– Itt van egy pék!
– Azután egy kéményseprő.
– Nem! Elébb egy kardtisztító.
– Kötélverő! kötélverő! Az kell a kurucznak!
– Hát egy schuszter!
– De egy szabó!
– Meg egy gombkötő!
– Hátrább az agarakkal! Hentes! Mészáros!
A sokaság kezdett egymás között összeveszni a deputatioba megválasztás előnye fölött s ez nagyon jó időhaladékot szerzett.
– Ejh! ne veszekedjünk most a tizenkettős deputatio felett! rikácsolt a kakastollas. Hét sváb egy nyúl ellen. Bemegyek én harmadmagammal a házba; s fogadom, megtalálom a kurucz vezért s kihozom csimbókjánál fogva közétek. Ereszszetek engemet harmadmagammal. A két társat majd kiválasztom én magam. Mikor tűz van, senki se mondja: itt a szabó, itt a varga, itt a hentes! ez az elébb való, hanem mind azt kiabálják, hol a kéményseprő? menjen előre a tűzbe. No hát itt az a nagy tűz, a mi annyiszor elégette városainkat. Magam vagyok az a kéményseprő, a ki belemegyek, s fogadom, hogy eloltom, szent Flórián segítsége nélkül.
Ez veszedelmes szónoklat volt. A sokaság egyszerre ráállt, hogy menjen be hát a kakastollas, meg két társa, Ocskayt keresni, a «fehér angyal»-ba.
Azok Jávorkáék voltak. Ő maga, és még két kurucz összeesküvő.
Ocskayt ez alatt Ozmonda, áttuszkolva a saját szobájába, felöltöztette asszonyruhába. Az izmos, termetes szakácsné öltönyeit kérte kölcsön, s azok épen ráillettek az alakjára. Hirtelen előszedte Ozmonda a kendöző szereit; az arczát Ocskaynak kifestette veresre, az orrát borpirosra, az állára bibircsót ragasztott viaszszal; a fejét bekötötte csipkés főkötővel: olyan tökéletes cseh debellát alakított belőle, hogy bátran odaállíthatta a tűzhelyhez a szakácsné mellé; akárki testvéreknek nézhette őket.
– Most már jöhetnek!
Ocskay mind a mellett is odadugta a köténye alá a kurta cserkesz kindzsálját; veszedelmes eszköz dulakodás közben!
Ozmonda észrevette azt.
– Ne félj! Itt leszek a közeledben. Kezemben ez a két pisztoly. Ha rád talál valaki ismerni, azt én ölöm meg. – Te ma csak asszony légy. Én leszek a férfi!
E válságos pillanatban nagy zürzavaros zsivaj támadt az utczán. «Jönnek a vasasok!» Hallatszott is már a trombita recsegése.
Egyszerre vége volt a vitézségnek.
A gyülevész rohant, a merre még nyitva volt az út.
Jávorka sem szokott ilyenkor hátul maradni: hirtelen ledobta magáról a kéményseprő álczát, s elvegyült az iramodó sokaság közé. Ő győzte legjobban futással. Ismerte már jól ezt a tempót. Addig hátra se nézz, a míg magad nem maradsz! A próba csütörtököt adott; – itt meg nem foghatta Ocskayt; majd másutt! Azon volt, hogy magát meg ne fogják.
A vágtatva megérkező vértesek szétverték az egész lázongó Krethit és Plethit: a «fehér angyal» fel volt szabadítva az ostrom alól.
Ozmonda kifutott az erkélyre, gyönyörködni a lázadók elgázoltatásában.
Ocskay egyedül maradt Ozmonda szobájában.
A mint aztán egyszer megfordul, meglátja saját magát a nagy álló-tükörben… A cseh szakácsné képmása: fodros főkötőben, ránczos rokolyában, kifestett pofával, borvirágos orral, csupasz ajkkal, bibircsós állával: a tüzhely melletti dajna! Főző-kanál a köténye korczába dugva… Huh, minő alak!
Hát azért kellett neki Bécsbe jönni, hogy ezt meglássa? Hogy ilyen alakban lássa meg Ocskay Lászlót? Rákóczy villámát, a «tűz fejedelmét!» – Nem, csak a tűzhely fejedelemnőjét.
Hej de szép lett volna, ha ilyen alakban fogták volna el őt Jávorka kuruczai s így vitték volna el Érsekujvárra, haditörvényszékre!
Valaki elkaczagta magát a háta mögött. A kaczagó hang ismerős volt. – Ozmonda fizette vissza azt a minapi kaczajt, a minek az okát nem akarta Ocskay megmondani. – Ocskay átrohant a szobájába s mint a Nessusinget, tépte le magáról a megszégyenítő asszonyi köntöst.
Ez az éj nem volt nyugalomra rendeltetve. A zendülés lármáját más zaj váltotta fel; nehéz lovasság vágtatott végig az utczán, harsogó trombita-szóval, azután kerekes ágyúk dübörögtek falrázó zakatolással előre, csak úgy rengett bele a ház; az István-toronyban megszólalt a «Bierglocke», a minek a hangjára minden polgár köteles azonnal gyertyát tenni az ablakába, s maga rögtön felvenni az egyenruháját, vállára vetni a mangalétát, a tölcsér-puskát s sietni a gyülekező helyre: lázadás van a városban! És azután rettentő dobszóval vonul végig az utczákon a polgárőrség, hogy az embernek a szive együtt reszket az ablakokkal! Egyszóval egész Bécs városa rendkívüli erélyt fejtett ki, – mikor már elmult minden lázadás. A «fehér angyal» előtt felállított fegyveres őrök minden embert megállítottak s megkérdezték tőle, hogy jó barát-e, vagy sem? Mind jó barát volt.
Ocskaynak a szemére különben sem engedett volna álmot jönni felháborodott lelke. Az egész éjszakát felöltözve tölté; alá s fel járkált a szobájában, le-leveté magát a kerevetre, meg felugrott róla. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón. – Ki az? – Scharodi!
– No mi baj? (Még meg se köszönte neki a baráti segítséget.)
– Semmi baj! Hanem ő nagysága, a kurazir regement obestere kivánja tiszteletét tenni.
– Itt vagyok neki.
Az ezredes feltett sisakkal jött s katonás tisztelkedés után hivatalos stylusban mondá el a következőket:
– Kegyelmes úr! jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért; de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiacz, zsidóutcza és huspiacz ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az István-torony őre a hibás, a mért nem sietett elébb jelt adni a polgároknak a Bierglockéval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak s azzal tévútra vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Üdvözlöm kegyelmességedet.
– Köszönöm. (Elmehettek már! gondolá magában Ocskay, a ti elkéséstek nekem a bajuszomba került.)
Az ezredes tovább ment, Ocskay levetette magát a pamlagra, a feje lehúzta. De alig vett rajta erőt a zsibbasztó kábulat, a mi hasonlít az álomhoz, csakhogy annak épen az ellentéte: öntudatlan ébrenlét, a miben mindazok az alakok mozognak, mindazok a hangok ordítanak, kiabálnak, susognak, visítanak, mindazok az arczok egymásra tódulnak, a mik a lezajlott rémjelenetekben üldözték; – a midőn újra kopogtatnak az ajtaján.
– Ki az? Mi baj?
– Ő méltósága a polgármester úr kiván tisztelkedni.
(No, a bécsi polgármesterek is más szokást kezdhetnének, mint éjfél után két órakor látogatást tenni.)
A polgármester úr teljes hivatalos gálájában jött: az asztrakán-prémes palástban, a bársony barettel, és a nagy ezüst fogantyús nádpálczával. Két drabant kisérte, nyeles lampionokkal.
Hát ennek mi kell?
– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért, de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiacz, zsidóutcza és húspiacz ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az István-torony őre a hibás, a mért nem sietett jelt adni a polgárságnak a Bierglockeval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak, s azzal tévutra vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Sietek üdvözölni kegyelmességedet.
– Köszönöm! Alászolgája.
Ez is elment.
Alig verte el az István-torony óraműve a hármat, a midőn újra felzörgették Ocskayt.
– Ki az megint?
Ezuttal már a Bécs városi főhadparancsnok, Obizzi gróf lett bejelentve.
Ez már valami!
Hisz ez régi ismerős is. Sokszor diskuráltak egymással ők ketten (fegyverrel tudniillik), mikor megrohanta Ocskay a Favorita-vonal erődeit, s Obizzi gróf hozta ellene a nehéz vasasok ezredét.
Ezuttal szemtől szembe tisztelhették egymást. A főparancsnoknak még a tábornoki mellszalagja is fel volt téve, tehát egészen hivatalos természetű volt a látogatás.
– «Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem… (stb. stb., mint fentebb: úgy látszott, hogy mindenki egy eléje irt formulare szavait recitálja.)
– Nagyon le vagyok kötelezve.
De még alig pitymallott, a midőn újra rátörtek. Pedig most már igazán elszunnyadt, s rém-álmából felriadva, a pisztolyához kapott. Azt hitte, akasztani viszik.
Pedig csak az ő kedves barátja jött, a rendőrségi osztályfőnök, Federreiter úr. De az is hivatalos egyenruhában, a dreymasterrel a parókája tetején, a gyiklesővel az oldalán, s az is rákezdé:
– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért…
– Hagyd el az ördögbe! Tudom már könyv nélkül. A lázadók cseltámadást intéztek. A Bierglocke volt a hibás. Nem történik meg többet. Háromszor hallottam már.
– Az ám. Tudom, mondá Federreiter úr suttogva. Hüh, barátom uram, micsoda nagy dolog lett ebből! Ő felsége a császár vágtatva jött haza Laxenburgból a zendülés hirére. Wratislaw dühös, mint az oroszlán. Mindnyájunknak, rendőrségnek, polgármesteri hivatalnak, katonai parancsnokságnak akkora orrokat osztott, mint egy rinocerosé! Képzelem, hogy hát ő maga, Wratislaw uram mekkora orrot kaphatott ő felségétől; az már nem is orr lesz, hanem orrmány. Rád nézve ez megbecsülhetetlen nagy szerencse, hidd el!
Ocskay boszusan csettentett a nyelvével s a keze önkénytelenül a bajusza üres helyéhez kapott.
– Hagyd el. Biztatá a jó barát. Az rád nézve a legnagyobb szerencse, hogy azt letetted. Nem emlékezel a mesére, a hol az egerek vezérei szarvakat ragasztottak a fejükre, aztán mikor vissza akartak szaladni a lyukaikba, nem fértek be tőlük? Hát ilyen volt rád nézve az a nagy bolond bajusz; minden ajtóban fennakadtál tőle. Meglátod, milyen simán fogsz most mindenütt bejutni!
Federreiter urat még ott érte Ocskaynál egy új látogató. A kanczellár titkárja volt az. Wratislaw kéreti a tábornok urat, hogy a milyen korán csak lehet, tisztelje meg őt a látogatásával. Ő kegyelmessége már öt órakor felkel s hétkor fogad.
Ocskay ott volt pontban hétkor a kanczellár palotájában. Ezuttal minden ajtón készséggel bebocsáták, egész az államférfi belső-szobájáig, a hol az épen reggelizéshez készült.
Wratislaw eléje sietett Ocskaynak, s barátságos öleléssel fogadta.
– Hozta Isten! kedves barátom uram! Ejh milyen nagyon sajnálom azt a tegnapi fatalis accidenst. A katonaság tévedésbe volt ejtve a cseltámadás által, s a toronyőr későn jelezte a lázadás góczpontját. Senki sem gondolt a görög-utczára. De miért is szállt kegyelmed a «fehér angyal»-ba? Hiszen mikor legutoljára találkoztunk, Érsekujváron, meghívtam kegyelmedet, hogy ha egyszer Bécsbe jön, egyenesen az én palotámba szálljon.
Ocskaynak mondhatnékja volt, hogy de bizony egynéhányszor be akartam jönni, de azt mondták, hogy «ott künn tágasabb!»
– Most már el sem bocsátom kegyelmedet: az én vendégem marad. Rendelkeztem, hogy a málháit a «fehér-angyal»-ból ide szállítsák. Vissza se menjen oda kegyelmed. A számlája ki van egyenlítve. Legmagasabb rendeletből. Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy reggelizzék együtt velem.
A bőséges collatio mellett aztán egészen helyreállt a barátság. Wratislaw szóhoz sem engedte jönni Ocskayt; elhalmozta lekötelező nyájaskodásokkal: elmondta neki, mennyire várták az udvarnál. A császár meghagyta, hogy tudósítsák, ha ideérkezik. Ki is fejezte legmagasabb elégedetlenségét a főudvarmesternek, hogy ezt elmulasztották. Még ma kivánja Ocskayt elfogadni, a miniszterei jelenlétében, hogy a legmagasabb kitüntetésben részesítse; minden formaszerű megerősítés egy nap alatt be lesz végezve, holnap már utazhatik vissza az ezredeihez. (Így: többesben.)
A reggeli végeztével ismét megölelgeté kedves vendégét a kanczellár s átvezetteté saját lakosztályába, a hol három szoba volt számára minden pompával és kényelemmel berendezve; egyik lakáj a másik kezére adta; jött a herczegi borbély, hogy az arczát egész simára borotválja, s a haját bepuderezze, aztán egész gálába öltöztették, s mikor készen volt, jelentették neki, kogy a hintó előjárt! – Ocskay Wratislaw aranyos staatscarosseában vonult be ezuttal a császári várba, elől két inas a fehér parókás kocsis mellett a bakon, hátul két vadász. Jöttére a Burgwache fegyverbe állt és prezentirozott. Két sor harschiergárdista között haladt fel a Gesandtschafts-Stiegén s onnan a gobelin-szőnyeges Geheimeraths-Saalba vezetteték, a hol a legelőkelőbb választottak vártak a maguk sorára.
A minapi feszes úr ezuttal háromszor is a térdéig hajtva a fejét, sasirozott eléje mazurkalépésben, s alig hallható hangon rebegett valami mentegetőzés formát; végezve azzal, hogy ő felsége valamennyi vendégek között a tábornok urat kivánja legelsőbben fogadni. Csupán két fejedelemfi előzi meg az audientián.
Pedig már akkor sokan voltak a teremben. Fényesnél fényesebb urak és asszonyságok mindenféle jelmezben.
A főudvarmesteri titkár odaállítá Ocskayt legelől az audientiás terem ajtaja elé balról. Jobbról a legelébb bebocsátandó két fejedelemfi állt.
Ocskay büszkén hordozá körül a fejét a czifra sokaságon. Tehát mégis van elismerés! Ennyi fényes nép között ő a legjobban kitüntetett. Irígykedve tekintenek reá. Ő ezt érzi s jól esik a lelkének. Hallja a szájról-szájra terjedő suttogást: «ez az Ocskay!» Alig jut egy kis figyelme a vele szemközt álló két herczegi fiucska számára. Azok közül a nagyobbik lehet tizenhárom éves, a kisebbik tíz. Mind a ketten fekete bársony német divatú ruhába vannak öltözve, kard és tőr nélkül. A nagyobbik arczán, magatartásán meglátszik a jezsuita nevelés modora; nyulánk nyakát féloldalt görbítve, félig lezárt szempillái alól sandít fel Ocskayra; s míg ajkai kényszeredett mosolyra vonulnak, az egyik szájszegletből kivillan a foga, mintha harapásra volna készen; a két keze a mellén; az egyik keze eltakarja a másikat, a melyik görcsösen ökölre van szorítva. – A kisebbik egészen ellentétese a bátyjának. Alacsony termetét felemelt fejével teszi magasabbá, mellét előre feszítve, félkezét csipőjén tartja, a másikkal a haját borzolgatja s a mellett villogó szemeivel tetőtől talpig méregeti Ocskayt, ajkát lepittyesztve.
Ocskay csak úgy futólag fitymálta őket végig tekintetével, «hát ezek miféle herczegi porontyok lehetnek?»
A császár elfogadó-termének ajtaja megnyilt s a főudvarmester első kamarása megjelent, felhívni a kihallgatandókat.
– Herczeg Rákóczy Leopold fiai!
Ocskay elsápadt erre a szóra.
Herczeg Rákóczy Leopold nem más, mint II. Rákóczy Ferencz fejedelem: őt is Leopoldnak nevezték Bécsben a bérmálási neve után, valamint a feleségét, Charlotte-Ameliet, Eleonorának, bérmáló szülőik, a császár és császárné után.
Tehát ezek itt Rákóczy Ferencz fiai! A kiknek annyiszor emlegették, hogy majd eljön értük az Ocskay László, s elviszi őket a fogságból, apjuk karjaiba! No hát itt van! Hány tervet főzött ki agyában, hogy értük eljöhessen, hogy karjaiba zárhassa, repülve magával elvihesse! Most itt voltak előtte, s még csak jól meg sem nézte őket.
A szíve úgy nekiindult egyszerre a dobogásnak! Valami keserű érzés úgy elborította egész lelkét! Úgy szeretett volna futni, futni innen, s levetni magát valahol a mezőn egy árokba; s ott kisírni megbánt álmait.
Nem lehet az! Hiába mondja az álmodó: nem szeretem ezt az álmot, fel akarok már ébredni, más akarok lenni. Az álomlátás nem hagyja magát elriasztani.
A két ifjoncz alak ismét elsuhan mellette, visszatérett, ő neki úgy tetszik, mintha a nagyobbik a nevét suttogná: «Ocskay!» míg a kisebbik nagyot dobbant a lábával, mikor mellette elhalad. – Nincs már velük semmi dolga; nevén híják: «Ocskay László tábornok úr!» Be kell lépni a trónterembe.
Ott állnak az ország főhivatalnokai, kormánytagok, hadvezérek, érsek, püspök, nagykövetek, az egész fényes udvar, a trón lépcsőin a zászlós urak, hátul a pánczélos testőrök.
A császár maga a trónon ülve, aranyszövetű brokát ruhában, az aranygyapjas-rend nagymesterének pompás jelmezében: szép, szabályos, sima arcz; de hideg és szenvedélytelen, átszegező kék szemekkel.
