A habeshi harcz vége. Az asszonyok cselszövénye. Kamaria.
A két lovag megérkezvén Sháma elébe, kérdék, hogy hol van a Mász hurin1)-ok sátra? A herczegnő, ki fölemelt karddal állott, mondá:
– Íme, ez itt anyám! – mert ő két nőt ismert fel a két útasban s azok nem voltak mások, mint Akela (ki Szaifot a Kitab-Tarik-Enil megszerzésében málik Kamrun városában segité) és leánya Táma (ki ezen könyvet s a kalnuszát elvette, esküdvén, hogy addig vissza nem adja, míg Szaif őt nőűl nem veendi). – Belépvén pedig a sátorba, Akela gyorsan egy medencze vizet hozatott, valamely rejtvényes szót mondott rá s a víz rögtön főni kezdett, s ekkor ezen vízzel meghintvén az alvókat, azok rögtön felébredtek. Akela ekkor sietve mondá Szaifnak:
– Minden magyarázgatás előtt Szaif! siess hadserged élére, melyet az ellenség álmod alatt megtámadott; én pedig a shahirok által elragadott Barnokh segitségére sietek.
Szaif és társai rögtön helyeikre siettek, a két újonan érkezett pedig Shámával a sátorban maradott. Akela rögtön bűvészi műtételeihez fogott, a Shámával maradott Táma pedíg kérdé tőle, hogy mi a neve?
– Én Sháma, málik Efrah leánya vogyok! – felelt ez.
– Gondolám! – mond Táma. – Hát te vagy az a nő, a kit Szaif Züliázán nálam többre becsült s a kit annyira szeretett, hogy előtted más nőt elvenni nem akart?
S a herczegnőnek sértő szavakat kezdett mondani s vetélytársának szépsége oly dűhbe hozta, hogy kardot ragadott rá. Sháma védelmi helyzetet vett s a két nő verekedni kezdett, midőn Akela közbelépvén, megragadta leánya kezét s mondá neki:
– Valójában, nem szégyenled magadat szerelemféltéseddel egy ily perczben, midőn az ellenség itt van, készen, hogy mindnyájunkat megsemmisitsen; – félre ilyenkor a női perpatvarral! – azután a herczegnőhez fordulván:
– Kedves leányom – mondá – engedj meg ezen szegény bolondnak, a ki darab idő óta férjed iránti szerelemből elveszté józan eszét; – jöjjetek velem s meglátandjátok, hogy az én viadalom sokkal hasznosabb a tiéteknél!
Ezt mondva, a herczegnőt és Támát kivezette a sátorból, bal kezébe ötven darab összeszedett fehér papirkát helyezett, melyekre az ötven Shahir nevét előlegesen felirta volt, s bizonyos bűvös szavak kiséretében a levegőbe löké sodrott papirjait; azok rögtön tűzlándzsává változva a hábeshek felé repültek s mindenik a nevét viselő shahir felé irányulván, a tűzimádók saját elemök által legyőzetve s átszegezve, halva maradtak a csatatéren; csak Barnokh maradott élve, ki ellen nem volt tűzlándzsa intézve s visszatért Szaif Züliázánhoz, a ki társaival hadsergének élén csudaszerü bátorsággal küzdött. Nem sokára az ellen minden ponton meg volt verve, s a főnökeitől megfosztott s lovagjainak felét elvesztett hábeshi hadsereg visszavonult.
A két testvérvezér, Szkárdis és Szkárdion, le voltak veretve; mert reájok nehézkedett minden felelősség, midőn Szkárdis mondá testvérének:
– Íme, hőseink legyőzettek, shahirjaink megsemmisittettek s hadsergünk fut Szaif előtt mint egy juhnyáj, midőn a dühös oroszlán közébök üt; – mit tehetünk mi? minő reménybe helyezzük bizalmunkat?
– Testvérem! – mond Szkárdion – add kezedet és távozzunk; mert én a futásnál más módot nem látok, hogy Szaif Züliázán elől menekülhessünk.
S rögtön kisuhantak sátraikból, és rendeletet adva a visszavonulásra s a hadseregnek médina Adurba való visszatérésére, – gyorsan menekültek; a sergek, látva, hogy vezéreik elhagyják, nem várták a visszavonulási időt is, hanem még napfeljötte előtt hihetetlen zavarban megfutamodtak.
