Ocskay ezuttal a zay-ugróczi kastélyba vitte kedveseit, a hűséges Zay grófok vendégszerető házához.
Mennyi elmondani valójuk lehetett egymásnak! A nőnek, az anyának, a férjnek; de különösen annak a negyediknek, a ki most tanul beszélni.
Ocskay csakugyan majd odaégette a feleségét akkor annál az első berohanásnál (csupa hitvesi szeretetből) az ostromolt kolostorba. Annak a rimánkodó kezei nyultak ki feléje az ablakrácsokon. – Milyen nagyon nevetni való volt ez mostan!
Onnan azután Ilonkát, hogy a gyermeke megszületett, más fogságba vitték; Tiszáné nagyasszony azt is híven megosztá vele, még a bőjtös eledelt is megette. – Milyen nagyon nevetni való volt ez!
És most már ismét egymáséi lehetnek! Soha többet el nem válnak. «Nem is volna, hova hagyjalak el? mondá Ocskay; kastélyom szét van rombolva, földeim vetetlenek: vándorolnod kell velem faluról-falura, s ott aludnod a sátorban, mint a czigánynak.»
– Mint a Czinka Pannának! mondá Ilona.
– Hát már ezt is tudod rólam? kérdé Ocskay csodálkozva.
– Mindent! Szólt Ilona neheztelést mimelve.
– Féltékeny vagy érte?
– Hát hogy ne?
– De hát kitől tudtad ezt meg?
Ilona nem tudta tovább vinni a szerepét; nevetésre gömbölyült az arcza.
– Bohó te! Hiszen magad küldted oda hozzám izenettel Czinka Pannát.
Ezen aztán nevettek mind a hárman. – Nem is hárman, de négyen: – sőt az ötödik is. A vas ember is ott állt, mint csendes tanuja örömeiknek, gyönyörüségeiknek. Ocskay még az úton elmondta Ilonkának, mennyit köszönhetnek ők Csajághynak? Ez a példányképe a jó barátoknak.
Rá is elragadt a nevetés.
Ocskay megszorítá a jó barát kezét.
– Mennyivel vagyok én te neked adósod?
– A többi semmiség volt; dörmögé Csajághy. Hanem ezt az utolsót soha el nem felejtem. Ez keserves munka volt.
– Az asszonyőrzés?
– Igenis az. Inkább egy csörgőkigyót adtál volna ide őriznem, inkább egy pestis-lazarétumot biztál volna rám, mint ezt a némbert.
– Vége van. Felejtsük el.
– Mindent elfelejtenék neki; de azt soha, hogy téged féltékenynyé akart tenni a nőd ellen. A boszorkány!
Ilona komoly lett e szóra.
– Hiszen velem volt az anyám.
Tiszáné tréfára fogta a dolgot.
– Igaz biz az, fiam uram, hogy én mindig vele voltam, s vigyáztam a kegyelmed feleségére, de nem ám azért, hogy el ne csábítsák kegyelmedtől, hanem hogy pápistává ne tegyék.
Ismét nagy ok a nevetésre.
– Mert, héj, bizony azok az apáczák nagy mesterek abban! folytatá Tiszáné. Kegyelmed már elvetette a drága virágmagot Bellarminiussal, s az könnyen csirát hajt. Én csak jótállok a magam leányáról, de hát kegyelmedről ki kezeskedik, hogy nem lett pápistává?2)
– No arról meg én felelek! mondá Csajághy, s nagyon komoly arczot csinált hozzá. Még akkor is, mikor valamennyien mind nevettek rajta.
Hiszen, aki a viszontlátás órájában féltékeny tud lenni, az bolond!
Ezek pedig nagyon okosak voltak! Csókolódtak, úgy haragudtak.
– Isten ne vegye tőlem bűnömül, mondta Ocskay, ha azt mondom, hogy nem kivánom a mai napon cserébe az üdvösséget! Mert ennek a boldogságnak lehetetlen, hogy fokozása legyen!
– Pedig hát látod, van fokozása; szólt Csajághy s odahajolva Ocskayhoz, valamit súgott a fülébe, a mire Ocskay nagy szemeket meresztett, s bámulva mondá:
– Hát miért nem hivod őt ide?
Csajághy oly gyöngéd, fájdalmas szemrehányással tekinte e szónál Ocskayra, a minőre ezt a kemény arczot alig hihette valaki képesnek, s Ocskay elérté, a mi e tekintetben mondva volt: «lehetnél-e hozzá olyan kegyetlen?»
Ocskay rögtön fölkelt a neje mellől, s a nyakába csimpajkozó gyermeket visszatette az anyja ölébe: «mindjárt visszatérek!» mondá és Csagjághyval együtt kiment a szobából.
A gyermek álmos volt, azt elvitte az öreganyja aludni. Ilonka egyedül maradt ott.
Elkezdte a fejét törni ezen a talányon.
Mi lehet az, hogy valaki idejön, aki még fokozni képes az ő boldogságukat, s a kinek mégis nem lehet idejönni, a férjnek kell kimenni hozzá?
A kiváncsiság nagyon jogosult volt: s a talány nehéz.
Az idő pedig telt: a nagy remekművű álló órán már kétszer huhukolt a bagoly, két óranegyed mult, az egész óra betelt, a két érczember a kalapácscsal elverte az órát a harangon s a férj még sem jött vissza.
Ilona odaállt az ablakba s kibámult az udvarra.
Ott a tornácz előtt állt egy csatlós két felnyergelt lóval, amik közül az egyik, a nemes telivér paripa, nyugtalanul kapálódzott.
Nem sokára jött egy másik csatlós s az is két paripát vezetett kantárszáron.
Egyszer aztán megnyilt a tornáczajtó, s kilépett rajta Ocskay, útnak öltözve. A nehéz, czombig érő saruk, a farkasbőr bunda a vállán, a kulacs az oldalán, mind azt jelenték, hogy útra megy.
Utána jött Csajághy; de az már nem volt olyan nagyon felbundázva, ő csak a párduczkaczagányt vetette a nyakába.
De ami az úti-öltözetnél is jobban meglepte Ilonát, az a sajátszerü búskomorság volt Ocskay arczán, a minek nem birta az okát kitalálni. Soha sem látta őt még ilyennek. Mikor Csajághytól elvált, valami szelid keserüség vonult át az arczán: mintha mosoly akart volna lenni; de az ajkai nem nyiltak szóra.
Felveté magát a nyeregbe, s onnan szorított Csajághyval kezet.
Ilona jól hallá az ablakból, mikor Csajághy azt mondá neki:
«Isten hozzád Ocskay!»
És Ocskay kirobogott a kapun, anélkül, hogy Ilonától búcsút vett volna… Még csak fel sem tekintett az ablakba, ahol tudhatta, hogy Ilona áll minden bizonynyal.
Hát ez a fokozása a boldogságnak: annak az üdvösséggel határosnak?
Ilona várta, hogy majd feljön Csajághy s kulcsát adja ennek a talánynak. Még inkább elbámult aztán, mikor azt látta, hogy ez is lóra kap s a kapun kirobogva, Ocskayval ellenkező irányban elvágtat, s csak a csatlósától kisérve.
Hát már mit jelent ez?
