– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. – Kihuzták a török sorsjegyemet.

Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.

– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)

– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt iszik.

– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.

Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.

A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros szőnyeg volt a padlóra terítve.

– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné fitymáló hangon. – Hé, fogadós!

Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.

A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.

– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi jellemszínészre?

– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól enni.

– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?

A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.

– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az asztalnál!

A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“ keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még harminc éves se volt egészen.

– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.

– Magának.

– Dehogy! Szilviának.

Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.

– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A lámpás-ba.

Szilvia engedelmeskedett.

Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.

Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr szavait.

– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.

– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns dolgokról beszélni.

– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, – mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?

– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel Szilvia.

– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!

– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.

– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már. Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.

– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan pillantott Rezeda úrra.

– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi igért Montmorency Clarence-nak.

Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)

– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.

– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy tipró. Szívtipró.

A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.

– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette és körülnézett, mintha más társaságot keresne.

Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.

– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.

– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.

– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.

– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte Rezeda úr.

Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.

– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.

– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az ifjúember, hogy hozzá beszélek.

Klára nyomban elintézte a dolgot.

– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.

– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés sorrendje?

A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.

– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.

– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag Klára.

– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.

– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy égetnének meg, vén bocskor!

III.
Indiában rossz volt a termés.

A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra, hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején, származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt, a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb. (Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam, most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe, amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát. Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár, elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre, megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg, ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni, lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak, rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel ugatott volna.

(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:

– Istenem.)

Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.

Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára.

– Fölébredt a fejedelem?

– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.

Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott, amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.

– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.

Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán, amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt. Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil Blas“-t.

– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én írtam.

A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.

– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.

– Igen rövid, – tódította később.

Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.

– Nos?

– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.

Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.

A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok. Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott, amely fával az ősei tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom, de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s halkan, unottan megszólalt:

– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!

Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros mellénye tájékán.

– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette az ajándékot, ha azt megköszönték.

– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madamehoz.

– Estély lesz, szőr. Szoáré!

– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk. Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának, régi barátnőnknek.

Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen köpönyege.)

Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az inyenckedést!“ szólt s furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény, amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok. Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel. Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei, amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)

Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott s az asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.

– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok. Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.

Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.

– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter elhagyta a szobát.

Katonás komolysággal lépett be a legény.

– Mi ujság, János?

– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.

Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az öltözködés idejét halogatná.

– Mit rendeltünk mára, János?

– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.

– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!

– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.

Alvinczi elgondolkozott:

– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?

– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.

A fejedelem a multba nézett.

A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott. Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye felöltöztesse.

A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában, mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette.

A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt. Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon.

A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.

– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.

Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyegét.

– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…

… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt), Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.

– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében, szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.

A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:

– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt Viktória-fontot!

Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.

Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.

– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.

A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el, mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.

– Jó éjszakát, János.

A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.

(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a kezét, mintha láza volna.)

Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.) Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás hölgy“-ről, most csupán annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről. Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)

Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.

– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!

A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában nagy utazásokra gondoljon.)

A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli napsugárban.

– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog, Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki mintha a közelgő tavaszt hirdetné.

Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.

– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A nagyúr parancsolja.

Alvinczi a füstbe nézett.

– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való. Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában, talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő, mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.

Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden jóbaráthoz illik.

– Verset fogok róla írni.

– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pirban égő aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel az Alpesekben, körül a pirosló havu szűz ormok, lenn a mélyben a tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.

– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.

Alvinczi intett a kezével:

– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem tudom elfelejteni, amióta láttam.

– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.

– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában tüntek el. Kár, hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana az éj sötétjében s Clarencet gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.

– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű urak karjaiba.

– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz, hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt, mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés. Például, igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én gondoskodhatnék.

– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!

Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A Jánoshegyen volt egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával szeretkezett s a termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi remetéskedés után szinte megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik, nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír és kis lapot alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és fütyörészve jött le a hegyről.

– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában, amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.

Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.

– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.

– Már felöltözött.

A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott arcán.

– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem jöhetsz.

Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a falon függött volna.

A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt halmozták volna fel s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi kis húst vegyenek magukra.

A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.

– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.

Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.

Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín-szoknyás asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el végleg a temérdek iratok.

A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor, lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő várható. A spanyolszakállas ellenben egyházgondnokhoz való ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.

– Jó napot, méltóságos úr.

Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem vette föl az ünnepélyes alkalomra veterán-kardját.

Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos kalapkában, finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a szerződést aláírja.

Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette zsebkendőjét.

A kövér jegyző sebesen olvasta:

– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti színésziskolai növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir. kamarás, földbirtokos…

Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.

A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony óhajtásához mérten a színi pályára lép…

Az aláírások következtek.

Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez alkalommal.

Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.

– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.

– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.

Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis imakönyvét vette elő, e szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen violává lett francia hercegnők imádkoztak.

– Ime, jegyesi ajándékom.

Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.

– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.

A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott és olyan hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:

– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek. Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz füzve. Lehet, hogy jó szerencsecsillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy még sok örömöm lesz a kis leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak igérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot. Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá, mint a két szemedre.

– Igenis, sire.

Egy óra mulva János inas berontott a szobába.

