– Én még drágábban vettem. Egy sánczot adtam érte, a minek az árka tele volt halottakkal.
Gáspár úr nem tudta, hogy melyiket vegye kezébe a sok közül előbb.
– És ezt a marhasokaságú kincset egy ilyen gézengúz csak úgy egy kardcsapással megszerzi.
– Hát őseink ezt az egész országot nem kardcsapásokkal szerezték?
– Aztán mennyi pénzt akarnál kapni erre a zálogra?
– Nem sokat.
– Én pedig inkább sokat adok, mint keveset.
– Értem. A sokat nehezebb megadni valaha napján s könnyebben ott vész a zálog.
– Ördögöd van, hogy kitaláltad. No hát mennyit adjak, édes öcsécském?
– A mennyit akarsz.
– Jó lesz ezer arany?
– Csakhogy a pénzemet nem tartom idehaza nálam. Itt bizonyosan elrabolnák, felvernének érte. Jó lesz, ha foglalóba adok ötven aranyat?
– Az is jó lesz.
– De én ezt a kincsesládát sem tarthatom idehaza, mert rajtam rontanak érte. Tudod, hogy a mi ilyenféle ingó-bingóm van, azt ki szoktam vinni Lengyelországba, Krakkóba: ott biztos helyen van. Ezzel magamnak kell odamennem, s az sokba kerül.
– Viselem az utiköltséget.
– De kiséretet is kell magammal vinnem, hogy az úton ki ne foszszanak a hajdemákok.
– Megtérítem a katonák zsoldját.
– Azalatt meg a házam idehaza őrizetlen marad.
– Itt hagyom ezt a tíz huszárt, a kit magammal hoztam.
– Hát azok kinek a rovására esznek?
– Az enyimre. Mindennapra kijár nekik egy arany.
– Ha ne ha.
Az lett belőle, hogy «egy dénár, két dénár, neked semmi se jár», Ocskay nemhogy kapott volna ötven arany foglalót, hanem még ő fizetett huszat Gáspár uramnak.
– Aranyos ember vagy, édes fiam. Aranyos ember. Ugy-e bár, itt maradsz vacsorára?
– Ha lesz egyéb is, mint fekete retek.
– Ne busúlj, drága kincsem, olyan vacsorát kapsz, hogy a körmödet is megnyalod utána. Szereted-e a szép asszony főztét? Mondd csak, mi a kedves eledeled? Megkészíttetem, ha a föld alól teremtem is; ne félj, angyalkám. Megyek; kiadom a rendeletet. – Nem zárjuk be addig azt a ládát?
Attól félt, hogy Ocskay kilop belőle valamit. Úgy tekintette már azt, mint a sajátját.
Ocskay nevetett s kituszkolta Gáspár urat.
– Siess, mert éhes az ember. Aztán a mi jó és drága, hozasd elő.
Gáspár úr szaladvást iramodott ki a szobából, hogy mentől hamarább visszatérhessen.
– Mindjárt itt lesz a szép asszony főzte, kiálta visszatéret még az ajtóból.
– Hát mégis csak van asszony a háznál?
– Nem mondtam én, hogy nincs. Csakhogy nem minden bolond ember számára van itthon. Aztán én nem igértem neked mást, mint jó vacsorát. Punktum. Azontúl semmi. Az én házam nem fürdőház; azt mondom.
– No jól van. Hanem már most hát nekem adj irást in optima forma ezekről a zálogba tett holmikról, s azon ki legyen téve minden egyes darabnak a neve, formája, és a többi.
– Hát hisz azt bolond nélkül is tudom. Ezt bizd reám. Tudom én mindennek a nevét. Ez bracelet, ez reliquiarium, ez diadema. Fel lesz irva, kiben van saphir, kiben smaragd, opál; ne félj, semmi ki nem lesz cserélve, ha egyszer visszaváltod. Egész életemben mindig ezt tanultam. Úgy értek hozzá, mint egy ötvös. Soha se gazdálkodtam lábasmarhával, mindig csak arany- és ezüst-marhával, ebbe nem üt bele a dög; széna se kell neki, mégis kitelel. Nézd, milyen gyönyörű billikom, mekkora türkizek benne! Micsoda remek csatt. Ezt egy fejedelem viselte valaha! Meg ez a pendeloque! ezekkel az igazgyöngyökkel. Ismerem a munkát. Nem csinál ilyet más, mint Benvenuto Cellini. – Elenchust csinálok róla; egész éjszaka fenn leszek mellette.
Ezalatt egy kopott ruhás csatlós bejött s elkezdett teríteni az asztalon. Gáspár úr nem szándékozott a vendégét az ebédlőterembe fárasztani. Ott bizonyosan nagy rendetlenség lehet. Itt is jól lehet lakni a kis szobában, csak legyen mivel.
– Hát aztán csak kettőre terítenek? kérdezé Ocskay.
– No hát mi bajod vele? Én, meg te, az kettő – Bécsben is.
– De én úgy tudom, a hol háziasszony van, az együtt szokott az asztalnál ülni a vendéggel. S te magad mondtad, hogy van.
– Van hát! No hát itt van. De hát ahhoz neked semmi közöd. Az én menyem tisztességes asszony, annak az ilyen garázda, korhely, csélcsap kákompillével, mint te vagy, semmi dolga.
Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni és ha már átvette volna Ocskaytól azokat a kincseket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna, hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül.
– Jól van öreg, jól. Tudom én azt, hogy minden ember tele van erkölcscsel, a ki te hozzád tartozik. Hanem hát megállj: majd mutatok neked még valamit.
– Ugyan mit mutatsz még nekem?
– Gyere ide ehhez a ládához. Hát úgy-e, hogy sok szép kincs van itten?
– Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt.
– Tehát ezekre, a miket itt látsz: adsz nekem ezer aranyat zálogbérül?
– Megmondtam már.
– No hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, a mit nem mutattam meg. Most idenézz.
Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay s arra a belső lemez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel birt; a rejtek tele volt gyémántos, rubintos gyűrükkel, lánczokkal, diadémokkal; gyöngysorok egész pamatszámra, álomnak is képtelen kincshalmaz egy rakáson.
– Hűh! szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a tíz körme egyszerre markolásra görbült. Ezt is mind raboltad?
– Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a hét fejét, úgy vettem el tőle.
Igaz, hogy biz azokat őrizte egynehány tűzokádó ágyu Wsetin várában.
– Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem.
– Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer aranyat adsz arra, a mit már látsz, a vason keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod elfogadni, nem is vagyok kénytelen itt hagyni, elfér mind az iszákomban, magammal hordhatom lóháton. Kell? Nem kell?
Gáspár urnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált olyan olcsón adják, a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, a hol beszakad alatta a föld, s összecsukódik a feje fölött, akkor potom zálogárban itt maradna ez a temérdek sok kincs mind.
– Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drágakő féle, meg ezek a gyöngyök?
– Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban. Azt mondod, úgy értesz hozzá, mint egy ötvös.
– Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz? Édes tuba galambom! Könyvet adnék, hogy olvasgasd, ha volna. Szereted-e a muzsikát?
– Magam nem értek hozzá.
– No hát majd lesz más, a ki ért hozzá, gyönyörüséges szép öcsém. Egyben itt lesz.
Azzal az öreg maga kezével helyezett az asztalra még egy pár czintányért, evőeszközöket, poharat, sótartót hozzá.
– Mindjárt jövünk! Azzal kiment.
Tehát már többen jönnek!
Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben huzva a válla közé.
– Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák!
Tehát többen hozzák.
Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a gyertyát. Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban is megtalálja minden ember. A mellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre az ólomkalamárist, az összehajtott iv papirost; még egy ókulárét tett fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves ékszereket.
