Még most csak az asszonynép lelkesedése fogadta az érkezőket. A városok polgári lakossága általánosságban nem szerette a háborús időket. A kurucz név pedig épen nem volt jó hangzású. Ennek a hallatára mindjárt sarczolás, rablás, gyujtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani kuruczokra gondoltak (a «crux» viselőire, innét a név), a kik a hová leültek, ott megragadtak, s a mit a kezük elért, az odaragadt. – Hanem aztán a hol egyszer a «nyalka kurucz» megjelent, ott a szívek is meghódoltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek rájuk; ezek kényesek voltak.
Maguk azok a nóták is, a miket a trombitásaik fújnak, valami olyan megható, mélabús dallamúak, a mik az eddigi lepcses palóczdaloktól egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón.
Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai által felvert por csupa tűzláng volna, a mi feljebb szállva, arany köddé változik át, s ez arany ködből bontakozik elő az a látvány, a mit álmai annyiszor eléje hoztak: a délczeg dalia, a kit csupa fény vesz körül, de a mi fényből ő nem lát mást, mint azt a hódítóan mosolygó arczot, mely nyájasan ismerősen üdvözöl mindenkit.
A régi mese: a hazatérő édes bátyáról, a ki még sem bátya és még is több annál.
Valami édes kín állta el szivét: azt hitte, hogy rögtön sírnia kell.
Mikor a vezér kiséretével a Tisza-kastély kapujához ért, a hol az összesereglett parasztleányok egész virágesővel fogadták, ő maga csak hirtelen kivált a kisérete közül s odalovagolt az úrihölgyek elé. Nagy volt a sokaság, a min keresztül kellett volna törtetnie; ő tehát, nehogy elgázoltasson valakit a gyönge-nép közül, leszállt a lováról, rábízva az asszonyokra, hogy fogják addig a kantárját a ménnek, s csak a nyakát simogassák, olyan szelid az, mint a bárány. Azzal odajárúlt a hölgyek elé.
A nagyasszony úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát, vagy mintha egy nehéz felhő feküdnék a mellén: egy szónak nem volt asszonya ebben a pillanatban. Ilonka pedig úgy volt, mint álmában szokott lenni az ember, beszél-beszél, de a szája csukva, nem hallja azt senki; – úgy, hogy az egész fényes üdvözlet mind kárba vész vala, ha a hős más fordulatot nem ád az egésznek azzal, hogy mélyen meghajolva, megcsókolja az özvegyasszonyság kezét.
(Bizonyára Ocskay Lászlónak nagyon jó oka volt arra, hogy Tiszáné nagyasszonynak kezet csókoljon, mikor legelőször találkozik vele az életben.)
A minek aztán az lett a következése, hogy a nagyasszony elérzékenyülten szorítá keblére az üdvözlő lovagot, s nem tartotta vissza sűrü könyhullatását, a minél ékesenszólóbb beszéd nem volt soha, nem is lesz soha ezen a világon.
A mint aztán azt a nagy felhőt, a mi a keblét nyomta, le hagyta szakadni, felderült a lelke s vele együtt a beszélő kedve is egészen hazatért.
– Hozta Isten kegyelmeteket, édes uramöcsém, ebben a mi határunkban! Térjenek be szegény házamhoz pihenőre s maradjanak itten, a míg kedvük tartja. Tekintse kegyelmed a házamat olybá, mintha az édes anyja házába lépne be. Nyitva minden pinczém, éléskamrám, csűreim, s gabnásvermeim a kegyelmed kisérői és seregei számára. Megvan áldva, a mit elvesznek belőle.
A deli lovag a fülével odahallgatott, a mit a nagyasszony beszélt, de a szemei azon a bokrétán jártak, a mi Ilonka kezében volt; a mi aztán, félig kérve, félig kinálva, az ő kezébe vándorolt, nagy arczpirulása mellett a szemérmes hajadonnak.
– Köszönöm, édes asszonynéném, felelt aztán a lovag Tiszánénak; el is fogadom a szíves meghívást, mind magam, mind barátaim részére. Becsületére fogunk válni a kegyelmed híres konyhájának. Hanem most elébb még, pro appetitorio, ezt a kis kupiczányi várat itten, a belétöltött labanczokkal együtt, fel kell hörpintenünk. Mindjárt meglesz az. Semmi étel sem hűl el odáig. S a hányra terítve van, egy sem fog hiányozni az asztaltól, mind «meghozza őket a púpos kenyér!»
Ez a hetyke tréfálózás, egy olyan halálos nagy munka előtt, oh be nagyon jól illett a nyalka kurucznak! Ki is gömbölyödött attól minden ábrázat, még az Ilonkáé is.
A nagyasszony mégis jónak látá megjegyezni, hogy az ilyen kemény diótörésnél vigyázzon a testi egészségére, s minden bolond helyre oda ne álljon.
– Hiszen igézet jár velem, mondá a hős ifju, s a kezében tartott szegfűcsokrot odatűzé a kalpagjára, épen a kócsag drágaköves forgója mellé. «Nekem amulétom van.» Úgy tette azt fel a fejére.
Épen fújták a sorakozót a tárogatók a sereg élén.
Erre a hangra a csatamén, mely eddig csendesen hagyta magát a paraszt asszonyok által czirógattatni s kináltatni istenfával, boldogasszonytenyerével, egyszerre elfelejté bárány voltát, s elkezde nyeríteni, ágaskodni, négy menyecske se birta lefogni, olyan nagyon kapkodta a fejét, a lovagnak oda kellett hát sietnie; egy-kettő! már a nyeregben is volt, rövidre fogva a kantárszárat, onnan üdvözlé még egyszer levett kalpagjával a hölgyeket; a paripa aztán egyre két lábon ágaskodott előre, úgy ment ki a nép közül, mintha ő neki volna a legnagyobb haragja Léva vára ellen. A lovag aztán eltünt, a hogy jött az aranyos porfellegben; utána a sok veres zászló a «pro libertate» arany felirattal; a nyomába vágtató kiséret közül csak egy maradt hátra, a jó Tormássy László bácsi, az még odafinczoltatta a lovát az úri asszonyokhoz egy jónap kivánásra.
– Fogadj Isten bátyámuram; mondá Tiszáné az üdvözletre. De csak nem fognak talán most mindjárt igazán megütközni?
– Meg bizony mink: csak legyen kivel.
– De talán maguk a vezérek csak nem mennek olyan közel, a hol a golyóbis elérhetné őket?
– De biz úgy igyekeznek ők a kemenczéhez, hogy az első sütetből ők kapjanak.
– Kár volna bizony pedig azért a fiatal életért!
A nagyasszonynak eszébe jutott szegény Gábor fia, azért törülgette a szemeit.
– Dejszen nem kell ő kelmét félteni. Nem fogja annak a testét se kard, se golyó; épen mint a Vak Bottyánét.
– Az ám, azt mondta, hogy amulétja van. Bizonyosan pápista.
László bácsi elnevette magát.
– Hamarabb hiszem, hogy arra a szegfűbokrétára példálózott, a mit a kalpagja mellé tűzött: az az amulét.
Erre a szóra Ilonka elszaladt és nem is jött elő többet.
– No hát kegyelmed nem jő be hozzánk egy pohár borra? mondá a nagyasszony öreg rokonának.
– Főbe is lövetne azonnal Ocskay, ha megtudná, hogy a kupához nyultam, a míg ez a vár be nincs véve. Isten áldja kegyelmeteket, asszonyhugom.
– No, én csak nem nézem ezt a szörnyű dolgot testi szemeimmel, mondá a nagyasszony, búcsút véve a tovavágtató rokontól, s miután a szakácsoknak kiadá a rendeletet, bevonult belső palotájába s ott elővéve a Szikszayt, kikeresé belőle a «csatában levő kedvesekért» való imádságot s annak neki feküvék nagy ájtatossággal.
Ilonka pedig felment a toronyba s onnan nézett az álomkép után.
Igazán álomképnek lehetett azt neveznie, mert elevenen sohasem látott még ilyet. Várostromot egész közelségről.
Léva vára egy kis dombtetőn fekszik (mai napság már igazán fekszik: akkor még állt), alig távolabb egy ágyulövésnél a Tisza-kastélytól. Akkor is a régi módi becsületes ágyúkat kell hozzáérteni, a miknek a golyóbisai nem voltak olyan kegyetlenek, mint a mostaniak, a mik, a hová leesnek, ott mérgükben rögtön szétpukkannak, hanem vidám, jókedvű golyóbisok voltak, a mik tovább ugráltak, tánczoltak a földön, s kikerülték az útjokban álló embert; annálfogva ekkora közelségből minden aggodalom nélkül lehetett a kastély tornyából nézegetni, hogyan közelednek a veres zászlós csapatok a piros csákós-süvegekkel a vár sánczaihoz; még a hidfőt is ki lehetett venni a kapubejárattal, sőt a perspektivával akár a lőrések mögött leskelődő labanczok fejeit is megszámlálhatta az ember. Azt a vezéri alakot pedig a fehérmedve kaczagányáról, skarlát dolmányáról, fehér paripájáról el sem veszthette az ember a szemei elől.
«Én Istenem! fohászkodék magában Ilonka, ha az én szegény Gábor bátyámra egyetlenegy pisztolyt sütöttek el, s az is halálra találta, hát még ezt mi éri, ha azokkal a nagy ágyúkkal czélbaveszik, ha az a sok száz puska mind ellene fordul? Ki védelmezi meg?»
Aztán elővette a nagy lélekmardosás. Visszaemlékezett rá, hogy azon a napon, a melyen a bátyját megölték, ő lakodalomba volt híva anyjostul, ott mulattak reggelig; mind a ketten elmulasztották azon az éjszakán, szokás szerint, imádkozni távollevő kedvesükért. Azon az egy napon nem vette azt körül sem az anya, sem a testvér imája, mint valami bűbáj, azért esett meg rajta a nagy veszedelem.
A mit akkor elmulasztottak, helyrepótolták most mind a ketten.
Egyszer csak megdördültek a várfalakról az ágyúk, olyan nagyot szólva, hogy a kastély ablakai mind megzörrentek bele. S azután egyszerre ropogni kezdett a puskatűz a bástyákról, mint a kerepelő, olyan sűrűn. De a szemmel kisért alak meg sem ingott a lován: a kalpagjával köszönté vissza a várbelieket s aztán maga előre vágtatott egy dombra, maga után vonszoltatva az ágyúkat, a mikkel nemsokára ő lövette vissza a vár egyik tornyát. Ilonka jól láthatta, hogy porlanak előtte, mögötte a lecsapó ellenséges ágyutekék. Jaj, ha jobban találnak czélozni! Bárcsak az Isten lágyítaná meg a várbeliek szivét, hogy adnák meg magukat!
A tizedik lövésre – meg lett hallgatva a félelmes szivek imádsága. Az ellenség csak kitűzte a fehér zászlót a lövetett torony ablakába, mire rögtön megszünt az ágyuzás, s a kurucz-táborból idáig hangzott fel a nagy vivát-kiáltás; a vezéri kar vágtatva indult meg, élén az ezredeskapitánynyal, a várkapu felé. De hátha ez csak gonosz kelepcze? Hátha csak oda akarják őket csalogatni, s akkor fürtgolyókkal, szeges zsákokkal lőnek egyszerre közéjük?
Ez volt a nagy szívdobogás! A mi onnantól kezdődött, a hol a vezér hős bevágtat a hidon át a nyitott várkapun, egész odáig, a hol ismét megjelen a bástyatetőn, lóháton, kezében a diadalmas zászlót lobogtatva! A vár be van véve. Az a kis kupicza, a mit ebéd előtt még pro appetitorio ki kellett üríteni.
Maradhat e szív egy ilyen álomlátás után kigyulladatlan?
A hányszor meglebegtette a diadalmas hős azt a vörös zászlót a vár fokán, annyiszor lebegtette felé fehér kendőjét a leány onnan a kastély toronyablakából: csak akkor vette észre magát, hogy minő veszedelmes dolgot cselekszik, mikor a kastély maga is megzendült a nagy «victoria»-kiáltástól; akkor vette észre, hogy nem maga van a háznál. Természetes, hogy az egész házi nép mind az ostromot nézte: ki az ablakból, ki a háztetőről. Jó szerencse, ha minden étel kozmát nem kap ma; a konyhán egyedül maradt Furóné asszonyom. De még azt is elviszi magával Ilonka, le a kertbe, virágokat szedni, koszorút kötözni, a mivel azt a karszéket fogják feldiszítni, a min a mai nap hőse az asztalnál ülend. S ahhoz jól ki kell válogatni a virágokat, mert a virágoknak jelentősége van; más az, a mit az ember a szivesen látott vendég számára szed; meg más, a mit az olyannak ád, a kit jobb szeret, ha nem lát. Furóné asszonyom ennek nagy tudósa, minden virágnak tudja az értelmét: ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ád, ez nefelejts, emez meg égő szerelem. Az utóbbiakat kimustrálta Ilonka a koszorúból. Ejh, nem illik az! «Engemszagolj», «nenyuljhozzám», «élek-é-halok-é» inkább beválnak. Mire a nagy karszék meg lesz koszorúzva, már akkorra vissza is térnek a várvívók nagy diadalmas zenével. Mikor Ilonka ismét kinéz az ablakon, azt látja, hogy a vár és kastély közötti mezőn már fel is vannak állítva a sátorok, egész utczaszámra s a kitűzött zászlók mutatják, melyik ezred tanyáz itt, meg amott.
A nagyaszonynak, ha száz keze volna is, mind tele volna most dologgal; alig ér rá, hogy az izzadtságot letörülje az arczáról, mikor már a várt vendégek érkeznek.
Ilonkának azonban egy dologtól dobogott különösen a szive. Megtörtént hát, hogy bevették Léva várát. Elfoglalta az az ember, a kinek azért adatott a kezébe a pallos, hogy boszut álljon azokért, a kiket megölettek. Vajjon megteszi-e, a mit annyiszor hallott az anyjától, «bárcsak idehoznák valamennyit, s itt az én házam küszöbén vágnák le a fejeiket, s raknák egy garmadába!» A gyermekek el szoktak hinni mindent szórul-szóra, a mit az anyjuktól hallanak. Azt pedig mindenkitől hallotta Ilonka, hogy ez a kegyetlen ember a legelső csatájában egy egész ezredét a labanczoknak leölette az utolsó emberig. Megteheti most, hogy teljesíti, a mit az anyja annyiszor emlegetett; hiszen mind a kezébe estek, s talán épen azok, a kik szegény Kovách Istvánt (Isten nyugosztalja!), úgy összevagdalták lakodalma napján. Nagyon szerette volna, ha azt nem tenné meg.
– De ugyan gyere már! Hol mélázol annyit? Hiszen nem lőnek már! zsörtölődött a nagyasszony, leányát keresve; aztán lementek együtt a tornáczba, oda várták az érkező urakat, a kik számra valami harminczan, a mint az udvarra beértek, mind leszálltak a lovaikról, s a míg csatlósaik a lovaikat elvezették, ők maguk a zsákmányul ejtett ellenséges zászlókat a tornácz mellvédjéhez tüzögették fel.
Ocskay az udvar közepén parancsokat osztott, addig nem is üdvözlé a hölgyeket. A lévai biró állt előtte, levett kalappal.
– Kegyelmed, biró uram, rögtön két tulkot vágasson, s háromszáz kenyeret küldjön fel a várba az ottmaradtaknak. Fizeti az árát a számadó-tisztem.
– Nem kivánunk érte semmit.
– Mi pedig nem élünk ingyennel. Nem vagyunk zsebrákhad. Fizetünk pengővel, nem is kongóval. Semmi szó! Egy óra mulva halljam, hogy ebédre dobolnak!
A nagyasszony szükségesnek látta beleszólni a dologba.
– De már édes vitézlő öcsémuram, addig, a míglen itt vannak, én hadd lássam el a csapatját minden szükségessel. A mit a hazámtól birok, hadd adjam a hazámnak vissza, s nekem csak nem fizet azért se pengővel, se kongóval.
– Köszönöm szivesen, édes asszonynéném, el is fogadom örömmel, a mit az én hiveimnek felajánlott, hanem elébb a foglyok ellátásáról kell gondoskodnom.
– Micsoda? A labanczokéról! Átkozott rablók! Nem várhatnak a maguk sorára? Ők az elsők? Köszönjék meg, hogy mind le nem vágták őket!
– A míg ellentáll a labancz, addig vágjuk, mint a paréjt, szólt Ocskay László szelid mosolygással; de a mint megadja magát, akkor nem ellenség többé, hanem vendégünk. Nálam legelső az étkezésnél a fogolynép, aztán jön a magam hada, utoljára ül le az asztalhoz a tisztikar, ott is magam vagyok az utolsó, a kihez a tál kerül.
Hallotta ezt Ilonka, s ha eddig csak bámulta Ocskayt, ezért az egy szóért oh de megszerette!
Mikor aztán a fogolynépről gondoskodva lett, akkor Ocskay is felment a tornáczba s ott sorban bemutogatta a kiséretéhez tartozó hősöket. «Ez itt Ebeczky Ádám, ez Berthóty, ez Balogh István, ez Somogyi Ferencz, ez Andrássy Mihály (mind nagy nevek később), Tormássy Lászlót ismeri kegyelmed.»
Legjobban megcsodálta a vendég urak között a nagyasszony Andrássy Mihályt. Furcsa is volt az: egy magyar dalia, fehérbarát csuhában, csakhogy a corda helyett széles öv van kötve a derekára s arról nem az olvasó, hanem a rezes kard csügg alá.
