– Ez itt börtön? kérdezé Ocskay.

A bán kedvetlenül felelt:

– Igen; de nem a rendes hadifoglyok számára, azok szabadon járnak a város falain belül; ide csak azokat szokták zárni, akik mint nagyon gyanus, vagy veszedelmesnek talált kémek lettek elfogva.

– Szabad lenne őket meglátni? kérdezé Ilonka.

– Miért ne? ha kegyelmed óhajtja, mondá a bán; gondolta magában, hogy ezt az asszonyt megszállta a jótékonysági szellem. A szegény raboknak szokás aprópénzt ajándékozni: azon ők vesznek maguknak dohányt. Inte a várnagynak, hogy keresse ki a csomagból a börtönajtó kulcsát. «Egyébiránt biztosíthatom kegyelmedet, mondá Ilonkának, hogy nem igen fog itten valami megnézésre méltó arczokat találni. Csupa alsórendű pofák».

– Csak azt az egy embert szeretném látni, aki most énekelt, a hangja nagyon ismerős nekem.

– No akkor igazán csallóközi szerencse volna, ha ráismerne kegyelmed; mert az a ficzkó, aki ebbe a ketreczbe magányosan van bekalodázva, a legfurfangosabb gézengúz, a kiből az alatt a másfél év alatt, hogy ide bekerült, még csak azt sem lehetett kivenni, hogy kinek hívják? Hasztalan vallatják azt, mert mindenre olyan feleletet ád, hogy senki sem okosodik ki belőle.

Ez alatt felnyitották a nehéz lakatokat, a vasajtó feltárult, szabad volt belépni.

A lánczravert fogoly ott kussadt a falhoz támaszkodva háttal, s amint meglátta a belépő nagy urakat, fütyölésre változtatta nótáját, de nem hagyta abba.

Ilonka bizony ráismert az emberre; Marczi volt az: az ő Marczijuk a lévai kastélyból.

– No te ficzkó, hadd abba egy kicsit a füttyszót; aztán állj elő, ő kegyelmeik akarnak veled beszélni.

Marczi úgy tett, mintha nem is látná meg Ilonkát.

– Mi a neved, jó fiu? szólt hozzá Ocskay.

Marczi félreszegte a nyakát nedélyesen, s azt felelé:

– Een nekem bizony az a nevem, ami az apámé, kettőnknek van egy nevünk; meeg se veszünk össze rajta.

– Mióta vagy itten?

– A kapuzárás óta.

– Hát miért fogtak el?

– Mert annak, aki kergetett, jobb lova volt, mint nekem.

A bán közbeszólt:

– Bécs alatt fogták el a ficzkót, levelet akart valakinek vinni. S mikor látta, hogy megkerítik, összetépte a levelet s megette! S azóta ki nem lehet belőle venni, hogy ki küldte azt a levelet és kinek?

– Hová való vagy? kérdé Ocskay, erősen szemügyre véve a legényt.

– Oda, ahol megsütötték a szőlőt.

– A kiejtésed elárulja, hogy palócz vagy.

– A vaóna nekem jó; mert akkor a palócz ülne itten, een meg otthon daraszolnék.

– Nincs valami kivánságod a kegyelmes urhoz?

– Csak arra keernem eő kegyelmét, hogy adatna más kalendáriumot a porkolábnak.

– Milyent? te!

– Hát a melyikben ne lenne egy heeten háromszor peentek.

– Azt érti alatta a ficzkó, szólt mosolyogva a bán, hogy hetenkint háromszor kell neki bőjtölni. Maga az oka, mért nem vallja meg, hogy ki lova-csikaja? Addig pedig ki nem szabadul innen.

Ilonka lopva egy ezüstpénzt csúsztatott a fogoly markába, aztán sietett ki a börtönből. Biz az nem is női idegeknek való légkör itten.

A börtönajtót bezárta a várnagy s azután az átelleni vasajtó lakatjait nyitogatta fel.

Ez alatt Ilonka ezt súgta a férjének: – Ez a fogoly odabenn, szegény megboldogult bátyám inasa. Bizonyosan anyánk küldte őt hozzám Bécsbe, fogságom alatt, izenettel, akkor került rabságra.

Ocskay testét egyszerre a hideg is, a meleg is végigjárta.

– Hát mégis van egy ember a világon, aki élő tanuja Tisza Gábor megöletésének, s aztán annak a meggyalázásnak, amit ő rajta ezért elkövettek! Hát nem lettek valamennyien belefojtva a Tiszába! Ez még kimaradt valahogy. – Az egész ezred a bán tulajdona volt. Azé a magas uré, aki őt most a pozsonyi vár termein végigvezeti, udvarias bókolással előre bocsátva őt minden ajtóküszöbnél. Ennek az ezredét semmisítette ő meg Tisza-Becsnél. Egy ember kimaradt. Az bizonyosan Léván volt akkor, a hajdani gazdája anyjának a kastélyában. Most ez az utolsó ember a sors véletlenéből Pálffy bán kezébe kerül, mint hadikém, s az holtig foglyul tartja őt itt e torony fenekén, makacs hallgatásáért! S ezt soha se tudja meg senki, ha őt a véletlen ide nem hozza.

A másik vasajtó is kitárult, a bán karját nyujtá Ilonkának s bevezette őt a vastag fal ablakán át homályosan világított terembe. – Ez volt a Pálffy-család kíncstára. A felfordult világban mind ide hozatták fel a család értékes ereklyéit, a miknek nagy része még a gazdag Fuggerek hagyománya volt.

Ilyen kincshalmazt nem egyhamar látni egy rakáson.

A bán sorba felnyitogattatá a nagy vasládákat, s elmagyarázta Ilonka előtt a sok műkincs értékét, alapos tárgyismerettel. Némelyikhez egész történet volt kötve; mást érdekessé tett a mester neve, a kinek a kezéből kikerült; igen épületes volt a művészi kezelés, a foglalat némelyiken; ritkaságokban sem volt fogyatkozás, megfizethetlen drágakövek azok közt, miket a krónika «paragon» névvel czímez.

Ilonka nem hogy egy szóval, de arczának egy tekintetével sem fejezte ki mindezen drágaságok fölötti bámulatát.

Egykedvüen, szomoruan hagyta magának mutogatni a boglárokat, kösöntyűket, Cellini remekműveit. Semmire sem derült fel az arcza.

Végre egy szekrényt nyittatott fel a bán, mely tele volt csupa merő arany-nyaklánczokkal, a minőket főuri családok hölgyei viselnek nagy pompa alkalmával. Franczia, mór, velenczei, erdélyi, szerb, török ötvösművészet remekei mind; bámulatraméltók a változatosságban, a mit emberi kevélység kigondolni képes.

Ilonkának az arczán még csak kiváncsiság sem látszott.

A bán finom udvaroncz volt – s talán még egyébre is gondolt. Azt mondá, egyszerre Ocskayhoz fordulva:

– Méltóságos brigadéros uram; ugyan válasszon ki egyet ezek közül, a mai szép nap emlékeül, a felesége számára.

Ocskay László Ilonka szemébe nézett. Olvasta-e tán e merev tekintetben a szív legtitkosabb gondolatját? Mondott-e valamit ez a mélán elmerengő arczulat, e szomoruan hallgató száj?

– Kegyelmes uram, viszonzá a bán szives ajánlatára, nagyon köszönöm a kegyes megkinálást, s bizonyára nem utasítom azt vissza, sőt sietek elfogadni. Ha szabad nekem a megmutatott lánczok közűl azt kiválasztanom, a melyik az én feleségemnek legjobban tetszeni fog, úgy én azt a lánczot kérem a számára, a melyik annak a palócz fogolynak a kezére van kötve, a rajta függő klenodiummal, a palóczczal együtt. Ez a ficzkó az én nőm testvérének inasa volt valaha, az anyósom hajduja később, bizonyosan a napam küldte a fiut levéllel Bécsbe a feleségemhez, mikor őt foglyul ott őrizték. Nem járt az ember semmi veszedelmes titokban. Bocsássa őt szabadon kegyelmed. Ennek az ajándéknak fog a nőm legjobban megörülni.

Ilonka nem tartóztathatta vissza, hogy zokogva ne boruljon a férje vállára. Bizony azt tette volna e perczben, ha a világ leghatalmasabb ura előtt állt volna is. Hogy az így kitalálta szive legnehezebb kivánságát.

A bán maga is meg volt hatva.

Megszorítá Ocskay kezét.

– A kegyelmetek kivánatára, de leginkább a kegyelmed jótállására megteszem azt, hogy szabadon bocsátom a makacs ficzkót, a kinek még a nevét sem tudtam meg eddig. Most már nem is kérdem. Magukkal vihetik.

Erre a szóra aztán tanulhatott valamennyi zafir, gyémánt, opál az egész kincstárban Ilonka arczától, hogyan kell ragyogni? Ez a tündöklő arcz maga volt egy kincstár, s mikor erre nézett, gazdagabbnak érezte magát Ocskay az egész Pálffy-majorátusnál.

Valjon mi volt ez tőle? Hogy kihozza az örök feledés sirjából azt az egyetlen embert, a ki élete legátkosabb titkának birtokában van? – Csak a közönséges lovagi nagy lelkűség-e, mely a szeretett nőnek, ha egy rejtett kivánságát kitalálhatta, azt rögtön teljesíteni siet, s nem kérdi, mennyibe kerül? Vagy talán a férfiui dacz, mely megúnta a sarkában kullogó balsors elől futva-futást, s egyszerre szembefordul vele, odatekint a rejtélyes végzet arczába, letépve róla a fátyolt s kevélyen provokálja maga a fátumot, s ő vet neki gáncsot? – Vagy talán arra gondolt, hogy hiszen beszéljen hát ez a tuskó, ha meg akar szólalni: ő annyi babért szerzett már a fejére, hogy az eltakarja a meggyaláztatást, s a nő szerelme olyan tenger, hogy abba még a testvér koporsója is elsülyed. Ilonka őt még akkor is szeretné, ha megtudná valaha, hogy ő volt az, aki a bátyját megölte.

Vagy talán számitott? Az emberi hála gyönge csiráira gondolt? Ez az ember, a kit most az életnek visszaad, hű ragaszkodással fog érte megfizetni? s fenyegető kisértetből virrasztó eleven őrévé válik álmainak?

Ki tudja?

Előérzete nem súgta meg neki, hogy ennek mi következése lehet még valaha?

A börtönajtó ujra kinyilt, a rabot kihozták, levették a lánczait.

– No te ficzkó, mondá neki a bán. Mai napság ugyan jó kalendáriuma van a porkolábnak. Neved napja van benne; pedig nem is mondtad meg, kinek hínak. A te urasszonyod kegyes kérésére szabadon bocsátlak. Elmehetsz, a lánczodat is elviheted emlékül és aztán, ha akarsz, beállhatsz Ocskay brigadéros uram farkasbőrös kuruczai közé.

A palócznak még csak egy arczvonása sem mozdult meg erre a szóra. Nagy hideg flegmával kétrét hajtogatá az ajándékba hagyott lánczokat s a vállára veté. Azzal kétfelé törülte a savószin bajszát s azt mondá nagy hegyesen:

– No een hát már most csak megleszek valahogy; de hogy eel meg majd nálam neekül a várkapitány?

– Bolond ez, vagy idióta! mondá a bán Ocskayhoz.

– Mind ilyen a palócz, felelt az rá.

Pedig hátha más is volt abban, mint palócz golyhóság! Hátha ez az ember, mikor hallgat, akkor magában beszél; sőt mikor beszél is, akkor is mondogat magában valamit; de mást. «Te vagy az a hős? Rákóczy mennyköve? Azért csak pribék vagy. Megölted az én jó uramat. – Elvetted az édes hugát? Szeret nagyon? Boldog melletted nagyon? – Azért mégis csak pribék vagy. – Kiszabadítasz a börtönömből, holtig kenyeret, mundért adsz; meg is becsülsz, magad mellett járatsz? ott leszek, szolgállak hiven, hallgatok csendesen; őrizlek, oltalmazlak, vért is ontok érted; hanem mégis csak pribék vagy, gyilkos vagy s eb legyek, ha valaha én téged szeretni tudlak!

Meglehet, hogy az az ostoba pofa ilyeneket rejtett.

A nagy templomban megszólalt a harang, annak jeléül, hogy a fejedelemnő a reggeli misére indul. Ocskay búcsút vett a bántól.

– A viszontlátásig, mondá neki a bán.

– Már vagy itt, vagy a csatamezőn.

Úgy váltak el, mint akik lehetnek valaha igen jó barátok s igen jó ellenségek.

Reggel kilencz órakor már útban volt a fejedelemnő. A bán egész a város határáig kisérte, a hintaja mellett lovagolva. Ott átadta a kisérés tisztjét Ocskaynak. A várfokról huszonegy lövésre dördültek az ágyúk, s a mezőn felállított csapatok sorlövést adtak; a fejedelmek üdvözlete mennydörgés.

Szemben a császári csapatokkal volt felállítva Ocskay lovassága. Az egész dandárját magával hozta. Ötezer lovast utikiséretnek! Mind nyalka, zöld dolmányos, verescsákós, farkasbőr-kaczagányos vitézek. Sokan vannak közöttük, a kik egész Bécs városa kapujáig ellovagoltak már, hogy fejedelemasszonyukat megláthassák. Az övék a dicsőség, hogy legelébb megláthatják.

Innentől kezdve aztán egész Nyitráig egy diadalmenet az út. Minden város, minden falu ünnepi díszbe, virágba öltözött. A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.

A fejedelem Nyitrában várta nejét. A felvidéken ez volt a legalkalmasabb hely fejedelmi pihenőnek: díszes várkastélya, vagyonos polgársága, gazdag főpapjai, szerzetes kolostorai lehetővé tették a vendéglátást. Pozsonytól odáig azonban jó két napi járó az út legjobb idővel is. Az első éjszakát a fejedelemnőnek kiséretével együtt a semptei várban kellett tölteni. Az is Rákóczy vára volt: nem rég foglalta el; sok harczot kiállott régi erősség.

Semptétől továbbutaztában a fejedelem által előre küldött hintóba ült át a fejedelemasszony, kisérő hölgyével, Ozmonda grófnővel együtt. Azt kivánta, hogy Ocskay Lászlóné is az ő hintajában foglaljon helyet. Udvari etiquette szerint Sarolta maga foglalta el a hátulsó ülést, a kisérő hölgyek vele szemközt szoktak ülni.

Azalatt, a míg Ocskay László, a fejedelemnő kivánatát tudatva Ilonával, őt a hintajából hozzá átvezette, egy érdekes titkot közölt vele.

– Kedvesem. Tudsz-e te egy kevéssé tettetni?

– Ki? Én? A nő nagyot bámult. A szót ismerte, de a megfelelő fogalmat nem.

– Te a fejedelemnő hintajában fogsz ülni, vele szemközt és azalatt úgy kell parancsolni tudnod az arczvonásaidnak, hogy azok se meglepetéssel, se elpirulással, se valami örömnek a kifejezésével valami titkot el ne áruljanak. A titkot előre megsúgom. A fejedelem meg akarja lepni a feleségét Nyitrán innen, ő maga lovagol eléje, kapitányi ruhában, s mintha a fejedelem nevében tenné, egy bokrétát nyujt át az asszonyának. Azt akarja megtudni, hogy vajjon ráismer-e a neje? Hat év óta nem látta őt. Mikor elragadták az oldala mellől, hogy fogságra vigyék, Rákóczy Ferencz simára borotvált ifjoncz volt, a rövidre nyirt tarkón az allonge-paróka. Ilyennek látta őt Sarolta az elválás pillanatában, s azóta is mindennap, ha mikor az arczképe előtt elmélázva megállt; ha álmodott is róla, csak ilyennek álmodhatá. Most pedig Rákóczy Ferencz egy ősmagyar dalia, a legigazabb magyar arcz; láttad egynehányszor, beszéltél is vele. Ő a legszebb magyar férfi a világon. Arczában jóság, ész és erő van kifejezve. Festő nem divinálhatná ki, hogyan fessen hősnek és fejedelemnek valóbb arczot? Eleonora sohasem láthatta ezt a gyönyörű fejet; még nem is álmodhatott róla. A megnyult, sima udvaroncz képe után idegen lett neki az az erős vonásokra kidomborult arcz, hatalmas pörge bajuszával; s a sima nyirott fej után, mit vagy paróka, vagy hálósapka takart, ez a dusgazdag göndör hajtól körülárnyékozott oroszlánfő. Alig fog ráismerni. Még a hangja is más lett. Tudod: a franczia az orrából beszél, hadarva, a német nyitott szájjal és csácsogva, a magyar a torka mélyéből és minden szót megropogtatva. A fejedelem azt a gyöngéd találós mesét akarja feltenni, vajjon ráismernek-e? Ezt teneked nem szabad elrontanod. Mikor oda fog a hintó mellé lovagolni, neked nem szabad elárulnod, hogy ismered. Hideg fejbólintással kell visszaadnod az üdvözlését; ha megszólít, «százados kapitány urnak» czímezned; s ha a fejedelemnő kérdeni találja: nem ismered-e ezt az urat, azt felelned rá, hogy soha sem láttad.

– Istenkém! sóhajta fel Ilonka; borzongatva és csiklandozva attól a gondolattól, hogy ő neki már most hazudni kell, – csak tréfából – és szent czélra – és hivatalból; – de az is nehéz. Vajjon kiállja-e?

– No hát, kedves jószágom, már most tudod, hogy mihez tartsd magad? De ki ne fecsegd az egészet rögtön Ozmonda grófnőnek! Ő soha sem látta a fejedelmet.

Ilonka erre a szóra megkeményíté a szivét.

– Tüzes vassal sem veszik ki belőlem, meglátod!