S ime, a midőn Ocskay a trón elé járul, e hideg arcz tetszést ragyogó mosolyra melegül át; a büszkén hátratartott fejedelmi fő helyeslően bólint s a csipőre tett kéz nyájasan biztató mozdulatra lendül. A császárnak megtetszett Ocskaynak a külső megjelenése.
Ezt a félelmes kurucz hadvezért sokszor látta arczképben, jól is találva, el is torzítva; dölyfös kifejezéssel mindig. – Nincs az a dölyf sehol! Az arcz simára van borotválva. Ezt a divatot I. József hozta be az udvarhoz: minden főhivatalnoknak el kellett azt fogadni. Sok büszkén felkanyarított, gondosan ápolt «favori», sok délczegen hegyesedő «Henry quatre» áldozatul esett a rendszernek; akadtak főemberek, a kik nyiltan daczoltak vele; maga Wratislaw kimondta, hogy inkább az ország pecsétnyomóját teszi le, mint a bajuszát, szakállát; a hadvezérek épen nem is hajtottak rá; Savoyai Eugen, Heister, Stahremberg nem váltak meg a férfidisztől; – s ime a megtért kurucz hadvezér azon kezdi, hogy meghódol az uralkodó által pártolt divatnak. – Pedig a magyarnak ez a legnagyobb áldozat.
Jól mondta azt Federreiter! Nagy szerencse, hogy ezt a véletlen így hozta magával.
A beszéd latin nyelven folyt a császár és Ocskay között. Ez volt a közvetítő idioma azokban az időkben – és még sokáig azután.
Ocskayt egészen elkábítá a kegy, melylyel az uralkodó elhalmozta.
Hősnek hallotta magát neveztetni a trón lépcsőiről. A hősi névhez «birodalmi lovag» rangjával is lett felruházva, a mi gyermekeire is örökségül szálland. A császár kinevezte őt hadseregében vezérőrnagygyá s tulajdonosává tette két lovas ezrednek, a miknek toborzására húszezer tallért adományozott neki. S hogy külső pompa is jelképezze a legmagasabb kitüntetést: a tábornoki mellszalagon kívül azt a nehéz arany lánczot is, a császár arczképét viselő medaillonnal, sajátkezüleg függeszté a császár Ocskay nyakába, a mi csak a trónnak tett kiváló szolgálatokért szokott adományoztatni.
Mikor Ocskay térde kiegyenesedett e kegy elfogadása után, egész eloquentiára nyiltak meg ajkai. A magyarnak őstulajdona az, hogy mikor indulatba jön, szónokká lesz. Nem kereste, illik-e, engedi-e a Hofceremonielle, hogy a jobbágy oratiót tartson fejedelme előtt: ő indulatából adott kifejezést érzelmeinek, s esküvel fogadta, hogy minden tehetségét arra fogja áldozni, hogy a császár zászlóinak diadalt szerezzen.
Meg volt már lánczolva: odalánczolta a trónhoz az az arany zálog, mely nyakát körülfogta. S tetszett neki az az álom, a mit most álmodik! Megfordítani nemzete sorsát. Visszahozni a magyart a királyi trón mellé s elfoglalni azt a helyet az uralkodó jobbján, a mi azt megilleti.
Mikor elhagyta a tróntermet, már el volt mosva az emlékéből az, hogy itt ezen ajtóban találkozott II. Rákóczy Ferencz fiaival, a kit itt Lipót herczegnek hínak.
Visszatérőben első dolgának tartá az udvari fizető hivatalt felkeresni, az utalványozott húszezer tallérok átvétele végett. Régi példabeszéd: «a hol malaczot igérnek, zsákkal forgolódjál!»
A Hofkriegskassaverwalter majd ónossá lett ijedtében, a mint a rengeteg summára szóló utalványt meglátta. Valami olyat rebegett, hogy nincs pénz, üres a bellica cassa, de ugyan pórul járt vele! Mert Ocskay, most már dicsősége teljes tudatában, olyan lármát csapott a hivatalban, majd kivert minden németet a szobából; felelőssé tette a jámbor pénzstrázsálókat az egész magyarországi hadjáratért: – ha Rákóczy elfoglalja Bécset, ők lesznek az okai! Utoljára, csakhogy megszabaduljanak tőle, kifizették neki az utalványát, vihette magával. Megparancsolá, hogy a Wratislaw-palotába szállítsák utána.
Nagy hiba lett volna tőle, ha a most kapott tábornoki mellszalagját s vitézségi arany lánczát be nem mutatta volna azonnal Bécs városának. E végett legalább is paripát kellett szereznie, hogy lóháton járhassa be az utczákat. Nagy dolog volt, hogy mindenütt «gverauz»-t kiáltottak előtte a várta-házaknál. A bécsi nép ugyan megbámulta a délczeg alakot, kivált a Grabenen. Ott voltak akkor a legfényesebb ékszerárus boltok. Ocskay egyik előtt leszállt a lováról, s oda betérve, kiválasztott egy szép négysoros gyöngy nyakfüzért, s azt megvette négyszáz aranyért. A felesége számára vette. Nem jutott eszébe, hogy a gyöngyök könyeket jelentenek. Azt vélte, az asszonyember, ha búslakodni fog is egy kicsit, hogy a férje mit járt Bécsben, de mégis örülni fog rajta, hogy ilyen szép vásárfiát hozott a számára onnan. Nem a most kapott tallérokból fizette ki. Volt még az aranypénzéből, a mit a zálogba tett kincsekért kapott s azt hitte, hogy azokat még – más uton – szerezte. Azt még vaskézzel vette el! Tudva volt előtte, hogy Ilonka mindazon ékszerekből, a miket Ocskay hadjárataiban «szerzett», soha egyet sem tett fel. Ez már pénzen vásárolt ékszer volt: ezt talán viselni fogja. A gyermekeknek is vett holmi csecsebecséket.
Mikor visszatért a bevásárlásaiból, megelégedve a közönség bámulatával, a Wratislaw-palotához, a kanczellárt már otthon találta.
A főúr ismét megölelgeté s összecsókolgatá szivesen látott vendégét. Vége-hossza nem volt a hizelkedésnek, és magasztalásnak, mennyire megnyerte Ocskay meleg szónoklatával az egész udvar rokonszenvét. Ő felsége különösen meg volt vele elégedve. Több ízben visszatért Ocskay beszédére s sokat vár tőle a jövőben. – Azt előre megsúghatja a kanczellár titokban Ocskaynak, hogy a mint a legelső diadalmas haditényt elköveti, hű szolgálata jutalmául donatióba fogja neki adni a császár Lietavát, a hozzátartozó uradalmakkal együtt, a melynek a mostani birtokosa «notata persona» «perduellióban» gyanus, és különben is «ultima deficiens» (végsarja a családnak).
(Tehát mégis Lietava! Az első hőstett után a csatamezőn! Sic fata jubent! Így rendeli a végzet! Már kikerülhetetlen! Hisz a csatatéri hőstett az el nem maradhat!)
Nincs már itt megállapodás. A ki elkezdett esni – fölfelé, annak esni kell, a míg a csillagokat el nem éri!
– Ma estére pedig a kegyelmed tiszteletére egy kis barátságos búcsúlakoma lesz nálam, a mire az egész generalitás hivatalos!
Ocskay nem állhatta meg, hogy ezt a mondást ki ne szalajtsa a száján: «minő ellentét a tegnapi és mai est között!»
– Ad vocem «tegnapi est», mondá Wratislaw. Nehogy valami kellemetlen érzés utómaradékát vigye el kegyelmed magával a bécsi polgárság iránt, valami körülményről szükségesnek találom felvilágosítani. Ezóta minden oldalról beérkeztek hozzám a rendőrségi tudósítások, s mind valamennyiből arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt egy idegen kezek által szitott forradalom volt egyenesen a kegyelmed személye ellen előkészítve. Rendőrkémeink a megérkezése napjától kezdve nyomoztak három megjegyzett alakot, a kik már ama bizonyos merényletnél a Spinnerin am Kreuz mellett feltüntek, s kik most itt a bécsi tolvaj és naplopó csőcseléket folytonosan lázítják. Mind a három kurucz táborból való. Ezek közül valamelyik súgta be a népénekes Augustinnak azt a nótát, a mi kegyelmedet oly dühbe hozta, hogy kirohant az utczára, keresni, hogy kit üssön agyon? S aztán bekóborolta egyedül az elhagyott zsidóvárost. Már akkor tervezték, hogy elfogják. Mind azt mondják, hogy élve akarták kézrekeríteni. A lovaik kinn voltak elhelyezve a Favoritán túli bozótban. Ugyanezek csinálták a tegnapi lázadást, szinből a zsidóság ellen, de valóságból kegyelmed ellen. Ezt a meggyalázást tehát ne a bécsi nép rovására írja fel, hanem jegyezze meg magának, hogy a saját volt hívei kullognak a háta mögött s őrizkedjék tőlük.
Mintha csak a sárkánykigyó mérgét töltötték volna e szavakkal Ocskay ereibe.
A halálos düh szállta meg idegeit.
