágtatott ki.
– Ki vagy, hogy hivnak? – kérdé Maymun.
– Én Alkamkam vagyok – felelt ez – ki előtt még senki megállni nem tudott.
– Hallottam én még rólad beszélni, s ha még le nem győzettél, én megmutatom miként kell azt tenni.
Erre a viadal a két néger között elkezdődött; összecsapásuk olyan volt, mint két szikladarabé, melyek két ellentétes hegyről legurulva, összeütődnek, de el nem zúzatnak. Maymun nem akarván a viadalt hosszura nyujtani, ellenéhez szorult s mint Szaif szokta, kiáltá, hogy „Allah hatalmas!“ S e felkiáltás szerencse hozó volt, mert Alkamkam jelenlétét vesztve, Maymunnak egy hatalmas csapása által földre terittetett.
Egy második, harmadik harczost hasonló sors ért, s ez így folyt egész estig; s Maymun visszatért miután éppen annyi harczost ölt meg, mint Szaif az azelőtti napon.
S tíz napig így folyt ez; a győzelem mindig az arábok részén volt.
A dolgok ily állásában a vezérek mondák Szaif Rádnak:
– Já, málik Azamán! mi előre mondók, hogy ez fog történni; de te nem hivéd; most már nincs egyetlen hősünk is, ki Szaiffal s hőseivel megmérközni merne; mik most terveid?
Szaif Rád az átalános támadást rendelte el s azt remélve, hogy a nagy számra nézve talán előnyösebb lehet sötétben támadni, – éji harczot rendelt.
Az arábok nyugalomra készültek; de az éber Szaif észrevevén az ellen tábor készüléseit, csapatait hadirendbe állitá s nyugodtan várta a támadást; s bár kevesebb volt hadserge száma, de legyőzhetlen hadfőnököktől vezéreltetve, 24 óráig rendithetetlenül ellenállott Szaif Rád egyesült erejének. Az éj már másodszor is közeledett, mindkét rész ki volt fáradva s a győzelem még bizonytalan, midőn Szaif Züliázánnak egy eszme szülemlett meg agyában s maga köribe gyüjtve fiait, legbátrabb hadfőnökeit s sergének egy jelesekből kiválasztott kis csapatját, mondá nekik:
– Kövessetek engem az ellenség középpontjára szultán Szaif Rádhoz!
S előretörve, útat nyitott magának az ellenség sűrü sorain; mint ért kalász a sarló alatt, hullottak azok, kik útját akarák állani, s az elszánt kis csapattól követtetve, csakhamar a hábeshi zászló mellett s a szultán előtt volt, ki nehány percz óta régi dicsőségének védzászlója alá vonta volt meg magát.
S midőn Szaifot és kis csapatját előretörni látá, fel akart kelni; de Szádun, kit egykor halálra itélt volt, átdöfé kopjájával s ledobta trónjáról; az arábok gyorsan elmetszék fejét s Szádun kopjájába huzva, átrobogtak az ellenség sorain s kiálták:
– Hábesh és Szudán katonái! málikotok nincs többé; kiért csatáztok hát? Szünjetek harczolni s szultán Szaif Züliázán méltóbb uratok leend mint a régi.
S látva szultánjok elmetszett fejét, a hábeshi sergek mind lerakák fegyvereiket s megadták magukat Szaif Züliázánnak, ki felfüggeszté a harczot, s csak is a két vezért fogván el, küldé médinah Mászárba bébörtönözendő.
Szaif maga serge egy részével médinah Adur felé nyomult s ott Szaif Rád fiával tudatta atyja halálát s sergének önmegadását. Almukalkal összegyüjtve vezéreit, mondá nekik:
– Én megadom magamat; atyámnak nem volt igaza, mindig feléleszteni ezen eredménytelen s annyi áldozatba került harczokat; most életével lakolt érette. Szaif egy nagylelkü hős s nincsen miért félnünk tőle.
A vezérek kijelenték, hogy az ő véleményén vannak s Almukalkal egész tanácsának kiséretében Szaif elébe ment s leborulva, tiszteletteljes hódolatát jelenté neki.
Szaif boldog volt, hogy egy ily hosszas harcz, mely oly hosszasan rongálá a két népet, ily szerencsésen végződhetett; gyöngéd jósággal fogadta ellenségének fiát s vigasztalá szerencsétlenségében; nem bántá a hábeshek független belkormányzatát; meghagyta máliknak Almukalkalt; de Szaif magasztos nagylelküsége s csudált erényei s a Hábeshbe visszatért Rif annyira megnyerték a hábeshiek sziveit, hogy az egész nép önként átállott a muszulmán vallásra.
Szaif Züliázán visszatérve övéi közé, még nehány évig boldogul élt, népe boldogitására forditván mindazon tapasztalatokat, melyeket eseménydús életén át tett, mit a tanulmány s vallás kifejtett benne. S végre annyi hányattatás után a nyugalom szükséges voltát érezvén, népe kormányzatát fiának, Mászárnak adta át, maga visszavonult a közügyektől.
S Szaif Züliázán ekkor, mint egy patriarcha, mint vallási bölcs, élt, uralkodva tudománya s bölcs tanácsai által mind azon mulukokon, kiknek országokat szerzett.
De végnapjainak nyugalma és édessége nem sokáig tartott; mert alig hagyta el az uralkodást, a halál elragadá legkedvesebbjeit. Málik Efrah, Szádun és a szeretett nő, Sháma, csaknem egyszerre haltak el; nehány hónappal később egy mérges kigyó marása következtében Maymun halt el; ezt követte minden gyermekeinek halála, kivéve Mászárt, ki atyjával túlélte egész családját. De Szaif Züliázán, kit ennyi fájdalom és csapás ért, maga is csakhamar elbetegesedett s a tudomány minden segélye s fiának leggyöngédebb s figyelmesebb ápolása daczára kimult fia karjai között.
A ki a hatalom minden hiuságairól lemondott volt é földön, eltiltott minden ünnepélyességet és pompát temetésénél; de egész népe kisérte tetemeit s sok hónapokon át öntözé könyeivel a honszerző Szaif Züliázán sírját.
Sőt mondják, hogy félszázaddal halála után is mindazok, kik ösmerék vala, vallásos tisztelettel s meghatott lélekkel beszéltek róla.
Mert ő nemcsak dicsőité fényes tettei által nemzetét, hanem gyöngéden szereté is.
(Vége a második kötetnek.)