– De hát ki mondja azt, hogy a porosz királyt kinálta meg Rákóczy a koronával? Miért nem teszi azt a saját fejére, ha kivívhatja?

– Ne jőjjön kegyelmed indulatba. Még lázba hozza vele magát. Higyje azt, hogy nem mondtam igazat. Miért is hoztam ezt most elő. A helyett, hogy enyhíteném a baját, még keserübbé teszem. Bocsássa meg bűnömet. Csendesüljön le és aludjék.

– Nem tudok lecsendesülni. Kitől tudja a grófnő ezeket?

– Én nem vagyok grófnő, hanem soror Arminia. Nem tudok kegyelmednek most többet mondani. Majd ha felgyógyul s a dolog világosabb lesz. Még most csupa zürzavar az. Nem egyébért hoztam elő, csak hogy kegyelmeddel megértessem, mi okozta azt, hogy a fejedelemasszony a világtól végkép visszavonuljon és vele együtt én is. Asszonyszív nem bir meg ilyen megpróbáltatásokat. Nekünk kettőnknek nincs helyünk ebben a most támadó uj világban többé. Beszéljünk másról. Beszéljünk a kegyelmed leveléről, a mit feleségéhez diktált. Lássa, mindent leirtam hiven. Még azt is, hogy angyalok vagyunk mind a ketten: egymáshoz hasonlók. Hát hiszen miért ne lehetnék én is angyal, ha egyszer el lettem temetve, a bűnbánat tisztító tüzében fehérre mosva? Nem rablom el tőle ezt a nevet s nem dobom el magamtól. Legyen ő az, a ki boldog és élve marad; legyek én az, a ki kiszenvedett. Igazán kiszenvedtem. Ki vagyok békülve az egész világgal. A magam szenvedéseit nem érzem többé, csupán a másokét. Nincs, a mit szeressek, nincs, a mit gyülöljek ezen a világon. Elolvassam kegyelmednek még egyszer, a mit nekem e levélben diktált?

Ocskay némán intett.

Az apácza végig olvasta a mult este irott sorokat. «Ezt» elolvasni igazán vezeklés lehetett rá nézve: nehezebb az önkorbácsolásnál.

Azzal kezébe adta Ocskaynak a tollat, hogy irja a nevét a levél alá, s hogy azt fektében végezhesse, az imádságos könyvét tette a levél alá. Azután összehajtogatta azt s Ocskay pecsétnyomó gyűrüjével lepecsételé. A czímet kivülről ráirta szépen: «Ezen levelem adassék nemes és nemzetes Ocskói Ocskay Lászlóné asszonynak, született nemes és nemzetes Tisza Ilonának, az én szerelmetes hitvestársamnak, igaz szeretettel ajánlva, Sztropkó várában».

– Az a bizalmas szolgája a kegyelmed háznépének, a ki onnan hazulról hozta az «evangéliumos» levelet, ezt a kegyelmedét most visszatérőben elviheti. Ismerem jól a jámbor fiut, Marczinak hiják. Valaha a szegény Tisza Gábornak volt az inasa, a kit mi öltünk meg ketten.

Rettenetes közösség! Egy megölt ártatlan embernek a vére kettő közt megosztva.

Ocskay teste végig borzongott erre a szóra.

– Miért emlegeti ezt föl most előttem?

– Fáj talán?

– Irtózik tőle a lelkem. Elég embervért ontottam életemben. Számba sem veszem. De ennek minden cseppje éget. Jó barát vére volt. Édes rokonomé. Tulzott indulatok gerjedelme miatt lett kiontva. És ezt még nem gyóntam meg soha és nem kaptam érte absolutiót.

– Hát hisznek még Magyarországon a férfiak absolutióban, Istenben, másvilágban? Én azt képzelem, hogy ez a hit már csak az asszonyokra maradt. Kisértetlátás már csak gyermekek rosz szokása. Takarja be kegyelmed az arczát és aludjék. Nem jönnek vissza a halottak a sirból.

– Az enyim sokszor föltámad, rebegé a sebesült férfi, félkönyökére emelkedve. Nem tudok imádkozni miatta. Valahányszor közeledni akarok az éghez, utamat állja. Megállít. Visszakerget.

– S úgy-e, milyen nagy szenvedés az: mikor az ember akarna és nem térhet az éghez, a hová úgy jár boldog-boldogtalan, örömében-bánatában, mintha hazamenne; hálát adni, mikor örül, vigaszt kérni, mikor szenved. És «ti» ezt az eget akarjátok egy egész ország fölött bezárni.

– Kik?

– Te! Ocskay László. És mindazok, a kik veled egy zászló alatt végzik a vérontás iszonyú munkáját. Hát nem látja a lelked maga előtt azt a rettenetes képet, a midőn az uj vallás hatalomra kerül, hogy kihajigálja a szenteket a templomokból, s az ave Maria helyett azt énekelje, hogy: «ordítsd óh oroszlán, hogy ő rettenetes!» Hogy az áldó, a bűnbocsátó Isten, az idvezítő szentháromság helyébe odahozza a rettenetes Jehovát, a ki az apák bűneit megbünteti a gyermekekben, a kinek a szavára «a tigris idétlent szül a pusztában»; hogy leverje a keresztet tornyaikról, az idvezítő jelvényét, s helyébe tegye a csillagot, a napimádók symbolumát, a kakast, a pogányok czégérét.

– Az nem igaz!

– Nem igaz? mondod. Hát nem volt-e ez már egyszer így? még száz éve sincsen. Hogy elvették szentegyházainkat, odaadták prédikáló tanyául lutheránusoknak, kálvinistáknak. Seregestől hajtották az országból hitünk martyrjait s a vásárpiacz közepén komédiát játszottak szent szertartásainkból. Nem így lesz-e megint, ha egy kálvinista fején lesz Magyarország koronája?

– Hallgass el! Ne kínozz! Nem hiszek semmi szavadnak. Nem hiszek ennek az öltözetnek sem, a miben most előttem megjelentél. Nem ápolni jöttél ide, hanem kínozni. Mikor tudod, hogy erőtlen vagyok. Itt fekszem, mint egy darab sár. Hagyj el engem. Nem kivánok semmi ápolást. Ha élek, élek; ha meghalok, az is jó. Azt teszi velem Isten, a mit akar.

– Látod, hogy lelkedben máris kálvinista vagy. A prædestinácziót hiszed. A legiszonyúbb rémbálványt, a mit emberi ész, a sötétben eltévedve, kigondolt. A helyett az édes megnyugtató hit helyett, hogy van egy magasabb lény, a ki az embernek megengedi, hogy jó legyen, ha bűnbe esett megtérjen; ha elbukott, felkelhessen, ha gyönge, erőt ád neki, ha nem lát, felvilágosítja, ha végveszélybe jutott, hivására megjelen és csodatételeivel megszabadítja; a szemmel látott, a szivünkkel érzett áldásteljes Istenatya helyébe oda állították az alaktalan fátumot, a ki előre kimondta, megirta mindenkire, már a születése órájában, ki legyen jó, ki legyen rosz? ki ragyogjon fényben, ki merüljön el fertőben? a kihez hasztalanul imádkozik a szerencsétlen: meg van irva, hogy neki szerencsétlennek kell lenni. A gyilkos hiába imádkozik: ne vigy a kisértetbe, az áldozat hiába imádkozik szabadíts meg a gonosztól; meg van róluk irva, hogy nekik össze kell találkozniok, az egyiknek gyilkolni, a másiknak halni kell. S a vétkező hasztalan keres nála bocsánatot: nincs irgalom számára, meg kell fizetni azért, a mivel adós. Az áldó Isten helyébe, a ki mindent ád ingyen, ezer kézzel, s minden keze jobb kéz, arany kéz, s a ki mindent megbocsát egy töredelmes szivért, e helyett oda van állítva egy minden élők és csillagok fölött uralkodó uzsorás, a kinek csak egy keze van, az is vaskéz, a ki megfizetteti a gyermekeket az apák adósságaiért negyediziglen s ledobálja az égből a csillagokat, ha ellene vétettek. És ennek a birodalmáért harczolsz te és a te társaid fejedelmestől együtt.

Ocskay arczán a hideg veriték csurgott alá. Kezdett a láz deliriumába visszaesni. Szemei kápráztak. Keresztet vetett magára.

– Hagyj magamra. Ne kínozz tovább. Akár gonosz lélek vagy, akár jótétlélek: hagyj el.

– Elhagylak. De itt marad veled az igazság, a mit hozzád elhoztam. Ha elfogadod, meggyógyít, ha elveted, megöl.

– Nem igaz! Nem hiszem. Nem teszi azt a fejedelem.

– Álmodjál felőle. Ébren engem nem látsz többé, a míg látni nem kivánsz. Ha egyszer hivni fogsz, visszajövök: s akkor majd bebizonyítom, hogy mind igaz volt, a mit mondtam.

– «Óh én uram, én fejedelmem!» hebegé Ocskay. Már ekkor az álomországban beszélt.

Azokat a képeket látta iszonytató változatokban lelke előtt végig foszladozni, a miket Ozmonda eléje vázolt. Az egymás ellen küzdő Isteneket, az ostromra kelt templomokat. S az álmok, a miket a hagymáz tüze éget bele a szívbe, örökre feledhetlenek maradnak.

Késő délest volt másnap, mire ismét magához tért.

Ágya mellett látta ülni akkor is az apáczát, lefátyolozott fővel, olvasóval a kezében.

– Soror Arminia; suttogá bágyadtan.

– Az én nevem soror Theodora: viszonzá egy öreges, törődött hang a fátyol alól.

Más váltotta fel Ozmondát.

Néhány nap múlva jobbra fordult Ocskay baja: sebe gyorsan kezde gyógyulni. Az a seb, a mit a golyó ütött. Nem az a másik: az nyitva volt és egyre vérzett.

Egy napon azt mondá, hogy szeretné, ha soror Arminia váltaná fel ismét a másikat az ápolásban.

Óhajtásának elég lett téve. Az öregebb apáczát felváltotta a fiatalabb.

És akkor aztán Ozmonda elhozta magával mindazokat a leveleket, a miket a külföldi követségek útján Pálffy bán kapott Rákóczynak a porosz királylyal folytatott alkudozásairól a magyar korona iránt; s egyuttal Péter orosz czár ajánlatait Rákóczyhoz a lengyel korona elfogadása végett.

Ez volt az igazi megmérgezett golyó, nem az a másik.

És senki sem vette észre, mi történik itten? Még a gyanakodó Csajághy sem.

Hogy egy szelid, ájtatos apácza hogy támasztja fel a halálból Ocskayt, s hogy teszi a helyett halálos beteggé a lelkét.

Már az maga, hogy ezeket a leveleket fel hagyta maga előtt olvasni Ocskay, nagy megtántorodás volt tőle. Az apácza szépen az imádságos könyvébe hajtogatva hozta el azokat magával; mikor egyedül maradt az ápolt sebesülttel, felnyította a könyvét és olvasott, ha rálesett valaki, ha rajtakapták: – ájtatos litánia volt, a mit betege fölött elimádkozék. Ocskay tudta jól, hogy ezek az ő eltérítésére voltak szánva. Mégis engedte megismertetni? Talán a lelkében bizott még, hogy azt igazán nem fogja semmi fegyver.

A legveszélyesebb volt a lelkére nézve egy levele Wratislaw kaczellárnak, a mit az Prágából irt Pálffy János bánnak. Ebben az Érsekujváron és Nagyszombatban szerzett tapasztalatai voltak leirva az osztrák kormányférfinak.

Az adatok, a miket Wratislaw e levelében felsorolt mind a legnagyobb szavahihetőség bélyegével birtak; mind olyan hűséges rajzai voltak a helyzetnek, a minőket Ocskay maga tudott volna legjobban kifesteni. A Rákóczy környezetében levő főurak nagy részének elégedetlensége a háborúviseléssel, vágyódása a béke után, a fővezérek versengése; az út és mód magában a magyar nemzetben egy királypárti hatalmas ligát támasztani. A magyart addig le nem fogják győzni soha, amíg az idegen erőszakos keze küzd ellene; de kibékíthetik, megjuhászíthatják, ha saját jobbjai csoportosulnak egy legitim zászló körül, melyet a törvényes király lobogtat. Elszámlálja Wratislaw név szerint, kikre lehetne számítani. (Merész kisérlet volt Ozmondától és azoktól, a kik ezt a levelet a kezére bízták, hogy e neveket Ocskayval közölte, a kiről még azt kellett tudnia, hogy vakbuzgó híve Rákóczynak; hátha egyenesen bevádolja őket e levél nyomán?)

«Hanem mindezekkel nincs még semmi nyerve;» így végzi Wratislaw a levelet. «Nekünk egy igazi hadvezéri talentumot kellene megszereznünk a magyar táborból s az említett urak közül egyik sem az. Jó partizánvezérek, de arra nem valók, hogy hadvezetés bizassék rájuk. Egyedül egy van közöttük, aki valódi magasabb katonai tehetséggel bír, Ocskay László, a kit én távolról is, közelről is eléggé kiismertem. Ő nekünk jelenleg a legnagyobb malleusunk. De lehetetlen, hogy sokáig az maradjon. A többi hadvezérek, a fejedelmi udvaronczok folytonos boszantásait nem állhatja ki sokáig. Mindenütt derogálnak neki. Minden hibáját nagyítják, minden érdemét kisebbítik. Ha bort iszik, s jó kedve van, azt mondják, hogy részeges és szokása szerint dorbézol; ha egy csúf czigányleánynyal muzsikáltat magának a sátorában: azt mondják, sybarita életet él; ha meg a feleségéhez megy haza, azt mondják, «andapál katonája» lett; zsoldot nem adnak a katonáinak, s ha ő maga rekvirálásból szerzi be a zsoldot, azt mondják, rabol és sarczoltat; ha előre tör, akkor azt mondják, úgy kell neki, miért ment oda? s cserben hagyják; ha kivágja magát, azt mondják: megretirált; ha fényes győzelmet aratott, akkor annak az érdemét átruházzák egy másikra, aki azt messziről nézte. Én tudom jól, hogy milyen hive ő most a fejedelemnek és az egész fölkelés ügyének, a magyar szövetséges rendeknek; de azért már veszett nevét költék, minden mozdulatára Árgus-szemekkel vigyáznak. Bercsényi maga azt irta felőle a fejedelemnek: «Ocskay László uram felől rosz szél fú»! Az öcscse, Sándor és valami Csajághy nevű főstrázsamester már sokszor összevagdalkoztak ő miatta az udvari tisztekkel; s ha egyszer a vagdalkozás oka fülébe talál menni Ocskaynak, nem tudom, mi lesz belőle. A feleségére csipkelőznek, aki sokáig volt fogságban Bécsben, az emberek igen mocskosszájuak, s kapnak a pletyka-beszéden. Egy ilyen sértés pedig sok erős szívet megejthet! Ez az oka, a miért Ocskayt nem léptetik előre. Máskülönben rég tábornokká kellett volna lennie. Hanem hát mi ezt az embert, ahogy én ismerem, sem kecsegtetéssel, sem hivogatással meg nem nyerhetjük; hacsak amazok odaát el nem vadítják maguktól. Ezt már lehetőnek tartom. S abban az esetben nekünk lenne egy olyan hadvezetőnk, aki az ellenfélt a saját methodusával tudná debellálni. Mi bizonynyal jobban meg tudnók őt becsülni s generálisságnál kisebb állásba nem helyeznők…»

– Elég! tiltakozék a sebesülten fekvő. Ne olvassa kegyelmed tovább. Átlátok a szitán. Nagyon ritkán van szőve. Minden gyöngének hitt oldalamat kipróbálták vele. Mondhatom, hogy sehol sem sebesített meg.

– Nem sebesítés, de sebbegyógyítás volt a szándék. Én írt akartam kegyelmednek hozni, nem mérget.

– Ez a levél sem nem ír, se nem méreg. Vajákos kancséroló szer, a miben semmi virtus nincsen. Ezt a levelet nem irta Wratislaw. Itt fabrikálták Vöröskővárott.

– Nem disputálok. Hanem itt hagyom ezt a levelet kegyelmednek. Tartsa meg. Egyszer valamikor lesz még alkalma összetalálkozni Wratislawval. Akkor megmutathatja neki ezt a levelet, s megkérdheti, ő irta-e? S ha azt fogja mondani: «nem»! akkor irja ön fel a kolostorom falára, hogy Szunyoghy Ozmonda akkor hazudott legistentelenebbül, a mikor térden állt, s az imakönyvébe nézett, a mikor Soror Arminiának nevezték.

… Ocskay magához vette a levelet.

Nem volt már sebhetlen csodahős: a testi sebe begyógyúlt, a lelki sebe tovább vérzett.

DELIANCSA.

A lélek sebe nem gyógyul be soha.

Ott csengett folyvást a fülébe a rossz jóslat: «egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, önmagadnak ellenkezőjévé tesz!»

Már itt volt valamennyi.

A fátum látható arczot öltött. Itt volt: közel járt. Megmondta a nevét.

Ocskay László rettegni kezdett önmagától.

A lelkére volt már verve a láncz. Úgy érezte, mintha a fejedelme iránti hűség, az egész honszerelmi ábránd, egy nehéz golyó volna ennek a láncznak a végén, a mi lépteit gátolja.

Igaz volna az, hogy a fátum még az isteneknek is törvényt szab? No hát legyen úgy, hogy a fátum erősebb Jupiternél; de nem erősebb a férfiakaratnál.

Még volt egy menekülés. A két hűség együtt jár. A szerelemhez és a hazához. A csapodárság és az árulás ikertestvérek. A mint felgyógyult, sietett haza az édes boldog családi körbe. Két gyermeke volt már, két angyalarcz hivogatta le a földre, s mikor oda közéjük leheveredett, mellette a két gyermek a medvebőrön, akkor úgy érzé, hogy itt van az igazi élet, az igazi ébrenlét, a többi mind csak álom, csalóka, rosz álom.

A haza, a jobb jövendő nem a hadakozó fejedelmeké, hanem azé a két játszó gyermeké itt. Ezeké az apa hűsége, erénye, büszke jelleme, szeplőtlen neve. Nem szabad azt elvesztegetni.

Aztán, hogy kipanaszkodhatta magát lelke szerint annak a lelke másik felének (a jobbik felének), megkönnyebbült tőle, annak a hűséges vigasztalása megaczélozta lelkét.

Mikor Ilonkájától és gyermekeitől visszatért a táborba, azt a lánczot azzal a nehéz golyósúlylyal ugyan még mindig ott hordta a lelkén, de új erőt hozott magával még e lánczczal a lelkén is előre törni és fölfelé.

Még csak most kezdett el igazán hős lenni. Egész lelkével odaadta magát annak a gondolatnak, hogy nemzete ügyét diadalra vezesse. A személyes biztonság csak véralkat szüleménye. Odarohanni a halálveszélybe, öklével harczolni, az is képes, a ki az ügyet, a melyért harczol, megveti; a ki hős a karjával, s áruló a szivében. De Ocskay László nem a hírt, nem a dicső halált látszott keresni, hanem a döntő diadalt.

Folyvást nagy tervei voltak.

Vak Bottyánnal és Bezerédy Imrével egyesülten ostrommal akará bevenni Sopron városát, maga vezette a hajdúit a tört résen át fel a falakra. Már övék volt a diadal, az őrtornyokat elfoglalták, a mikor Bezerédy századosát, a lobogóval a kezében, egy golyó elsodorja, s erre annak a hajdúi rémülten megfutnak, s a diadal megfordúl, kudarcz lesz belőle. Ocskaynak is menekülni kell az elfoglalt sánczról.

Azt, hogy milyen vitézűl harczolt Sopron falain, elfeledték följegyezni, hanem azt igen is szemére lobbantá Bercsényi, hogy három év előtt milyen könnyen elfoglalhatta volna Sopront Ocskay uram, ha kellemesebb időtöltésnek nem tartotta volna a boros billikomokat ürítgetni!

Ujra meg ujra felvette a kardot, a mit kezéből ki vert valaki. Ármány? vak sors? prædestinatio? vagy minek nevezi magát az az elfátyolozott arczu szellem? Győzni akart! lehetetlenné akarta tenni, hogy a sarkában lappangó kisértet egy gyenge órát találjon életében, a melyben megragadhassa. Egész haderejével neki fordúlt annak magának, ki őt legcsábítóbb igéretekkel csalogatta; megrohanta Pálffyt, a bánt; seregét szétmorzsolá, őt magát beszorítá egy austriai kis várba: Brukba. Ott körülzáratta: öreg ágyúkat kért a fővezértől, hogy a várat bevehesse. Azok már útban voltak. Ez lesz a felelet a bazini csábítónak. Ez a lesujtó csapás! Akkor jőjjön aztán még valaki csalogatni! A míg az öreg ágyúk megérkeztek, az egyik vezértársa sötét éjjel kihagyta menekülni a bánt az ostromlott várból. Megint kihullott kezéből a kard.

Ujra fölvette, más hatalmas ellenséget keresett. Nagy erőt gyüjtött maga körül; a császáriak legjobb hadvezérét kereste föl, Viardot. Ott meg a megnyert csata végén, egy vezértársa, Pekri ügyetlensége miatt, kudarczot vall: ismét kihull kezéből a kard a strázniczai csatában.

Ujra fölvette azt. A vesztett ütközetért ő kapta a megrovást, a ki győzött, Pekri lett tábornokká, a ki vesztett. Ez sem döntötte meg. Nem kötötte össze magát többet senkivel, magára harczolt. Akkor mindig győztes maradt.

Szerteszét kalandozó csatározásaival minden császári fővezérnek a terveit megzápította; soha sem tudták, mely oldalról védjék magukat ellene. Egyszer a fővezért, Stahremberget magát is elfogták a hadseregei háta mögött.

A kisértő pedig mindig ott járt a sarkában.

Egy este a nagyszombati franciscánus perjel látogatta meg tábora közepett, a ki novitius korában főnöke volt s a ki őt nagyon szerette. Eltávozásakor a perjel egy iratcsomagot hagyott Ocskay asztalán, a mi ő neki volt czímezve. Ocskay a csomagban talált egy kegyelemlevelet a császártól, melyben minden eddigi tetteiért megbocsátanak neki, azután meg egy pátenst, melyben császári tábornokká kineveztetik. Harmadiknak pedig egy utalványt húszezer tallérra, a bécsi kincstárhoz szólót.

Nem szólt felőle senkinek. Összeszedte nagy csendben az ezredeit s heted napra ott volt Fischamend alatt, s az ostrommal bevett város kapujára szegezte oda, átütött török késével együtt a kegyelmi levelet, a kinevezést és az utalványt. Ez volt a válasz.

A míg ő Ausztriát egész Bécs kapujáig rettegteté, az alatt a háta mögött Forgách ostrommal elfoglalta Zissersdorf várát, a védő Bayreuth-ezredet levágta, erődöt és várost felprédált, elpusztított, a lakosokkal is kegyetlenűl bánt; még a nőket sem kimélték a kuruczai.

Ennek a diadalának nagyon rosz jutalmát vette a híres hadvezér. Rákóczy elfogatta érte s Munkács várában fogságba vetteté.

Mikor az a hír megérkezett Ocskay táborába, ott nagy megdöbbenést költött. Diadal, győzelem, várelfoglalás után fogságra jutás.

Igaz, hogy Forgáchra egész bűnlajstromot tudtak felolvasni. De hát melyik kuruczvezér nem volt ugyanazokban tudós?

Az erre következő napokban Ocskaynak egyik legkedvesebb hadnagya, Turkoly Miska, átszökött a császári táborba.

Ez volt az első áruló!

– A pártütő pribék! kiálta fel Ocskay haraggal, mikor alezredese, Pongrácz Gáspár e hirrel eléje jött. Mit vétett neki a mi zászlónk, hogy elhagyta?

Pongrácz Gáspár, ugyanaz, a ki a nagyszombati ütközetben Ocskayt a labanczok közül kiszabadítá, egyik legjobb alvezére, barátja volt Ocskay Lászlónak.

– Megrettent a fiú Forgách példájától: vestigia terrent, monda Pongrácz, azt hitte tán, hogy most mindenkire rájár a rúd, a ki Bercsényinek nem tetszik. «Nem felejti kigyó farka elvágását!»

– Azért nem kellett volna neki árulóvá lenni. Ne féltse senki jobban a fejét, mint a fejedelmét!

– Azt is mondogatta többek előtt, hogy nagyon meghidegült a fejedelem iránt, a mióta megtudta, hogy Rákóczy kész a lengyel koronát elfogadni Péter czár kezéből.

Bercsényi titokban elutazott a czárhoz. Ha már választani kell a két savanyú alma között, a muszka és a német barátság közt, mégis csak az utolsóban vássék a fogunk. Ezt nem én mondom, hanem Turkoly.

– Azért nem volt szabad zászlójához hűtelenné lennie. A katona ne bölcselkedjék, hanem verekedjék.

– Aztán buzgó katholikus is volt Turkoly. Nem bírta a lelkiismeretét megnyugtatni, hogy Rákóczy most már a magyar koronát porosz Frigyes királynak, a kalvinistának ajánlotta fel.

– Pokolra a dogmaticus scrupulusokkal! kiálta fel indulatosan Ocskay. (Ő nála is épen itt volt a pánczélingnek a nyilása.) A mennyországért sem szabad elárulni Magyarországot. Neked békóba kellett volna veretned Turkolyt azonnal, a mint előtted így beszélt.

– Nem előttem mondta ezeket.

Ocskaynak eszébe jutott a Parna-patak melletti keserves megszabadulása: csak ennek a visszaemlékezésnek köszönheté Pongrácz, hogy őt magát nem verette vasra Ocskay azért, a mit elmulasztott.

Másnap reggel jelenték neki, hogy Pongrácz alezredes az éjjel, az őrszemle után, nem tért vissza a táborból. Sehol sem találják.

Este későn megtudta, hová lett a legtapasztaltabb, legöregebb alvezére. A szemközt álló császári tábornok, Viard, küldött Ocskaynak egy elbocsátott kurucz fogoly által levelet. Abban tudatta vele, hogy Pongrácz alezredes átment a császáriakhoz. Hivatkozik Ocskay László lovagias érzületére, hogy a feleségét és gyermekeit, kiket magával nem vihetett, utána fogja küldeni.

Hát már a második szökevény!

Egy megszokott arcz megint eltünt az asztal mellől, melynél együtt tanácskoztak csata előtt, együtt lakomáztak csata után!… «Mit tanácsolsz, Pongrácz Gáspár?» «Szállok az úrnak, Pongrácz Gáspár uram!» Üres szék van ott már.

Megkezdődött a processio! A gyászvitézek processiója.

Mennek mendegélnek.

Első volt Forgách (mert ezt is árulással vádolják, hogy Pozsonynál meghagyta magát vesztegetni), azután Turkoly, azután Pongrácz.

Mit mondott az az asszony? Következik a sorban, a ki valamennyinél drágább, Ocskay László. Hát ennek mi az ára? «Az az én feladatom.» S ennek az asszonynak van esze is, szive is: van szépsége, és gonosz szenvedélye. Ezekkel sok férfit megvettek már.

Sokszor megtörténik az, hogy megőrül valaki azért, mert retteg a megtébolyodástól, a mivel családi hagyomány baljóslata fenyegeti. Ilyen félelmet érzett Ocskay. Egész mélyen belátott az örvény fenekére s érzé, hogy szédül. Válaszolt azonnal Viard levelére, szép classicus latin nyelven. Azt irá a tábornoknak, hogy üzze el magától az áruló szökevényt, a hizelkedő kutyát. Ma «hizelkedő kutyának» nevezte, tegnap még «kedves öreg czimborám» volt neki. Maga előtt akarta azzal a szóval tán bezárni az ajtót.

Még talált ki egy óvszert.

Volt két alvezére: Csajághy és az öcscse, Sándor. Azok két külön ezredet vezényeltek az ő dandárában, s ennélfogva csak nagy ritkán kerültek össze egymással. Most Ocskay László behívta őket magához a táborkarába.

– Pongrácz és Turkoly átszökése óta nem bízhatom senkiben, egyedül ti bennetek. Az ezredeiteket vezessék a főstrázsamesterek. Nekem itt van rátok szükségem.

Így a jobbján levő szék nem maradt üresen. Pongrácz helyét elfoglalta Ocskay Sándor, s a hol Turkoly szokott késsel villával dobolni a czintányéron, ott Csajághy puritán alakját látta maga előtt ülni az asztalnál.

Nagyon kérte őket, hogy maradjanak mindig körülötte.

– Az én László bátyám valamitől félni látszik. Mondá Ocskay Sándor, mikor Csajághyval egyedül maradt.

– Én tudom, hogy kitől?

– Tán orgyilkokkal kerülgetik?

– Nem az. László bátyád védelmezi magát velünk saját maga ellen.

– Tán megtántorodott volna?

– Még nem sejdítem. De hogy támaszokat keres, azt már bizonyosnak veszem. Eddig nem volt szüksége rá, hogy itt legyünk a teste körül. Én tudom, hogy Ozmonda ott volt nála Bazinban. Ő volt az egyik apácza, a ki sebesült bátyádat ápolta. Kár, hogy későn tudtam meg. Azt is tudom, hogy az amnestiát, a patenst, a donatiot mind ez a rossz lélek hozta el a számára Bécsből.

– De azokat László bátyám mind hiresen elutasította magától.

– Most azonban már fél! Ide hivatásunk bizonyítja. Ha mi itt vagyunk körülötte, akkor Ozmonda semmiféle alakban ide nem jöhet hozzá, hogy őt csábítgassa, mert mi ketten bizonynyal ráismerünk. Ha én azt az asszonyt egy puskalövésnyire feltalálhatnám valaha! Hidd el nekem, hogy azzal a megnyugvással akasztanám a szegre a kilőtt muskétámat, mint mikor valaki egy veszett farkast agyonlőtt a piaczon, olyankor, a mikor a templomból jött ki a sokaság!

– Te nagyon is jól tudsz gyűlölni.

– Nemcsak azért a vérért, a mi eddig kihullott miatta, hanem azért, a mi ezután fog hullani. Hidd el nekem, hogy ez az a «Runa», a ki Attilának a Lech folyónál útját állta «ter frementi voce exclamans: retro Attila» hármas csengő szóval kiáltva: vissza Etele! Ez a mi gonosz Valkyrunk, a hadmegállító «Hildr», a ki bennünket megtör.

Ocskay tanúságát is adta annak, hogy elfogadható okai voltak maga mellé beszólítani azt a két emberét, a kikben feltétlenűl bizhatott. Egyedűl ő velük kettőjükkel közölte a haditervét, a miben egyedűl magára számított, senkinek a segítségére nem támaszkodott.

A terv még magát Csajághyt is megdöbbenté: oly merész volt.

Ocskay a morvaországi Wsetin várát akará elfoglalni.

Ezt a várat azért építék a császáriak, hogy a kuruczok betöréseit Morvaországba lehetetlenné tegyék. Első rendű erődnek volt alkotva, csillagsánczokkal, Miksa-tornyokkal, boltozott casamátákkal körülvéve, nehéz ágyúkkal ellátva. Nagy megszálló sereggel, hatalmas ostromütegekkel, hosszú, szabályszerű bombázás, földalatti harcz, viárok ásás, tűzakna robbantás után lehetett rá gondolni, hogy meghódítsa valaki. S ezt a hatalmas várat csak úgy akarta Ocskay elvenni, mint az érett almát a fáról.

Csajághy vállat vont.

– Az én fejem az igaz, hogy vasból van, s ha faltörő kosnak akarod fölhasználni, szivesen felajánlom.

– Odamegyek, a hova küldesz, mondá Ocskay Sándor, kezét nyujtva a bátyjának.

– Bizonyára oda fogtok menni mind a ketten, a hová küldelek, szólt Ocskay László s keményen megszorítá mind a kettőnek a kezét. Most menjetek az ezredeitekhez vissza, az éjjel csendben indulunk.

Mikor Csajághy és Ocskay Sándor elhagyták a vezért, Csajághy ezt dörmögé:

– Én valamit gondoltam.

– Ki ne mondd! Sietett eléje vágni Ocskay Sándor.

Mert én nem hiszem!…

– De hát mégis kitaláltad, hogy mit gondolok? Jól van. Én sem hiszem. De lehetetlen volt ki nem gondolnom.

«Uriás!» neve jutott mínd a kettőnek eszébe. Azé az Uriásé, a kit Dávid király azért küldött a filiszteusok ellen, hogy ott biztosan megöljék. «Terhére vagyunk neki mi ketten!» Gondolák magukban. Így akar tőlünk megszabadulni! A két vigyázó ellenőrzőtől, a kik halállal fenyegetik őt, ha félre talál lépni.

Csalatkoztak benne.

A mint a morva határon átléptek, Ocskay László a testvérét Stampsennek, Csajághyt Stuelnnek indítá a Morva vize mentén a lovasságával: ő maga szállt a gyalog hadával Wsetin sánczai alá. Ő akarta itt maga bevégezni az életét.

Egyéb szándékot nem is lehet róla föltenni.

Hogy ezt a hatalmas erődöt, a minek védműveit ez előtt egy héttel vizsgálták össze Löwenburg és Krumpach tábornokok, s bevehetetlenekül fogadták el, a melynek sánczait rendes hadsereg és derék polgárőrség védte; a melynek üteg-ágyúi félmértföldnyire uralták a vidéket; – hogy azt megrohanja, ágyúzás, sánczhányás nélkül, egy kuruczhad, meztelen karddal a kezében: ezt nem gondolhatta ki más, mint a kinek terhére van az élet, s jó áron akar túladni rajta.

Mikor az öcscsétől elvált, egy levelet adott át neki, ezzel a szóval:

– Ezt a levelet csak akkor bontsd fel, a mikor én már nem élek.

Most aztán Ocskay Sándor kezdte sejteni, hogy mi szándéka volt a bátyjának az idejövetellel. De Csajághy még tartotta a gyanuját. Hiszen még mind a ketten visszatérnek Wsetin alá, ha feladatukat bevégezték. Az pedig két nap alatt meg van, s akkor ismét visszakerülnek Wsetin vár farkasvermei közé.

Csakhogy mire ők negyednapra visszatértek, szétkergetve az ellenséges lovasságot, mely a vár fölmentésére jött, már akkor Ocskay rég benn volt Wsetin várában. A vár egy füstölgő rom volt már, a sánczok, a casamáták szerteszét a légbe röpítve, az árkok betemetve mind.

Nem történt semmi csoda. A várműveknek volt egy befejezetlen része. Azt Ocskaynak hirűl hozták a kémei. Ezt a gyönge pontot éjszakai rohammal elfoglalá, miután előtte való nap, hadi szokás szerint, békés megadásra kérte fel a várvédőket, a min azok nagyot nevetének. Az igaz, hogy mindenütt maga tört előre a zászlóval kezében, s úgy kiabált a hajdúira: «Ne féljetek semmit. Nem lőnek itt másra, csak én reám.» Őt pedig nem fogta a golyó. Ismét a mesebeli tündérhős lett: első volt a várfalon. Mire behajnalodott, a várőrség le volt vágva, vagy foglyul ejtve: az öreg ágyúk közül de csak egyet sem sütöttek ki. Az emberi vakmerőség felcsufolta a hadi tudományt. Hat tudós hadvezér esztendeig elvesződött volna azzal, a mit egy elkeseredett dalia egy óra alatt elvégzett. Wsetin vára nem volt többé.

Ocskay dicsősége tetőpontjára jutott el e regemondásba való diadallal. Az elfoglalt Wsetin várban voltak a morva főurak minden féltett kincsei felhalmozva, ide hordták azt messze földről össze, mint legbiztosabb menedékbe. Ocskaynak a szerencséjét e diadal nemcsak megaranyozta, de valóságos aranyra váltotta fel. Ő találta meg a bölcsek kövét; a tegnapi közrendű magyar birtokosból egy csapással dúsgazdag dynasta lett. Egész társzekerek vitték el Wsetinből a prédául nyert arany-ezüst kincseket; maga Ocskay általvető zsákba tömhette a drágaköves ékszereket. Azokban az időkben az ilyen harczi préda épen olyan jogos szerzemény volt, mint napjainkban a börze-nyereség. Épen úgy szokás volt azzal dicsekedni, mint mikor most egy börzematador a contremine báróit az utolsó inggombjukig tisztára kifosztotta. Kincses társzekereit haza küldé Sztropkóra; Soncha barlangjának, Aladin büvlámpájának minden mesés gazdagsága oda lett Ilonka lábaihoz lerakva. Raktár kellett annak, hogy elférjen benne, mázsa kellett neki, hogy megmérjék. Az ocskói elrablott kincsekért ugyan százszorosan lett megfizetve.

És Ilonka erre azt irta a férjének vissza:

«A tenger kincsek helyett jobban esett volna az én lelkemnek, ha tenmagadat küldted volna nekem haza, bár csak egy pillanatra.»

Ocskay Sándor pedig azt mondta a bátyjának, mikor Wsetin várából visszafelé ügetének, egész sereg hadi foglyot hajtva maguk előtt:

– Ime itt a leveled, bátya. Mit tegyek vele?

– Azt a mi rá van irva. Felbontod, ha halva leszek.

– De hát kinek van az a homlokára felirva, hogy tovább éljen?

– Csak te őrizd azt a levelet. Soha sem lesz késő megtudnod, hogy mi van benne irva?

Most már irigyei sem mondhatták Ocskayra, hogy hűtelen a zászlajához; – hanem azért a lánczot, a nehéz golyót most is ott érezte a lelkén. Kétségei térdre kényszeríték, csak a büszkeség tartotta egyenesen állva.

Hű volt még, de már nem szeretett.

Itthon az ónodi országgyűlés hirei vártak rá. – Nehéz esetek hirei. – Túrócz vármegye követeit, Rakovszkyt, Okolicsányit az országgyűlés termében, a fejedelem előtt vagdalták össze a rendek. Az első vágást maga Bercsényi mérte Rakovszky fejére, a másodikat Károlyi Sándor; Okolicsányi nem halt meg elég jól a szinhelyén, annak még fejét is vették.

Ocskay azt mondta rá: «úgy kellett nekik: maguk keresték, árulók voltak!»

Ime a negyedik, ötödik már a megkezdett sorban!

Ozmonda albumának a rémalakjai folytatják a kisértetprocessiót! A kikre az az áruló patyolat rávallott!

Na de hagyján! Rakovszky, Okolicsányi vérétől csak Túrócz vármegye tanács-asztalának a zöld posztója változik veressé. – De nagyobb dolog is történt ott annál. – A szövetséges rendek kimondták az órmódi gyűlésen, hogy «eb ura a fakó!» – Nagy szó volt az! Letették vele a koronás királyt.

Ocskay azt sem bánta.

– No hát még is csak az lesz a tábori jelszó: eb ura a fakó! – Mit teszünk most? – Verekedünk, a míg a kard vasában tart.

Hű volt még; de már nem hitt!

A mit eddig csak a kósza hír beszélt, most már köztudomássá lett. Nincs többé semmi alku, kibékülés a császárral.

Rákóczy felajánlotta Magyarország koronáját Frigyes királynak.

Ő maga pedig a lengyel koronára alkudozik Péter czárral.

A magyar szövetséges rendek, a táborban álló hadak belenyugodtak ebbe. Végzetes lépcső volt: nem lehetett rajta megállni. Ok volt rá elég. A császári hadvezérek úgy viselték a hadjáratot Magyarországon, mint a kiknek nem a győzelem a czélja, csak a pusztítás. Szétdarabolták a seregüket s azokat mindenütt összetörte a kurucz, ahol külön kaphatta. Nem volt már a császáriaknak egy döntő ütközetbe vihető derék seregük, csak portyázó hadoszlopaik kergetőztek, Dunán innen, Dunán túl, a Vág mellett, a felföldön, meg Erdélyben a kurucz hadakkal, s két nagy váruk volt még csak az országban, Trencsén és Lipótvár, a hol erősebb had tartotta fenn a fejedelem hadait majd egy évtizeden keresztűl, az volt az egész hadtudomány czélja, hogy mikor fogytán van a két várban a prófont, s a lovakat már mind megették, akkor ujra ellássák a benszorult őrséget derczével, meg füstölt hússal.

Ellenben Rákóczy egy valóságos európai fogalomban értett hadsereget gyüjte a portyázó hadakozók közepett, harminczezer harczosa volt egy tömegben, azok között a kuruczhad szinejava. Ott voltak a palotás-ezredek, a sárga és veres testőr-muskétások; az erdélyi nemesi gárda, a tiszántúli, a borsodi hajdúk, a franczia granátosok, a svéd bivalybőr pánczélos dragonyosok, XII. Károly Pultavánál harczolt ezredei és csak igen kis rész «mezei tábor» Pekri vezénylete alatt. Ezek voltak a megyei felkelő csapatok, a mik addig, a míg az ő vármegyéjükben folyt a háború, csatlakoztak a fősereghez; ha odább ment a tábor, hazaoszlottak békében. Itt volt egyesülve az egész gyaloghad; rendes ütközetben a tábor törzsöke: ágyu tömérdek, mind jól felszerelve, kitanult pattantyusokkal. A vezérlet is oly kitünő, a milyennel rendes hadsereg dicsekedhetik. Franczia törzstisztek, hadmérnökök a táborkarnál; hajdan az osztrák hadseregnél kitanult nevezetes magyar tábornokok a dandárok élén. Zsoldja is rendesen kijárt a seregnek: XIV. Lajos megküldé az elmaradt subsidiumot.

S ennek a szép csatakész hadseregnek nem volt semmi dolga. Viarddal, Heisterrel, Pálffyval elbánt Ocskay László, meg vak Bottyán. Ausztriába betörni elég volt Eszterházy Antal. A fejedelem hadseregének Magyarország határán kivül volt feladata. Európai küldetése volt. A nagy Theatrum Mundi szinpadán föllépni döntő erővel. Betörni Siléziába, egyesülni Frigyes porosz király hadseregével s aztán egyesült erővel vetni véget a hosszú háborúnak, mely Európa belsejét dúlja. A porosz azonban csak télire lehetett készen. Maga Rákóczy is arra számított, hogy milyen jó lesz a hadseregét a szép Siléziában kiteleltetni. Addig, hogy a hadsereg tettvágya le ne lohadjon, idebenn kellett a számára valami munkát keresni.

Kettő kinálkozott: Lipótvár, vagy Trencsénvár elfoglalása. Mind a két várból sűrűn jöttek szökevények a fejedelem táborába, zöld csudákat mesélve a körülzárolt várőrségek nyomoráról. Azok már a bivalybőr pánczélaikat eszik frikaszirozva! Csak meg kell jelenni a fejedelemnek seregestül akármelyik vár alatt s feladják azokat. Rákóczy Lipótvára ellen akart fordulni, Bercsényi Trencsént kivánta. E fölött a fejedelem és fővezére között nagy összekoczódások voltak, a mik Bercsényi ingerlékeny természete mellett egész a haragig fajultak. Néha a tábor kétfelé is szakadt. Bercsényi a maga hadtestével duzzogva húzódott félre s engedte a fejedelmet menni, a merre neki jobban tetszik. Rákóczy aztán a haragos fővezér kedvéért Trencsén felé vitte a hadát. Ott már csakugyan fogytán volt minden élelmi szer, s a várvédők sziklafészkük tornyaiból láthatták a felszabadító császári csapatok helyett a kuruczok veres-zászlós táborát aláereszkedni a báni hegyszakadékokból a turnai völgybe. Éjjel az ezernyi meg ezernyi őrtűz, mint egy kivilágított város, verőfényt vetett a felleges égre.

Ki birna ezzel a sereggel!

A császári két hadvezért, Heistert és Pálffy bánt ezalatt Ocskay és Vak Bottyán verték maguk előtt. Agyut, podgyászt cserbenhagyva, gyalogságát utszorosok védelmében elvesztegetve, menekült a két császári vezér a Vág felé. Nem fölmenteni Trencsén várát; de meghúzni magát annak ágyui alait. Mindaketten Vágujhelynél egyesültek, a mi Trencsén várához egy napi járó. Együtt a kettőnek a hada nem tett többet ötezernél. Egyesülten sem elég, hogy az oldalát verő Ocskayt, vagy Vak Bottyánt külön megtámadja, jó siker biztával. – S most egyszerre szemközt találják maguk előtt Rákóczy egész derékhadát, elzárva a trencséni várutat.

Nem adott volna már az ő dicsőségükért senki többé egy fületlen gombot. Capituláczió várt a két tábornagyra, semmi egyéb: a tűzzel körülvett scorpió sorsa!

Ocskay, hogy minden menekülő utat elzárjon az ellenség előtt, hidat veretett a Vágon, s dandárjával minden utat megszállt, egész szorosra húzva a hálót a császáriak körül.

Ő maga egy pár századával Isztriczén száll meg, ahol a szlavniczai Sándorok kastélyában vendégszerető ellátással fogadta az ősmagyar eredetű házi úr a vezért és tábornokát. – Ismerjük a magyar lakomákat, délben kezdődnek és éjfél látja végüket; kivált ahol a jó borhoz még annyi jó titulus bibendi is van, mint volt ezekben a napokban. Ember legyen, a ki annak a sok pohárkoczintásnak «állni tud elébe».

Künn a faluban is folyt a dinomdánom. A szérüs-udvarokon a kurucz-huszárok hoppogatták víg dudaszó mellett a kaczkí tót menyecskéket, s dalolták együtt a tót legényekkel a svihrovai nótát; minden háznál úgy sütötték a pecsenyét, kalácsot, majd kigyulladt az eresz. A piacz közepén a verbunkost járta a tárogató czikornyái mellett a hajduság.

Odafenn a kastélyban is nagy volt a vigasság. Minden szívnek túlpezsdült a kedve. Csak az egész világot követelték a magyarnak: azon alúl nem alkudtak. Süvegelje meg a magyart minden nemzet! Miért is nem adott neki a sors több ellenséget, hogy még nagyobb lenne a dicsősége!

Czinka Panna húzta a kedvencz nótákat, s mikor az elhagyta, Jávorka, meg az ő pataki deákjai kezdték rá a víg dalaikat harsogtatni: azokat a sírverembe lenevető nótákat; azokat a halállal magával is tánczrakerekedő szilaj bordalokat: meg-megakasztva egy «uram, uram, szállok az urnak!» felhivástól, amit messze elkerekített áldomás követett.

Gyönyörű szép kánikulai este volt: az ég alig akart besötétedni; mintha még annak az egypár biborszin felhőnek sem volna kedve alunni menni az ilyen örömnapon. Csak az esthajnalcsillag ragyogdogált maga az aranytenger égen.

Tehát nagy volt a gaudium. Csak Ocskay László maga volt méla és kedvnélkül. Mi nyomta a szivét? Miről gondolkozott? Hogyan nem ragadt rá a mások jó kedvéből még csak a mosolygó külszin sem? Ő is ivott a többiekkel; de a bornak nem volt az ő kedve fölött hatalma. Valami nyugtalanság kerülgette, a mi meglátszott az arczán; homlokán ráncz vonult végig, s hiába húzta Czinka Panna a fülébe a kedvencz nótáit, azt a ránczot nem tudta elmuzsikálni onnan. – «Hát micsoda nóta tetszik már teneked?»

Ekkor jelenti a házigazda, hogy két vándorló diák van itten; most jöttek Nagyszombatból: engedné meg a vezér, hadd énekelnének előtte valamit.

Beeresztette őket. Vándorló supplikáns diákok voltak, akik a vacatiók alatt gyalog járják be a szép világot, s énekszóval fizetnek; Nagyszombatból jöttek, tehát pápisták.

– No halljuk, mit tudtok? szólt a házigazda.

– Tudjátok-e, fiaim, «Jacobus Benedictus zsolozsmáit»? kérdezé tőlük Ocskay László.

Azokat különösen jól tudták.

– Hát énekeljétek el nekem a «Stabat mater dolorosát.»

A diákok énekeltek.

Ez a hymnus nem vigasságot felkölteni való. Úgy illett az ide mint Belzázár lakomájába a láthatlan kéz irása. Palestrina magasztos melódiái, szigorú tónusai, sajátszerű megragadó harmoniája, úgy hatnak a kedélyre, mint kámfor és tömjén. Az egész társaság elkomorult, elhallgatott. A puritán kálvinisták duzzogva könyököltek maguk elé, hogy a pápista zsolozsma olyan nagyon erőt vett a sziveken, s mikor a két diák elvégezte a maga énekét, Jávorka felkiáltott: «megellenzem! nekünk is vannak zsoltáraink, szebbek a tieiteknél!» S azzal ő meg rázendíté a maga társaival a «Babyloni vizek» zsoltárát, a kálvinista melódia szerint. – Az még szomorúbbá tette a társaságot.

– De mennyivel szebb ennél Palestrina zsolozsmája a «Babyloni vizek mellett.» Zengjétek el fiuk! mondá Ocskay.

Azok rákezdték a gyönyörű siralmat, a mit a nagy mester szeretett felesége halálának emlékére szerze.

Mikor legkeservesebben foly a virginálás, felpattan az ajtó, s betoppan a társaság elé egy marczona alak, melynek láttára torkába szakad a hang a két éneklő diáknak, mig a vendégek ijedten ugrálnak fel székeikről.

A hivatlan vendég alakján látszik, hogy most jött valami nagy csatából; sárral-porral belepve minden öltönye, kaczagányán a szőr összeperzselve lőporlángtól, dolmánya meghasogatva, hogy a rongyoláson át kivillog a pánczéling, sisakja kétoldalt is erős vágásoktól behorpasztva, az egyik vágás az arczán is végig csúszott, s hosszú sebet ejtett rajta, a mitől az csupa vér lett. Az öklében szorított kard csorbákkal fürészes és markolatig fekete a vértől.

Irtózat ránézni; de még nagyobb irtózat ráismerni ez alakra.

A hivatlan rémvendég odasiet egyenesen az asztalfőn ülő Ocskayhoz s megragadva baljával annak a vállán a kaczagányt, rárivall érdes, rekedt, rikácsoló hangon:

– Hát ti itt dorbézolni tudtok most?

Ocskay elbámulva kelt föl helyéről s rémedezve hebegi:

– Bercsényi!

– Ország kutyája vagyok én nem Bercsényi! Eltagadom a nevemet. Minket öldökölnek s ti itt tivornyáztok! Turnától Ugróczig véres tetemekkel van fedve az út: ezek az én halottaim, onnantól idáig meg részeg disznókkal. Ezek a ti elesetteitek!

– Hát hol folyik az ütközet? kérdezé Ocskay.

– Már nem folyik: már vége van. Tönkre verték az egész hadseregünket; gyalogságunk le van kaszabolva, ágyúink ott vesztek, a fejedelem nehéz sebbe esett, úgy vitték el a csatamezőről. Magam alig ötvened magammal keczmelegtem ki az ellenségből, azt sem tudom, hány sebet kaptam? S ti itt isztok, devernyáztok ez alatt mind hadastól együtt!

Ocskay úgy hebegett, mint egy álmodó.

– Szétverve? Hajduság leölve? Ágyúk oda? Meg a fejedelem? Lehetetlen! Nehéz sebe esett! De hát ki volt az ellenség, aki ezt meggyőzte tenni?

– Hát ki volt? Pállffy, a bán!

– Pálffy a bán? motyogá Ocskay Lászó. Pálffy verte szét a fejedelmi sereget? – Álmodom én most?

– Majd én ordítok egy szót a füledbe, a mitől fölébredsz! Árulás volt, a mi kudarczunkat okozta.

Ettől a szótól csakugyan fölébredt Ocskayban valami: a kevélység dæmona. Megütötte öklével az asztalt nagy haragjában s odadobbant egész arczközelbe a fővezér elé: csak úgy szikráztak a szemeik egymásba, mint két összecsapkodó aczél.

– Mennyköveket ontó Jehova egy Isten! Hát szétverte hadseregünket Pálffy bán? Azt a bűszke armádiát, ami ország-világ-hódításra indult meg? Hát levágta a hajduk ezreit? Hát elfoglalta az ágyuinkat? elszedte a zászlóinkat? Hát a fejedelem is sebben esett el? Hát hol voltak akkor a talitarka palotások? a híres erdélyi nemes gárda? hol voltak a testőr-muskétások? a veres- meg a sárgahuszárok? hát a hatalmas svéd pánczélos lovagok? Hol volt a franczia granátos-csapat? Hol voltak a franczia tábornokok? Hol volt a magyar vitézség, ha ez megeshetett? És ki verte őket széjjel, ki söpörte el a csatamezőről valamennyit? Mennybéli Isten! Egy Pálffy bán, akit én magam egyedűl Komáromtól vertem idáig, megállni sem hagytam, aki nem tudott velem szembeállni sehol egy derék ütközetre! Egy futó ellenség, a kinek én csak a hátára tudtam felírni a nevemet: az megrohanja futtában, előttem szaladtában az egész fejedelmi armádiát, s a fejedelem és a fővezér arczára írja föl a nevét! Szégyen, gyalázat az ilyen hadvezetésre!

De a míg ezt elmondta Ocskay, Bercsényi is közbekiabálta a magáét: hogy Páffy véletlen rohanta meg a kurucz hadsereg leggyöngébb szárnyát, a Pekry vezérlette mezei tábort, ezt felkeverte, a derékhadra vetette, a tér rossz volt, tele mély árkokkal. Egy ilyen árokba bukott bele a fejedelem lovastól: nem ellenség sebesítetette meg. A kuruczság lelke el volt véve, amint a fejedelem elestét látta; így futott meg. Magától futott, nem a bán kergette: csak a gyalogság állt helytt; az harczolt. S mindezekben Ocskay a leghibásabb, hogyha már maga előtt hajtotta a bánt, miért nem akadályozta meg Heisterrel egyesülését, mért nem maradt a hátában tovább is; mért töltötte itt a napot hiába? Egyszerre kiabáltak egymásra mind a ketten; de Ocskay dörgő szava legyőzte Bercsényi rekedt kiabálását.

Végre Csajághynak és Ocskay Sándornak sikerült a két dühösködő vezér közé furakodni s őket valahogy elcsillapodásra birni. Csajághy odaállt közéjük, mint egy érczszobor.

– Uraim! Vezér urak! Beszéljünk nyugodtan, a hogy nemes urakhoz és hadvezérekhez illik.

A közbenállón hol Bercsényi taszított egyet, hol Ocskay László rántott másikat, mind a kettőnek utjában állt.

– De én az «árulás» szót az apostolnak sem engedem! ordítá Ocskay.

– Legyenek nyugodtak kegyelmetek!

– Dög legyen, a ki ma nyugodt! recsegteté Bercsényi.

Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére, másikkal a fővezér jobbját ragadta meg.

– Bátyáim! Édes atyámfiai! Ne törjetek egymás ellen. Esküszöm az élő Istenre kegyelmednek fővezér úr, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt semmi árulás! Isten a tanum, hogy készek vagyunk, László bátyámmal együtt, ebben a nyomban bebizonyítani vérünk kiontásával hűségünket. Mondja meg kegyelmed, hová menjünk? merre rontsunk? hitünket bizony beváltjuk.

– Ugy van! sietett Sándor szavait gyámolítani Csajághy Márton. Ne beszéljünk arról most, a mi megtörtént, hanem inkább arról, a minek történni kell.

Bercsényi melle zihált a fékevesztett indulattól. A szégyent, a boszút hozta magával, s belebotlott a szemrehányásba. Kardjával keresztül vágta magát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet: s most íme egy másik ellenségre talált, aki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharczban kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának: égnek. Mégis el hagyta csillapulni haragját, megtörlé arczát a vértől és portól, s nyugodt hangon kezde szólni.

– Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás; de valóban árulásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a trencséni hid felé menekűlének, hogy a vár ágyui alatt fedezve legyenek, a midőn valaki szökve átment a bánhoz s hirül vivé neki, hogy a fejedelem tábora nincs hadirendbe fölállítva, lovasságunk messze külön táboroz a gyalogságtól; a Vág mellett az ellenséghez legközelebb a balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei hadakat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi haddal odaront Pekri oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csúfot követ el rajtunk, a milyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nélkül meg nem tehette volna.

Most már Ocskay is csendesnek tetteté magát, bár minden porczikája reszketett, az arcza sápadt volt, mint a fából faragott fő.

– Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta e kudarczot. Kivánom is, hogy az kideríttessék, s a kinek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el a földön! De ne keressék kegyelmetek ezt a főt a távolban; hanem ott közel a közepében a tábornak.

– Mindenütt fogjuk keresni, afelől legyen biztos kegyelmed, szólt dölyfösen a haragos vezér. De fenmarad mindenesetre az a tüske a szivünkben, ha mindenütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha az iránt bizonyos nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja. Akarva nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet.

Ocskay most már nem csatant fel. Hiszen hidegvérrel még élesebben lehet visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt.

– Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint a milyen jó orátor kegyelmed, úgy meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint a hogy meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a turnai ütközetet, aki ott sem voltam? Engem öklelt fel a német, aki hátul álltam? Én mulasztottam el az elővigyázatot, nem azok, a kiket megtéptek odaát?

Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét haragba készül jönni s most már határozottan Ocskay László pártjára állt.

– Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt a vádat, hogy az ellenségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink mindenütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapataival; a szoros utakat elzárva tartani vettük kötelességünknek: arról, hogy a hegyeken túl ütközet folyik, nem volt tudomásunk, mert semmi ágyúszót nem hallottunk; mi Ocskay László alvezérei mindenben solidaritást vállalunk a vezérünkkel; dandárunkban nem történt sem árulás, sem kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor.

Bercsényi most már elpihentette haragját, s míg Csajághy szavainál Ocskay arcza lett ismét életvidám, a fővezérnek még az ajka is elsárgult. Félretette későbbre azt, a mit most mondani akar.

– Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem biró vagyok. Azonban gyorsan intézkedni kell; mert körmünkön ég a tapló.

És itt ismét Ocskayhoz fordult szinlelt nyugalommal, de minden szavából kiérzett a keserű irónia.

– Ugy hiszem; semmi baj. Csak «minket» vertek szét, könnyen rémülőket. Itt van még intacte Ocskay brigadéros uram egész dandára, a ki Komáromtól verte idáig azt az ellenséget, a ki minket összepocsékola. Mi kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s visszaverni a tromfot.

Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr között, eléjük vágott.

– Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a legöregebbet. Ne verjék egymást szavakkal a vezérek. A nélkül is ez volt mindig a legnagyobb veszedelmünk. Kegyelmed, fővezér uram, tekintse azt, hogy Ocskay és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban, folytonos csatázásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát, abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a dolog. Kegyelmed, brigadéros uram, pedig vegye tekintetbe, hogy fővezére előtt áll, a ki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből, s méltó oka van rá, hogy bánatában embernek és Istennek szemrehányásokat mondjon. A kinek az arczát piros vére festé, annak az arczába ne kergesse még a vért szégyen és haragköltögető szó is. – Ha pedig épen összeakarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, holnap után: a mikor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt mondá: a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. – Hová? merre vitték? – Ez a legelső kérdés. Van-e, a ki menekülését fedezi?

– Nincs!

– No hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi ortályoskodás. Első a fejedelem baja: aztán jön a kegyelmeteké. Merre vitték a fejedelmet?

– Talán Bánba, vagy Nagy-Tapolcsánba! Ki tudja azt most? Én az eszeveszett lovasság visszatérítésével bajlódtam. Láttam, hogy a fejedelmet véres fővel ültették fel egy lóra, s így vezették el két oldalt fogva, eszméletén kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva álltak az üldöző ellenség utjába. Meddig tarthatták fel? azt nem tudom; magamnak is elég tánczom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel, elvihették Nyitra-Zerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a podgyászszekerekkel, s most ott vannak valahol az erdőben.

– Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadéros uram, engedje, hogy mi Ocskay Sándorral feltrombitáltassuk az ezredeinket s még az éjjel Ugróczba szálljunk, az üldöző ellenség utjába.

– Tegyetek úgy; szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem bolondult meg a labancz, hogy éjszaka menjen kuruczot üldözni az erdőre, a maga veszedelmébe.

– No hát szent a békesség köztünk! monda Csajághy, a két vezérhez fordulva, a mire azok aztán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem csak Csajághynak mind a kettő. – Na hát legalább kezet szorítottak per procura.

Bercsényi távozni készült.

– Én megyek fejedelmet keresni!

– Nem elébb, míg egy pokályt kiürítene kegyelmed. Propter bonum pacis!

– Azután mire igyam? A nagy szaladásra? Vagy az elnyelt porra. Porrá lett az egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No hát nyomtassuk le ezt a nagy port!

Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos, fűrészreszelő hangon eláldá magát:

– No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister tábornagy uraim.

S azzal fenékig ürítve a pokályt, oda vágta azt az asztal alá. – Azután kisietett a teremből. Mondják, a kik utána mentek, hogy a tornáczba kiérve, a torkába dugta az újját, nem akarta azt az áldomást magával vinni.

A tiszt urak pedig siettek a kardjaikat övükre csatolni, pánczélingeiket felölteni s aztán kiki a maga csapatjához. Dolog lesz azt most összeszedni.

Ocskaynak csak Jávorka maradt a tisztek közül.

– Édes fiam, mondá a brigadéros. Te se nézd ott hiába a faggyú-gyertyát, indulj neki, próbáld meg, ha feltudnád ültetni a századunkat.

Jávorka a vállát vonogatta.

– Tökéletesen mindegy volna, ha tovább énekelném a Babyloni keserves zsolozsmát. Mert ha én most odamegyek a tánczoló, dőzsölő kuruczhoz s azt mondom neki, hogy «lóra koma, szétverte a nagy sereget a nagyfejü, a fejedelem is elesett!» hát legelőbb is azt fogja mondani, hogy «a kutyámat tegye bolonddá az úr!» ha pedig végre mégis igaznak hiszi el, akkor meg úgy szétszalad, mint a vándor hörcsög, mikor közécsap a héja.

– Hát ne sokat beszélj nekik, hanem fúvass riadót a tárogatókkal.

– Muzsika: az lesz belőle. – Monda Jávorka, megindulva az ajtó felé s a mint nagyon pengett a sarkantyúja, visszafordult: «ugyan kérlek, édes sarkantyúm, ne henczegj itt a hátam mögött! Azért, hogy most te vagy úr!»

Ocskay egyedűl maradt a nagy ivóteremben. Levetette magát a nagy karszékbe az asztalfőn, az üresen álló hosszú asztal diszhelyén s bámult az előtte álló faggyúgyertyába, a mi megkoppantatlan kanóczczal, mint egy izzó taplóval a közepén bűzölt előtte, kanyargó füstöt pipálva egész a boltozatig.

Odakinn hangzott már a tárogatók riogató szava. – Ugyan keservesen fújták. Máskor, ha csak egykét rivallása üvöltött végig késő éj közepén a tábori kürtnek, nyomban következett rá a földdübörögtető paripa-robaj a vezér sátora körül; most ugyan várhatott arra. A pereczes nem trombitál megátalkodottabb módon az utczán, mikor sósperecz ideje van, mint ezek a tárogatósok falu hosszant; de nem jött a kastély felé se tombolva, se koczogva, se ügetve még csak egyetlenegy görhes sem; se deres, se fakó, se kesely: az mind, a hókával és a daruszőrűvel együtt ott kinn legel most a gyepen; a gazdája meg a paplanyos ágyon. Fújhatod most annak azt a nótát a tárogatóddal!

Ocskay László lelkében oly sivatag támadt, melyből nem tudott kitalálni. A fényes várak, miket emléke felmutogatatott, mind a fata morgana csaló tüneményei voltak. Lévavár, Szomolyán, Detrekő, Vöröskővár, négytornyú Pozsony, magas Trencsén vára, Bruck, Fischamend, Wsetin, maga Bécs fényes városa, a mik diadalait visszhangozták vala! Mind csak délibáb volt. A levegő álmodott a földről! Egy szélfúvás, s avar puszta van köröskörül. Hová vezet ezen a puszán keresztül ez a végtelen út, a mit nem jelöl más, mint az előrementek fehérlő csontjai!

Magához tért, körülnézett: csak az utolsó gyertya égett már az asztalon, a többi kialudt, vagy füstölt. Eszébe jutott, hogy hiszen ő még vezér volna: a kuruczok vezére. Kereste a kardját. Az oda volt valahová a széktámlájára akasztva, a keze ügyében. Azért nem talált rá. Mikor aztán sok keresés mulva reákadt, akkor úgy megharagudott rá, hogy az asztalhoz vágta: mintha az a szegény kard volna a hibás.

Erre valami vihogó hang szólalt meg valamelyik sutból.

– Ki nevet ott? Ki maradt itten? rivalt fel Ocskay.

A nevető alak előkeczmelgett a sötétből.

– Hát ugyan ki maradt volna itt más, mint a Czinka Panna? Én csak nem mehetek tárogatót fújni?!

– Mit nevetsz itt?

– Hát ugyan mért ne nevetne a Czinka Panna? Az én hegedűmet nem törte össze a Pálffy.

Ekkor aztán ketten nevettek.

A Pálffy bán hatalmas ember: megtud rikatni egy egész országot; ha akarja, úgy végigönti búbánattal az egész Pannoniát, mint az árvíz, hanem annyi hatalma nincs a Pálffy bánnak, hogy a Czinka Panna jó kedvét elrontsa.

Hahaha!

Ocskay László nem készült most már sehová. Levágta magát a karszékbe az asztalfőnél, s végignyújtá a karját az asztalon, a fejét meg arra fekteté le.

– Eb mozdul a helyéből! Hozz bort, Czinka Panna. – A legerősebb borodat hozd elő. – Iszom egy magamban. – Ezt sem próbáltam még. – Talán jól is esik? – Lódulj, hozz bort; erőset. – «Mit dorbézoltok itt?» – No hát dorbézoljunk! – Legyen megszolgálva a dicséret! – «Ocskay László iszik, míg mi futunk!» – Na hát iszom! Ti meg fussatok… Kutyának való a hűség! – Hozd azt a bort.

Meg sem várta, hogy az átalagból a pokályba öntsék. Felvette két kézzel a faedényt s az akonából ivott. Nagyot ivott az édes tüzes borból, s keserű zimankós kedve támadt tőle.

– Kutyának minden hűség! Csalj, hazudj, szaladj, aztán tagadd el! Dicsekedj vele! Kend másra. – «Csak Ocskay László nyerte el a becsületet!» – El biz a csörgősipkát a szamár-fülekkel. Hol az a becsület? A nagy száj a becsület! Kiabálj sokat! Akkor vagy derék hős! Szidj, vádolj, rágalmazz mást, akkor vagy igaz ember. – Nem csörög, mégis láncz: úgy hiják, hogy «hűség». Nagyot rugnak rajta: – úgy hiják, hogy «jutalom». Pokolra mindenféle hűséggel! – – Héj, Czinka Panna, ha te most olyan csúf nem volnál!

Ocskaynak a szemei keresztbe álltak már, s csak úgy szikráztak a delejes tűztől.

A csúf czigány leány nagyot vigyorgot e szóra, széthúzott nagy szájában csak úgy villogott a két fehér fogsor.

– Hát hiszen, ha csak az a bajod? tudod azt, hogy én boszorkány vagyok. Értek hozzá, hogyan kell kantérolni, dauzsolni, vajákolni? ha megmosdom kinn a kutnál, bekenem bábairrel a két szemöldököm táját, hét babot dobok a hátam mögé, s elmondom, hogy «ifriszkum, czifriszkum, czingere bingi!» hát egyszerre olyan szép barna czigány leány lesz belőlem, hogy még az éjszakát is fényesebbnek látod tőle, mint a fényes reggelt.

– Hahaha! No hát eredj; hámlítsd le azt a vén bőrödet. Változz át tündérré.

Czinka Panna kapta a hegedűjét s addig is, míg kiment a teremből, végig hangzott a folyosón a czifrája a nótának.

«Czigány asszony sátora; hopp!»

«Sátora! Sátora! Benne van a rajkója! Heje huja hopp.»

Ocskay ott maradt és ivott. Most már szürcsölve itta a bort, elébb felszíva a hevítő zamatját.

A zsibbasztó egyedüllétben elővették a hallucinátiók, a mik a gyilkos és öngyilkos agyát szokták meglepni: azok a felforralt vér lávájából előzajló csábitó képek, a miknek neve: eleven álom.

Milyen jó lett volna, ha egyszerre megriadt volna az ablaka alatt az a tárogató: «lóra magyar!» s szét rebbentette volna mennybéli szavával ezeket a pokolban született csábító rémalakokat.

A tárogató azonban egyre messzebbről hangzott, egyre szomorúbb elhaló tutulással. Hanem a helyett megszólalt ismét a hegedű a terem ajtajában, rákezdve a nótát, kisérve a dallal.