Aztán egészen büszke volt rá, hogy őtet ilyen nagy államtitok megőrzésével bizták meg, s föltette magában, hogy annak meg fog felelni egész tehetségével.

Ugy történt, a hogy Ocskay László megmondá.

Ujlakon túl, mikor a szőlőhegyekről aláereszkedtek a hintók, szemközt jöve a Nyitra felől egy század a fejedelem palotásaiból, s azoknak az élén maga Rákóczy Ferencz, egyszerű századosi egyenruhában.

Mikor a fejedelemnő hintajához ért, odalovagolt a nyitott kocsi-ablakhoz s egészséges magyaros üdvözlettel szólítá meg a fejedelemnőt.

– Szerencsés jó napot kívánok, felséges asszonyomnak!

Eleonora kiváncsian hajolt előre és rábámult a megszólítóra…

… Csakugyan nem találta ki a rejtélyt! Nem ismerte meg a magyar arczban a régit, a magyar szóban a hajdanit…

A fejedelem egy bokrétát tartott a kezében; orgonavirág volt az. Ez idő szerint a legujabb disznövény Európában, a mit a császári tudós botanikus Busbach hozott nemrég Kis-Ázsiából, fejedelmi diszkertek pompájáúl.

– A fejedelem küldi általam ezt a bokrétát felségednek.

A virágot megismerte Sarolta; de a szavakat nem érté. Ozmonda grófnő magyarázta meg neki azokat németűl. És azután a fejedelemnő válaszát is viszont ő tolmácsolá magyarúl a tisztelgő lovagnak.

– Igen szépen köszönöm a bokrétát; ez az én kedvencz virágom. Ezt mi úgy híjuk, hogy «margaranthus».

– Mi magyarok ebből a szóból «orgona-virágot» csináltunk.

Így folyt aztán a beszélgetés Ozmonda tolmácsolása mellett; a fejedelem beszélt magyarúl a nejéhez, a fejedelemnő felelt a férjének németűl s Rákóczy megvárta, a míg azt neki Ozmonda lefordítja.

– Felséged Nyitra várában ezen virágokkal találja a szobáit feldiszítve, folytatá Rákóczy; de azt kérdezteti általam a fejedelem, hogy nem árt-e azoknak az illata felséged drága egészségének?

Sarolta megértve a kérdést, megadta rá a választ.

– Köszönöm a fejedelem szives gondoskodását és kérdését. Egészségem nagyon jó, hála a mindenhatónak, s szobáim otthon, Bécsben is mindig tele vannak virágokkal.

– Vajha ne lenne felségedre nézve Bécsben az otthon, hanem minálunk!

A fejedelem e szóval csaknem kiesett a szerepéből; ez túlment a százados illetőségén.

A fejedelemnő nagyon rá is nézett érte.

– Hogyan? Ezt is a fejedelem megbizásából mondta kegyelmed?

– Minden bizonynyal.

– Otthonnak kell neveznem azt a házat, a hol a gyermekeim vannak, mondá erre a fejedelemasszony.

A fejedelem hátrarántotta a paripáját. Bizonyosan egy porszem eshetett a szemébe, azt kellett kitörülnie.

Megint előre léptetett s folytatá a beszélgetést.

– Szabad a fejedelmet megnyugtatnom az iránt, hogy gyermekei egészségesek?

– Mondja meg kegyelmed, hogy testileg, lelkileg épek, egészségesek, jó órában legyen mondva! A nagyobbik igen szelid, komoly és jó tanuló; már latinúl is olvas és confirmálva is van.

Rákóczy csak alig tarthatta féken a nyelvét, hogy rögtön ne folytassa a kérdést, mielőtt a mondottakat Ozmonda grófnő lefordítja neki magyarra.

– És a kisebbik?

A fejedelemnő mosolygott. Milyen furcsa ember ez a kapitány! Ő is olyan mohón tudakozódik a kisebbik felől, akár csak az apja. Annak volt az a szivbeli kedvencze. Csak azért se dicséri fel előtte – a rajkót.

– Óh a kisebbik, az nagy pajkos. Az inkább szeret játszani, birkózni, mint betüket magolni. Makacs, akaratos, szilaj fiu: egészen az apja fia!

Ha e szavaknál az arczába nézett volna Sarolta Rákóczynak, lehetetlen, hogy ki ne találta volna a maga rejtélyét; az a kisugárzó öröm mindent elárult volna az «ő» szemei előtt.

– Szabad-e jó hirrel visszaszáguldanom a fejedelemhez?

Rákóczyné még többet is mondott.

– Mondja el kegyelmed neki még azt is, hogy fiai minden reggel, este az ő arczképe előtt mondják el imáikat. Mondja el neki, hogy az ő neve az, a mivel ébrednek, az utolsó szó, a mivel aludni mennek, ez békíti ki őket, ha összeczivódnak. Mondja meg neki, hogy mikor asztalnál ülnek, legjobb falatját mindegyik a tányérján felejti, azt mondják: «apa távolban van és talán éhezik.» Mondja meg neki, hogy éjszaka, mikor magukra vannak, felkölti egyik fiu a másikat álmából s tanítgatja azokra a magyar szavakra, a miket a felszolgáló cselédtől ellopogatott, hogy tudjanak apával beszélni valaha!

De már ezt nem várta be Rákóczy, hogy lefordítsák neki németből magyarra. Nagyon tüzes volt a paripája. Előre ragadta. Nem maradhatott meg a hintó mellett, hogy el ne árulja magát.

A fejedelemnő azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Valamit súgott Ozmondának, mire a grófnő, kihajolva a hintó ablakán, visszahívta a lovagot.

– Kapitány úr! Jőjjön vissza, kérem. A fejedelemnő meg akarja önt jutalmazni.

Rákóczy visszatérve, feszes udvariassággal viszonzá:

– Felséges asszonyom! Nekem a fejedelem által meg van tiltva minden jutalom elfogadása.

– De «ezt» talán? mondá Sarolta, letörve egy ágat a lilaszin orgonavirágból s odanyujtva azt Rákóczynak.

Ehhez már nem kellett tolmács.

Rákóczy levette a kalpagot fejéről, s míg Sarolta az orgonavirágot a sastollas forgó mellé odatüzte, egy áhitatteljes csókot lehelt arra a hófehér bársonykézre.

És Sarolta még akkor sem ismert rá.

A fejedelem aztán vágtatott tova a «maga» virágjával Nyitra-Lehota felé; nemsokára messzire elhagyta a nehéz hintót, a mi lassan döczögött előre a maga hatos fogatával.

Ilonka nem rontotta el a tréfát az egész beszélgetés alatt. Pedig sok jó alkalma lett volna hozzá, hogy megitassa az egereket, mert mindent értett, a mi másra nézve titok volt; de tartotta magát szilárdúl a férje utasításához, s ha néha-néha elővette az érzékenység, eltakarta az arczát a kézbeli kendőjével, mintha az uti por ellen védelmezné magát, s a mellett ugyan őrizkedett a fejedelem arczára tekinteni, nehogy elárulja magát, hogy ismeri ezt a lovag urat valahonnan.

Hanem épen ezáltal tette magát gyanussá – Ozmonda előtt.

Ozmonda észrevett a fejedelemnővel beszélgető lovag arczán valami könnyű megdöbbenést, a mint az Ocskaynét meglátta a hintóban s az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a lovag többször vetett beszéd közben futó pillantásokat Ilonka felé, míg Ilonka állhatatosan a fejedelemnő arczára nézett, sőt néha kitekintett a hintó másik ablakán a mezőre. Ez a közöny erőltetve van. Egy ilyen szép délczeg lovagot minden nőnek ugyan szembe kell nézni, – a ki azt először látja.

Ezt nem akarta Ozmonda kitanulatlan hagyni.

A mint a kisérő lovag elvágtatott, azonnal megszólitá Ilonkát.

– Kegyelmed, brigadérosné asszonyom (a fejedelemnő előtt az udvarhölgyeknek nem volt szokás egymást tegezni), ismeri talán ezt a lovagot?

Ilonka meglepetve tekinte a kérdezőre.

– Honnan gondolja ezt kegyelmed?

– Onnan, hogy egyszer sem akart ránézni, mindig elfordította az arczát. Ha soha sem látta volna, jobban megnézte volna. Látta őt már valamikor?

Most itt lett volna a feladat: mondani valamit, a mi az igazságot – megkerüli!

Hiszen ha csak mondani kellene, az még valahogy kitelnék; de mit szól hozzá az arcz, mely arra a puszta gondolatra, hogy most hazudni kellene, egyszerre tűzlángba borul?

Az elpirulást pedig másra magyarázzák. Ozmonda kaczag.

– Haha! Kegyelmednek ugyan melege lett egyszerre! Nem látta, nem ismeri ezt a lovagot?

– Láttam is, ismerem is, mondá Ilonka, s ezzel a szóval visszaparancsolta a lázadó piros vért az arczából. Nem esett hazugságba. De a szive mégis csak nyugtalanul dobogott, mintha valami nagyot vétett volna.

