Takerur. A szhahirok városa. A gyöngyló.
Szaif egyedül maradván a szigeten, észlelni kezdette helyzetét. Airud és Akisza segélyétől megfosztatva, önerejére támaszkodhatott csak s még hosszu és vészteljes út állott előtte; oly út, melynek még irányát sem ösmerte. Ekkor az isteni gondviselésre bizva magát, elindult s csak kevés nyugalmat engedve magának, 6 hónapig útazott, midőn egy magas várat pillantott meg, melynek számtalan tornyai a fellegek körébe nyultak fel; Szaif ez erősség felé irányozá lépteit s annak nyitva talált kapuja előtt megállván, felkiáltott:
– Hahó, lakói e helynek!
Háromszor ismételte ezt a nélkül, hogy valaki felelt volna; bément a vár udvarára, de mihelyt oda beért, a kapu önmagától becsukódott.
Az így bezárt Szaif a tornyok egyikébe vezető lépcsőzetet fedezvén fel, azon fölment s több folyosókon átvonulván, egy lakosztályba ért, hol négy különböző szinezetü szobát talált: zöldet, kéket, sárgát s vereset.
Ezen szobák fényes butorzata ugyan oly szinü volt mint a falzat, s mindenik szobában pazaron ellátott s ezüst medenczékkel díszes asztalok voltak teritve; az ezen asztalokon levő ételek, melyek finom illatos kigőzölgésök betölté a szobákat: minden arra mutatott, hogy csak akkor tálaltattak fel, s mégis az egész várban szolgának vagy másnak még árnyéka sem mutatkozott. Szaif, ki már régóta nem étkezett illőleg, nem tudott ellenállani ezen bűvös asztalok vonzerejének, s leült majd az egyikhez, majd a másikhoz s jól pofázott; étvágyát illőleg kielégitvén, a veres szoba ablakához lépett s kitekintvén, egyenesen a vár felé tartó négy lovagot pillantott meg. Közelebb érkezve, Szaif felismeré, hogy mindenik a négy szoba szinezetével azonos szinü fegyverzetet és szerszámzatot hordott.
Beérkezvén a vár udvarára, egyikök mondá:
– A kaput zárva találtuk; ellenségünknek hihetőleg itt kell lenni; ő rászedetni engedé magát; hihetőleg jól evett és ivott s így könnyen rátehetjük kezünket.
– Igen – felelt a másik – de legelébb magunk is menjünk enni, mert dühös étvágyom van s képtelen vagyok addig valamit tenni, míg éhségem le nem csilapitom.
Szaif, kit ezen vár titokszerüsége bizalmatlanná tett, hallgatózván s megértvén ezen beszélgetést, egy nagy szekrénybe – melyet belülről bezárt – rejtezkedett, remélve, hogy a lovagok vacsorálása folytán még többet is kipuhatolhat. Ezek beérkezvén, éppen azon szobába telepedtek le, hol az elrejtőzött Szaif volt, t. i. a veres szobába. A veres lovag itatni kezdette társait s a vacsorát éldeletessé teendő, mulattató történeteket beszélt el, a három lovag túlságosan iddogálván, csakhamar elfeledék ellenségöket, s a veres lovag egyiket a másik után szobájába vezeté, s így egyedűl maradván szobájában, a szekrényhez közelitett s mondá:
– Hozott Isten, Szaif Züliázán! most kijöhetsz.
Szaif, kinyitván a szekrény ajtaját, kijött s üdvözlé a lovagot; ez pedig mondá neki:
– Tudd meg, idegen! hogy mi nők vagyunk, Szolimán-ben-Daud vezérének, Shaiban Hákiméhnek leányai.
– S miért akarják nővéreid halálomat? – kérdi Szaif.