– Hát ez mért van barátruhában? kérdi a nagyasszony.
– Azért, mert ő barát. Úgy szökött meg a klastromból, hogy közöttünk hadakozzék. Ő vezeti a «tatár-csapatomat». Azok azt hiszik, hogy dervis, tűzbe-vízbe mennek utána.
– Csodálatos időket élünk, mondá a nagyasszony, s beinvitálá a vitéz urakat a külső palotába, a hol az ebédet megelőző kolláczió volt fölterítve. Az asztal közepén egy nagy ezüst-medencze, tele finom otthon főtt meggyvízzel, a miből merítő kanállal töltögetik ki apró kupiczákba az étvágyingerlő italt.
– Én azonban mindenekelőtt egy pohár vizet kérek, szólt Ocskay László. Maga sietett azt neki elhozni Ilonka; gyönyörű velenczei kristályban a legfrissebb forrásvizet. Mosolygott is azon erősen Ocskay, mert nem ő neki magának kellett az a friss víz, hanem annak a szegfűbokrétának, a mi a kalpagja mellett megjárta az ütközetet és a várvívást. «El is hervadtak szegények.» Azt a bokrétát tette bele a pohárba. Az jutott eszébe a nagy diadalom közben. A miért aztán a leányka orczája még jobban lángba borult.
– Látod, hogy megbecsülik a te bokrétádat, segített neki a nagyasszony szemérmetes zavarát növelni. El is tünt onnan nagyhamar, s az egész lakoma alatt csak nagy imádságra lehetett a terembe becsalogatni.
Mert a hajdani magyar úri házaknál a hajadon leány nem foglalt helyet az asztalnál. Legföljebb a vendégség vége felé ült oda vagy az anyja, vagy ifju bátyja, vagy egy éltes rokona háta mögé, s ott is csak a körme közül nyalánkoskodott, addig pedig ügyelt a konyhára és a tányérváltásra, meg a felszolgáló cselédekre, hogy semmiben hiba, fogyatkozás ne legyen.
Az asztalhoz való leülésnél aztán egy kis vita támadt, hogy ki foglalja el az első helyet? azt a karszéket, a mit Ilonka megkoszorúzott.
– Ez a vendég helye. Nálam a vendég az első az asztalnál.
– Én pedig a háziasszonyt tartom az elsőnek. Nekem azt mondták, hogy én e házat tekintsem úgy, mintha itthon volnék. A háziúr pedig mindig az asztal végén szokott ülni, nem az első helyen, hanem az utolsón.
– De ez a szék annak a számára van megkoszorúzva, a ki a korponai ütközetet megnyerte; ebbe én csak nem ülök bele.
– Akkor meg épen asszonynénémet illeti meg ez a szék, mert a korponai ütközetet bizony kegyelmed nyerte meg. Egész nap nem evett, nem ivott a hadam, ki voltunk fáradva. Hej, ha most egy ital bort küldene ide a tündér! sóhajtottunk egymás után. S erre mintha a «terülj meg abrosz!» volna a kezünkben, egyszerre csak megérkeznek asszonynéném társzekerei az eleséggel, meg a gönczi hordókkal, a miket elénk küldött; s megfordult az egész ütközet sorsa: nagyot ivott a hajduság s danolva vette be a sánczot. Bizony kegyelmed nyerte azt meg, hát csak foglalja el a győztes helyét.
A nagyasszonynak akarva nem akarva el kellett foglalnia a præsidiumot, míg Ocskay az asztal ellenkező végén telepedett le, a miből ránézve az az előny támadt, hogy az ablakvilágossággal szemben maradt s az arczának minden kifejezését meg lehetett figyelni.
Volt, a ki nagyon ügyelt ezekre a vonásokra. Ilonka, a hányszor az anyja háta mögé lopózhatott egyet-mást kérdezősködés ürügye alatt, lopva mindig az ő arczát vizsgálta. A természet oltotta a leányszivekbe ezt az ösztönt, hogy kiváncsiak legyenek azt a férfit, a ki őket érdekli, olyankor megfigyelni, a mikor az iszik. A bor olyan, mint a mikroskopium: százszoros mértékben mutogatja fel azokat az indulatokat, a mik a férfijellem fundamentumát képezik, a jót épen úgy, mint a rosszat. Sokszor megesett már, hogy olyankor szeretett meg egy nő egy férfit, a mikor ittasnak látta.
Ocskayra az első poharak még alig hatottak. Nagy győző volt – még a kancsók között is. Később valami mélázó búskomorságot keltett fel nála a bor, a min csak néha czikázott át egy-egy tréfás ötlet villámszikrája.
Közepe táján járt még az ebéd, a midőn megérkezék a fejedelem stafétája a tokaji táborból mindenféle levelekkel.
Ocskay László az iródeákjának, Tallósy Benjaminnak nyujtá át azokat elolvasás végett. Azok részben eredetiek, részben másolatai voltak a harcztér külömböző pontjairól a főhadiszállásra beküldött tudósításoknak, a mik a fejedelem által az egyes alvezérekkel maguk miheztartása végett közöltettek.
A nagyasszony el akarta hagyni az asztalt, azt mondván, hogy ezek már tábori titkok, a miket nem szabad idegen füleknek meghallani, de Ocskay megmarasztá, hogy csak vegyen részt bennük; a kik hűségesek az ügyhöz, azok előtt nincsen titok.
Voltak azok között örvendetes és kevésbbé kivánatos tudósítások vegyest; Benjamin diáknak volt annyi emberségtudása, hogy a rossz híreket olyan alant hangon olvasá, hogy a szomszédjai se hallják, ellenben a diadalhíreket annál magasabb stentorral bocsátá közre, a miknek a végén aztán volt nagy vivátozás és pohárösszecsördülés.
«Borbély Balázs megvette ostrommal Szolnok várát!»
(Ah! A rongyos-gárda egyik vezetője!)
«Deák Ferencz Halasnál szétverte a félelmetes Kyba rácz ezredes táborát, magát a vezért is megölte.»
Iszonyú örömzaj! Ez a Kyba volt a réme, pusztítója a magyar alföldnek. Sok nagy város keserű füstje szállt ellene panaszra az égbe. Végre megkapta gonosztetteinek zsoldját!
«A hatalmas labanczpárti Sennyey István áttért a fejedelemhez, nagy tapasztalásával segíti az ügyet; maga vezeti Szatmár ostromát.»
Ez is kapott egy hatalmas vivátot.
De legnagyobb riadalt keltett az a levél, a miben tudatják, hogy a hatalmas szatmári főispán, a császári generális, Károlyi Sándor, sógorával Andrássy Györgygyel együtt, haraggal jött vissza Bécsből, otthagyta a labancztábort s Bercsényihez csatlakozott: együtt vívják Tokaj várát. A fejedelem is megérkezett, Károlyi, Andrássy hűséget esküdtek, tábornokokká lettek alatta.
A nagyasszony mindenik jó hirnél jobb meg jobb borait hordatta fel a pinczéből; utoljára már azokra a pókhálóbelepte átalagokra került a sor, a mik a mult században járt üstökös-csillag tüzét szítták magukba. A nagyasszony nem ivott azokból, mégis ittasabb volt valamennyi vendégénél, attól a sok diadalhírtől.
Most jön egy levél a fejedelem saját keze irásával. Ennek a pecsétje felnyitásához már kegyelettel kell nyulni: a nagyasszony az övéről ezüstlánczon lecsüggő ollóját nyujtja e szolgálatra, s Ilonka kisasszonyt is odahivják, hogy hadd lássa meg ő is, milyen irása van a fejedelemnek? Nagy kiváncsian támaszkodik az anyja vállára.
– Hanem ehhez elébb ezt a régi átalagot nyissuk fel!
A míg a levél fel lett nyitva, az átalag is ki lett dugaszolva, s a poharak tele töltve. Szokásuk az uraknak, hogy az eléjük töltött bort előbb szürcsölve megkóstolják. Valamennyien úgy találták, hogy az a bor keserű. A régiségtől az.
No hanem a levél, az még keserűbb volt. Abban a fejedelem kegyetlenül megmosdatja az egész felvidéken táborozó alvezéreknek a fejeit: csak confusiót csinálnak, fejetlenül dolgoznak előre-hátra, zsarolásaikkal, disciplina nem tartásával elriasztják a föld népét, kihagyják az ellenséget a kezeik közül osonni, mikor már fogva volna; egymás között veszekednek, a parancsszót nem fogadják… etcætera, etcætera. Akármilyen lassú hangon igyekezett is Benjamin diák azt a pirongatoriumot lemorzsolni, meg kellett azt hallani mindenkinek, mert olyan csendesség támadt, hogy a zsebórák ketyegését is ki lehetett venni. No ezért ugyan érdemes volt még Ilonka kisasszonyt is beczitálni, hogy hallgassa meg.
Ilonka az egész levél-olvasás alatt Ocskaynak az arczvonásait nézte. Meg sem rándultak azok. Még csak a szemöldöke sem húzódott össze, csak a szemei égtek tűzben-lángban.
Ámde most egyszerre magasra emelé a hangját Benjamin diák s olvasá a következőt:
«Egyedül Ocskay László volt az, a ki megnyerte a becsületet.»
Ennél a szónál azt látta Ilonka, hogy a hős szemeiből egyszerre két nehéz könycsepp gördül végig az orczáján.
Ah! mi a sivatagban epedőnek a szomja a forrás után! mi a kínzott rabszolgának a szomja a vér után! mind nem olyan pokolégés az, mint a ki ezt a szót szomjazza: «becsület!»
Egyedül ő tartotta meg a becsületet!
Ha a Duna-Tisza közét neki adta volna donatióba, nem tette volna olyan boldoggá a fejedelem, mint ezzel az egy szóval.
Ocskay felemelte a poharát, de nem tudott szólni. Azért elértették azt mind a társai s felugrálva helyeikről, háromszor kiáltának harsányul vivátot a fejedelemre. S kiitták utána a poharaikat a körömpróbáig. Dehogy volt az a bor keserű!
Ilonka a szentek glóriáját látta Ocskay feje körül derengeni.
Jaj de szép a férfiarcz olyankor, a mikor ez a dicsfény ragyogja körül: «becsület».
Talán nagyon is érzékenyen végződött volna ez a mai lakoma, ha valami közbe nem jön, a mi a kedélyeket megint derültebb hangulatba hozza. Az ordináncz jött jelenteni a vezérnek, hogy idekinn van és bebocsáttatást kér a lévai vár volt labancz-parancsnoka, ki is Sós Márton kapitány uram salvus conductusával jött idáig.
Ocskay átvette a salvus conductust s átfutott rajta.
– Ecce a labancz-kapitány át akar térni hozzánk egész csapatjával.
– Miféle nemzet? kérdezé Tormássy László.
– Cseh biz az, Isten bűnül ne vegye neki. Szorítsunk neki helyet az asztalnál, urak. Ez tudom, hogy még nem ebédelt. Vezesd ide!
A labancz-kapitány belépett az étterembe, s nagy karimás tollas kalapjával, gavallér módjára, üdvözlé a házi úrnőket, azután meg katonásan az urakat. Az akkori dragonyosok egyenruhája volt rajta; széles felhajtott ujjú wammsz veres melltakaróval, bő plundra, szétálló tölcséres csizmaszár, felkötött sarkantyuval; az arcza egészen olasz jellegű volt, mintha soha Csehországot se látta volna, éles arczéllel, egyenes orral, kerek szemöldökökkel; szemei oly sűrű ránczok közé szorítva, mintha mindig nevetésre állnának; a miknek aztán a szája is szekundál, a két szeglete örökösen felfelé levén huzódva, s ezáltal valami kényszeredett nyájasságot fejezve ki, bajusza hegyesen fölfelé, kecskeszakálla merészen előre szoktatva. Kiegészíti az alakot a hosszú csigákba fodorított allonge paróka, a mi akkori idők szerint a civilisátió divatja vala.
Egészen idegen accentussal ugyan, de magyarul beszélt a kapitány. Régóta itt fekhetett már az országban, megtanulhatta a nyelvet.
– Alázatos szolgájuk az uraknak. (Ez is elárulja, hogy idegen; még akkoriban nálunk így nem köszöntöttek: «szolga! alázatos!»)
– Hozott Isten, bajtárs, fogadá Ocskay. Azt hallom, hivünk akarsz lenni. Ha így van, ülj közénk s végy részt a lakománkban.
– Hát bizony, nem is vagyok bolond, szól nevetve a kapitány, hogy ott maradjak paprikában főtt bivalyhust enni, mikor itt pompás lakomában részesülhetek…
(Ez jól indokolja a zászlócserélést, egy jó lakoma kedveért!)
– A nevem Scharada Nepomuk.
– Micsoda? kiálta fel, billikomát lecsapva az asztalra, Tormássy László. De ilyen névvel ugyan én mellém le nem ülsz! S újra visszahúzta székét a helyére. Elébb keresztelkedjél ki magyarnak!
– Úgy van! úgy van! kiabálának egyszerre többen. Ki kell elébb keresztelkednie. A nevetés mutatta, hogy ez félig tréfa.
A kapitány fideliter viszhangozá a nevetést.
– Hát én azt sem bánom. Legyen a nevem ezentúl «Sárady». Ez csak jó magyar hangzású név. Azt sem bánom, ha megkeresztelnek, csak igazhitű keresztyén római katholikus pap legyen hozzá, meg jó keresztanya, aztán a paszitában magam is résztvehessek.
– Meglesz mind, atyafi, mondá Tormássy. Itt a pap (Andrássy Mihályra mutatott), a keresztapa lesz Ocskay; keresztanyának meg, minthogy pápistára van szükség, itt lesz Furóné asszonyom. Azonnal behívjuk. Aztán jön a paszita.
A kapitány ráállt a tréfára. A nagyasszonynak is bele kellett egyezni. Furóné asszonyommal komolyan elhitették, hogy mikor egy labancz kuruczczá akar áttérni, hát annak elébb, mint a töröknek, ki kell keresztelkednie, s ezt nézve, elvállalta a keresztanyaságot. Egy kis asztalt hoztak elő hevenyében, leterítve hímzett szőnyeggel, arra kitették a nagy ezüst medenczét, az ezüst korsóval; Andrássy Mihálynak felnyomták a fejére a négyszegletű papsüveget, Furóné asszonyom is feltette a táritoppos fejkötőjét, a miben olyan volt, a mint a kalendáriumban a napot ábrázolják; hogy hát már most ők majd megkeresztelik az áttérő labanczot. Addig pedig felhozták az asztalra a jó töltött káposztát, hogy a kedvét még inkább felfokozzák.
Ment ez a mulatság rendén, egész odáig, a míg a barát a maga breviariumából olvasva a keresztelés formuláréját, odáig nem jutott, hogy a keresztszülőktől azt kérdezze:
«Contradicisne diabolo, et omnibus eius insidiis?» (Ellent mondasz-e az ördögnek és minden ő incselkedéseinek?)
De mielőtt a keresztszülők erre megfelelhettek volna, egy vékony, kisértetes hang megszólalt onnan felülről, mintha csak a függő lámpásból sipákolt volna: «non contradicas!» (ne mondj ellent.)
Mindenki bámulva tekinte föl a függő lámpásra. Legfurcsább ijedelem látszott a baptisandusnak az ábrázatján, annak a szája is tátva maradt, úgy elbámult. Egy percz mulva egy másik hang, olyan, mintha valaki az orrán keresztül nyefegne, elkezde magából a keresztelő kancsóból kifelé gágogni:
«Non contradicito!»
Ujabb, még nagyobb elhüledezés!
Utoljára egy mély bassus hang a keresztelő-asztalka alatt zúgott fel rémletesen:
«Nemo mihi contradicat!» (Senki nekem ellent ne mondjon.)
De már ezt meg kell fogni!
Egyszerre mind a hárman: a barát is, a keresztanya is, meg a kapitány is az asztal alá dugták a fejeiket, hogy megfogják az ördögöt, s ime, midőn újra előkerülének az asztal-függöny alul, a barát fején volt Furóné asszonyom táritoppos főkötője, a négyszegletű papsüveg volt a kapitány tarkóján, s Furóné asszonynak a fején lobogott a kapitány allonge-parókája. Az ördög elcserélte a fejeiket mind a háromnak!
Az egész társaság hangos hahotával vette fel a házat erre a szemfényvesztési tréfára.
– Diabolus te baptiset! kiálta a barát, hozzávágva a neophitához a breviariumát. S volt nagy gaudium, a míg kiki a maga fejét visszacserélgette.
Csak Ocskay nem nevetett ezen.
– Hagyjátok abba! szólt parancshangon. Nem szeretem, ha a vallás dolgaiból tréfát űznek. Tiszteljük egymás czeremoniáit; ebben egyeztünk meg. Ezt látjátok a fejedelem medaillonjára verve. Add a kezedet, bajtárs. Vitézek közt a kézcsapás egyértékű az esküvel. Nálunk Sárady lesz a neved. Ha győzünk, nemessé teszünk, prædicatumot kapsz.
– Hanem aztán majd ne olyan hűséggel szolgálj a mi zászlónk alatt, mint az elhagyott alatt! veté utána Tormássy.
– Fogadom, hogy nem olyan hűséggel fogom szolgálni az új zászlómat, mint a régit, mondá a kapitány s olyan különösen mosolygott hozzá.
– Akkor hát mellém ülhetsz, mondá Tormássy, s odább rukkoltatta a székét; hanem mindenekelőtt add át a vár kulcsát, mert oda engemet nevezett ki a vezér jövendő várparancsnoknak.
– Itt hordom magammal, szólt a kapitány, kihúzva zsebéből az aranyozott várkulcsot s odaszorítá azt két kézzel Tormássy kezébe, s ég felé forgatta a két szemét, a mikor azt mondá: őrizze kegyelmed nagyobb szerencsével, mint én őriztem.
– Fogadom Jupiterre, hogy tőlem csak az életemmel együtt veszi ezt el valaki. De ni! Mi a ménkő?
Hát a mint szétnyitotta a markát Tormássy László, a nagyasszonynak a czifra ollója volt a tenyerében, nem más.
– Az én ollóm! kiáltá a nagyasszony megrettenve; hogy kerül a kegyelmed kezébe az én ollóm?
– De hogy kerül a kegyelmed lánczára az én várkulcsom? kérdezé Tormássy. A mi felett megint a nagyasszony förmedt fel csodájában.
– Ugyan engedjük már ebédhez ülni a kapitányt, mondá Ocskay, mert bizony még hátrafelé fordítja a fejeinket.
A kapitány azonban a töltött-káposztás tál előtt is megmutatta, hogy tud valamit. A töltelékeket csak úgy tüntette el egymásután, mintha ott sem lettek volna. S utoljára elnyelte magát a kést, meg a villát, a mikkel evett. Keresték azt mindenütt nála, de nem volt sehol.
A kapitány oly kedélyesen kaczagott e tréfák mellé, mint egy gyermek. Az egész társaság kedélyét kiforgatta a sarkaiból. Azok az eddigelé oly komoly, érzékenységre hajlandó, pathosteljes szónoklatok, a mik a magyar férfitársaságot annyira jellemzik, ennek az egy kaukler idegennek a bohóskodásaira egészen elenyésztek; a hősökből, a kik a haza sorsán búsulnak és lelkesülnek, pajkos diáktársaság lett, melynek kedve telik benne, ha egy czimborára talált, a ki tréfát hágy magával űzni. Még a nagyasszony is szeretett a bohó vendég úrral komázni. Csak Ilonka nem mulatott rajta, s jól esett a lelkének, hogy lát egy másik arczot is, mely az egész hahota alatt alig vonul el egy mosolyra. Ocskaynak se tetszik e tréfa.
– No te, ördögökkel egy idős! mondá a nagyasszony a kapitánynak. Ha énnekem elő nem adod az én szép gyöngyháznyelű késemet, a mit elnyeltél, én nem adatok másikat; pedig itt hozzák a sült malaczot egészben, majd meglátom, hogy kezded ki?
A kapitány e szóra elkomolyodott, s a mint a szép pirosra sütött malaczot az egész tráncsértállal együtt eléje tették, összekulcsolta a kezeit s kétségbeesetten tekinte a nagyasszonyra.
– Kegyelmes nagyasszonyom! Hát mivel érdemlettem én azt, hogy én nékem egy eleven malaczot kell felennem?
– Eleven malaczot? Te! Hiszen most húzták le a nyársról.
A sült malacz elkezdett erre csendesen röfögni: «oi oi, röf!»
A nagyasszony összecsapta a két kezét: «de már ez nincs Isten hirével.»
A sült malacz pedig nem hogy abbahagyta volna, sőt inkább visítani kezdett, mint a malacz szokott, ha este az emséje után fut haza a legelőről. Úgy czifrázta, hogy az csupa nevetni való volt.
A kapitány úgy mórikált, mintha dühösködnék e felett s egyszer csak a két kezében volt az eltünt és hiába keresett kés, villa; senki se látta, honnan került elő, s azzal egy pillanat alatt levágta a sült malacznak a fejét.
És ekkor a levágott malaczfő a következő szemrehányó szavakra fakadt:
– Oh Muki, Muki! Mért tetted ezt velem?
A kapitány nagyot sóhajtott és elszomorodva forgatá a szemeit felfelé.
– No lássa, nagyasszonyom. Ebben a malaczban az én öcsémnek a lelke lakik, a ki a Morvába fulladt szegény tavaly.
– Ne mondj ilyet!
– Ráismerek a hangjáról. Szólj, oh szerencsétlen! miért húzott tégedet nyársra a kegyetlen szakács?
A malaczfő felelt:
– Azért, mert megláttam, hogy a mustos pecsenyéhez való tokaji bort megitta.
– Ördöngösség! Boszorkányság! kiálta valaki odahátul. Az bizonyosan a szakács volt. Az egész cselédség betódult már a nagy komédialátásra onnan kívülről.
– Hát te boldogtalan! folytatá a kapitány, mért öntözött téged Furóné asszonyom forró zsirral a tűz mellett?
A malaczfő válaszolt:
– Azért, mert megláttam, hogy eldugott a zsebébe egy félfont mazsolaszőlőt.
– Jaj! a pokolravaló! Nem igaz! Nem is volt több hat szemnél az egész! sikoltozott Furóné asszonyom.
De még aztán sorbavette a veszedelmes malaczfő az egész úri társaságot s kinek-kinek olyan titkait vallotta ki, a mikről eddigelé még senki sem tudott.
Végre megsokallta az exorcisatiót páter Andrássy Mihály, a kinek kolostori életéből igen kényes adatokat kezdett a malaczfő előhozogatni, s hogy megakaszsza a boszorkányos oraculumot, ezt a kérdést intézé hozzá:
– No te, malaczfő, hát ha olyan tudós vagy, mondd meg, lesz-e valaha olyan halandó, a ki Ocskay László uramat diadalútjában feltartóztatja és legyőzi?
A malaczfő felelt:
– Lesz!
– Ki lesz az? Mely ütközetben?
A malaczfő felelt:
– Szép asszony lesz. Lakodalomban.
Nagy taps következett rá.
– Mi lesz a neve a menyasszonyának??? ostromlák egyszerre a malaczfőt minden oldalról.
A malaczfő goromba lett.
– Eb kérdi!
– Hajadon lesz-e, vagy özvegyasszony? Ezt tudakolták tőle inkább.
A malaczfő rejtélyes lett.
– Hajadon is, meg özvegy is.
– Hogyan? Hát két felesége lesz?
– Csak egy.
Ki értse ezt?
Csak Ilonka halaványult el erre a szóra. Ő neki jutott eszébe, hogy ő az, a ki leányfővel maradt és mégis özvegy.
Ocskay véget vetett a tréfának ezzel a szóval: hagyjátok abba az allotriákat urak! Te meg láss hozzá a falatozáshoz, Bruder!
A kapitány azután kétfelé hasítá az elbűvölt malaczfejet, úgy hogy az nem beszélhetett ki többé semmit.
– Kedves druszám! sugá oda Tormássy László Ocskaynak, nem tetszik nekem ez az új szövetséges sehogy! A ki így tud a hasából beszélni és esküdni, a ki ilyen szemfényvesztő módra tud elchangeirozni kést-villát, zászlót és hűséget, félek én annak a barátságától.
– Ügyelni fogok rá, mondá Ocskay.
Félbeszakítá e tréfás jelenetet valami sajátszerű tempóra tartott dobverés künn a mezőn, a mire legelőször is a nagyasszony figyelmezteté Ocskayt, hogy mi az?
– Magam is azt hallgatom, szólt Ocskay, ez azt jelenti, hogy a haditörvényszék ül össze, rögtönitélni valami delinquens felett, a ki a tábori regula ellen vétett.
– Jaj, csak ne végződjék halállal.
– Ez bizony mindennapi dolog.
– Tán csak nem lesz valami nagy eset?
– Majd kisül mindjárt a turpisság.
Ki is sült rövid időn. Az ordináncz jött jelenteni, hogy a veres huszároktól van itt egy küldöttség, a sententiával.
– Előre tudtam, mondá Ocskay. Ezek csinálják a legtöbb kontrabantot, mintha ördögök szálltak volna beléjük.
Azzal átvette a haditörvényszék irott itéletét.
– Mondom! Egy nap sem mulik el a nélkül. Pedig milyen szigorú parancsot adtam ki, hogy senkitől egy tűt érőt el ne vegyenek. Egy közvitéz egy lévai asszonytól ellopott egy malaczot.
– S ezért megbüntetik? ez már nagyon helyes! Mondá rá Tiszáné nagyasszony. Biz a föld népét oltalmazni kell a katonaság ellen, mert nem mind ilyen gavallér az.
A kurucz tisztek erre a jelentésre mind felkeltek az asztaltól s felkötötték a kardjaikat. Azután a vezérrel együtt mind kimentek a tornáczra. Ott állt egy káplár, meg két közvitéz a veres huszárok ezredéből. Lenn az udvaron pedig látható volt a delinquens, a ki hajadon fővel, dolmányától megfosztva, hátrakötött kezekkel állt egy csapat muskétástól körülvéve. Fiatal, daczos képű legény volt. A napba nézett s nem pislogott tőle a szeme.
Ocskay előkérte a tintatartóját és tollát az iródiákjától s aláirta az itéletet, aztán oda adta a hadbirónak felolvasás végett. Parasztnép, asszonyok, cselédség, mind hallhatták.
A delinquens fejére halál volt mondva.
Tiszáné nagyasszony nem akarta elhinni, hogy ez nem tréfa.
– Uramöcsém! Ezredes úr! No ugy-e bár, hogy ez csak ijesztgetés? Csak nem ölnek agyon egy embert egy malacz miá! Egy magyar embert! Mikor úgy is kevesen vagyunk! Úgy is fogy a nemzetünk! Magunk is pusztítsuk? Kő üsse meg azt a malaczot gazdástól együtt! Adok neki egy emsét kilencz malaczával helyette. Csak nem teszik azt, hogy egy embert megpuskázzanak miatta?
– Ez bizony szomorú kötelesség, szólt Ocskay. A legény jó vitéz volt, gyámoltalan öreg anyja van otthon; de példát kell szolgáltatni, különben felcsufoltatik minden hadi regula. Itten csak egy mérték van: «ma neked, holnap nekem!»
– Hát hiszen, üsse part! verjenek rá huszonöt farmatringot, azt megérdemli; de csak ne oltsák ki az életét.
– Nem mi teszszük: a törvény teszi. A haditörvényben csak egy sanctio van: a halál.
– Rettenetes törvény! Bár soha fel ne találták volna.
A szabály szerinti dobütés hangzott, mire a három küldött közül a káplár előlépve, egyik kezét a csákójához emelte, a másikkal pedig egy akkor metszett topolyfa-vesszőt (mintegy singnyi hosszút) nyujta át a vezérnek, e szavakat mondva hozzá:
– Pardon, gratia a szegény delinquensnek, vitéz ezredes kapitány uram!
Háromszor kell ismételni ezt a kérést; ha a harmadiknál is azt feleli rá a vezér, hogy Istennél a kegyelem, s aztán azt a rövid vesszőt kettétöri s a földre dobja, akkor már «lőttek» a szegény elitéltnek.
De mielőtt kettőbe roppanthatta volna Ocskay azt a vesszőt, valaki megfogta gyöngén a kezét. – Ilonka volt az.
Hol vette ezt a nagy bátorságot, hogy egy olyan kegyetlen erős kezet haláltcsináló munkájában megakaszszon?
– Ajándékozza én nekem kegyelmed azt a topolyfa-vesszőt.
Jaj de szépen tudott kérni az édes szájával, hát még azzal a beszélő két szemével.
Ocskay ránézett, s rajta veszett a szeme, a lelke is.
– S mit akar kegyelmed, szép hugom, ezzel a topolyfa-vesszővel?
– Elültetem s addig öntözöm, míg kihajt, szép fa lesz belőle.
Ocskay elmosolyodott rá s odanyújtá a leánynak azt a topolyfa-vesszőt.
(Még e század elején is megvolt az Ocskay kastély kertjében az a nagy jegenyefa, a mi ebből a topolyvesszőből lett; úgy hitták, hogy a «kegyelem fája».)
– No te gézengúz! kiálta Ocskay a delinquensre; most az egyszer száraz lábbal gázoltál ki a hinárból. Fogd ezt az aranyat, fizesd ki vele, a kit megkárosítottál. Annak köszönd az életedet, hogy jó védszentet választottál, mikor megbérmáltak. Feljöhetsz a kézcsókolásra.
De biz azt a kézcsókot nem várták be. Ilonka vígan szökdécselve futott be a belső palotába, anyját felkeresni, a ki elfutott az executio elől s a párnák közé dugta el a fejét, hogy ne hallja a puskaropogást, mikor azt a szegény kuruczot agyonlövik.
– Nézd! Itt a kegyelem vesszője! Nekem adta egy kértemre! Ezt én elültetem és ki fog hajtani.
A nagyasszony sejtette már, hogy sok más egyéb is gyökeret fog ott verni, s levelet hajtani, nemcsak az a topoly-vessző.
– No édes asszonynéném, mondá, másnap reggelre kelve Tiszáné nagyasszonynak Tormássy László nagybátyja, most hevenyében Ocskay László urammal még egy vár ostromához fogunk hozzá s ha Isten megsegít, be is veszszük.
– Hát már ilyen hamar odább akarnak menni kegyelmetek? No ezt az Ilonka majd nagyon megfájlalja.
– Ellenkezőleg! Nagyon soká is itt maradunk. Csak azt ne fájlalja aztán meg az Ilonka hugom. Az ő szive az a vár, a kit be akarunk venni. Időnk pedig van a megszállásra elég, mert a fővezér parancsa az, hogy itt őrízzük addig Lévát, meg a Bányavárosokat, a míg ő Eger városát behódítja, s a fejedelem Tokajt löveti.
A nagyasszony kegyesen mosolygott erre a szóra.
– Hát hiszen ha «suttogóba» küldték édes bátyám kegyelmedet hozzám (a «suttogó» volt az előjátéka a formális leánykérésnek), én sem bánom, beszélgessünk róla. Szóból ért az ember; aztán szegény megboldogult uram azt szokta mondani, hogy «clara pacta, boni amici», a mi magyarul annyit tesz, hogy «a ki lovat vesz, nézze meg a fogát». Én, a mióta szegény vőmet, Kovách Istvánt olyan szerencsétlenül lakodalma napján megölték, felfogadtam, hogy soha több vőlegényt a leányom számára nem választok, hanem ő rá bízom, hogy szemelje ki magának szive szerint, a kihez legjobban odatalál az indulatja, én nem keresem, csakhogy becsületes ember, jó magyar, és nemes ember legyen; iszákos, lunatikus, nyavalyatörős ne legyen, se olyan fiatal ne legyen, hogy az ajka legyen kopasz, se olyan vén, hogy a feje teteje legyen az, egyébiránt, nem bánom, ha tíz testvérrel osztozik is otthon, s a leányomnak a napával kell is egy konyhán lenni. Még csak a vallására sem nézek, nem bánom, ha pápista is; ámbátor ez nagy galiba lehet az összekelésnél.
– No hát mindezekre igen jó feleletem van; mondá Tormássy. Ocskay László uramnak hogy becsülete van: azt meghallhatta édes hugomasszony maga a fejedelem leveléből; hogy jó magyar, azt hirdetik a tettei; nemessége olyan régi, mint a Tiszáéké. Hogy a bor nem árt meg neki, azt megmutatta a tegnapi itéletével. Férfinak olyan, hogy nincs párja az országban. Egy testvére van, azzal már megosztozott. Ocskay kastélyában nem lesz más asszony, a ki parancsoljon, a leendő feleségénél. Vallására nézve igaz, hogy buzgó pápista, de e miatt ne legyen aggodalma kegyelmednek; a mi fejedelmünk nemcsak a vallásszabadságot proklamálta, hanem még a vallások közötti jó egyetértést is, a hogy ezt kegyelmed megláthatja ezen az emlékpénzen, a mit a fejedelem veretett kiválasztott hivei számára, s a mit kegyelmednek küld általam Ocskay, a szives vendéglátás emlékezetére.1)
Nagy gyönyörűséget okozott ez ajándékkal Tormássy a nagyasszonynak.
– Nem tudom, mivel örvendeztetett volna meg jobban kegyelmed, mint ezzel az emlékpénzzel, a mit csak hiréből hallottam eddig emlegetni. Nem volt erre szükség, hogy még jobban megszeressem ezt a derék ifjut, mint a hogy eddig megszerettem. Ha én rajtam állna, két kézzel adnám hozzá a lányomat, még ma, nem is holnap. Hanem én már ebbe bele nem szólok többet. Egyszer tettem, megbántam. Azóta négy esztendő elmult. Sok derék ifju legény megfordult a házamnál, háztűznézőbe, leánykérőbe, mindenkinek azt mondtam: ott van a leány, édes uramöcsém; nem tartom üveg alatt, beszélhetsz vele egyedül; úgy neveltem, hogy ne kelljen mindig strázsálni és lesni, hogy mit beszél, merre jár? ha meg tudod nyerni a hajlandóságát, tied lesz, elviheted! De biz az még mindig csak idehaza van: senki se fogta el. Ha kérdeztem tőle, mért nem tetszik neked ez az egyik, az a másik? Nem derék ember-e? Milyen jó lovas! milyen vitéz harczos! milyen jó gazda! mennyire szép alak! Mind ráhagyta, hogy igaz biz az, úgy van, de hát ő valami mást keres. Nem tudom én, hogy mit? Talán olyan embert, a milyenek a holdban laknak. Annyit veszek észre rajta, hogy azokhoz az úrfiakhoz, a kik csak vadászatról, bajvívásról, tánczról tudnak neki beszélni, nem igen huzódik; épenséggel idegen azoktól, a kik naphosszant kártyáznak; azt gondolta egynémely, hogy talán lantolva, dalolva lehet megnyerni a kedvét, azt meg épen kinevette; akadt a ki verseket darált el előtte: az elől elbujt, ha már jönni látta. Nem tudom én, mi kell ennek? Sokszor meglepem az apja könyvtárában, a mint a könyveket sorba nyitogatja, de azok mind diákul, németül, meg francziául vannak. Azt pedig ő nem érti. Honnan tanulta volna meg? A leányt csak nem lehet cserébe küldeni Nagy-Szombatba, hogy tanuljon meg németül, könyvből pedig azt nem tanítják. Aztán az úrfiak sem igen tudnak biz ahhoz. A hic-hæc-hoc-on túl nem igen vitték. Biz itt astronomust nem igen kap ezen a mi vidékünkön, a ki neki a csillagokat megmagyarázza; pedig mindig azok között szeretne járni. Szegény boldogult apja is ilyen volt: az égen megismerte a «Kost», de a földön nem tudta megkülömböztetni a toklyot a báránytól. Könyv nélkül tudta Horatiust; hanem a cselédet nem tudta összeszidni, ha valami kárt tett. A leánya is olyan, egészen ráütött, tőlem semmit sem örökölt. A ki ezt el akarja venni, a másvilágról jöjjön.
– No hát az én kliensem épen onnan jött, mondá Tormássy, s aztán megbiztatá a nagyasszonyt, hogy miután elég idő van a várostromhoz, a győzelem egészen bizonyos, a mit a nagyasszony maga tartott legkivánatosabbnak.
Ocskaynak a táborában sok mindenféle nép volt, a többek között egy csapat sárospataki diák is, a kik arra a szóra, hogy «trombita szól, verbuválnak!» földhöz csapták a «gradus ad Parnassum»-ot s lovat, kardot kértek. Meg is kapták.
Ocskay azonban fáin ember volt ebben a tekintetben. A múzsafiakat nem igen küldötte a tűzbe, sőt inkább arra tartogatta, hogy a legveszedelmesebb ellenséget, az unalmat küzdesse le velük. Csaták után víg dalaikkal, lakomák alatt tréfás adomáikkal deríték föl a többi hazafiakat.
Még egy szindarabot is tanultatott be velük Ocskay. Akkori időkben már volt híre theátrumnak ebben az országban. Vörösvárott (Biebersburgban) a herczegi palotában gyönyörű szinpadot készíttetett az akkori idők legfényesebb dynastája: Pálffy Antal, e szinpad most is megvan még, pompával halmozott barokstilű feldíszítésével, a mikben faragvány, festészet, aranyozás, csigakirakás váltakozik; a falakból rejtett szökőkutacskák löveltek eau de Colognet a néző közönségre. Hanem ezen a szinpadon csak francziául játszottak. Erre befelé csak a kollegiumi diákok produkáltak még szindarabokat, a miket a senior irhatott, férfi szereplők és férfi nézősereg számára, vagy Sztáray ismeretlen szindarabjait, a mikből csak annyit tudunk, hogy a pápista papokat csufolták bennük kegyetlenül. Ocskay egy estén azzal lepte meg a Tisza-kastélyban összegyült mindennemű vendégsereget, hogy egy tragœdiát adatott elő a diákjaival magyar nyelven. Racine «Horatiusai» volt e színmű. A legsimább képű ifjoncz játszotta Camillát.
Mindenkinek nagyon megtetszett ez az új, még eddig ismeretlen élvezet. Mennyivel más ez, mint a vad poéták darabjai! Mily magasztos gondolatok! Mily fölséges költészet!
Másnap egyébről sem akart Ilonka beszélni, mint erről a darabról. Hol termett az?
Ocskay mondá neki, hogy azt egy franczia költő irta.
– S hogy lett belőle magyar?
– Lefordították.
– Kicsoda?
– Én magam, egyszer unalomból.
– Hát kegyelmed tud francziául?
– Sokáig laktam kinn Francziaországban.
– Mi dolga volt ott?
– Fegyverrel szolgáltam, mint tiszt, a franczia királyt.
– Kegyelmed több nyelven is tud beszélni?
– A mely országban időztem, annak a nyelvét mind ismerem.
– Nehéz azt megtanulni?
– Az a tanítvány kedvétől függ.
– Én úgy szeretnék egy idegen nyelvet megtanulni.
– Melyiket?
– A melyiknek legszebb hangzása van.
– Válaszszunk ki egyet. Én kegyedet, szép hugom, megtanítom az alatt, míg itt időzünk.
– Oh az nagyon jó lesz. De melyiket?
– Válaszszon közülök, a melyik legszebben hangzik. A német úgy mondja: «ich liebe dich!…»
A leány utána mondta: «ich liebe dich!»
– Az olasz így mondja: «Io t’ama» az angol így: «Aj lov ju» a franczia így: «Zsö téme».
A leány utána próbálgatta valamennyit; kétszer, háromszor is, a mi nehezebben ment, s aztán elpróbálta sorba mind a négyet, mintha izlelgetné, hogy melyik esik jobban az ajkának? «ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme».
– Aztán mit tesz ez magyarul?
– Ha megmondom, akkor nem fogja kegyed megtanulni.
– De ha nem mondja meg, akkor épen nem tanulhatom meg, hát mi az? valami rossz?
– Oh nem.
– Hát akkor mondja, mit tesz a «zsö téme» magyarul?
– Azt teszi, hogy «én szeretlek».
A leány a kezében tartott violavirággal a szájára ütött az ifjunak.
– Így rászedni az embert! Menjen innen!
– De hát válaszszon, hogy melyik a legszebb?
– Egyik sem! Egy szót sem tanulok többet kegyelmedtől.
Késő volt már. Ha azt az egy szót megtanulta. Egész éjjel nem tudott attól aludni. Mind azt válogatta, melyik a legszebb? Ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme? Mi következhetik még mind utána? Mikor az első szó is olyan szép mind a négy nyelven! Négy lelke van-e annak, a ki azt mind birja? s az ötödik még a magyar?
Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, a ki egy más világból jön ide; a ki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és verekedni, a kinek a mennyivel erősebb a karja az asszony karjánál, annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; a kinek szárnya van, felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a mindenséget, a minek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de a hová mások elvinni nem tudták soha.
Másnap reggel Ocskay ujdonatúj bársony díszruhába öltözve lépett be násznagyával, Tormássy Lászlóval együtt, a hölgyek belső palotájába s maga kérte meg a nagyasszonytól Ilonka kezét.
– No édes leányom, mondá Tiszáné, előrehuzva a háta mögé rejtőzött Ilonkát. Most itt van az a lovag, a kiről egyszer álmod volt, s azt mondtad a látás közben: itt van a bátyám. Bizony már visszajött. Lásd, én már úgy szeretem, mintha fiam volna. Nosza, válaszsz közte. Uradnak fogadod-e el vagy bátyádnak? Ha uradnak fogadod, akkor is fiam lesz, ha bátyádnak fogadod el, akkor is fiam lesz. No hát mondd ki azt a szót.
Ilonka arcza lángolt, mint az «égő szerelem», szelid mosolygással felelt Ocskaynak, szemérmetes módon megkerülve a kegyetlen nehéz kérdést.
… – «Mégis csak legszebb az a szó magyarul».
S azzal a kezét ott felejté az ifju kezében a leány. Mindenki megértette azt a választ.
Csak legszebb az, ha így mondják: «szeretlek…»
Nem sok időhaladékot adának az esküvői előkészületekre, csupán annyit, hogy a távolabb lakó rokonokat staféta által meglehessen hivogatni a menyegző napjára.
Tiszáné nagyasszony azt kivánta Ocskaytól, hogy két helyre sajátkezűleg irjon meghivó leveleket, az egyik Ocskay Sándornak, a vőlegény öcscsének szólt, a másik pedig Csajághy Mártonnak, a ki, mint a nagyasszony mondá, a szegény megboldogult Tisza Gábornak legkedvesebb testi-lelki barátja volt; együtt is szolgáltak hajdanában a török háboru alatt, a hol a «lelkem fiam» elhalt, a Pálffy ezrednél. Ezt a két urat expresse kivánta meginvitáltatni.
Érkezett is mind a két úrtól idejekorán válasz a meghivó levelekre. Ocskay Sándor kimentette magát, hogy nem jelenhetik meg az örvendetes ünnepélyen, mivelhogy a lóról leesvén, a lábát kificzamította; nem nagy a baj, de veszteg kell maradnia vele vagy egy hétig. Csajághy Márton pedig azt válaszolta, hogy ha a napjára el nem jöhet is az esküvőnek, mert aznap épen a hópénzt kell kifizetnie a katonáknak s ebre nem bizhatja a hájat; de másodnapra «tyukverőre» (a hogy a lakodalom utáni dáridót hiják) bizonyosan megérkezik.
Az esküvő tehát nagy pompával megtartatott; a melyen a Tisza-család atyafiságán kívül az összes kurucz-tisztek is hivatalosak voltak. Nem olyan szomorú lakodalom volt ám ez, mint a négy év előtti! A táborban és a várbeli ágyúkkal annyi viktoriát lőttek, hogy egy derék ütközetnek is bevált volna.
A menyegző napjára következő délelőtt eltelt a társzekerek felpakolásával, a mik az új asszony kelengyéjét szállítandók voltak. Ocskay a feleségét ocskai kastélyába szándékozott hazavinni, s a mézesheteket ott tölteni el, a míg a háboru szünete tart. A régi hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem mentek az emberek akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha valaki az ellenséget jól tartotta egy porczió ütleggel, időt engedett neki, hogy azt meg is emészthesse. Tehát nagy volt a készület a menyasszonyhozó utazásra.
Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen keserves bucsúkat, a mikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket mindenki. Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori pappal.
Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az iródiákja, hogy egy táborbeli úr akar vele egyedül beszélni, a ki most érkezett meg lóháton és le sem nyergeltetett.
Ocskay tudta előre, hogy ki az? Keresztet vetett magára, úgy került eléje.
Ez volt az a Csajághy Márton.
A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy mutassanak a számára egy üres szobát, a hol egyedül lehet.
Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harminczon túl; de alakja és arcza annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más embernek a feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek látszott a termetéhez, még inkább a túlizmos nyak miatt. Az arczán két mély ráncz vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda; barna, bronczfényű volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két bajusza hegyesre kifenve, mint két orsó. A szemei mélyen bennültek s a két szemöldöke bozontosan hegyezte a végét előre a villogó szemek fölött.
Mikor hallgat, az ajkait úgy beszorítja, hogy alig látszanak.
A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arcza sem mutatta még csak a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat láthatja. Csajághy arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve. Ocskay erőltette a nyugalmat.
Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem jött ki ez a szó: «Isten hozott».
Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető volt; egy neme az erős suttogásnak.
– Meghivtál, eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni, tudhatod, miért. Megtörtént, – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, a kibe az öcséd halálosan szerelmes, – te nőül vettél egy leányt, a kinek a bátyját párviadalban megölted. – Megtörtént, megvan. – Ezt a titkot nem tudja más, mint az öcséd, a ki a párbajnál a te segéded volt, és én, a ki Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az egész ezred szine előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképen találtad a tiszabecsi átjárásnál; mikor rájuk ismertél, úgy rohantál feléjük, mint egy örjöngő Hercules, s levágtad, vízbe fojtogattad, az utolsó emberig. Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, a kik megszégyenítésednek élő szemmel látott tanui voltak. – Kitaláltad azt az új divatot, hogy a kuruczok a hajukat elől befonva viseljék; ez el takarja nálad mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs sem fedezheti azt fel soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred és én! – Most vedd eszedbe azt, a mit mondani fogok, s a mit, hogy elmondjak neked itt és ma, csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal nyeregben ülve. – Mi ketten tudjuk rettentő titkodat s hogy azt megőrizzük, nagy árt kérünk érte. Kemény, lealkudhatatlan árt. Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy ezt a nőt, a kit feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, a hogy az azt megérdemli tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a szabadságot, a melynek zászlóját kezedbe ragadtad, szolgáld hűségesen, míg végső diadalra vezeted.
Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy vas keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.
– Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes mindennapi ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy emlékeztesselek; azt mondanám: «úgy kell lenni, s úgy lesz». A ki az ország legszebb, legjobb leányát feleségül nyerte, abból csak szerető férj lehet; a ki a nemzet dicsőitését kivívta, abból csak hős hazafi lehet! De téged nem egyforma sárból gyúrt a teremtő. – Te nem maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít s önmagad ellenkezőjévé tesz. Kolostorban neveltek, onnan megszöktél, eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb czimboráddal s megtudtad azt ölni. A megfenyítésért átszöktél az ország ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán a hogy megtagadtad a Krisztust, megtagadtad a prófétát is; falba rugtad a magas portát s átszöktél a franczia királyhoz, annak a testőrhadnagya lettél. Annak a testét sem védted meg. Otthagytad a faképnél s kóbor kalandorokból csapatot toborzottál, azzal kószáltad be Németországot. A német elfogott, fejeden halál volt; az öcséd, Sándor, futott érted könyörögni a hatalmasokhoz, vagyonát pazarolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket. Elbocsátottak; de a németek zászlója alá kellett esküdnöd, s megfogadnod, hogy csapatoddal Rákóczy táborát rontod. – A helyett csapatostul együtt átmentél Rákóczyhoz, s most az a neved a nép ajkán: «Rákóczy mennyköve». Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitædet?
Jó hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta benne magát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva, megkötve, megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen ember által.
– És pro corodine elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb leányát, a kiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint saját édes öcséd, Sándor…
– Nem tudtam ezt, rebegé Ocskay; de szemeit nem birta fölemelni.
Csajághy a vállára tette a kezét.
– Ne mondd ezt, kedves vezérem. Nekem fáj az jobban téged, a hőst, a nép bálványát, s megvallom az enyimet is, odáig alázva látni, hogy mentegesse magát valaki előtt; bárha édes testvére legyen is az. Én különben is skeptikus vagyok, nem hiszek a sors véletleneiben. Abban, a mi a világon történik, több része van az emberi akaratnak, mint a vak prædestinatiónak. Láthatatlan az is, mint emez. – Te épen az öcséd leveleiből tanultad megismerni azt a hölgyet, a kit ő elég ártatlanul úgy festett le előtted, mint a női tökéletesség ideálját. Ide már felkészülve jöttél. Rendeztél egy várostrom játékot, a miben a leány, mint diadalmas hőst lásson maga előtt. Hisz Léva várának a bevétele csupa mesterfogás volt. Labancznak öltöztetett katonáid, kik a szétvert had maradványai gyanánt kerültek be a várba, hátulról támadták meg a várőrséget, s ők nyitották meg előtted a kaput az első lövésre. A mi attól fogva történt, az is, hitem szerint, mind csupa kicsinált praktika volt, egy szűz vár bevételére számítva: egész a hasból beszélő labancz-kapitány ezermesteri furfangjáig. Én még azt is tudnám hinni, hogy maga a halálraitélési és megkegyelmezési jelenet is előre volt scénázva. Hiszen te theatrumdirector is vagy. Jól van. Bravo! A kurtina le van már bocsátva: most már tapsolhatunk. Tapsolunk is. Éljen a szerző! Éljen a hős! Hanem aztán most én jövök ez epiloggal. – Győztél, diadalmaskodtál. Én is a diadalszekeredbe fogom magamat és húzlak. Nem állok be annak az officiosus bolondnak, a ki a triumphator szekere mellett, az ujjongó nép hallatára, a hősnek a hibáit hányta szemére. Dicső vagy, fényes vagy, boldog vagy. Maradj az! Ezt az egyet követeljük tőled mi ketten, semmi mást. Férje vagy a legszebb, s a mi több annál, a legjobb asszonynak a földön, légy boldog családfő! légy erős törzse egy dicső családnak, hatalmasítsák el utódaidat e földön a jövő századok! Gazdag lettél, légy még gazdagabb, uraljon kis királya gyanánt mind az a föld, a mit felszabadítasz. – Becsülve vagy. A fejedelem egy szavával elveszi tőlünk többiektől a becsületet, hogy te rád halmozza. Szerezz hozzá még többet: úgy mutogassanak rád, mint követendő példaképre a kortársak előtt. – Bálványa vagy a népnek: légy megváltója! – Vezesd be az igéret földébe, s írd be a nevedet a legelsők közé, a kik ott ragyognak történetünk érczlapjain! – Rákóczy villáma vagy! győzhetlen a harczban, a nép hitében a mesék lovagja, a kinek a testét nem fogja se kard, se golyó, hogy még sérthetlenebb légy, mindenütt ott láss magad mellett kettőnket: öcsédet és engem, a mi testünk fog védelmezni a csaták vészei között; mi virrasztunk sátorod előtt, mikor alszol, mi oltalmazunk élesen vágó kardok s még élesebb nyelvek ellen, s ha esküdni kell melletted, készek vagyunk Isten igazsága ellen esküdni és elkárhozni érted… mindaddig, a míg e magasra vivő úton fölfelé haladsz… Addig: igazán mondom, addig… Hanem ha te egyszer ennek az útnak a lejtőjére tévedsz, ha te egyszer árulóvá találsz lenni e szentháromság ellen, a minek neve «hitvesi hűség», «férfiui becsület», «hazafiui kötelesség»: mi leszünk ketten, a kik meg fogunk ölni: én és az öcséd! Testedet nem fogja fegyver? ám a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet; ha van kard a világon, a mitől félhetsz: bizony a testvéredé az. Ha megcsalod valaha ezt a nőt, ha elárulod valaha ezt a hazát, gyilkosod lesz az öcséd: hóhérod leszek én!