Mihelyt a hajnal megvilágitá ez összevissza zavart menekülést, Szaif, ki jól ismerte a rövid mellékútakat, két hadcsapatot iramitott utánok, s ezek egy óra alatt békeriték azt, ő pedig hátulról nyomult előre, s így a minden oldalról körülvett hábeshek nagy része elhullott; a megmaradottakat Szaif kegyelemből menekülni engedvén, visszatért táborába, hol hálaimák emeltettek égre a nyert győzelemért s a nehány napig tartó örömünnep után Szaif Züliázán, családja és barátjai körében diadalmasan vonult városába, hol a nép lelkes kiáltásai között foglalta el atyja trónját.
Alig nyugodott nehány perczet Szaif Züliázán, Akela jelenteté be magát s kérette, hogy fogadná el, s midőn béeresztetvén, közelébe jutott, mondá neki:
– Édes fiam! én téged mindig szerettelek, daczára azon sok szenvedésnek, melyet te akaratlanul leányom-, Támának okoztál; három év óta mindig figyelemmel kisértelek, a hír elregélte nekem kalandjaidat s látva szenvedéseidet, melyeket istentelen anyád egy Lueh segitségével neked okozott, rögtön gondolkozni kezdettem, miképp találhatnék oly módot, hogy tégedet az anyád birtokában levő Luehn való talszáméh befolyásától megvédjelek s nekem hosszas tanulmányozás, hosszas összevetés következtében sikerült egy öltöny készitése, melyen oly talszaméh van, hogy azt fölvéve, többé téged Airud megközeliteni nem tudand; mert ha ő ezen öltönyt érintené, rögtön megemésztené a tűz. Ezt az öltönyt hoztam el neked messze honomból s kérlek, hogy azt hord mindig testeden s ha éjjelre levetnéd is, tedd azt ágyadra, melyen alszol; soha magadtól távol ne hagyd!
– Ezerszer köszönöm neked, anyám! – mond Szaif, rögtön felöltve az értékes öltönyt – tudom, hogy te mindig jó voltál irányomban s mindig segitél tudományod hatalma által, s most utoljára is nem e tudomány alapján fedezted-é fel a minket elaltató shahirok cselét? neked köszönhetjük következőleg a kivívott fényes győzelmet is s lelkem legfőbb ohaja lenne, ha élted hátra levő napjait palotámban, városomban töltenéd, s hogy én napjaidat kedvesekké, örömdúsakká tehetném.
Mint fennebb mondók, Kamaria a sötétség eloszlatása után nyugodtan maradt és semmiképen belé nem elegyedve várta az események kifejlődését; midőn azonban fiát újból visszatérni s trónra ülni látta, eléhivatta Airudot s mondá neki:
– Airud! most már látom, hogy magamnak kell azt az átkozott pusztafit megsemmisitenem, mert ha én meg nem ölöm, mindig módot talál, hogy megmeneküljön; mondjon a világ a mit akar, de midőn Szaif Züliázán halva leend, akkor az aráboknak más uralkodója nem lehet mint Kamaria; – menj azért gyorsan, ragadd fel őt álmában, s hozd ide nekem!
Airud Szaif szobájába ment; de midőn Kamaria készitené kardját, a megijedt és egészen zavarban levő nemtőt visszatérni látta.
– Hát mi történt? kérdé ez.
– Asszonyom! kevésbe mult, hogy meg nem semmisültem, mert midőn Szaifot meg akarám fogni, tűzlándzsák szökelltek felém egy ágyán levő öltönyről s én bizonyosan elvesztem volna, ha általad ismert gyorsaságommal nem távozom onnan.
– S mit jelentsen ez? – kiált a szultánné.
– Az bizonyosan ama bölcs asszony müve, kit Akelának hivnak – mond Airud – s én azt hiszem, hogy ő Szaifnak azt az útasitást adta, miszerint ő ez öltönyt soha le ne vesse, s így fiad többé nincs hatalmunkban.
S míg ezeket mondá, az elégültség kifejezése titkosan ült arczán.