– Akkor a nevét is tudja kegyelmed?

– Tudom; de nem mondhatom meg.

– Ej, ej! egy név, a mi kimondhatatlan! Ez veszedelmes titok lehet.

– Ha veszedelmes, csak rám nézve az.

– És Ocskayra nézve nem?

– Épen nem.

– A kapitány igen szép ember.

– Igazán az.

– Ideálja a férfinak.

– Magam is azt hiszem.

– Még Ocskaynál is szebb embernek találja kegyelmed?

– Még nálánál is. Ő a legszebb férfi Magyarországon.

– Ah ez naiv vallomás. A női erény hazájában! Hát már idáig terjed Trianon?

Ozmonda csipkelődései nem fájtak volna Ilonkának, ha a fejedelemnő arczán nem kellett volna látnia a szigoru megróvást, a mi ezeket követte. Sarolta maga példányképe volt a hitvesi hűségnek.

– Hagyj békét Ilonának! mondá a fejedelemnő.

– Hisz én nem kérem semmi titkát, csak az ismerős lovagnak a nevét. Azt felséged is követelheti tőle.

– Az igaz, Ilona? Hogy híják ezt a lovagot?

Ilona arcza most már elsápadt; olyan volt, mint a vallatott rab, a ki a biró kulcsos kérdései előtt alig tudja tovább rejtegetni titkát.

– A nevét nem mondhatom meg.

– Akkor te szereted őt.

A mikor ezt mondta a fejedelemnő, arczában annyi nehéz vád, oly terhelő itélet volt, hogy Ilonka nem tehetett róla, de kénytelen volt magát ellene védelmezni. Csendesen, nyugodtan válaszolt.

– Szeretem: mint a hogy szereti bizonynyal minden magyar asszony.

Sarolta arczán, mint a felébredés, oly gyors volt egyszerre az átmenet a fagyos szigorból a verőfényes örömbe.

– Ez Rákóczy volt? kiálta, megragadva Ilonka kezét. S azzal be sem várva a választ, hirtelen kihajolt a hintó ablakán s utána nézett sokáig az eltávozónak. Olyan jól esett még a porát is látni, a mit lova fölvert az úton.

Azalatt pedig el nem ereszté Ilona kezét a magáéból. S mikor már nem láthatott a hintóablakból semmit, akkor engesztelő kegygyel megcsókolá Ilonka arczát, s aztán feddő szóval fordult Ozmondához:

– Látod, ezt a titkot te vallattad ki Ilonával! Neki nem kellett volna ezt elmondani. Már most hozzuk helyre a hibánkat s tegyünk úgy, mintha nem tudtunk volna meg semmit.

Ozmonda irigy volt Ilonkára. Ugy tett, mintha örülne a sikerült tréfának.

A fejedelemnő pedig egész gyermekké lett az örömtől, alig birt magával. Ilonka szavait szedte elő rendbe.

– Hát csakugyan ő a legszebb férfi az országban? Hát igazán ideálja a férfinak? Még Ocskay Lászlónál is szebb férfi? Igazán?

Olyan lett az arcza, mint egy menyasszonyé.

Vége volt a feszes etiquettenek; a három asszony össze-vissza fecsegett minden édes bohóságot – az ismeretlen lovag felől, magyarázva ezt a képzelhetlen átváltozást és leginkább csodálkozva, hogy a fejedelemnő hogy nem ismert rá legalább a szemeiről, de a hangjáról sem a férjére?

– Én attól féltem, hogy a fejedelem elárulja magát, mikor a gyermekeiről beszélt a fejedelemasszony; mondá Ilonka.

– Ahán! Azért ragadta úgy el egyszerre a paripája előlem!

– Én nagy vétséget követtem el, tudom, mondá Ilonka, hogy nem tudtam megőrizni a titkot, de mikor úgy fájt a lelkemnek, a miért azt mondtam, hogy van Ocskaynál szebb férfi a világon.

Ozmonda nevetett. «Pedig nem is igaz. Nekem Ocskay szebb.»

Ilonka rábámult. Hogy lehet egy nő olyan vakmerő, hogy a feleség előtt legszebb férfinak találja annak a férjét.

Ozmonda vette észre a hatást s csak azért is növelte azt: «Bizony mondom: ha valakit szerencsétlenné akarnék tenni, az nem a fejedelemnő volna, hanem Ocskayné asszonyom.»

– Vigyázzunk! suttogá Sarolta, Ocskay jön!

Arra egyszerre mind a három hölgy komolyságra erőltette az arczát, hogy Ocskay észre ne vegye, miszerint a titok ki van találva.

Azt jött jelenteni a brigadéros, odalovagolva a hintó mellé, hogy a lehotai várkastélynál pihenőt fognak tartani, hogy az egész kiséret együvé jöhessen s aztán együtt vonulhassanak be Nyitra várába.

A Pozsonyban volt külföldi követek s a cancellár, Wratislaw és azonkívül a közbeeső vidék uri rendjének szinejava mind csatlakozott a fejedelemnő kiséretéhez; úgy, hogy a határvendéglátónál már egész szekérvár gyűlt össze.

A fejedelemnő nem birta jó kedvét eltitkolni. Egész éles szint kapott tőle az arcza.

– Brigadéros uram! mondá Wratislaw Ocskaynak. A fejedelemnő nagyon jó pirosítót használ. Tegnap még olyan halavány volt, ma meg olyan szinben van, mint egy farsangi menyecske.

– Azt a pirosítót alighanem az én feleségem adta neki kölcsön, sejteté Ocskay, gyanakodóan nézve az asszonya után, a ki azonban nagyon kerülni látszott a férje szemeit.

Innen aztán cum genitibus indulának meg Nyitra felé. Mentől közelebb jutottak, az út annál inkább el volt lepve összesereglett népsokaságtól: az örömujjongó tömegtől csak lépésben lehetett haladni. A hintó mellett lovagló Ocskay pedig alig birta az odafurakodó bámulókat vissza tartani, hogy a lovak lábai, meg a kerekek alá ne kerüljenek.

Az ágyúk üdvlövései dörögnek a messze kimagasló Czoborhegy bástyafokáról, elenyészve a nép üdvriadalában.

Az egész tájékot Nyitra felől arany köd borítá, a mint a lemenő nap a porfelleget bevilágította.

Egy tölgyfa-csoportoktól körülárnyalt dombon várt a fejedelem kiséretével az érkezőkre.

Környezetét képezték az erdélyi nemesek, a magyar főurak, a párduczbőr kaczagányos skarlátpiros dolmányos palotások, s az idegen főtisztek pompában tarkálló csoportjai. Ő maga azok közt a legfényesebb alak, királyvörös bársonymentében, aranyszövetű dolmányában, hermelines kalpaggal a fején; igazi fejedelmi jelenség.

A rengő kócsagtoll mellé oda volt tűzve a margaranthusvirág is.

Mikor a fejedelemnő hintaja megérkezett a domb elé, Ocskay László előre vágtatott a fejedelem elé s kardjával üdvözölve őt, jelenté, hogy küldetését bevégezte. Mire a fejedelem inte neki, hogy dugja a kardját a hüvelyébe, a mi hadirendben álló katonákra nézve nagy kitüntetés.

S azzal a fejedelem odalovagolt egyedül a hintóhoz, s ott leszállva a lováról, maga emelé le a hintóból a fejedelemnőt.

Mikor megölelték egymást ott az egész nép láttára, azt dörmögé a fejedelem szerelmetes szóval:

«Hát a «rajkó» csakugyan egészen az apja fia?»

Eddig tartott a csupa fény: – most jön az árnyék.

ÁRNYÉK A FÉNY KÖZÖTT.

A viszontlátás első boldog napjai a fényes Nyitra várában nem tarthattak soká. A szövetséges rendek, s békéltető külföldi hatalmak követei Érsekujváron vártak a fejedelemre. Ott kellett a békekötés nagy munkájához hozzákezdeni.

Érsekujvár nem az volt akkor, a mi most.

Most is elég nevezetes város. A vasuton járókelőket itt várja a Bécs és Budapest közt legjobb étkezőhely, s a kiszállásnál mulhatlanul fogadja a vidék permanens czigánybandája, walzert húz, ha osztrák egyenruhák szállnak ki a waggonból, nemzeti nótát, ha magyar celebritásokat sejt meg az utasok közt. – Akkoriban Érsekujvár a leghíresebb erősségek egyike volt Magyarországon. – Akkor volt még csak erős statio azoknak, a kik Bécsből Budára, vagy megfordítva utaztak.

Ma már nyoma sincsen a várnak.

A hatágú várcsillag minden ága egy nő nevét viselte; az egyik volt a «császárnő», a másik «zrinyinő», harmadik «bécsinő», negyedik «csehnő», ötödik «forgácsnő», hatodik «frigyesnő». E földi csillaghoz jöttek oda eltemetkezni a világ minden nemzeteinek vitézei; ott feküsznek szépen: kunok, örmények és tatárok, Abessynia és Arabia lakói; dánok és spanyolok, frankok, németek, ráczok, és lengyelek; együtt a magyarokkal: – most valamennyi fölött a szántó ekéje húzza a barázdákat.