Ilonka csak ott állt és bámult ki az ablakon át a távolba, összekulcsolt kezekkel. Bámult a tovarobogó férj után; és várta, hogy talán az egyszer mégis csak majd visszanéz, s úgy elszorult a szive, mikor azt látta, hogy a távozó alakot mind jobban elfedi az esti köd és még sem fordul egyszer is vissza. Óh, milyen nagy lélekfájás azt igy elnézni!
Ekkor egyszerre átkarolja a vállait valaki, egy nesztelenül háta mögé lopódzott alak, s megcsókolja az arczát.
Ilona nagyot sikoltva fordul vissza, s ott találja magát a férje karjai között.
Ocskay László úgy olvas ez arczban, mint a nyított könyvben.
– Te most azt hitted, ugy-e, hogy «én» vagyok az, aki ott tovavágtat?
– Hát ki az ott?
– Az öcsém, Sándor.
– Hát mért nem jött fel hozzánk?
– S te azt nem tudnád?
– Mi őt nagyon szerettük, – kivált az anyám. Talán azért?
– Mert szerettük?
– Az anyád inkáb, mint te. De ő még jobban szeret mind a hármunkat, mint mi őt együtt mind a hárman. Jer anyánkhoz, hadd mondjam el egyszerre mindkettőtöknek, hogy mit hozott nekünk a mi Sándorunk.
– Az még boldogabbá fog bennünket tenni? kérdé Ilonka.
– Egészen boldoggá.
Ilonka ismét megtalálta a kedvét, mint elzajlott zivatar után az énekes madár: olyan nevetve tudta elmondani az anyjának, hogyan elnézte ő a Sándort a Lászlónak s hogy duzzogott érte, hogy az még csak fel sem néz hozzá egyszer is az ablakba; még csak vissza sem fordul egy búcsútekintetre.
Nem is sejtette, hogy minő szomorú titka van ennek?
– No hát, mi jót hozott a Sándor nekünk? kérdé a nagyasszony.
– Jobbnál jobbakat, szólt Ocskay László. A fejedelem ő felsége küldte őt hozzám kegyelmes iratokkal. Az egyik levélben ő felsége kinevez engem brigadérosának; egy ranggal a mostaninál feljebb. Innen egy lépés már a generális.
Ilonka úgy örült annak, hogy már most hát brigadérosné lesz, mintha neki volna abból legtöbb dicsősége.
– A második irata a fejedelemnek egy donationalis levél, melyben nekem adományozza a sztropkói uradalmat ősi kastélyával együtt. Nem vagyok hát többé hajléktalan földönfutó, van a hová vigyem a feleségemet, fiacskámat: szebb is, jobb is az eddigi birtokomnál; dicsőségesen szerezve.
Ilonka csak a fejét ingatta s odatapadva férje keblére, mondá:
– De én nekem ez nem nagyobb boldogság; mert én el nem maradok tőled semmiféle fényes palotájáért a fejedelemnek többé; hanem ott akarok lenni, ahol te vagy; ha gunyhóban, ha sátor alatt; sehol engem el nem hagysz magadtól!
– Nem is hagylak el, édes mennyországom! rebegé Ocskay, erőteljes két karral oda szorítva magához visszavívott kincsét. Dehogy hagylak még el valaha magamtól. Halld meg, hogyan lesz tökéletessé a boldogságunk? A harmadik levélben arról tudósít a fejedelem, hogy alá lett irva a fegyverszünet hat hónapra a császárral, külső hatalmasságok, Anglia és Holland, közbevetik magukat, biráskodni fognak Magyarország és Ausztria között s ha lehet, megszerzik a békét. Erre az időre hazaoszolhat a felkelősereg, kiki a maga családi tüzhelyéhez; a vezérek is a maguk váraikba: csak az őrségek maradnak a zászlók mellett. Hat hónapig Isten békéje van az egész országban, s talán végkép meg is marad. Most már nincsen egyébb hivatalom, mint – a bölcsőt ringatni. Áldassék az Isten!
E szóknál Ocskay László térdre bocsátkozék, s a két nő is oda térdelt mellé (pedig pápisták sem voltak) s egymást átölelve, áldoztak – az egyetlen drágasággal, amit Isten az oltárról felvesz magához – az érzés könyeivel.
Óh te Isten szent békéje, de nagy kincs vagy te a földön!
«Együtt leszünk hát, és együtt örülünk egymásnak! – Ott találunk mindent, ami volt, elveszett, ujra megkerült. – Lármás gazdaság: tehenkék szarv nélkül, bőtejelők; – a kalkuttai kakasok. – A mókus a kaliczkában. – Dehogy az! A gyermek a bölcsőben; – nem, nem! a kis paripa hátán. – Anyánk is velünk lesz! – S ez így fog tartani, míg a világ világ lesz!»
Mindenkinek volt valami egy örökkévalóság számára készített terve; mert hiszen olyan nagy idő az a – hat hónap, a mig tart a «Treuga Dei.»
Tehát ugy-e, hogy van fokozása még ennek a boldogságnak is?
És ezt a potentiára emelést a testvér hozta meg!
Az a Sándor, aki valaha olyan szivesen látott vendég volt a Tisza-háznál. Aki mindig ott felejtett valamit, mikor eltávozott, hogy visszatérhessen érte. S aki most, mikor mind a ketten embernyi emberekké lettek, olyan nagyon hasonlít a bátyjához, hogy a távolban még az ángya is elnézte az urának.
Erről azután eszébe jut Lászlónak az, mikor ő maga is bámulva látta saját magát második alakban megjelenni, a midőn az egyik alakját olyan keserves kelepczébe szorították bele a gonosz labanczok.
A kandallótűz mellett ülve, elbeszéli ezt az esetet Ocskay az egész házi nép előtt. Anyósa és felesége oly szívdobogva hallgatják ezt a regét. Ilonka nagyokat borzad. Tiszáné nagyasszony a könyeit törli.
Végig elbeszéli azt Ocskay László, hogyan szabadította meg őt csúf halálveszélyből a testvére, Sándor? hogyan vitézkedett ott? Hogy ismertek egymásra hosszú távollétük után?
Hanem egyet még sem mondott el Ocskay László a feleségének. Azt a rövidke szóváltást, ami a hőstett után közte és Csajághy között megtörtént. Azt a végszót: «ha még egy perczig késtetek volna, milyen jól jártunk volna mind a hárman!» – Most már azt tartotta, hogy «mégis csak jobban jártunk mi ketten!»
Másnap utaztak a sztropkói új uradalmukba – statutiora. Az pedig akkori időkben tiznapi járó föld volt attól a csatatértől, a melyen Ocskay László a babérait tépte. Tehát nagyon jó pihenő lehetett.
Tréfált is e felett Bercsényi eleget; azt mondta, hogy «no, ha Ocskay László Rákóczy villáma volt, akkor a fejedelem ugyan hüvelybe dugta a villámát!» – Nevetett azon Ocskay, mikor a fülébe ment. – Csak soha ennél gonoszabbul ne bántsák!
Ocskay László most már átengedte Czinka Pannát a fejedelemnek. Annak van szüksége búfelejtetőre, nem neki. Elég muzsika már ő neki, mikor a Gábor gyerek elkezd sivalkodni. (Gábornak kereszteltette az elsőszülöttét Ilonka, a megholt bátyja nevére.)
Egy zivataros májusi délután, mikor minden tavaszi mezei munkának szünetelni kellett, csak betoppan Czinka Panna a sztropkoi várba. Épen együtt volt az egész család.