– Íme, mond Takemár (ez volt neve a veres lovagnak) – atyánk egy csudaszerü kard bírtokában van; ezen a kardon egy talizmán van s azon tulajdonnal bir, hogy midőn hűvelyéből kivonatik, a nemtőket és bűvészeket megsemmisitő félmérföld távolságra ható lángsugarak törnek ki belőle. Atyánk azon reményben, hogy ezen becses talizmánt egy fiunak hagyhatja, négyszer nősült, de csak mi, négy leányokul születtünk. – Megkérdezvén ekkor az ős tudományt, hogy mit tegyen az őseiről reámaradt csudás karddal, ez azt felelte, hogy „Egy Szaif Züliázán nevü idegen leend három év mulva ezen kincs birtokosa.“
Ekkor atyánk ezen baljóslat teljesülését megakadályozandó, ezen várát épitette az általad követendő útvonalra, s több hetek óta teritett aszalok várnak reád, hogy azok téged elfoglaljanak s visszatartóztassanak azon esetben, ha távollétünk alatt érkeznél, mint meg is történt valójában.
– S minek tulajdonitsam irányombani érdekeltségedet? kérdé Szaif.
– A mult éjjel – felelt Takemár – egy öreg jelent meg álmomban, ki mondá nekem: „Szaif Züliázán meg fog érkezni holnap; atyád azt hiszi, hogy Isten határozatát meg tudja változtatni; de ha Isten akarja azt, hogy a kard Szaifé legyen, atyád azt megakadályozni nem tudja; te igyekezz ezen idegent vállalatában segiteni; mert Isten akaratja az, hogy te neje légy s hogy hitére térj át, mert ez üdvességre s az igazság útjára vezetend.“ S most mit kell tennem, hogy hitedre térjek?
Szaif Züliázán megmagyarázá, hogy mit kell hinnie és mondania, hogy muszulmánná legyen s aztán elhagyták a várat s a bor mámorába merült más három testvért, s a sötétben azon hely felé siettek, hol Shaiban Hakiméh kardja tartatott.
Következő hajnalban Szaif maga előtt csekély távolságra napként fénylő tárgyat pillantott meg.
– Mi ez? – kérdé Szaif Takemártól.
– Az Haszaf-ben-Barkhia, Szolimán-ben-Duad régi vezérének mecsetje.
Közelebb érve, Szaif látta, hogy az egy roppant épület, melynek arany kapuján egy gyémánt s más drága kövekkel kirakott sas van, mely csőrjében tartja az ezen mecset kapuját kinyitó arany kulcsot.
Takemár ekkor mondá Szaifnak:
– Hogy e mecsetbe bejuthass, a kulcsot kell birnod, s hogy azt birhasd, a kaputól balra a fal közelében 60 lépést kell tenned, a hatvanegyedik lépésnél ásd fel a földet, ott egy ívet és négy ívvesszőt találsz, melyekkel térj hozzám vissza.
Szaif az útasitást követve, megtalálta az ívet és a vesszőket s visszatért azokkal Takemárhoz.
– Most – mondá Shaiban Hakiméh leánya – repitsd a vessző egyikét a sas fejére, de jól irányozz, mert az nagyjelentőségü s négy vesszőnk van; ha jól találsz, a sas süvölteni fog s a kulcsot leejti.
Szaif Züliázán elévette az ívet s jól megirányozván a sas fejét, ellőtte azt, de az ivvessző a nélkül, hogy a madarat érintené, fénylő szárnyain elsikulván, a földre esett.
Ekkor a mecset belsejéből kijövő egy hang ezeket mondá:
– Gondolatlan ember! tudod-é, hogy ezen nyilvesszők hátra levő életedet képviselik, s hogy te életed egy negyedét elvesztéd. Ne folytasd, mert ez a játék halálos!
Szaif nem figyelve ezen beszédre, elévette a második vesszőt s irányba vette a madarat; de ekkor is melléje lőtt s a nyilvessző a földre siklott le.
S a belső hang még hatalmasabb hangnyomattal mondá:
– Merész ember! íme, elvesztéd életednek felét; hagyj fel azon iszonyatos gondolattal, hogy ez imaházat felnyisd; menj, kövesd útadat!
De Takemár mondá Szaifnak:
– Még ezt a harmadik vesszőt!
Szaif elvette azt s újból czél mellé lőtt.
Ekkor a hang olyan lett mint a pattogó mennydörgés:
– Rettenthetetlen ember! te most életed végperczét teszed játékra. Állj meg, vagy veszve vagy!
Takemár ekkor mondá:
– Talán te nem vagy az a Szaif Züliázán, kinek a talizmános kardot birnia kell? Szaif, most távozzunk, ne veszélyeztesd életednek megmaradott csekély részét egy bizonytalan kimenetelü dologért!
– Ha Istenem beszélt neked, az nem lehet bizonytalan dolog! – felelt Szaif – s elvevén Takemár kezéből a negyedik nyilveszőt, a mindeneket teremtő Istenhez fohászkodván, csaknem irányzás nélkül repité azt el.
A nyilvessző egyenesen a sas fejébe ment, ez hét arany kulcsot ejtett le s hétszer körülrepülvén a templomot, elszállott.
Szaif örvendezve vette fel a kulcsokat s azok egyikével kinyitá a mecset művészi faragványokkal ékitett kapuját.
Ez a kapu egy egész mecsetet körülfolyó és elbűvölően szép folyosóra vezetett, szemben egy második kapu volt, mely egy második s még sokkal nagyszerübb folyosóra vezetett, s így két kapu, két túlvilágian szép folyósóra vezetett. Szaif és Takemár el voltak ragadtatva ezen imaház gazdag nagyszerüségétől, szemeik kápráztak az annak falait elöntő drágakövek s dúsan aranyozott ékitmények fényözönétől, melyet ezer önmagától s minden tápanyag nélkül égő lámpa világitott. A mecset közepén feküdt koporsójában Haszaf-ben-Barkhia; – Shaibán Hakiméhnek talajon csüngő kardját négy kigyó: sárga, kék, zöld és veres őrzé.
Takemár ekkor mondá Szaifnak:
– Most el kell venned ezen kardot; de valahányszor te ahoz közelitesz, az őrkigyók egyike meg fog téged marni. Allah mentsen meg, hogy elvétsem az ezen mérges fulánk hatása ellen alkalmazandó ellenszert, mert akkor te menthetetlenül a halál áldozatjává lennél.
Szaif társa aggodalmaival mitse gondolva, a kard felé sietett; de midőn kezét kinyujtá, a zöld kigyó ráugrott s megmarta őt, azonnal a kigyó mérge elönté egész testét s az zöld lett miként a kigyó s eszméletlenül rogyott össze.
Ekkor Takemár egy magával hozott kis szelenczét vett elé, melyben a kigyók szinét utánzó négy üvegcse volt; kivevén a zöld üvegcsét, annak tartalmát Szaifra önté, s ez rögtön önmagához tért.
– Most a sárga kigyó fog megmarni téged – mond Takemár –, de én hasonló módon meg foglak gyógyitani.
Szaif megújitá a kisérletet, s újból meggyógyittatott, s ez négyszer lőn ismételve; de a negyedik műtételnél a kigyók legyőzetve látván magukat, a mecset talajára ugrottak fel s oda ragadtak, míg Szaif minden akadály nélkül kezeibe ragadta a csudás kardot.
Ekkor közelebbről vizsgálandó a gyönyörü mivü fegyvert, kihuzta hüvelyéből s annak éléről tűzszikrák sarjadtak, melyek egy percz alatt megsemmisiték a kigyókat. Ekkor Szaif és Takemár kijöttek a mecsetből, gondosan bezárván annak kapuit s magukkal vive a becses kardot.
S midőn kiértek a mezőre, Takemár mondá Szaifnak:
– Íme, te birtokában vagy ezen megbecsülhetlen talizmánnak, mely téged vállalatodban hatalmasan fog segiteni.
– Igen – mond Szaif – jósálmad egy része teljesült, de Isten küldöttje nem mondá-é, hogy te nőm leendesz? Mivel Allah akaratja az, s mivel én itten nem mulathatok, hinnem kell, hogy minket fölmentett a szokásos mennyegzői szertartásoktól, birák és bizonyságok előtt egybekeléstől. – S egy árnyas ligetben, csergedező patak partján szerelmet esküvének egymásnak. A mélán ragyogó hold gyönyörködni látszatott e két érző szív összeölelkezésén, s a fák lombjai között csevegő madárkák víg éneket hallattak a természet e nagyszerü templomában végbevitt mennyegzőhez.
Reggel, midőn Szaif figyelmezteté új nejét, hogy se új vallását se őtet el ne feledje, elváltak egymástól.
Szaif útra kelt s újra hat egész hónapig útazott lakatlan puszta tájakon: egy napon két magas hegyhez ért, melyek között áthaladván egy mély sötét barlangot fedezett föl, melynek hátterében egy idomtalan alakot, egy kéz és láb nélküli emberi testet pillantott meg.
Szaif közelebbről vizsgálandó, leereszkedett a barlangba; a szerencsétlen lény pedig mondá neki:
– Légy áldott, Szaif Züliázán! én vártam reád!
Szaif gondolá magában: „hogyan tudja magát ezen fél ember táplálni?
Amaz átérté gondolatját s mondá neki:
– Meglátod, Szaif!
S feje felett a barlang szájánál egy igen szép gránátfa volt; egy gránátalma magától leesett s leesve kihasadt és gyümölcsszemecskéi szétszóródtak; egy csomó hangya lepte el azt s felszedvén a szerencsétlen szájához vitték.
Szaif bámulta a müveiben változó és bámulandó isteni gondviselést.
A szerencsétlen lény pedig mondá neki:
– Szaif! te ma estvére vendégem léssz; holnap hajnalban meg fogok halni, s kérlek tedd meg azt értem, a mit társaim, Dzsiadé és Abduszálám sheikekért tettél. Ezen hittársi kötelességed teljesitvén, mássz ezen baloldali hegyre; onnan egy tengert fogsz fölfedezni; siess annak partjára, hol egy márványtáblát találandasz; ezen márványlaptól hatvan lépést tégy; a hatvanegyediknél ásd fel a földet, ott három fényes pálczácskát találsz, melyek egyike aranyból, másika ezüstből s harmadika hét különböző érczből van készülve; vedd ezen pálczácskákat s vesd a tengerbe a hét érczből készültet, akkor Szolimán csolnakja meg fog jelenni, hogy tégedet a túlpartra, Zahára tartományba szállitson, honnan útadat folytathatod.
Szaif az éjet ezen Szatik nevü nyomorék remeténél töltötte; miután kiadta lelkét, eltemette, azután útasitása szerint könnyen megtalálta a pálczácskákat, tengerbe dobta a hét érczből készültet s nem sokára egy hét érczből készült ragyogó s egy rézszobor által hajtott csolnakot látott parthoz közeledni. Szaif e csolnakba ült s az érczszobor éjjel és nappal természet feletti erővel evezett.
Az út három egész hétig tartott, s minden reggel Szaif egy napi eleséget talált; megérkezvén a túlpartra s üdvözölvén szótalan hajósát, örvendve lépett a földre s gyorsan indult el, hogy hosszas ülés által elmerevedett tagjait hajlékonynyá tegye.
Útja termékeny és mivelt vidéken vezette; mindenfelé gyümölcs és virágdús kertek terültek el, mely kertek közfalát gyertyánfa-sorok alkották; e kertek mindenikében nevető s tiszta házacskák vonták meg magukat szerényen lombdús fák árnyában, s Szaif mindezekből e szép vidék lakóinak boldog elégültségére vont következtetést.
E gyanitásának valóságáról bizonyságot szerzendő, egy ily házacskába indult; midőn az azt környező kerten átlépdelvén, egy siró női hangot hallott, mely zokogva kiáltá:
– Oh fiam! oh szegény gyermekem!