Hát az ő saját czimborái, tulajdon honfitársai szerezték neki ezt a meggyaláztatást, itt az idegen földön! Hát azok csináltak belőle utczai csúfalakot, azok kezdték ellene a gúnydalt! Azok bujtogatták ellene az oduk piszoknépét, hogy meghurczolják a sárban! Azok elől bujt ő asszonyi ruhákba! Ha meglátták volna, ráismertek volna: úgy vitték volna magukkal hazáig, vérszomjas nép gúnyhahotájára! Hah! Ocskay László feje a bárd alatt, bekötve asszonyfőkötővel!
Reszketett a haragtól.
Eddig csak dacz és nagyravágyás volt indulatainak méreg-erjesztője, most már a gyűlölet és harag is társul szegődött hozzájuk.
– Mikor lesz szabad innen visszamennem?
– Holnap hajnalban bizonynyal, mondá Wratislaw. Egy zászlóalj dragonyost fog kegyelmed vezetni Heisterhez a pozsonyi táborba.
– Megsiratják ők ezt még odahaza!
Annyira a szivébe marta magát ez a méreg Ocskaynak, hogy egész este nem jött meg a kedve. Még a poharazás alatt is magába zárkózott maradt. Örült a lelke, mikor hajnalban a búcsúlakomának véget vetett az ordináncztiszt megjelenése, a ki jött jelenteni, hogy a zászlóalj nyeregben ül, s a tábornokra vár.
Ocskay búcsút vett új bajtársaitól, megköszönte Wratislawnak a szives vendéglátást; bőséges borravalót osztott ki a cselédségnek, az őrt álló katonaságnak egy heti lénungot, s azzal mindjárt a lakoma-asztaltól a lóra veté magát.
Trombitaszó mellett hagyta el Bécs városát, olyan korán hajnalban, a mikor még minden jámbor lélek alszik.
A bor ködén keresztül, meg a boszuálló tervek füstgomolyain át megrémlett az agyában, mintha valakinek itt Bécs városában még valamivel adósa maradt volna. Nem tudott vele tisztába jönni.
A düh és a dölyf beszélgetett a lelkével.
Nem volt elég, hogy az az arany láncz hozzákötözte a jövendőhöz; egy másik láncz volt a lelkén eddig, a mi hozzá kötötte a multhoz: most ez szakadt le róla! Gyűlölte az emlékeit!
Mikor aztán Schwechatnál megpihent a katonasággal, az első állomáson, ott mégis csak eszébe jutott neki, hogy ki az, a ki elől úgy jöve el Bécsből, hogy adósa maradt?
A szép szomszédnő!
Annak bizony adósa maradt valamivel! Talán sokkal is.
Ha az, a mit nyert, – nyereség: – azzal mind neki tartozik.
S még csak azt sem mondta neki, hogy «Isten hozzád, édes rózsám».
Ezt a goromba hibát helyre kellett hozni.
Rögtön leült levelet irni Ozmondának, mely e szóval kezdődött: «édesem!» s a miben aztán mindenféle nyomatékos mentség szépen elő lett adva; kisérve hálakifejezésekkel, s bekoszorúzva azzal az igérettel, hogy majd legközelebb Budetinban mindazt, a mit a papiros el nem tür, élőszóval elmondja az örökre háladatos Ocskay László.
Leirta ebben a levélben az egész fogadtatását az udvarnál, érdekes részleteivel. Az asszonyok az ilyesmit szeretik. Végül köszöntötte Scharodit is: – a derék bajtárst.
Az nap nem lehetett tovább masirozni. A katonaság ott rostokolt Schwechatban. Ocskay elküldte a levelet Ozmonda grófnénak lovas stafétával.
Azután megtapogatta a keblét. Ott volt a bekecs-zsebben a négy sor igazgyöngy, a mit Ilonkának vásárolt. Azzal a megnyugvással hajthatta nehéz fejét álomra, három éjszakai virrasztás után, hogy az «asszonyi szolgálat» dolgában is minden kötelességének eleget tett.
Hiszen úgy is volt, hanem megfordítva talán mégis jobb lett volna: Ozmondának küldeni a négy sor igazgyöngyöt s Ilonkának azt a szót, hogy «Édesem»…
A mint Pozsony alá megérkezett Ocskay, egy kis Hióbhirecske fogadta.
Annak az átadója pedig Tököly uram volt.
Ez a Tököly uram nem valami ivadéka annak a híres Tököli Imrének, a kit egykor a «nagy úr» fejedelmévé nevezett ki, s a kivel Bécs városát vívatta, hanem egy rácz knéz, a ki Szerbiából származott át Csernovics Arzén beköltözőivel, itt a császár szolgálatába állt, vitézül is harczolt, először a törökök ellen, azután meg a kuruczok ellen; s harczi virtusaiért magyar nemességet kapott, Tököli prædicatummal, tábornoki kinevezést és aranylánczot, a tudvalevő arczképes medaillonnal. A két utóbbit, a kinevezést és az aranylánczot ugyan soha sem kapta a kezéhez, mert azt majd az egyik, majd a másik hadvezér letartóztatta, azt vetve ellene, hogy a hadjáratot nem lovagias modorban folytatja a knéz; úgy, hogy csak a Tököli prædicatum maradt a számára. Eredetileg Popovicsnak hivták. Elgondolható ennélfogva, hogy Tököli uram, a ki a császári vezérek között csak harámbasa czímmel illetteték, milyen szives indulatot táplálhatott Ocskay iránt, a ki valóságos tábornoki mellszalaggal és az igazi aranylánczczal a nyakában került vissza Bécs városából. Senki sem hitte volna azt.
– Hja! Ha én azt tudtam volna, hogy az embernek elébb le kell vágni a bajuszát, mert attól, mint az ökörnek a szarvától, nem fér a láncz a nyakába.
Ez volt az első üdvözlet, a mivel kinn a mezőn fogadta Ocskayt a ráczok vezére, ott lakván kinn sátorok alatt a csapatjával; (a császári vezérek nyilván féltették a vitéz hadfiak egészségét a szobalevegőtől, azért nem vitték be őket a városba).
– De szép aranyláncza is van kegyelmednek!
– Van annak, a ki meg nem iszsza. Veté oda Ocskay nagy parasztosan.
– Akkor hát ugyan jó, hogy Blaskovich uramnak a nyakába nem került a láncz, mert az már megitta volna. Széthagyta verni a rábizott századait a kegyelmed áthozott ezredének, a míg maga dáridózott.
– Tudom, mondá Ocskay. Nagy-Tapolcsánynál. Tévedésből történt.
– De most másodszor is széthagyta a népét verni. Ez már Szenicznél történt. Vajda kuruczvezér lepte meg ivás közben; hírmondót is alig eresztett el belőle. A kegyelmed ezredének alig maradt meg a fele.
Ocskay goromba, nyers dölyffel ütött a tarsolyára, a hol csörgött az aranypénz.
– Majd felszaporítom megint: «Kapok korpára ebet!»
Ejh azért a szóért de megharagudott volna hajdanában, ha más mondta volna ki előtte.
– Hát kegyelmetek mi hőstettet vivének azóta véghez? Toldá oda, csipkedőleg a rácz vezérhez fordulva.
– Hát mink is csak megteszszük, a mit tudunk. Épen most kergettünk meg egy csoport kuruczot, a ki odabenn száguldozott Ausztriában, még most is feketére volt mázolva a pofájuk, mint holmi füstfaragóké.
Ocskayt megakasztá ez a szó: feketére mázolt ábrázatú kuruczok. Ezek az ellene összeesküvők lehettek.
– Egyet elnyomtunk közülök; a lova elesett vele, a többi elszelelt, usgye fóre!
– Hol van az elfogott?
– A hol hozzák ni! Elébb egy kicsit megmosdatták a Dunánál, hogy rá lehessen ismerni a képes feléről.
– A vörös-köpönyegesek ököllel taszigálva tereltek előre egy fogoly kuruczlegényt, a kinek az egyenruhája már messziről elárulta, hogy Ocskay ezredéhez tartozott valaha, csak azoknak volt kurta piros puliderjük (csipőtül czombig érő úszónadrág forma a feszes lábszáröltöny fölé húzva).
Mikor odaértek a fogolylyal Ocskay elé, a legény egyszerre felkapta a fejét, a mit eddig lesütve lógatott. Ocskay ráismert.
Ez volt az a bizonyos «Marczi».
A Tisza Gábor hajdani inasa. Tanuja a csúfos büntetésnek, a mivel Ocskayt meggyalázták: – utolsó tanuja! Az a pozsonyi fogoly, a kit ő a felesége könyező szemeiért börtöne penészeiből előhozott, a ki nála nélkül ott rohadna most is a feledés vermében. Ugyanaz a katona, a ki rákiáltott, mikor Pálffy bánnal összeölelkezni látta, egy meggyalázó, fenyegető mondást, s pisztolyát rásüté. Talán épen a bécsi lázítók egyike, a ki a szörnyeteg hadat ellene csődíté.
A fogoly kurucz daczosan emelé fel a fejét előtte, s a mint Ocskaynak bajusztalan arczát meglátta, elnevette magát kegyetlenül.
Ez a nevetés oly vérig boszantó, oly őrülésre kergető, oly gyilkos méregkeverő volt, hogy Ocskay nem birt ura lenni indulatainak, kirántá pisztolyát a nyeregkápa mellől, s a nevető alakot egy lövéssel halottá tette.
A körülálló ráczok elszörnyedtek e rémtettre. Tököli uram handzsárt rántott, s annak a lapjával ütött az Ocskay lovának az orrára, s leszidta dühösen a kuruczvezért.
– Czudarság! Disznóság! Pogányság! Agyonlőni egy hadifoglyot. Megölni egy embert, a kinek a keze meg van kötözve. Rácz nem tette azt soha, pogány török teszi, annak is a söpredéke. Pfuj az ilyen magyar vezérre! Foglyot gyilkolni! A ráczoktól elfogott szegény kuruczvitézt! Pih! Szégyen gyalázat! S még ennek a nyakába akasztják az aranylánczot! Menjünk a hadi törvényszék elé! Hozzátok utánam a meggyilkolt foglyot, így összekötözötten, hadd akaszszák még ezt is oda arra az aranylánczra!
Ocskaynak szerencséje volt, hogy magával hozta a két escadron dragonyost, különben még lerántották volna a lováról a dühbe hozott ráczok.
Ő pedig legkisebb lelkiismeretfurdalást sem érzett ez emberölés miatt. Olybá vette azt, mintha egy dühödt farkast lőtt volna agyon.
A mint Pozsonyba megérkezett, beszállásolta magát, borbélyt hivatott, megborotválkozott; azután gálába tette magát, úgy ment fel a várba, a hol Heister lakott. Egyszer visszagondolt még az agyonlőtt Marczira; ha talán csakugyan feljelentené Tököli uram a fővezérségnél ezt a semmiséget, hát hiszen majd elmondja Pálffy bánnak, hogy ez volt az a ficzkó, a ki közénk lőtt, mikor összeölelkeztünk s azzal el lesz ütve az egész dolog.
Hanem az a baj volt ezuttal, hogy Pálffy bán nem volt Pozsonyban: az túl a Vágon járt. Mikor Ocskay benyitott a haditanács termébe, egy hosszú asztalt látott maga előtt, körülülve osztrák császári és dán királyi tisztekkel. Ránézve idegen arczok. A ki az asztalfőn ült, Heister tábornagy, arra ráismert az arczképe után, a többivel ez ideig csak a csatamezőn találkozott s ott nem igen szokott az ember ismerkedni. De egy ismerőse mégis volt közöttük: Ritschán. Annak az arczát is csak úgy futólag vette észre.
Ocskay odament Heister elé s megnevezte magát.
– Én vagyok «lovag Ocskay László», császári tábornok.
Heister olyaformán húzta széjjel a két száj-szegletét, mintha mosolyogna s odadörmögé a szakállába (neki még volt!) «funkelnagelneuer General!» Aztán fenhangon mondá:
– Épen jókor jön kegyelmed, együtt ül a haditanács.
Ocskay azt hitte, hogy az annyit jelent, hogy tehát ő is üljön le közéjük.
Szétnézett, ott látott épen Ritschán mellett egy üres széket, annak megfogta a támláját s előrehúzta azzal a szándékkal, hogy majd leteszi rá magát.
Hanem erre Ritschán felugrott helyéről s hevesen kiálta rá:
– Én olyan emberrel egy asztalnál nem ülök, a ki védtelen hadi foglyot gyilkolt meg!
– Mi sem! Egy becsületes katona sem! Kiabáltak a többi tisztek is, kirugva maguk alul a székeiket. Ez infámia!
Első fogadásnak ez elég visszariasztó!
Ocskay László csendesen végig nézett rajtuk. Az ő szive nagyon meg volt már keményedve: még akkor sem tudott megijedni, ha bűnösnek érezte magát. Pedig háromszorosan félelmes volt rá nézve minden ember, a ki itt most körülveszi: – ellensége, – vetélytársa, – és birája.
Szilárd és nyugodt hangon szólalt meg.
– Azon ember, a kit én megöltem, egy olyan veszedelmes titoknak volt birtokában, a mi ha kipattan, nagyobb veszedelem lesz egy vesztett ütközetnél. Én nem gyilkosságot követtem el, hanem itéletet hajtottam rajta végre. Nagy veszedelmet hárítottam el ez által. Ezt katonai parolámra mondom. Tettemről csak Istennek számolok.
Zavartalan tekintete, nyugodt szavai hatottak a társaságra.
– Üljenek helyeikre kegyelmetek! inte Heister a főtiszt uraknak. Ha Ocskay László tábornok úr azt mondja, hogy ő a hadifogoly megölése által nagy veszélyt hárított el, s egy gonosz titkot némított el örökre, s ezt katonai parolájára erősíti, akkor ezt minden tiszttársának el kell hinnie.
– Vagy megverekednie vele, ha el nem hiszi. Vágott közbe Ritschán.
– Tábornok úr! horkantott rá Heister, tanulja meg, hogy mikor a Feldmarschallja beszél, olyankor ne vágjon a szavába!
Mindenkit meglepett, de Ocskayt legjobban, ez a nem várt pártulfogás a fővezér részéről. Heister külömben nem volt az az ember, a ki a hadi törvényszék előtt a vádlottakat kisegítse a hinárból; s Ocskaynak még eddig nagyon kevés érdeme volt arra, hogy a magas úr rokonszenvét birhassa.
– Én ismerem Ocskay László tábornok urat jól; folytatá a pártfogói védelmet a fővezér. Tudom, hogy az ő szava mind arany, a mit kimond. A midőn hűséget esküdött a császárnak, azt meg is tartja. A császár iránti hűségből lőtte agyon a fogoly kuruczot; nemde így van, tábornok úr?
Ocskay ráhagyta, hogy úgy van.
– Nos, mit zúgnak fel erre kegyelmetek? mit csörömpöl a kardjával, Ritschán tábornok úr? Ocskay László tábornok hűségéről én felelek!
Ennél tovább nem lehetett menni.
– Igenis, Ritschán tábornok úr, igenis. Erősködik Heister. Én bizonyos vagyok felőle, hogy Ocskay László tábornok úr, a ki mintha csak hivásra jelent volna meg e perczben közöttünk, nem fog visszariadni attól a nehéz feladattól, a mit kegyelmed egész mereven visszautasított. Ő nem fog visszarettenni semmi embertől, semmi ördögtől. Úgy-e bár, Ocskay László tábornok úr?
Ez annyi volt, mint a kevélység dæmonának feltenni a koronát a fejére.
Ocskay elhagyta magát ragadtatni kevélységétől s kérkedő pathosszal esküdözék: «hitemre és lovagi szavamra fogadom, hogy nincs az a veszély, a mitől visszarettenjek!» Küldjenek a legelátkozottabb helyre, odamegyek. A mit ember végrehajthat, én végrehajtom.
– Ocskay! Kiálta rá Ritschán s az emberi jószivűség visszatarthatatlan ösztönével megragadta Ocskaynak azt a kezét, a mit esküvésre akart felemelni, de Ocskay kirántotta a kezét s magasra emelte azért is.
– Esküszöm rá!
– No, látják kegyelmetek! Mondá Heister diadalmas elégültséggel. Ez az igazi katona! Nem kérdi elébb, mi a feladat, a mit rábiznak? Azt mondja «végrehajtom! esküszöm rá.» Nem mondogatja azt: «hja ez nekem nagyon meleg, ez nekem nagyon hideg!» hanem, ha tűzbe, ha jégbe küldik, közé megy!
Ez mind Ritschánnak látszott szólni: Heister egyenesen ő rá nézett e szavak alatt; ő volt az a válogatós katona, a kinek ez a példálózás szólt. Le is nézte őt Ocskay, vitéz lelke egész fensőbbségi tudatával; a míg Ritschán megfoghatatlan módon sem szégyenkedést nem mutatott az arczán, sem irigykedést Ocskay ellen, a ki az ő feladatát elvállalni kész, hanem a helyett valami mély szánalommal és keserűséggel nézett a szeme közé.
– Pedig hát a feladat nem kivihetetlen, folytatá Heister. Nem kellenek hozzá se táltosok, se tündérlovagok: csak ember kell hozzá, a kinek nem olvadozik a szive. Üljön le kegyelmed, Ocskay László tábornok úr, s vegyen részt a haditanácsban, épen az ordre de bataillet állapítjuk meg.
Most aztán Ritschán maga igazítá oda Ocskay számára a támlásszéket s jó nagy helyet adott neki, hogy szétvethesse a lábait. Ő maga az arczát az öklére támasztva, úgy figyelte Ocskay arczvonásait az alatt, a míg Heister beszélt.
– Az urak előtt már elmondtam, a most érkezett tábornok úr kedvéért még egyszer elmondom a hadjárat ez idő szerinti körülményeit. Rákóczy hadi operatiói jelenleg nagyobbrészt a Dunántúlra szorítkoznak. Ebből az országrészből a császári seregeket kiverni, s Érsekujvárt az ostrom alól felszabadítani: erre irányul minden erőfeszítésük. Bercsényi, Eszterházy, Vak Bottyán minden hadi erejüket ide vonták össze. Károlyi Sándor ez operatióval egyetértésben, Erdélyt és az Alföldet szorongatja. Meg kell vallanom, hogy a kuruczvezérek újabb hadviselési módja fölöttébb sikeresnek bizonyult be. Ők nem ereszkednek velünk nyilt csatába, hanem azt teszik, hogy a merre a mi seregünk előrehalad, portyázó hadaikkal előtte, utána, körülötte minden várost, falut, tanyát fölégetnek, úgy, hogy mi nem találunk mást, mint kormos falakat, pernyébe omlott kazalokat, és behányt kutakat napi járó földre.