– Méltóságos úr, itt van a hajós.

– Miféle hajós?

– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.

– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.

– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva János.

A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját. Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen előrenyomult.

– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak ismerem. Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik. Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem jelentést tenni.

A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó aranyfonttal.

János ismét a szobába nyomult.

– Csengetni méltóztatott?

– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál egész nap.

– Úgy lesz, méltóságos úr.

Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi kocsija.

A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn Alvinczi a kocsiból kiszállott.

Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér selyembe öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely fejedelmet.

– Parancsoljon, Monte Cristo uram?

(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek előtt.)

– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi úr a diványon elhelyezkedve, ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben Louise asszony a Kis Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a címeket kommentárokkal kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem vigyázott a ringyó…

– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyasajtókat a jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol királyok, biborosok és nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan bezárta.

– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi és halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott – gyermekkorom óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár vizet!

Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját alsó ajkára téve nézett maga elé.

Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a diványról, amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg hímezte.

*

… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott, megragadta a szerkesztő kezét:

– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom látogatni.

Rezeda úr vállat vont.

– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná. Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.

– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.

Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:

– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még férjhez is óhajtanak menni.

– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.

Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a primásnak, ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált másnak, mint annak a vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a Valse de Moscox hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy festett bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)

Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé nézett.

Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál volt. A kapitányt Henriknek hívták.

A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van, csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke szemében mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a pályaudvarra hajtat. A hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e hóesésben… Az expresszvonat pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron és jószagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.“

Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket a Valse de Moscox alatt.

*

Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról észrevette a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el, mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át. Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.

Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s üde illat áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid ruha alól.

– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. – Benne van már – a lábam?

– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem. Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még akkor megjelenünk.

– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem átkarolta a Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott, mint a hajnali harmat fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére, aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.

– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!

– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az ujságot s a szekrény tetejére hajította.

Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla fölött fölkiáltott:

– Klára, dugd el a nadrágokat!

Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája alá, azután megint elővette.

– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi nadrágunkra, látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.

Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre s a kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.

– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam, amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És a derékon csokorba kell kötni a szalagot.

Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.

Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint egy majálisozó diák.

– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti, selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok a spinéten, ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy név, egy régi grófnő neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás lábakon, hol a térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap, amely rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta hullámzó fürtök, mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc; kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap; így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi pasztellképből? – Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre mutatott.

– Ott szoktam varrni.

Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait végigfuttatta a billentyükön.

– Itt szoktam ábrándozni.

– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre, úgy látszik, már régen készülődött:

– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította. Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák, köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is érdekesebbek legyenek a civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez magán: szintén csak azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket, szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten árvaleánykái.

– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek udvarolni kell.

Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a Hoffmann szerelmi dalát.

A zene alatt Klára halkan megkérdezte:

– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig nem lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?

– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.

Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:

– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy bárkinek? Ha egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.

Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő alatt járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult Klára simogatására.

– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.

Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat; ez azonban szomorúan nézett a földre:

– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.

– Nem baj.

– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe. El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy grófné lesz, vagy utca leánya.

Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét ajtaját nyitotta ki egyszerre.

Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.

Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.

– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben a Fedórában játszottál, – mondta később halkan Szilvia.

Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára ideges, örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna. Remegő hangon, de vidor mozdulattal fölkiáltott:

– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?

Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet kapott.

– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, – felelt szertartásosan Szilvia.

– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.

IV.
A legbarátságosabb pesti ház.

Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sevigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadur volt, – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez időtájt.

Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là Romantique – színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett, vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.

A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.

Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, – köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád, elolvasták az írók munkáit, a történelmet és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket, hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“ lenge szökéseiről még bőven beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.

Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen hangzott ez valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.

A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.

Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhitat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.

– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S bűnbocsánatra mindig számíthatsz.

Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte Ferdinánd.

– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.

Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében. De ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louisenak bérelt és fejét a nő ölébe hajtotta.

– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.

Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró-helyeken.

A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is, sok évig nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt, semmi más.

Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek, hol a falon antik feszület volt s rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen Gábor hajdui csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház ellenségeivel, éjjel viziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál!“ – írta minden levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit egy nagyműveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.

A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.

Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet alatt külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.

A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon, sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.

A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi bálok tündéri pompáját, a Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjü kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, – amelyet eddig csak regényekből ismert, – a régi dacos, makacs, de mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben, bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága révén volt szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy sör-császárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse: „Louise de Péczely.“

S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját folytassa, terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.

A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el itthon a csatát.“

Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich hercegnő forgatott egyszer ujjai között.

A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy csomó magyar arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…

– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta komoly, harmatos tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.

Ferdinánd megcsókolta a homlokát.

– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!

… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párisban és Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat, amelyben kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem tanakodnak rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában is kiárad egyéniségükből.

Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett emberszámba.)

A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi játékai után búsúl.

– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának, mintha már nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.

Rezeda úr megérintette a Klára vállát:

– Az Alvinczi titoknoka!

Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre, ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és rövidszárú fapipát tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta föl a kis Bonifácz Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén jánoshegyi kődarabhoz volt intézve: