Rezeda ur nemes barátja és pártfogója Alvinczi Eduárd engedélyével több nyárilaknak birta kulcsát, amely nyári házak a főváros különböző részein foglaltak helyet. Igy: szabad bejárása volt Rezeda urnak a Svábhegy ódon kerti házába, amelyben egykor Kemény Zsigmond, a regényiró bujdosott el az emberek elől és oly szomoru volt a ház, mintha a regényiró eltávozása után is itt maradtak volna a kisértetek, amelyek éjszakánkint a különböző regényeket mondták tollba az irónak. Kulcsa volt egy zugligeti és egy margitszigeti villához, amelyek évek óta lakatlanul állottak. Ámde található volt a Borz utcában is egy földszintes ódon ház, amelynek alacsony kapuján egykor Alvinczi ur besurrant hölgyekkel, akiket a régi álarcosbálakról szöktetett meg, és most már évek óta legfeljebb Rezeda ur látogatott el a néma házba, hogy meghuzogassa a muzsikáló óra zsinórját. Ezeket a házakat és villákat a gazdag Alvinczi ur még abban a korban szerezte, mikor Magyarországon a romantikus szerelem volt divatban és az előkelő urak kedveseiknek házakat, földbirtokokat ajándékoztak. Egy későbbi szegény korszakban el sem képzelhető, hogy voltak szeszélyes dámák, akik egyetlen pillantásukkal megparancsolták a férfiaknak, hogy érettük könyökig nyuljanak pénzes erszényükbe. Sőt ebben az időben nem ritkaság, hogy becsületet is áldoznak a férfiak a nők tiszteletére; szegény sikkasztók elmélkedhetnek erről a börtönökben és Amerikában. Alvinczi házai is természetesen női szeszélyből kerültek a régi birtokosok kezéből az uj birtokoséba. A hetvenes és nyolcvanas években, amikor a női divatban a turnér szerepelt, hatalmas strucctollak lengenek Rembrandt kalapjain, a kaméliás hölgy szentimentálizmusa a szivekben és az osztrák birodalom koronahercege jár elől jópéldávál, hogyan kell nőkért szenvedni és meghalni, Alvinczi Eduárd is hódol a divatnak és olykor rabszolgájává szegődik egy-egy dámának, bár természete inkább a rideg parancsoláshoz szokott. Őregasszonyok és memoárok őszinte vallomásaiból tudjuk, hogy a pesti turf zöld gyepén, a társaság nagyvirágu selyemmel bevont butorzatu szalonjaiban, a Stefánia-ut lovaglók részére fenntartott utján, az akkoriban divatos drótsziget majálisain, a Hatvani-utca aszfaltján, a Szervita-tér virágos boltjaiban, Monasterly és Kuzmiknál, ahol a legszebb ruhákat a legszebb varrónők varrják, a népszinházi kórusban és a józsefvárosi házmesterlakásokban: mennyi nagyralátó és nagyravágyó fiatal nő szerepel, aki a ponyvaregények hercegeiről álmodozik és szerencséjét formás bokája révén véli elérni. Ártatlanságukat nem adják olcsóbban, mint egy házért; regényességükben (miután már nem küldhetik a férfiakat az oroszlánketrecbe), áldozatok megtételével teszik próbára a férfiakat. Leginkább házakat kértek ajándékba a nők ez időtájt. Senki se gondolta, hogy nem messzi a korszak, midőn meg kell elégedniök egy kék bársony tokban villogó ékszerdarabbal, amely ugyan „jól fest“ a váci-utcai ékszerész esti kirakatában, de a zálogos alig ad rá valamit; még későbben egy ruhácska tarka rongyai, vagy egy pár cipő jelentik, hogy a férfiak áldozatkészsége hanyatlóban.
Alvinczi természetesen ugyancsak nők részére vásárolta a különböző villákat és házakat. Vett házat Pesten és környékén, vásárolt Bécsben és Badenben, amint ezt a hölgyek szeszélye parancsolta. Egyik szerelme olyan házat akart a pesti munkásnegyedben, amelyben csupa kis lakás van és jó áron lehet bérbe adni a szegény embereknek; egy másik delnő a Margitszigethez kötötte magát, ahol majd öregségére meghuzódik és Szent Margit történetét olvassa, de addig is jó áron bérbeadja nyaranta gazdag pesti polgároknak. Egy harmadik urhölgy csak oly feltétel alatt hallgatta meg Alvinczi Eduárd esengését, ha a Borz-utca táján gondoskodik szerelmi fészekről, mert ezen a tájon lakik a varrónője, tehát feltünés nélkül mehet végig a belvárosi utcán. A negyedik szerelem a késő őszi napokban a Svábhegy aranylevéllel behintett utjain kivánta ernyője hegyére tüzni Alvinczi szivét, az ötödik Badenba vágyakozott. Alvinczi gáláns férfiu módjára szivesen eleget tett a nők kivánságának, utóvégre ez volt a divat a Kaszinó-erkölcs. Ámde Alvinczi szeszélyesebb volt mint a nők. Többnyire kiábrándult a nők bolondságaiból, elmenekült orsójukról, mielőtt végkép felgombolyitották volna. A házvételek után gondolkozóba esett: vajjon a házak tulajdonjogát valóban átirassa-e a nők nevére és ha Alvinczi gondolkodott, mindig józan esze győzedelmeskedett. S igy ez időtájt, mikor Rezeda ur gyertyácskájának fénye szürődött ki a leeresztett redőnyök közül a Borz-utcában, vagy a svábhegyi ódon villából: elmendegéltek arra öregasszonyok, akik azt regélték, hogy e házak az ő tulajdonuk lehettek volna, ha botor ifjuságukban nem hallgatnak a szivük szavára; vajjon, kinek világitja meg szerelemtől önfeledt arcát odabent a gyertyácska?
Rezeda a kulcscsomagból azt a kulcsot kereste elő, amelyen kereszt volt, mint a családi kripták kulcsán és a Borz-utcai ház kis kapuját nyitotta. Ezt a házat valamikor egy erdélyi uraság épitette, aki hetekig utazott ide hazájából forsponttal, póstakocsival, hogy itt az esztendő bizonyos napján egy külföldi énekesnővel találkozzon. Az énekesnő néha egy messzi külföldi városban hagyta abban szereplését, hogy pontosan Pesten lehessen. Egy napot töltöttek az ódon kis házban, aztán az egyik utazott kelet felé, a másik nyugatra. A mult században voltak ilyen regények, amelyeknek hallatára ma érthetetlenül csóválja a fejét az ember.
Alvinczi, mint hü királypárti a mayerlingi katasztrófa óta nem fogadott vendéget ebben a házban. Aludtak a szobák, Alvinczi gyászolta Rudolfot. A szalón egyik asztalán ugyanis Rudolf sajátkezüleg aláirt arcképe állott, amelyet Alvinczi egy vadászaton emlékül kapott a trónörököstől. Az ezredesi egyenruhába öltözött szőke férfiu most már örökké kihunyt szemmel nézett az elhomályositott szobába. A régi királyság utolsó nagy regényese, a szerelmében tragikus halált lelt koronaherceg: ugy ment el a monarchiából, mint az utolsó habsburgi lovag, a második József császárok, Miksa császárok, Orth Jánosok utóda. A pesti pékek még sütötték darab ideig a Stefánia kifliket, majd azok is kimentek a divatból.
Rezeda ur szerelmes korszakában szeretett a Borz-utcai ház csendességében elüldögélni. A hegyes lábu iróasztalkáról lefujta a port és az irómappából megsárgult szinü, lobogós cimerü levélpapirost vett elő. (Az itatós papiroson még nyoma látható a delnő ideges kézirásának, aki itt utóljára hiába várta Alvinczi Eduárdot.) Rendesen itt irta meg hosszadalmas leveleit nemes barátjának és pártfogójának, Eduárdnak, aki már több esztendő óta Bécsben tartózkodott. Ezekben a levelekben szó volt magyar politikáról és a pesti nők magaviseletéről, a váci-utcai divatról és az ismerősökkel történt eseményekről, a városi pletykákról és a nagy kártyások sorsáról, zsidóasszonyokról, akik legujabban kikeresztelkedtek és kokottokról, akik merészségükkel és botrányukkal feltünést keltettek, a legujabb párbajokról és bravurokról, Reiszné ezer koronás kalapjáról, amely napokig közszemlére volt téve egy belvárosi kereskedésben, Daisyről és K. grófnőről, a legujabb kuplékról és utcai kifejezésekről, amely dolgokról Bécsben Alvinczi ur bizvást értesülhetett, akár a Pesti Hirlapból, de ő régi emberek módjára: inkább kedvelte a levelezést, mintha dilizsáncok vinnék a hireket napjainkban is.1)
A három egymásba nyiló szobában néha hosszu délutánokat töltött el Rezeda ur. Elábrándozgatott a mult idők emberein és hölgyein. Képzeletében felnyilott az ajtó és rövid álarc alatt jelentek meg titokzatos dominók a küszöbön, mintha farsang volna Pesten: a nagyvirágos foteleken fátyolos kalapu, titokzatos illatu urnők ültek keresztbe rakott lábakkal; ruha nélkül, csupán papucsban és kalapban futkostak kurtizánok; a harmóniumon szent dalokat játszott, az őszbecsavarodott erdélyi birtokos énekesnőjét látta… A falakon régi metszetek, Léda hattyujával a széles ágy felett; kölnivizes üvegek, kefék és fésük a tükör alatt; a hármas függönyökön át egy másik, messzi világból a ritka utcai kocsirobogás. Az ajtók jól záródnak és a spanyolfal mögött füzőjét, amelynek pattogása hallatszik, bontja valaki. Nagyuri kéjtanya, amelynek csendességét nem zavarták kétségbeesett zokogások, sem botrányok. És ha lelt is összetépett zsebkendőcskét a házmesterné takaritás közben a diványon, bizonyára más jelentősége volt annak, mint az összetépett zsebkendőknek általában szokott lenni.
Rezeda ur felvonta Alvinczi papucsát, magára öltötte puha kelméből való házikabátját, a szekrényben mindég talált egy üveg francia likőrt vagy hollandus pálinkát, amelyből gondolatait kiszinezhette. A cigaretta-füstbe nézett és addig leste a mezitelen Lédát, amig az Antóniához lett hasonló. Addig tartotta behunyva szemét, amig a mellette álló fotelbe fátyolos kis kalapjával, izgult-keztyüs kezével, kutyácska nyugtalanságával előnézegető cipőjével, az ijedelemtől és várakozástól fojtott hangjával letelepedett: Antónia. „Senkit sem szerettem soha, csak téged“, mondja a túlvilági hang és e sokat látott spanyolfal, a régi metszet, az ezüstdarvak kinyujtott csőrén álló hamutartó nem szólalnak meg, hogy már egyéb alkalommal is hallottak ily szavakat hölgyek és urak szájából. Majd bujtogató kacaj, megelégedett nevetés hangzik az ágyasházból és hosszu ingben ül az íróasztalnál Antónia, hogy a leveles-fiókot kikutassa. Az itt felejtett kartonokon a halvány lila szinü tinták még mutatják a régi izeneteket. „Hatórakor ott leszek nálad!“ vagy: „Csak holnapután jöhetek, mert vendégem van!“ A szöveg majdnem mindig egyező, csak a levélpapir, tinta és kézirás más, mintha századok óta nem tudnának uj szavakra szert tenni a találkára járó nők. A délutáni litánia után a kék hóban a ház felé voltak forditva a cipőcskék orrai, mig azon időben, mikor az angyali üdvözletet huzták el a sánta öreg harangozók a belváros templomaiban a lábnyomok visszafelé mennek a gyalogjárón, hogy talán csak évek multán jöjjenek ismét a Borz-utcába és szemrebbenés nélkül menjenek el a ház előtt, amelyben egy drága óra emléke maradt. Vajjon, hogy koppanna Antónia cipője, ha egyszer, tétován elmenne az ablak alatt? Ebben a percben meglendült alig hallható hanggal a folyosó csengője. (Régimódi húzos csengetyü volt a kapu mellett.) Rezeda urnak a torkában vert a szive, amig ajtót nyitott. Antónia állott előtte.
„Bocsánat, hogy leskelődtem maga után. Sokáig maradt a házban, azért bátorkodtam a csengőhöz nyulni. Nem tehetek róla, hogy csengettem. Akaratom elhagyott, csak azt éreztem, hogy egész életemre szerencsétlen volnék, ha nem érinteném meg kezemmel az oroszlán szájából kilógó karikát.“
Rezeda ur bevezette a házba Antóniát, leültette az előre kiszemelt fotelba és féltérdre ereszkedett lábánál.
„Igy gondoltam, én kedvesem, rebegte boldogan, mert még nem tért magához e váratlan esemény folytán.
Antónia e napon szőke volt, de szőkesége nem hasonlitott se Augusztáéhoz, se a vaniliafagylaltéhoz, Rezeda ur eddigi szőke ismeretségeihez, akik az elmult években világitottak a szivében, mint zsalugátereken beszürődő napsugarak. Antónia olyan szőke volt, mint a nőstény oroszlán. Dus haja Cleo de Merode módjára volt fülére fésülve (amely hajviselet azért ment ki Pesten a divatból, mert a hölgyfodrászok ráfogták, hogy tüdővészt okoz), ezenkivül lila fályol volt kis fácántollas kalapjára igazitva és álla alatt szorosan összevonva, hogy nemes orra kiemelkedett mint a liliom. A fátyol alatt szemei oly mélyen kékültek, mint Trieszt felett az adriai öböl. Szájából titokzatos melegség áradt, mintha a fogak között már fehéren izzanának azok a szavak, amelyek, midőn elhagyják helyüket ugy szállnak, mint a tüzmadarak a szélben, hogy lángra lobbantsák a jámbor szénaboglyákat.
Damasztiné becsületére válott Antónia toálettje. Izléssel és finomsággal volt felöltöztetve a leány, mintha a budai részekben volnának találhatók a legjobb varrónők és suszterek. A harisnya megfeszült a lábon, mint a lovarnőkön a trikó. És Antónia válla keskeny és háta szeliden előrehajló, mint a szentéletü apácáké, vagy dámáké, akik Reichenhall enyhe levegőjében ápolgatják gyenge mellüket. Általában oly törékenynek látszott Antónia, mintha csak egy mulékony álomból ereszkedett volna néhány percre a Borz-utcába, két kézzel kell megfogni finom keztyüs kezét, hogy el ne szálljon, mint a selyempapirosból való ballerina a kéményen át.