Husz évvel Rákóczy támadása előtt hosszú ostrom után foglalta el azt a római császár a török császártól, most sokkal könnyebben jutott hozzá, (a várbeli magyarok segítségével) a magyar fejedelem. Itt volt a fejedelmi udvar. Itt gyültek össze a fejedelemnő megérkezésekor a külhatalmak követei s a bécsi udvar megbizottai.

Alig fértek el valamennyien a városban: a kis földszinti házacskákban kellett magukat meghuzniok. Azoknak, a kik Versailles, London, Amsterdam, Moszkva pompájával voltak elkényeztetve, nehéz volt magukkal elhitetni, hogy Érsekujvár is residentia.

Pedig az volt. A mit nem bizonyítottak a falak, bizonyították az emberek, még pedig nemcsak azok, a kik a falakat lakják, hanem a kik a sátorok alatt tanyáznak. Az egyszerű kis franciscanus kolostorban, mely a fejedelmi várlakot helyettesíté, a «két» magyar haza főrendei voltak összegyülve; kinn a ponyvák alatt tizenhétezernyi válogatott harczos tanyázott, azonkívül Ocskay dandára. Hadsereg volt az akkor.

Másnap reggel, a fejedelemnő megérkezése után, bemutatta Rákóczy Ferencz Saroltának a maga pompáját: – hadseregét.

Saroltának mutatta be, de az idegen uraknak volt szánva a látvány.

Egy egész hadi nép csatarendben felállítva. Szép egyenruhás hajdu sorezredek, farkasbőr kaczagányos lovasság, a palotások piros és sárga dolmányokban, a franczia granátos zászlóalj medvebőrös süvegeivel, a svéd zsoldos csapat, tászlis dókájában, háromszögletű kalapjával, a török szarácsik, makk alakú bojtos süvegeikkel, hosszú dárdákkal, kiváltképen pedig az erdélyi nemesi gárda, minden gavallér más-más szinű, szabású ős magyar viseletben, s mindezek mellett egész sorai a rézágyúknak! Valójában, a kinek ilyen kiséret áll a háta mögött, az nevezheti magát fejedelemnek! Egytől-egyig harczedzett vitézek. S vezéreik is megannyi csatában kipróbált hadverők. Vak Bottyán, a török háborúk hőse, Eszterházy, Forgách, Andrássy, az osztrák hadseregnél kitanult tábornokok; Bercsényi, a nagy organisátor, Károlyi, a mindig győztes, Ocskay, a Rákóczy mennyköve; azonkívül a franczia főtisztek a táborkarnál. S mindenekfelett maga Rákóczy Ferencz, a kiben a nagy hadvezér, a hazáját szerető nemes szív, az eszes politikus és a bátor férfi nagy tulajdonságai voltak egyesülve, hogy őt arra a polczra emeljék, a honnan szemközt állva ifju ellenfelével, azt kívánhatja tőle, hogy az őt nevezze úgy, a hogy fejedelmek szokták egymást nevezni: «testvérnek».

Ezt volt a legnehezebb megadni: erről volt lehetetlen lemondani. Mindenki óhajtotta pedig, hogy béke legyen!

Olyan közelre szálltak le a csillagok az égből, az ember azt hitte, hogy csak a kezét kell kinyujtani, hogy leszedje onnan: a béke, a jóllét, a nemzeti nagyság, a szabadság, a művelődés, a hatalom, a dicsőség, megannyi csillag! Csak egy szó, és mind itt vannak az ember forró kezében, – csak egy szó s mind visszarepültek az elérhetlen hideg magasba.

Az új császár, József, személyes ifjukori jó barátja volt Rákóczynak; mondják, hogy a börtönből megszabadításában is része volt neki, a magyarokat szerette; meg volt koronázva királynak. Pozsonyban, a történelmi halmon megtette a négy vágást szent István pallosával a világ négy sarka felé, Rákóczy nem követelte tőle ezt a koronát (még most nem), csak az erdélyi fejedelmi süveget, a mit Erdély rendei tettek az ő fejére. Hű szövetséges akart maradni. A magyar nemzet szabadságát követelte vissza. Erdély fejedelemválasztási jogát, – nem a maga személyének: az országnak. Kész volt a fejedelmi süveget átadni akárkinek, de nem eldobni.

Azt mondják: a fejedelmek kezei hosszúk; – miért hogy mégis olyan nehezen érnek egymással össze, a béke kézszorítására?

A katonai parádé legnagyobb dicsérettel ment végbe. Ocskay brigadéros dandára különösen felmagasztaltatott mind a külföldi képviselők, mind az osztrák főurak által. Meg is volt Ocskay magával elégedve.

A katonai pompát követte egy pompás lakoma, melyben a magyar szakácsművészet ismét hiresen kitett magáért. Ittak ott áldomásokat magyar, német, franczia, svéd, angol, hollandi, lengyel és orosz nyelven; elnevezték a toasztmondók Rákóczyt csillagnak, napnak, tündérnek, oroszlánnak, félistennek, csak csak épen e szót: «fejedelem» nem szalasztották ki az ajkaikon, míg végre Bercsényi maga fel nem kapta a poharat s latinul, hogy mindenki megértse, fel nem köszönté Rákóczyt, mint «princeps Transsilvaniæt». Erre aztán a magyarok természetesen nagy vivátot kiáltanak, Wratislaw a poharára tette a tenyerét s igazi cseh őszinteséggel kimondá, hogy ő neki előbb Bécsből kell utasítást vennie, mielőtt ily áldomásra poharat ürítene; az angol úgy tett, mintha egyszerre megsüketült volna, a muszka rosszul lett s el kellett egy időre hagynia az asztalt, a franczia ellenben felszökött a helyéből s körüljárt sorba koczintani minden nevezetességgel s akkor vette észre, mikor a helyére visszakerült hogy a poharában nincsen bor.

Rákóczy meg volt hatva Bercsényi hűségétől.

– Ugyan te Bercsényi, mondá neki, volna-e a világnak olyan kincse, a miért te engem el tudnál árulni?

A mire Bercsényi ezt mondá:

– Bizony mondom neked, én fejedelmem, hogy nincs a világnak olyan kincse, sem olyan veszedelem a földön, sem olyan fényes hatalom, a mi engem arra vegyen, hogy téged elhagyjalak valaha, – hanem egy kis neheztelésért nem mondom, hogy el nem hagyhatnálak.

Lakoma után a fejedelem a magas vendégek mulattatására egy eredeti szinmüvet adatott elő, a minek a czíme volt a Garabonczás diák: diákok által szerzett, diákok által előadott tréfa, a miben a nőszerepeket is mind a muzsafiak játszották. Általános tetszésben részesült a czímszerep játszója, a ki négyféle alakban is megjelen, majd mint öreg koldusasszony, majd mint prédikáló faczipős barát, aztán megint mint muzsikus czigány, utoljára mint kuruzsló olajkáros, s mindannyiszor meglepően el tudta változtatni az alakját, arczát, hangját, s a külömböző alakokat beszédmódjukban is hiven utánozá.

Ocskay ráismert ez alakra, még a szinpadon. Ez az ő pataki diákja volt, a kivel Léván mulatása közben, az Ilonka gyönyörüségére, Racine-féle darabokat adatott elő. Jávorkának hivták. Az előadás után bemutatta a fejedelem a fiatal Rosciust az idegen uraknak, a maga igazi mivoltjában, a midőn a katonás magatartású, büszke fejhordozásu vitézi alakról senki sem mondta volna, hogy ez az imént meggörnyedt komédiás. Jávorka a fejedelem egyik belső iródiákja volt, s a legbátrabb viaskodó; úgy, hogy sokkal többet forgatta a kezében a csákányt, mint a pennát.

Ocskay nagyon megörült, mikor Jávorkára ráismert. Mindig tetszett neki ez a fiatal ember, a ki még csaknem gyermek volt, a mikor a zászlója alá állt, s azóta sem nőtt ki a bajusza (nagy boszuságára). Az ilyen emberek, a kiknek nem akar bajuszuk nőni, rendesen keserüek, satyrikus humoruak a többi bajuszszal megáldott szerencsés emberek iránt, s csípős észrevételekkel igyekeznek a kigúnyolt hiányért maguknak elégtételt venni. Ez tetszett Ocskaynak Jávorkában leginkább, hogy ez mindenkinek ismeri a gyönge oldalát, s ha teheti, megszólja.

A szini előadás után a fejedelemnő a hölgyekkel visszavonult teázni a belső szobáiba, az urak pedig a kártyázóasztalokhoz ültek. Ocskayt is hítták, még pedig Bercsényi asztalához, de kimentette magát, hogy később majd helyt áll: elébb Jávorkával van valami beszélni valója. – Félrevonultak a tornáczba.