Azonban felhozták a lukullusi nagy vacsorát. A szépasszony főztét. Maga a szépasszony is megjelent, a hogy illik, kimenteni magát a vendég előtt, hogy olyan rossz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rossz volt. De hát a szépasszonynak minden főztét jónak kell találni, mikor maga főzte.
Ozmonda valóságos falusi háziasszony volt; egyszerün öltözve, a köténye szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arcza piros a tűztől, mert a tűzhelytől jött; igazi derék kis falusi menyecske: a milyennek Szunyoghy Gáspár uram menyének szokás lenni.
– Ah! jó estét Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam kegyelmedet. Ezzel üdvözlé házuk vendégét Ozmonda.
– Talán rám sem ismer?
– Bizony csak alig-alig. Mi hozza kegyelmedet mi hozzánk?
– Látja kegyelmed. Egy kis zálogügy az apósával.
– Hát már kegyelmed is kölcsön vesz pénzt?
– A hadaim zsoldját kell fizetnem s másunnan nem kapok.
– Eresztené őket szélnek.
– Ők nem eresztenének ám.
– Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránkhoz. Apám-uram méltóztassék.
Gáspár úr épen még egy harmadik nagyítóval is dolgozott, egy antik ékszeren a művész nevét betüzgetve.
– No csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok. Majd én utoljára magam elé veszem a tálat.
Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy suttogva is beszélgethettek.
– Volt kegyelmednél megint a fehér barát? kérdé Ozmonda.
– Micsoda fehér barát?
– Az, a kinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza.
– Nem volt. Különben is barátnak nem hiszek többet.
– És így apáczának sem? Hát nem mondtak igazat?
– Bezerédy rajta vesztett!
– Mert előbb járt a nyelve, mint a lovának a feje. Okos ember előbb tesz, azután beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket?
– Bezerédyt?
– Meg a sógorát és az ezredesét.
– Hihetetlen!
– Persze, hogy hihetetlen, mert apácza mondja. Itt van nálam az itéletük párban. Egerből kaptam.
Ocskay ajka reszketett, a míg e halál-itéleteket végigolvasá.
– Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi, súgá Ozmonda.
Ocskay előtt kigyótánczot jártak a sorok.
– No hát, drága öcsém uram! rivallt közbe egy szörnyű nyájasan recsegő hang: kegyelmed se nem eszik, se nem iszik?
Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az asztalnál. Mikor került oda?
Ő előtte bizony megfagyott a czintányéron a tokány. Egy falat nem ment le a torkán.
– Talán nem jó az a tokány?
Biz az kozmás is volt; de nem az volt a fő hibája: hanem az a halálitélet hozzá. Ocskay egy eczetes zöld paprikát dugott a szájába, azt rágta össze, hogy enni lássék.
Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Teletömte a pofáját hussal, felugrott az asztaltól, visszafutott a ládához s ott rágta tovább, egyet-egyet harapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az aczélráspolylyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben?
Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem izlett.
– Megkapta kegyelmed az én levelemet? kérdezé Ozmonda suttogva.
– Az hozott ide.
– Csak az?
Ozmonda nagyot nevetett.
– Ugyan ne vihogjatok annyit! mordult fel Gáspár úr, mind belekonfundáltok a studiumomba.
– Hát valamivel csak kell mulattatni a vendéget.
– Hozd elő a hegedűdet s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a muzsikát, s az engem sem zavar.
Ozmonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette; aztán félrehajtotta rá a fejét, oly csábosan, negédesen, s rákezdte a nótát:
«Ne szomorkodj, légy víg!»
Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztriczei kastélyban látott viziók.
Aztán a többi:
«Kinek van, kinek van karikagyűrűje.»
– Ugyan menjetek a pokolba azzal a czinczogástokkal! Most a te «karikagyűrűd»-et irtam be ide az elenchusba, solitaires gyűrű helyett. Ha muzsikálni akartok, menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom a harmadikba, a honnan nem hallik ide a czinczogás.
Jó ember ez a Gáspár úr, addig, a míg a klenodiumokat végigszemlélgeti.
Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira elmentek a házba, a mennyiről a muzsikaszó ide nem hallatszott. Az Ozmonda szobája lehetett.
A szép hölgy ott is csak folytatta a nótákat, míg arra került a sor, hogy: «Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem, piros leszek, Piros leszek, mint a rózsa, Rám illik a babám csókja.»
Ocskay Lászlónak eszébe jutott Czinka Pannának a jó tanácsa.
– Ohó! lovag uram! szólt Ozmonda, eltaszítva őt magától: ez nem Deliancsa, a czigány leány!
Ocskay lelke belejutott abba az örvénybe, a mely sodorja az embert magával alá egész a mélységek fenekéig.
Megragadá a hölgy kezét.
– Ozmonda! Te egy kegyetlen játékot üzesz velem.
– Én nem vagyok oka, ha játék.
– Már egyszer őrültté tettél. Futó-bolond lettem miattad.
– Hát én nem lettem az te miattad? Nem én kerestelek-e fel mindenütt: a ki futottál előlem, a ki elbujtál előlem?
– De most rám találtál?
– Oh nem! Az az Ocskay László, akit én kerestem, a kit én birtam valaha: az nem te vagy. Mikor legközelebb vagy is hozzám, egy egész hideg ég áll közöttünk. Te az égben jársz, én a földön.
– Az égben? szólt Ocskay nagyot sóhajtva; hajh, ott már nekem nagyon kevés dolgom van. Megcsömörlöttem a mannától. Paradicsom-undor állt belém. Szégyenlem a ragyogást. Rossz szivem lett. Olyan rossz, mint a tied. Összeillünk.
– Hm. Tudnék én valamit mondani.
– Mondd el.
– Mikor a temesvári táborban találkoztunk, akkor magadtól is ki tudtad azt találni.
– Mert ki hagytad találni.
– Ki hagytam találni, mert akkor volt valakim, akit megcsalhattam érted; de most csak magamat csalhatom meg.
– Nem értelek.
– Akkor buta vagy. Tehát hadd rágom a szádba. Akár egy nehézfejű iskolásgyereknek. Ausztriában, az osztrák törvények szerint, egy katholikus és egy protestáns között való házasság semmis és érvénytelen.
Ocskay minden idegein, mint a galvanütés, vonaglott végig ez a szó. Összeborzadt.
Honnan jön reá ez a hideg? Talán a falak fújják rá ezt a légvonatot?
Nagyot hallgatott és hosszan elbámult a végtelen semmibe.
A mély, feneketlen sötétségből két égő csillag világított eléje, a mik egyre közelebb jöttek hozzá, a csillagtávol billió mértföldnyi távolából egész oda, oda a közelébe: Ozmonda szemei voltak azok.
Oh, milyen szédítő mélység van egy ilyen égszinkék ragyogó szempárban! Bele kell esni…
Sokáig hallgattak mind a ketten.
Az óra tizenegyet vert éjfél előtt. Annak az órának is épen olyan berozsdásodott hangja volt, mint a gazdájának.
Ocskay Ozmonda keze után nyult, s azt suttogá neki:
– Mikor mégy vissza Pálffy bánhoz?
Ozmonda szemeiben az a két vészcsillag nagyot lobbant. Megnyilt már a fényokádó örvény.
– A mikor te parancsolod, súgá odasimulva Ocskay vállára. Ez órában, ha úgy kivánod.
– Valami izenni valóm van hozzá.
Ozmonda fölkelt a helyéről és bezárta az ajtót.
– Mondd el.
Senki sem háboríthatta őket.
Az öreg úr ott ült a kincsek között, s azt onnan meg nem mozdítja semmi.
– Mit izensz? Beszéld el. Szóljunk csendesen.
S beszéltek csendesen.
Nagyon sok izenni valója lehetett Ocskay Lászlónak Pálffy bánhoz, mert még a hajnalsugár is ott találta, a mint suttognak csendesen.
Épen nyolcz órát recsegett a régi fali óra, mikor Ocskay Lászlónak eszébe jutott, hogy még egy Szunyoghy Gáspár is van a világon, a ki meglehet, hogy maga is csupa carbunculussá vált a sok gyémánt és rubin között.
Biz annak a szobájában még akkor is égett a gyertya, pedig már egészen világos volt odakinn.
– No az ördögök tánczoljanak a nyakadon! Ezzel fogadta jó reggelt fejében a gazda a vendégét. Nekem ugyan rossz éjszakát csináltál. Egész éjjel nem hunytam be a szememet; mind a te czókmókodat irtam össze. Soha ennél több irkafirkám életemben nem volt.
Az igaz, hogy egész codicillus volt a leirása a zálogban hagyott drágaságoknak.
– De még le is kellett újra irnom. Az egyik példány veled megy, a másik itt marad. Ird alá, hogy láttad.
Ocskay bele sem tekintett a lajstromba; oda irta a végére, hogy «láttam.» A magáét beledugta a tarsolyába.
Azután átadta a láda kulcsait Gáspár urnak.
– A rejtekben levőkért kapsz megint egy ezer aranyat. Itt van az irás róla. Hanyadik van ma? Ötödik szeptember. Husz nap mulva érte jöhetsz.
– Itt leszek minden bizonynyal.
– Ha addig el nem visz az ördög.
– Ne félts tőle: jó emberem az nekem.
Ozmonda fölhordotta a csatlóssal a reggeli lakomához valókat. Maga kedves háziasszonyi pongyolában jelent meg. Még akkoriban nem itták a kávét: korhelylevesen kezdték. (Sok mai ember nem is tudja talán, hogy mi ez? Káposztalé játsza benne a főszerepet.)
– No hát mi ez? pattogott Gáspár úr. Korhelylevessel traktálsz ma bennünket? Azt gondolod, minden ember hajnalig tivornyázott, tánczolt, dorbézolt az éjjel? Ostoba asszonynép! Hosszú haj, rövid ész! Ugyan hoztok-e még valamit?
Ez a hajdunak szólt, a ki egyre hordta fel az asztalra a liptói brinzás döbönt, a lépes mézet, a birsalma liktáriumot, a füstölt pisztrángot, meg a malaczkocsonyát.
– Egy kézfogóra elég volna!
Azzal elkezdett a hajdura pörölni tótúl. Ez a legválogatottabb neme a gorombáskodásnak: tótúl pörlekedni.
– Jaszná sztrela gladova! Ti, sztari opicza. Ti!
Ott volt már a zsebében a kincses láda kulcsa! Lehetett már gorombáskodni kedve szerint.
– No öcsém! a lovaid nem akarnak várni, rég be vannak fogva az udvaron. Nem indulsz még?
– Sietek már.
– Hát csak eredj! Menyemasszony, takaríttassa el az asztalt!
De bizony Ozmonda nem fogadott szót; hanem az eltávozó Ocskay karjába kapaszkodva, úgy kiséré azt ki a tornáczig, s odáig is sokat suttogott a fülébe.
Gáspár urnak többszörösen kellett figyelmeztetni Ocskayt, hogy üljön fel már, mert a lovai nagyon ugrándoznak.
Csak hogy nem kergette már.
Ocskay pedig, mielőtt kilökette volna magát az ajtón, visszafordult az öreghez, s azt mondá neki:
– Kedves czimborám. Mondanék még egyet. Odahaza sztropkói váramban van nekem még egy kis ezüstmarhám is, a mit szintén szeretnék a gondviselésed alá bizni.
– Hogyan van, kedveském, angyalkám? Hogyan mondod? rebegé Gáspár úr s Ocskay kezét odavonta a keblére s bedugta a bekecse alá, úgy dédelgette. Micsodácskád van te neked még otthon?
– Abból a wsetini szerzeményből az ezüstféle, a mit nem hordhatok mindenütt magammal, mert nagyon sok.
– Mennyi lehet?
– Nem méregettem biz én mázsával, csak azt tudom, hogy Wsetinből négy társzekéren küldtem haza: hat ló volt mindenikbe fogva.
– Négy társzekér ezüst! Jaj, te aranyember! Kincsbányába törtél be. Akár csak nagypénteki lidércztűz vezetett volna rá! Idehozd mind. Én biztos helyre teszem. Soha senki meg nem kapja. Gyere ide hozzám. Lakjál nálam. Holtig eltartalak. Tekintsd a házam a magadénak. Invitálja meg kegyelmed is, menyemasszony, a kedves uramöcsémet. Legyen szerencsénk minél hamarább.
– Három hét alatt itt vagyok, mondá Ocskay, kezet szorítva az öreggel is, a menyével is.
Azzal, az itt maradó csatlósainak kiadva az utasítást, szekerébe vetette magát s egyedül visszahajtatott Zsolnára.
Mikor Ozmonda és az ipa a lépcsőgádoron visszalépdegéltek, azt mondá Gáspár úr magában:
«A czudar zsivány.»
Azután pedig egész fenhangon mondá Ozmondának:
– Mit szólsz? Nem vágják le addig a nyakát?
Vannak olyan boszorkányos esteli bogarak, a mik alkonyatkor a mezőn járó embert körüldongják, mindenhová elkisérik, hasztalan űzi, csapkodja őket, el nem maradnak tőle.
Néha egy nótát ki nem tud az ember a fejéből verni. Ott énekel az folyvást a fejében, el nem tudja hagyni, még mikor magában imádkozik is, erre a nótára fújja azt is. Néha meg egy-egy szó, egy mondás üldözi az embert, elverhetlenűl, makacsabbúl, mint az a veszett cserebüly.
Ha Ocskay László ezt a szót meg nem hallottá tudta volna tenni: «Ausztriában nem érvényes a katholikus és a protestáns közötti házasság».
Ki innen! Ki a fejből, a szívből, a vesékből, átkozott gondolat! – Visszatért az megint. Megitta a borral, felszítta a mezők illatával, a szemtelen pacsirták mind azt énekelték a levegőben, – egygyel több csábító varázs, mely a csillagokat lecsalogatja az égből, hogy szeressenek aláhullani a földre, pedig csak addig csillagok, míg odafenn vannak, ha ide leestek, lesz belőlük idomtalan hideg kő.
Ocskay összeszedte a megmaradt kuruczait s elindult velük együtt Sztropkóra.
Senki sem küldte oda, se Bercsényi, se a fejedelem.
A felesége sem írta neki egy szóval se, hogy «jőjj».
Terve volt-e? Maga elől menekült-e?
Terve volt. Nem zavarta már ki őt abból semmi. Meglehet, hogy nem látta előre, mily végtelen keserűség fog abból támadni, ha ez a terve sikerül. Meglehet, hogy tudott valami megnyugtató gondolatot találni, a miért jövendőjét fölépítse. Vagy semmi sem vezette már, csak a lánczaikról elszabadult szenvedélyek. Utánuk dobta a gyeplőt, mikor megvadultak s már most azok aztán viszik!
Otthon épen nem várták. Ilonkát egészen meglepte férje hazaérkezése, különösen az, hogy ilyen nagy fegyveres kiséretet hoz magával, holott ezen a tájon híre sincs az ellenségnek. Járnak-kelnek ugyan száguldozó csapatok a megriadt hadból, de azok mind kuruczok, nem lehet tőlük tartani. Mi oka lehet Ocskay Lászlónak, hogy kétszáz lovassal kisértesse magát, mikor a feleségét jön látogatni?
Férj és feleség pedig egymásnak az arczából olvas. Titkos irás az arcz, de annak, a ki a kulcsát bírja, nyitott könyv.