„Tudom, hogy későbbi években majd megvet engem gyengeségemért, rebegte Antónia, – ámde én mindent feláldoznék ujra, gondolkozás nélkül, hogy őnnel találkozhassam. Azon este óta, midőn oly fájdalmasan megsértett, szüntelenül arra gondoltam, hogy mivel bántottam meg? Olyan nagy az én vétkem? Hisz nem teszek egyebet, mint önt szünet nélkül szeretem, ébren és álmomban, mint egy elvarázsolt, aki nem tud másra gondolni, mint szerelmére!
„Én tudom, hogy ön engem gyanusit azzal, hogy nem vagyok ártatlan. Látom, hogy ez a kigyó mardossa szivét szünet nélkül. Észreveszem, hogy mint boritja el sötét fátyol a szemgolyóját, amint rámtekint. Ezért jöttem, hogy bebizonyitsam önnek: ártatlan vagyok, szerelmére érdemes.
„Az én anyám táncosné volt Oroszországban és gyermekkoromban mindenféle babonaságra megtanitott. Akkoriban kezdődtek Oroszországban a zsidóüldözések, amikor én születtem. Anyámnak tehát nagy szüksége volt boszorkányos tudományára, hogy életben maradhassunk, miután ő az üldözött fajhoz tartozott. Gyermekeszemmel emlékszem a hagymafejü templomokra, csengő szánokkal hangos utcákra, keresztutaknál lobogó máglyákra, piros ködmönös, Krisztus-haju, szelidtekintetü parasztokra, rendőrsapkás házmesterekre, földöncsuszó szegénységre, padlásokra és pincékre, szakállas, félelmetes zsidókra, mindig jajveszékelő öregasszonyokra, égő házakra, robogó lovascsapatokra, a havon barnálló vértócsára, városokra, amelyeken át éjszakának idején keresztül surrantunk, idegen emberekre, akik előtt nem volt szabad egyetlen igaz szót sem ejteni, nagy szakállu papokra, akik minden városban megkereszteltek, de otthon mindig héberül imádkoztunk. Csalva, rejtőzködve, eldugottan éltünk füstös odvakban és az ablakot sem volt szabad kinyitni. Sötét éjszaka kopogtattak az ajtónkon titokzatos férfiak és mi gyorsan felkaptuk batyuinkat és velük futottunk a félig felnyitott vámsorompó felé. Pusztákon vándoroltunk keresztül, ahol kóbor cigányok patkót tüzesitettek lovaink számára, a szél fütyült ponyvával bevont kocsink körül és ugatott a nádas, mintha szörnyü nagy rókák tanyáznának benne. Puskin verseit csak később ismertem meg, de emlékszem, hogy láttam azokat a hallgatag vándorcigányokat, különös hangokkal teli pusztai éjeket, sebesléptü, ezüstkigyóhátu folyókat, hallottam a messziségben zengő szenvedélyes zenéket, epedő dallamokat, amelyek ugy vibrálnak a szivben, mint a szél lengeti a faleveleket; száguldottam anyám ölében sas-szárnyu paripákon, a vihartól feldult arcu mezőkön át és hidakon át, amelyek ugy kongtak, mint a gyászfátyollal bevont dobok. Majd ódon lengyel városokban huzódtunk meg, csatakos városrészekben, ahol a férfiak nyáron is szőrös karimáju sapkát viselnek és arcuk komor, mosolytalan mint az elátkozottaké; fénylő kincsekkel, zöld aranyrudakkal teli ládákat segitettünk eldugdosni tarka-barka ruhás, tollas fövegü fegyveresek elől, pincékbe és romfalak közé; zsidóasszonyokkal menekültünk földalatti folyosókon, akik oly szépek és ostobák voltak, hogy az arcfestéknek a nevét sem tudták leirni, amellyel magukat csinositották… Öt esztendős se voltam még és ugy tudtam hazudni, mintha minden regényt elolvastam volna, amely azóta a kezembe került, hatféle kontyba csavartam rövid hajamat, hosszasan néztem Krakkóban a férfiakra és az öreg uraknak akkor engedtem megcsókolni arcomat, ha ajándékot adtak. Később fehér patkányokkal kereskedett az anyám és ebből szép jövedelemre tett szert.
„Amikor tizedik évemet betöltöttem, egy bécsi külvárosban találtam magamat, ahol vasárnaponkint a harmónika szólt, testes kirándulók sört ittak a kertekben, a lóvonatot este zöld gallyakkal diszitették fel és a pasasérok ugy daloltak, mintha ez volna utolsó vidám estéjük, ezután mindig szomoruak lesznek. Az előváros mezitlábas gyermekei között határozottan feltüntem cifra ruhámmal, a zsidónegyed kifestett arcu asszonyai megnézegették világosszőke hajamat, megbecsülték kék szememet, édességet nyomtak a kezembe és oly heves hangon beszélgettek körülöttem, mint a veszekedő papagályok. Oh, hogy sajnálom, hogy sohase volt bátorságom és kedvem átmenni a Dunacsatorna hidján, ahol a Rothenturm-utca, a Graben kezdődik, ahol az igazi nőket látni fénylő toalettjeikben, ahonnan csak néha robogott egy batár a mi szegény külvárosunkba! Anyám ekkor különböző vallási gyülekezetekbe cipelt, ahol esténkint a harmónium zengett, nagyszakállu emberek kétfelé törölték a hajukat. Jártunk mormonkhoz, methodistákhoz, baptistákhoz, nem egyesült görögkeletiekhez és igy tengettük, lengettük életünket. Végre anyámnak sikerült egy spiritiszta társaságot összehoznia, amelyben körvezető lett. Találtunk egy megfelelő öregemberre, aki tizenhét esztendeig ült Döblingben, az örültek házában: Theodor bácsi nagyszerüen mondogatta el a saját komponálásában készült imákat a gyülekezetben és mindenképen hasznunkra volt, amint a gombot az asztal közepére helyeztük, hogy az felemelkedjen, vagy a mediumot elinditottuk. Ebből az időből emlékszem anyámnak egy csipkeköpenyegére, amely hasonlatos volt a szenyórák mantillájához. Ebbe a puhaságba kapaszkodtam esténkint, amikor külvárosi utcákban elszaladtunk a sarki gázlámpa mellett. Ibriket és fazekat cipeltünk hazafelé. Némelyik világos kirakatnál megállottunk és anyámmal együtt megigazitottuk hajunkat, egymásra néztünk, összemosolygtunk, hogy okosak, csendesek, lemondók vagyunk. Mi sohasem láttunk bécsi tartózkodásunk alatt fehér csipkekézelős, lakkcsizmás, szarvasbőr-nadrágos hercegeket, sem tollbokrétás selyemhaju hercegnőket, akik á la Daumot kocsin jöttek volna a patkány-utcába, hogy a tulvilági szellemekkel megismerkedjenek. Ellenben klienseink közé tartoztak nagy bérházak házmesterei, akik vasárnaponkint bizonyos kitüntetéseket akasztottak fekete kabátjukra, amelyeket a császártól, vagy a polgármestertől kaptak, idősebb polgárok, akiknek a háziorvos megtiltotta a sörivást; ezenkivül anyám régi ösmerősei közül is ellátogattak néhányan a vasárnapi délutánokon: nyugalomba vonult légtornászok, akik a Práter kávéházaiban a billiárd-asztal mellett müködtek, táncosnők, akiknek virágkereskedésük volt, unott rosszkedvü emberek, akik tisztában voltak az élet hiábavalóságával.
„Mikor Pestre, az Aranykéz-utcába jöttünk lakni, már kilenc fodor volt a szoknyámon. A Calderoni kirakatjában a divatos férfiak arcképei álltak, innen ismerkedtem Alvinczi Eduárd szakállas képmásával, akiről az a hir járta, hogy a legfinomabb gavallér Pesten. De megismertem másokat is, akik mindennapi utjukat a Váci-utcába vették, hogy a százszor látott női arcokban és saját képmásukban gyönyörködjenek a boltok üvegtábláiban. Anyám el volt ragadtatva az előkelő pesti néptől. Mindig azt mondogatta, hogy lánykorában Madridban ismert hasonló fényes szenyórokat, akik udvariasságban és előkelőségben a pestiekkel versenyezhettek. Itt is annyi ősük van az uraknak, mint Spanyolországban. S e dámák oly szenvedélyesen szeretnek, mint a szennyórák; a kártyavető nőket felkeresték a nap minden órájában, ha valamely különös dolog előfordult velük. Titoktartó vénasszonyok gondoskodnak a szerelmesek találkozásáról, akik törvény szerint nem lennének egymásé. Kár, csak a régebben épült házakon vannak olyan erkélyek, ahová éjnek idején fel lehet mászni az esőcsatornán. Kártyavetéssel és jóslással foglalkoztunk tehát e városban; miután egy véletlen folytán (anyám egy régi, Pestre származott barátnéje révén), sikerült néhány titok birtokába jutni, amely előkelő urakra és urnőkre vonatkozott. Anyám mindig szenvedélyes regényolvasó volt. Azt mondta, hogy Pesten legalább is annyi a titok, mint Sue Jenő Párisában és a férfiak oly szentimentálisak, mint a XIX. században voltak. Egy okos nő, aki kellemesen tud csevegni, azt teheti itt a férfiakkal, ami eszébe jut. Ugyanezért anyám megtanitott, hogy hosszan felejtsem a szemem a férfiakon és ezáltal zavarba hozzam őket; rászoktatott, hogy a kezem a kezükben hagyjam darab ideig; valamint kioktatott arra is, hogy elég némely kérdésre csak szempillantással felelni. Nagy tervei voltak anyámnak, midőn a helybeli nők vallomásán át alaposan kiismerte a férfiakat. Ezek az előkelő uriasszonyságok, akik néha órákhosszáig várakoztatták gavallérjukat kapunk előtt, vagy találkozót adtak kedvesüknek előszobánkban: annyi mindenfélét bevallottak anyámnak a hosszu téli délutánokon, hogy esténkint alig gyöztük rendbeszedni a hallottakat. „Boldog lesz az a férfi aki téged egykor feleségül vesz, mert téged már nem kell tanitania az életre!“ – mondogatta anyám, amikor esténkint kis lámpásunk mellett számbavettük a hallottakat.
„Emlékezetünkbe véstük, hogy vannak férfiak a városban, akik női cipőket gyüjtenek, mások hajfürtöket raknak párnájukba. X. azt kedveli, ha oly gorombák hozzá a nők, mint egy hordárhoz. Y. nem tud ellentállani, ha szerelmi kalandjai felől érdeklődnek nála a hölgyek. Egy tekintélyes uriember azt szereti, ha felesége megcsalja kocsissal, vagy házmesterrel. Egy gazdag lovag a meztelen lábát csókoltatja kedveseivel és az a passziója, ha selyempapirosban göngyölt régi négykrajcárosokkal ajándékozhatja meg imádottjait. A krónikások azt mondják, hogy Schiller romlott citromot szagolgatott, mikor költött. Az előkelő pesti uriemberek szerelmi szokásai felülmulják a költőét. Oh, hányszor jött hozzánk parasztleánynak öltözve egy előkelő urihölgy, amig kedvesét, a hintáslegénynek öltözött gróf urat várta!
„Ez volt lánykorom Pesten. Ugy gyüjtögettem a furcsa embereket, mint a bogarász gyarapitja skatulyáit. Talán, mert oly korán nyilott fel szemem, mikor más leányok még konfirmálás előtt állnak, talán, mert meg szoktam a tragédiák sirógörcseit anyám kabinetjéből hallani, vagy mert esténkint anyámmal nagyokat nevettünk a vetőkártyához menekülő, félgyászos uriasszonyságokon, akik elsápadtak, midőn a katona figurája az ő kártyájuk alá került… talán, mert láttam és hallottam, hogyan játszák ki a férfiak a nőket és a nők a férfiakat, a cukrászinas is megunja az édességet és ártatlan maradtam.
„Anyám veszitette el hamarább a fejét, beleszeretett egy vidéki lókereskedőbe, férjhezment, falura mentünk lakni, ahonnan csak anyám váratlan halála után kerültem ismét a fővárosba, de most már Budára. Damasztiné gondjai alá. A vikleres, régimódi Damasztiné vigyázott rám, holott én jobban ismertem az életet, mint egy gyóntatóbarát.“
Rezeda ur először olyan nagyot sóhajtott, hogy majd megszakadt a szive:
„Tudtam, hogy maga különb azoknál a nőknél, akiket eddig ismerni szerencsém volt. Maga a legderekabb nő.“
„Akit én szeretek: azért gondolkozás nélkül feláldozom magam. Tizennyolc esztendős vagyok, de eddig nem találtam férfit, akiért érdemes lett volna csak sóhajtani is, felelt Antónia. Magát szerettem meg és már régen elhatároztam, hogy megkérem: fogadjon el engem kedveséül, tegyen nővé, vegye birtokába azt, ami minden nőnek a legdrágább, ártatlanságomat. Itt vagyok uram, az ön legalázatosabb szolgája.“
„Antónia, felelt áhitattal Rezeda ur, mivel érdemeltem ki a jó istennek ezt a kegyelmességét? Mit tettem én szegény bünös, hogy angyalok tartják alám a kezüket, mielőtt a pokolba zuhannék? Hol követtem el azt a nagyfoku jóságot, erényt, amelyért ily jutalommal fizet a sors? Melyik lehetett az az imádság, hogyan kezdődhetett a bevezető szava, mit tartalmazott a sóhajtás, amely eljutott Szüz-Mária trónusáig, hogy téged nekem elküldjön? Mily babonaságot követtem el tudtomon kivül, hogy sikerült megnyerni egy ártatlan leány hajlandóságát? Milyen napot mutat ma a kalendárium?“
„Ma Szilvia napja van,2) az ön első szeretőjének a nevenapja,“ szólt csendesen Antónia.
„Szilvia,“ – mormogta Rezeda ur és a homlokára szoritotta a kezét. Antónia a vállára hajolt:
„Én tudom az ön egész élettörténetét. Hosszuak voltak Budán a téli esték, amikor Damasztinéval a vasrácsos-ajtóju porcellán kályha mellett ültünk a szőnyegen és a parazsak ugy hamvadtak el a kályhában, mint azoknak a történeteknek hősei, akikről Damasztiné regélt. Több férfi és nő élményeit ismertük meg a hosszu téli estéken, mint ahányról az Ezeregyéjszaka tud. Mikor az ön történetére került a sor, a parázs nem hamvadt el a vasoroszlán mögött a kályhában, hanem tovább égve maradt az a szivemben, de ugy, hogy lehunyt szemeimen át is láttam, mintha ettől az időtől fogva ön nézegetne rám éjjel és nappal; olykor szürke és szomoru a tekintete, midőn betegesen bucsuzott a nap a Gellérthegy mögött; máskor oly vidáman tekintgetett rám, mint a kovácsmühelyben a láng. Én az önről hallott történeteket annyiszor megismételtettem a bóbiskoló Damasztinéval, hogy végül büszke lett az öreg hölgy, hogy ismerősei közé tartozhatott.“
„Vajjon, miket álmodott ez a szegény öregasszony? kérdezte szerényen, de nem minden belső büszkeség nélkül Rezeda ur.
Antónia elmerengő hangon beszélt, miközben két mezitelen tenyerébe vette Rezeda ur arcát.
„Akkoriban különbözőszinü ruhában járatott bennünket Damasztiné; egyik leány világos zöld szoknyát kapott, a másik kék ruhát, a harmadik fehéret. Én leginkább a kék pettyes ponzsi-ruhámat szerettem, mert ilyenben járt Fátyol Szilvia, akit az ön első kedvesének mondanak. Kalapomhoz fácán tollát tettem, mert a mese szerint ugyanilyen kalapja volt Kronprinc Irmának, a legszeretettebb leánynak Budán, aki ugyancsak az ön vonzalmát birta.“
(Altató mesék, amelyeket öregasszonyok találnak ki, midőn összekavarják a valóságot az álmokkal. Hajdanában minden öreg rokkant szerelmes volt Elisabeth császárnéba, a vénasszonyok meg Andrássy Gyulával járták a kontratáncot. A vén férfiak képzeletében fehérharisnyás lábbal, őzléptekkel jönnek az ifjukori emlékek a mult sürü bokrai mögött, mig az asszonyok minden repedtfazék hangjában sarkantyupengést hallanak.)
„Ne mondjon ellent uram. A végzet akarta igy, hogy azok legyenek a legboldogabb téli estéim, amikor Damasztiné mesemondásaiban az ön kalandjait sorolta fel; néha féltékenység és bánat gyötört, amikor a tyúkeszü nőkről hallottam, akik megcsalták önt legszentebb érzelmeiben, máskor féléjszakákon át sirdogáltam ágyamban, amikor Casanova Jakabbal, a Hadnagy utca egykori lakójával vont párhuzamot Damasztiné és hideglelést kaptam a gondolattól, hogy egykor én is csak egy elmosódott emlék leszek az életében, akiről az öreg budai asszonyságok majd fogatlan szájjal beszélnek, mikor a téli szél süvöltözik a Tabánban és a felhők bujkáló félholddal rémitgetik az ifju nőket, akik már nyakukba keritették a nagymama kendőjét, hogy elmenjenek az első szerelmi találkozóra.“
Rezeda ur sóhajtott:
„Én már nem lehetek válogatós a szerelemben, mert időm lejárt. Te, drága lény, akit a jó isten küldött nekem, hogy őszbeboruló fejemet ismét hálatelten emelhettem az ég felé, te földre szállott angyal: te léssz utólsó legnagyobb szerelmem. Letérdepelek és ugy adok hálát a jó istennek, hogy kegyelmes volt lángot gyujtani a szivedben, a templom kövére helyezem alázatos fejemet, hogy megajándékozott egy olyan kinccsel, amelyért érdemes tovább folytatni már-már megunt életemet. Idáig csak szerelmi bánataimban kerestem fel a csodatévő szent képeket, a délutáni templomok elhagyatottságában, a mellékfülkékben, hogy elsirjam nekik csalódásaimat. De mától fogva a főoltárnál talál a déli napsugár, hogy felmagasztosult szivvel mondjak köszönetet teremtőmnek, hogy téged nékem adott. Engedd meg, hogy megcsókoljam a lábodat, amely utánam, értem hozott.“
A leány csendesen felemelte Rezeda ur alázatos fejét:
„Még ne, drága párom, hadd mondom el neked, hogy mióta megismertelek: sokat változtam. Hajamat azelőtt homlokomba fésültem, mig mostanában kifésülöm a hajamat arcomból. Szerettem ugy lépkedni, mint a huszártisztek, akiket szorit a nadrág és ugyanezért lábukkal néha különös mozdulatot tesznek. Nem dicsekszem többé azzal, hogy fiatallány koromban leugrottam az emeletről, magas keréken bicikliztem, férfinyeregben lovagoltam és emiatt bizonyos fogyatékosságban szenvedek, amely miatt szemrehányást kapok a házasságomban. Nem kérkedem többé, hogy én már Casanova Jakab szeretője voltam, hogy más név alatt éltem a földön, de a lelkem ma is egy démoni nőé, aki királyok, költők és koldusok szeretője volt… Oh, én már felhagytam a balgatag gyönyörrel, mely elfogott, midőn barátnéim bámész tekintetét láttam. Oh, én már nem hazudok többé romlottságot a szememmel és derekammal, büszkén és boldogan mondom, hogy ártatlan vagyok. A tiéd lesz ártatlanságom.“
Amig beszélgettek, belopódzott a boldog ifju este a szobába és köröskörül fonta őket füst-barna selyemfonalával.
„Husz éve várok erre a napra, rajongott Rezeda ur. Akkor gondoltam először arra, midőn a pesti aszfaltra tettem a lábam, gyümölcs-szaga volt a Dunának, ser és szaftos-virsli illata a Korona-utcának és a nők tarkabarkaságaikban ugy libegtek előttem, hogy a szivem meghasadt utánuk; jön egyszer egy nap, amikor igazán boldog és győzedelmes leszek az idegen, kőarcu városban. A Dunából felszálló nyári párázatokon át elmosódott Buda, fátyol mögé állott Mátyás-temploma, olyannak tüntek fel a messzi háztetők, mint egy álomváros diszletei, ahol a varázslót várja mindenki, aki az elátkozott lelkeket érintésével, vagy szavával felébresztgeti. Az emberek közönyös arcai alatt egy másik arc lakik, az utcai járókelők baromfilelke helyett egy másik lelket is tartogatnak valahol eldugva, a mindennapi szavak kárpitja mögött gyönyörü mondások remegnek, a bazáros női szemek alatt más szemek is rejtőznek, amelyek lehetnek oly éjsötétek, mint Szevillában, vagy ragyogók, mint északon… Husz évig kerestem e megsejtett arcokat, hangokat, szemeket, várvavárt perceket a lakosság álarca mögött. Néha elcsüggedtem, mert azt hittem, hogy tévedtem feltevésemben. Közönyös, életunt és értéktelen emberek városába jutottam, amelyet elkerülnek vándorutjukban az álmok szines madarai. Évek multak évek után és nem hallottam egyetlen hangot sem, amely szivemig hatolt volna. Sok nővel fogtam kezet, váltottam szót és tekintetet, jártam bujócskát és szalónt, leveleztem, csókolóztam, szeretkeztem, de sohasem éreztem, hogy megérkezett volna az, akit áhitva vártam, akiért a városba jöttem. Mind zordonabbak lettek körülöttem az arcok, mind hidegebbek a szemek, közömbösek lettek az ismerősök, mint a sokszor látott cégtáblák a boltok felett, a hangokat már nem is hallottam, mint a kovácsmühelyek mellett lakók nem hallják a kalapácsok csengését. Már bohó ifjukori ábrándnak véltem, hogy valaha boldog leszek ebben a városban… Amikor a mindenható elküldött téged hozzám, hogy megbocsássak husz esztendős fogságot, alvatag közönyt… sok nőt, aki elment mellettem, anélkül, hogy észrevett volna.“
Antónia csendesen simogatta Rezeda ur arcát és könyörögve nézett rá.
„Én senkise vagyok… Kérem hallgasson, nem érdemlem meg ezeket az imádságos szavakat, amelyeket hozzám intéz. Én csak egy mindennapi lány vagyok és szerencsém az, hogy maga észrevett a sok között.“
„Mily sokat gondoltam rád, Antónia, mikor a muzsikáló órát meghuztam itt magányos délutánokon. Még nagyon kis lány lehettél, amikor már itt jártál előttem hercegnőként, kokottként, apácaként. Te voltál az, akit mindig vártam, amikor szomoru voltam. Te sugtad a fülembe buskomoly órákban, hogy legyek vig, még minden megváltozhat. Te kopogtál az ablakon, midőn oly mélyen lehajtottam a fejem, hogy többé tán fel sem emelhettem volna azt nélküled. Te vagy az a szerelem, akinek jönni kellett, hogy a járó-kelők a kedvesebb arcukat mutassák felém az utcán, hogy muzsikásabb legyen a hozzám szólók hangja, hogy megint érezzem az ifjukori Duna nyári illatát, lássam a háztetők szineit, halljam a kocsikerekek vig pörgését, az Andrássy-ut távolát, a nők fehér harisnyáját, a férfiak lovagiasságát, az élet gyengédségét…“
Rezeda ur felzokogott elragadtatásában. Kinyitotta a két kezét, a szék, amelyben Antónia ült, üres volt. A falon a muzsikáló óra régi valcert pengetett, mintha valaki elmenőben megvonta volna a szerkezet zsinórját.