Gyalog jött a czigány leány s odakinn havas fergeteg volt a hegyek között, hanem azért ő mégsem volt átázva. A czigány leány, mikor utóléri a zivatar, felkapja a ruháit a fejére, a csizmáit eldugja alájuk, csak az alsó gúnyája ázik, meg a bőre; mikor a hajlékba jut, leereszti a viganóját, felhuzza a piros csizmáit, s olyan, mintha skatulyából vették volna ki; leszámítva azt, hogy egy kicsit rongyos; de hát annak úgy kell lenni.
Tiszáné nagyasszony ugyan ki nem állhatta az egész Fáraó-ivadékot, s nem volt az inyére, hogy ezt a czigány leányt a szobába beeresztik; de Ilonka jól ismerte már, mint férje izenethozóját, s Ocskay meg épen nagyra volt vele.
– Hát te Czinka Panna már megszöktél a fejedelemtől? kérdezé Ocskay.
– Nagyon uras állapot az ott nekem. – Klázliból kell inni, tollas ágyban hálni: nem állom én azt ki. Aztán rosszul élnek ottan, még csak avas szalonnát se adnak az embernek, hétszámra.
– Hát most itt maradsz nálunk?
– Majd meglátom. Ha jó idő lesz, itt maradok; ha zegernye idő lesz, tovább megyek. Akkor jó utazni a czigánynak.
– Csak vinnéd magaddal ezt a csúf időt! mondá neki Tiszáné nagyasszony. Nem is hiszem, hogy nem te hoztad magaddal: ördögök bordájában szövöttje!
– Hát persze én hoztam! Hiszen tudnivaló, hogy mikor én a hegedűmet előveszem, megríkatom én még az egeket is.
– Kevély kutya! Még az egeket is! Tüzet a nyelvedre. Engem sem ríkatsz meg. No vedd elő azt a hegedüt, hadd látom, micsoda nóta ríkat meg engem! Feleselt Tiszáné nagyasszony.
– Hát bizony megteszi a «fecském» nóta, a kit a felséges fejedelem szerzett a szegény fogoly feleségéhez; én meg csak a nótát csináltam hozzá.
– Mekkorákat hazudik a czigány!
A czigányleány nem bizonyozott az állítása mellett, hanem a hegedűjét kereste elő a háti batyujából s aztán elkezdte azt a nótát húzni: a versét meg énekelte hozzá.
Ez az a nóta, a min egykor (de még most is) annyit keseregtek idebenn a hazában, a mit Reményi Ede nyirettyüje a félvilágon körül hordott; százezer ember közül egy tudja talán csak, hogy ez Rákóczy Ferencz dala volt az elfogott feleségéhez: nem is gondolhatott ki ilyen szépeket más, csak egy fejedelem.
A szövege fejedelmi szívből, a dallama tündérvilágból jött, s magyarul szól mind a kettő.
Czinka Panna énekelt is, muzsikált is. Mikor énekelt, (szép hullámcsengésű mély hangja volt), elfelejtette az ember az arczának, hogy olyan rút: kordován barna pofája tündöklött az érzéstől, elefántcsontfehér fogsorai ragyogtak az ének közben, s kancsal szeme úgy mondta együtt a szájával a nótát; a hegedű hangja meg keresztül-kasul járt az ember szivén.
Bizony úgy sirt ezen a nótán Tiszáné nagyasszony, mint a záporeső.
– Hagyd el már, boszorkány, hagyd el; hisz az ember egészen bolonddá lesz tőle.
A Czinka Pannának pedig nagyon sokszor el kellett húzni azt a nótát, hogy Ocskay és Ilonka is megtanulhassák. Tiszáné nagyasszony azon vette észre magát, hogy maga is együtt dudolja a vége felé a «repülj fecskémet!»
Szegény fejedelem!
A nagyasszony utoljára annyira ment, hogy tányért, kést, villát rakott az asztalra a Czinka Panna számára, úgy akarta megtraktálni.
A czigány leány nagyot nevetett azon.
– Soha se ettem én még asztalról, villával. A kanál meg egyébre se való, csak ellopni való.
Szalmát kért alomnak és érett túrót fehér czipóval; hadd lakjék jól egyszer kedvére, s hadd aludjék egész kényelemmel.
A háznál minden ember ezzel a nótával aludt el, még a dajka is azzal altatta el a kis Gáborkát.
Reggelre szépen kitisztult az idő; gyönyörüen kisütött a nap. Czinka Panna még ki sem rázta a szalmát a hajából, már elkezdte a batyuját összekötözni.
A béresek, a jobbágyok gyülekeztek az udvaron, villákkal, gereblyékkel: ugyan sürgős munka volt, a széna ott ázott a rendén, azt meg kell forgatni nagy sietve, míg kedvez az idő, hogy megszárodjon.
Czinka Panna bement az urasághoz búcsút venni: hátán volt már a batyu.
– No hát, Czinka Panna, mi a tatár? szólt neki Tiszáné nagyasszony. Hát már itthagysz bennünket? Nálunk csak nem megy nagyon urasan az állapot?
– Nem ám, hanem nagyon parasztosan. Minden ember dologhoz készül itt. Még majd az én markomba is nyomnak egy gereblyenyelet, attól pedig az én tenyerem feltörik. Nem való nekem az ilyen hely.
Hiába marasztották, nem maradt. Még csak látni sem jó azt, hogyan dolgozik más! az ember megtalálná kivánni s az baj lenne. Nem kért ő egyebet, csak egy kis avas szalonnát, meg valami viselt köntöst.
– No de addig csak még sem megyek el, a míg egy kis szerencsét nem mondok az én drágalátos aranyos fővezér uramnak.
A czigány tudománynak ez a kiegészítő része.
– No én nekem nem kell semmi hazudozás! zsémbelt rá Tiszáné nagyasszony. Bolond hisz a babonában. Ha szerencsét tudnál mondani, mondanál bizony magadnak.
– Hát hiszen nem is kegyelmednek mondom én a szerencsét, hanem ennek a pápistának itt ni: erre ráfér, szólt Czinka Panna, s kikeresve a szoknyája öblös zsebéből a megviselt kártyákat, leült a gyékény-szőnyegre Ocskay és Ilonka elé, törökösen, s elkezdte a kártyákat kirakni.
– No, ihol van, látod. Neked «áll» ez a nagy város, abban van egy fölséges szép asszony. Te abba a városba bemégy nagy diadallal. Ez a zöldfa itt, a diadal. Ki is jösz: nem bánt az ellenség. Hol van messze a farkas? ez az ellenség. Ez a gyászos asszony a fejedelemasszony. Ez a hintó azt mondja, hogy elhozod onnan. Hanem ettől a macskától itten, a ki melletted áll, őrizkedjél, mert az csalfaságot jelent. Ez a zöldhetes meg ez a «nap» azt jelenti hogy hét nap alatt beteljesedik, a mit mondtam.
Jót nevettek rajta.
Felvilágosodott embereknek tartották magukat, a kiknek szégyen babonákban hinni.
Czinka Panna összepakolta a kártyáit a földről, s aztán térdeltében megcsókolgatta a Gáborka lábacskáit, a ki szörnyen bújt előle féltében az anyja ölébe s nem engedte a kezeit megcsókolni.
– No hát Czinka Panna, szólt Ocskay László, mikor látogatsz meg ismét, úgy hogy meg is maradj?
– Majd ha egyszer megint zavaros lesz az idő, ottkinn a sátorban! s aztán nem lesz más, a ki a füledbe muzsikáljon.
Czinka Panna ment a maga utjára.
A jövendőmondásával senki sem törődött, hisz azt könnyű volt kitalálni, hogy Ocskaynak bizony jár a fejében olyasmi, hogy miután a saját feleségét kivívta a fogságból, a fejedelem foglyul tartott nejét is elhozza Bécsből. Sokszor volt az már tervezve, s egy párszor közel állt hozzá, hogy sikerüljön. Ezt tehát Czinka Panna is tudhatta.
Csak az volt a bolondság a jóslatában, hogy a hét nap alatti sikerülést hozzá tette, mert hiszen a fegyverszünet még két hónapig fog tartani, s az alatt senkinek semmiféle betörést Bécs városába tervezni nem szabad. És így bizonyára hiába jött össze úgy az a kártya, nem lehet abból semmi.
Ezután igen derült meleg napok következtek, igazi jó szénagyűjtö idő. Fel is használta az egész háznép a jó időjárást, s reggeltől estig kinn volt apraja-nagyja a mezőn, boglyákat rakatni, szekereket megterhelni, rendet felgyüjteni. Ocskay maga is nekivetkőzve dolgozott s sietteté a jobbágyságot. A nagyasszony pedig Ilonkával együtt a pagony árnyékában rögtönözött tüzhelyen főzte saját maga az ebédet, a rotyogó bográcsban, a mi alatt a kis Gáborka a paraszt gyerekekkel vigan hentergőzött az illatos szénában, s tanulta tőlük a gyereknótát, a mivel a csigát elő éneklik a házából: «csigabiga gyűjj ki! Szántsunk, vessünk, neked is arassunk!»
Egyszer csak egy váratlan vendég lepi meg őket a nagy munka közben, a ki gyalog jött ide a kastélytól, a hol a lovát hátrahagyta.
Úgy érkezett meg, hogy csak akkor vették észre, mikor azt kérdezte az asszonyoktól, hogy «mi lesz ma ebédre? van-e szükség vendégre?»
Csajághy Márton volt a vendég.
Ilonka örömteljes felsikoltásában volt valami kis ijedtség is s azt Csajághy észrevette.
– De megijedt tőlem, kedves komámasszony!
(Ilonka Csajághyt iratta be a fia keresztapjául.)
– Hogyne, édes komámuram; mikor mindig azt gondolom, mikor kegyelmed hozzánk jön, hogy már viszi az uramat a háboruba.
– No ezuttal nem viszem háboruba a kedvesét, komámasszony, csak azt jöttem megnézni, hogy mit csinál a kis keresztfiam?
– Hamis kegyelmednek a zuzája! Csak nem akar megkeseríteni: elhallgatja előlem.
– Igazán mondom, nem viszem semmi háboruba az urát.
– Ki meri mondani az Isten nevét?
– Bizony Isten, nem.
Ez akkoriban nagy szó volt.
– No hát akkor szivesen látjuk kegyelmedet. Lesz jó pörkölt tokány csipedettel, meg érmelléki bakator hozzá.
– Az az én kedves eledelem. Hát a kis aranyos poronty hol van?
Ott csintalankodik a paraszt gyerekekkel a szénában; válogassa ki kegyelmed.
Csajághy odament a gyermeksokaság közé; biz a Gáborkát nehéz volt kikeresni a többiek közül, mert az is egy ingre volt vetkőzve, s olyan maszatos a képe a most szedett szamóczától, mint a többié. Hanem aztán arra a szóra, hogy: «kinek kell ez a szép tilinkó?» csak előugrott, hogy az az övé.
Akkor aztán a keresztapjának csak le kellett mellé heveredni a szénába és megmutatni neki, hogy hogyan kell azt a tilinkót billegetni; azt pedig ő maga sem tudta. A kis fiu egy cseppet sem félt a marczona hadfi hegyesre kifent bajuszától; még meg is tépászta, ha nem jól fútta a tilinkót. Csajághynak egész mulatsága volt vele. Utoljára neki is énekelni kellett a csigabigájához vele, azt a csalogató nótát. Azt is szivesen megtette.
Ocskay felől még nem is kérdezősködött.
Gazduram bizony csak akkor került elő a szénagyüjtők közül, a mikor délre harangoztak, akkorra őt is meghozta a drága jó pörkölthús illata az erdei konyhába.
Milyen nagy volt az öröme, mikor Csajághyt megpillantá, a ki a kis fiut hozta, nyakába ültetve, eléje. Összecsókolóztak.
Az asszonyok azután elébb a cselédek számára adták ki az ebédet, csak akkor következett a méltóságos uraságra.
Brigadéros uram megfogá a bográcsot s leemelte a katlanról a földre. Azt azután körülülték, csak amugy a gyepre letelepedve.
Vendég uram magával hordta a csizmaszára mellé dugva ezüst tokban kését, villáját, kanalát: nem kellett nagy kinálkozás, hozzá láttak az egyféléhez; s azt mondták, mikor megtörülték a szájukat a lakomától, hogy «a császár sem eszik ilyen jót Bécsben!» (Ami igaz is.)
Azután nagyot ittak; az asszonyok aranypohárkából: ott csergedezett a patak a közelben, a férfiak pedig a csobolyóból.
Nem is beszéltek addig másról, csak tréfás adomákról.
Az ember föl sem tenné a vas emberről, hogy még tréfálni is tud. S olyan jó illik neki, épen azért, mert szokatlan. Közbe-közbe Ocskay a gazdaságáról beszélt: eldicsekedett a teheneivel, göbölyeivel, hány mázsa gyapjut nyiretett az idén, milyen sajtot készíttet a bálissával? hogy telelt ki a rozs? milyen jól kelt az árpa? a gyümölcsfák is jól kötöttek; a méhek meg most rajznak. – Szó se volt magas politikáról. (Veszett volna a Vörös-tengerbe Faraóval együtt!)
Mikor aztán vége volt a lakomának, a Gáborka is elaludt az anyja ölében, akkor Csajághy egyszerre elkomorította az arczát s szigorura fogva a hangja tenorát, ezt mondá:
– No már most, édes hiveim, jól ebédeltünk. «A ki enni-inni adott, annak neve legyen áldott! Ámen.» Nem akartam elrontani az ebédeteket, de már most csak elmondom, hogy miért vagyok ide küldve.
– Tudtam én azt, sóhajtá Ilonka, szemrehányó tekintettel. Nem jön kegyelmed ide csak a keresztfiát lovagoltatni.
– Hát bizony mi tűrés-tagadás, egyéb is hozott ide. Ocskay Lászlónak be kell törni Pozsonyba, ez a parancsolat.
Ocskaynak egyszerre kevélyen emelkedett égfelé az arcza. Pozsonyba betörni, az még szebb a szénakaszálásnál is: Pozsony az ország fővárosa; a császári hadvezérek főhadihelye; hatalmas erősség, megerősített vár. Ide betörni még nem adatott alkalom se Károlyinak, se Vak Bottyánnak, se Bercsényinek.
– A fejedelem egyenesen Ocskay László uramat akarja megbizni ezzel a feladattal.
– Elfogadom! Elfogadom…
– És pedig aztán a fejedelemasszonyt kell elhoznod magaddal a császáriaktól a fejedelemhez.
Erre a szóra mind a hárman egyszerre ezt a nevet ejték ki:
– Czinka Panna!
– No mi baj a Czinka Pannával?
Megjövendölte ezt, ezelőtt három nappal, mondá Ocskay.
Csajághynak a jobbik bajusza olyanforma rándulást tett, mint mikor valaki visszatartóztatja a nevetést, a mi csiklandja belül. Folytatta nagy komolysággal:
– És pedig ennek a végrehajtására azonnal és rögtön utra kell indulnod.
Most már Ilonkából kitört az indulat.
– Én nem bánom! De ha az uram elmegy, én is vele megyek. Nem bánom, már megmondtam, hogy el nem maradok tőle, megyek vele minden háboruba, de én el nem hagyom többet.
– Igenis, folytatá Csajághy mogorván. Kegyelmed is vele fog menni brigadérosné asszonyom, és kegyelmed fog legelől berontani Pozsony városa kapuján.
– Azt is megteszem! szólt a nő durczásan. Nekimegyek az ágyutüznek, ha az én uram utánam következik. De elég nem szép volt kegyelmedtől, hogy kimondta az Isten nevét, mikor én azt kérdeztem, hogy nem akarja-e az én uramat háboruba vinni?
– No hát mondtam én, hogy háboruba viszem?
– Hát ugyan hová?
De már tovább nem birta Csajághy a komédiajátszást; elkezdett kaczagni s kaczaj közt mondá el:
– Hát értsük meg a dolgot, komámasszony. Ugy van az, hogy a császáriak kiadják a fejedelemasszonyt egy találkozásra a fegyverszünet alatt, azért küldi a fejedelem Ocskayt eléje Pozsonyba. Kegyelmed is vele megy Ocskayval, komámasszony, a fejedelemnőt fogadni. Lesz ágyuzás, de csak puskaporral. Hahahaha!
Ilonka sírva fakadt a nagy visszatért örömtől, a nagyasszony pedig hátbaütögeté Csajághyt, a miért így megijesztgette az egész familiát. Ki tenné fel róla! Ilyen komoly seriozus ember, s még micsoda tréfát fundál ki magában?
Csak Ocskay komolyodott el egyszerre. Valami villámlott át a lelkén. Egy jóslat. – Nem Czinka Pannáé, az szemfényvesztés. Hallhatta a czigány leány a fejedelem udvaránál, hogy erről beszéltek, megelőzte a hivatalos küldöttet idejöttével. – Ocskaynak Ozmonda fatális jóslata jutott az eszébe. – Azok között, a kik a vörös zászlót le fogják tenni, legutól említé e nő magát a fejedelmet. – Már hozzá kezdtek a kisérlethez. – Odaküldik a feleségét hozzá…
Senki sem vette észre az arczán e rövid borulatot. Egy pillanat mulva már ő is örült az örvendezőkkel.
Ocskay álmai megvalósulását látta maga előtt.
Soha jobban ki nem választhatta volna a fejedelem azt az embert, a kire ezt a feladatot ruházza, hogy képviselje Erdély fejedelmét, és a magyarországi szövetséges rendek fővezérét azon a helyen, a hol a császári udvar küdöttei és a nagyhatalmak kitünőségei lesznek jelen; a hol az eddigi ellenségnek szándéka kitüntetni nagyrabecsülését; neki pedig azt kell tudni fentartani. És mindezt egy szerelmes idyll színjátéka alatt.
II. Rákóczy Ferencznek a feladata volt a pozsonyi asszonyfogadásnál kimutatni, hogy ő «fejedelem» és hogy az is akar maradni; a császári párté pedig az volt: éreztetni vele, hogy ő «férj» és lehet, ha akar, boldog ember.
Mind a két félnek meg kellett mutatni, hogy mit tud? Arravaló a külső pompa.
Ocskay hiusága meg volt dicsőülve!
A nagy férfiaknak nagy hiuságai vannak.
Szegény nőknek mennyiszer a szemükre lobbantják a hiuságukat; pedig a nő-hiuság csak a nősténye a pávának, a férfi-hiuság az igazi hímpáva.
Végre-valahára egy igazi diadalmenet várt reá; nem olyan, mint az eddigi bevonulások voltak, tört falak résein át, füstölgő házromok üszkein keresztül, vérrel festett utczákon végig; hanem magába az ország fővárosába, mely tárt kaput nyit fényes kisérete és hintósora elé: a várkapuk fellobogózva, az utczák zöld galyakkal kirakva; ott látta maga előtt tisztelegni parádéra azokat a katonákat, a kikkel annyiszor találkozott a harczmezőn, s meghajolni a zászlókat üdvözletére; hallotta a harangok ünnepi concertjét, a miket eddig csak félreverni szoktak az ő közeledtére; látta fellobogózva azt a hidat, a melyet tüzhajókkal szokott szétrombolni, és hallotta annak a népnek az üdvrivallását, mely eddig az ő rémnevével szokta elaltatni nyugtalan porontyát a bölcsőben. Ni, hogy töri magát a sokaság, mikor az Ocskay előtt lovagló herold iszákjába markolva szórja közé a pénzt. Pedig a pénzre ez van írva: «pro libertate», s ez igazi ezüsből van. A fejedelem képviselőjének pénzt kell szóratni, mikor bevonul a városba. Az ablakokból virágot hintenek rá. A diadalkapu előtt fehérbe öltözött szüzek fogadják, hosszú taláros papok és nyestprémes városatyák: a vár ágyuitól alig lehet hallani, hogy mit szónokolnak? Bizonyára azt, hogy ez a nap kitörölhetlen emlékű marad Pozsony város krónikáiban.
Minden szem őt nézi: a «Rákóczy villámát», a ki most csak ragyog, de nem üt; azok között sok szép szem is van. De Ocskay senkinek a bámulatára nem tart olyan nagyot, mint a feleségeére. Ilonka ott jön utána hatlovas hintóban. Ha eddig is bámulta a férjét, minek fogja őt tartani most? ennyi fénytől körülragyogva?
S ez még csak a külső pompa; de hát mikor a díszmenet megérkezik a primási palotához, a hol a fejedelem küldöttségét az egybegyűlt főrendek, zászlós urak, hadvezetők, külhatalmak követei fogadják! Bármelyik kuruczvezér lett volna is itt most Ocskay helyében, azt sem tudta volna, melyik lábával lépjen előre, merre nézzen, kire hallgasson? az pedig, a mit neki kell mondani, bizony a torkába rekedt volna; de Ocskaynak ez volt a régi álma. Csak forró képzelete ábrándképét látta maga előtt, semmi mást. Itt volt az ősz főpap, aki őt egykor, mint szerzetest, fölszentelte, s aztán mint szökevényt excommunikálta, az ország primása Széchenyi; itt jött eléje az ország nádora, Esterházy, a ki aláirta számüzetését, itt fogadta őt Pálffy János bán, azon ezrednek tulajdonosa, melyben ő mint altiszt szolgált, mely szégyenletes bünhödésének tanuja volt, melyet ő a rongyos gárdával a Tiszába öletett; és a nevezetes nagy hadvezérek, a kikkel az országon keresztül-kasul kergetőzött. Megannyi jó ismerős. Egy pillanatig sem jő zavarba, mikor eléjük kell állnia. Tudja, hogy most ő a fejedelem személyét képviseli. Minden nyelven tud beszélni, a melyen megszólítják, s mindenki iránt tud udvarias lenni, a hogy fejedelmi személyesítőhöz illik. A velejött társak méltán irigykedhetnek rá. Nyomába se érnek.
