Scharodi szerencsésen eljutott Beczkóba a csapatjával. Babocsay labancz-huszárjainak ugyan kétharmadát elfujta odáig a szél; hanem a német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította. A kurucz csapatok is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak két-háromszáz ember maradt meg, a többi haza ment, kipihenni a harcz fáradalmait. Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi csapatja lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni; de külömben is szüksége volt jó időhaladékra, a míg a saját ezrede megint összegyülekezik. Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A kuruczság könnyen megszaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden szelei irányában: hanem aztán rövid időn épen olyan könnyen összegyülekezett megint, s mintha semmi baj sem történt volna, újra kezdte a «nemulass»-t.
Elég volt annyit tudni, hogy Scharodi Beczkóban van. Nem mehet onnan el. Ott majd megnyomják!
Dejsz a nagyszombati «tüzkeresztelőért» megkapja a «stolát!» Hátra van még a számára egy sakramentum, az «utolsó kenet.»
Senkire nem fájt úgy a foga Ocskay Lászlónak, mint ő rá.
«No majd az én késem nyeld el, ha ezermester vagy!
Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem erőltetni a háborút Rákóczyval: a hadait szétosztá a Fehérhegy alatti városokba téli szállásokra. (Azoknak ott sorban igen víg életük volt; minden esztendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a kuruczokkal, másszor a labanczokkal.)
Egyszer csak megdördült megint az ágyú.
A beczkóvári őrség arra ébredt fel, hogy a sánczait löveti valaki.
Már megint föltámadt a porba gázolt féreg: ott, a hol nem várták.
Beczkó vára akkor pompás erősség volt; még a mostani romjaiban is fel lehet ismerni hajdani hatalmas voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán emelkednek még most is a «Bolondócz»-nak hitt fellegvár falai; a góth stylban épült toronymagas kápolna belsejében még láthatók a frescofestés maradványai, a pilléreken a szárnyas angyalfő-faragványok. Ez volt Stybor vajda palotája. Ott van a természetalkotta erkély, a honnan a vajda, a vipera-csipéstől megdühödve, vakon alárohant; ott a kapunagyságú ablak, ahonnan Beczkót, a bolondot aláhajították. A vérét lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról: az megmaradt Beczkónak, Bolondócznak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az ostromot, a negyediket, a meneteles oldalt két magas rovátkozott kőbástya védi, melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a másik a belvárost és a várat keríti el, boltozatos kapukkal elzárva. Alatta a Vág vize folyik.
Azonkívül, hogy természet és erőditvény védi, még az az oltalma is van, hogy három hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén; e három vár Trencsén, Vágujhely és Temetvény. Mind a háromban erős császári dandárok feküsznek közelben.
A ki Beczkót be akarja venni, úgy igyekezzék vele, hogy elkészüljön, a míg azok ott feküsznek; mert, ha megvárja, a míg felkelnek, úgy ott szorítják, mint az egérfogóban.
Ocskay el tudott készülni.
Este indult meg a hirtelen összegyüjtött dandárával a báni hegyek közül; lovasezredeit a Vág gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágujhelyi császári seregnek útját állják, s maga a hajduságával megrohantatá a külváros bástyáit. Az első ágyulövésekre, nem várva a réstörést, lábtókat vetettek a talpasok a falnak, úgy másztak fel a bástyákra; a külvárosban rácz őrség volt; azzal hamar elkészültek; hanem a belvárost Scharodi német muskétásai védték. Itt nagy vérbe került az ostrom. A külváros házait valaki meggyujtotta; ez aztán elég világossá tette az éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást. Elkeseredett volt mind a támadás, mind a védelem. Az a csapat, mely a nagyszombati csatában zászlót változtatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat irgalomra, s védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajduság, boszut ordítva, rohanta meg a várkaput. Elől ment Csajághy, fejszével a kezében. Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr-süveget nyomott a fejébe, úgy rohant neki a puskatüznek. Nyolcz golyó találta el a testét; de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet, csak köppölynek járta meg: számba se vette valamennyit. Hatalmas fejszecsapásai alatt döngött, recsegett, bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas hajdusereg.
Emberevő kedvükben voltak!
De az ellenfél sem igen könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elüzetve, az utczákon végig védelmezték magukat a labanczok. Kard és dákos harczolt egymás ellen. Egyes házakból lövöldöztek a kuruczokra; a mi a viadalt még elkeseredettebbé tette. A nagy templom előtt megujult a tusa. A labanczok bevették magukat egy templomba s onnan puskáztak az átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem a Ferenczrendiek kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké volt. Ennek a szerzetnek különben is veszett híre volt a nép előtt. Bálványimádással vádolták őket. A külföldről elűzött templáriusok maradványai voltak. Ők is belekeveredtek a tusakodásba, a minek az lett a vége, hogy a kit a templomban találtak, mind leölték: a katonát, papot, vegyest. A templomot pedig kirabolták, föl is égették.
Maga Scharodi, ötvened magával, keresztül vágta magát a mészárláson, s felmenekült Bolondóczba, a fellegvárba. A boszuittas hajduság oda is utána.
Ocskay László a Vág partjáról intézte az ostromot; oda hozták neki az izeneteket a nyargonczai a bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői feladata volt nemcsak az egész várvivást vezényelni, hanem egyuttal a Vág tulsó partján gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágujhely ott van a szomszédban, s ott áll Viard tábornok egy egész dandárral. Az égő Beczkó lángja hirdeti neki, hogy mi történik ideát, Bolondócz falai csak úgy ragyognak tőle az éjszakában. Ott is terem a tábornok egész lovasságával a túlparton, csak hogy a Vág most meg van áradva, zajlik, nem jöhet át rajta: kénytelen felkerülni Trencsénnek, ahol állóhíd van, de azalatt Beczkóval végeznek.
Egy hirnök, aki a városból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be van véve: a hajduság dühös, a miatt, hogy a házakból és a templomból lövöldöztek, s megtorlásra készül. Ocskay visszaizen, az hogy ártatlan lakosság életét kimélni kell; különösen asszonyembert meg ne bántson senki, mert a ki egy fehérszemélynek csak a ruháját is megtépi, az halálfia.
Nem felejthette Ritschán mondását: «a hogy ti bántok a mi asszonyainkkal, akként bánunk mi is a tieitekkel».
Virradatkor látta Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a meredek úton a fellegvárba menekül futvást, s hogy a hajduság lábtókkal készül a sziklákat megmászni. Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a parancscsal, hogy hagyjanak fel ezzel a vakmerőséggel. Azok odafenn, akármilyen kevesen vannak is, de granátjaikkal az ostromlókban nagy pusztítást tehetnek, bombavetők nélkül a fellegvárat nem lehet bevenni.
Egész reggel lett, mire ez a küldöncze visszatért. Azalatt Ocskaynak a figyelmét mind a túlparton levő ellentábor sürgése-forgása foglalta el. Kiszámítható, hogy Viard tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a trencséni hidnak kerülve, ide nem érhet; a gázlónál pedig várják.
– Nos, mi hir a városban? kérdé a visszatérő küldöncztől.
– A hajduság nagynehezen elállt a bolondóczi ostromtól; hanem aztán boszujában neki esett a rablásnak városszerte.
– Csak védtelen embert meg ne öljenek, mondá Ocskay.
– Azt nem is teszik. Ki van adva a parancsolat.
– Meg a fehérnéphez ne nyuljanak.
– Már azt pedig aligha meg nem teszik, akárhogy ki van adva a parancsolat. Mikor végigjöttem az utczán, épen akor hurczoltak a városházához egy asszonyt, a kin semmi öltözet sem volt.
– Mit szólsz! kiálta haraggal Ocskay. Te láttad?
– Biz a két szememmel láttam én azt, s a gyönge selyembőréről itélve, alighanem uri asszonyság volt, még pedig fiatal.
– De ez már istentelenség! kiálta indulatosan Ocskay, s sarkantyuba kapva paripáját, azt mondá a segédének: «Kisérj oda!» s azzal vágtatott be a városba.
A városház előtt csoportosan álltak a hajduk s hevesen beszéltek egymás közt.
– Ide hozták azt a nőt? kérdezé, haragtól fojtott hangon Ocskay.
– Odabenn van! Dejszen ott van ő keeme! felelgetének a hajduk, mint a kik valami nagyon bölcs dologban érzik magukat tudósoknak.
Ocskay leugrott a lováról s fölrohant a lépcsőkön.
– Hol van Csajághy? kérdezé az őrtállótól, a ki a tanácsterem ajtaja előtt kivont karddal strázsált.
– Odabenn lesz a főstrázsamester úr.
Ocskay betaszítá az ajtót s arra a látványra, a mi legelőször szemébe ötlött, az egész lelke felháborodott.
Két hajdu között, a kik kivont karddal voltak odaplántálva a terem közepére, állt egy nőalak: egészen úgy, ahogy Phrynét mutatta be a védő ügyvédje az araeopág biráinak. Csupán csak a térdeig leomló dióbarnaszin dús haja takarta rosszul rejtve profanált szépségét. Arczát nem lehetett látni, mert azt a két felemelt karjával eltakarva tartá.
A tanácsasztalnál pedig Csajághy állt, s egy dézsa hidegvizzel meg egy szivacscsal mosogatta a kapott sebeit. Egy volt a balkarján, kettő a jobbkarján, a mi vérzett; a homlokán is volt egy, de azt nem látta, azután meg az arczán, de azt fel sem vette, annálfogva az arcza véres is volt. Ugy látszott, hogy a sebeivel jobban el van foglalva, mint a terem közepén álló leplezetlen Vénusalak bámulásával.
– Csajághy! ordítá Ocskay, megtaszítva öklével a nagy tanácsasztalt. Becsület ez?
A marczona hadfi ránézett féloldalvást.
– Csak nyolcz sebet kaptam ebben a hajczéczúban: azt hiszem, hogy ez elég becsület.
– De hát ez a nő ott?
Csajághy vállat vont.
– Hát annak még eddig semmi baja sem történt.
– Mikor «így» áll előttünk!
– Hát hiszen fűtött szobában van, nem hűti meg magát.
– Ördög és pokol! Felejted, hogy vezéred vagyok! Szigorú parancsot adtam ki: a ki egy nő öltözetét megtépi, agyonlövetem.
– Senkit sem fog kegyelmed agyonlövetni, ezredes kapitány uram. Senki sem nyult semmiféle asszonyi gunyához. Ez az alak itten a bolondóczi vár rejtekajtóján osont ki férfiruhában. Hajduim közül, a kik észrevették s üldözőbe fogták, kettőt pisztolylövésekkel, férfimódon megsebesített. Ez a nő legveszedelmesebb kéme az ellenségnek. A mit letéptek róla, férfi-öltöny volt. Letépték róla azért, hogy a várparancsnok titkos izeneteit megtalálják közte.
– Az meglehet, szólt Ocskay László. De én azért mégsem engedem, hogy a női szemérem az én harczosaim által megsértessék. Ha kém volt, főbe lőhetitek, de meggyaláznotok nem szabad. Hozzatok számára női öltözetet!
– Nem tudnám, hol vegyük? Mi asszonygarderobot nem hordunk magunkkal. Ha csak egy veresbarát soutanet nem adunk rá: azt huztunk le egynéhányat a gazdájáról: kéznél van.
– Hozzatok egyet! parancsolá Ocskay a két őrt álló hajdunak, a kik aztán lódultak kifelé, míg Ocskay maga úgy állt a nőalak elé, hogy háttal fordulva felé, kifordított bundás termetével azt egészen takarva tartotta. Csajághy magában nevetett, a vizes spongyával a sebeit áztatva.
Ocskayban még mindig felülállt a lovagiassági érzet a hivatalon. Dorgálni szerette volna Csajághyt.
– Akárhogyan van is a dolog! Az még sem illett! Elvenni tőle az utolsó leplét is! Még Attila hunnusairól is azt jegyezték föl a történetirók, hogy ha kegyetlenek voltak is a harczban, égettek, gyilkoltak, de a női szemérmet meg nem sértették. És most ti, kuruczok, a szabadság harczosai, megbélyegzitek a nemzeti zászlót azzal, hogy egy nőtől elraboljátok a testét fedő utolsó lepelt. Szégyen! Gyalázat! Inkább öltétek volna meg.
Csajághy letette a szivacsot s bekötötte a karját valami rongygyal. Azután egész csendes vérrel felelt Ocskay Lászlónak.
– Mondám már, édes vezérem, hogy itt most egy rendkivüli esettel van dolgunk, a mit, ha valaki egészen meg nem ért, sehogy sem ért meg. – Bizony nagy szégyen, gyalázat volna, ha csak úgy mondanák el egyszerüen, hogy a kuruczok egy asszonyról, még hozzá egy uri dámáról, még az ingét is letépték! Azt mondaná mindenki: «barbárok ezek!» rosszabbak a barbároknál: «sybariták». – De hallgassa csak meg valaki a magyarázatot. – Az elfogott kémnél semmi irást nem találtak, minden rejtekét az öltözetnek összekutatták, nem volt közte semmi irás. Ekkor egy tapasztalt svéd czimbora azt mondja: «szoktak ám titkos irással is izeneteket küldeni: meg van annak a módja. Az izenetvivőnek az ingére irnak édes tejjel, a mit akarnak, s ha ezt a vászonnemüt aztán forró vaskályhára teszik rá, az irásjegyek egyszerre megbarnulnak, s olvashatókká lesznek. Jó lesz megkisérteni!» – A fogolynő erre felsikoltott. Azzal elárulta, hogy a titka ki van találva és már most nézd meg és itéld meg, hogy istentelenség volt-e, szégyen-gyalázat volt-e a hajduktól, hogy még az inget is lehuzták róla?
Ezzel egy finom patyolatöltöny-darabot vett elő a tarsolyából Csajághy s azt kibontva, odanyujtá a vezérnek.
A finom lenszöveten rőtbarna betükkel irottan ez volt olvasható:
– Én körül vagyok fogva kuruczoktól, nem menekülhetek meg. Titkaimat, miket excellentiáddal közölnöm kelle, nem adhattam eddig át Heister ügyetlensége miatt, ki ide lekötött. Soraim átaladója tudatni fogja mindazt excellentiáddal, benne megbizhatik. Neki elmondtam mindazt, hogy a kuruczhad legnevezetesebb vezérei közül ki hajlandó áttérni a császári sereghez, mi áron és mi módon? Kinek mi a gyönge oldala? mivel megvásárolható? név és személy szerint. Én ezt mind kitanultam. Ha itt elveszek, tudassa excellentiáddal e fontos felfedezéseket az, a ki ezt magával viendi.
Scharodi.
Ocskayval csak úgy keringett a világ e soroknak az olvastára.
– No ugye, hogy ennél átkozottabb titok még nem volt ilyen vászondarabra fölirva? Monda felülkerekedett önérzettel Csajághy. Hát ugye, hogy nem barbarismusból, nem luxuriesből szakitotta le a testéről ennek az alaknak az utolsó takaróját a kurucz goromba kéz? Ez itten nem asszonyember, nem fehérszemély, hanem az ördög ivadéka! Ez Beliál leánya maga!
Ocskay maga újra meg újra elolvasta a finom vászonra irott sorokat. Hogy lehet ezt az öltönydarabot, a mi a saisi lepellel rokon, ilyen visszaélésre felhasználni? Lehet-e ebben valami igaz? Árulás, hitszegés, eskürontás egy ilyen patyolatra felirva, a mit nem szabad szemnek meglátni, kéznek megilletni, ha idegen nőé.
Hanem azért Beliál leánya, ha ördög leánya is, mégis csak hölgy s a lovag lovag marad még a nőnemü sátán iránt is. Ocskay a belépő hajdu kezéből kikapta hevesen az elhozott biborveres selyempalástot, a mi egy agyonütött templáriusé lehetett, s a hajdut kikergetve, odafordult a nőalakhoz s azt dörmögé hozzá:
– Itt van, madame, vegye fel ezt magára!
A hölgyalak, a mint e szóra leereszté két felemelt karját az arcza elől, hogy előre hulló haját hirtelen hátravesse, s aztán a nyujtott selyempalástot magára borítsa, oda nézett teljes nyilt tekintetével Ocskay szeme közé.
Ocskay visszatántorodott. Az asztal tartotta fenn, a hogy megtámaszkodott benne. Elszédíté e szempillantás.
A következő pillanatban már be volt takarva a hölgyalak, tetőtől talpig; a bő selyemsoutane festői ránczokban fogta körül szoborszerü gyönyörű termetét, két kezével összeszorítá azt a keble fölött, s úgy nézett föl Ocskay arczára.
Ocskay lihegett, mint a vizbe fuló. Közelebb tántorgott Csajághyhoz, mintha önkénytelen annak a védelmét keresné e megverő tekintet ellen.
– Ráismertél?… Pedig ezuttal dióbarnára van a szőke haja befestve. Dörmögé Csajághy.
Az a hölgy volt Szunyoghy Ozmonda.
Ocskay hosszasan bámult maga elé mint az álmodó.
Évek előtt… mennyit álmodott ő erről az alakról! – Milyen rossz álmok voltak!… Milyen mámorittas álmok!
Talán több is volt, mint álom? Talán rettenetes valóság volt: összekeverve istenítő gyönyörökből és ördöggé aljasító gonosz indulatokból… Ha ugyan valóságnak lehet nevezni a csókot, az ölelést, a szerelmi őrjöngéseket, s nem inkább a hallucinatiók ábrándbirodalmába kell mindent sorozni? Bizonyos-e valaki arról, hogy élő alak volt, nem fántom, a kit keblén tartott? igazi gyönyör volt-e és nem mámorital káprázata, a mitől idvezült? a mitől elkárhozott?… Ejh, ki tudja azt, mikor fölébredt belőle?
Mikor újra maga előtt látta, azzal a skarlát-palásttal a testén, mely csodaszép idomaihoz odatapadt, e kárhozatra hivogató csábtekintettel minden vonásában, ezekkel a szemekkel, a mikből a delej úgy sugárzik, mint a holdtányérból az igézet, csakugyan a regék mesetündérei jutottak eszébe.
Pedig azt hitte már, hogy ez a halottja olyan jól el van temetve! Miként egy egész világa az özönviz előtti aeocenének, a mi fölött az új alluvium zöldül már.
– Mit akarsz vele tenni? kérdé Ocskay rekedtes hangon Csajághytól.
– Az könnyen kitalálható. Ki kell vallania azokat a titkokat, a miket Scharodi rábizott azért, hogy mondja el annak a hatalmas államférfinak Bécsben, vagy Vörösvárott, a ki ezen az uton akar bennünket megrontani.
– Nem fogja az igazat megvallani.
Azt csak bizd én reám. Majd kiveszem én belőle.
– Hogyan?
– Torturázni fogom.
– Ezt az alakot itt?
– Ezt. – Mindig utáltam a hóhérmesterséget; de ennél az egynél egész gyönyörüséggel fogom azt végezni. Torquemada maga oda jöhet tanulni hozzám.
Ocskay a fejét rázta.
Csajághy ebből a néma jelből is értett. Azzal a megszokott csendes, lassú hangjával dörmögé:
– Vezér! Itt semmi hamis érzékenykedésnek nincsen helye. Itt ezen a patyolaton írva van a pokol evangeliuma. A testünkben van a rákfene, az árulás. Meg kell tudnunk, melyik izünk fertőzött? A melyikre a tíz ujjam közöl kisül, hogy fenés, azt levágom. A ki áruló, az haljon meg, míg másokat meg nem rontott. Nekem meg kell tudnom mindazt, a mit ez a némber a lelke sötétségében tartogat; ha mindjárt kannibálnak fognak is nevezni azután. S te nem fogsz ennek ellentmondhatni.
– Más módja is lehet annak, szólt Ocskay. Vannak erősebb hatalmak is, mint a durva erőszak.
– Meglehet, hogy te ismered azokat. Kisértsd meg. Talán te tőled a szép szó, a rábeszélés, a megfélemlítés is czélhoz vezet. Magadra hagylak vele. Beszélj vele egyedül. Ámbár én jobb szeretném, ha soha se néztél volna többé ezekbe a szép szemekbe. – De hát – tedd próbára magadat. – Hanem – eszedbe jusson az a kézszorítás, amit egymással váltottunk, meg az a két szó, amit egymással kicseréltünk, mikor azon a nagy napon egymástól búcsút vettünk! Tudod! Emlékezel rá. Jól van. Beszélj hát vele.
Mikor Csajághy nehéz léptei elhangzottak a folyosón, Ocskay odafordult Ozmondához; karjai össze voltak fonva, szemöldei összehuzva. Ozmonda a szemébe nézett, aztán felkaczagott hangosan; mint egy pajkos gyermek, a ki meghunyászkodik addig, a míg a csinytevésért szidják, de a mint kihuzza a lábát a szobából az iskolamester, nyelvet ölt rá, kikaczagja, s folytatja a csintalankodást.
– Hahaha! Ez szép viszontlátás volt! Rám ismertél? Te bolondom! Azzal odasimult Ocskayhoz, szétvonva annak a keresztbe font karjait kezeinél fogva. – Hát téged meglehet-e még ismerni, a mióta nem láttalak? Tegnap volt, régen volt, talán hat esztendeje is van már, a mióta nem láttalak. De bizony most is az vagy: csak ez a haragos homlok ne volna.
S a szép bársonykezével félresimította a hajat Ocskay homlokáról: a ránczokat is el simította vele együtt s megint nevetett.
– Asszonyom, monda Ocskay hidegen. Önnek semmi oka sincsen most a nevetésre.
– Dehogy nincs, félistenem; mikor ezt az ostoba vasembert olyan szépen el tudtad innen küldeni.
– Ön félreérti az én szándékomat, grófnő.
– Dehogy értem félre, drága hősöm. Tudom én jól, hogy ez a percz, ez az alkalom nem a megfagyott örömök felolvasztására való. Nekem sem volna az semmi vigasztalás, hogy a sakálok helyett maga az oroszlán esz meg. De maga az a titok, a mit belőlem vagy szép szóval, vagy kínzással ki kell venni: nem meghallani való más füleknek, mint a tieidnek. (Azaz, hogy csak az egyiknek, mert a másikat én őrzöm otthon ereklyeszekrénybe zárva, mint egy szent reliquiáját.)
Ocskay arcza elveresedett ez emlékeztetésre. Még egy ember van, a ki tudja ezt a titkot!
– Óh igen. Együtt őrzöm azt azzal a levéllel, amit menekülésed órájában irtál hozzám, monda könnyű sóhajjal Ozmonda. De hát ez elmult. Most nehezebb tête-à-tête-re kerültünk össze. Beszéljünk csak suttogva, hogy meg ne hallják a leskelődők, ki ne beszéljék a világnak. – Sejtetted te azt jól, mikor ezt az alkalmatlan tanut kiküldted innen. Mikor Ozmonda és Ocskay László suttognak egymással, azt ne hallja meg senki. Előérzeted súgta ezt meg neked. Jól tette. Azt kaczagtam. Te sejtetted azt, hogy a mi titkot ez a Bramarbas tőlem nehéz torturákkal akar kicsikarni, mi történik azzal? Én nem vagyok Quintilia, aki elharapja a nyelvét, hogy a kínpadon ki ne beszélhesse az összeesküvők titkait! Nem, én nekem meg sem kell mutatnotok a tüzes harapófogót. Elmondok mindent ingyen: az első kérdezésre. Mindent, a mit Scharodi rám bizott; a rejtelmes tapasztalatokat. Hallja meg, a kinek tetszik. Te érezted azt előre, sejtelmed megsúgta, hogy nem jó lesz azokat másnak is meghallani, mint neked magadnak, s ha te megtudod, úgy el fogod azokat titkolni, hogy álmodban sem mondod el senkinek; mert ha hirré lesznek, jobban szétverik azok a kurucz tábort, mint a császári hadvezérek. (Ezzel ugyan nem sok van mondva.) Az én titkaim megsemmisítik a kurucz tábort.
– Nem hiszem.
– No hát képzeld, hogy most a kínpadra vagyok feszítve, s ez a veres selyemköntös rajtam egy lánggal égő palást és aztán kérdezd, a hogy inquisitori hivatalod tartja: kik azok a kurucz táborban, a kik hajlandók a császár hűségére áttérni?
– A vallatott nem az igazi neveket fogja mondani.
– Hozzá lesz téve mindenik névhez, hogy mi annak az ára? mivel lehet megejteni? Milyen a gyöngéje? Az inquisitor megitélheti belőle, hogy a kínvallatott igazat mond-e?
– Az első nevet?
– Kezdjük az apraján. Legelőször is «Blaskovics István».
– Hogyan? Az én tulajdon zászlóaljparancsnokom?
– Nem is olyan nagy az ára. Bárói czím: aranyláncz. Csecsebecsékkel is beéri.
– A második?
– Rakovszky.
– A turócziak kis királya? Ez egy tiszta, becsületes jellem. Hát ennek mi a kulcsa?
– Ezt nem lehet se kincsekkel, se fényes igéretekkel megvesztegetni; de lehet szép szóval. A herczegprimás nagyon tud a lelkére beszélni. Ez leghamarább ott lesz a megtérők között.
– Most már még nagyobb ember jön. Forgách tábornok.
Ezt a nevet jól esett hallani Ocskaynak: mindig neheztelt a miatt, hogy az az áttért labancz generális itt is hadvezéri rangot foglal el, míg ő csak dandárvezető: arra nagy dolgokat biznak, őt magára hagyják.
– No erről fölteszem. Mindig gyanakodtam benne. Csak azért jött közénk, hogy az összeköttetés Bécscsel meglegyen.
– Hát nem hazudok, úgy-e bár? Nincs már szükség a spanyol csizmákra? Talán le is ülhetnénk? mert még hosszú sor van hátra. Egymás mellé, hogy halkabban beszélhessünk? Vagy szembe inkább, hogy szemmel is beszélhessünk. Következik Thuróczy, Ebergényi. Az egyiknek a felesége német grófkisasszony. Ez a szivéhez való titkos kulcs. A másik veszekedő természetű: nem fér össze vezértársaival, mindenkivel összekoczódott már; ha többen lesznek, a kik hivják, barátságot fog keresni az ellenségnél.
Ocskay csak fejbólintással inte, hogy ezt is lehetőnek tartja.
– Van még több?
– Csak most jön a java. Következik Bezerédy.
– Ah! Ez képtelenség. Ő, a fejedelem legjobb tanácsadója, a hazáját rajongva szerető igaz magyar! Mivel lehetne ezt megvesztegetni?
– Épen azzal, a mi nagyon is sok van nála, a bölcsességgel, a hazaszeretettel. A ki nagyon aggódik a hazája sorsa felett, az már félig renegát. A jó forradalmárnak ne legyen se esze, se szive; mert az árulásra viszi. Bezerédy áruló lesz – meggyőződésből.
Ocskay mereven bámult maga elé. Ozmonda felfedezései oly közel jártak a valóhoz, hogy nem birta azokat megczáfolni.
– Ki van még? kérdé kedvetlenül.
– Mindig feljebb megyek. Lubomirszky Tivadar.
– A szepesi gróf! A XIII város hűbérnöke. A lengyel jóbarát! Ez lehetetlen!
– Kimondám. Az van róla mondva, hogy a «szerencse fia». A merre a szélvitorla fordul. Ő is, meg a testvére György herczeg, a szandeczi sztaroszta, csak arra várnak, hogy egy döntő csapás érje Rákóczy táborát s a császáriak mellé fognak állni.
Minden szó, mint a méreg, úgy ette be magát Ocskay szivébe. Jól mondta ez az asszony: veszedelem volna, ha ezt egy törvényszék előtt mondaná el végig valaki. Ahány név, annyi sebet üt, s ezeken a sebeken át elvérzik a hit!
– És még mindig van folytatása; mondá a nő. Fáj, úgy-e, a mit mondok? az inquisitor ül most a tüzes kínpadon! Nem könyörögsz még, hogy hagyjam abba! Nem sikoltasz fel: «irgalom, kegyelem!» No hát folytassuk, ha kiállod. Következik a sorban Károlyi Sándor.
– Ah, ez rágalom! Ez őrült beszéd; kiálta felugorva üléséből Ocskay. Ezt a nevet csak a vak boszú diktálta Scharodinak. Károlyi Sándor tábornok a fejedelem jobb keze! A hős, a ki annyiszor döngette öklével Bécs város kapuit. Hogy az elhagyhassa a fejedelem zászlóit! Ez nevetséges.
– Aha! A kínpadon nevetni is szoktak. Mikor a fájdalom türhetetlen, akkor beáll a hahotázás stádiuma. Csak nevess rajta, kínzottam! Nevetni való is az! Hogy még annak is ára legyen, a ki megfizethetetlen. Utolsó lesz, a ki eldől, de akkor olyan nagyot fog esni, hogy mindenkit magával dönt le.
Ocskay elkábultan ült vissza elhagyott helyére, Ozmondával szemközt; de már nem volt bátorsága a dæmoni kisugárzású szemek közé nézni: csak lehajtá a fejét, az asztalra könyökölve.
Ozmonda pedig fölkelt a helyéről, s odalépve hozzá, a vállára tette a kezét s úgy suttogott hozzá:
– Nos? Van még ereje a vallatónak egy fokkal nagyobb torturát kiállani? Mondjak még többet?
– Mi volna még több? dörmögé Ocskay. Ki van még feljebb? Ki lehet még magasabb? Csak a fejedelem maga van még hátra.
– Te mondád! szólt diadalmasan Ozmonda. Akaratlanul kitaláltad. Igenis. A ki a «pro libertate» zászlót kész letenni, az maga Rákóczy Ferencz, a fejedelem. Az ára: a lengyel királyság. Ezért odaadja cserébe a magyar fejedelemséget.
– Ez czudar rágalom! kiálta fel, indulatba hozva, Ocskay.
– Én csak a hallottakat mondtam el: rebegé Ozmonda, alázatos térd-fejhatással visszavonulva. Vallomásom szóról-szóra az, a mit Scharodi velem közölt. Semmit hozzá nem tettem, semmit ki nem hagytam. Ezt kész vagyok esküvel megerősíteni. De még van egy, a kinek nevét nem Scharodi közölte velem, a kit csak én tudok, a ki a folyton feljebb emelkedők sorában előttem legfelül áll, a megtérők legbecsesebbike: megsúgjam a nevét?
– Igen.
– A neve: «Ocskay László!»
Ocskay összerezzent. Hát már nemcsak ketten vannak, a kik ezt az ő homlokára látják írva? Még ez is?
Büszkén fölegyenesedett.
– És ennek az embernek mi az ára? kérdezé gúnyosan.
– Az az én feladatom.
– Az ön feladata? szólt Ocskay csodálkozva. S ön ebben a perczben még arra gondol, hogy feladatai vannak?
– Hát azt hiszed-e, szólt a hölgy, hogy én csendesen pihenni fogok? hogy én ezt a meggyaláztatást, a mit velem ma elkövettek, valaha el fogom felejteni? hogy mindazokon, a kik engem ily módon, halálnál keserűbben, megsértettek, olyan boszút nem fogok állni, hogy azt még az ivadékaik is sírva emlegessék?
Az a szép eszményi arcz e szavak alatt egy furia lárváját vette föl és akkor meg igézőbb volt.
Ocskay nyugalmat mutatott arczán.
– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy önnek nagyon kevés ideje maradhat boszúja kitöltésére. Önt, mint kémet, a haditörvényszék elé fogják állítani, s annak az ajtaja a másvilágra nyilik.
Ozmonda dévajul felkaczagott e fenyegetésre.
– Hahhaha! – Ő engem azzal akar fenyegetni, hogy megölet! Az én bolondom! Hogy főbelövet. Ocskay László odaállíttatja Ozmondát a puska végére, s azt mondja: «tüzelj!» – Nevess hát, kis bolondom.
– Asszonyom! Ez rémségesen komoly pillanat! szólt Ocskay, eltolva magától a hozzásimuló nőt.
– Tedd még komolyabbá. Hozasd ide az itéletet, írd alá hollótollal. Vedd kezedbe a topolyfa-vesszőt. Kiáltsd el: «Istennél a kegyelem.» Majd mielőtt a vesszőt kettétörnéd, valaki azt fogja a füledbe súgni: «ne törd el: add nekem, én elültetem, szájamban hordott vízzel öntözöm, míg megéled, fa lesz belőle!» Hahaha!
Ocskay boszusan toppantott s odasietett az ajtóhoz, felnyitá azt és kikiáltott:
– Csajághy főstrázsamester uram!
Ott volt a szólított, várt a hivásra, belépett; megállt az ajtóban.
Ocskay odatámaszkodott háttal az asztalhoz: a hölgy közel simult hozzá s kiváncsi figyelemmel vizsgálta az arczkifejezését.
Ocskay László sokáig hallgatott, kereste a kezdetét az eszméi fonalának. Nagyon össze volt az gubanczolva.
Csajághy kénytelen volt kérdést intézni hozzá.
– Ezredes úr! Kivallotta a kém a veszélyes titkokat?
– Egy szó sem igaz azokból, a miket mondott.
Ez volt rá Ocskaynak a válasza. S ez nem volt apodycticus hazugság. Ő magában tagadta, hogy azok igazak.
– Jól van. Mondá Csajághy. Hát akkor majd én veszem a kémet vallatás alá s én jótállok róla, hogy kiveszem belőle azt, a mi tiszta igazság.
– Nem lehet. Mondá Ocskay szárazan.
– Miért nem?
– Mert én nem engedem.
Ozmonda szemei elárulták a diadalmas érzést, felragyogásukkal.
– Ezredes úr, szólt Csajághy szigorú tekintettel. Ez hadi regula. Az elfogott kémet addig kell torturázni, míg a rábizott titkokat kivallja. S ezuttal oly titokról van szó, a mik mindnyájunkat végveszélybe vihetnek, ha lappangva maradnak. Árulás van soraink között! Annak ki kell derülni! Hadd hulljon a férges! A kémmel a haditörvényszék rendelkezik.
– De a fogolynővel én!
– Ah! A nővel! A nővel? Ezt el is felejtettem, hogy hiszen ez az alak itten asszonyféle. Ezt nem szabad torturázni, mert ez asszony, ezt nem szabad agyonlőni, mert ez asszony – ennek szabad bennünket elárulni, mert ez asszony.
– Úgy van.
– S mit akar vele kegyelmed?
– Szabadon fogom őt bocsátani.
Ozmonda minden tagját mintha a villanyosság hatotta volna át e szavakra, kezét az indulat hevében Ocskay vállára tevé, s forró lélekzettel lihegé e kitérő vallomást:
– Ah, mon idole, comme je t’ adore! (Ah, én bálványom, mint imádlak!)
De Csajághy e szavaknál kardmarkolatára csapott.
– Tudtam! Már megrontotta őt! Egy félóra elég volt rá! Nem úgy van, uram. – Ebben a pillanatban nem a dandárvezér és alvezére állnak egymással szemközt, hanem Ocskay László és Csajághy Márton. Két férfi, a kiknek egymással számadása van. Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?
S odalépett egy kardtávolnyira Ocskay elé és jobbját folyvást a kardmarkolaton tartá.
Ocskay pedig meg sem mozdult. Még az összefont karjait sem vette széjjel. De szemei bátran kiállták Csajághy haragos tekintetét.
Ozmonda egymáshoz ütögeté az ökleit diadalmas örömében.
Ah, milyen gyönyörűség, ilyen két nemes fenevadat egymásra uszítva látni; egy oroszlán meg egy szarvorrú! Most összeverekednek! A két vezér! A két hirhedett hős. Az ő két szép szeme miatt!
Csajághy még egy lépéssel közelebb dobbant Ocskayhoz, s most már kirántá hüvelyéből a kardot, úgy kérdezé felcsattanó hangon:
– Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?
Ocskay erre gyorsan, mint a gondolat, megragadta baljával Csajághy fegyveres jobbját s akkor mell mellhez érve álltak egymással szemben.
Ozmonda odaugrott mellé, s megfogta két kézzel Ocskay jobb öklét, mintha a kard markolatához akarná azt vezetni.
Ez pedig csendes, szilárd hangon dörmögé e szókat:
– Kicserélem őt a fogoly feleségemért.
– Chien! Comme je crache sur toi! (Kutya, hogy leköplek!) hörgé, fogcsikorgatva a hölgy s eltaszítva magától a forrón szorongatott kezet.
A vasember arcza pedig e szóra ellágyult: a kezéből kiejtette a kardot, s nyakába borult Ocskaynak.
– Vezérem vagy! bálványom vagy! Lásd, én erre nem gondoltam!
– Fölér a cserével? kérdezé Ocskay.
– Nagy ár; de megéri. Egy ördögöt egy angyalért.
– S hogy addig, a míg nőmet elküldik a cserére, jól gondját viseljék a méltóságos grófnőnek: te rád bizom a gondviselését.
A hosszú, csontos termet, fölvéve a földről elejtett kardját, azzal egész lovagtempóra szalutált a hölgy előtt, az arcza még akkor is véres volt a mai csatában kapott sebektől, s csikorgó nyájassággal mondá:
– Grófnő! Most már cavalier servantja vagyok – egész a kicserélésig!
Ozmonda olyan ijesztő szép volt; még az a lángszínű selyempalást is segített hozzá.
Csajághy visszadugta a hüvelyébe a kardját s azzal egyenesen megállt Ocskay előtt, katonai tisztelgésre eresztve le a két kezét.
– Ezredes úr: pardon, gráczia! a miért kardot mertem rántani kegyelmed ellen. Tévedés volt az okozója. Nem tudám vala, hogy ezen úrhölgy itten voltaképen túsz légyen.
– Meg van bocsátva, ahhoz tartsa kegyelmed magát.
– Köszönöm a grácziát! Azzal ismét Ozmondához fordult. Már most tehát, méltóságos grófné, tekintse magát úrnőnek, a míg táborunkban fog lenni. Egészen akkép fogunk kegyelmeddel bánni itten, mint ahogy bánnak a kegyelmetek részén Ocskay László uram feleségével.
Ozmonda féktelenül felkaczagott erre a szóra. Az igaz, hogy Csajághynak sehogy sem állt a képéhez és alakjához ez a rögtönzött udvariaskodás.
– Nagyon jól van, vitézlő főstrázsamester uram! Elfogadom a szíves ajánlatot. És mindenekelőtt arra kérem kegyelmedet, hogy beszéljen velem németül; mert engem ez a kultiválatlan nyelv zseniroz: nem tudom magamat jól kifejezni rajta.
– Gehorsamer Diener.
– Tehát mindenekelőtt arra kérem önt, szolgálatkész lovag uram, hogy siessen ön nekem egy szabómestert felhajhászni, aztán meg egy susztermestert, egy csipke- és fehérnemű áruló marchand des modest, meg egy coiffeurt. Azt átláthatja kegyelmed, hogy ebben a piros frizeur köpenyben az utczára ki nem mehetek, se útra nem kelhetek. No hát csak siessen! Kapni ezt mind Beczkó városában. Itt gazdag uraságok laknak. A ruhához való kelmének a választását kegyelmedre bizom: azt is kap a görög kereskedőnél nagy választékban; most érkezett meg Bécsből. Apropos! a selyemkelme választásánál el ne felejtse kegyelmed, hogy az én hajam igazában szőke; azért is kérem kegyelmedet, hogy küldjön nekem a patikából egy üveg spiritus vinit, hogy ezt a barnára festő diófaolajat kimossam vele a hajamból. Aztán ugyanott a patikában ragasztasson kegyelmed az arczára annyi angol flastromot, a mennyi szükséges, mert ilyen vérző sebekkel látni kegyelmedet, rám nézve nagyon kellemetlen.
Csajághy nyugodtan hallgatta mindezt a commissiót végig s azt mondta rá, hogy «igenis grófnő, meglesz minden».
Ami pedig a spiritus vinit illeti, az már ott volt kéznél. Azt kulacscsal hordta Csajághy s rögtön szolgálhatott vele a grófnőnek; a ki azt köszönettel fogadta s mindjárt hozzá is kezdett látni a vizes dézsánál a hajkimosási műtéthez. Az a viz véres volt. Csajághy friss vizet akart neki hozni, de Ozmonda megnyugtatá: «Csak hagyja kegyelmed! úgy is kellene tojásfehére hozzá, s a friss vér még jobb».
Csajághy örült rajta, hogy ily magas czélra áldozhatott nemesi vérével.
– Addig majd őrködik fölöttem az ezredes úr, mig ön odajár, nem azért, hogy meg ne szökjem, hanem, hogy ne unatkozzam. Nemde, ezredes úr?
Csajághy megcsóválta a fejét; de hát mit tehetett? Ha megtette magát az úrhölgy cavalier servantjának, engedelmeskedés volt a dolga, nem más.
– Teljesítem parancsait grófnő. Mondá s eltávozott.
Ozmonda pedig végig kigombolta a veres soutane ujjait, s azokat a válláig felgyürve, hozzáfogott, hogy a sűrű omló haját a szivacscsal kimossa, míg az az alkoholtól ismét olyan szőke lesz, mint valósággal szokott lenni.
Ocskay nézhette a műtétet, nem törődtek a jelenlétével.
Hiszen mindez igen szép lett volna, csak odakinn ne folyt volna a háború. De most már, hogy biztos helyen érezte magát Scharodi uram, elkezdett a bolondóczi vár fokáról a kuruczok által elfoglalt városra leágyúztatni. Bombái ott csapkodtak le mind a városháza körül, ahol a kuruczok főhadiszállását lehetett sejteni a várbelieknek.
Mikor egy bomba épen a városház udvarán durrant szét nagy pukkanással, Ocskay megszólítá Ozmondát.
– Grófnő, ez itt nagyon veszedelmes hely lesz.
– Hogyan? Ön megszólalt? Azt hittem, hogy meg van némulva.
– Az ellenfél gránátjai mind erre a házra hullanak.
– Az az ön dolga, kedvesem. Ha egyéb mondani valója nincs: ehhez nekem semmi közöm.
Pedig minden idege reszketett belül, mikor egy lövést hallott. Az arczának tudott közönyt parancsolni.
És Ocskay nem hagyhatta őt magára, hogy vezéri teendői után lásson. Féltve őrzött kincs volt ránézve ez asszony. Túsz az ő Ilonkája helyett.
Ozmonda hajfürtei visszanyerték eredeti szinüket, s akkor odaült a terjedelmes, fehérre meszelt banyakemencze padkájára a haját szárítani, elterítve szélesen maga körül az aranyba csillogó selyemhullámokat, végig a kemencze oldalán.
– Tudja ön, min kaczagtam az elébb olyan nagyon? szólt Ocskayhoz, kis vártatva.
– Nem gyanítom.
– Mikor az ön alvezére azt mondá, hogy épen úgy fognak bánni én velem itten, mint a hogy az ön hitvesével bánnak odafenn Bécsben. No azt én szépen megköszönném.
– Hát mit tettek a nőmmel? kérdé Ocskay; felgerjedését el nem titkolhatva.
– No no no! hiszen nem ették meg. Régen volt az már, mikor a Ruyszel-korcsmáros a fogoly urnőket megetette a vendégeivel Bécsben. Most már nem esik bennük kár. Au contraire.
Most már Ocskayn volt a sor, hogy nevessen.
– Aha! grófnő; ön most én bennem fel akarja kelteni azt a sárgaszemű szörnyeteget, a kit Shakespeare leir.
– S ha ezt akarnám? Talán bűnöm volna? Mikor még az esküdt uram élt, s elvitt magával a temesvári táborba: magának és másoknak vesztére, akkor ön nem tartá bünnek olyan mélyen nézni a más asszonya szemébe, a hol annak a lelkét is lehet látni. Csaknem gyermek voltam még. Ki tanított meg arra a nyelvre, a mit a szív beszél? Ha ön szenvedett miatta, nem szenvedtem-e én százszorta többet? Az egyik tudott felejteni: a másik nem; ez a külömbség. Most már özvegy vagyok, ön pedig házas. Ki veszi el tőlem azt a jogot, hogy összetépjem, a mit összekötve látok? Hiszen én Beliál leánya vagyok. Én vagyok az ördög, az a másik az angyal. Kinek hogyan tetszik? A négernek az angyala fekete, az ördöge fehér. Mit tett önnel az angyal? Lázadóvá tette a koronás királya ellen. A nevét föliratta vérrel, lánggal, korommal egy elpusztított ország romjaira; átokkiáltássá tette ezt a nevet, s az angyal el fogja önt még vinni a számüzetés pokolországába: el fogja vinni még a vérpadra is! Igen: ez az angyal. És mit tesz az ördög? Eljön békíteni, haragos sziveknek mérgét lohasztani; hordja a kiengesztelő szót a trón és a lázadás tűzhelye között, jár az olajággal egyik táborból a másikba; kér, könyörög: ne pusztítsák kölcsönösen ezt a szegény országot, nyujtsák üdvös munkára a véres kezeiket. Ezt teszi az ördög. Hanem a négernek az angyala fekete, s az ördöge fehér.
Ocskay az ajkait harapta. Föltette magában, hogy nem fog neki ellentmondani.
A hölgy homlokára csapta a két kezét.
– Hat esztendő után viszontlátjuk egymást. Minő viszontlátás! Durva, ittas pórhad, szégyentől megalázva, közcsufságra levetkőztetve idehajt eléje, a ki hajdan féléjszakán át elleste, hogy egy ablakon kinyujtott kezemet meglássa, és esküdött, hogy boldog lett tőle, s most, mikor az, a ki előtt térden állt valaha, ily irtóztatón meggyalázva jelen meg előtte, úgy áll ott, mint egy jéghegy, mint a magas Kriván. Azt mondták neki: az ellenség kéme vagyok. S ő azt elhiszi szépen. Nem kérdi magában: ugyan mi szörnyű indok lehet az, a mi egy gyönge nőt, egy kényesen nevelt, minden veszélytől rettegő asszonyt rábirhatott arra, hogy fergeteges télvihar idején elhagyja kényelmes palotáját, álruhában, férfinak öltözve, gyalogolva, éhezve, fázva, rettegve bujkáljon erdőkön, pusztákon keresztül, futva kóbor martalóczok, éhes farkascsordák elől; belopózva két ellenséges tábor harczvonalaiba, koczkára téve életét, női szemérmét? Van-e elég aranya a császárnak, elég áldása a római pápának, a mi erre őt rávehesse? Hátha valami más oka volt rá? Valami szenvedély, a mi határos az őrültséggel, rokon a martyrság vágyával. Egy perczig azt hittem, hogy ön kitalálta ezt a rejtélyt.
A midőn azt mondták: «add ide ez asszonyt, hadd kínozzuk halálra!» Ön azt felelte: «nem engedem!» «Mit akarsz hát vele tenni?» «Szabadon bocsátom.» Ah, akkor azt hittem egy perczig, hogy megértett; hogy megtért. Mellém áll és megrontói ellen fordul arczczal. És akkor azt mondja: «kicserélem őt a feleségemmel.»
A hölgy a két kezével a szétszórt hajába markolt.
– Inkább dobott volna oda kínzóimnak, inkább engedett volna agyonlövetni; csak azt ne mondta volna: «elcserélem őt a feleségemért!» Cserébe dob engem, mint egy darab arany-ezüst-marhát, mint egy ékszert, egy kösöntyűt, váltságdijul a fogoly asszonyáért! Mert hiszen én vagyok az ördög, az pedig az angyal. Én vagyok az ördög, a ki nem rettegve vészt, nyomort, kínhalált, eljövök hozzá, hogy őt ujra lássam; míg az angyal odafenn Bécsben vigan mulat, s jól éli világát.
Ocskay erre csak azt mondá hidegen:
– Az én feleségem betegápoló apácza-klastromba van bezárva.
– Hahhaha! kaczagott fel Ozmonda gúnyosan. Ezt Ritschán mondta, úgy-e? Az, a ki ocskói kastélyában elfogta.
– S a kit én legyőztem s sebesülten elfogtam.
– Már nincs fogva. Heisterék elfoglalták Kosztolán várát, s Ritschánt Bécsbe vitték, most ott ápolják a jótékony apáczák. De hát mit gondol ön, uram: ha még Ritschán fel nem talált épülni, s az ön angyala azt izeni vissza, hogy még nem «jöhet el a cserére?»
Mintha éles nyíl szegezte volna át egyszerre Ocskay szivét! Ez odatalált egészen.
Arczának nagyon el kellett árulni indulatját, mert a hölgy élveteg kárörömmel tekinte reá. El akarta azt titkolni jobban.
– Nem fájt semmi, asszonyom. Én nőmet szeretem és tisztelem. Ő el fog jönni, a mint az izenet megérkezik hozzá, s én önt át fogom adni érte cserébe.
– És én gratulálni fogok önnek a nyereséghez! viszonzá rá Ozmonda, talpraugorva s szétrázva maga körül termetén aláomló haját.
Ocskay nem bánta volna, ha Scharodi bombái közül egy oda ütött volna be inkább a szobába.
Mint a fölmentő érkezése, olyan jól esett a lelkének, mikor Csajághy visszajött.
– Maradj itt, kérlek, mondá neki. Én megyek az ágyúkhoz.
Nagyot lélekzett, mikor a szobából kiment.
De a beczkói ostromnak mégis csak ő volt a legnehezebb sebesültje.
Csajághy azonban hozta magával a mi csak szabó, varga és boltos volt Beczkó városában; selymet, csipkét, patyolatot halommal, lehetett válogatni benne.
A szabók atyamestere becsületes jó német ember volt, a ki sokkal jobb szerette a tubákot, mint a puskaport. Ozmondának rettenetes jó mulatsága volt vele; a míg a majszter mértéket vett a ruhához, úgy reszketett, mint a kocsonya, a jámbor. Nem is volt az bolondság; mértéket venni, aztán kiszabni a kelmét, mikor egyre durrognak a gránátok az ablak alatt, csörömpölnek az üvegkarikák az ólomfoglalásban. Valahányat durran, atyamester uram kezében mindig félreszalad az olló, s valamennyi legény mind az ujjába szúr a tűvel.
Pedig a munka sietős: estig el kell ruhának, czipőnek, fehér gúnyának készülni; mert estére már megérkezik a császári tábornok, Viard az egész dandárával s azt nem szándékozik a kurucz had bevárni. Ők elvégezték a maguk munkáját, Beczkóban megsemmisítették a császári sereg számára felhalmozott egész télre való élelmiszereket, a külső erődöket szétrombolták, az őrhadat lekaszabolták: a sziklafészek odafenn Bolondóczon maradhat már magának, az senkinek sem árt.
Addig pedig nem lehet innen tovább menni, míg a fogoly urnő számára a fűződerék, szalup, vertugadén, pufándli mind el nem készül; míg a haja szép tornyosan fel nincs frizirozva; mert rangbeli hölgynek másképen az utczán megjelenni lehetetlen. De hisz igyekeznek is rajta. Hat szabólegény kezében csak úgy pattog a czérna: csak a granát ne pattogna a fejük felett. Azonban nemsokára ezen is segít Ocskay László. A vereshegyre huzat fel ágyúkat s jól czélzott lövéseivel elhallgattatja a bolondóczi bombavető mozsarakat. Ezentúl onnan már csak tüzes golyókat röpítenek a városba a szakállaságyúkból, hanem azokat a kuruczok nyers marhabőrökkel lefülelik, nem tehetnek nagy kárt.
Igy azután a teljes öltözet ruha, legujabb párisi divat szerint, estig el is készül, s Ozmonda grófnő, kisérője, a lovagias Csajághy Márton karján, a legelegánsabb dámának öltözve, hagyhatja el azt a termet, a hová reggel oly génant helyzetben került be, s legyezőjével üdvözölheti az őrtálló hajdut, a ki puskájával tiszteleg előtte, s a ki meglehet, hogy ma reggel annak a puskának az agyával taszítá előre. Lenn az utczán vár reá az üveges hintó, melybe Csajághy fölsegíti lépni: ő maga lóháton kiséri a hintót s magyarázza német nyelven az úrhölgynek, hogy a mit ott nyugot felé villogni lát, az a császári csapatok sisaktaraja, a kik Trencsén felől közelednek. Nem kell tőle tartani, hogy utólérjék a hintót. Ott van Ocskay a lovasaival, majd visszaveri őket. Mikor a hegyoldalra följutnak a hintóval, már meg is kezdődik a csetepaté. A Trencsén felőli síkon a sisakos dragonyosok s a piros csákós kuruczok előre-hátra kergetőznek. A hajduság a sövény mellől sortüzet ád, a felgyujtott kazlak megvilágítják a tájat, a bolondóczi várból, meg a vereshegyről a tűzgolyók ide-oda repülnek, tűzkaréjokat rajzolva az égre.
– Das ist herrlich! Das ist gottvoll! mondja rá a hintóban ülő úrhölgy: lorgnettjén át gyönyörködve a mulatságban.
*
A beczkói vakmerő megrohanásra nem következett semmi visszatorlás. Ocskay visszahúzódott Bánba a hegyek közé; ellenfele, Viard pedig nem hogy utána ment volna, hanem ellenkező irányban visszahátrált egész a Csallóközig. Egy kis ideig tartó békességet parancsolt az ég. Azaz, hogy nem az ég, hanem a föld. A mult évben nem termett ezen a vidéken se széna, se szalma. A mint Ocskay a Beczkóban összegyüjtött takarmányt fölégeté, ezzel arra a télre véget vetett a háborunak. Hanem aztán futhatott maga is. Az ő lovának sem volt mit enni. A kuruczok is a házak zsuppfödeleivel delektáltatták a paripáikat. Milyen próza ez a hőskölteményben! «Nincsen széna, nincsen abrak, Kedves lovam, agyoncsaplak!» Talán akkor keletkezett ez a nóta.
Ocskaynak volt módja a pihenésben.
Ő maga ott maradt Bán városában; szép foglyát, lovagias porkolábjával együtt, elküldé Zay-Ugróczba, a hol azok a Zay grófok kies fekvésü őskastélyában a szokott vendégszeretettel lettek fogadva.
Maga Ocskay nem ment oda soha. Félt Ozmondától. Valóban félt tőle. Minden szava egy tövis volt, s a hol az a lelkébe beletörött, ott kelevény támadt.
Gyanakodóvá tette mindazok iránt, a kiknek eltántorodását lehetőnek mondta. Még a fejedelmet is beleártotta! Hogy annak is inkább tetszenék a lengyel királyság, mint saját hazájának felemelkedése. De minden gyanu között legnyugtalanítóbb hálótárs volt az, a mit Ilonka felől költött ez az asszony. Hátha igaz lehetne az! Azóta, hogy nejét elragadták, tengeridő mult el, s az asszony csak egy rövid levelkét sem tudott férjének fogságából irni; csak egy sort legalább: «élek és szeretlek!» Lehetetlen az, hogy módját ne ejthette volna. De még csak Tiszáné nagyasszonyomtól sem kapott levelet ez idő óta. Hát az miért nem irhat? Ő talán tudhatna valamit a leánya felől. «Ingadozik, hajladozik, ha a szellő megéri!» azt fújja a nóta. Az «asszony»-t érti a «csalfa nád» alatt. Szerette volna azt a gyanut kitépni a szivéből; de olyan volt az, mint a gyepübodza, benne szakad a gyökere, s még erősebben sarjadzik utána. És aztán mindezt a titkot úgy őrizte, nehogy az ajkán egy szó kijőjjön belőle. Még Csajághynak sem szólt felőle semmit.
Hosszú idő is telik abba, a míg a kurucz főhadiszállásról átizennek a labanczhoz, hogy itt van egy nagyon értékes fogoly asszonyság, a kit cserére ajánl fel az elfogó vezér a saját, foglyul tartott felesége helyett; a míg ezt az ajánlatot Bécsbe felexpediálják, a míg ezt a főhaditanácsban, meg az udvari cancelláriában meghányják-vetik, végre helybenhagyják, az időt és helyet megállapítják, a hol a kicserélésnek végbe lehet menni: az egy örökkévalóság.
– Hallja kegyelmed, édes barátom, monda egy napon Ozmonda Csajághynak, ki őt úgy kisérte mindenüvé, mint az árnyék. Én a kegyelmed hűséges szolgálatait körülöttem ugyan nem tudom eléggé nagyrabecsülni; de azért nekem mégis nagyon hosszú kezd már lenni ez a kényszerített mulatság.
– Azt biz elhiszem. Zay-Ugróczon nincs se Favorita, se Práter, se paradicsom. Egyhangú az élet. Tánczolni is nagyon keveset szoktak itt.
– Keveset, de jól. Az itteni élet ellen nem volna kifogásom. Csakhogy én itt egy fölösleges ember vagyok, míg otthon meglehet, hogy hiányomat érzik.
– Az valószinű.
– Aztán az a szegény Ocskay is olyan türelmetlenül várja már haza a feleségét: az is örülne már, ha ki volnánk cserélve egymással.
– Hát még én? (Ezt csak magában akarta mondani Csajághy, de biz az kiszaladt a száján.)
Ozmonda nagyot kaczagott a legyezője mögött ez elszólásra.
– Nagyon szeretem, ha valakit találok, a ki igazat mond a szemembe. Hiszen azt is hallottam már, hogy Beliál leánya vagyok. Azóta sokat tartok magamra.
– Akkor háboru volt köztünk.
– Most pedig fegyverszünet van; mint a régi időkben a «treuga Dei», a mikor minden hadakozó félnek abba kellett hagyni a verekedést. Épen erről akartam önnek beszélni. Kegyelmed bizonyosan tudja azt, hogy itt a közelben van egy kis helyecske, a hol kölcsönös megegyezés szerint örökössé van téve a Treuga Dei: örök fegyverszünet uralkodik.
– Hallottam róla. A pöstyéni fürdő, a Vágon túl.
– Igen: az. Egy csodatevő fürdő, a hol sánták, bénák meggyógyulnak, sebesültek kiépülnek. Ide küldözi kurucz, labancz egyformán a maga lábbadozó harczosait, a kik nagy sebeket hevertek ki. Ide nem szabad senki harczos csapatjainak betörni: az egykori ellenségek békében ápolhatják megszenvedt tagjaikat; ez egy neutralis sziget a csatatéren. Ez olyan szép gondolat, hogy még Beliál leányának is tetszik. De különösen az tetszik benne ezúttal leginkább én nekem, hogy itt ebben a béke szigetében van nekem egy jó ismerősöm: mondjuk, hogy «barátom,» a kit kegyelmetek a szomolyáni ütközetben kegyetlenül helybehagytak, s ki most ott valószinüleg annyira lábbadozófélben van már, hogy egy jó szóért, meg egy jótett elkövetéseért már lóra is ülhet. Bizonyosan ismeri ön, Ritschán tábornok az.
– Ismerem, én vágtam le a két ujját a jobbkezéről.
– Tehát kedves emlék! Ha én ennek egy levelet irnék innen, a melyben körülbelül az volna mondva: «Uram, én itt ülök, elfogva mint túsz és szeretnék hazajutni; cserébe odaadnak Ocskay László ezredes uramnak a feleségeért. Ezt a nőt kegyelmed ragadta el ocskói kastélyából. A kegyelmed lovagis kötelessége, hogy visszahozza a férjének, a midőn az olyan cserét ajánl, a mi fölér vele.
Kérem, járjon el ez ügyben minél nagyobb sietséggel.» Hát mit gondol, lovag uram, erre a levélre nem tartaná-e kötelességének Ritschán eldobni rögtön a mankóját, nyeregbe ülni, felvágtatni Bécsbe, eljárni a legfelsőbb helyeket, a hol ez a dolog késik, s tiz nap alatt itt volna Ocskay László uram angyalával, cserébe – az ördögért? Mit szól kegyelmed ehhez? Nem Beliál leányához illő gondolat-e ez?
Csajághy megszégyenülve sütötte le a fejét. Tehát mégis csalatkozott ebben az asszonyban. Hisz ez angyali gondolat! Valóban, ha Ritschán most Pöstyénben van, s értesül az ajánlott cseréről, az vágtatva fog sietni fel Bécsbe, s lovagember módjára visszahozza azt az asszonyt, a kit parancsszóra foglyul kellett elvinnie, s a kiért most ily visszautasíthatlan cserét ajánlanak. Ez a nő még sem olyan gonosz, mint a milyennek ő eddig ismerte.
Hogy ráhagyta magát szedetni a szegény jámbor kálvinista kurucz. Ezzel az angyali jóságú ötlettel akarta épen Ozmonda Ocskay szivére a skorpió-csipéshez a méregcseppet is hozzáejteni. Csajághy nem tudott semmit abból, a mit Ozmonda Ocskaynak Ritschánról besúgott.
Csajághy egész gyanútalan szivvel járt el Ozmonda megbizásában. Legbiztosabb embere által küldte Pöstyénbe a Ritschánnak szóló levelet, s attól vissza is hozta a választ. Ritschán Ozmondán kívül még Csajághynak is irt, tudatva vele, hogy már kiépült a sebeiből s legnagyobb készséggel feg eljárni a rábizott ügyben.
Nem telt bele nyolcz nap, hogy Viard tábornoktól staféta érkezett Ocskayhoz. A felesége útban van már, salvus conductussal. Jőjjön eléje kiséretével, magával hozván a túszul tartott hölgyet. A találkozás napja hamvazó szerda, s a hely a motesiczi uri kastély előtti tér, a hová, ha reggel korán indulnak, az egyik fél Bánból, a másik Trencsénből, csaknem egyszerre érkezhetnek meg. Az előbb jövő megvárja a később érkezőt.
A mondott napon Ocskay maga mellé véve kétszáz jó lovasát, azoknak az élén Csajághy (az öcscse Érsekujvár táján táborozott), megindult az egyenes úton Motesicz felé a zárt hintóval, a miben Ozmonda ült. Hamarább odaért a motesiczi kastély elé; neki kellett amazokra várni. Ozmonda azalatt kiszállt a hintóból.
Kevés vártatva megvillantak a császári lovasok sisaktarajai is a Héviz felől alákanyarodó úton, mely a magas hegyhátról vezet alá: azok sem voltak többen kétszáznál.
Mind a két lovascsapat, a kurucz is, labancz is, kívül maradt a helységen, hadirendben felállítva, csak a hintók jöttek előre, s az azok mellett léptető vezérlovagok a hintó két oldalán.
A Trencsén felől jövő hintó mellett jobbról egy délczeg, daliás alak lovagolt, messziről üdvözölve a várakozókat nyájas mosolygással.
– Ritschán! hördült fel Ocskay László ez alak láttára; s arcza egyszerre sápadt lett, ijedtség, harag, lélekháborító rosz indulatok torzították el vonásait egyszerre. Kezével a torkához kapott, mintha meg akarna fulladni.
Ozmonda diadalmas kárörömmel nézte ezt a kínvonaglást az arczán: a sárgaszemű szörnyeteg ébren van már.
Csajághy pedig figyelemmel nézett hol az egyikre, hol a másikra, s egy percz alatt kitalálta, minő harcz foly itt most közöttük. Az a hang, a mivel Ocskay e nevet kimondá: «Ritschán», elárulta a benn dúló szenvedélyt.
– Igen. Ritschán ment föl érte a mult napokban, mondá nyugodtan Ocskaynak; itt volt Pöstyénen, felépülés végett. Szunyoghy Ozmonda grófnő szólítá föl levélben, hogy menjen fel és siettesse a cserét. Én küldtem el a levelét ma kilencz napja.
Ez csak olyan krónikai szárazsággal volt elmondva; hanem azért Ocskay mégis megérthette belőle, hogy Ritschán nem ment kiszabadíttatása után Bécsbe, hanem ott gyógyult meg Pöstyénben: tehát Ozmonda nem mondott igazat. Ozmonda szólítá fel, hogy menjen Bécsbe, sürgetni Ilonka kiadatását, s hozza le sietve, tehát az, hogy Ilonkát Ritschán kiséri idáig, az ő cselszövénye volt. – Megkönnyebbült a lelke, amint ezt megtudta.
Most már ő is eléje lovagolt Ritschánnak s kezet szorított vele.
– Elhoztad nőmet?
Rend és szokás szerint. Te is a grófnőt?
– Ott áll.
– Rendben minden.
Azzal mind a ketten leszálltak lovaikról s a császári szinü hintóhoz indultak. Annak az ajtaja kulcsra járt, s a kulcsa Ritschánnál volt. Neki előre kellett menni. Ekkor lehetett látni, hogy Ritschán még biczczent a kapott sebek miatt.
A hintó nagy kényelmes, bőrrel fedett, salugádoros ablakú bárka volt; Ritschán felnyitá az ajtót s kezét nyujtá a bennülőnek.
Ocskay – Tiszáné nagyasszonyt látta leszállni a hintóból.
– Anyám! Kegyelmed itt? szólt elbámulva Ocskay.
– Hát te azt nem tudtad? Hiszen magad irtad Léváról nekem, hogy fogjam pártul elhagyott feleségedet. Azóta mindig vele vagyok. Együtt fogtak el bennünket az ocskói kastélyban. Te ezt nem tudtad?
Ocskay sietett kezet csókolni az anyósának. Hová tünt el a sárgaszemü szörny egyszerre! Hisz vele volt az anya! És milyen anya!
– De már a többieket magad vedd le a hintóból. Mondá Ritschán.
– Többieket? Kiket?
Odarohant. Kettő volt egy helyett. Egy nő, meg egy kis fiu.
Egy kis piros pofás angyalka, göndör arany-hajjal, a kit az anyja, szemérmesen diadalmas arczczal nyujt két kezével előre.
Lehet már másfél éves: tud beszélni is. «Be–be» azt teszi, hogy «csunya». – «Cse–cse» azt teszi, hogy «szép».
Két idegen úr áll előtte.
– Nos? Hát melyik az apa? Szólt a gyermekhez Ritschán.
Igy csak becsületes ember tréfálhat.
S elébb ő nyul a gyermek felé.
A kis angyalka haragos képet csinál; két kezével lefelé csapkod. «Be! Be!»
Aztán Ocskay nyujtja felé a kezét. Akkor az angyalka nevetni kezd, s repesve borul a nyakába s azt mondja: «Ba, Ba!» Ez pedig nagy szó. Ez a superlativusa mindennek, ami kedves.
A másik pillanatban aztán már Ilonka is ott van az ölelő karok között. Milyen baj, hogy egyszerre csak az egyiket lehet csókolni. Végtől végig elhalmozni csókokkal, megöntözni könyekkel. Azokat a kis kezeket egészen a szájába venni, s dicsekedő nevetéssel biztatni, mikor a bajuszát tépik!
Látja ezt Ozmonda? Segit-e az rajta, ha hátat fordít e jelenetnek? nem hallja azért a csókok csattanását s azt az artikulálatlan kitörését az örömnek, mikor két egymástól eltépett, összetartozó lélek ismét egybetalálkozik?
Ott állt Csajághy is, s még az ő vasarczát is megaranyozta valami belső melegség erre a látványra. Mikor nehány perczre szünetet tartottak, azt mondá Ocskaynak:
– Látod, hogy van eset, a mikor Istennek érzi az ember magát? Lehet a nőt is boldogítani, meg a hazáért is küzdeni egyszerre.
– Ugy hiszem, belenyugodhatnak kegyelmetek a cserébe, mondá Ritschán. Mi hármat adunk vissza egy helyett.
Hát az az egy? Néz felé valaki? Vesznek még tudomást róla, hogy van a világon? Azt sem mondják neki: Isten hozzád! ugy hagyják ott.
Ocskay László siet a maga hintajába emelni hölgyeit. A fiut? Óh, azt nem adja oda. Az lovas-katona lesz; neki már ott a helye. Beburkolja őtt a kaczagányába, ugy lovagol vele ki a harczosai közé, akik százszoros viváttal fogadják a kis ezredesüket. Ocskay oda ülteti őt maga elé a nyeregbe. Másfél éves a kis kurucz, hogy ne tudna már lovagolni. Még ő mondja: «hott, hott!»
A két hintó a kicserélt hölgyekkel indúl visszafelé keletnek, nyugatnak.