Kamaria pedig, mivel már Szaif életére befolyással nem lehetett, cselszövény- és ravaszsághoz fordult újból s nehány percznyi gondolkozás után mondá nemtőjének:
– Menj és hozd el nekem a létező legjobb aranymüvest!
Airud átérté, hogy asszonyának esze újból valami cselszövényen jár s a mennyire teheté, útját hosszadalmassá tette; de végre is egy hires aranymüvest hozva magával, megérkezett. Kamaria mutatván a Lueh-t ez embernek, mondá:
– Te, mint mesterségedben kitünő ember, bizonyosan ilyent tudni fogsz csinálni; de annak tökéletesen ilyennek kell lenni!
A művész átvette a talizmánt s nehány óra mulva egy a valódihoz tökéletesen hasonló másodikkal együtt hozta vissza.
Kamaria ekkor egyik kezében az általizmánnal, másikban egy karddal fiához ment; hol újból megújitá ama jelenetet, melyet már annyiszor eljátszott sikerrel fia előtt; szétszórt hosszu haja a földet seperte, könyei záporként hullottak s ő zokogva kiáltá:
– Én halált érdemlek, jól tudom, fiam! tégy velem, mit akarsz; vedd éltemet, hogy megbüntess; vagy hagyd meg azt, hogy legyen időm vétkeim megbánására; de e szerencsétlen talizmánt, melylyel az ördög annyiszor kisérte meg, vedd vissza, – én nem akarom többé látni is, – miért hagyád azt a multkor is kezeim között, nem tudod-é, hogy mindig vétekbe sodor?
Ezeket mondva, földre borult s Szaif lábait csókolá.
S Szaif, ki erőlködött szivét megerősiteni s megindulását legyőzni, végre kénytelen volt a kétségbeesés ékesszólásának, melyet így játszani lehetetlennek hitt, engedni. Ezen nő hihetetlen befolyásának tényezője az volt, hogy ő oly mély fájdalmat tudott játszani, oly szívrepesztően könyezni, hogy Szaif mindig áldozatul esett; az ő nemes lelkében a gyűlölet, a bizalmatlanság érzete nem férhetett meg; s most is szeretett; teljes szánalommal tekintvén anyjára, kezeit nyujtá neki, mondván:
– Kelj fel anyám! vigasztald magadat; az ég bocsásson meg néked, miként én is megbocsátok; magam is meggyűlöltem e Lueh-t, mely annyi bajt okozott s be fogom zárni, hogy szemeim többé ne lássák.
Szaif el is zárta a talizmánt; de feledékenységből-é vagy már az öltöny kelméje tetszett neki, az Akela hozta tunikát folytonosan viselte s így nehány hétig nyugodtan maradt s boldogúl, hogy honába visszaérkezhetett, s hogy anyjának szeretetét megnyertnek hitte.
S míg így béke s nyugalom uralgott Szaif palotájában, az alatt a fiatal Táma anyjához ment s mondá neki:
– Hát azon igéreted, hogy Szaif neje leendek, mikor teljesül? már három év óta várok s Szaif nem látszik reám csak gondolni is!
Szaifnak annyi más gondolni valója volt mindeddig – mond Akela – hogy nem lehet csudálni, ha a nőkkel nem foglalkozott; de most hogy minden nyugodt és csendes körülte, beszélni fogok vele ez ügyben. Holnap együtt hozzá fogunk menni, s mivel én neki sok szolgálatot tettem, reménylem, hogy nem fogja visszaútasitni kérésemet.
S más nap reggel Akela leányával Szaif Züliázánhoz ment.
– Mi az, kedves jó anyám? – mondá ez, mihelyt Akelát megpillantotta.
– Já, Ebeni! – felelt Akela – leányom téged szeret s az első percztől, hogy téged meglátott, nem hágy nekem nyugtot, mert én megjövendöltem volt neki azt, a mi igaz, azt a mit sorsod könyvében olvastam, t. i. hogy ő egykor nőd leend!
– Táma! te tán nem feledéd el – mond Szaif – hogy én a szent Isten nevére esküdtem, hogy mindaddig nőm nem leendesz, míg a tőlem elrabolt kalnuszát és könyvet vissza nem adod.
– Szaif igazat mond, s te mit felelsz leányom?
– Én – mond Táma – vissza fogom adni azokat a menyegzőnket követő napon.
