Ozmonda félrefordítá az arczát, fejét lesütve, megaláztatását ezzel jelezé.

Ezért aztán Ocskay megsajnálta, s szelidebb hangon szólt hozzá; de a szavakban még mindig dölyf volt és keserüség.

– Bocsásson meg rideg beszédemért, grófnő. De ha megfordultam is, egyet nem tudtam magamtól elhagyni, a férfibüszkeséget. Ahhoz voltam szokva teljes életemben, hogy asszonynál, még ha szeretett is, soha sem kértem, mindig csak adtam. Az ő dolga volt elfogadni azt, a mit neki hozok.

– Tartom az arczomat, suttogá Ozmonda, összehuzva magát Ocskay előtt.

– Miért?

(Különös kérdés volt.)

– Hogy elfogadjam, a mit kegyelmed jónak lát adni; a mit megérdemeltem. Ha pofont, hát azt: ha a másikat…

Ocskay megadta neki a másikat.

Abban a perczben nyitott be Scharodi az ajtón. – Szétugrottak mind a ketten. – Ozmonda visszafutott a szobájába.

– Nem láttam semmit! mondá a kocsmáros.

– Mit akar kend? rivallt rá Ocskay.

– Hozom a számlát.

– Nem megyek sehová! Hozza utolsó nap! Mit ront rám vele?

– Bocsánatot kérek, de nem csak a contót hozom; az nem sürgetős, de annálinkább ime ezen «bejelentési czédula», a mit excellentiádnak legméltóságosabb saját kezével kell aláirni és azután holnap reggel 9 órakor személyesen megjelenni az Oberste Polizeiamtnál, Alserstrasse Nr. 615, s ott felkeresni a Fremdenregistrierungscommissiont, második lépcső XIII. ajtó balra, s ott legitimálni magát élő szóval és papirosokkal. – Egyébiránt én nem láttam semmit.

O DU LIEBER AUGUSTIN!

– Fújd hát azt a nótát most! parancsolá Ocskay a trombitásának. «Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-e, rád-e, rád-e, rád. Rád-e vicsorítja még?

S aztán előre, mint a szélvész!

A bánus vértes-ezrede szétomlik előtte, mint a pozdorja.

Tovább, tovább!

Következik Steinville hires dragonyos ezrede.

… Rád-e, rád-e, rád-e, rád!

Hullanak, mint a szilva a fáról, ha megrázza erős ember. Nincsenek már!

Ott jön egy sáncz, megrakva muskétásokkal.

Fújjad, Fújjad!

Rajta! Rajta.

Fel egyenesen. Kaptatva! repülnek a paripák az árkon keresztül! Repülnek a levágott fejek bele az árokba.

Tovább, tovább!

Ott üli a diadalát nagy fejű Heister a csatatéren; azt hiszi, hogy övé az már.

Rajta, rajta!

Ágyu lobban, bomba roppan. Kartács zúdul, dübörög a föld. Császári muskétások dobszóra sorba állnak, úgy vonulnak előre.

Hajtsad kurucz, hajtsad!

A dobszó egyre közelebb hallatszik már, az ismeretes üteny dallamra: «Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt, csontot, csontot, másfél fontot.» Erre masiroznak a német katonák. A vége az, hogy «feküdj, feküdj, lompos német!»

– Most vágd kurucz!

Maga is neki vágott jó Ocskay László s kézzel lábbal majd szétrúgta maga alatt az ágyat.

Az első felébredésnél alig tudta kitalálni, hogy hol van most? Mikor aztán kiugrott az ágyából, s kitekintett az ablakon, akkor látta, hogy Bécs városában van: a német katonáknak verik a gyülekezőt, a kik a házaknál vannak elszállásolva.

Hajh most már majd csak álmaiban fogja feltalálni azt a régi Ocskay Lászlót, mint a hogy feltalálja az ember a régi kedves szeretőjét még sokáig álmában, mikor az már régen a másé.

A ketyegő fali órára nézett: késő reggel volt már; sietni kellett az öltözködéssel, hogy kilencz órára ott legyen a politzei-hivatalban pontosan. – A német csak egy helyen rettenetes, a hivatalszobában. Másutt mindenütt ki lehet vele jönni valahogy; de a hivatalszobában nem kiméli még az anyja méhében levő gyermeket sem.

Schárodi már odakinn várt reá s személyesen kisérte el a rendőrségre, egész a hivatalszoba ajtajáig, a hol már el nem tévedhetett. Az volt a főregistratura.

A német, a ki odaparancsolta maga elé, az oberregistrator, kicsiny köpczös emberke volt; kerek hassal, kerek fejjel, szétálló karikalábakkal. Ha birokra került volna a sor, fél fogára is kevés lett volna Ocskay Lászlónak. – Hanem hát a kalamáris a legfélelmesebb löveg, annak a keze ügyében, a ki abból lövöldöz.

Ocskay Lászlónak szépen oda kellett állni a rácsozott asztal elé, s felelni a hozzá intézett kérdésekre.

Először is, kinek hiják, hány éves, hol született, s a többi.

Mi a mestersége?

Generális.

Császári királyi?

Hát mi volna más?

Azután következett a személyleirás.

Ezt az oberregistrator diktálta a kanczellistának.

Ocskaynak végig kellett hallgatni ilyen jelző mondatokat:

– Haja elől befonva asszonyosan. – «Orra alatt két előre meredő paragrafus alaku szőrtekervény».

Arra a hatalmas bajuszra különös «pick»-je látszott lenni a főlajstromozónak. Valahányszor Ocskay felemelte a fejét, ő mindig hátrakapta a magáét; mintha megijedt volna, hogy felökleli a bajuszával.

Aztán következett a vallatás, hogy mi járatban van?

A császárhoz jött.

Mi dolga van vele?

Azt is megmondta.

Van-e miből megélnie az alatt, a míg Bécsben tartózkodik?

Nincs-e pestis azon a vidéken, a honnan ide jött?

Van-e gyónási czédulája, és mikorról?

Ocskay mindenre felelt csendes béketüréssel.

De mikor azt kérdezte tőle a kerekhasú, hogy «volt-e már valami gonosztettért megbüntetve és mi módon?» akkor elszakadt a türelem madzaga s összeszidta jó magyarul a kérdezőnek minden hím és nőnemen lévő szenteit; a miért aztán az irodafőnök hátraszólt egy másik irnoknak nagy flegmával: «Vegyen ön csak elő egyet a Strafbolletákból s irjon fel két forint birságot a registráltnak, illetéktelen fenhangon kiabálásért a hivatalszobában».

– Hát csak irj fel fráter öt forintot! Kiálta oda Ocskay László, s még három forint árát lekáromkodott a kerekhasú összes atyafiságának rovására.

Ez így rendben lévén, megkapta a certificátot, melynélfogva itt tartózkodhatik egy egész hétig Bécsben, a fehér angyalban, ha más kocsmába költözik át, azt újra bejelentse, s az egy hét leteltével új certificatért jöjjön.

– Vak apád! Monda Ocskay; egy hét mulva én már ott viszem a dandáromat ütközetbe a Garam mellett!

Mikor aztán eltávozott, a főlajstromozó utána ment, hogy kikisérje. A hivatalszobán kivül igen nyájas volt ez a derék úr. Megkinálta Ocskayt egy szippanat burnóttal is a szelenczéjéből, s azt mondta neki, hogy «különös gondunk lesz az urra!» S pártfogói ábrázattal veregetett a vállára.

Ocskay fújt dühében, mikor kiért a folyosóra, s mérgesen verte le a válláról a hivatalfő tubákos újjainak nyomát. Ő neki, Ocskay Lászlónak a vállára veregetni! Ezt még nem próbálta halandó!

Mikor visszakerült a kapuhoz, ismét ott találta Schárodit.

– No ezen szerencsésen átestünk; monda a fehér angyal. Nem vertél meg valakit odabenn?

– Kicsi híja volt.

– No már most siessünk haza. Tedd magadat gálába, hogy legelébb is bejelentsd magadat a főudvarmesteri hivatalnál. Én addig hozatok a számodra az István-térről gyaloghintót.

– Gyaloghintót? Nem vagyok én dáma.

– Itt az urak azon járnak. Gyalog oda nem mehetsz, mert csupa sár lesz a sárga csizmád a Burgig. Aztán mikor a déli harangozást hallod, gyere haza; mert akkor minden ember ebédel. Ma az én privát vendégem fogsz lenni; csak négyecskén leszünk: a grófnőt is meginvitáltam, s aztán még egy közös jóbarátunk lesz jelen, igen fidélis czimbora, egy igazi bécsi vér.

Ocskay el nem tudta képzelni, hogy ki lehet nekik kettőjüknek közös jó barátjuk, s a mellett igazi bécsi vér és hozzá fidélis czimbora. Hát nem törte rajta a fejét.

Felment a szobájába, fél gálába vágta magát: ma csak bejelentési látogatásokat tesz, ellenben a kardjáról lelóggó tarsolyába belerakta mindazokat a nagybecsü okiratokat, a mik idejövetele sikerét biztosították s így vitette fel magát a gyaloghintón a császári Burgba, a levett kalpagját a kezében tartva, mert a német, mikor a gyaloghintót építette, nem számított arra, hogy abban a magyar mágnások is fognak kocsikázni, különben kürtőt csináltatott volna a tetejére, a miben a kócsagtollas forgójuk elférjen.

A Burgban elég hamar rátalált a főudvarmesteri hivatalra, jól is fogadták, leültették. Egy koszperdes, parókás és bársony kabátos úri ember ült egy nagy oroszlánlábu asztalnál s azt kérdezé tőle, hogy kinek hiják, és mi a czíme.

– Én Ocskay László, generális vagyok.

Erre a koszperdes füle mellé dugta a tollát és fölállt.

– Akkor én önt legelébb is a profoszhoz küldöm két napi áristomra.

– Nono! (Ez jól kezdődik!) Mi oknál fogva?

– A miért elmulasztotta ön föltenni a mellszalagját.

Ocskaynak csak most jött világosság az elméjébe! Hiszen mellszalag nélkül nincsen generális.

– Hát biz azt nem tehettem fel, mert még nincs; csak most nevezett ki ő felsége: épen azért jöttem, hogy azt a szalagot megkapjam.

– Az már más; mondá a koszperdes. Akkor csak a többi czímeit kérem, hogy bejegyezhessem az audiencziás könyvbe.

Volt ott az asztalon kilencz nagy könyv, ugyanannyi szinü boritékba kötve. Legelől a császárveres, azután a fekete, azután az aranyos meg az ezüstös, azután az aczélos meg a rózsaszinű, meg a hupikék, azután zöld, végül a talitarka, utoljára a sárga. Ez már az asztal alatt hevert, különben ő lett volna a tizedik.

«Gróf?» kérdezé a parókás, az ezüstös táblájura téve a kezét.

– Nem vagyok gróf.

– Tehát báró? – Lovag?

– Egyik sem. Magyar nemes vagyok.

A hivatalnok bólintott a fejével s kihuzta a kilencz könyv közül a kék szinüt, abba irta be Ocskay László nevét, olyan gépies flegmával, mintha soha se hallotta volna hirét.

– Mikor lehetek szerencsés audencziát nyerhetni? kérdezé Ocskay.

– Majd mikor ő felsége fogadni fog.

Ettől nem lett okosabb.

– S mikor lesz az?

– Azt nem tudni. Ő felsége most Laxenburgban van vadászaton s csak egy hét mulva jön meg.

Még is csak igaza volt annak a registrátornak.

– S megérkezése után mely nap számíthatok elfogadásra?

– Hja, uracskám, az attól függ, hogy hányan iratják be magukat ezekbe a megelőző könyekbe, mert azt tudni fogjuk, hogy a legújabb hofceremoniell szerint az instansok rangszerint bocsáttatnak legmagasabb audencziára. Ebben a császárvörösben vannak az egyházfejedelmek, a feketében a többi papok, szerzetesek, az aranyban a herczegek, az ezüstben a grófok, az aczélban a katonatisztek, a rózsaszinű a báróké, a kék a nemeseké, a zöld a polgárságé, a tarka a parasztoké, (mindegyikre ráütött a tenyerével.) Ez a sárga meg a zsidóké. (Már arra csak a sarkával mutatott.)

– És így én rám mikor következik a sor?

– Tessék itt lenni mindennap. Meglehet hogy negyedik, úgy cseppenhet, hogy az ötödik napon.

(Hisz az alatt az én ezredem otthon mind szétszalad a világba, gondolá magában Ocskay.)

– Az én ügyem azonban nagyon sürgős.

– Önre nézve, ugye? mondá a magas úr csendes sarcasmussal.

– Nem! Az országra nézve! Tüzeskedék Ocskay.

– Kérem, tessék helyet adni a következőnek.

Ocskay háta mögött jött egy mezitlábos, faczipős szerzetes.

– Ezt hamarább fogják beereszteni, mint engem.

Kimenet eszébe jutott Diogenesnek az az adomája, a mikor az archonok palotája előtt a kőszobornak kezdte elpanaszolni a baját. Azok talán inkább meghallgatják.

Azért sem akar asszonyvédelemre szorulni! – Tarsolyában ott van Wratislav, a hatalmas miniszter levele Pálffy bánhoz. Azt ugyan szintén Ozmonda hozta el a számára s még is csak asszonyi közbenjárás vegyül a dolgába: de nem nyilvánosan. – Odavitette magát a kanczellár palotájához.

Épen akkor harangoztak délre, mikor a zselleszékhordozók megérkezének a kapu elé, a két granatéros strázsa épen akkor kiáltotta el, hogy «hopplétz» (abg’lőst.) – A kapus nem volt a bejárat alatt. – Ocskay kereste, míg rátalált az odujában. Az ottakringi schweitzer egy tál savanyukáposztás gölődény előtt ült a legkomolyabb intentiókkal.

– Itthon van ő excellentiája a cancellár?

– Nos aztán? kérdezé a kapus, a félpofáját teletömve gölődénynyel.

– Lehet audencziát kapni nála?

– Honnanvaló lehet ez az úr? (A kapus a háta mögé beszélt a feleségéhez.) Nem tudja az úr, hogy Bécsben tizenkét órakor minden becsületes ember ebédnél ül? Tehát «mi» is.

– Hát délután nem fogad ő excellentiája?

A kapus majd kiejté a szájából a gombócz falatot, úgy röhögött.

– Te! Asszony! Délután? Audiencziázni? Hahaha! Ez az úr most jön Törökországból.

Ocskay meggondolta, hogy az oroszlánt sem jó háborgatni, mikor lakomázik; meg az is eszébe jutott, hogy maga is ebédre hivatalos, pontban tizenkettőre. A közös jóbarát már talán éhes is lesz: ne várakoztassuk. Visszavitette magát a fehér angyalba.

Scharodi már nyugtalanul várta.

– Már itt a mi kedves barátunk. Asztalon a leves. Csak te rád vártunk. Gyere fel egyenest.

S vitte karonfogva Ocskayt a maga szobájába.

Ocskayra kellemetes meglepetés várt. Az a mi közös jó barátunk senki sem volt más, mint a politzei registrátura főnöke. Jó barát reggel óta.

– Herr von Ocskay; Herr von Federreiter; mutatá be egymásnak Scharodi.

Véghetetlenül örültek, hogy ismét szerencséjük van találkozhatni.

Federreiter úr csakugyan fidélis egy czimbora volt – tányérok és poharak között; egészen más ember, mint a kalamáris és porzótartó mellett.

– Nagyon jól tette ön, hogy a fehér angyalba jött szállni! mondá parolát csapva Ocskay tenyerébe: ez a legkreuzfidélebb kocsma a császárvárosban, mind ide szállnak a magyar urak; azok az én legjobb kundsaftjaim. Káromkodnak, poharat törnek, fejeket bevernek; de semmi államellenes complottba nem ártják magukat. Egy szabadkőmüves sincs közöttük. No majd leves után sok anecdotát mondok el róluk.

És tartotta aztán víg történetkékkel az egész társaságot, a miknek némelyike csintalan is volt; de azért szabad volt azokon Ozmonda grófnőnek is kaczagni: hisz ő már özvegyasszony.

Ocskay, hogy kiegészítse a traktát, behozatott egyet a tokaji boros átalagokból. Az volt Federreiter úrnak a gyönge oldala. «Már csak ez az egy is megérdemli, hogy soha el ne bocsássuk, meleg keblünkre szorítva, Magyarországot! Be fölséges ital! Királya az italoknak!

Ettől a bortól aztán Federreiter barátunk nemcsak beszédes lett, de még nótás is. Asztal vége felé, pipagyújtás előtt, eldanolta a társaságnak a «der liderliche und versoffene Jerum»-ot, meg a «Mir is alleseins, habi a Geld, oder keins». Scharodi kisérte a nótát gitárral.

Derék nóták: egész Bécs dalolja őket.