– Mit szeret kegyelmed inkább a kártyában: veszteni, vagy nyerni? kérdezé Jávorka Ocskaytól.

– Ugyan furcsa kérdés.

– No, mert az bizonyos, hogy veszteni baj, de minálunk még nagyobb baj – nyerni.

– Nem értem egészen.

– Hát még kegyelmed nem hallotta hírét Bercsényi pénzes zsákjának?

– Nem igen nagy híre van arról generális uramnak, hogy zsákkal állna nála a pénz.

– Pénze válogatja. – Nem régiben együtt kártyázának éjfélután kakaskukorításig vezéruraimék. Bercsényi roppant pénzt elveszített, Szirmay nyerte el. Az összeg nem volt készen Bercsényinél, azt mondta, reggelig megküldi Szirmaynak; azzal hazamentek a szobáikba aludni. Hát a mint reggel Szirmay ki akar jönni az ajtaján, majd ott nyomta a pénzes zsák, a mi az ajtajának volt támasztva. Olyan nagy zsák volt az, a minőkben a gyapjut szokták szállitani. Tele volt rézlibertással. S a zsák oldalára oda volt ragasztva a miskolczi nagy tanácsgyülés határozata, miszerint a rézlibertást minden ember tartozik elfogadni adósság fejében, s a ki azt el nem fogadja, nótába vétetik. Ezt a határozatot Szirmay pártolta épen legjobban. Szegénynek úgy kellett a palotások után kiabálni, hogy emeljék félre a pénzes zsákot, külömben ki nem jöhet az ajtaján.

Hiába haragudott érte, mert kinevették. Nem tehetett okosabbat, minthogy következő este meg ő vesztett el nagy összeget Forgách ellen. Forgách nem tudta még a dolgot s reggelre az ő szobájába vándorolt a zsák. S azóta folyvást vándorol, ha egy új embert kaphatnak; ha veszt, az is jó, ha nyer, nyerni hagyják bolondul, hadd örüljön neki: másnap aztán ő emelheti a pénzes zsákot.

– Hát a fejedelem nem haragszik érte, hagy az ő pénzét igy kicsúfolják?

– Nem tudja a dolgot, én pedig meg nem mondom neki. Mert ha megtudja, beváltja a rezes zsákot aranynyal; pedig most sincs pénze.

– Nincs? kérdé Ocskay elbámulva. Hisz én velem Pozsonyban ezüstöt szóratott az utczán a nép közé.

– Bár inkább mi közénk szórta volna kegyelmed. Mi úgy élünk mint az ördög árván maradt hét fia.

– Hát azok hogy éltek?

– Úgy, hogy ha egy jóllakott, hat koplalt; s ha egy nap mind a hat jóllakott, akkor hat nap mind a hét koplalt. – Erről persze kegyelmednek még csak sajdítása sincsen; mert kegyelmednek ha elfogy a költsége, átugrik Austriába, beszerzi a télire valót, felruházza az ezredét a morva posztóból; de mi idebenn, a kik a nagy háborut csináljuk Magyarországon, csak a pénzverésből élünk. A körmöczi, selmeczi aranyat kiküldjük Sziléziába posztóért, ágyúkért, fegyverekért, idebenn a kongóval fizetünk. Zúgolódik is az atyafiság a sok «szabadságért»; s azt suttogják kalap alatt, hogy a fejedelem, meg Bercsényi a maguk számára rakják félre az aranyat-ezüstöt.

– Hát a franczia segélypénz?

– Nem látta kegyelmed, hogy koczintott a követ úr az asztalnál az üres pohárral? Igér sokat, keveset ád.

– Igaza van, adjon maga a nemzet. A ki szabad akar lenni, feszítse meg a maga erejét, ne várja az égből a mannát. Contribuáljunk.

– Csakhogy ezt nem lehet lefordítani magyarra. Contribuálni. Ilyen szó nincs a magyar dictionáriumban. Hiszen a német ellen is azért támadtunk fel, hogy contribuáltatni akart; s azért fogtunk fegyvert, hogy a mi ilyen kegyetlen czudar szó van a világon, mint «dica», – «portio», – «subsidium», – «contributio,» azt mind lekaszaboljuk.

– Hát a nemesi rendek? főurak?

– A főurak? A kiket kegyelmed itt lát, az mind hű szolgálatainak jutalmát sürgetni van itten, s ez a sok czifra erdélyi mágnás, a ki mind úgy néz le ránk, mintha csak kölcsön adta volna nekünk a fejedelmet, otthon minden darab boglárjával adós egy szásznak, meg egy örménynek, s a zöld szattyán sarujának minden csikorgása a brassói varga pénzét siratja. – «Miseria cum sale.»

– Apró bajok, vigasztalá (magát) Ocskay. Minden szabadságharczban így van. A financziális oldala a dicsőségnek fekete. Azt csak nem tagadod fiam, hogy hadseregünk hatalmas?

– «Miseria cum aceto!» mondá erre Jávorka. Azt meg már épen jobb nem látni közelről. Isten csodája, hogy a fejedelem rég oda nem dobta a kormánybotot közéjük s úgy nem tett velük, mint szent Pál az oláhokkal. A hány vezér, az majd mind felfalja egymást. A mit Bercsényi fundál, azt Forgách tőből kiforgatja, e mellett úgy ügyelnek egymásra, mint két udvari dáma. Jaj annak, a ki az etiquettét megsérti. Valódi hypochondrái a becsületérzésnek. Ott is fáj nekik, a hol senki sem bántotta. Keresve-keresik, hogy mivel sérthesse meg egyik a másikat? egy szóban, egy tekintetben, egy elmulasztott üdvözlésben. – Hallja meg kegyelmed és nevessen, mi történt a mai hadiszemle alatt? országos nagy eset. Forgách kommandirozta a felállított hadakat, midőn a fejedelem végig lovagolt a hadsor előtt. Mikor aztán a hadsorok háta mögé került, a fejedelem tisztességből hüvelyébe dugatta a kardot a tábornokkal, úgy lovagoltatta az oldalán. A másodszori szemlénél Bercsényi járta körül a hadi lineát. Ez meg elfelejté Forgáchcsal hüvelybe dugatni a kardot, mikor visszakerültek. Forgách most e fölött dühös, a fogait csikorgatja Bercsényire. Ő ezt szántszándékos megsértésnek veszi. Mint két udvari dáma! Mint két pedáns katonatiszt! Ez most képes egy ütközetet elveszteni azért, hogy a kevély fővezér meg legyen verve. Egy ilyen gyermekség miatt! – A fejedelem ideczélzott az asztal fölött azzal a meglepő kérdésével Bercsényihez, a mire még meglepőbb volt a felelet. Higyje el kegyelmed, hogy a háborúban csak a verekedés maga a tiszta munka, a többi – előtte-utána – csupa kóczrágás, kis kutyafésülés, ispitályflastrom, enyves kéz, koldústarisznya, miseria cum sale et aceto.

Ocskay jót nevetett a bohó fiu expectoratióin. Hitte, hogy lehet bennük valami igaz, de hogy a való mennyire meghaladja a leírást, azt csak másnap tapasztalá.

Takarodóverés előtt ugyanis a vezérek mind felgyültek a fejedelem elfogadótermébe a tábori jelszó megtudása végett; a brigadérosok kinn maradtak, a két tábornok, Bercsényi és Forgách, bementek a fejedelemhez, a jelszót átvenni.

Kevés vártatva, a nélkül, hogy a fejedelem belső szobájából valami hangosabb szóváltás hallatszott volna ki, hirtelen feltárul az ajtó, s kilép rajta Forgách, nagy felindulással, minden tiszteletet mellőző módon becsapva maga után az ajtószárnyat, az arcza sápadt volt, az ajkai szederjesek, a szemei fehérét elfutotta a sárgaság, a kezei reszkedtek, a megsértett kevélység szellete jött előtte három lépésnyire.

Ocskayt épen útjában találta, de úgy tett, mintha nem látná meg, elnézett a feje fölött.

– Mi a tábori jelszó? Kérdé tőle a brigadéros.

Erre Forgách felcsapta a fejére a kócsagos kalapját s azt mondá: «eb ura a fakó!» – S azzal rengő léptekkel mérte végig a termet, s úgy ment ki onnan, hogy kicsapta az ajtót s be sem tette maga után.

Az alvezérek utána bámultak s aztán dörmögve kérdezék egymástól: ez lesz a jelszó: «eb ura a fakó!»

Hiszen nagyon nevezetes szó volt az; régi is nagyon. Pár év mulva egy hírneves országgyülés határozatának bevezető mondata lett, de az értelmét ma is nehéz megmagyarázni. Olyankor hangzik ez el a magyar ajkáról, mikor valakinek fel akarja mondani az engedelmességet, a mikor egy nálánál hatalmasabbal szembeszáll; a mikor törni akar valamit, a mi nem hajol. Hanem az lehetetlen, hogy ez tábori jelszónak volna most kiadva.