– Mi történt, hogy olyan véletlenűl megjöttél? kérdezé az asszony.
– Ejh, hát nem örülsz-e annak, ha haza jövök? felelt a férj.
Aztán észrevették magukat mind a ketten, s mosolyra fordíták a tekintetüket s megcsókolták egymást.
(Csengett e közben az a nóta: «Rám illik a babám csókja.»)
Hisz az ilyen találkozásnál örülni szokás.
– Régen láttalak benneteket, mondá Ocskay. Mit csinál a kis ember?
A legkisebbet csak egyszer látta még, a mióta világra jött. Ilonka vitte utána a táborba.
– A kis ember bizony roszul van.
– Talán csak az, hogy foga jön, de meglehet, hogy valami ki akar rajta ütni. A bába sem tudja még megmondani.
– Ezért volt olyan bús az arczod?
– Ezért.
– Menjünk oda, hadd látom.
Ilonka odavezette férjét a kis betegéhez, a kit még mindig ölben kellett hordani a dajkának. A kis ember nagyon rosz volt ma, egyre sírt, s olyankor minden gyerek rút. Az apja megcsókolta az arczát a kis fiúnak, a mitől az még siránkabbá lett. Ilonka megjegyezte, hogy az apai csók nem volt ezúttal oly hosszan odatapadó, mint máskor. Azután ő maga vette a karjára a kis babát s tudott vele mindenféle bűbájt elkövetni, a mitől a gyermek elcsendesűl: kigömbölyödik az arcza, a szemei felragyognak, a szája visszakapja csigaalakját. Várta, hogy az apa most csókolja meg, mikor kis angyalka lett belőle. Nem jutott neki eszébe. Csak annyit mondott, hogy az nagy baj lenne, ha most valami küteget kapna a gyermek.
Ilonka aztán nagyot bámult nagy léleklátó szemeivel a férjére, mit akar ezzel mondani: «nagy baj lenne, ha ez a gyermek valami küteget kapna»? Hiszen bizonyos, hogy annak ez nagy baj, de hű gondviselés mellett elmulik veszedelem nélkül. De talán másnak is baj? Kinek?
Azonban hát meg volt az ok a bánatos, aggodalmas arczhoz, nem kellett azt keresni.
A nagyobbik fiát nem engedte Ocskay maga elé hozatni; a kisebbiknek a baja ragályos lehet, s azt már ölelte. Félő volt, hogy a ragályt átoltja a nagyobbikba is, ha apai göngédségében részelteti. Azzal csak csak úgy az ablakon keresztül beszélt.
– Hát anyád hol van? kérdezé egyszer Ocskay, széttekintve s bámulva, hogy a nagyasszony hiányzik a kedvencz unokája mellől.
Ilonka arcza egy pillanatnyi zavart árult el.
– Édes anyánk haza ment Lévára. A számtartója a gazdasági ügyek végett sürgetősen kérte, hogy menne haza.
A szemei tagadták, a mit a szája mondott.
– És mikorra igérte, hogy visszajön?
Ilonka arczán még nagyobb lett a zavar.
– Talán az őszszel, szüret után.
De most már az ajkai is elárulták, hogy valami elhallgatott baj van odabelül, a sírást elfojtó rángatózás látszott rajtuk.
Itt valami háborúság esett! gondolá Ocskay s aztán töprengetett annak az okain.
Azonban elérkezett az est. Vacsorához hivták az uraságokat. Házi káplán, plébános, hopmester, tiszttartó együtt szokott ülni az asztalnál a vár urával, azok már ott voltak az étteremben.
Alig ültek le az asztalhoz, a midőn megszólalt az estharang. Ocskay buzgó katholikus volt. Szokása volt, a mint a harangszót meghallá, az evőeszközt letenni s aztán imára kulcsolni a kezeit az arcza előtt. S ingerűlt volt, ha valaki ilyenkor ránézett. Ellenben nagyon megvárta az asztaltársaság pápista tagjaitól, hogy ők is imádkozzanak magukban, a kálvinisták pedig azalatt ne csörömpöljenek kanállal, kés-villával.
A mint ima végeztével az összetett kezeit elvette a szemei elől, csak akkor vette észre, hogy Ilonka eltünt az asztalfőről.
Egy kicsit neheztelt érte. Ez mégis túlságig vivése a kálvinista puritanismusnak. Mire való ez? Felkelt és utána ment a belső szobájába.
S a mint a nyitva feledett ajtón betekintett, a bámulat megállítá lépteit. Ilonkát ott látta térdepelni az imazsámolyon egy Boldogasszonykép előtt, s még hallhatá az Ave Mária végszavait: «imádj Istent érettünk…»
Megrendült egész valója. Odasietett az asszonyához, a mint az Áment kimondá s felölelé térdepeltéből.
– Mi ez? Te a szűz Máriához imádkozol?
Ilonka odaborult férje keblére s nagyot fohászkodott.
– Nem bírtam tovább kiállni azt a gondolatot, hogy én más templomba járjak, mint a hová te jársz, hogy a kis fiamnak ne én tanítsam a vallást, s áttértem a te hitedre.
Ocskay úgy érzé magát, mint mikor a rosz, vásott kölyket az édes apai áldásteljes kéz egy pár egészségre váló vesszőütéssel eszére téríti, «nesze virgács! te semmirekellő»!
Lopni indultatok! Körülkertelt tilos paradicsom almafájáról lopni! Nesze virgács!
Most aztán súgjátok-búgjátok egymásnak, hogy «Ausztriában a katholikus férjnek nem hitvese a protestáns feleség!» – A feleség is katholikus már.
Az egész szenteknek egyességét hallotta chorusban kiáltani a feje fölött. «Estél lefelé, mi megragadtunk, felemeltünk!»
Minő nagy áldozat volt ez ettől az asszonytól! Ha te férfi, földi hazádat készülsz elcserélni, ő elcseréli inkább a mennyei hazáját s megakadályoz abban, a mit tenni akarsz.
– Mikor történt ez? kérdezé Ocskay.
– Mult úr napján, szeptember ötödikén.
– Reggel, az első harangszónál? sietett Ocskay kérdezni.
– Akkor. Te megálmodtad talán?
– Igenis megálmodtam.
Épen akkor sugá a fülébe Ozmonda: «A katholikus férjnek nem felesége Ausztriában a kálvinista asszony.»
Milyen hirtelen kezük van az odafenn levőknek!
Danolhatja már az éjbogár, hogy «Három piros kendőt veszek!»
– Ezért hasonlottál meg az édes anyáddal? kérdezé Ilonkától, erősen magához szorítva a hű teremtést.
– Ezért.
– Ő soha sem fog tehozzád visszatérni.
– Soha. Kitagadott, elátkozott.
– S te eltűrted az ő haragját, az ő anyai átkát, hogy semmi se válaszszon el tőlem többé. Óh, milyen nagy lelke tud lenni egy asszonynak!
– Csak a tieddel akar egyenlő lenni.
Ocskay félrefordítá az arczát. Ez a szó arczulverés volt neki. Roszabb a szégyen-pironságnál az érdemetlen dicséret.
Odahajolt s lecsókolta a könyeket a felesége szeméről. Igazán szentelt viz!
Ebben a pillanatban egy új – nem, nem új: a visszatért régi világban érezte magát. Hányszor találta ő fel elhagyott nemesebb részét lelkének ez asszony közelében! Most ujra visszakerült hozzá. Elfelejtett haragot, büszkeséget, őrjítő szenvedélyt, mindazt, a mi lángol, a mi fölindulást csinál s megolvasztja a gyémántot, a férfijellemet; az egész vulkántüzet ki tudta oltani két ilyen kicsiny könycsepp!
Ezen a napon Ocskay ismét boldog ember volt. Kincset talált ember. Otthagyta a kincseit Budetinban: az a másik ki van fizetve, nem adósa neki. Itthon nagyobb kincset talált annál, nincs szám, a mi annak az értékét ki tudja fejezni, – és feltalálta saját magát: az is nagy drágaság! A ki azt elveszti, ugyan keresheti!
Ilonka beteg gyermeke mellett töltötte az éjt.
Korán reggel azzal az örömhirrel jött a férjét felkölteni, hogy a kis ember már egészen jobban van, foga jött, az kinozta meg annyira, már vége van a láznak, nem lesz belőle kanyaró.
S ezzel az örvendetes fordulattal aztán egyuttal a nagyobbik fiu is fel lett szabadítva a keserves vesztegzár alól.
Micsoda ugrálás volt, mikor az anya megmondta neki, hogy szabad átmenni az apához! Dehogy várta meg, hogy felöltöztesse valaki! Kiugrott az ágyából s úgy futott mezitláb, egy ingecskében az apa szobájáig: odabujt melléje az ágyába; ölelte, csókolta, el nem eresztette. Még akkor is átölelve tartotta a nyakát gyönge kis karjaival, a mikor elaludt a keblén. Fel is kaczagott néha az álmában, hítta az öccsét: itthon az apa! – suttogott neki: «Kedves Ferikém!» Egyszer meg sírva fakadt, Ocskay megcsókolgatta az arczát; arra aztán megszünt sírni, még jobban odabujt mellé s kis kezével az arczát czirogatá.
Nem hangzott többé Ocskay fülébe a nóta: «Három piros kendőt veszek!»
Egész nap boldog volt.
Van valami mennyei varázs abban az otthonban! Ezen a büvkörön nem tudnak a kisértetek keresztültörni.
Eltöltött egy egész hetet otthon. Eljárt vadászni, a gazdaságát bejárta; szántatott-vettetett; rendeleteket adott ki, mint aki nem gondol többé arra, hogy ezt a birtokot nagyhamar el is veszítheti. A századait szétosztotta a falvakra.
Futárjai jártak-keltek azalatt Egerbe, Érsekujvárra, a fejedelemhez és Bercsényihez, s meghozták, hogy mi hir van odakinn a zavaros világban? Tökéletes chaosz volt. Mindenki kergetett egy másikat, a míg maga szaladt egy harmadik elől. A háboru csak úgy pásztánként folyt, mint a nyári eső.
Saját ügye felől nem mert tudakozódni senkitől: mindenkitől tartania kellett. Pedig nagyon szerette volna megtudni, hogy milyen indulattal vannak iránta a fejedelem udvaránál?
Egyszer aztán Egerből visszatérő futárja hozott neki egy csomagot doktor Wolffiustól. Ezt valódi jó barátjának tartá.
A felbontott csomagban pedig talált Ocskay – kávét és semmi mást. Egy betü irást sem hozzá.
Mit akar ez jelenteni? Doktor Wolffius nemcsak, hogy igen jól tudja, hogy se Ocskay se felesége a kávét nem iszszák: töröknek való kotyvalék az; de ő saját maga a legnagyobb ellensége a kávénak, a mit lassan ölő méregnek nevez, s mindenkit elrémit tőle.
Rájött. Kitalálta. «Cave» latinul azt teszi hogy «vigyázz magadra»!
Ismét zúgni kezdett a feje. – Előszedte Blaskovich és Pestvármegyei leveleit s ujra elolvasá. – A lőporos zsákon igen jól lehet aludni, a míg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne?
Szégyenleni kezdte, hogy olyan gyönge volt, hogy fele utján megállt. Asszonyköny, gyermekfecsegés szétzavarta furfangosan kiszámított tervét. Pedig hiszen ezek is ép úgy fenyegetve vannak, mint ő maga. Ha az apát notába ejtik, a feleség és a gyermekek is földön-futókká lesznek, s ha nagyobb veszedelem éri az apát, még el is zárják őket. Bezerédy és társainak példája nem volt-e elég?
Minek ez a tétovázás?
Sokkal több lépés történt már előre, mint hogy vissza lehetne térni!
Felkereste Ilonkát. Ott találta őt a gyermekei szobájában.
– Fontos szavam van hozzád. Nekünk, minden megmozdítható értékünkkel együtt, rögtön el kell hagynunk ezt a kastélyt.
Ilonka elsápadt, s hült ajkkal rebegé:
– Futnunk kell innen? – Ki kerget bennünket?
– Még magam sem tudom. De sejtem, hogy nem maradhatunk itt békében. Azért jöttem ide, hogy elvigyelek benneteket magammal.
Ilonka a rémület indulatkitörésével ragadá meg férje kezét.
– Ocskay! Mit akarsz tenni?
Ocskayval tudatta ez a hang, ez a tekintet, hogy a lelkébe látnak. Takarózni akart.
– No hát mit akarok tenni? Micsoda nagy dolog?
– Óh én nem tudom kimondani annak a nevét. Az rettenetes egy szó. De neked nem szabad azt megtenned Ocskay; vagy halva láss engem előbb.
– Őrült vagy-e? Miről beszélsz?
– Nem, nem, nem! Nem viszesz bennünket oda!
– De hová? Asszony!
Ilonka felkapta a karjára bölcsőben alvó kis gyermekét, a másikat megragadta karjánál fogva, aztán visszarohant a férjéhez, s térdre veté magát előtte.
– A Krisztus kínszenvedéseire kérlek, Ocskay. Szűz Mária hét sebeire kérlek, édes uram, egyetlenegy boldogságom, életem, mindenem. Ne vigy a kárhozatra mindnyájunkat, magaddal együtt! Nézd a gyermekeidet. Ezt a két ártatlant, aki még nem vétett se Isten, se ember ellen! Ne öld meg őket örök életükre! Ne hagyj rájuk egy rettenetes örökséget!
Ocskay kőszoborrá érzé magát zsibbadni. Nem birt elfutni ez előtte térdeplő csoport elől. Nem birt felelni. Az anyja által feltartott kis poronty úgy nyujtotta feléje kezeit, esdekelve, míg a nagyobbik, átnyalábolva egyik lábaszárát, úgy iparkodott őt fogva tartani.
– Ugy-e apám! Nem megyünk labanczot játszani?
Az igazmondó gyermekszáj kiejtette a rejtegetett szót.
Ocskay nagyot nevetett. Kinos nevetés volt. Mintha a gyermek szavára tenné.
– Bolondság! Dehogy megyünk, fiacskám. Ilonka, szivem, csendesítsd le az apróságokat. Ez nem gyermekeknek való scéna. Aztán majd menjünk át a másik szobába, ahol csendesen beszélhetünk erről.
Ilonka bölcsőjébe fekteté a kisebbet, s a nagyobbikra ráparancsolt, hogy maradjon mellette és ringassa. Aztán bátor léptekkel, elszánt tekintetü arczczal követte férjét a mellékszobába.
Amint egyedül maradtak, Ocskay egyszerre, indulatosan odafordulva nejéhez, érdes hangon mondá:
– Neked az anyád beszélt valamit felőlem?
– Igen.
– S te ezért vesztél vele össze?
– Ezért.
– És nem azért, mert pápista lettél?
– Az később történt.
– Ezért hagyta el a házadat haraggal?
– Nem úgy. «Én küldtem el» őt a házamtól haraggal Én mondtam neki, hogy soha ne lássuk többet egymást!
Ocskay hüledezett. Ezt az asszonyt ő még nem látta soha! Őtet, Ocskayt, meg nem verte még, meg nem félemlítette még soha senki. – Mostan verik, s egyik ijedtségből a másikba ejtik.
– Oly hirt mondott rólad, folytatá az asszony, a miért elkergetem magam elől a saját édes anyámat is és nem nézek rá többet soha.
Ocskay most látta, hogy mi lakik ebben a szivben! Oda nyult Ilonka keze után s egy vezeklő bágyadtságával hajtá le fejét, halkan rebegve:
– Engem nagyon eláztattak a fejedelem előtt.
– De te tisztára mosod magadat?
– Nagyon sok ellenségem van és nagy, igen nagy emberek.
– Soha sem féltél ellenségtől. Nem számláltad, hányan vannak? s nem mérted singgel, milyen magasak? Győzd le őket!
– A fejedelem maga ingerült ellenem.
– Ez nem ok arra, hogy őt elhagyd. Te! A Rákóczy mennyköve! A népnek félistene! Minden imádságba belefoglalt nevü ember! – Nem! Az nem történhetik meg!
– Hallgass meg! Oly ártatlan vagyok minden árulási büntől, mint a ma született gyermek; és mégis annyira ellenem van támasztva minden külső látszat, hogy ha törvény elé állítanak, még védeni sem tudom magamat. Egy szó nem igaz abból, amit vádképen a fejemhez vágnak és mégis egy szót sem tudok abból elhárítani. Nem tudom, hol kezdeni a védelmemet.
– Én talán tudom. – Ne haragudjál meg érte, édes jó uram, ha én te neked most tanácsokat osztok. – Hidd meg nekem, hogy sok keserves álmatlan éjszakákon át tusakodtam én e fölött magamban s nem volt senkim, a kivel közöljem, mint ez a kis ártatlan csecsemő ott a keblemen, a ki még szót nem ért. Annak zokogtam el vértveritékező kinos óráimban: óh te kis néma lélek, súgd meg nekem, mit tegyünk itt? – Mit is mondott? – Eredj oda, Ocskay László! a hol vádolnak; – lépj oda az ellenségeid közé és hivd fel őket: «Ki vádol, mit tud ellenem?» Kérj birát, kérj törvényszéket s állj meg előtte felemelt fővel. Beszéljetek! Ha megjelensz közöttük, mind elnémul. – Mit tudnak ellened felhozni? A czigány leányt!
Ocskay összerándult. E szónál Ilonka arczán mély pirulás terjedt el. Odafekteté az arczát férje keblére, s ismét azon az ismerős szelid hangon szólt hozzá:
– Ne haragudj rám, hogy ezt felhoztam.
– Ezt is anyádtól hallottad?
– Ezt is. Felelj rá meg biráidnak, vádlóidnak, ha szemedre lobbantják. Mondd nekik: «A czigányleány dolgában nem ti vagytok a biráim; abban a dologban egyedüli birám a feleségem, ha ő elitél, ha megbüntet, kiszenvedem. Ha vétettem, csak a karikagyűrűm ellen vétettem: s az nem más dolga, csak az asszonyomé.
S ez a biró már meg is hozta az itéletet: megölelte, megcsókolta a hűtelen rossz urát.
Ocskay elérzékenyült. Ölébe vonta a nejét, s gyöngéden beszélgetett hozzá:
– Jó angyalom voltál mindig; most is az vagy. Bizony mondom, hogy soha el nem hagylak téged. Igazolja hozzád való szeretetemet az, hogy most itt vagyok nálad. De szükséges, hogy magammal vigyelek: épen azért, mert szeretlek. Bolond világ van most a kurucz táborban. A trencséni nagy kudarczért, a porba omlott fényes nagy tervekért mindenképen áldozatbárányt, bűnbakot keresnek. Bezerédyt már lefejezték. A híres, tapasztalt hadvezért, a kinek a kis ujja többet ért, mint az egész Ocskay László, a ki csaknem oda volt nőve a fejedelem szívéhez, a tanácsban bölcset, a hadban eszest, a kit nem pótolhatnak mással. Megölték. A nélkül, hogy a rendes curia elé állították volna, a nélkül, hogy rendes hozzáértő assessorok előtt a Tripartitum szerint védelmezhette volna magát: egy elfogott levél csalfa tanubizonysága mellett, értetlen katonák juryja által elitéltették; itéletét a fejedelem elé nem is terjesztették, hogy kegyelmet ne gyakorolhasson. A lábához tették a fejét. Engemet is oda akarsz-e küldeni ebbe a farkasverembe? Azt akarod-e, hogy karácsonyi ajándéknak a fejemet küldjék meg neked?
Ilonka borzadozva ölelte, szorította magához ezt a féltett drága főt. «Nem. Nem!»
– Én nem tervezek semmi rosszat, folytatá Ocskay. Bizony mondom neked, hogy nem szándékozom semmi árulást elkövetni. De annyi eszem van, hogy megkötözött kézzel nem adom oda magamat, hanem lőtávolban akarom magamat tartani, hogy ne én kérjek, hanem más kérjen engem. Bünöm még nincs; de van itt Sztropkón sok felhalmozott kincsem. Egész tárház tele ezüsttel. A kiknek erre van éhük, azoknak az én fejem csak appetitorium s a gyermekeimé csak poszpász. El akarlak titeket, meg a kincseimet tenni a kezük ügyéből. Akkor azután majd én kerülök a kertajtó felől. Ne tarts te semmitől. Nem szököm veletek ellenség földére. Itt van az én kis tót impériumom, a hol én vagyok a kis-király. Annak egy kulcsos völgyében van egy erős vár, Lietava. A jó Lengyelné nagynénéd vára, ki hozzád vérszerinti rokon. Ahhoz foglak vinni. Ő már értesülve van felőle és nagy szivesen fogad. Hallhattad hiréből: derék magyar asszony, soha idegen még vendégül sem lett a kapuján bebocsátva. Ő nála fogtok maradni, a míg én fölöttem a zivatar elvonúl. – Csak azt akarom, hogy te és gyermekeid, a kik az én kincseim vagytok, aztán meg az ezüst angyalkáim, a miket annyi mások szeretnének feleségül venni, fiúvá fogadni: egyszer biztos, hozzáférhetlen helyen legyetek, a hol a labancz se, de a kurucz se férhet majd hozzátok; akkor aztán majd megmondom, hogy ki vagyok, hogy mindenki hallhatja, te is meghallhatod s szégyent nem hozok a fejemre. De csúfságot sem hagyok tenni rajta. Megértettél-e hát drága bálványom?
Ilonka el hagyta altatni lelke nagy gondjait. Leginkább megnyugtató volt rá nézve az, hogy Lietava várába Lengyel Magdolnához viszi őket Ocskay. Lengyel Magdolna hirét emlegette a félország: buzgó híve volt ő a nemzeti ügynek, bőkezű az áldozatokban és szigorú a hűségben. A ki rosszat akar, az nem viszi oda ő hozzá azokat, a kiket legjobban szeret. A gyanu lelohadt.
– Csak azt fogadd meg, hogy gyermekeidre azt a nevet hagyod, a mit büszkén viselhetnek. Mást nem kérek tőled.
– Fogadom hitemre, hogy olyan fényes nevet hagyok a számukra, a mi az ország elsői közé lesz egykor följegyezve.
– Mert lásd, édes férjem: én attól a gondolattól nem félek, hogy jöhet idő, a mikor talán földönfutók leszünk, a mikor talán idegen földön kezünk munkájával kell keresni a kenyerünket s szalmás gunyhó alatt huzzuk meg magunkat. Én arra készen vagyok. De hogy becsület nélkül éljünk, azt én a világ minden dicsősége közepett sem tudnám soha elviselni.
– De hát ki mondja ezt?
– Anyám mondta. Mikor utoljára megcsókolta a két gyermeket, így szólt: «úgy tartson meg benneteket az Isten, a hogy apátok megtartja a becsületet!»
– Rettenetes mondás!
– Nem az, Ocskay. Ez természetes kivánság. Mert ha egy apa el akarja temetni a gyermekeit, akkor jobb, ha azok előbb meghalnak.
Ocskay arcza boszus indulatra torzult.
– Nem! Te nem vagy az! súgá engesztelő szóval a nő, homlokáról lesimítva a redőket. A te fiaid nagyra fognak nőni. Olyan nagyra, mint az apjuk. Megyek rendeleteidet foganatba venni. Még ma összemálháztatok minden drágaságokat, holnapra rendelheted a társzekereket.
Ocskay még egyszer visszavonta magához a távozni akaró asszonyt s arczába nézett, oly közelről, hogy szemeikben megláthatták egymás arczait.
– Hát te? Te nem itélsz-e el engem?
– Miért? Én nem tudok rád semmit.
Már elfeledte.
Derült arcza, ragyogó szemei, forró csókja bizonyítják, hogy elfeledte, – megbocsátott.
Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a sztropkói után. – A szép mosolygó vidék helyett az Ondova mentén azt az örökké egyforma rengeteg erdőséget látni itt köröskörül; a bástyafalakról letekintve, a szédületes mély völgy fenekén a ködös árnyékot, s csak a hol a hegyek nyugat felé egy kis nyilást engednek, ott találni egy kis darab külvilágot, kéklő rónával, kertek közül kivillogó toronytetőkkel.
A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett sétálni a szép vigályosokban; a kis Gáborka bátran elmehetett a jobbágyfiúkkal epret, gyöngyvirágot szedni a pagonyba, nem kellett félteni: itt pedig csak két vadász, meg négy sinkorán kiséretében lehet az erdei sétára vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sokszor láthatja Ilonka, a mint nagy, nehézkes fekete állatok előczammognak az erdőből, a tisztásra, ha jó kedvük van, játszadoznak, bukfenczeznek, felmásznak a nagy szál fenyőre, aztán megragadják körmös talpaikkal a fa háncsát s úgy ereszkednek le, hogy az egész élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg éhesek, lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse őket erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon való sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.
Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-venni való volt, a mi a magyar háziasszonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni, munkásoknak, cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak, béreseknek főzetni, termést betakarítatni, konyhát ellátni, szapulásra felügyelni, cselédveszekedésben békebiráskodni, s mindent meglátni és mindenütt kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot legjobban; azért is úgy kell menni mindennek, a hogy ő parancsolja.
Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt kívül végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál vénült cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap a misét, hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki valami újat, mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár asszonya. Későn kell fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a ház asszonya így szokta.
Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott özvegyélet, a világtól elzárt magábanlétel túltengette a kedélyét mindenféle furcsaságokra. Ellenszenvei vannak némely szín, illat, ruhaszabás ellen; nem hallhatja a gyermeksírást, a kakaskukorítást. Napjában háromszor imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a pénteket és a kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a csizió szerint, akár van baja, akár nincs, tele van babonával s azt akarja, hogy azt más ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg az embert, s nem veszi észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb zsarnokává a környezetének.
Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta neki minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes gyermekére. Ha megigérte, meg is tartotta. Ilonkának még a bástyákra sem lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála nélkül s minthogy fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a szellőtől is megóvja: alig eresztette ki a szobából, ha csak tökéletes szélcsend nem volt odakünn, naplement után pedig a nyusztprémes palástja nélkül nem bocsátotta sehova.
A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt már félszázad óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával Lengyel Magdolna asszony: almáriomok vannak tele a sok virágos abroszszal. És a mellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket, a mik egymásnak adják a befejezéseiket, mint Sheherezáde regéi. Csakhogy ezek mind igaz történetek. Ezeknek a tót impériumban fekvő várkastélyoknak a történetei. Majdnem mindenikben fordul elő, hogy azok közül, a kik egymást szeretni tartoznának, valamelyik megcsalja a másikat, a minek aztán szomorú következései lesznek. Ilonkának rosszul esik ezeket hallgatni. Otthon az anyja házánál soha semmiféle emberszólást nem hallott. Mendemondától, családi botrányoktól úgy őrizték, mint a pestistől. Balladákat éneklő diákokat sem engedett az anyja soha a házába bejönni. Ezektől csak később, asszony korában hallott egy pár versben elénekelt regét Ilonka, s azt hitte, hogy azok költött dolgok. Most aztán mint igaz történeteket kellett neki azokat végighallgatni. Milyen gonoszak a férfiak? Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint egy diót megtörni. Néha aztán az asszony is boszút áll magáért. Vannak azonban asszonyok, a kik nemcsak magukért állnak boszút, hanem tíz-húsz más megcsalt asszonyért is. Mert az asszonyok meg gyöngék. A férfiak azért buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs rettenetesebb állat, mint az asszony, a ki a tilalmasba szerelmes. Példa rá a Páter Péter története. Az is nem rég ment végbe itt a Vágmentén: két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadott ettől a rémtörténettől, a mi eltartott három estén keresztül. Hiába kérezkedett a fiacskáihoz, Magdolna asszony nem eresztette: azt mondta, hogy nem jó az alvó gyermeket éjjel megcsókolni, mert lunátikus lesz tőle. Nem is kell a fiúgyermeket nagyon anyásnak nevelni.
Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette Magdolna asszony Ilonkát a saját kezével festett ideál arczképe elé Ocskay Lászlónak s elmondá felőle, hogy ime ez az egy ember a kivétel annyi ezerek közül, az egyetlen igaz képmása a hűségnek: méltó, hogy minden asszony oltárt emeljen a képe előtt s tömjént füstöljön rajta.
Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem szereti azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden kifogáson fölül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi boldogság nem keresi a dicsekedést. Hallgatva szokták azt rejtegetni. Van abban valami babonás érzés; olyanforma, mint az, hogy az anyák nem szeretik, ha valaki azt mondja az ölben tartott gyermekükre: «ejnye de szép gyermek!» – Félnek a «megveréstől».
És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni.
Hiszen ott állt ő előtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-szüntelenül, nem kellett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is volt más gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati bástyafokra s aztán onnan nagy merengve elbámulhatott arra a kis völgynyílásra, a honnan várostornyok látszanak ki az alacsony kertek közül. Azok Budetin és Zsolna tornyai.
Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki:
– Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem jövök hozzád. Én most innen Budetinba megyek. – Pénzt kell szereznem az öreg uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet zálogban; de pénzt csak akkor ád, ha Lengyelországból visszatér. Erre pedig azért van szükségem, hogy az ezredemnek kifizessem a hátralevő zsoldját, különben szétoszlik a nép. Ha valami izenni valód lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba, Szunyoghy Gáspár uramnak a házához: ott megkapom.
Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar szerezni az ezrede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el akarja hagyni a zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy Ozmonda grófnő Szunyoghy Gáspárnak a menye. Azonban ő felőle egészen nyugodt lehetett. Hiszen Ozmonda Rákóczy fejedelmi hitvesének kebelbarátnéja, s azonkívül is, mint Ilonka hirül vevé Ozmonda saját leveléből, még tavaly apáczává lett. Hogy gyanakodhatott volna reá?
Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a budetini völgy felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt kezekkel.
– Ne nézd te olyan nagyon azt a várat, szólalt meg az ábrándozó háta mögött Magdolna asszony. Nem jó az embernek olyan nagyon soká nézni egy tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.
– Azt szeretném én, ha ide jönne, szólt felsóhajtva Ilonka.
– No, no leányom, soha se kivánjon az ember meggondolatlanul valamit, a mit nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, a mit most olyan elbámulva néztél?
– Budetin!
– «Minden jó lélek dicséri az urat!» Vess keresztet magadra, mikor ezt a nevet kimondod!
– Rossz lelkek laknak talán ottan?
– Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak.
– Én ismerek egyet, a ki onnan való, az egy igen áldott jó teremtés. (Ilonka Ozmondára gondolt.)
– Ne higyj neki. Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld a harapását. Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi, ha asszony.
– Ez egy apácza.
– Ne higyj neki! Ha budetini leány azt mondja: apácza, akkor bizonyosan «anyácza», maga mondja «soror», mások tudják «mater». Megállj: majd este a fonásnál elmesélem én neked a budetini szép Katinka történetét, a mi az én leánykoromban esett meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár a budetini várban?
Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az élvezetét.
– Ismerem én már azt a történetet.
– Honnan ismered?
– Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról.
– Éneklő diákoktól, ugy-e? Csakhogy azok nem tudták ám a történetnek a végét, mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a hazugság remeklése. Úgy mondani el egy történetet, hogy az a hallgató szivének tessék; úgy végezni a balladát, hogy a ház ura ráköszöntse a tele poharat. Mert ha elmondaná végig az igazat, a hogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen majd elmondom én azt neked. Hitetlenség, csalfaság, hamisság mind, a mi a budetini várból kiszármazik. Arczczal se fordulj feléje soha. S oda ne ereszd a drága jó uradat hozzájuk, mert a milyen igaz, hogy Ocskay László tiszta szinarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még az arany is megrozsdásodik.
Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje épen oda ment most.
Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly pergése mellett a szép Katinka történetét.
– Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt róla: a szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét vármegyében nem lehetett találni párját, a milyen szépség volt. Az egész világ ifja úgy bomlott utána! Kiitták volna a czipőjéből a Hegyalja borát. De valamennyi ifjú gavar között csak egy birta elnyerni a szivét Katinkának, a Gimesi Forgách fiu, István volt a neve. Olyan jól emlékezem rá, mintha tegnap láttam volna. Délczeg, nyalka levente volt; megakadhatott rajta akárki lányának a szeme. Hanem a leány apjának, Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem tetszett a legény. Neki nem volt elég gazdag. Ő Katinkát az oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is derék egy lovag volt; csakhogy nem járt ott, a hol a szépséget osztogatták. Olyan sűrűn tele volt nőve a pofája szakállal, hogy míg meg nem szólalt, nem tudta az ember, hogy melyik a képes fele az ábrázatjának. Ugyanaz a Jakusich Lázár volt az, a ki arról lett nevezetessé, hogy török fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi Péterrel. A törökök, hogy el ne szökhessék, egymáshoz lánczolták békóval az úrnak és a szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka, hogy az ura megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot, hogy a melyik lába oda volt az uráéhoz lánczolva, azt bokában levágta, s így aztán Jakusich megszabadulhatott. Meg is jutalmazta a hűséges szolgát; a mint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé tétette, a czímerében ott van a levágott lánczos láb; jószágot is inscribált neki Rovnyén, most is ott lakik a familiája; derék, becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché volt, a ki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek így jobban tetszett. No hát ez volt az az úr, a kinek Gáspár úr odaigérte a szép Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a mostanit is: Gáspár volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. A leány azonban csak nem akart a Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a vízbe ugrik. Szunyoghy Gáspár uram pedig kegyetlen, mordiális ember volt. A szíjkorbács az őzláb nyéllel mindig ott lógott az övén hátul; sohasem is láttam máskép, s a mint megharagudott, mindjárt a korbácshoz kapott. De a Katinkánál az ütés-verés sem használt, ő csak a Forgách felesége akart lenni. – Gáspár uram aztán végre kegyetlen fenyegetések között megtiltá a Katinkának, hogy még valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha megtudja, hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornáczában egy fülke, a miben valami szent remetének a kőszobra áll, valamelyik ősnek a fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a Katinkát falaztatja be a helyébe. Történt ekkor, hogy a nógrádi nemességet lerendelték a török ellen Érsekujvárt vívni: Forgách is elment a maga banderiumával. De mielőtt ilyen nagy halálos útra indult volna nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne keresse még egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozóra, csak izenni kellett érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból, átmászott a sánczon, kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal elég magas, nincs tüske elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a fűzfásban, a szép holdvilágnál, a hol az ő kedvese várt rá. Ott még egyszer örök hűséget esküdtek egymásnak, s hogy soha mást hitvestársul nem fogadnak. Forgách azután visszament az ezredéhez, Katinka pedig a kastélyba. De már akkor megtudta az apja, hogy a kedvesével volt találkozáson, s a milyen kegyetlen, dühös ember volt: meg is tette, a mivel fenyegetőzött. Befalaztatá a kőszobor helyébe az egyetlen leányát, csak egy akkora rést hagyatott a falon, hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s ismét megesküdött, hogy ha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy kész hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is befalaztatja rá, veszszen ottan. A Katinka pedig csak minden nap azt felelte a résen keresztül az apjának, mikor oda jött hozzá megkérdezni: «no hát lányom, Kata lányom, kell-e Jakusich uradnak?» – hogy «inkább a halál legyen vőlegényem». «No hát az legyen a vőlegényed!» A hetedik nap is eljött már, a mikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött, hogy a szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. Híre futamodott azonban ennek a dolognak az egész Vágvölgyén. Forgách egy kedves jó barátja lakott itt a sztremói óvárban, Andaházy Pető; az megizente a pajtásának, hogy micsoda nagy veszedelembe jutott a szerelmese. Forgách nagy hirtelen ott hagyott ám törököt, németet s vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ez alatt összeszedte a fegyveres jobbágyait, s a mint Forgách betoppant hozzá, nem is tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin várára. A kegyetlen apa épen rakatta már az utolsó téglákat a résbe: csak egy óra még s a halálra sententiázott leány ott fullad meg a szűk oduban; a midőn Andaházyék csapatja megérkezett. A budetiniak nem voltak készen erre a megrohanásra; de hiába is biztatta Gáspár úr a csatlósait, hogy álljanak ellent, mert azok is jobban szerették a kisasszonyukat, mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat, maga Gáspár uram csak alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem mentek utána, hanem siettek a fülkét kibontani; a félholt leányt kihozták az Isten világára. Volt aztán öröm a szeretők között, hogy egymáséi lehettek. Nem is czeremóniáztak ott helyben sokáig; hanem Forgách uram felkapta a nyeregbe a háta mögé a szép Katinkát s vágtattak világgá a drága zsákmányukkal. Idáig hallottad, úgy-e, a szép Katinka regéjét, kedvesem?
Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s magabíztában azt mondá:
– Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt bizonyítja, hogy a kinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában is hűséges marad.
– Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott végződött ám, a hol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is igen dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak hallgasd még tovább a történetet, s ne nézegess olyan sokat az órára. A gyerekek jól alusznak, nem kell azoknak ringatás. Hát a mint a híres menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának haza felé Forgách uraimék, egyszer csak jön ám rájuk egy másik csapat fegyveres gyülevész, azok meg oroszlánkői Jakusich darabantjai voltak. A másik vőlegény is meghallotta menyasszonya veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal, hogy feltörje a leány börtönét, a hová az apja befalaztatta, s ne engedje ott nyomorultul elveszni. Hát a mint a két csapat összetalálkozik, mindjárt ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is meglátja a menyasszonyát a Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s rákurjant haraggal: «nem úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el, hogy kié legyen a szép menyasszony?» Az Andaházyék meg az oroszlánkői czimborái aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a két fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. A melyik a másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az lett a vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép nyalka Forgách Istvánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a bajtársai szépen eltemették gyászos trombitaszó mellett. A szép Katinka pedig felült a győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe s haza hagyta magát vitetni Oroszlánkő várába, szép török muzsika mellett: feleségévé lett Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt… Ilyen a hűség a budetini ivadéknál. Jaj annak, a ki abban a várban csak egyszer is meghál! Ragad a hitszegés, mint a fekete halál!