– Én – mond Szaif – menyegzőnk előtti napon akarom azokat!
Ekkor haragosan mondá a fiatal leány:
– Istenre esküszöm, hogy ha Shámán kivül más nőt véssz el – ki már igéretedet birta, mielőtt ismertél engem – azt a nőt meg fogom gyilkolni s te tudod, hogy eskümet teljesiteni szoktam.
Ezt mondva Akela leánya, harag- és nehezteléssel távozott. Szultán Szaif pedig családjának kedves körében hamar elfeledte a fiatal leány könnyeit és fenyegetéseit.
Egyszer, midőn vezérei tanácsában ülne, jelenteni jöttek, hogy egy leányától kisért útas bebocsáttatást kér. Maga elébe eresztvén, az útasban Khamiméh Atalibére ismert, a ki segédkezet nyujtott arra, hogy a Hám-ben-Noéh várából a Lueh-t elhozza. Szaif öröm- és udvariassággal fogadta, székeket hozatott számukra, s midőn köszönetét nyilvánitaná megemlékezésökért, Khamimeh mondá neki:
– Azon nap óta, hogy minket oly rögtön és csudaszerüleg elhagytál, gyakran hallottunk rólad beszélni; leányom, ki itt van, csak a dicsőséged- és bátorságoddal foglalkozott s gondolva, hogy egy napon ilyen hős hatalmában volt, sajnálatát fejezte ki folytonosan a felett, hogy téged meg nem ismert s a Lueh-t jobban meg nem őrizte s csak azért, hogy az által rád befolyása lehetett volna; végre, midőn láttam, hogy a fájdalom, hogy a bámulattal kezet fogott szerelem egésségét megrontaná, nyugalmát feldulhatná, elhatároztam elindulni s leányomat elhozni neked, a ki harczias jelleme s dicsőség iránti szenvedélyéből kifolyólag hozzád méltó nő.
Szaif ekkor felelé:
– Hozott az ég! örvendek látásodon, atyám! s ajánlatodat elismeréssel fogadnám el; de egy fiatal leány, Táma, megesküdött, hogy saját kezével meggyilkoland minden nőt, a kit elveszek s így nem tehetem ki szeretett leányodat ezen veszélynek.
– Hallod-é leányom – mond Khamiméh – lenne-é bátorságod ily fenyegetéssel daczolni?
– Atyám – mond Dsiza – a legnagyobb dicsőség reám nézve az, hogy Szaif Züliázán neje lehessek és Szaif jól tudja, hogy midőn dicsőségről van szó, akkor a haláltól nem kell félni.
Hiában igyekezett Szaif a fiatal amazon lelkesedését leküzdeni, átlátta, hogy megbántás nélkül többé e házasságot vissza nem útasithatja, s így a leányt a mindenható védelmébe ajánlván, beléegyezett; azonban a menyegző a legnagyobb titokban tartatott s a boszulihegő Táma mit sem tudott meg, daczára a csudálatos kalnuszának, melylyel mindent láthatott a nélkül hogy láttassék.
Kevéssel ez események után Kamaria szobájában ült, midőn egy fiatal nő lábaihoz borult s kezeit könyei- s csókjaival önté el. Kamaria ezen elszomorodott nőre tekintvén megismeré, hogy az Nahida, a khinai málik leánya, a kit néha volt alkalma a palotában látni. A szultánné leültette maga mellé s kérdé bújának okát.
– Já, Szatti! – mond Nahida – Szaif engem nőűl vett atyám országában, midőn menyegzőnknek estvéjén egy nemtő utána jött hogy országába vigye, könyeim iránti szánalomból engem is magával hozott; de mióta megérkeztünk, engem egészen mellőzött és elfeledett, s én egyedül ismeretlenül maradtam; azért hozzád jövök oh Szatti! kérni, hogy fiadat emlékeztesd reám, s ha nem akar nőjének megtartani, legalább küldjön vissza atyámhoz, mert én többé ily helyzetben élni nem tudok.
Kamaria felelé neki:
– Hozott Isten, leányom! ha Szaif tégedet elvett, te neje leendesz; én követelni fogom tőle, hogy igéretét megtartsa s téged állásod- és rangodhoz illőleg helyezzen el; aztán nekem is leend egy kérésem hozzád, de mielőtt azt veled közölném, esküdjél meg, hogy senkinek azt megmondani nem fogod!
Nahida megesküdött.
– Tudd meg – mond Kamaria – hogy Szaif egy öltönyt visel, melynek kelméjébe egy talszámé van szőve, éjjelre rendszerint levetvén ez öltönyt, ágyára helyezi, – kérlek, hogy midőn az éjt Szaiffal töltended s ő el fog aludni, vedd e tunikát s hozd hozzám! én csak a talszámét akarom megvizsgálni s azonnal visszaadom neked, hogy visszatedd helyére.
Nahida megesküdött, hogy azt meg fogja tenni s Kamaria azonnal fiához ment, kit egyedül talált, s ki őt a szokott öröm- és előzékenységgel fogadta.
– Mivel lehetek szolgálatodra, anyám! – kérdi Szaif, miután megcsókolta a szultánnét.
– Egy dologra kérni jöttem hozzád – mond Kamaria – melyet reménylem, nem fogsz visszaútasitani!
– A te kéréseid parancsok előttem – mond Szaif – beszélj!
– Én Nahidáról, a málik Ashiné leányáról akarok beszélni, a kit te, fiam! elfeledtél.
– Az igaz – mond Szaif – de igyekezni fogok helyrehozni e hibámat; mondd a herczegnőnek, hogy uralkodónőként fog elláttatni s hogy ha elfogadhat, holnap vele töltendem az estvét.
Nahida rögtön egy pompás szobába vitetett s a szultánné elment tudatni vele, hogy férje holnap meg fogja látogatni, – megemlité esküvel erősitett igéretét, melyet Nahida újból teljesiteni igért.
Más nap Szaif Nahidához ment, ki mindazon tisztelettel fogadta, mely egy málikot megillet, s egy szerető nő minden kellemével. Ezután kitünő jó vacsorát szolgáltatott, s midőn Szaif reggel felé elaludt, s midőn szokása szerint tunikáját ágyára helyezé, Nahida figyelve hogy édesen alvó férjét fel ne ébreszsze, könnyeden elvette a tunikát s lassu léptekkel azon ajtó felé sietett, hol Kamaria várt reá, kinyitván az ajtót, halk hangon mondá:
– Szultánné, itt vagy-é?
– Hozod-é az öltönyt? – kérdé Kamaria.
– Íme, itt van! – mond Ashiné málik leánya.
De azon perczben, a midőn Kamaria kinyujtá kezét, egy kard villant meg a sötétben s Nahida feje a szultánné lábaihoz gördült.
Szaif, zajt hallva, fölébredt, ágyáról leugrott s éji lámpáját felragadva a szomszéd szobába sietett, hol a szegény Nahidának élettelen testét találta s egy meztelen kardot, mely látatlan kezektől mozgattatott, míg Kamaria futva távozott Szaif közeledtére.
– Já, Táma!… átkozott, mit tevél? – kiálta Szaif.
– Aűla ya katiát – el Arab! (szerencsétlenség rád, arábok fia) – felelt Akela leánya.
– Hát nem félsz Istentől, hogy egy ártatlan nőt így meggyilkolsz? – mond Szaif.
– Nem esküvém-é meg, hogy Shámán kivül minden nőt megölök, a kit veled fogok találni? más részről te ártatlannak mondod e khinai herczegnőt! nézd, mit tart kezei közt, ki elfutott, az Kamaria volt s fiatal nőd téged feláldozott, át akarván adni neki tunikádat.
– Engem feláldozni? miért?! kérdi Szaif.
– Mert elfeledted s mellőzted – mond Táma.
– Mire szolgálhatna anyámnak ez az öltöny, miután visszaadta a Lueh-t? ha én ez öltönyt viseltem, azt szokásból s minden szükségesség nélkül tettem.
– Vizsgáld meg az anyád adta Lueh-t, s meg fogsz győződni, ha ő olyan nő-é, a ki előnyeiről le tudna mondani, s a ki jó útra térni képes lenne.
Akkor Szaif vissza akarta venni tunikáját, de Táma serényebben felkapva, távozott vele. Szaif palotájába sietett, elévette az ál Lueh-t, többször megdörzsölte, de minden eredmény nélkül.
Meggyőződvén ezáltal, hogy anyja újból rászedte, s hogy irányában való rosz akaratjával még nem hagyott fel, rögtön Kamaria után küldetett, de a szultánné megtalálhatlan volt s Szaif átlátta, hogy Airud segitségével elhagyta a várost.
Szaif ekkor a szerencsétlen Nahidát egy málik leányához illő pompával eltemetteté, s nehány könyet szentelt a szerencsétlen nőnek, meg levén győződve, hogy az elárulni nem akarta, s hogy az álnok szultánné cselszövényeinek s Táma szerelemféltésének ártatlan áldozatja volt.
Most már elmondjuk azt is, hogy mi történt a szultánnéval.
Ő, midőn a Nahida fejét elesni s Szaif Züliázánt közeledni látta, megértette, hogy a tunikától elesett s futni kezdett a sötétben szobája felé, itt eléhivta Airudot s mondá neki:
– Hamar Airud, menjünk Khinába, én málik Ashinét értesiteni akarom Nahida haláláról.
Airud azonnal felragadta Kamariát s felszállott vele; az út több napokig tartott, mindazonáltal megérkeztek Khina fővárosa fölé s Kamaria látván, hogy a málik palotája erkélyén űl, mondá Airudnak, hogy szállitsa le ezen erkélyre.
Ashiné málik, látván ezen váratlan személyek megérkeztét, ijedten kelt föl székéről, azt hivén, hogy valamely rosz ördög nemtő száll oda; de midőn látta, hogy a vélt ördög egy szép nő, megnyugodott s helylyel kinálta meg.
– Já, málik! én szokatlan úton érkeztem hozzád – mond Kamaria – mert egy szolgálatomban levő nemtővel jövök, ki ilyetenképpen szokott útazni; én Szaif Züliázán anyja vagyok s jövök, hogy leányod Nahida szerencsétlen haláláról értesitselek.
A szultánné elbeszélte a herczegnő gyászos esetét, a legsötétebb színben állitván elé Szaifot mint fő vétkest; mert ő a málikban a boszut ez által akarta felforralni. De a málik megkönyezvén leányának kora halálát, inkább Kamaria kellemeivel, mint fia elleni boszuval látszott foglalkozni, s a szultánné gondolván, hogy a málik szerelme mulhatlanul segéd leend tervei kivitelében, a kaczérság és találékony esze minden ravaszságát működésbe hozta, hogy a khinai uralkodó szivét megnyerje, ki csakhamar szépsége és ármányoskodásának rabjává lett.
Málik Ashiné szenvedélyes, jó asztalt és örömöket szerető ember volt, és a szultánné több hetet áldozott arra, hogy jó élet- és bor által elcsábitsa s eképp a málik akaratjának csakhamar ő volt vezetője.
Ez alatt Szaif Züliázán minden keresése daczára sem tudhatván anyjáról hirt hallani, egész buzgósággal a kormányzat ügyeivel, behozott hasznos újitásokkal foglalkozott; egyedüli a mi nyugtalanitá, Akela leánya volt, ki most a többi elorzott kincsekhez még tunikáját is csatolta, mely egyedül védheté Airud ellen, s bár ő ezen zhákhirák birtokában volt, Szaif inkább szerette magát bármily veszélynek kitenni, mintsem e gonosz leányt nőűl vegye.
Egy nap szultán Szaif Züliázán, hihetőleg unatkozván, Mániatanufuszról kezdett gondolkozni, kit egészen elhanyagolt, mióta honába visszatért, bár ez neki egy második fiat szült, kit Mászár-nak nevezett s Szaif rögtön második nejének házához sietett, ki szemrehányásokat tett neki elhagyottságáért, hozzátéve, hogy jobban tette volna, ha barátnéi közül el nem ragadva, szultánnéságától nem fosztotta volna meg. Ez érdemlett szemrehányások meghatották Szaifot s szerelmét fölébresztették második gyermekének anyja iránt s élénken nyilvánitá bánatát azon tetszőleges elhanyagolás felett, melyet az uralkodási gondok, Kamaria ármánykodásai s főképpen Táma boszujától való félelemnek tulajdonitott, ki nem tudva vele való házasságát, megesküdött, hogy Shámán kivül minden nőt meg fog ölni, a kit vele találand.
A fiatal szultánné boldogsággal hallgatá Szaif mentegetődzéseit s szerelmet lehellő szavait s beszélgetésök sokáig tartott; már az éj sötét leplével vonta bé a földet s a teremben, a hol Szaif és a szultánné volt, sötétség uralgott, mielőtt lámpagyujtatásra gondoltak volna, midőn Szaif lassu lépteket hallott s a sötétben egy kardvillanást vett észre.
Já, Táma! – kiálta az élénken felszökő Szaif.
– Aűla ya katiat el Arab! – felelt Táma hangja.
– Ne hidd, hogy hasonló jelenetek ismételhetők – mond Szaif – s hogy én egy nőmnek meggyilkolását másodszor is megengedjem!
– Én pedig meg fogom ölni! – mond a hang közeledve.
– Megtiltom, hogy közeledj – kiálta Szaif, a szultánnét a szoba szögletébe hátráltatván s kardot rántva, hogy Támát lefegyverezze.
S Szaif harczolni kezdett egy láthatlan árnynyal, melynek zajára a szolgák berohanván, eléhivták Akelát, ki sietve érkezett a viaskodók elválasztására.
– Anyám! – mond Szaif – ez mindent felülmúl, – hát leányod egy percznyi szabadságot sem enged nekem, s én maholnap szultánságomban nem leendek más, mint az ő alázatos szolgája azon talizmánok hatalma által, melyeket tőlem elorzott?
– Leányom csaknem eszét veszité – mond Akela – de te nem tudsz-é módot találni, hogy azt visszanyerje, s hogy te is zhakhiráidhoz juthass, és hogy ez a harcz bevégződjék? s végre is nincsen-é a végzet könyvébe irva, hogy te őt nőűl veended!
– Én csak a talizmánjaim visszaadását követő nap fogom őt nőűl venni, anyám!
– Lássuk! – mond az öreg Akela – én igyekezem ez ügyet elintézni, s mindkettőtöket összeegyeztetni: Te, Szaif! azt követeled, hogy a menyegzőt megelőző nap adja vissza zhakhiráidat, ő pedig csak a menyegzői nap után; ha én most azt mondanám, hogy a menyegző napján, az ünnepély folyama alatt adassanak vissza, mit mondanátok?
Ez a középút mind a két rész önérzetét kielégité; Táma ráállott; Szaif – gondolva, hogy ha elébb-utóbb el kell vennie, jobb most mindjárt bevágni az útját azon sok rosznak, mit okozhatna – szintén elszánta magát e házasságra, mutatván, mintha azt örömmel tenné. A menyegző nagy ünnepélylyel tartatott meg. Ugyanakkor Khamiméh leányának egy fia született s a fiatal szultán barátjai, négy neje és gyermekei körében végre nyugodt s örömdús napokat élvezett.
S midőn így Szaif végre annyi hányatás után nyugodtan űlne trónján, egy napon Akisza látogatta meg. Szaif örömmel fogadta, s miután nehány napig ott mulatott, s miután Szaif elbeszélte mindazt, a mi vele azon nap óta történt, hogy a szigeten elváltak, Akisza kérdé:
– Ohajtanál-é valamit tudni anyádról, Szaif! én azt hiszem, hogy könnyen kitalálhatnám hollétét.
– Ha szives léssz még e szolgálatot tenni nekem, kedves testvérem! igen le fogsz általa kötelezni – mond Szaif – s ha megtalálod, el tudnád-é nekem hozni?
– Nem – mond Akisza – én nem közelithetek hozzá, mivel ő a Lueh birtokosa!
– Já, málik Azamán! – mond az ezen beszélgetésnél jelen levő Barnokh – engedd meg, hogy menjek el Akiszával; én már egyszer e nő karjáról levettem a talizmánt, s az most is sikerülne nekem, főképpen, ha kalnuszádat ide kölcsönöznéd.
Szaif rögtön átadta Barnokhnak a csudálatos süveget, s ez elindult Akiszával s nehány nap mulva megérkeztek a málik Ashiné palotájának erkélyére.
Midőn az éj bekövetkezett – mondá Akisza útitársának:
– Most már megkezdheted kisérletedet, én itt fogok várni reád!
Barnokh ekkor kalnuszáját fejébe nyomva, lement a lépcsőzeten, áthaladt az előtermeken; bément a termekbe s bár halkan lépdelt, a szolgák és testőrök lépteit hallván, visszafordultak gyakran; de senkit sem láttak. Eként sokáig bolyongván a terjedelmes és nem ismert palotában, végre egy szobába ért, mely úgy tetszett neki, hogy a málik szobája.
Mozgást hallván, egy szomszéd teremben fölemelte az ajtófüggönyt s látá a málikkal egyedül mulató Kamariát a fölemésztett estebéd maradványaitól környezetten. Midőn Barnokh bément a terembe, a szultánné láthatta volna, hogy egy ajtófüggöny fölemelkedik és leereszkedik magától; de Kamaria nem látszott ezen körülményre figyelni; a szétszórt üres üvegek, a még félig tölt poharak s a két vendégeskedő állapotja arra látszott mutatni, hogy régóta folytatják a poharazást. A láthatatlan shahir a szoba egyik szögletébe vonult s onnan hallhatá, hogy a szultánné Airudot eléhiván, mondá neki:
– Szeretnék fiamról valamit hallani; most látom, hogy ez a részeges málik semmire sem tudja elhatározni magát; menj városunkba tehát s nézd meg, ha fiam még viseli-é a vén boszorkán készitette tunikát? mely nélkül már rég túlvilágra küldöttem volna; – szóval igyekezzél mindent kifürkészni s azután térj vissza, engem értesiteni!
Airud távozott, Kamaria és a málik pedig elkezdettek enni és inni s Szaif hős tetteit énekelni, melyeket a szultánné a legnevetségesebb modorban állitott elő, kigunyolván s illetlenűl kimókázván; de végre a részegség erőt vett rajtok s mindketten eszméletlenűl s mintegy életjel nélkül dültek el.
– Íme, itt a percz – mond Barnokh – s Kamariához lépvén, lecsatolta a Lueh-t s azzal sietve az erkélyre ment föl, honnan Akiszával rögtön útra keltek s visszatértek Szaif Züliázánhoz.
Barnokh örvendve adta át a becses talizmánt s a kalnuszát is, mely oly nagy szolgálatot tett neki, s azután elbeszélte anyjának szégyenteljes viseletét s mindazt, mit szemeivel látott és hallott.
Akkor Szaif Züliázán mondá Akiszának:
– Kérlek, kedves testvérem! menj és hozd el azt a becsület nélküli nőt, a ki nekem szégyent és gyalázatot halmoz fejemre, mert neki tovább élni nem szabad.
– Bár nagyon el vagyok fáradva – felelt Akisza – mégis elmegyek a szultánné után azon föltétel alatt, hogy átengeded nekem, sorsáról rendelkeznem.
– Menj csak, hozd el! – mond Szaif – s majd azután meglátjuk, mit felelhetek neked.
Akisza újból elment s nehány óra mulva visszatért, vállán hozván Kamariát. Szaif Züliázán, Sháma s barátjai és vezéreinek nagy része a palota erkélyén volt, midőn Akisza nagy magasságra felettök megállapodva, lekiálta:
– Szaif Züliázán! te tudod, hogy testvérileg szeretlek téged; érted elvesztém éltem nyugalmát, nagy szolgálatokat tettem neked; – ezen szolgálatok jutalmául átadod-é nekem e nőt, miként tőled kértem távozásomkor? rendelkezhetem-é sorsa felett?
– Igen! – mond Szaif – de elébb hozd ide, hogy lássam, hadd beszéljek vele.
– Nem, nem! – mond Akisza, – mert ő téged újból rászedne, újból megcsalna, mint mindig; mert méregbe mártott édes nyelvével újra lecsalná nemes szivedet; – egyedül én vagyok itélőbirája, a ki érdemei szerint büntetendem.
Ezt mondva Akisza, kardját Kamaria fejére eresztette; feje azonnal lezuhant az űrbe s testét leveté a város piaczára.
E látványra Szaif Züliázán iszonyatos kiáltást hallatott, elszaggatá ruháit, s eszméletlenűl esett az erkély padlazatára.