– Ezek mind az Augustin nótái, mondá Federreiter úr. Oh a mi Augustinunknak nincsen párja! Hallotta hirét kegyelmed? Hogy ne hallotta volna? Az egész világon éneklik ezt a nótát: «Ei du lieber Augustin». – Ezt a nótát a nagy pestis idején szerzette a ficzkó, mikor minden ember kétségbe volt esve, s csak úgy hullottak el az utczán a bécsiek, mint a legyek. Augustin pajtás meg úgy leitta magát boróka pálinkával, hogy az utczán eldőlt s ott maradt heverve. Mikor aztán éjjel jött a «Todtenbruderschaft» a halottgyűjtő szekérrel, összeszedni a hullákat az utczákon, Augustint is annak nézték, feldobták a szekérre, kivitték a temetőbe, ott a nagy közös sirba belevetették a többiek halmára s ott hagyták reggelig. Mikor azután felocsúdott Augustin, akkor látta eliszonyodva, hogy micsoda társaságba került. Kikeczmelgett a sirból, megkereste a dudáját s hazament; estére még nagyobb kedvvel énekelte a «Hei du lieber Augustin»-t a fehér angyalban. Mert ez a legkedvesebb kocsmája. Hiszen majd meglátja őtet kegyelmed szombaton este. Akkor szokott itten énekelni. Olyankor ember-hátán-ember üli tele a bécsi világ a vendégtermet, csakhogy az Augustint hallhassák. Aztán mikor valami bolond nótára rágyújt, utána énekli azt az egész társaság, utoljára még tánczolnak is hozzá. De olyan is az ő nótája, hogy az embernek a talpát csiklandozza, mikor az azt énekli, hogy «Rock is weg, Stock is weg;» az embernek az inába áll a tánczgörcs.

S jucundus nagy kedvében még azt is megtette Federreiter úr, hogy egy «Schnadahüpfert» közrebocsásson a társaság előtt, a mihez Scharodi danolta Augustin nótáját: «Den Weibern gehört der Brunnen, Den Mann der Wein erfreut.» (Asszonynak való a kút, Férfit felvidít a bor.)

– A komoly magyar urak ezt persze csak nevetik, szólt a táncz után, kissé restelve a dolgot.

A magyar urak pedig generosusok. Ocskay utána akart menni a czimborának.

– Dehogy is nevetjük. Nálunk is szokás az. Ha egy tánczravaló nóta megzendül, összeüti magyar ember a bokáját. Kérje csak fel, barátom uram, Ozmonda grófnét, énekelje el azt a nótát, hogy «Azt mondják, hogy nem illik a táncz a magyarnak.»

– Kérjük nagyon szépen! Federreiter úr háromszor is kezet csókolt Ozmondának, míg a grófné csakugyan ráhagyta magát birni, hogy szép csengő hangjával elénekelje azt a dallamos nótát, a mihez aztán Ocskay, csipőre tett kézzel, összevert sarkantyúval nehány délczeg tánczmozdulatot tett, sőt a nóta végén, a hol azt mondják: Illik gyöngyös pártához, Kócsagtollas főhöz; Illik sarkantyús csizmához, Pillangós czipőhöz,» még egy fordulatra magát az éneklőt is elragadta.

– Fölséges! Magniperb! Kiabált Federreiter úr. Ezt én nem tudom utána csinálni! Hogyan is volt csak?

De már másodszor nem volt kedve Ozmondának magát produkálni. Engedelmet kért, hogy szobájába vonulhasson.

Az urak aztán még ott maradtak pipázni, kvaterkázni, adomázni, Ocskay természetesen smollist ivott Federreiter úrral, s per tu pajtások lettek. Estefelé, az elváláskor, Federreiter úr meginvitálta a két jó barátot másnap estére, oda le az extrazimmerbe, a hol Salamandert fognak dörzsölni egymással.

Ennek a napnak egyéb eseménye nem volt.

Másnap korán reggel azonban már kiránczigálta Ocskayt az ágyból egy rendőrszolga. Azonnal siessen fel a Politzeyre: idegenek registraturájába.

Ugyan mit felejthetett nála az ő kedves jó czimborája, hogy olyan sürgetős a találkozása? A délutánt sem várhatja?

Felballagott a Registraturára. Ott találta már Federreiter urat, a rácsos iróasztala előtt ülve, nagy, rubrikázott könyvek közé elsánczolva. Az nem sietett eléje kezet szorítani.

Ismét elől kezdődött a tegnapi benevolisatio. «Kinek hívják? Hány esztendős? Mi a vallása?» s a többi.

Mikor ez mind meg volt, akkor azt kérdé nagy hivatalos szárazsággal Federreiter úr az inquisitustól:

– Miféle viszonyban van az úr azzal az asszonysággal, a kivel tegnap együtt mulatott?

Ocskaynak majd a feje tetején ugrott ki a szive dühében e kérdés miatt.

– Hát mi köze van ahhoz az urnak? Kiáltott vissza, teljes tüdejéből.

– Csak lassan uram! A hangos beszéd pénzbe kerül. Nálunk Sittenpolitzey van: a közerkölcsiséget szigoruan veszszük. Paragraph so – und – so – azt rendeli, hogy a kik a kocsmákban asszony-személyekkel együtt esznek, isznak, énekelnek és tánczolnak, item: a ki nyilvános szállókban férfi és asszony személy két egymás mellett levő, de közös ajtóval összekötött szobában tartózkodnak, szigoruan kérdőre vonatnak, hogy miféle törvényes, avagy törvénytelen összeköttetés áll fenn közöttük? Mert az utóbbi esetben a férfi 7 naptól 14-ig terjedő börtönre itéltetik, hetenkint két napi bőjttel súlyosítva; a «das Mensch» pedig a bűnbánó leányok zárdájába csukatik be. Ez a szigorú rend nálunk. Annálfogva feleljen az úr: rokona önnek amaz asszonyság?

– Hát persze, hogy rokonom. Unokahugom.

– Hányadik ágon?

– Az első ágon.

– Hisz az grófné.

– A férje után.

– E szerint beirom, hogy a «testvére» az urnak.

– Azt sem bánom; szólt Ocskay nevetve.

– De ne tessék ezen nevetni; dörmögé halkan a főnök, mert különben olyan hamar beteszik a szép grófnét a «Hübschlerin»-ek közé, hogy észre se veszi.

– Ne féltse ön azt a grófnét!

– Jól van, el lehet menni.

Délután aztán, mikor Federreiter úr, meg Ocskay összekerültek a fehér angyalban a Kneipolásra, azt mondá az oberregistrator:

– Megbocsáss, pajtás, valaki denunciált: meg kellett ejtenem a vizsgálatot, különben a hivatalom bánja; igen okosan feleltél, én is úgy feleltem volna a te helyedben. Csak arra figyelmeztesd a hugocskádat, hogy mikor magányosan megy a Grabenre sétálni, mindig a kezében vigye az imádságos könyvet s aztán sétáljon be a Szent-István templom egyik ajtóján, a másikon meg ki; mert különben az ilyen szép asszonyt megszólitja a politzey: ő meg azt pofon találja felejteni s kész a veszedelem.

Akkor aztán leültek inni.

Ocskaynak a dolga ezen a napon csak annyival ment előbbre, hogy Wratislaw kapusának egy tallért csúsztatva a markába, az által bebocsáttatott a palotába. Ott azonban mindjárt az előszobánál hajótörést szenvedett az expeditiója: az inas arra a kérdésére, hogy itthon-e az excellentiás, azt a választ adta, hogy «itthon van, de beteg.» Pedig épen előtte eresztettek be egy czifra ruhás urhölgyet, a ki nem úgy látszott, mintha doktor volna. Vissza kellett térnie. Későn jutott eszébe, hogy az inasnak is kellett volna adni egy tallért. No majd holnap.

Ez így ment napról-napra egész gratiával. Ocskay senkit sem talált otthon, a kit keresett, meg a kihez a bántól ajánló levelei voltak; a ki otthon volt, vagy beteg volt, vagy úgy el volt foglalva államügyekkel, hogy nem ért rá őt elfogadni.

No, de azért nem panaszkodhatott, hogy unja magát. A kedélyes Bécsben mindig jól lehetett mulatni. Ott volt a «paradicsomkert,» a bécsi világ kedvencz mulatóhelye, tengercsigákból rakott grottáival, mesterséges aranybányájával, melyben ezüstből készült bányászok vágták az érczet, örök mozgásban tartva mesterséges vizmű által. Ott bámultathatta délczeg alakját a bécsi elegáns világgal s bámulója akadt elég. Hallhatta a hires bécsi hárfajátékos nevezetes nótáját: «herdegatta (ördögatta) blaue Hosen!» próbálgathatta a kuglizási tehetségét az István torony tekepályáján, versenyezve a két barátjával, hogy melyik teszi meg a hires «Mux» lökését mind a kilenczre? Abban az évben nyilt meg Bécsben az első opera-szinház is, játszottak benne hetenkint kétszer: az is jó mulatság volt. Megnézte a törpék lakodalmát is. Bécsnek akkor valami nyolcz törpéje volt, azok között egy kitanult orvosdoktor. Mindenek felett való mulatság volt azonban a fürdőkben, a hol óriási nagy termekben alant a vizmedenczében a város elegáns hölgyei fürödtek, (magától értetődik, hogy fürdő-öltözetben), a gavallér urak pedig a galleriákon gyülekeztek össze, s onnan enyelegtek, udvaroltak, pénzt hajigáltak le a vizbe a hölgyek közé, s nagy mulatság volt, a mint azok azt elkapták, vagy a viz fenekéről felbuvárkodták.

Így csak eltelt az idő egész szombatig. Akkor meg következett az Augustin productiója a fehér angyalban.

A hirhedett népénekes már akkor vén sas volt. Csak hetenként egyszer hagyta magát rávenni, hogy régi kedvencz kocsmájában, a fehér angyalban gyönyörködtesse a bécsieket. Ezen az estén belépti-dijat szedtek a kocsmába letelepülő vendégektől, mégis megtelt az ivóterem; a ki be nem fért, kinn maradt az utczán, oda adatta ki magának a «Schoppen»-jét s az ablakon keresztül hallgatta a kedvencz troubadour nótáit.

Úgy kellett biz azt már talyigán felhozni s két ember fogta a két hónalján, mikor beexpediálták a vendégterembe. A kakas-tollas süvege lelehullott a fejéről, s a feje is csak úgy lógott a szárán. Az egyik ember hozta a dudáját, a másik a gitárját. Mikor letették a szalmaszékre, csak úgy összeesett, mint egy tánczbáb (Gliederpuppe). Megszokta azt már nála a közönség. Így megy az mindig. Csendes delirium tremens emészti naphosszant a népdalnokot: reszket minden tagja, beszélni sem tud már, sem a lábán állni; hanem a mint a publikum vivátozását meghallja, akkor életre ébred; felvillannak a szemei s tüzben kezdenek égni; a hülye tekintet gúnyra vigyorodik, s a mint aztán reszkető kezébe odanyomják a wachholderes poharat (más italt be nem vesz már) s a mint annak a tartalmát rángatozó mozdulattal beöntögeti fogatlan szájába, egész más ember lesz; széjjel néz, köszönget, s mikor aztán még a duda fuvóját is a szájába dugják, akkor már egészen otthon van. Minden nótája eszébe jut. Az a duda az ő kedvencz szerszáma. Az maradt rá az apjáról, mint szegény árvagyerekre, a kinek az apja elitta a házát a feje fölül; az volt az ő anyja, dajkája, gondviselője; az a duda. Mindig annak a nótáit kell elébb végighallgatni a közönségnek, a míg csak el nem érkezik az elérzékenyedés stadiuma a művésznél, a mikor aztán megtelnek a szemei könynyel, s egyszer csak azt mondja a duda, hogy «nyekk,» nem adja tovább a hangot. Akkor aztán még egy pohár borókaszesz, s az egész jó kedv, a pajkos csipkedő kedély visszatér, nem reszket már a művésznek semmi tagja, hanem a dal rhythmusára rángatózik s a tréfás dal felvillanyozza, magával ragadja az egész társaságot.

Ocskay is tudott mulatni rajta. Ozmonda nem volt ott. Nők nem jártak ilyen helyekre, akkor. Ő csak egyedül ült egy asztalnál. Az éneken is mulatott, de még inkább a publikumon. Az is egy mulatság, azt látni, hogy milyen jól tud mulatni a bécsi közönség. A hol más csak mosolyog, ott a bécsi kaczag, s a hol más kaczag, ott a bécsinek már a mellényéről szakadnak le a gombok.

Különösen egy válogatott pofákból álló társaság, mely a népénekeshez legközelebb álló kerekasztalnál foglalta el a helyét már kora délután, tüntette ki a jó kedvét a legrakonczátlanabb tombolással.

– Ezek nekem egészen ismeretlen pofák! mondá Scharody Ocskaynak. Soha sem láttam őket. Pedig minden vendégemet ismerem.

Mikor Augustin a kedélyes dalokból egy-egy strófát elénekelt, a kerek asztal társasága utána énekelte azt, harsogó tele torokkal; s a refrainet: «O Jerum, Ui, O Jerum», meg az «Alles ist mir einerlei»-t, az összes vendégsereg hangoztatta utána.

Végre az «O du lieber Augustin»-t követelte a közönség. Ez maradt fenn örökidőkig kedvencz nótájának. Minden asztalon kopogott a pohár-fenék, a közóhajtás nyomatékos kifejezéseül. «Halljuk az O du lieber Augustint!»

A vendégek mind a jelenlevő Ocskayra néztek, mintha figyelmeztetnék, hogy no most hallasz valamit, a mit még nem hallottál, Bécs rettegtetője! hajdan félelmetes Rákóczy villáma!

A kerekasztalnál ülők többen mutogatták Augustinnak, olyanforma némajátékokkal, a mi a bajuszkipödrést fejezi ki, hogy mit várnak tőle.

Az egész sokaság közt egyedül Ocskay viselt bajuszt. Könnyen kitalálhatta, hogy róla lesz szó a nótában.

Ott maradt, megvárta. Gondolta magában: «bolondok! Ágyúval sem tudtatok a helyemből kimuzsikálni valaha, most azt hiszítek, hogy dudával puskáztok ki?»

Augustinnak elébb egy kicsit gyantázni kellett, wachholderrel.

Akkor aztán felkelve a szalmaszékről, a nyakába akasztott gitárral, s egyik lábát a másik után satir-ugrásokra kapkodva fel, rákezdé a nótáját:

Hej milyen frenetikus «jubel» követte ezt a nótát. Kétszer is utána énekelte azt az egész közönség, asztalverő kancsó-fenékkel helyettesítve az orchestrumot.

Augustin megint gyantázott, azt jelezte, hogy új vers következik.

– Silentium! ’S Maul halten! figyelmezteté egymást a közönség.

Következett az új vers:

Vezuvkitörése a kaczajnak következett erre a versre. Minden torok egy kráter lett, miből a röhej lángoszlopa lövellt fel a boltozatig. Annyi éveken át elfojtott boszuság, elnyelt harag földalatti gázai, lávái törtek ki e pillanatban kegyetlen visszatorlásra. Így vetteti a levegőbe a bécsi nép a maga ellenségét.

Ocskay megvallotta magában, hogy ez a földalatti aknafelrobbantás nemcsak sikerült, de meg is van érdemelve, s a mi a legfőbb dolog: igazságos is. Biz az úgy van. «Trutz ist hin, Kurucz ist hin. S jön fel most szép szeliden Bécsbe! Nincs mit védelmezni rajt.»

De már ezt a verset az egész társaság utána énekelte Augustinnak, ötször, hatszor, tízszer is egymásután. Fogják ezt már énekelni minden utczán, évtizedekig fogják énekelni.

Ocskay László philosophi nyugalmat akart constatálni s még egy kancsó Gumpoldskirchenit rendelt magának, tüntetve vele, hogy nincs szándéka megfutni az egyenlőtlen harczból, habár százan énekelnek is egy ellen.

– Silentium! kiálták a kerekasztalnál. Augustin új verset fog énekelni.

Elcsendesült mindenki. Ocskay nagy hallgatva pödörgette a bajuszát. Augustin rákezdé a verset:

De már ez nem volt tréfa.

– Oda a fül, oda a becsület! Ki súgta ezt be annak a dőre utczai énekesnek?

Pokolbeli hahota támadt erre a kerekasztalnál, valamennyien rákezdték az új verset ordítani; de nem jutottak ám el odáig, hogy «Ohr ist weg, Ehr ist weg,» mert Ocskay felkapta az eléje tett boros kancsót s úgy vágta a kerekasztal emberei közé, hogy a melyiket eltalált közülök, az orra bukott tőle, s aztán nem várta, hogy megtámadják, hanem felkapta a székéhez támasztott kurtanyelű fokost s elővette a régi kurucztempót, ő ment rohamra az egész társaság ellen. Az a fokos pedig átkozott rossz szerszám. Egy hajrá alatt tiszta volt a kocsma. Ocskay egy maga mind kiverte az egész kompániát. Nem volt ez valami nagy hőstett: a közönség, kivéve a kerekasztalt, csupa merő békeszerető jámbor polgárból állt, amazok pedig pipogya ficzkók voltak, csak a hátukat tartották a fokosnak, hogy a fejüket ne érje. Ocskay László maga maradt a borral öntözött csatatéren.

A KÉT KERESZT.

Ez volt az utolsó hőstette Ocskay Lászlónak Bécs városában.

Elmondhatta ő is magáról, a mit Shakespeare mondat Coriolannal a volscusoknak: «Egy magam dúltam köztetek a városotok falain belől!»

A mulatság után Scharody valahonnan az asztal alól bújt elő négykézláb.

Ocskay restelte nagyon a dolgot.

– Megbocsáss! mondá kedvetlenül Scharodynak, hogy neked ezt a kárt okoztam. Megfizetek érte.

– Dehogy fizetsz! dehogy tettél te nekem kárt. O kontrer: most már egészen felcsaptad a kocsmámnak a renomméját. Dűlni fog ezentúl ide a vendégsereg. Szeretik az ilyent nagyon a bécsiek. Egészen a tetszésükre van az efféle tréfa. A rothe Dachel azzal kapott fel olyan nagy hirre, hogy volt egy hentesmester vendége, a ki minden este tisztára kiverte a publikumot a kocsmából. Pénzért is megveszik az ilyen gaudét.

– Jól van, jól. (Azért csak még is jobb szerette volna Ocskay, ha ez az egész vitézi szinjáték nála nélkül történt volna meg).

– Hanem már most ne várd, míg a politzeyra czitálnak, hanem eredj fel holnap még templom előtt magadtól a Registraturára s tedd le az öt forint birságot. Ennyi jár azért a kis vitézkedésért.

Ocskay boszus volt; felment a szobájába.

Ott azután törte rajt a fejét, hogy vajjon miféle áruló járhat itt Bécsben, a ki az ő életének végzetes titkát közölte a Bänkelsängerrel? «Ohr ist hin!»

Hányan vannak, a kik ezt tudják?

Hárman: Csajághy, Sándor öcscse, meg Marczi.

De négyen: Ozmonda a negyedik.

Az a másik három messze van innen. Csak Ozmonda van itten. Ő rá vesse a gyanuját?

A mint így járkál alá s fel, töprengve, meg-megállva, az utczán csatangoló csoportok mindenféle zajgását hallgatva, egyszerre csak megüti a fülét egy nóta. Ráismert a rhythmussáról, hogy ez magyar népdal. Hallgatott, figyelt. A mint közelebb jött a danoló, a dalnak a szövegét is kivehette. Meg is állt a danoló az ablaka alatt, hogy jobban meghallhassák ott fenn.

Ez az ő embere.

A düh felforralta vérét!

Két pisztolyát hirtelen övébe dugta s fokosát kezébe kapva, rohant ki a szobából, le a grádicsokon.

Mire az utczára leért, már nem talált ott mást, mint két nyárs-polgárt, a kik egymást támogatva jöttek haza a korcsmából s magyarázták egymásnak a csillagoknak és az asszonyok nyelvének a járását. Hanem a veres-torony kapu táján hangzott egy tilinkó, a mi azt a nótát fujta: «Repülj fecském ablakára!»

Máskor könybe borult, most szikrázott a két szeme, mikor az a nóta szólalt meg a hallatára. Rohant oda.

A tilinkós már akkor nem volt a veres-torony kapunál.

Ezt a nótát pedig itt Bécs városában nem tudja más fújni, csak magyar.

Megint megszólalt az az éjszakában; de már a hidon túl, a Wien folyam tulsó partján. Ocskay követte. Néha a tilinkó felváltva rákezdé a Rákóczy nótát. Hej Rákóczy, Bercsényi! Majd meg azt, hogy «Szegény magyar vér!» Ugy látszott, hogy egészen az Ocskay csalogatására fújják mindezeket a nótákat, s a kik fújják, szándékosan csalogatják maguk után. És a mellett arról is bizonyosak, hogy ha Ocskay megkaphatja azt, a ki ezeket a nótákat fújja, akkor ő öli meg azt, vagy az őtet, de az halálos találkozás lesz. Meg meg szaladnak előtte. Ocskay látja a gyér lámpák világánál el-elosonni a futó árnyékokat; s neki-neki iramodik, hogy utolérje őket.

Igy kicsalogatják lassankint Bécs legrongyosabb, piszkosabb külvárosába, a hol még vályogkunyhó, deszkabódé az egész utcza, s sár van nagy szárazságban is. Nem is hitták még azokat utczának, csak Luknak (Lucke). Szép elnevezéseik voltak. Kleber-lucke, (a hol az agyagba beleragad az ember lába), Schebenzer-lucke (a pozdorjától, a mivel végig volt hintve; itt kendertilolók laktak), Kumpf, Koth, Kater-utczák (csupa sár, rongy, piszok) a legalsóbb népsöpredék csodatanyái. Azután a békamocsár, a minek a környékét csupa czigány meg koldus lakta, földbevájt putrikban.

Ocskay úgy elveszhetett volna ezeken a helyeken, hogy nyomára sem akadt volna többé senki.

Nem gondolt ő most erre; csak üldözte a csalogató tilinkóst. Megöli azt, akárki legyen is. Csak egy pisztolylövésnyire beérhesse! Csak egy pillanatra megálljon előtte! Holt ember lesz belőle. Hátha az is van olyan jó vitéz, mint ő? Hát akkor ketten fognak lefeküdni. Két halott lesz belőle.

Azoknak azonban, a kik így csalogatták maguk után, valami különös okuk lehetett rá, hogy meg ne álljanak előtte. Néha már egy-egy egész riha-csoport körülkerítette valami sötét utczakanyarulatnál; de egyszerre egy éles sípfüttyentésre szétrebbent valamennyi, mint az éjmadarak, s ismét tovább, távolabbról hangzott a tilinkó.

Utoljára már annál az ároknál találta magát, a mi Bécs külerődítvényeit elválasztja a várostól. A sánczoknál felhangzott az előőrsök vontatott kiáltása: «Ki vagy? megállj!»

Olyan kietlen, zord helyen volt, a hol nem tudta többé tájékozni magát. Emberölő kedvét még a félelmes környék sem lohasztotta. Hiszen épen az ilyen hely jó a gyilkolásra: ez a mély út, ezek a düledező palánkok, ezek az embermagas burjánnal körülnőtt falak, tetőtlen omladékok, a török-ostrom maradványai, elhagyott kutak, a mikben soha sem fogja keresni senki, a kit egyszer beledobtak; a putri házak, a miknek az ablakán befolyik a sár, sötét tömpölyök, mikben a békák ümmögnek melancholicusan.

Egyszerre kibukkant a hold a szétszakadozó sürű felhők közűl s bevilágította szomorú halottfényével a várost; a mi fehér volt, még fehérebb lett, a mi fekete, még feketébb.

Egy útféli domb tetején két egymás mellé állított nagy magas követ látott nem messzire. Azt hitte, hogy azok útjelzők, s odament, abban a hitben, hogy majd azok útba igazítják.

Talán meg is találta, a mit keresett.

Az a két magas kő volt «a két veszekedő testvérek emléke».

Egy-egy nagy kereszt volt mind a kettőre felvésve, és alatta ez az epitaphium:

«Itt nyugosznak a két veszekedő testvérek, Péter és Mátyás, kik ezen a helyen párviadalban addig ölék egymást, míg mind a ketten nyomorultul meghalának. Isten irgalmazzon szegény lelkeiknek.»

Ocskaynak úgy tetszék, mintha azok a kövek mozognának, mikor a szél rájuk fú. A szél süvöltése úgy beszélt hozzá, mint valami emberi szózat.

Egy rémgondolat járta szivét keresztül. Talán az a ferdeképű planéta súgta azt meg neki, a ki meghallotta Jávorkáék esküvését, s most azt küldözi szerteszéllyel bűbájos sugarai útján.

Hátha a három férfi közül, a ki titkát ismeri, épen a testvér az, a ki előtte fut? Ő az, a kit halálra keres.

– «Ha elárulod valaha ezt a zászlót, ha megcsalod valaha ezt az asszonyt: testvéred lesz a gyilkosod!»

Ledült bénultan a két sírkő közös talapjára, s fejét két kezére hajtá.

Végig bámult a ködbe burkolt nagy városon, a minek háztömkelegéből magasra mered fel az a hegyes torony, a holdsugárban fénylő arany sassal.

Hogy került ő ide?

Mi vezette őt ehez a balhirmondó kőpárhoz?

Nem volt bátorsága a tilinkóhangot tovább üldözni. Meg volt rémülve. Nem tudott felkelni a kőről, a mi azt a két testvért nyomtatja el, a kik egymást agyonölték.

Borongásából lódobogás riasztá föl. Az őrjárat jött, mely a sánczolatot éjjel be szokta lovagolni.

Ocskay eléje ment s megszólítá az őrvezetőt.

– Micsoda hely ez itt?

– A Währinger-Spitz.

– Eltévedtem – borosfővel; szeretnék a városba visszatalálni.

– Jőjjön utánunk az úr; elvezetjük az alléeig, onnan azután egyenesen hazatalál a városba.

Nem messze a kettős emlékkőtől volt az a szép jegenyefasétány, a minek a helyén most a szarvas-utcza emeletes házai vannak; az hosszan egyenesen benyult a városba.

– No csak ezen az úton Isten hirével.

Ocskay neki indult a sétánynak. Valamit érzett, a mit gyermekkora óta nem ismert: félelmet. Ha e vén fatörzsek valamelyike mögül egyszerre csak eléje találna toppanni egy sötét alak, s ezt kiáltaná rá: «megállj! térdre! imádkozz, meghalsz! Én vagyok Ocskay Sándor!» mivel védelmezné magát? Nincs fegyver, a mi az ellen megoltalmazza.

Futott! A saját árnyékától megijedve, mikor az egy puszta falra vetődött!

Lélekszakadva futott végig a hosszú, emberlaktalan sétányon és utczán. Ruhája csupa sár volt, haja csupa veríték, izzadság, mikor a fehér angyalhoz hajnaltájban visszajutott. Csak úgy vetette le magát az ágyra, le sem vetkőzött.

A KRETHI ÉS PLETHI.

Az a félelmes város-rész, a melyet az éjjel Ocskay László bekóborolt, az elhagyott «zsidófertály» volt.

Harmincz évvel e történet előtt még egy egész városnegyedet birtak Izrael gyermekei a császárvárosban, ekkor elkezdtek felőlük mindenféle borzalmas hireket terjeszteni, hogy a közkutakat a városban megmérgezik, hogy a szentségtartóból a szent ostyát kilopták s megfertőztették, hogy husvéti ünnepi szertartásaikhoz keresztyén gyermekek vérét használják, találtak egy holt kezét az utczán, s a zsidókra fogták róla, hogy azok törik fel a sirokat; a császárt el akarták fogni a kuruczok, azokkal is a zsidók conspiráltak; Tökölyivel egy követ fújtak, majd meg a megmérgezett gyertyákat keresték rajtuk, a mikkel a császárt meg akarták ölni. Utoljára a Burg udvari kápolnájában tűz ütött ki, maga a császárné Eleonora is csak csoda által menekült meg a tűzhaláltól: azt is a zsidók rovására írták. – Ezt már nem tűrhették tovább a hű bécsi polgárok; felkérték a császárt, hogy űzze ki a zsidókat Bécsből és minden országából: ők elvállalják mindazt az adót, a mit a zsidók eddig fizettek. Lipót császár kegyelmesen meghallgatá hű alattvalói kivánságát s kiadta a rendeletet, miszerint az összes Mózesvalláson levő lakosság öt hónap alatt bonyolítsa le az ügyeit és hagyja el a várost és az országot. Igy maradt pusztán a zsidó város. Az elhagyott zsidóházakra pedig nem akadt vevő. Azt beszélték, hogy azok meg vannak átkozva. Potom áron sem, ingyen sem kellettek senkinek. Ott maradt egy egész városnegyed üresen: jó menedék mindenféle napvilágkerülő gyülevésznek. Nehány év mulva aztán a császár is, meg Bécs városa is visszahívta a zsidókat; nem tudott náluk nélkül megélni, egypár száz vissza is költözött, de az mind a gazdagabb fajtából való volt, a ki privilegiumokat kivánt magának biztosíttatni; s egynek sem volt kedve az elhagyott zsidó-fertályban lakni; ellenkezőleg mind a belvárosban akartak letelepülni, a hol közel van a politzei és a militär. A hirhedett Oppenheim még fényes palotát is építtetett magának a Szent-Péter téren, ő volt a birodalmi financziák rendezője, a kit még hős Savoyai Eugen is nagy magasztalással emlegetett: Oppenheim nélkül nem lehetett volna háborút viselni. Ennek a főzsidónak még audienczia-napon kívül is szabad volt a császári Burgba behajtatni a hintójával s a Schweizer-Stiegen át menni fel az uralkodóhoz, a mikor neki tetszett. Különben is nagy pompát űzött. E miatt aztán egyszer a péklegények, meg a kéményseprőlegények felbőszítették egy vasárnap délután a bécsi populatiót, s megrohanták Oppenheim palotáját, be is törtek, összetépték a számadásos könyveit, kirabolták a kincseit, magát is megtépászták: katonaságnak kellett ellenük kivonulni ágyúkkal, úgy lett tiszta a tér. Egypárt a hősök közül megfogtak s stante pede oda akasztották fel az Oppenheim palota kiülő ablakvasaira: egy füstfaragót, meg egy kardfényesítőt.

Elfelejtette ezt mind már régen a bécsi nép. Azóta hét esztendő mult már.

Hanem a zsidóváros még mindig olyan üres volt; házai egymásra düledeztek; utczáin feltaposatlan maradt a sár, falai közt burjánzott a gaz; bejárhatta azt Ocskay László keresztben, hosszában, a nélkül, hogy másforma emberekre bukkant volna, mint a kik hátulról osonva közelítenek, s ha szemközt fordul rájuk az idegen, a szögletbe lapulnak.

Mikor reggel Ocskay felment a politzeira, lefizetni az öt forint birságot a kocsmai hajczéczúért, azt mondá neki az ő kedves barátja és patronusa: «hiszen a mi a kocsmai mulatságot illeti, az egészen rendben volna; de mi a hét csodának szaladgált az úr azután hajnalig alá s fel a zsidóvárosban egyedül?

– Erős borokat ittam, ki akartam párologtatni a fejemből a mámort.

– No hát máskor szaladgáljon az úr idebenn a glacisn, a meddig tetszik; de ne bódorogjon a külvárosokban. Annak köszönheti kegyelmed, hogy az éjjel agyon nem ütötték, hogy az én embereim minduntalan a sarkában voltak. Mivelhogy megigértem az úrnak, hogy gondját fogom viselni.

Ocskay ebből kitalálhatta, a mit az éjjel meg nem értett, hogy azok a sunnyogó alakok, a kik előre csalogatták, körülólálkodták, miért surrantak egyszerre minden irányban szerteszét: bizonyosan a közelgő rendőröket orrontották meg.

De egyúttal azt is megérthette, hogy az ő járását, kelését minden lépten-nyomon ellenőrzés alatt tartja a rendőrség; mert a bécsi rendőrségnek mindent meg kell tudni, a mi a kerületén belül történik, s különösen az ilyen notatus emberre nagyon kell vigyázni, nem kezd-e idebenn a fővárosban valami veszedelmes complottot; mert az ilyen előrecsavarintott bajusztól minden kitelik. Annak akkor sem kell hinni, a mikor imádkozik.

Ugyancsak tapasztalta ennek a felfogásnak az általánosságát Ocskay nagy hamar. Vasárnap lévén, ő is elment a Szent István-templomba ájtatosságát végezni. A templomban nagy volt a néptolongás. Abraham a Santa Clara prédikált.

Családi nevén «Megerle Ulrik».

Valódi kedvencze a népnek. Igazi népszónok. Tréfás, csípős a kathedrában, gunyoros korbácsolója az erkölcsi félszegségeknek; kiméletlen csúfolódó, a ki egyszer azt mondta a szószékről, hogy a hány erényes asszony van Bécs városában, azt mind ki tudná vinni egy targonczán. A fellázadt asszonyok ezért megrohanták templom után s keresték a becsületüket. «Én nem mondtam, hogy egyszerre viszem ki; hanem egymás után.» Ezzel vágta ki magát.

Ez is az utolsó prédikáczióit tartotta már, épen mint a hogy Augustin az utolsó nótáit énekelte. Abban hasonlított a népszerű hitszónok a népénekeshez, hogy mind a kettő egészen a bécsi nép kedélyéhez tudta magát alkalmazni, s improvizált mind a kettő.

Abraham a Santa Clara nem ment kész prédikáczióval a templomba; hanem szétnézett a nép között, meglátott valami feltünő alakot, a kit oda vitt a bűne, hogy a romlott világ valamely félszegségét, hibáját, visszásságát képviselje a külső megjelenésében; arról azután thémát kapott, s kiprédikálta, hogy azt csupa gyönyörűség volt hallgatni.

Ez alkalommal a kiviaszkolt nagy bajuszú quondam kurucz-vezér jött neki kapóra, a ki ott ült az első padban középen.

Már mikor a textust felolvasta a pap: «Saul Saul, miért üldözesz engemet?» egyszerre megsajdította Ocskay László, hogy most őtet fogják kiprédikálni; de nem lehetett a helyét elhagyni templombontás nélkül.

Persze, hogy őtet prédikálták ki. Az egész szónoklat arról zengedezett, hogy ime milyen nagy hatalma van az úrnak, a ki Saulust egy szavával átváltoztatja Paulusra! Saulus rohan, a nagy fokossal a kezében, az igazhivőket fejbeverni, s kiáltozza «rajta rajta!» (persze magyarul); az Ur ráfuvall, Saul egyszerre selyp lesz s azt kiáltja helyette «lajda, lajda!» (leider, leider!)

S ez így ment az «in æternum amen»-ig.

Mikor kijött Ocskay a templomból, látta, hogy a ponyvasátor alatt már ott árulják a fából kifaragott alakját, mint Mikulásnapi krampuszt, a két nagy bolond bajuszszal.

Ha soká itt időzik, még bécsi celebritás lesz belőle.

Feltette magában, hogy mai nap otthon marad. Vasárnap úgy sem adnak audiencziát. Az éjjel nem aludt: kábult is volt; alig várta az esteli harangszót, hogy lefeküdjék. Ma hiába telik meg vendéggel a fehér angyal: nem lesz ott az a kurucz generális, a ki egymaga kiveri a kocsmából az egész társaságot.

A bécsi rendőrség azonban, mind a mellett is, hogy mindent megtud, a mi a város falain belől történik, azt az egyet még sem tudta meg, hogy ugyanazon az éjszakán, a melyen Ocskay bekóborolta az elhagyott zsidóvárost, főzte ki egy sötétben lappangó csoport a leggonoszabb forrongást, a mi csak valaha Bécs utczáin kitörésre került. A zsidók ellen készítettek hecczet. Ezuttal a leghűségesebb loyalítás ürügye alatt. «Valaki» a ki maga is ott volt mikor József császárt a vadászaton el akarták fogni a kuruczok, elmesélte, hogy a zsidók voltak a kuruczhad hírvivői s maga Oppenheim volt az, a ki a merénylet tervét kezükre adta: ő a főügynöke Rákóczynak, ő a legjobb barátja Ocskay Lászlónak. Most is azon törik a fejüket, hogyan fogassák el a császárt, a míg Laxenburgban vadászik. Kézrekerült Oppenheimnak egy levele, a mit Eszterházy kurucz tábornokhoz írt; zsidóirás, de volt a ki el tudta olvasni s meg tudta magyarázni a tartalmát. A rendőrség, a miniszterek, mind benne vannak a komplottban, mind megvette őket a gazdag zsidó. Lám a rendőrfőnök mindennap együtt iszik Ocskayval, ez meg mindennap meglátogatja Wratislaw palotáját, a Burgban tudakozódik a császár megérkezése felől; nem kell feljelenteni semmit: álljon a tíz körmére maga a nép, és cselekedjék!

A népharag egész titokban erjedett tovább, s vasárnap délután a legjobb idő volt rá, hogy kitörjön. Mesterlegénység, diákság ilyenkor mind a kocsmákat tölti; az új bor is megteszi a kötelességét, este felé kész a ribillio. A belvárosi spelunkák egyszerre ontják elő a fellázított csoportokat. A vezetők, a főlázítók mind kéményseprő legényeknek vannak öltözve, ez a legjobb álcza: a kéményseprőnek nem lehet személy-leirását adni, az mind egyforma; az üvöltő csoportok fustélyokkal, pőrölyökkel, vas kecskelábakkal felfegyverkezve tódulnak a Szent Péter-tér felé, mintegy összebeszélésre s mire a rendőrség hírt vesz a veszedelemről, már döngetik az Oppenheim-palota vassal béllelt kapuját. Egy nagy szál füstfaragó legény, két veres kakastollal a sapakja mellett veszekíti a fellázadt tömegeket, igazi lerchenfeldi dialectussal hirdetve a kőkút kámvájáról a zsidók és kuruczok istentelen czimboraságát. (Ez Jávorka.)

Az Oppenheim palota ostromlása azonban nem soká tart: a várbeli palotaőrség nagy hirtelen ott terem s egy kis kardlapozás után megtisztul a Szent Péter-tér; az Oppenheim palotának a bevert ablakain kivül alig történt egyéb kára.

A zsivajgás vezetőinek nem volt egyenes czélja a zsidóüldözés. Ez csak egy népszerű nyitány volt valami más operához. A Szent Péter-térről szétriasztott tömegek a belváros tekervényes utczáin utat vesztve a bástyáknál ismét csoportokba verődtek, s a míg a rendőrség, katonaság a támadás jelszavától félrevezetve, mind csak azokat az utczákat őrizte, a mik a Judenmarkt, Judengasse, Fleischmarkt felé vezettek, az alatt a Krethi és Plethi hada egyszerre csak ott termett a görög-utczában a fehér angyal előtt.

Ha nem kaphatják meg a kuruczok szövetségesét, a zsidót: itt van maga a kurucz generális; «ide veled Ocskay László!»

Vakmerő kuruczvezér, a ki annyiszor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát tüzeddel, vasaddal; a ki annyi rémületet okoztál Bécs városának, s most még ide mered tolni a bajuszos pofádat s itt is complottot csinálsz a császár ellen, s itt is hősködöl és agybafőbe vered a jámbor polgárokat; ide veled! Ha a császár megbocsátott, nem bocsát meg a nép! A Burg osztogathat amnestiát; az utcza nem kegyelmez! Halál fejedre!

A közelgő lármára a fehér angyal vendégei nagy hirtelen elszaladtak; épen a törpe szinház mutatványai voltak napi renden; a director hirtelen egy puttonyba hányta az egész társaságát s a hátára kapva, eliramodott vele: Scharodi pedig bezárta a kaput és kocsmaajtót, s azok mind vassal voltak béllelve, sok döngetést kiállottak.

Ocskay már aludt, a tegnapi nagy csatangolás után, álmából riasztá fel ez éktelen rivalgás. Az utczán már akkor tökéletes sötétség volt: minden lámpást összetörtek. A viharzó lármából csak a saját nevét tudta kivenni Ocskay. Egyszerre megértett mindent: a bécsi gyülevész őt keresi halálra…

Csúf halál!

Piszkos gyülevésztől izekre tépetni, bottal, mozsártörővel agyonveretni, utcza-csatornában végighurczoltatni, s eléktelenítve, megcsonkítva ott függni a lámpásvason, röhögő utczasöpredék gúnyhahotájára.

A vasajtón döngött már a pörölyök ütése: «Ide Ocskayval!»

Ekkor azonban megmutatta Scharodi uram, hogy mire képes egy katonaviselt kocsmáros, a kocsmája becsületéért és a jó czimboraságért.

Időnyerésről volt szó, hogy a katonaság megérkezhessék, a «fehér angyal»-t az ostrom alól felszabadítani.

A kocsma kapuja fölött volt egy szűk kőerkély, épen csak egy embernek való. Scharodi kilépett az erkélyre. Nem is lépett, hanem gördült. A két talpa alatt egy kis hordót hengerített maga alatt; a két kezében pedig egy-egy pisztolyt emelt magasra. Az arcza világított a sötétben rémséges zöld fényben, valami foszforos kenőcstől. Hajdani katonai egyenruhája volt rajta, s a tollas kalapja a fején.

– Hahhó! a «fehér angyal!» üvölté a sokaság, meglepetve, s egy perczig tréfásra csapott át a népkedély a haragosból. Halljuk a fehér angyalt!

Meg is hallották azt, mert olyan hangja volt, mint a peniczilus, hasította a füleket.

– Ezer sánczárok tele ördöggel! mit akartok itt, emberek? – Kinek loptam el valamijét, hogy rám törtök? Mennydörgős zivatar! Nem tudjátok, hogy én katona voltam, száz csatában pofozkodtam össze a halállal! Soha meg nem ijedtem. Harminczháromezer háromszáz harminczhárom ördög jönne is ide, Scharodi ezredest meg nem ijesztené. Ide hallgassatok azt mondom! Mikor Beczkó várában a kuruczok ostromoltak, azt mondtam nekik: jöhettek; látjátok itt ezt a hordó puskaport, ha betörtök hozzám, mind a levegőbe vettetlek magammal együtt. Azt mondom, bécsiek, próbára ne tegyétek az indulatomat! mert szent Kristóf lábszárára esküszöm, a mi a Riesenthornál van felakasztva, hogy ha a «fehér angyal»-t megrohanjátok, én mind fekete angyalt csinálok belőletek! Beszéljetek, mit akartok? Hallgatom, a puskaporos hordón ülve.

Ezt az erőteljes szónoklatot úgy adta elő Scharodi, hogy azon a kis erkélyen köröskörül forgott, mint a juhászkutya, mikor a kerítés-bálványra felugrik s ott tánczol maga körül.

– Elébb tegye le a pisztolyokat a kezéből! kiabáltak fel rá a gyülevészből.

– Pisztolyokat? Hahaha! kiálta kaczagva Scharodi. Hiszen két Pumpernickel van a kezemben. Itt van! Egyétek meg! – S odadobta közéjök, a miből megint egy kis tréfa támadt. A pisztolyokat elchangeirozta derczekalácscsá.

– No most már nem robbanthatja fel a puskaport, visított egy csizmadiainas, a ki egy kéményseprő létrának a legfelső fokára felmászva, egyenlő magasságból nézett farkasszemet a kocsmárossal.

– Nem robbanthatom fel? te Pámschábel! S azzal Scharodi a szájából olyan tüzet fujt a kölyök szeme közé, hogy az ijedtében hanyatt bukfenczezett a lajtorjáról.

Ezt a productiót meg is vivátozta a sokaság.

Bravó «fehér angyal!»

– No hát mit akartok a «fehér angyal»-tól?

– Ocskayt! Ocskayt! Add ki nekünk a kurucz vezért, Ocskayt.

– Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum után, kidobtam a korcsmából a részeges krakählert! összetörte mind a kancsóimat, s nem tudta kifizetni az árát, az éhenkórász! Kitettem a szűrét! Ne legyetek becsületes emberek, ha nem igaz, a mit mondok.

– Magad vagy a nem becsületes ember, Scharodi! kiálta fel a veres kakastollas kéményseprő, a tömeg vállaira emelkedve. Mert az éjjel ide tért hozzád vissza Ocskay, a kurucz vezér. Én láttam!

– Ne bolond ne! Hát azért, hogy az éjjel idetért vissza, most is itt kell neki lenni? Bemargarirozva tartom én itt a szállóimat? Mit keresitek én nálam? Hiszen ott van közöttetek. Az ott ni! Abban a borzprémes sipkában, azzal a bekötött állal.

Az pedig egy jámbor cseh mészáros volt, a ki járatlan lévén az idegen nyelvekben, azt sem tudta, miről van szó; csak úgy a jó mulatság végett keverkedett a társaság közé, s most az csak egyszerre megszólal ám mély, gordonka hangon. (Pedig a száját se nyitja ki).

– No, hát én vagyok Ocskay generális! Ki akar velem birkózni?

Azt egyszerre megrohanták s a míg a nyavalyás elmondta volna, hogy ő nem az, hanem amaz, addig úgy megrakták ütleggel, hogy holtig megemlegethette. A nagy dulakodás közben az átelleni háznak egyik ablaka megnyilt, s azon kinézett egy kövér asszonyság, a ki nagyon látszott gyönyörködni ebben a tréfában.

A kakastollas népvezér csitította az ál-Ocskay kókányozóit, hogy hagyják abba, nem az az Ocskay: ő ismeri azt jól!

Ekkor egy éles asszony-hang, mintha a spektákulumnéző kövér asszonyság ajkairól jönne, hasította át a zsivaj hangját.

– Ti bolondok! Mit keresitek a kurucz Ocskayt? Itt van az én házamban elrejtve; gyertek fel, én kiadom!

Utczu, neki a szomszéd ház kapujának az egész tömeg egyszerre!

– Emberek! Atyafiak! kiabált a kakastollas, ne hagyjátok elbolondíttatni magatokat. Ismerem én jól ezt a gauklert! Hasból tud beszélni: csupa boszorkányság, a mit csinál! – Hasból beszél! komédiás!

… Ocskay László ott állt az ablakban s onnan nézett ki az utczára. Két pisztolya oda volt téve eléje az ablak hidjára.

A szomszéd szobából, a közajtón keresztül átrohant hozzá Ozmonda, s átkarolva őt, eltolta erővel az ablaktól.

– El innen! Meglátnak!

– Lássanak. Mondá Ocskay fásultan.

– Itt borzasztó ármány van ellened. Életedre törnek.

– Szemét nép.

– Épen azért, mert szemét, borzasztó volna belefulladni. Az örvénybe vitézség beleugrani; de nem a kloakába. Itt nem menti meg Ocskayt a hősi bátorsága. Sok kutya megöli az oroszlánt.

– Én készen vagyok a számadásommal. Ha betörik a kaput, ezzel az egyik pisztolylyal lelövöm azt a ficzkót, a ki vezérük, a másikkal meg magamat.

– S azzal porba ejtesz egy dicső, nagy hivatást, mit Isten rádbizott. Ezt a homlokot, a mit az ég fölszentelt, hogy nagy czéljait rábizza, szétzúzod? Nem, nem! Neked meg kell mentened magadat!

– Hogyan? Mi módon?

– Álöltözetben.

– Álöltözetben? De hát ezt a fejet hová tegyem? Hát van ilyen czifferblatt több még Bécs városában, mint az enyim? Mondhatom én azt a gyermekeknek, hogy én nem a krampusz vagyok, hanem a Mikulás?

– Oh ez a drága szép fő! Ez az én kedves, imádott fejem! Hörgé Ozmonda, két keze közé fogva azt a bálványozott főt, s heves csókjaival halmozva el arczát, szemeit, homlokát. S addig-addig csókolgatta, a míg egyszer csak hirtelen, orozva, a markába rejtett kis aczélollóval lecsikkentette az egyik bajuszát tőből.

– Mit cselekszel? hördült fel Ocskay.

– Azt teszem, szólt Ozmonda erélyesen, elhatározottan, hogy ha ezt a fejet idehoztam, innen meg is szabadítom.

Ocskay hüledezve tapogatá a levágott bajusz helyét.

Már most ha a félbajusz oda van, a másikat csakugyan utána kell küldeni; mert fél bajuszszal furcsa parádét csinálna az ember.

– Le, le! Mind a kettőt! egészen simára. Csitt! Ne ellenkezzél. Most én parancsolok! Te azt teszed, a mit én mondok.

Ocskay László épen olyan inaszakadt gyávaságot érzett, a mint a bajuszát levágták, mint hajdan Samson, mikor Delila lenyirta a csimbókjait. – Engedett magával mindent tenni.

– Mindjárt hozok számodra álöltözetet; szólt Ozmonda, kisietve a szobából. – Talán a két levágott férfidíszt is élvitte magával.

Ozmonda siettében azon a termen keresztül futva, a melyről az erkély nyilt, odasúgott nehány szót az erkélyen ezermesterkedő Scharodinak.

Az már kezdett kifogyni a mesterségeiből, a mivel eddig elséramórázta az időt, a zendülőket visszatartva az ostromtól. A katonaság még sem érkezett.

Ocskay borzadozva hallgatta a nehéz ütéseket a kapun, s a népdüh növekedő zsivajgását az utczán.

– Uraim! Barátim. Édes atyámfiai. Erőlteté még egyszer a szavát a néplármán keresztül Scharodi. Hallgassatok meg csak egy pillanatig, minek előtte Pilátushoz jönnétek velem együtt vacsorára.

– No hát halljuk! De semmi csalfaság ne legyen.

– Nem lesz semmi csalfaság, becsületemre mondom. Az én házamból minden férfinemen levő teremtés elfutott, rajtam kívül, a népharag kitörése elől. Tudni való, hogy a pinczéreknek nem nyavalyájuk a vitézség. Csak az asszonynépnek volt erős szive az itt maradásra: ők biztak ismert lovagiasságában a bécsi népnek, a kiket szent Lipót tartson meg örökidőkig; hogy legyen Bécs városa mustrája a metropolisoknak; fényesebb Párisnál, gazdagabb Londonnál, gyönyörűbb Nápolynál, hatalmasabb Rómánál…

– Ne voníts annyit a geographiából, kiálta föl a kakastollas, hanem rukkolj ki vele, hogy mi van a zsákban?

– Hát a mit már megmondtam. Az én házamban egy férfi-nemen levő cseléd, vagy vendég sincsen. Esküszöm szent Holofernesre.

– Holofernes nem volt szent! protestált a kakastollas.

– Nem volt szent? Te persze ismerted? Te füstfaragó! Talán te hordod fel a kéményen keresztül a canonisáltakat a mennyországba?

A nép röhejre zajdult.

– Eh, mit parlamentálunk ezzel? Kiálta a kakastollas. Betörjük az ajtót, s majd megtaláljuk mi a drága madarat.

– No én nem akarom, hogy emberhalál legyen! Hallgassátok meg a kapitulatio föltételeit; aztán kinyitom az ajtót magam jó szántából.

– No hát halljuk! A «fehér angyal» kapitulál! Beereszt a mennyországba!

– De nem az egész hadsereget, hanem csak egy kiválasztott Vehmgerichtet. Egy tizenkét tagból álló deputatiót, mely szigoruan átkutathat nálam pinczét, padlást, minden likat-lukat, s meggyőződhetik felőle, hogy semmiféle férfiember sincs a házamnál, legkevésbbé kurucz ember. Jöjjön fel egy tizenkét tagu deputatio.

– Jól van! Menjünk be tizenketten. Elég lesz az egy kurucznak!

– Legyen ebben a deputatioban, nem bánom, Bécs dicső polgárságának minden osztálya képviselve. Legelőször egy pék! A dicső pék czéh tagja, mely Bécs városát a török-ostrom alatt árulástól megszabadította. Hol van egy pék?