A mint ezen tanakodtak, ismét felnyilt a fejedelem szobájának ajtaja, nem nyilt, de szakadt, s kirohant rajta Bercsényi, mint egy vad oroszlán. Arcza tűzláng, minden vonása ideges rángatózástól eltorzulva; tajtékzó ajkán érthetlen szótagokra szakadozik az öntudatlan beszéd. Nem lát meg senkit, a két előrenyujtott tenyerével taszít minden embert félre, a kit útjában talál; e közben a kardja a lába elé akad, majd el bukik benne, akkor azt fogcsikorgatva tépi le az övéről s tokostul együtt a sarka alá gázolva, ketté akarja törni, az ércz kardtok elgörbül, de nem törik; a kardot sem lehet kihuzni belőle; arra dühösen az asztal alá vágja a kardot tokostul együtt, s rohan ki a teremből, majd magával viszi a szárnyajtó másik felét is; s mikor a tornáczba kiér, elkezd fuldokolva kiabálni: «Vizet! vizet! Nem! Mérget! Tenger sem mossa le! Mérget! Hadd ölöm meg magam! Kutya! Rabszolga! Én vagyok az! Orvost! Lánczot rám! Lőjjetek agyon! Ne jöjjön elém, a ki szeret! Nem kell semmi! Megőrülök! Vér van körülöttem! Belefulladok!»

Erre a lármára összefutott az egész udvari nép, az asszonyemberek nagy jajveszékelést csaptak Bercsényi fölött, senki sem tudta, mi baja lehetett. Egyik azt vélte, halszálka akadt a torkán, másik, hogy vitriolt ivott tévedésből. Odafutott a felesége is, a ki különben mindig tudott vele bánni, most arra sem ismert rá, a ruháit tépte magáról, a nyakravalóját bontotta mint egy őrült, s czibálta a saját üstökét; utoljára összerogyott, görcsös rángatózások közt, úgy fogták fel és vitték a szobájába, a hova doctor Wolffius az egész orvosi apparatusával együtt nyomban követte. A tudós doctor Bercsényitől a fejedelemhez sietett s az előteremben csak annyit mondott a diagnosisból a tudakozó uraságoknak, hogy Bercsényin kiütött a szent Vitustáncza.

Mindenki azt hitte, hogy itt valami megrendítő catastróphának kellett végbemenni. A fejedelem szobájában pedig folyvást nagy csendesség volt.

Nemsokára előjött a szobából Jávorka, hidegvérét jól megőrzött arczán könnyű gúnymosoly fintorgott.

– Hová oly sietve, fiam? kérdezé tőle Ocskay.

– Viszem a fővezérnek a fejedelem asszony repülő sós üvegcséjét.

– Mi történt odabenn? kérdezék egyre Jávorkától a többi urak.

Az iródiák vállat vont:

– «Multi rixantur de lana sæpe caprina.» (Sokan össze tudnak koczódni még a kecskeszőr fölött is.)

– De hát a tábori jelszó? sürgeté Ocskay.

– Úgy? Hát a generálisok nem mondták meg az uraknak?

– Az egyik azt mondta, hogy «eb ura a fakó!» a másik meg azt, hogy «czoki tenger!» de melyik az igazi?

Jávorka elnevette magát: ugyan szomorú nevetés volt! Azután fülbe súgva mondá meg Ocskaynak a mai parolát.

– «Magad uram, ha szolgád nincs.»

Ocskay tovább adta a jelszót súgva, az alvezérek aztán vették a kalapjaikat s nagy fejlógatva odábbálltak. Csak Ocskay László maradt ott, megvárva, míg Jávorka visszatér.

Az nagyon hamar megtörtént.

– Mi veszedelem volt odabenn? kérdezé Jávorkától.

– Semmi veszedelem. Mulatságos dolog. Egy népdalt adtak elő duettben. «Vagyok olyan legény, mint te!» Szép nóta az, kivált ha két generális énekli, s hangjánál van mind a kettő.

– Összekaptak egymással?

– De meg egy kicsit a harmadikkal is.

– A fejedelemmel?

– Nem is mással. A mint a fejedelem Bercsényinek megsúgta a tábori jelszót, Bercsényi Forgáchhoz lépett, hogy majd közli vele. Erre Forgách konokul hátra lépett s azt mondta, hogy Bercsényitől nem fogadja el a parolát, mert nem ismeri el főhadvezérnek, s azzal megfordult a sarkán és kiment. Bercsényit e miatt elfutotta a méreg. A fejedelem igazságot akart tenni, s békítő hangon jegyzé meg, hogy hiszen igaz, hogy a szövetséges rendek nem tették meg Bercsényi uramat főhadvezérnek. Erre aztán «eltörött a mécses cserép!» Bercsényi is el-kirohant, s most a Vitustánczot járja herculesi dühében, mintha csak a Nessus-ing ragadt volna a testéhez. Ilyen semmiségeken fordul meg a világ sorja, patronus uram.

– De épen most, mikor a külföldi követek köztünk vannak, mikor az összetartó erőt, az egyetértést kellene nyilvánítanunk. Ennek rossz befolyása lesz az alkudozásokra.

– Azt a bécsi udvari dámát láttam suttogni ma reggel Forgáchcsal. Aligha benne nincs a keze ebben a komédiában.

Ocskay is Ozmondára gondolt. Az ilyen jelenetek nagyon jók arra, hogy a fejedelmet megpuhítsák.

Maga a hely szüke is segített növelni a bajt. Valami nagy residentiában könnyű eltitkolni az udvari környezetnek az ilyen összezördülést a fejedelem és tanácsosai közt; de Érsekujváron nem lehet azt a jégre eltenni. A külömben is kicsiny és ostromoktól elrombolt városban, a mi lakható magánház van, azt mind elfoglalták a külföldi uraságok; az egyetlen nagy épületben, a franciscánusok kolostorába összeszorul a fejedelem az udvarával és a fővezéreivel. Az emeleten lakik maga Rákóczy, az egyik szárnyon saját udvari személyzete, a másikon Sarolta és udvarhölgyei; a földszinten tanyáznak Bercsényi és Ocskay, a feleségükkel és cselédségökkel. Itt minden heves jelenetet egyszerre megtud az egész ház, s aztán az egész világ.

Doctor Wolffius lépcsőn fel és alá száguldoz, repülő parókával, aztán végig valamennyi szobán, papirszalagos phiolákat, pilulás dobozokat hordva mind a két kezében, a hóna alatt meg azt a bizonyos veszedelmes lövőszerszámot; úgy vágtat, mintha ő maga is a Vitustánczot járná, de már galoppban; minduntalan a fejedelemhez fut be, mintha azzal tartana consiliumot.

– Nos, doctor! kérdi Ocskay. Nincs talán elég gyógyszer a patikában a patiens számára?

– Dehogy nincs, szól a doctor, kihuzgálva egy csoport üveget a zsebéből. Ez itt az aqua vitæ, ez a vincetoxicum, ez a salmagundi, ez a moschus, ez a nostoc Paracelsi, ez a salamandra theriacalis. Itt van, készen van, csak fel kell ragasztani, az emplastrum diacodion, de mit használ mind, ha a patiens nem ereszti az embert közel magához? Rúg, kapál, öklel, ha közel viszem hozzá az orvosságot, s ha ezt a lövőszerszámot felé fordítom, pisztolylyal fenyeget, hogy visszalő.

– Hát nincs ott Bercsényiné asszonyom?

– Baj, hogy ott van. Nem hogy segítene valamit, hanem még ő is convulsio ridenst kapott ijedtében, mikor a férjét ilyen állapotban meglátta; azt is le kellett fektetni, most az egyik szobában az úr ejulál, a másikban az asszony cacchinnál: a sok cseléd egyik ágytól a másikhoz szaladgál s szaporítja a confusiót, épen azért voltam a fejedelemnél, hogy engedje meg, hadd kötöztessem le az ágyhoz Bercsényi uramat; mert különben rá nem tudom ragasztani az emplastrum terbenedictumot a sziv gödrére. De ő felsége nem engedé meg.

Erre még egy új alak csatlakozék a consiliumot tartó csoporthoz. Ocskay Lászlóné asszonyom. A fejedelemnő szobáiból jött elő, s a férjét kereste.

– Ugyan, édes jó uram, mondá Ocskaynak, szépen körülczirógatva az orczáját, engedj meg nekem valamit; a fejedelemnő már beleegyezett.

– Mire adjam én még a placetumomat, ha a fejedelemnő beleegyezett, drága kincsem?

– Azt hirlik, hogy Bercsényi uramat valami nehéz kór bántja: a cselédnép nem tud mit tenni vele, s Bercsényiné maga is elájult. Goromba kancsérolókra nem lehet őt bízni. Én sokáig voltam Bécsben az apáczáknál, a kik ilyenféle betegeket gyógyítottak, hozzá szoktam, beletanultam, engedd meg, hadd menjek oda a beteghez, talán én tudom majd ápolni.

– Te! Te akarsz odamenni? kiálta fel Ocskay. Eszébe jutott az a sok keserű megbántás, a mivel Bercsényi az ő feleségét illette, azokat ő mind el is panaszolta Ilonának bizalmas órákban. S ez az asszony azt mind el tudta felejteni. Nem jut eszébe az, hogy őt a fővezér megbántotta, csak az, hogy ez most beteg, s ő segíthet rajta. «Eredj, bálványom, eredj!» mondá neki, és magához ölelé.

Jávorka is értette a dolgot. Neki is sokszor volt alkalma Bercsényi sarcasticus diffamatióit hallani Ilonka felől. Nem állhatta meg, hogy kezet ne csókoljon neki. S azután bohókás tréfával térdelt le előtte; de a tréfa mélyén komoly érzelem volt rejtve.

– Oh, édes szent asszonyom; nem osztana kegyelmed én nekem is bűnbocsánatot az eddig elkövetett s még ezután elkövetendő bűneimért?

– Ha ellenem követte el, vagy szándékozik elkövetni azokat kegyelmed, úgy bizony megbocsátom.

Jávorka soha sem feledhette el ezt a szót!

Doctor Wolffius aztán elkezdte Ilonkának magyarázni, hogy melyik orvosságot milyen rendben adja be a betegnek, ha rá tudja azt birni, hogy bevegye. A neveiket el ne felejtse.

– Várjon csak kegyelmed, súgá Jávorka Ocskaynénak. Majd hozok én kegyelmednek receptet is, orvosságot is, a miben igazán benne lesz az aqua vitæ. Bercsényi baját legjobban meggyógyítaná egy jó szó, a mit a fejedelem papirosra irna.

– De ki merné ezt a fejedelemtől kérni, mostani felindulásában?

– A tanácsosok bizonyára nem, hanem az udvari bolond talán? Én megkisértem.

Jávorka bement a fejedelemhez s nem sokára visszatért. Kezében volt az összehajtott papir.

– Itt van az «aqua vitæ».

A fejedelem ezt a nehány sort irta a lapra.

«Édes jó hívem.

«Megengedj, ha nagyon szigorú voltam hozzád. Tudod jól, hogy mindenek felett szeretlek és becsüllek. Térj magadhoz és énhozzám. Rákóczy.»

– Csupa aranyból van a szive, dörmögé Ocskay.

– De még ott van a «nostoc Paracelsi» is az utóiratban, mondá Jávorka: «Forgách elmegy rögtön a nagyszombati táborba.»

– No ezzel odamehetsz, angyalom, mondá Ocskay, s elkisérte a feleségét Bercsényi szobája ajtajáig.

Az ajtón keresztül hangzott a fővezér görcsös nyavalygása, a harag és kín ordításaival keverve.

Mikor Ilona belépett az ajtaján, a beteg az ágyán feküdt, a falnak fordulva s a két öklével ütötte a falat. Két hajdu meg egy kenőasszony az ablakfülkébe vonulva bámultak a betegre, tört székek, tépett takarók tanuskodtak róla, hogy a dühöngő már mindent, a mi a kezébe akadt, az ápolói fejéhez dobált.

Ilonka odament hozzá bátran s keszkenőjével megtörlé a kíntól izzadó arczot.

Ettől egy pillanatra magához tért a kór. Vértől elfutott szemeivel rábámult az ágya mellett álló nőre. Neki is villámlott át az agyán valami emlékezet. Hányszor megsebesítette ő ezt a nőt, meg ennek a férjét, a nyelvével! és most ime utolérte a nemesis: őt is a nyelv sebesítette meg, a leggyilkolóbb fegyver s fekszik bele, mint a kinek a sziveházáig hatolt a döfés.

A míg ez az asszony a homlokán tartotta a kezét, megszüntek a rángatózásai; ennek a szelid s bátor tekintete megfékezé a feldühödött dæmont, a mi idegeinek urává tette magát.

– A fejedelemnő küldött ide kegyelmességedhez! mondá Ilonka.

– Miért? kérdezé ez hörögve.

– Én sokáig voltam egy apáczakolostorban, a hol ilyen betegségeket gyógyítottak.

– Nos? hát milyen az én betegségem? kérdezé ez fogcsikorgatva. Vitustáncz? nehéz nyavalya? ördöngösség?

– Egyik sem, felelt Ilonka. Nem ilyen jelek azok. Kegyelmedet szivgörcs bántja. S az is nagyon fájdalmas.

– Úgy-e? Mikor itt! itt! mintha egy vad farkas harapna bele! Hogy ököllel szeretném agyonütni.

S ütötte nehéz öklével a szivét, a minek a feldobogását az öltönyön keresztül lehetett látni. «Ez a kutya sziv.»

– Megengedi kegyelmes uram, hogy itt maradjak az ágya mellett, a hogy a fejedelemnő kivánja; szólt a türelmetlen beteghez Ilonka.

Bercsényi méregittas tekintettel fordult feléje.

– Azért küldték ide kegyelmedet hozzám, úgy-e, hogy orvosságot adjon be? Más halandó nem meri közelhozni hozzám a mérget? A kegyelmed kezéből majd beveszem.

– Nem az enyémből, kegyelmes uram. Nincs a kegyelmed bajának orvosságra szüksége. Nem kell ennél semmit bevenni.

– Nem? Hát csak flastrommal gyógyítják? Vagy sympathetica kurával? Ráolvasással? Mi?

– Eltalálta kegyelmed. Ráolvasással. A receptet a panaceához, a mit én hoztam, a fejedelem irta.

– A fejedelem? Hát tud valamit a fejedelem arról, hogy van a világon egy ember, a kit úgy hínak hogy Bercsényi?

– Olvassa kegyelmességed a választ erre a kérdésre.

– Ugyan mi receptet irhatott a fejedelem a bolondos Bercsényinek? «Áj, báj, kecskemáj; ha neked fáj: ebnek fáj!»

– Olvassa kegyelmed.

S odatartá elébe a fejedelem levelét s félkarját a feje alá tevé, hogy a világosság ellen fordulhasson.

A míg a levelet olvasta a beteg, megszüntek tagjaiban az ideges rángatózások. Azok helyett valami lázszerű reszketés borzongatta folytonos hidegrázással. Az utolsó sort mohó szomjepedéssel látszott elnyelni. A szemei megteltek könynyel.

Azután megfogta reszkető kezével azt a levelet s bedugta az inge alá: oda a szive gödre fölé, halkan dörmögve.

– Ez talán kiszabadítja azt a kutya szivet a farkas fogai közül. – Most már fázom.

Ilonka betakarta őt a medvebőrrel, a mi a térdére volt vetve.

– Szüksége lesz kegyelmességednek jó meleg fürdőkre; azoktól elmulik ez a nervozitás.

– Igazán elmulik? Nem kell meginnom azt az átkozott medicinát, a mit az orvos rendelt? A látásától is görcsöket kapok. Ha jót akar velem, asszonyom, hajigálja ki a medicinákat az ablakon.

– Ne tegyük azt kegyelmes uram. Lássa, a doctornak is van büszkesége. Ha azt megsértenők, de még olyan érzékenyen, ő is dühbe jöhetne, s ugyan szép dolog volna, ha doctor Wolffius is elkezdene rugdalni, kapálózni itt előttünk görcsökben.

– Hahaha! kaczagott fel Bercsényi, e merész tréfa által váratlanul meglepetve; «a doctor! rúgkapálózva! A megsértett doctor! Nagyon jó volt!»

S attól a kaczagástól egyszerre lepattantak a vaskapcsok szivéről, a mik azt szorongatták: nagyot nyújtózott és ásított utána. Ez annak a jele, hogy a görcsök elmultak.

Egészen magához tért. Halk, csendes hangon mondá Ocskaynénak:

– Milyen nyomorulttá lesz az ember, mikor a szive megfájdul.

– Kivált a kinek nagy szive van.

– Hát melyik az a nagy sziv?

– Az, a melyik egy ország terhét is elbirja.

– Nyomorúság! Egy szó alatt is összetörik. Egy diótörő is elég neki.

– Az itteni ködös levegő okozza azt. Jó volna ezt a helyet elhagyni.

– Ha magamtól is elszökhetném valahová. Jól van, jól. Oknélkül ment a fejembe a vér. A klimakterikus esztendő okozta. Nem tudom az érvágást tűrni: pedig a csizió azt tanácsolja.

– Tehát…

– Tehát kegyelmed azt véli, asszonyom, hogy valami fürdő kigyógyítja ezt a bajt egészen?

– Tapasztalásból tudom.

– Olyan sokat tapasztalt már? Nagyon köszönöm. Megemlegetem róla. Már most még egyre kérem kegyelmedet. Legyen szószólóm a fejedelemnél. Köszönje meg neki nevemben a küldött levelet. És azután kérje ki tőle, hogy engedjen elmennem ide a közel pöstyéni fürdőbe, azonnal szekérre ülök, a mint megvirrad. Ott maradok, míg a fegyverszünet tart. Mikor lóra kell ülni, ismét itt leszek mellette.

– Elvégzem, kegyelmes uram.