Hát még midőn a fejedelemasszony megjelen az elfogadóteremben, kisérve ragyogó hölgykoszorútól; a főurak, követek, tábornokok nejei vannak körülötte; mind magyar díszruhában. Ez is az udvariassághoz tartozik. Maga a fejedelemnő pompás himzésű fekete öltönyt visel, mely arczát még halaványabbnak tünteti fel.
Ocskay odalép a fejedelmi nő elé s tiszteletteljesen meghajolva előtte, felolvassa a fejedelem latin nyelven írt üdvözletét hozzá, mire a fejedelemnő egy pergamentlapról szintén latinul felolvassa a választ.
Ocskay megcsókolja az eléje nyujtott kezet, s átadja a fejedelemnőnek a férje által küldött pompás briliántos gyűrűt; mit az felhúz az ujjára, s a közben halkan mondja Ocskaynak:
– Mi nagyon sokat beszéltünk kegyelmedről!
Ocskay azt hitte ennél a szónál, hogy most az ő arcza világít ebben a teremben.
Következett a kiséretül jött hölgyek bemutatása.
Sarolta megcsókolta Ilonka arczát s azt rebegé neki:
– Kegyelmed már boldog!
A mit Ilonka megértett s a férjének majdan el is mond.
Azzal, etiquette szerint, a már bemutatott hölgy a fejedelemnő jobbjára lépett át s itt egyszerre szembetalálkozott egy olyan arczczal, a melyet már egyszer látott életében. Lehetett az kedves, lehetett kedvetlen találkozás: jó barátné, vagy ellenség. Ozmonda volt.
Első ízben csak egy perczig látták egymást; a motesiczi kastély előtt, mikor kicserélték őket egymásért. A női szemeknek elég egy ilyen látás, hogy emlékükben maradjon a látott arcz örökre.
Ocskay is csak akkor vette észre Ozmondát: eddig nem látott mást senkit, csak a fejedelemnőt.
Ellenség ez, vagy barátné?
Ozmonda döntötte el a kérdést.
– Ah, hiszen mi cseregyermekek vagyunk! suttogá Ilonkának s megcsókolta az arczát.
Meglehet, hogy valami felhő ment a nap elé, de Ocskay azt hitte, hogy az ő arczának az elborulása okozta ezt a sötétséget. Inkább egy férfi csókolta volna meg előtte Ilonkát, mint ez az asszony.
Annyira fel volt háborodva, hogy majd elmulasztá a kiséret többi tagjait bemutatni, egynek épen el is felejtette a nevét; úgy, hogy Ozmonda segíté ki a zavarból; odasúgta félig halkan: «Blaskovics!» a min azután egy pár könnyüvérű fiatal úr el is nevette magát.
A bemutatást nagy díszlakoma követte; a melyről csak annyit tartunk érdemesnek följegyezni, hogy a császár egészségére Ocskay László ürített poharat, míg a fejededelemre a primás mondott áldomást. (Még akkor sem a «Gotterhalte», sem a «Rákóczy-induló» nem volt: különben azokat harsogtatták volna a felköszöntések után.)
Estére pedig fényes tánczvigalom volt rendezve a Pálffy-palotában, melyre minden notabilitás híva volt.
Ide már a hölgyek nem díszmagyar öltönyökben jöttek, hanem a legujabb versaillesi divat szerint öltözve. Ilonkának is fel kellett ölteni az e napra készült baleinet, a bouffantokkal, a halcsontos vállfüzővel, a minél nagyon neheztelte, hogy olyan nagyon ki kell neki vágva lenni. A haját is be kellett pudereztetni, de az arczát nem engedte kifesteni, elég ha a szépítő moucheokat felrakták rá: még csak szemöldököt sem engedett nagyobbat csinálni, mint a milyen már van.
Szegényke, bizony nagyon gyámoltalanúl viselte magát, mikor az életében első bal-pareén megjelent, egy olyan öltözetben, a minőhöz soha sem volt szokva. Azt hitte, hogy az a legyező arra való, hogy azzal az ember folyvást a keblét takarja.
Rájött nagyhamar, hogy mire jó másoknak az az arczfesték? Hisz az egy jóltevő álarcz, a mi eltakar. Nem lehet észrevenni, mikor fülig pirul a nő. Az ő gyönge harmatbőrén pedig mindjárt meglátszik, ha valami zavarba hozza.
Pedig minden megszólítás előidézi ezt. Először nem érti tökéletesen azt a franczia nyelvet, a min itt társalognak. Más az, a mit a franczia könyvből olvas és más a mit beszél. Azt írja «eaux» s azt mondja «ó»; aztán meg «aout» s az is «ó», ki találja ki, melyik volt?
De még rosszabb, ha megérti, a mit hozzábeszélnek; mert az csak hizelkedés; szépeket mondanak a szemébe, s ilyent még ő soha sem hallott. A férje soha sem mondta neki azt, hogy ő szép, más meg hogy merne ilyent mondani?
Aztán Ocskay nincs mellette, hogy a karjába kapaszkodhatnék. Ellenben sajgó szívvel kell tapasztalnia, hogy férje idegen hölgyeknek udvarol. Ezt ő nem tarja jó szokásnak.
A gyönge teremtés úgy keres valami nálánál erősebbet. Nagyhamar rátalál, ez is őt keresi; a bájos Ozmonda, ki a fejedelemnőhöz vezeti Ilonkát. Ilonkán rózsaszín öltöny van, a fejedelemnőn sárga, Ozmonda öltönye egy virágos mező.
A franczia követ, marquis des Estampes, ezt a bókot hozza áldozatul a három egymás mellett álló hölgynek:
– Cette fois Paris serait bien embarassé. (Páris ezúttal nagy zavarban volna, hogy kinek adja az aranyalmát.)
Ozmonda kész volt a visszafeleléssel.
– Eh bien. Il embrasserait tous les trois. (Hát megölelné mind a hármat.)
A calembourg tetszést aratott, csak Ilonka szemei nyiltak bámulatra; hát szabad ilyeneket mondani itten?
– Et garderait la pomme (s megtartaná az almát); szólt a marquis.
– Merci pour la pomme. Nous courons pour une couronne. (Köszönjük az almát, mi egy koronáért pályázunk.)
– Ce cours serait court. (Rövid futás lesz.)
– Ce cours finira à la cour. (Ez a pálya az udvarnál fog végződni.)
Ozmonda csak úgy röpítette egymás után a szójátékok rakétáit, Ilonka nagy bámulatára. Neki ehhez semmi tehetsége nem volt. Pedig ez nagyobb virtus, mint jó gazdasszonynak lenni.
Most egy nehézkes főúr szorított magának helyet, a francziát félretolva, a fejedelemnő körül. Az is elmondta, hogy milyen jól néz ki ma a fejedelemasszony, s baronesse Ocskay milyen kedves. Ez Wratizlaw prágai kanczellár volt. Ilonkának volt annyi természetes esze, hogy a «baronesse» czimet vissza ne utasítsa, megértette, hogy a cseh főurra nézve lehetetlenné volna őt megszólítani e czím nélkül.
Ez is Ozmondánál akadt fenn.
– Hát maga, kis grófné, micsoda benső viszonyban van azzal az Ocskayval? kérdé németül.
– Excellenz! kiálta fel elszörnyedve Ozmonda, kifejezően ijedt szemet villantva Ilonka felé.
– Hahaha! nonono! Honny soit, qui mal y pense. Hát hiszen csak nem nem fogok valami betiset mondani a felesége jelenlétében, grófné.
Ozmonda Ilonka arczát vizsgálta. Vajjon elmondott-e neki a férje ő felőle valamit?
– Halljam a magyarázatot!
– No hát azt értettem, kis grófné, hogy a bemutatásnál kegyed segítette ki Ocskayt a zavarból, mikor egyik kisérője nem jutott neki eszébe.
– Blaskovics?
– Kegyelmed ismeri ezt a kurucz urat?
– Par hasard.
– Talán annak a neve is ott van a kegyelmed albumában? Hahaha!
– Aber Excellenz!!! kiálta fel, legyezőjét a beszélő elé tárva Ozmonda. Legyen irgalommal!
– Hahaha! Maga egy geniális gyermek! Igazán mondom! Csókolni való! Hahaha.
A cseh főúr tovább ment. Ozmonda pedig nagy figyelemmel kémlelé Ilonka arczát.
Ha ennek elmondott Ocskay valamit abból, a mit Ozmonda felől tud, úgy ennek az arcznak lángveressé kell gyuladni arra a szóra: «a kegyelmed albumában»; mert az közbeszéd tárgya volt az udvari körökben, hogy Ozmonda minő kalandot állt ki Beczkó várában, s azt az öltönydarabot, a min a titkos irást elhozta magával, úgy hítták, hogy «az Ozmonda albuma». De nem. Ilonka arcza egy sugárral sem lett pirosabb ennél a szónál, mint volt eddig: a szemei, az ajkai nem árultak el semmi tudást; tettetni pedig ez az arcz nem képes.
Ozmondát meggyőzte ez a gyanútalan tekintet arról, hogy Ilonka nem tud még ő felőle többet, mint azt, hogy ők egymásért lettek tábori szokás szerint kicserélve.
Föltette magában, hogy tehát majd ő fogja ezt a történetet elmondani Ilonkának.
A bécsi etiquette szabálya szerint az éjféli utolsó menuette után, a fejedelemnő bevégezve a cerclet, a hölgyekkel félrevonul, s akkor aztán a férfiak is igyekeznek a buffetbe s mind a két nem külön kedve szerint lakomázik.
A lakoma alatt a várbástyáról tüzijátékot ropogtattak el a vendégsereg és a városi nép gyönyörüségére, a négy nagy torony hol veres, hol zöld bengáli fénytől ragyogott. Ez alatt jó alkalma volt Ozmondának félrevinni Ilonkát egy ablakmélyedésbe, mintha a tüzijátékot néznék s a Benzári-vizet3) kanalazgatnák mellette.
– Hát hallgasd meg, hogy mi annak az «én albumomnak» a története.
És aztán elmondott Ilonkának a grófné a Beczkóban történtekből annyit, a mennyit épen akart, s elhallgatta azt, amit tudatni nem kellett.
Ilonka a bámulat figyelmével hallgatta e történetet végig. Neki olyan meseszerű, olyan rémséges volt mindez. Olyan természetes volt tőle ezt a kérdést intézni Ozmondához:
– De hát mi kényszeríthet téged, (már akkor tegezték egymást), hogy ilyen veszélyes merényletekbe ártsd magadat?
Veszedelmes egy kérdés volt.
Ozmonda annak is megtudott felelni.
– Hát, kedvesem, látod mi történik itt most körülöttünk? Fény, pompa, hizelkedés. Azt hiszed, hogy ezt csak a maga gyönyörűségére teszi minden ember? Mindennek czélja van. Rákóczy Ferencz nagy pompával közelít a bécsi udvar felé, s épen olyannal a bécsiek ő hozzá. A háborúba belefáradtak innen is, túl is. Pénze sincs senkinek hozzá. Rákóczy az utolsó ezüstjét szóratta ki mai napon a pozsonyi népsokaságnak; Bécsben pedig közel állnak a kenyérforradalomhoz. Az öreg császár meghalt, az ifju békeszerető, s lelkében mindig hajlott a magyarokhoz. Azok között is vannak igen sokan, a kik szeretnék már a békét helyreállítani. A készség meg van rá innen is, túl is. Csak egy nehéz akadály van. Rákóczy el akarja magát ismertetni Erdély fejedelmének, választás szerint; a császár pedig ezt az egyet nem akarja aláirni. Kész a fejedelmet birodalmi herczeggé, akár nagy birtokok örökös urává tenni; kész őt szepesi gróffá kinevezni; de az erdélyi fejedelmi buzogányt átadni nem. Most elbocsátják Rákóczyhoz a feleségét, a kit hosszú évek óta nem látott. A fejedelemnek szive van: számítanak rá. Lehet, hogy a szerelme erősebb lesz, mint a büszkesége. Talán nem is büszkeség az, csak a honfitársaktól való tartózkodás. Ha azok, a kik hozzá legközelebb vannak, a kikkel tanácsot szokott ülni, azt mondanák, hogy legyen engedékeny, a saját lelkével tán ki tudna alkudni. Az a kérdés, hogy a fejedelemnő könyei megolvasztják-e a vas akaratot? Ha kedvező sikerrel térünk vissza, mindnyájan boldogok leszünk: te is, ő is, én is. De ha a fejedelemnő könyörgése kárbaveszett fáradság lesz; ha a fejedelem jobban szereti az ábrándjait a valóságnál, akkor szerencsétlenek leszünk te is, ő is, én is. Neked az urad ujra belerohan abba az ádáz küzdelembe, a melyből nincs kijárás; se élve, se halva a tied nem lesz soha; talán magával együtt földönfutóvá tesz magadat, gyermekedet; a fejedelemasszony, ha most egyedül kell visszatérnie Bécsbe, (pedig visszatér, mert fiait otthagyta), akkor lemondva minden reményről, az általa alapított apáczák kolostorába fog elvonulni, annak lesz fejedelemasszonya; én pedig: a kinek a sorsa az övéhez van lánczolva, vele megyek s megosztom vele, a hogy eddig megosztottam, a sivár életet.
Ilona elhitte, hogy azok igazi könyek, a mik e szavaknál Ozmonda szemében ragyognak: nem tudta, hogy igaz gyöngyöt, igaz könyet csalódiság hiven tudnak a mai világban már utánozni.
Ozmonda letörlé azokat, pedig jól illettek neki.
– Most már aztán meg fogod érteni, kedvesem, miért vetem én bele magamat a legnagyobb veszélyek örvényeibe? miért járok álruhában, álútakon táborhelyről-táborhelyre, inteni, buzdítani azokat, a kiknek közrehatásától függ az, hogy a fejedelem tegye le a harczi zászlót. – Mondhatnám, hogy egy ország nyugalmáért teszem: nevezhetném magam szentnek, martyrnak, aki feláldozza magát pusztuló nemzete nyugodalmáért. Nem mondom azt. Bevallom neked himezetlen: önnön világomat védem. Szeretnék élni, örülni, boldog lenni; iszonyodom az élve eltemetettek sorsától. Szeretem a szép világot! s ha szeretek még valakit azonkívül, az a fejedelemasszony, a ki rám nézve több, mint az édes anyám. Ha a mi asszonyi munkánk nem sikerül, mi mint halottak térünk vissza mind a ketten, s csak a sirokban válogatunk még. – Most már érted, hogy mi az én albumomnak a története?
A tüzijáték elmultával a fényes társaság hazaoszlott.
Ilonka még a hintóban ülve, hazáig (a várban volt a szállás!) mindent elmondott a férjének, amit Ozmondától hallott.
Ocskay László azt mondta erre Ilonkának:
– Kedves jószágom! Csak te azt tartsd meg, hogy a mit Szunyoghy Ozmonda beszél, az egyik füleden ereszd be, a másikon pedig ereszd ki; mert az vagy alatta, vagy fölötte van, de közepette soha sincs az igazságnak. Azért minden tizedik szavát hidd el; de ha még könyezni is látod, akkor azt a tizediket se hidd!
A fejedelemnő kiséretével együtt a primatialis palotában volt szállva, s bécsi szokás szerint, tíz óra előtt nem jött ki hálóterméből. Ocskayék azonban, akik a várban voltak elszállásolva, már az első hajnali ébresztő trombitaszónál felkeltek, úgy, hogy a felkelő nap már ott találta a kuruczezredest, Ilonkájával együtt, azon a pompás erkélyen, mely a vár Duna felőli homlokzatát ékesíté. Gyönyörű egy vár volt! Négy magas tornya a négy szögletén, aranyozott réztetővel fedve, csak úgy ragyogott a messzeségbe; bejárata homlokfalát barokkstilü faragványok diszíték, termeinek boltozata szinezett stukk-művel volt pazarul kirakva.
Pálffy bán, ki a házigazdát adta ez alkalommal, maga is korán kelt, hogy az utikészülődéseket idején elláthassa; de a várbeli vendégeket már a reggelizésen is túl találta, midőn négylovas hintajával a várba felérkezett. Azok a gyönyörű kilátást bámulták a vár erkélyéről. Fölséges egy kép! hátul a Kárpátok végszakadványai, sűrű erdők között rejtőzködő falvak, a napos oldalakon világos zöld szőlőkertekkel, lenn az ódon város, ez idő szerint Magyarország legszebb királyvárosa, büszke tornyaival, szökőkútjaival, lábainál a méltóságos Duna, keletnek egy sziget háromszögénél kétfelé szakadva; és aztán a végtelen távol, mintha csupa kert volna, teleszórva városokkal: valóságos paradicsom.
– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá Ocskay; azt hitte, hogy nem hallotta senki.
– A gyönyörű panorámát bámulják kegyelmetek, úgyebár? – kérdezé a bán, amint kilépett hozzájuk az erkélyre, az udvarias üdvözlés után. De még sokkal szebbnek fogják azt találni a torony estradjáról, ha nem sajnálnak velem oda felfáradni.
Innen még elragadóbb a kilátás. Amint a nap küllői egy sűrű felhőpaizs mögül a városra lesütnek, a kémények füstje aranynyá változik s egész dicsfényt képez. Olyan az, mintha a város illuminálva volna – nappal.
– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá a bán.
Visszatérőben aztán felnyittatá a hatalmas főur, a labanczhad fővezére, a torony-szobáit emeletről-emeletre s bevezette azokba Ilonkát, elmondva neki, minő történeti emlékek teszik azokat egyenkint nevezetesekké? Még mindegyik lakott volt, ha nem is emberektől, de megőrzésre méltó ereklyéktől. Régi hősök fegyverzetei, királyi vendégek félretett butorai, ellenségtől elfoglalt zászlók lakták ez odúkat, por-, rozsda-lepte mind; ritkán látogatták.
A torony első emeletét képező szobának vasajtaját három lakat őrzé: egész tudomány volt azoknak a felnyitogatása; a berozsdásodott sarkakon nyikorogva fordult el az ajtó; a feltárult szoba egészen üres volt, a torony öles vastagságu falába boltozott ablakfülke maga egy kis szobának látszott, melyből a kettős vasrácsokon keresztül homályosan szürődött be a napvilág.
A terem egészen üres volt; hanem a belső falában látszott egy kandallószerű mélyedés, «egy» darab kőből faragva; azt is vasajtó zárta, csalóka-zárral csukódó.
A kulcshordó várnagy azt az ajtót is felnyitá a bán parancsára.
A fülke üres volt. Három szakaszra volt osztva: egyikben sem volt semmi.
A bán némán mutatott az üres odúra, Ocskay is odameredt tekintetével ebbe az ürbe, homlokát leránczolta, öklét ajka elé szorítá s ballábát maga elé feszíté, mint a hogy tesz az ember, mikor egy szédítő meredély szélén állva alánéz a sötétes mélységbe s úgy érzi, mintha valaki állna a háta mögött, a ki le akarja onnan taszítani.
A két férfi szeme e sötétségtől ellakva, önkénytelen egymásét kereste s azt látszott megkisérteni, hogy melyik állja ki a másiknak a lángját?
– Mi hiányzik innen? kérdezé Ilonka; aggasztva e baljóslatos csendtől.
– A «korona!» felelt rá a bán.
– S miért nincsen az itt?
Hiszen ez az, amit az a két égő tekintet kérdez így egymástól.
Miért nincsen itt a korona? Szent Istvánnak koronája; a magyar állam symboluma; a nemzet örök ereklyéje, melynek távolléte pusztulás, inség, dögvész az országon, visszakerülése új öröm, boldogság, kigyógyulás?
Miért nincs az itten?
Hiszen ha erre neki felelni tudna ez a két okos nagy ember! Ha felelni tudnának rá a cancellárok, a bánok, a primások és miniszterek!
Ha felelni tudnának a «szövetséges rendek», az országgyűlések!
Ha felelni tudnának a tanácskozásra összegyült Anglia, Dánia, Svéczia, Hollandia, Oroszország követei, kik mind abban a kérdésben fárasztják diplomatiai tudományuk egész egyetemét, hogy «miért nincsen itten a magyar korona?»
A bán elkeseredetten csapta be a fülke vasajtaját; megtörlé szemét; tán köny szökött belé? s aztán karját nyujtá Ilonkának, s vezette őt, egy fokkal alább, a földszintre.
A torony legalsó osztályában a boltozatos előtornácz kétfelé választá az épületet; jobbra is, balra is nehéz vasajtók nyiltak.
– Ez itt a mi kincstárunk, szólt a bán, az egyik ajtóra mutatva, a hova a háborús idők alatt családunk minden várkastélyából összehordta legértékesebb ereklyéit. Érdemes a megtekintésre.
Hogy ne? Egy régi ereklyékkel telt kincstár.
Hanem Ilonka egy másik vasajtóra lett figyelmes. A melyik átellenben volt; előtt járt alá s fel egy őr, karjára vett fegyverrel. A vasajtó fölött volt egy kerek ablak vastag vasrácscsal, ezen keresztül hangzott a bezárt oduból valami nóta, rekedtes férfihang danája.
Az a nóta, ami a rácson keresztül hangzott, nagyon ismeretes volt azon időkben Magyarországon. Mindenütt énekelték a mezőkön; – de Pozsony fővárosának a várában bizonyára csak az ilyen vasrácson keresztül énekelték: