Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:

– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok és Bonifácz Béla a barátom.

Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott édesanyjára gondol.

– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.

Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.

– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam már rossz.

– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam, amikor szerencsém volt hozzá házamnál.

Szilveszter legyintett:

– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta? Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban sokat jártam utána.

Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszunyaku üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú madarát egy sarokba tették.

– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.

– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobaleány.

– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen töltögetett a poharakba.

– Szép kisasszony, a maga egészségére!

Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.

– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.

Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera, mint egy öreg nagybácsi nézi a hugát.

– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis korcsmában szegény Balázs Sándorral?

– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!

Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem találta, holott regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier-izlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa-asztal, pohárszék, mint valamely falusi uriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt butorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók, – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte Klára az egyik képben Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson föllépett.

Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerü ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő, majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas, később hegyeslábu íróasztalkájára könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket írja.

Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a magyarruhás urakat és hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő előttről gyöngyös fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.

Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt. Egy gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek fején kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.

Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal úr s fiatal leány arcképe.

– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül. Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A férfinépség mind háládatlan.

– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.

– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna. Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős se volt, amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán fölneveltem Marcit. Az anyja húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párisból küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.

Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte zsebkésével.

– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.

– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám, belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten belém döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, – magyarázta Klárának a háziasszony.

Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az asztal végén.

– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?

Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.

– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát, amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a kedvem egy hétig.

Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott, mintha tormába harapott volna.

Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle, neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!

– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja, komám, nem tudna valakit komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi kellene a házhoz.

Ilics Iván csúfondárosan nevetett.

– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá kergetné!

– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.

Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után abbahagyta az étkezést.

– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp volna. Talán még a lapom is élne.

– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.

Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:

– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem. Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot fölrobbantani!

Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja ragyogott:

– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.

Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnürt hordott, holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.

– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy kapudon lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? – fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta és különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:

– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.

Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta a szemöldökét:

– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy Bártfai sohasem szokott hazudni.

Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.

– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. – Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem? Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig Sekszpir. Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.

Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz, szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek. Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott? Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha, hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik végéről a másikra gyalogolt.

A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek pompásan izlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.

– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony. – Lenke, segíts az öltözködésnél.

– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már hallgass a Hentzi-szoborral.

A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl, kis kendőt vetett a vállára s kalapos-skatulyát vett a kezébe.

De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú szobaleány ijedt arccal lépett be.

– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte részvéttel és levelet nyújtott át úrnőjének.

Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat játszák, mérgesen dörmögött:

– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs.

Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomoruan, mint vidáman.)

– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az embert, Julis!

A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.

Egy borszagú házmester jött be az ajtón.

– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő urat.

– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.

Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már közeledik…

– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.

Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.

– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. – Elfelejtettek neki vacsorát adni!

– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig elpirulva, gyorsan kisietett a szobából.

Szilveszter fölsóhajtott:

– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.

Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.

– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.

Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat fölhajtotta, szinte kérkedni kezdett:

– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó honvéd, akinek a szobájában kell tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.

Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:

– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.

– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos arcfintorítással.

A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, únott, fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint máskor és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsal-nak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges időben és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bibornoki ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a Belvárosban. Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott, hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság tagjain.

Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis Bonifácz azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján fölkiáltott:

– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet parancsolni.

A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját és az asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:

– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak tovább.

Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt, mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos volt. (Agglegény létére mindig valamely furcsaságot látott a nőkben és őszintén tisztelte őket, mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)

Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem segítségére sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy váratlanul társaságba keveredett.

Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.

– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…

Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louisera:

– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!

– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a nihilista úr, de hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunsziv nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra induló magyarok lovai nőttek föl s a nyeregkápában az unghi hegyekig tartott az otthonról hozott takarmány, – mondá Louise asszony szónokias lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat kiejteni.

Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és futó pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)

– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.

Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte. A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.

– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni mertem. És elhagytak.

Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.

– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a pisztolygolyók személyes barátai volnának.

A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.

– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam… Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát, a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hirlapba.

Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:

– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?

– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam.

Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!

Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…

Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem jöttenek.

– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt, madame.

Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.

– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol dörmögne az ebéd miatt?

– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván csufondáros hangon.

Louise asszony erre komolyan megharagudott:

– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?

Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:

– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes ember.

A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter, Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)

Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság felé:

– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!

Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:

– Hallgasson, vén gazember.

Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:

– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte, – kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!

Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart, most végérvényesen fölállott.

– Későre jár!

Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:

– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű kisasszony!

Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.

Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette, hogy Klára ábrándozik.

– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.

– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek. S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni.

Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a szívében.

– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…

– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a pattantyus-utcai régi házon.

V.
A vörös postakocsi megjelen.

Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.

– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)

Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:

– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat… Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon, miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba.

Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója, hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál, férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak, bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.

– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! – mondta csöndesen.

Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett, mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.

– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…

– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!

A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az égő cigarettát.

– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes, kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult színésznőhöz.

– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!

– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.

– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett olyan…

– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam szeges korbács nélkül. Induljunk.

Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a tányérra, lemondó hangon megszólalt:

– Én nekem ismét itthon kell maradnom?

– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.

Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután fölemelkedett az asztaltól:

– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak felé, öltözködünk.

Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem segítettek egymásnak az öltözködésben.

– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, – odakünn a mezőkön még olvad.

– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.

– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.

A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)

– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.

– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.

Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.

– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.

Lóvasútra szálltak a hídakon túl.

Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott. Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.

– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát fúrt a puha talajba.

Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Jánus-arcát.

– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?

– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.

Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a Tündér Ilona előtt.

– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni! Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!

– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem heveredik le az erdőben!

Rezeda úr nevetett:

– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges, amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem. Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!

A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.

– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.

Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció. Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó, titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat. Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?

Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék fák között az elhagyott kertbe.

Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt. Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth kisasszony a szívére szorította a kezét…

A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes, fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.

Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.

Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat elvégezzék…

Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.

Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető Horváth kisasszony karjába kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.

Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a rejtelmes lak felé.

Jó darabig mentek szótlanul.

– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a homlokát.

Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a talajt.

A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan megfáztak az erdei sétában.

Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl a Tündér Ilona előtt.

Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit, amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a leereszkedő tavaszi alkonyban.

– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.

Rezeda úr gúnyosan mosolygott:

– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt sem látta meg fátyola alatt?

– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy ebben több szerencséje lesz.

– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban, menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl Horváth kisasszony.

– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott mosolyogni.

Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös postakocsi – érte.

– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.

Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:

– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában? Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.

Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt, bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.

– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.

Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:

– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t, vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…

VI.
Az utolsó nihilista.

Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja, a dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán tudott Budáról Pestre jutni.

Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kis madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és ibolyaszagú fiatal hölgy elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik és az itt maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok fölött szemlét tartanak az élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival, éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívhatni a herceg úr ő fensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket, mezőket a közelgő nyár szép virágainak.

A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak s a hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká, napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól remegve nyul a meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább és a vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának tálaltatja Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és jó húst mellé) megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász, friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket és csak a keserű pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.

Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni barna kis köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne.

Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították a vám megfizetésére.

A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.

(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)

A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról-szóra olvasható. A vámőrök mindig szigoru emberek voltak és most is meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényhez ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy valaki, gondolkozó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a fővárosban, ne mehessen át az alaguton, mert elfelejtett két darab rezet a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az ablakot a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és meghizott öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért és az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék hulladékait, vagy énekesmadarak gyomrát pikáns mártással öntötte le a francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“ „Regény!“ „Szerelem!“ kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon kivül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos, boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes törvényeit nem szegi meg.

Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül a vér oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam van! Mindig igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“ mondták a vérnek a hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy két krajcár hiányában emigy kelhessen át Budáról Pestre.

Már két napja nem evett ekkor…

Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte fejedelmét és Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és kék kalapjában sört ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének, álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpenyegében – (amilyenben a szegény vándorénekesek járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott s így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át Pesten. Már esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s a kénzsinórt meggyujtja délután hat órakor. Azután az összekötő vasuti hídnak vette útját, hogy pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a boldogtalan kis ember mögött, aki négy mérföldnyi utat tett meg, hogy esetleg borából megkinálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és régen nyirott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.

A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti hídon s adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre, ahol egy elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.

Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A hegyen azonban még világos volt.

A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta ott Bonifácz Bélát.

Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben, akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és hosszu mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap mulva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, tovább ment, de távozása előtt költőket rendelt a beteges lelkü asszonyságnak: a bús és aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és Turgenyev Iván Tavaszi hullámait…

– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg csatját megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.

– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü asszony.

– Majd megírom a többit!

Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel. (Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát vagy Hajnalkát már divatjuk multjának számítottak. A régi imakönyveket is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet írt. Igy modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.

– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam, hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az asszonyokat.

A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla szavaira.

Az asszony megfogta a nihilista kezét:

– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában, mint nálam létekor mondta.

Béla vállat vont:

– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.

– Ahová én három napi bolyongás után találtam el.

– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?

– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy szerelmi reneszánszokat igérnek az olvasónőnek s éjjel sört isznak és Jolán úrnő árvaleánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem, ha fiatalabb volnék!

– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?

– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.

A nihilista megcsóválta a fejét:

– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü Benedek Aladár az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen, miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek és zsidó nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem egyszer bukkannak elő eredeti sorok a Manfrédból, vagy az Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél kevesebbel sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire bealkonyodik a Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és pirosmellényes Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót, vagy Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai jellemek és a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi víz- és viaszgyertyaszagu szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék szemével ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült, olykor szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A nemességnek és gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az éhenhalt angol poéta, vagy a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt, aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, mint a régi aranypénzek, amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal, babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor, magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenkint kimenőt élvez, midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy Londonban és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz, ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni. Az angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos British Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kisérve, a messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime, ők az én barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.

Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a tornyok magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló csillagait.

– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó előtt, fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén emberek. Elég részem volt a vén emberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és emelkedő csillagu férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs lapja!…

– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla mélabúsan.

A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.

– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgy sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő iróba, mint George Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt a józsefvárosi kis kuglizóban!

– Kegyed egy stréber nő!

– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az írók frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem… Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.

Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias léptekkel elvonult a jánoshegyi kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utána nézett és őszes szakállába halkan mormogta:

– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!

Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz urat.

Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak. Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.

– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal… Mi nagyon szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.

– Menjenek haza az édesapjukhoz!

– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk. Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint apánk, vagy mint öreg barátunk…

– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok, elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban haldokoltok.

– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.

Bonifácz Béla elgondolkozott.

– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok. Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek semmi köze sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat esztendős leánya fölakasztotta magát. S ime benneteket elhágy anyátok, mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…

– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.

– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek, amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek természetellenes kivánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az irodalom ürügye alatt.

Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr ruházatát.

– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karonfogta a bozontos, öreges emberkét…

… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén, ahol a helyőrség kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot.

Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták mindenüket. Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.