Legközelebb én magam szereztem ilyen tapasztalatot a magam kárával: egész Veszprémig hatoltam, a nélkül, hogy valaki ellenállt volna s onnan gyors futásban kellett visszamenekülnöm Komáromig, a nélkül, hogy valaki kergetett volna: a kuruczok nem hagytak körülöttem sem egy harapás kenyeret, sem egy ép háztetőt. Most aztán itt jön a tél. Nekünk mindenütt a Duna átjáratait kell őriznünk, hogy ha a jég beáll, vagy Komáromot, vagy Esztergomot, vagy Pozsonyt meg ne lephessék. Rákóczynak pedig az a szándéka, hogy a míg a császári hadsereget a Dunántúl és Erdélyben foglalkoztatja, az alatt szép csendességben egy új hadsereget gyűjt össze a bányavárosokban és azoknak a környékén, s e végből szét vannak küldözve a hadfogadó alvezérei, kinek-kinek utasításul kiadva, hogy mely városban üsse fel a téli szállását, a honnan aztán tavaszra mind valamennyien összeröffennek majd Egerbe, a hol a fejedelem maga vár reájuk. Ennek a hadsereg-gyűjtésnek a megakadályozása azon feladat, a melyről épen beszéltem, s a melyet Ritschán tábornok úrnak scrupulusai vannak elvállalni.
Ocskay az asztalra ütött az öklével s valami nagy szóra nyitotta a száját. Azonban Heister intett neki, hogy csak hallgasson: «Most én beszélek.»
– A hogy Ocskay László tábornok úr előre is paroláját adta, nem kételkedem rajta, hogy ezt a feladatot, a mit most már ő rá fogok ruházni, pontosan és erélyesen végre is hajtandja. E végből egy egész combinált dandár fog rendelkezése alá bocsáttatni, a saját ezredén kívül még az a dragonyos zászlóalj is, a melyet Bécsből magával hozott, és a Tököli harámbasa vezérlette ráczcsapatok. Azonkivül a kiket még a császár meghatalmazásából második ezredéhez toborzani fog.
Ocskaynak még most is egyre büszkeségtől ragyogott az arcza. Csak az ütötte meg a fülét, hogy ő most egyszerre dandár-vezető tábornokká emelkedik fel! A mint körülhordozta a tekintetét a mindenünnen feléje fordított arczokon, azt vélte látni, hogy csupa merő irigység sandalog felé.
– Most tehát hallgassa meg kegyelmed a feladatát, folytatá a fővezér. Ezzel a dandárral rögtön útnak indul kegyelmed a körülirt vidék felé s mindazon városokat, a mik a kuruczok téli szállásaiul vannak kiszemelve, porig leégeti kegyelmed. Egy kunyhót, egy kastélyt épen nem hágy, a mi a kurucznak szállást adhasson télire; elkezdi e munkát Léva városánál s aztán föl egész Sáros-Patakig…
… Hajh! Hogy elenyészett egyszerre a dicsőségaranyozta mosolygás erről az arczról! Hogy váltotta fel rajta a halálsápadás Hyppocrates-lárvája a hiú kérkedést ennél a szónál. A halálitélet nem hangzott volna ennél kegyetlenebben! Csak bámult maga elé kőmerev szemekkel; az átellenben ülők arczai, mint az apocalypsis csodái meredeztek feléje. A testét vesztett lélek, az új halott, láthatja így maga előtt a túlvilági aræopagot, az előtte elhunytak társaságát, a kik azt kérdik tőle: mért jöttél közénk?
Leégetni Lévát és vidékét s valamennyi magyar várost a környékén tíz mértföldnyire!
Ez volt az a feladat, a mit visszautasított Ritschán, a mire azt mondá: «nem! én harczolok karddal, pisztolylyal, férfiak, vitézek ellen; de nem üszökkel, csóvával, asszonyok, fegyvertelenek ellen! Erre nem leszek jó!»
Ritschán mondhatta ezt; mert ő német, idegen! de te nem mondhatod! Te! A Rákóczy villáma. Ha bérbe szegődtél, oda kell leütnöd, a hová sújtanak, templomok tornyába, paraszt gunyhójába, saját édes anyád ős lakóházába!
Most világosodott fel egyszerre előtte, mily rettenetes játékot űzött vele Heister, mikor pártját fogta, szépen kimentette, hűségét felmagasztalta, valamennyi hadvezető fölé emelte! Ez a küldetés volt neki szánva!
Mit szóljon most? Odarohanjon-e Heisterhez? leboruljon előtte? átkarolja a térdeit? megragadja a kezét és csókjaival elhalmozza, és könyörögjön előtte, sirva, mint egy gyermek: «óh uram, ne küldj engem oda! hisz ott engem minden ember szeret: úgy szeretnek, mint apát, testvért, szabadítót. Ott van az anyám háza s benne lakik az a jó teremtés, a ki nekem annyi bűnömet megbocsátotta. Küldj ádáz csatába, emberirtó ágyútűzbe, rohantass meg velem bevehetlen várakat, állíts a legfélelmesebb ellenséggel szembe, csak Léva városát elpusztítani ne küldj engem!?» Vagy pedig letépje nyakából a tábornoki szalagot és az arany lánczot, s odadobja kardjával együtt az asztalra, s aztán odatartsa a két kezét, hogy verjék békóba s tartsanak fölötte haditörvényszéket? Oh be nyomorult volt!
Egy szónak, egy mozdulatnak nem volt ura, ezek a ránéző arczok álomhalottá tették; oly tehetetlen volt, mint a kit egy rossz álomlátás lidércze nyomott meg.
Heister gyönyörködött áldozata halálsápadt arczának galvanicus vonaglásában.
– No lássák, kegyelmességtek, tábornok uraim. Ilyen az igazi katona! A ki nem præmeditál, nem philosophál, nem philantropisál; hanem hallgat és cselekszik; engedelmeskedik és végrehajtja, a mit rábíztak. Ilyen én előttem a mustrája az igazi katonának.
Ocskay érezte, hogy most mindjárt kitör valami körülötte. Ha csak egy felsóhajtása, ha egy szemében megjelenő könycsepp elárulja azt a kínt, a mi szivét összefacsarja, az egész asztaltársaság hahotája fog rá felhangzani s ez a hahota lesz halálitélete, ez lesz a temetése! Felállt a székéről, s száraz, kemény hangon mondá Heisternek:
– Végre fogom ezt hajtani!
Mind fölkeltek erre; bámulat, vagy elszörnyedés hangzott a zűrzavaros mormogásban, csak Ritschán suttogó szavát értheté meg Ocskay: «vas a szived.» Voltak, a kik gúnyosan üdvözölték.
Azután elhagyták a termet a tábornokok; Ocskayt visszatartá Heister.
És azután egy teljes óráig közölte vele az utasításokat, hol kezdje, hol végezze a rábizott munkát? rettenetes részleteket. S mikor mindazzal készen volt, akkor megszorítá a kezét és elbocsátá maga elől, ironicus tiszteletadással hajtogatva magát előtte.
Hogy talált haza a szállására Ocskay, azt maga sem tudja. Künn tiszta idő volt, de a lelkében volt a köd.
Gépileg végezte a teendőit. Menni kell nagy hadjáratra. Ahogy szokta. Vezetni egy egész dandárt, ellenség földére; rontani, pusztítani, égetni. Régi mestersége. Csakhogy ebből most nem Morvában, nem Ausztriában kell letenni a remeket; hanem itthon Magyarországon, ez a kis külömbség!
Azért csak ugyanegy munka ez.
Jó katona az ilyen munka előtt mindig maga szokta megtölteni a pisztolyait, a karabélyát, azt nem bízza más kezére. Az egyik pisztolya ki volt lőve; azt újra kellett tölteni; ez volt az a végzetes cső, mely a hű cseléd életét kioltá. Hogy visszafecskendett rá a vére! A lelkéig égette magát. Mikor annak a haláladó csőnek a sötét üregébe benézett, az a gondolat szállta meg, hogy most csak egy kicsiny kis nyomás kellene annak a ravaszára s mindjárt meg volna oldva az élet minden talánya; mindjárt le volna fizetve minden adóssága, összetörve minden láncza!
Sokáig beszélgetett azzal a vasszájú jó baráttal. Belefújt, s az süvöltő hangot adott vissza. Milyen furcsa hangszer!
Ejh! Nincs visszatérés! Előre kell menni.
Leereszté a pisztoly sárkányát s visszatette azt a nyeregkápájába.
– Küldtek. Jöttem. Hívnak. Megyek.
– Csigavér! Mondá magában Ocskay, mikor hideg észszel végiggondolt a rábizott feladaton. Ugyan nagy dolog. Egy csoport szalmás viskót fölégetni. Majd fölépülnek megint. Nincsenek porczellánból. Jobb, ha én hajtom végre ezt a hadi tényt, mint ha Tököli uramra bizták volna; mert én legalább nem engedem a lakosságot lemészároltatni. A kuruczvezérek is épen ezt követik. Ők adják a példát, hogyan kell az ellenfél elől felperzselni a városokat, a mikben az meg akar pihenni. Vas helyett tűz végzi a csatát. Jobb, ha romok maradnak utána, mint tetemhalmok. Hadviselés ez! Egynehány város tető nélkül marad a télire. Addig van!
De hát az anyai ház? Tiszáné nagyasszony kastélya!
Az iránt is könnyen megnyugtathatja a lelkét, a ki felül tudott emelkedni a gyermekes érzékenykedésen s hadvezéri magas álláspontról tudja áttekinteni a ködös világot. Biz annak a kastélynak is áldozatul kell esni. Szép is volna, ha azt mondanák Ocskay László felől: mindenki iránt kellő szigort alkalmazott, hanem az anyósának a házát megkimélte!
Okos észszel el lehet ezt intézni.
Levelet fog irni Tiszáné nagyasszonynak, a miben előre tudatja vele az elháríthatlan veszedelmet, a levél vételétől még egy egész heti ideje marad a nagyasszonynak szekérre rakatni minden házi szereit, butorait, s lábas jószágaival együtt átköltözni a Nyirségre, a hol szép birtoka s ősi lakóháza is van. A mi kára aztán az épületben fog esni, azt mind megtéríti neki bőségesen Ocskay László! Állja a császár pénztára!
Ezt mind megmagyarázta Ocskay a napához irt epistolájában.
Mikor készen volt a levele, még csak az a nehéz kérdés állt előtte, hogy mi módon küldje azt el Lévára? Mert levelet az ország egyik részéből a másikba küldözgetni nagyon koczkáztatott kisérlet volt. A mellett még nem csak attól lehetett tartani a levélküldőnek, hogy a futárját a kuruczok fogják el, hanem attól is, hogy a császáriak motozzák meg, s ha megértik Ocskaynak a leveléből, hogy ő Heisternek a haditervét előre megjelenti Lévára a napának, a ki a kuruczokkal jó barátságban van, ez neki legmagasabb fokú árulásul fog beszámíttatni. Tehát erre a czélra nagyon megbizható embert kellett kiszemelni. Akadt olyan. Volt a ráczoknál egy macedó eredetű görög, a ki, ha akarta, rácz volt, ha akarta magyar volt. Ezt használták izenethordásra. A görög annyival örömestebb vállalkozott Lévára Tiszáné nagyasszonyomnak levelet vinni Ocskaytól, mert már egy másik levél is volt a tarsolyában ugyanoda czímezve.
Az a lövés, a mivel Ocskay a palóczot másvilágra küldé, mindenképen végzetes volt ő reá nézve. Mikor a ráczok a holt kuruczot eltemették, a ruhái közt találtak egy bepecsételt levelet, a mire kivülről ez volt irva: «A ki ezen levelemet nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyomnak általadja, ötven tallér üti érte a markát.» A görög kezébe került a levél, az eldugta azt a csizma-szárába s nagyon viszketett a tenyere azok után az ötven tallérok után. És így egészen kedvére való megbizatásnak vette azt, hogy Ocskaytól is levelet vigyen a lévai kastélyba. El is vitte mind a kettőt, szerencsésen át is adta a leveleket Tiszáné nagyasszonyomnak, meg is kapta értük, nem az ötven tallért, hanem az ötven botot. A nagyasszony tudniillik deresre huzatta a jámbort az udvar közepén s jó sort veretett rá.
– Mert hallott-e már ilyen istentelenséget ember valaha? Nézze csak kegyelmed Tormássy László urambátyám! Valami gonosz akaróm ilyen két levelet külde hozzám! Az egyiket a vőm, a másikat a szolgám nevében praktikálták. Bolond az első is; de hát még a másik. A mit a Marczi nevében irtak, azt mondja, hogy szegény lelkem fiamnak, Gábornak, Ocskay László volt a megölő gyilkosa! Már, hogy tudott ilyen istentelenséget kigondolni valami rossz szivű szószátyár?
Ezen aztán elévelődött a két öreg. Nem volt már a nagyasszonynak más pártfogója a háznál, mint az öreg nagybátyja, a ki a lábába furódott golyó miatt nem mehetett többé a háboruba.
A nagyasszony nem mozdult meg a házából; nem hitte el, a mi abban a két levélben volt irva. Azt már tudta, hogy Ocskay labanczczá lett; de azt is tudta, hogy sok méltatlanság történt vele a fejedelmi udvarnál, utoljára is, a leányának a férjét tekintette benne, fájt a szive miatta; de megtanulta őt mentegetni maga előtt. Hajh, az asszony szivbe nem lehet annyi özön keserüséget önteni, hogy a mi egyszer édes volt, keresztül ne érezzék rajta.
Ocskay pedig közeledett nagy csendesen Léva felé: lassú haladással, hogy a nagyasszonynak elég időt engedjen a tovaköltözködésre.
Olybá vette, mint bizonyost, hogy már csak a köztük támadt harag miatt is, de meg a labanczczá létel gyülöletéből, Tiszáné úgy elmegy onnan, a hová Ocskay közeledik, hogy soha egymást meg nem látják többet.
Képzelte, hogy szidja, átkozza most! De hát azt ő mind nem hallja. Olyan közel ők nem jutnak egymáshoz ez életben többet, hogy szavaikkal egymás lelkén sebeket verjenek.
Útközben már kezdte azt észrevenni Ocskay, hogy milyen elátkozott provinciát kapott a fővezértől. Eleinte diadalnak látszott előtte, hogy a rácz vezért az ő parancsnoksága alá rendelik. Az nagy garral futott Ocskayt bevádolni a hadi tanácsnál s azt nyerte vele, hogy annak a parancsolatjára adták. Ocskay nem is állhatta meg, hogy az első szembetalálkozásnál azzal a szóval ne boszantsa Tököly uramat, hogy «no hát: kaptál piros csizmát?» Hanem aztán nagy hamar észrevette, hogy Danausok ajándéka neki az a rácz harámbasa. Ez egyébért sincs itt a gallérjához varrva, mint hogy ő utána kémkedjék, s minden intézkedését rovásra szedje és gyanuval kisérje. Ez az ő felügyelője, hogyha netalán gyöngén akarná végrehajtani azt, a mit Heister rábizott, a mint hogy az is volt a szándéka Ocskaynak. És a mellett folyvást gúnyolódott Ocskayval. Minden embert minden apróságért Ocskayhoz küldött. «Ott a gyenyerális! Ő parancsol minden embernek. Én nem parancsolok. Én csak harámbasa vagyok. Én nem tudok semmit, a gyenyerális úr tud mindent. Az az okos ember, az a hatalmas ember, a gyenyerális!»
Mikor Léva alá megérkezett Ocskay a dandárával, beizent a városbiróhoz, hogy doboltassa ki a lakosságot a városból, hurczolkodjanak el az ingó holmijokkal, mert ő a várost a fővezér parancsából fel fogja gyújtatni. Ellenállásra ne gondoljanak; mert a várőrség kapitányostól meg van már véve, a vár kapitulált, haszontalan vérontás lenne minden fegyverhez kapkodás.
Tormássy László megtudva ezt a vészhirt, rögtön vágtatott ki Tiszáné nagyasszony kastélyába.
– Vége a világnak, édes hugomasszony. Itt van Ocskay László, az átkozott! Beizent Léva városába, hogy takarodjék ki minden népség, mert a várost leégeti. Magam szemeivel láttam, olvastam a levelet. Nincs itt segedelem. Fussunk, a merre szabad az út.
– Nem lehet! Nem hiszem! Szólt az erős lelkű asszony. Ha mind a négy evangelista állítja is, még sem hiszem el! Hogy Ocskay László, az én fiam, ide jöhessen, felgyújthassa az én városomat, az én ősi kastélyomat, labanczvezér parancsolatjára! Álom ez! nem valóság.
– Nem álom biz ez, édes asszonyhugom. Nézzen ki csak az ablakán. Ott láthatja a vártornyon lebegni a császári zászlót. Megvette Ocskay a várőrséget pénzen, a várost is tőbül kiforgatja. Ott jönnek már az országúton a portyázói.
– No hát jöjjenek! De én előlük el nem futok. Jöjjön maga is Ocskay László. Hadd nézzek a szemébe, hadd halljam, mit beszél? Gyujtsa rám a házat, nem futok el belőle, megvárom, míg rám szakad a tető. Ha kiszabta Isten életem végét, minek nyujtogatnám, minek toldogatnám? Bevárom halálom. Elég volt az élet.
S nem mozdult a házból Tiszáné nagyasszony, akárhogy jöttek nagy zsivajgással ráczok és labanczok a kastélya felé. Ő maga kiállt a tornáczajtóba.
Ocskay László bizton hitte, hogy üresen fogja már találni a Tisza-kastélyt, a többi úri házakból is elfutott már mindenki. Ő maga akart oda telepedni a városon kivül, míg a munka bevégződik, s utoljára hagyni a kastélyt.
Hogy megdöbbent aztán, mikor a tornáczban ott találta maga előtt Tiszáné nagyasszonyt, belső cselédjeivel és Tormássy Lászlóval, fogadására készen.
Nehéz volt ráismerni Ocskay arczára. A külső elváltozás is sokat tett, még többet a lélek belső tükre.
Nem ilyennek szokta őt látni Tiszáné nagyasszony.
A jóság, a szelidség mosolygó tekintete párosulva jár a hősi bátorsággal, a kegyetlen vad indulatokkal társul a félelem kapkodó tekingetése.
– Nem vette kegyelmed a levelemet, a melyet előre küldtem? kérdé Tiszánétól. (Még ő volt a neheztelő fél!)
– De igen is kaptam egy levelet, egy csalótól, a ki a te nevedben, édes fiam, azt a bolondságot irta, hogy menjek innen futvást, mert te idejösz s felgyújtogatod az én házamat, meg az egész várost! A levélhozót megcsapattam, a levelet összetéptem. Nem te irtad azt, én tudom. Hozott az Isten! Szállj nálam!
Ocskay sápadt és fázott. Megfogadta, hogy keményszivű lesz.
– Azt a levelet én irtam; mondá kemény, érzelemtagadó hangon.
– Te irtad? Kiálta fel Tiszáné nagyasszony. Te! Ocskay László? Az én vőm? A magyar nép bálványa? S te megtudod azt tenni, a mit abban irtál? Hogy saját hazádat végigpusztítod? Hogy leégeted a fejünk fölül a városokat? Földönfutóvá teszed saját honfitársaidat? S te megtudod ezt tenni? Igaz ez?
– Meg fogom ezt tenni. Igaz.
Tiszáné nagyasszonynak tűzlángban égett az arcza; kinyújtá a kezét Ocskay felé, úgy, hogy a mutató újja hegyével csaknem a homlokát érte, mintha valamit irna fel arra, s halkan suttogá:
– Akkor hát az is igaz, hogy te voltál az, a ki a Gábor fiamat megölted, átkozott!
Ocskay László megrettenve tántorgott hátra! Hát nem temette el még elég jól ezt a titkot?
Az anya két keze lassú reszketéssel emelkedett fel a magasba, mintha fel akarná ébreszteni a mélyen alvó sorsot, hogy hallja meg, a mit mondani fog, s akkor fájdalomtól felmagasztalt arczát az égnek emelve, könyező szemeivel Istent keresve, suttogá (nem kiáltott) ezt a szive mély keserűségében fogamzott sóhajtást:
– Oh te mindenható Isten! ne engedd, hogy ennek az embernek a fiai férfikort érjenek!
– Hah! ordítá fel Ocskay, kezeit a fejéhez kapva, hogy ne hallja ezt a szót, s aztán, mint a halálra sebzett vad, rohant ki a tornáczból, összecsikorgatott fogai közé fojtva el zokogását.
Miért átkozta meg ez az asszony a gyermekeit? A nagyanya az unokáit! Hogy ne érjék meg a férfikort! Tetőtől-talpig érczbe volt öltözve teste-lelke, ez az egy sebhető része volt: és ezt találták el!
Rohant, mint az őrült, a paripájához, a nyeregbe vetette magát s úgy elrohant, hogy vissza se nézett.
– Mit is látott volna? Egy összeroskadó nőt, a ki érzi, hogy a szive most mindjárt meg fogja ölni. Oh az a sziv olyan hatalmas ellenség, hogy a legnagyobb hőst is meg tudja ölni. Ez ellen nincsen harcz.
Cselédjei felfogták az összeroskadót.
– Ne ágyba: koporsóba tegyetek engem. Itt van a halálom. – Érzem. – «Elvégeztetett.»
Tormássy László biztatni akarta. Hajszolta a cselédeket, hidegért, melegért, eczetért, kámforért.
– Semmi se kell nekem. Túl vagyok mindenen. Én érzem, hogy meghalok. Nem is teheti Isten azt a kegyetlenséget velem, hogy tovább éltessen. Hiszen csak a Krisztusnak a vállára engedett sulyosabb keresztet tenni, mint a milyent elbirt. Hagyjatok meghalnom. Sietnem kell vele. Sietnem kell a szemeimet lehunyni örökre, hogy meg ne lássák azt, a mi a pokolnál rettenetesebb. – Ki féljen még a pokoltól, mikor itt van ezen a világon Ocskay László! Ne lamentáljatok. – Szegezzétek össze hevenyén a koporsómat, gyalulatlan deszkából; – varrjátok össze a halotti köntösömet, durva vászonból, hogy ki ne rabolják siromat miatta Ocskay martalóczai. Csak azt a megtépett mellényt, az én szerette jó fiam Gáborom köntösét, azt tegyétek oda a szivemre, széthasogassátok, úgy tegyétek oda. Oh édes jó fiam! Hol van az a te erős kezed? A kit kinyujtasz még a sirodból is, s lesújtod vele azt, a ki a tieiddel kegyetlenül bánik! Alszol, kedves fiam! Mindjárt jön az anyád és fölébreszt!
Oda kellett hordani eléje a deszkákat és ott ácsolni össze a szeme láttára a durva koporsót. A szürke vásznat is ott szabatta fel maga előtt halotti köntösnek.
– Aztán ne tegyetek engem a kriptába. Azt fel fogják dúlni a rablók. Ássatok gödröt a számomra a kertben, oda temessetek. Semmiféle fejfát a siromhoz. Minek mondaná az: itt nyugszik az Urban! Nem nyugszom. Hazajárok – kisértő léleknek.
Majd meg elhallgatott: az arcza mutatta, mily kinokkal vivódik, de nem nyögött, nem jajgatott; száját összefogta.
Tormássy László kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt ereszszen be. Azon az ablakon át épen ráláthatott a haldokló fekhelyéről Léva városára.
Egyszer aztán a csendes háztömeg közepéből egy gomolyó füstoszlop tolakodott föl az égre, azt megkapta a forgószél, s körülcsavargatva, beszórta égő tűzcsillagokkal a várost.
Erre a látványra nagyot sikoltott a haldokló nő, végső erejével fölvetve magát fektéből, mind a két kezével a szivéhez kapott s aztán visszaesett, arczát lefelé fordítva. Ez a rémlátás megölte. Megszakadt a szive.
Ocskay László pedig ott állt főtiszteivel együtt azon a dombon, a melyről hajdanában vezényelte Lévavár első ostromát – Ilonka szeme láttára. Hogy imádkozott akkor két szerető szív érette oly buzgón!
Onnan nézte végig, hogyan teljesítik parancsait egész pontossággal. A nap lement már, de az ég világolt, boltozata egy égő város lángját verte vissza.
Jöttek hozzá könyörgő küldöttségek a városból. Előkelők, papok; maga elé sem bocsátá őket. Menjenek, a merre látnak: nem segíthet rajtuk. Nyughatatlan szívét, mint az üldöző farkast, úgy kapatta háta mögé eldobált konczokkal: «engem is bántottak, életemre törtek, meg akartak gyalázni, ők tettek azzá, a mi vagyok. – Sirjanak miatta».
A város közepéből fel-felgomolygott egy ujabb tűzittas füstoszlop. – Most a Csáky-palota ég! Most a Szentiványi kastély gyuladt ki! – Az ott a gymnásium lángja! – Most a katholikus templom lobog fel! – Olyan az égő tornya, mint egy égre tartott fáklya! – Most a református templomba kap a tűz!… Aztán recsegve tör ki a láng a vár minden ormán, s egymásba vegyül a közepén. A szőlőhegyeken minden kolna, minden mulatólak lángol szerteszéjjel.
– No ez a munka derekasan lett bevégezve! Hallja Ocskay dörmögni a háta mögött a harámbasát. Minden ház fel van perzselve az utolsó egyig.
Ocskay László csak erre a suttogó szóra tekinte a háta mögé. Ott állt a Tisza-kastély. Ő háttal volt fordulva felé.
Most oda tekinte.
– Az utolsó egy! Ez volt az. Még épen állt.
Megértette a gúnyt.
Hirtelen haraggal fordult oda a harámbasához.
– Hát az a ház mért nem ég ott?
– Mert nincs meggyújtva.
– Én megparancsoltam kegyelmednek, hogy gyújtassa fel a ráczaival.
– Én is megparancsoltam a ráczaimnak, de a ráczaim nem akarják felgyújtani.
– Miért nem?
– Mert bolondok. A tornáczban egy halott fekszik kiterítve, úgy hiszem, a ház asszonya; – s az én ráczaim babonások: nincs az a kincs a világon, a miért egy házat felgyújtsanak, a melyikben halott fekszik. Azt hiszik, hogy abból prikulics lesz, csuma lesz, s az hozza rájuk a pestist. – Talán a kegyelmed magyar vitézei felvilágosodottabbak? Azok megtehetik. – Parancsolja meg nekik kegyelmed. Hiszen kegyelmed a gyenyerális.