Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.
A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?
A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt, közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.
Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak, vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.
Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai Dunaparton.
Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.
A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat nevetett.
– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak meghallották kivánságát.
Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:
– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok… Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi! Istenem, csak tudnék közöttük választani!
Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.
– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik. Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.
Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.
Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, – egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de titkon nagyon vár.
A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna, amely a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde tavasz…
A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.
– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?
A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.
Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.
– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső donjuan ezidőtájt a hidakon túl.
Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a guerilla-harcokban):
– Levelet irunk a Nap-nak!
Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga, kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.
A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.
Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.
– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos középkori király.
Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a napokat.
– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve Szilviának.
– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.
A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok, görögtüzet fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus csizmában ült házikójában.
A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment mulatni Magyarországra.
A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.
– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.
Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral vezettette magát a Pattantyus-utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott unokahugára:
– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.
A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.
Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.
– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.
– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon. Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?
Szilvia élénken fölemelkedett.
– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.
– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a kabátját.
Körülnézett a kis lakásban.
– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.
A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.
– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.
– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.
– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a vöröseknek!
Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a vizsgálatnak.
– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!
Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a fejét.
– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.
– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.
– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a befagyott Drávában.
Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte Urbanovicsné elveit.
Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond gondolatai is támadtak.
– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? – kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?
A horvát asszony vérvörös lett.
– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen dolgokban!
Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni hatalmas vállait.
– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk vacsorára?
– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához fordult.
– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?
Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a Városligetben.
– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.
– Gyönyörü, – felelte Klára.
– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?
Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga elé.
– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s jól megmosakodni. A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.
Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.
– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek jövök!
Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.
– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. – Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám, hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért érdemes volna akár elrothadni!
Szilvia a zongorához ült.
– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…
– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy színházi zenészen.
Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.
– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.
A drámai művésznő nevetett.
– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.
– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.
– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!
– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson az ajtón.
– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném be a lábam.
– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.
A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.
– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?
Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett hozzá.
Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra ösztönözte.
– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…
– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a színésziskolából.
– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.
– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.
– Mélyen alszol.
– Mint egy szakácsné.
– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.
– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.
Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha saját magát ölelte volna meg.
– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak. Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány; ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak nevezett.
– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.
– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?
– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült, mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.
– És én hol lehettem ekkor?
– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába hivott!
Klára nevetve forgatta a vasalót.
– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.
– Az én huszárom vitte el emlékbe.
Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája, foltocskája?
– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?
– Elvitte. Nem kérdezte, kié.
– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A kapitánynak piros orra volt.
– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos pillantást vetett a barátnőjére.
Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.
Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe, mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú Pickwick urat mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a levéldobozon.
– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…
– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a másik felét.
A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.
– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.
Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!
Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz már többé soha.
… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei, a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve szalutáltak:
– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.
– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta,
– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!
A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a sárgakockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.
– Mi történt? – kérdezte Szilvia.
– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a fülbevalója akkora volt, mint a dió.
– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény, pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokoknék divatját.
Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét. Más ékszert nem kivánt.)
Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.
– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam?
– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.
Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.
– Milyen szép lábad van! – mondta végül.
– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt mindenki tudja.
A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.
A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.
Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.
– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.
– Tudom. A pesti nők romlottak.
– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.
– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.
A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca, egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A fiákeres félrerántotta a lovait.
Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.
Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.
A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a hölgyek kocsijában.
Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott a kocsisnak.
– Kié volt ez a vörös kocsi?
– Alvinczi őnagyságáé.
– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.
Szilvia később halkan odaszólott Klárához:
– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az iskolában.
Klára megvetően legyintett:
– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.
A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.
Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura, Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját.
De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs, lármás zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.
Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.
A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló (de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?
Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége. A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!
Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget öreg nyárfái alatt, a nagydob puffogása a Stefánia-útig is elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?
Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában. Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni kezdte a lábát.
– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, – mondta Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust! kiáltanak háromszor.
Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:
– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.
A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára felé.
Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést, mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.
– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. – Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.
Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a köszöntését.
– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.
– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt, mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér keztyűvel folytatott eszmecserét.
– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.
Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly futott végig arcán, mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.
– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok ezen a tényen semmi csodálkozni valót.
De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.
A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.
– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban ábrándoztam.
– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.
Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom folytatását.
– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben! Miért?
– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak számítanak, hanem a tettek.
S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.
– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak, hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!… Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét ismerem.
– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, – akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban, hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.
S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr s gyors kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“
A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:
– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.
Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára ütött.
– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.
– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.
Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az megelevenedik.
– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna: „Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“
– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.
Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.
– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?
– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.
– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.
– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.
– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.
Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét mondaná.
– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.
Szilvia összecsapta a kezét.
– Hallatlan!
Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.
– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…
A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a vicc-srapnell pusztításától.
– Harmadik lapom „A lámpás“.
Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt bólintani.
– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?
– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?
Urbanovicsné hátrafordult:
– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.
– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth kisasszony. – Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem tudja a szerepét.
Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy holnapután…
– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott írni?
– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.
– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő uram?
Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire, amíg meg nem puhul.
– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából. – Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…
– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.
– Mikor maga játszott.
– Ferenc József-kabátot hordott.
– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.
– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.
– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.
– Oldalszakálla is volt.
– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra nézett.
– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.
– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen szaga van a szájának.
– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?
– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.
Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.
– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta fehérnemüt.
– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord koszorut és pirománia a betegsége.
Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.
A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hirlapíró kezét.
– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot közölne.
Majd hangosan megkérdezte:
– Velünk tart?
– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.
A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.
– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.
– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában Kürtös és unokahuga miatt.
A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak hazafelé.