Szaif e hang felé közeledett s egy arczban szép, de fájdalom és sirás halványitotta nőre talált.
– Nő! – mondá a lakba belépő Szaif – tudhatom-é keservednek okát?
– Já, Szidi! – felelt ez – én gyermekemet siratom, ki nem halt meg ugyan, de jobb lenne, ha nem élne ily szenvedés közepette! Tudd meg, hogy kerteinktől nem messze egy hamis szahirok lakta városka van; ezen szahirok öröme abban telik, ha minket üldözhetnek; nem régen egy vén boszorkány, ki az ők fejedelemnőjök, fiamat bűvészi tudománya által kutyává változtatá át s szerencsétlen gyermekem kutyaszerüleg lánczra tétetett a vén boszorkány kapuja előtt, s én szerencsétlen anya, semmit sem tehetek szabaditásáért, sőt még a boszorkányolt városba sem mehetek bé; legfeljebb a várost kerülgetve, hallgathatom fiamnak szivemet elzúzó jajveszékelését, de segiteni rajta nem tudok, mert azon segiteni nem lehet.
– Miért ne lehetne segiteni – mond Szaif – ha te a hatalmas Istenben bizol, ő nem fog téged elhagyni. Jelöld ki nekem a városba vezető útat s én reménylem, hogy fiadat kiszabaditom.
Szaif ezen szavára a könyeiben nevető nő mondá:
– Oh, minő szép az tőled, idegen! hogy te útadból kitérsz a szerencsétlenek és szenvedők vigasztalására. Én alig hiszem, hogy fiam megmentése sikerüljön neked; de annak megkisértése is nemes lélekre mutat.
S miután Szaifnak falusi, de izletes ebéddel szolgált, mondá neki:
– Ügyelj, hogy a szahiroknál semmi eledelt el ne fogadj; mert te menthetetlenül rabszolgájává lennél annak, a ki azt neked adná.
Azután a nő megmagyarázta a követendő útat Szaifnak, ki elindult a szahirok városa felé.
Nem sokára sok izletes gyümölcsökkel telt kosarakat vivő egyének vették körül, enyelegve kinálgatván őt. Szaif határozottan visszautasitá s míg ezek őtet egész a szemtelenségig szorgalmaznák, az öreg asszony érkezett oda s elkergetvén őket, mondá Szaifnak:
– Szerencséltesd szegény házamat, fiatal idegén! s én neked ezen alkalmatlanok gyümölcseinél valamivel jobbat ajánlok.
Szaif úgy vélekedvén, hogy ez lehetne a nő fiát átváltoztató bűvésznő, követte őtet, s midőn lakának ajtajához ért, egy oda lánczolt kutyát látott, mely szomoru nagy szemeit kérőleg emelé reá, s lassu nyivogást hallatott, mintha védelméért esdekelne. Szaif megsimitá a szegény állat fejét, intvén neki, hogy megértette.
Belépvén a ház belsejébe, a vén asszony mindenféle izletes ételekkel kezdette kinálni, melyeket Szaif visszautasitván, a házi nő mindenféle elcsábitó nyalánkságokkal rakta meg asztalát; de Szaif rendithetlen volt; s mert az öreg nő oly kitartó volt kinálkozásában, hogy Szaif a legváltságosabb helyzetbe hozatott, egyszersmind az étkek csábjának s a házi asszony csábjának kellett ellenállnia, végre így okoskodott magában: „Azt mondák nekem, hogy ha a bűvésznő gyümölcseiből enném, rabszolgájává lennék; de nincsen-é itten kardom, hogy mielőtt kezöket reám tennék, azt kihuzva, megsemmisitsem e város minden zakhirjait.“
S ez okoskodás eredménye a lett, hogy az előtte felhalmozott izletes gyümölcsök egyikéhez nyult, midőn egy éles kiáltást hallott maga mellett s visszatekintvén, Akiszát pillantá meg, a ki kiragadván kezéből a gyümölcsöt s földre dobván, mondá neki:
– Szerencsétlen! ha ezen gyümölcsöt megizleled, rögtön állattá változtál volna. Gondolj kardodra, mely nem arra való, hogy szilvát hámozz vele.
Ekkor Szaifnak eszébe jutott jövetelének czélja, s a vén asszony felé fordulván,
– Boszorkány! – mondá neki, a kutyára mutatva – add vissza e szegény gyermeknek előbbi alakját, vagy ha nem, meg foglak semmisiteni Haszaf-ben-Barkhia nálam levő kardjával.
Ezt hallván a boszorkány, remegve futott a kutyához s egy nála levő kis könyvből valamit olvasván reá, az egy angyalian szép fiucskává változott, ki Szaifhoz futott, kezeit csókolni s köszönetét tolmácsolni.
Szaif ekkor a gyerekkel kiment a házból s kirántván kardját hüvelyéből, a zakhirok mind megsemmisittettek az arról sarjadzó tűz által, s városukat a faluk lakói foglalták el. Szaif átadta a fiut anyjának s miután nehány óráig élvezte a szegény nőnek boldogsággal határos örvendezéseit, útra kelt S egyedül útazott, mert Akisza rögtön eltünt, mihelyt a gyümölcs evését meggátolá.
Még sok hónapig útazott Szaif Züliázán, most terméketlen sivatagon, majd termékeny vidéken; most magános lakatlan pusztákon, majd népes városokon vonulva át a nélkül, hogy valamely megjegyzésre méltó esemény adta volna elé magát. Egy napon tenger partján fekvő szerény lakhoz ért, melyből egy tisztes külsejü öreg lépett elébe. Szaif üdvözlé s ez visszánozva köszöntését, mondá neki:
– Hozott Allah, Szaif Züliázán! én vártalak téged, hogy kijelöljem neked a Szolimán kincstárához vezető útat. Az én nevem Szairin-Attalib.
Ezt mondván, bévezeté Szaifot lakába, s estve beszélgetés közben elmondá Szaifnak, hogy Takemár, Shaiban Hakiméhnek Szaif által mult évben elvett leányával testvérei kegyetlenül bánnak, mivel segité Szaifot Haszaf-ben-Barkhia kardjának megszerzésében; hogy Takemárt testvérei börtönbe veték s ott fia született, kit Bulák-nak nevezett.
Szaif nagyon elszomorodván ezen eseten, kérdé az öreget, ha nem tudna-é valamely módot a szegény nő megszabaditására s ide hozására.
– Oh igen – mond Attalib – elküldjük utána Szolimán csolnakját s lenne bár a más világon, az elhozná, mert az vized vagy szárazon egyaránt tud haladni.
Ekkor a sheik egy marok port dobott a tűzbe s Szolimán érczcsolnakja rögtön megjelent a parton. Shairin ekkor az érczszobornak mondá:
Menj s hozd el Takemárt, Shaibán Hakiméh leányát!
A csolnak villámsebesen távozott s nehány nap mulva visszatért a fiatal nővel és gyerekével, Szaif háláját tolmácslá a Sheíknek s neje és gyereke társaságában egy darab ideig ott maradt kinyugvandó fáradalmait.
Három hónapi csendes és boldogság füszerezte ott mulatás után Szaif útra akart kelni, de a Sheik mondá neki:
– Nekem is egy tárgyat kell birtokodba juttatnom, mely útad baj és nehézség nélküli bevégzésére segitend; ez egy csudás ló, melyet gyöngylónak neveznek; ennek csak meg kell mondanod, hová akarsz menni, s az minden akadályokon át elviend a kivánt helyre. Így te azt mondod neki, hogy „a Kafur földre Szolimán kincstárához menyek,“ s a gyöngyló téged egyenesen ohajtott czélodhoz szállit.
– S hol találhatom meg azt a megbecsülhetetlen állatot? – kérdé Szaif.
– Neked Szolimán csolnakán Riaz városába kell evezned. Ezen város málikja összekoczódván a nemtőkkel, ezek elfoglalták azt a kertet, hol általok isteneik gyanánt imádott egy szobor áll. A napokban meghalt a málik is s a városban a legnagyobb rendetlenség uralg, lakói a legszánandóbb sorsra jutottak. Te kardod segitségével megmentheted a zsarnok nemtőktől s jutalmul kérd a birtokukban levő gyöngylovat.
Szaif búcsut vett Takemártól, kit fiával együtt a sheiknél hagyott s másodszor is Szolimán csolnakjába ült.
Három nap mulva Riaz városában volt s a piaczra sietvén, hol a sorsukkal elégületlen lakosok egybe voltak gyülve, fennhangon kiáltá:
– Lakói e városnak! tudjátok meg, hogy én Hakiméh vagyok s bűvészi tudományom által értesültem a ti szerencsétlenségtekről s eljövék, hogy visszaadjam isteneteket s megszabaditsalak a gonosz nemtőktől, kik felettetek zsarnokoskodnak.
A nép körülfogta Szaifot s a kert felé vezeték; de közeledni nem mertek, míg Szaif, kardját kirántván, kinyitá annak kapuját s félelem nélkül lépett bé azon: ekkor tűz szökelt kardjából, s a kert minden irányába elterjedvén, a gonosz nemtőket fölemészté.
A nép ezt látván, örömkiáltások közt sietett Szaif öltönyének csókolására:
– Te méltó vagy, – mondák a nép vénei és előkelői – hogy málikunkká légy; akarsz-é felettünk uralkodni?
– Én útas vagyok s útamat folytatnom kell – felelt Szaif – de ha szolgálatomat meg akarjátok jutalmazni s nekem nagy örömet okozni, adjátok nekem a gyöngylovat!
– Ez legnagyobb kincsünk; de megérdemled, hogy birjad – mondának a nép előkelői – s azonnal elévezettek egy gyönyörü lovat, mely finom és könnyüded volt, mint egy szarvas.
Szaif búcsut vevén ezen jó néptől, a lóra ugrott, mondván:
– A Kafur földre, Szolimán kincstárához!
A ló villámsebességgel nyargalt pusztákon, hegyeken át a nélkül, hogy valami féltartóztathatná; átúszta a folyamokat, madárként repült a homokpusztákon a nélkül, hogy nyomdokot hagyna maga után, midőn Szaif mondá, hogy „Fáradt vagyok!“ a ló rögtön s minden lökés nélkül megállapodott, bár, mint kilökött nyilvessző, szelte a léget, s midőn újból el akart indulni, mondá, hogy „Szolimán kincstárához!“ s a ló csudaszerü sebes iramodását újból elkezdette.
Így útaztak húsz napig, a huszonegyedik napon Szaif egy szép zöld és bájos vidéken leszállott nyugodni; ez a táj oly bűvölően szép volt, oly öszhangzás uralgott a lég és természet közt, hogy a természet szépségeitől elragadott Szaif feledé öt évi vészteljes útjának fáradalmait, s ezen áldott földön szokásánál tovább időzött. De végre is el kellett indulnia s lovára veté magát, de az mozdulatlan maradott, s minden biztatása és sarkantyuzása daczára nem mozdult, ekkor Szaif békétlenül ráütött egy kezében levő vesszővel a gyöngylóra, mely eltünt s Szaif talpra esve, magára maradott.
S a mint – semmit sem értve a történtekből – maga körül tekintene, Akiszát látta megérkezni, ki mondá neki:
– Íme, miként jutalmazád meg e csudás állatot, mely téged útad ohajtott czéljához vezetett! Tudod-é, hogy te a teremtés egy legnagyobb csudáját semmisitéd meg?
– Hogyan! – kiáltá Szaif Züliázán – én megérkeztem?
– Te – felelt Akisza – Kafur tartományában, Szolimán-ben-Daud Konutzának közelében vagy!