Ocskay nem szólt többet a harámbasához, hanem odalovagolt a háta mögött fölállított huszárszakaszhoz.
– Kókány Laczi! mondá a szélső káplárnak. Végy magadhoz három rótát. Czafoljatok ahhoz a kastélyhoz ott és gyujtsátok fel.
Kókány Laczi az az ember volt, a ki sok ilyen parancsot hajtott már végre – Morvában, Ausztriában.
Ocskay aztán ismét visszalovagolt a dombra, s nézte hátat fordítva a kastélynak, hogy milyen szépen ég a vár.
Jó idő vártatva megint hallja a csufondáros suttogást a háta mögött.
– Kókány Laczi bizonyosan nem találja a tűzszerszámát.
Visszatekint. A Tisza-kastély, körül bevilágítva az égés fénye által, még mindig áll. Ellenben a kiküldött huszárok szétszórt csoportban száguldanak viszafelé: legelől Kókány Laczi.
Ocskay eléjük nyargalt.
– Hát titeket mi lelt? Ti is megijedtetek?
– Nagyon. Rebegé a káplár, s még az álla is reszketett rémületében.
– Mitől?
– Kisértet van ott.
– Egy halott?
– Nem! Egy élő!
– Miféle kisértet?
– Azt én meg nem mondom, ha kettőbe vágnak is.
– Gyáva kákompillik! Jöjjetek utánam! Majd én szemébe nézek annak a mumusnak!
– Jó lesz; generális uram.
Ocskay László maga vezette vissza a mordályégetőket a Tisza-kastélyhoz. Az udvarba érve, leugrott lováról, kirántotta kardját s maga csörtetett fel elől a lépcsőkön.
A tornáczban ott volt a koporsóba fektetve a megholt anya, mellette Tormássy László, s a kálvinista pap. Végezték a búcsúztatót épen. Rá sem néztek a mellettük elrobogó alakra.
Futva ment át a tornáczon Ocskay László; de az az egy futó pillantás is örökre lelkébe égette azt a képet: a hogy egy dicsőült arczú halott ott fekszik egy durva deszka koporsóban, két keze összetéve keblén, s azok alatt egy himzett bársony-mellény.
Rohant onnan. Be a belsőszobába.
Ott látták a huszárok a czimerteremben a kisértetet, a kinek a nevét nem akarja senki megvallani.
Ocskay betaszítá maga előtt az ajtót, s betoppant a terembe, öklébe szorítva kivont kardját.
Rémülten torpant vissza. Térdei megrogytak alatta.
Ki az ott? Az a kisértet! A ki előtte áll!
Pokol ördöge iszonytatóbb rémalakot nem ölthet magára, hogy őt megrettentse, mint ez a tünemény ott!
Ez ő saját maga! Ocskay László, a régi, a hajdani! A diadalmas hős! A nemzet bálványa! A haza oszlopa! A hír kegyencze! Ez a ragyogó arcz; e dalia-termet, egyik kezében a kivont kard, a másikban a «libertas» zászló: ez jön most ellene. Ocskay László, a hős, jön megütközni Ocskay Lászlóval, a pribékkel!
… Csak egy festett kép az: egy vászonra kent alak. Maga Ocskay készíttette azt egyszer olasz művész által anyósa számára, de ez a festett rém, ez élettelen kisértet mégis megverte az elevent. S az ő szellemkardja kiüté ennek a kezéből az igazi vasat.
Reszketett, rázkódott minden ize, tagja. Önmagára ismert; önmagától megrettent, elbódult.
– Ki vagy te? Mit akarsz? Ne közelgj! Ne nézz rám! Minden halottja a fekete földnek, a kit kezem megölt, jöjjön elém, csak te ne támadj fel! Jöjjenek halotti lepedőikben, csontváz koponyákkal, üres szemodukkal reám vigyorogva, csak te ne jöjj elém! – Mind valamennyivel megverekszem ujra! meztelen oda állok fegyvereik elé; csak te ne támadj rám! Távozz! távozz! távozz!
Az ablakon át belobogó tűzfény úgy lebegteté a rémalakot, mintha mozogna, előre jönne, orczái haragra gyuladva égnének, szemei szikráznának, mintha megszólalna, kezét kinyujtaná, kardjával sújtana.
Egyszerre új fényözön támadt. Léva fellegvára légberepült, a lőporos-torony magasra lövelő lángoszlopai vakító fénynyel áraszták el az éjszakát. S e fénykitörésnél úgy tetszett, mintha az a rémkép egészen közelbe rohanna az élő képmáshoz, arczot arczhoz tüzve, mellet mellnek vetve.
– Ördög és pokol, ordítá Ocskay, kárhozatos dühvel, s felkapva földre ejtett kardját, mint a kit a rémület megőrjített, az ijedtség veszett haragjával rohant a szembeálló rémnek, s kardjával összevissza kaszabolta – azt a festett képet: – egy rongyot nem hagyott meg belőle a rámában.
A halálos veriték csorgott végig egész testén e szörnyű torna után. Egy élő párharcza saját rémképével.
– Jöhettek! hörgé rekedten a kívül maradt katonáknak. Nincs már kisértet a házban. Végezzétek a többit.
Azzal rohanni akart kifelé a házból.
De türtőztetnie kellett sietését, mert épen akkor vitték ki az ajtón, le a tornáczlépcsőkön azt a gyalulatlan deszkakoporsót, a minek még szemfedője sem volt: azt be kellett várni. Halottvivő cselédek, a lelkész, meg Tormássy László énekelték a halottkisérő zsolozsmát:
Végig kellett várni, míg a gyászmenet elvonul.
És még azután is ott kellett neki állni azon a tornáczon, a hol egykor a topolyfa veszszőt (a kegyelem fáját) Ilonkának adta, és kellett neki hallgatni, hogy dübörög a hant a koporsón, a mit ott a házi kertben elsirolnak.
És még aztán is ott kellett neki állni és hallgatni, a hogy a lelkész elzokogja a végszavakat: «Isten adjon neki örök nyugodalmat». Utána akarta rebegni, hogy «ámen» s nem jött ki az ajkán.
És még azután is ott kellett neki állni, mikor már senki sem volt körülötte és látni egyedül magára, maradva, egy egész felgyújtott világot, s hallgatni a távolból felmorajló zugását ezernyi ezer kétségbeesett szónak: «verje meg az Isten, a ki ezt tehette»!
Ez a kisértetes jelenet a Tisza-kastélyban természetesen nem maradt titokban; Kókány meg a többi huszárok tanui voltak annak, hisz első sorban őket rémíté agyon az élethű arczképe Ocskay Lászlónak, ők hitték azt, hogy valami rémkép, a ki szembe jő rájuk, számot kérni a fertelmes árulásért; s aztán visszatérett elhistórizálták a pajtásoknak, milyen kegyetlenül elbánt a generális azzal az ijesztő csodával! – Ebből aztán nagy tréfa lett a tiszt urak között. – Mert hiszen nem veszik ám az ilyen kis executiót olyan tragikusan, mint a hogy le van irva. Egy leégett város nem a világ! Csak éjjel borzasztó az, mikor a lángja vereslik, reggel már csak a füstje látszik. Aztán egy csepp vér sem folyt el; a lakosság elmenekülhetett, s magával vihette, a mi a szekerére és hátára fért. A Tisza-kastélyból is elébb kihordtak a labanczok minden butort, retyemutyát: nem törtek össze semmit, el sem suvasztottak, a derék becsületes emberek, csak aztán gyújtották fel a tetőt. – Ocskay László a rábizott feladatot a milyen lelkiismeretes szigorral, épen olyan humanus kimélettel hajtotta végre. Ezt meg kellett neki adni.
– No, hanem azt szerettem volna látni, mikor a saját portréddal megduelláltál! évődék Ocskayval Tökölyi uram, mikor, végzett munka után, ott az erdősátorban «fecerunt magnum áldomás». – Nagyokat vágtál rá? Keresztben, hosszában? Az nagyon derék lehetett. Ennek híre lesz az országban, hogy Ocskay László maga-magát is kész levágni, ha utját állja.
Ocskay türte a tréfát s se nem haragudott érte, se bele nem vegyült a mulatság tréfás zajába. – Tiszttársai ezt csendes lelkifurdalásul magyarázták s Tökölyi uram most már úgy beszélt hozzá, mint a ki megszomorodott szivű czimboráját jóakarólag vigasztalgatja.
– Fel se vedd ezt az egész dolgot, édes gyenerálisom. Láttál te már ilyen fájerverket többször is. Piszliczárság az egész! Kérdezd meg csak a Léva vári kapitányt, micsoda parancsolatja volt neki Bercsényitől? Előadja. Egy hét óta a zsebében volt már a rendelet a kurucz táborból, hogyha a császári sereg közelít Lévához, ő gyújtsa fel a várost. Te csak megelőzted benne a kuruczokat. – Azoknál is az a hadi praktika, hogy minden várost felpörköljenek, a hova a császáriak le akarnak telepedni. Ott van Korpona: ők maguk gyújtották fel. Ott van Zólyom; Andrássy tábornok az első gyanus csapat közeledésére felgyújtotta, leégette a várat, a várost; pedig nem is császári lovasok voltak, hanem kuruczok, a kiket jönni látott. Ők is csak azt teszik, a mit mi teszünk. S nem fáj érte a szivük. Te se légy olyan érzékeny. Nádaltasd meg a szivedet a kovácsnál, ha még lágy; lásd, az enyém milyen kemény. Megállj, még majd vért is kell ontanod, magyar vért. De hát attól se hökölj meg. Hát a kuruczok nem ontották a te magyarjaid vérét? Mikor Vajda Bandi megrohanta Unyimnál a te Blaskovichodat, bekergette a faluba, a te szegény huszárjaid bújtak volna szalmába, szénába, házhiúba, de a tótság oda hurczolta őket Vajda elé s azt kiabálta: «zabi panye! zabi! précsoszom zosztál!»1) s Vajda levágatta őket sorba. A szegény Vas Andris hadnagyodat, a Benger Boldizsár zászlótartódat, a Krupics Jancsi strázsamesteredet. Te se sajnáld őket! Az a szép, mikor a magyar vágja a magyart. Majd nő helyébe más. «Terem az ember, mint a subagallér!» Legyen olyan kemény szived, mint nekem.
(«Megállj csak, mondogatá magában Ocskay, míg arczáról leovashatlan volt, a mit most gondol. Majd megválik nem sokára, hogy melyikünknek a szive keményebb?»)
Mikor Heister Pozsonyból utnak ereszté Ocskayt, akkor élőszóval azt a hadjárati tervet adta neki utasításba, hogy a bars- és nógrádmegyei városokat égesse fel. Ez azonban csak próba volt Ocskay «új hűségére» nézve. Még azon az éjszakán, a melyen e próba első feladatát olyan fényesen bevégezte, átadott neki a dragonyosok őrnagya Ebermont egy zárt levelet a fővezértől, a mit eddig a tarsolyában tartogatott. Így szokták a tengernagyokat is zárt utasításokkal ellátni, a miket csak a magas tengeren szabad felbontaniok.
Ebből a lepecsételt utasításból aztán megértette Ocskay, hogy egészen más feladat vár reá, mint a mit szóval elmondtak előtte.
Heister Pálffy bánnak Árvavár elfoglalását parancsolta meg. Azt a vidéket Czelder Orbán, kurucz vezér tartotta megszállva, maga is leghivebb német vezére Rákóczynak, a csapatjai is a legderekabb német és tót gyalogok. Ez ellen küldte Heister Pálffy bánt, Ocskay Lászlót és Ebergényit. El kellett dőlni, hogy melyik harczol vitézebbül: a császár magyarjai, vagy a Rákóczy fejedelem németjei?
Már ezt a küldetést gyönyörüség volt elfogadni Ocskay Lászlónak.
Az egész haditerv, a mit Heister és a táborkar bölcsei nagy tudományosan kifundáltak otthon a szobában a földabroszon, határos volt a lehetetlenséggel, azok előtt, a kik azt a vidéket ismerik. Könnyű ám Heister uramnak az ujja hegyével a mappán alá s felsétálni, de a ki valaha a Kis-Fátra meg a Nagy-Fátra hegyeit beutazta, az tudni fogja, hogy az ilyen séta kemény télben nem embernek való.
Épen azért szerette azt meg Ocskay László. Azért mondta magában, hogy majd megválik, melyikünknek a szive szorult rá, hogy a kovácshoz vigyék megnádaltatásra?
Déltájon egy erős zápor, fellegszakadással kezdődő, egyszerre eloltá az égő város tüzét; délután a zápor hóesésbe ment át s estére fehér volt a tájék, a kormos falak, a leégett tetők be voltak takarva szépen, csak a csonka tornyok mutatták, hogy egy leégett város áll ott a távolban.
Innen tovább kellett menni: sárban, hóban.
Ettől a naptól kezdve aztán hetekig havazott, soha egy nap meg nem szünt a hóesés. Krónika nem emlékezik ily kegyetlen télre, mint ez az utolsó tele volt a Rákóczy-hadjáratnak. A magyar hadvezérek tétlenül, mozdulatlanul kényszerültek a Duna két partján vesztegelni hadseregeikkel; azt hitték, hogy a csikorgó hideg, a házmagas hófuvatok a császári seregeket is gátolják a hadviselésben.
A három magyar császári generális pedig ebben a rémületes harczban, «mintha zsinórra vették volna»2), oly pontosan hajtotta végre a hadműveletet. Ez az emberek harcza volt az istenek ellen, a hó, a jég, a szél istenségei ellen: – harcz, lövöldözés, kardcsattogás nélkül, s mégis több halottat, sebesültet hátrahagyó a leggyilkolóbb ütközetnél.
Ocskay Lászlónak jutott a feladat Turócz vármegyén keresztül a hátába kerülni Czelder Orbánnak, ki a párniczai kurucz sánczot védelmezte Pálffy János ellen. Franczia védmű volt az, faltörő ágyúkkal is megostromolhatlan.
Ocskay nem válogatott az útban. A merre egyenes! Nem kellett hidnak kerülnie, minden folyam be volt fagyva; s szekeret, ágyut nem hordott magával a dandárja. Ha találtak valamit enni, jó volt; ha nem, koplaltak. Egy napot nem engedett a pihenésre: sietős volt az út. Ő maga a huszárezredével képezte az előhadat, középen jött Tökölyi uram rácz gyalogsága; a hátvéd volt a dragonyos lovasság.
Eleget szabódott most már Tökölyi uram Ocskaynak, hogy ne fogja a dolgot olyan keményen, mind kidől a ráczság, azok nincsenek szokva ilyen irgalmatlan télhez. Otthon soha sincs tél; mind odafagy a vitéznép.
– Fel se vedd az egész dolgot. Mondá neki Ocskay. Holnap még hidegebb lesz, még nagyobb hónak megyünk neki. Közeledik Muszkaország. Szokjuk meg a klimáját, ha olyan nagyon szeretjük.
– Nem birom elhallgatni a bajtársaim jajgatását!
– Nádaltasd meg a szivedet a kovácsnál, ha olyan lágy. Ha én nem fáztam meg a lévai nagy tűztől, te ne izzadj meg a túróczi nagy hótól.
Ott kezdődött még csak az igazi! Mikor a Nagy-Fátra gombási szorosán át kellett törtetni. Ocskay László ezerével hajtotta maga előtt a tótságot a mély hegy-vágásokban havat lapátolni, ember fölötti munkával vágatva utat csapatjai számára; a hol lehetetlen volt a völgyben előrehatolni, az erdőkön keresztül új utczát töretett favágóival; mégis előre haladt; éjt, napot egygyé tett, pihenőt nem adott; mégis ott volt napjára a végponton, a hová a fővezér elküldte.
Ott állt Czelder Orbán háta mögött.
S erre, a mint Ocskay őrtüzei kigyuladtak a Fátra tetején, a kurucz vezérnek sietve kellett odahagyni a megostromolhatatlannak hirdetett párniczai sánczot s futvást menekülni Rózsahegyre s onnan Liptó-Szent-Miklósra; veszendőbe hagyni Árva várát.
Ocskay Lászlóé volt az oroszlánrész ebben a diadalban.
De micsoda áron?
A mit rábízott a fővezér, azt ugyan keresztül is vitte, de az egész dandárából nem maradt meg több embere háromszáz hajdani kurucz huszárjánál. Ezek kiállották maguk is, lovuk is ezt a gyilkos járatot; hanem a sok szép, istállóhoz szokott dragonyos-paripa mind ott maradt az útfélen, s a vitéz ráczságból csak Tökölyi uram került meg tizenkét lovas szerezsánjával; a többit betakarta a hó.
Mikor Kralovánnál összejött a három dandár: Pálffy, Ocskay, Ebergényi zászlói alatt, a három alig tett egyet. A többi megfagyott. Hanem a győzelem tökéletes volt.
Itt került még egyszer össze Tökölyi uram Ocskayval: hat hét óta először fűtött szobában, poharazó asztal mellett. A diadal áldomását itták. Vegyítve volt az édes bor közé a nagy ormótlan veszteségek fölötti keserűség ürömcseppje. Tökölyi uramnak a könyei hullottak a poharába. Mind odalett a sok szép vitéze!
– Soh se sirdogálj te rajtuk. Vigasztalá őt Ocskay. Keményítsd meg a szívedet. «Terem az ember, mint a subagallér!»
– De átkozom én azt az órát, a melyen veled egy úton elindultam!
A lietavai várat is körülzárolta a kegyetlen erős tél. A mély utakat úgy betemette a hó, hogy minden szomszédba járás megszünt. A falukon a házereszéig ért a hó, s a lakosok folyosókat vágtak benne, hogy egyik házból a másikba járhassanak. Medve, farkas úgy elszaporodott, hogy fényes nappal betörtek az aklokba, onnan ragadozták ki a házi állatokat, éjjelenként olyan üvöltést míveltek a vár körül, hogy alig tudott tőlük aludni az ember.
Azért hát nem is tudtak itten semmit mindarról, a mi odakünn a világban történik: hírmondó sem jött sehonnan a várba.
A borongós rövid napokat, a hosszú estéket mind a kandalló mellett töltötték, s a két asszony csak úgy a képzelete után mesézett egymásnak, hol jár most Ocskay László? Mindent kitaláltak róla, a mi csak lehetséges volt; csak azt nem, a mi valóság.
A mint megint a télutó beköszönt, egyszerre ismét olyan meleg napok jöttek, hogy minden hó olvadásnak indult. Ekkor meg aztán épen vége volt minden közlekedésnek az egész országban. Minden folyam kiáradt, tengerré lett; árvíz öntötte ki még a hegyek lakóit is; a hidakat elhordta a jégzajlás, a Vág vize itt-amott új medret ásott magának s oda rakta a partot, a hová senki se kivánta. Februárban mennydörgéssel járó zivatarok voltak, s az erdőkben megszólalt a kakuk: a miből mindenki nagy csodák bekövetkezését jósolta.
A nagy árvíznek az az egy haszna volt, hogy azon a kis lietavai patakon most tutajjal lehetett járni, s így eshetett meg, hogy mikor a feneketlen utak miatt csak ökrös szekérrel lehetett járni, Lengyelné nagyasszonynak a liptói kasznárja a tutajos tótok által egy egész táska levelet küldhetett, a mi a nagy hó miatt ott rekedt nála. Lengyel Magdolna maga szokta mindig elolvasni a leveleit; azt nem bízta az iródeákra.
A mint Ilonkának tudtára esett, hogy levelei érkeztek a házi asszonynak, mindjárt odasietett hozzá, azt remélve, hogy talán az ő számára is lesz azok között valami levél a kedves urától.
Nagyon különös munkában találta Magdolna asszonyt. Arról a sokat megénekelt arczképről tépte le a koszorúkat. A mit a kezével el nem ért, azt a parázskaparó vassal szakgatta le.
– Gyere csak! kiálta a bámultában elzsibbadt belépőnek. Segíts te is benne!
Ilonka gyors észszel kitalálta, hogy mi történt. Ez volt az ő rettegéseinek állandó kútfeje: ettől a gondolattól volt ő régóta beteg, Ocskay bizonyosan áttért a császáriakhoz.
– Pribék lett! Hazaáruló lett! lihegé dühtől fulladozva Magdolna asszony. Olvasd ezt a levelet. Csajághy Márton irja. Átlopta az ezredét a labanczokhoz, maga fölment Bécsbe; hűséget esküdött; megtagadta a nemzetét.
Ilonka a veszedelemérzet tudnivágyával olvasta végig azokat a rettentő sorokat, a mik férje árulását bizonyíták.
Ez alatt Magdolna asszony egyenkint hajigálá a koszorúkat a kandallóba, hozzákiáltva a szalagra hímzett neveket: «Nesze tiszabecsi diadal! – Te is korponai győzelem! – Utána zólyomi hőstett! – Égj velük bécsi fölverés! – Hát te szomolyáni dicsőség? – Hamuba vele! – No vsetinvári csodatett! Te voltál a legutolsó; te menj legfölül».
Mikor aztán, mint a máglya égett mind, beledugta a tűz közé azt a kétágú vasvillát, a mivel a targalyat szokás a tűzre rakni, míg izzóvá lett.
– Ez az ember tudott bennünket megcsalni! rikácsolá az öreg asszony, csontos öklével fenyegetve az arczképet. A kit úgy imádott az egész nemzet, úgy szeretett minden magyar, bálványunknak tartottunk mind. Eldobta a dicső nevet: választotta a gyalázatost, szégyent, kuhit hozott a nemzetségére. Téged gyalázott meg legjobban, meg a te gyermekeidet.
Nesze, szúrd ezt a szívén keresztül.
Azzal odanyujtá Ilonkának azt a kétágú vasvillát, a minek a hegye izzó veres volt már.
Ilonka hátrakapta a kezeit s mélyen elpirulva mondá:
– Ő énnékem mégis hites uram! Ha siralmas sorsot választott, megsiratom; ha szégyent vallott, pironkodom érte; de osztozom benne.
– Hát még nem szúrod ezt a tüzes vasat a szivébe? No jól van, hát olvasd akkor ezt a másik levelet. Ezt Tormássy László uram írja. Elpusztította Léva városát Ocskay László! Még a Tisza-kastélyt is felgyujtotta. Édes anyád szíve megszakadt szégyenében, bánatában. A lángok közül vitték ki a koporsóját! Ocskay László ott volt és maga osztotta a parancsokat.
Erre a rémhírre csak összeroskadt a szegény asszony, arczczal a földre borulva s kezeit feje fölé kulcsolva, elkezdett zokogni keservesen: «Oh anyám! Édes jó anyám!»
– Ne anyázz mostan! Hanem fogd ezt a vasat és szurkáld a szívén keresztül; hadd égesse! a hogy ő el tudta égetni a saját anyja házát.
De Ilonka csak nem akart fölkelni a földről. Csak azt zokogta: «szeretnék meghalni!»
– Érdemes is volna meghalni egy ilyen emberért! De megölni! De tízszeres halállal kivégezni! A hazaárulót, az anyagyilkost, a mordályégetőt!
E sértő szavakra hirtelen térdre emelkedék fektéből a feleség s még nedves volt az arcza könyeitől, de a hűség szilárdsága keményíté meg vonásait.
– Asszonyom! lihegé. Ő énnekem azért mégis uram! Előttem ne gyalázd.
– Előtted ne gyalázzam? Mert ő neked urad? Térdepelsz előtte, mikor a szivedre gázol? No hát tudd meg, hogy micsoda urad ő te neked? Itt van, olvasd el a Jávorka levelét, a ki mindenütt a nyomában járt, minden tettét tudja. Nem tégedet szeret, hanem azt a budetini varázslónőt, a kiről megmondtam előre, hogy hozzá ne ereszd, mert kárhozatra viszi. Ő csábította el, a grófné, az apácza, a czigány leány! Elébb te tőled, azután a hazájától. Ő vitte el Bécsbe, ott is egy kvártélyon voltak. Most is ott van nála Budetinban, ott piheni ki a fáradalmait, a mikkel elhódította tőlünk Liptót, Árvát, ott a tündérasszony karjai között. Le veled immortella koszorú!
S azzal megkapva két kézzel azt az egész rámán átfont koszorút, letépte azt onnan s utána hajítá a többinek.
Ilonka kezében reszketett a levél, mit végig olvasott. Semmi kétsége sem lehetett. Elhallgatott, arcza elfehérült és mozdulatlan lett. Ezen fájdalom számára nincs köny, nincs szó, nincs arczkifejezés. Vádterhes szemekkel tekinte fel az arczképre, kezeit ölébe csüggesztve alá.
– No most csak keresztülrontasz hát a szivén ezzel a tüzesvassal! kiálta Magdolna asszony, kirántva a parázs közül a kétágú fegyvert, a minek a szarvai fehérizzók voltak.
A hitves méltóságteljesen emelkedék föl görnyedtéből, s fejét alázatosan meghajtva, mondá:
– Ő mégis atyja gyermekeimnek – és én mégis szeretem őt.
S ezt az utolsó szót aztán minden arczvonásainak fájdalomtól felmagasztalt tündöklése bizonyítá.
– No, ha te nem, hát majd én megteszem! Hörgé az öreg asszony s neki rohant a saját keze festette arczképnek, a bálványnak s az izzó vasvilla hegyeit oda furta a szivébe, az arczába, a hányat szúrt bele, annyi szitkot kiálta rá: «nesze a tapolcsányi árulásért! nesze a bécsi esküvésért! nesze a lévai gyujtogatásért! Ezt a megölt napadasszonyodért vedd! Ezt a kurucz sánczért! Ezt a budetini hitszegésért!»
Minden döfésére a tüzes vasnak izzó füstöt vetett a kép. Talán egészen össze is tépte azt a furiává lett öreg asszony, mikor magára maradt. Mert Ilonka iszonyodva futott el onnan.
Rohant le a lépcsőkön, mint a kit űznek; futott az istállókba.
– Fogjatok be rögtön! Megyünk ebből a házból!
Az Ocskay által Lietavába rendelt fegyveres csapat vezére, Pestvármegyey, eléje szaladt megrémülten a rendeleteket osztó úri asszonynak.
– Mit csinál kegyelmed, nagyságos asszonyom? Mi baj van? Mi történt?
– Semmi baj! Nincs semmi! De ennél a háznál nem maradok tovább. Menni akarok innen. Még ma! Ebben a nyomban.
– Hová?
– Talán Budetinba. Magam sem tudom azt. A hol az uramat megtalálom.
– Ebben a rettenetes útban!
– Nincs rám nézve rettenetes hely, csak a lietavai vár! Farkas-ordító erdőkben, jégzajos folyók közepett nem halljátok egy kiáltásomat, de ha itt maradok, megőrülök! meg kell bolondulnom.
– Oh nagyságos asszonyom! Milyen nehéz dolgot kiván kegyelmed! Nekem a tábornok megparancsolta, hogy a fegyveres csapatommal Lietava várát semmi szin alatt el ne hagyjam: innen az ő parancsa nélkül ki ne vonuljak.
– No hát ti maradjatok itten. Elmegyek én magam a fehér-cselédjeimmel. Két kis fiamat viszem csak el, a többi férfi itt marad.
– Arra megint erős parancsom van, hogy kegyelmedet sehol el ne hagyjam; valamennyi fegyveresemmel mindig mellette legyek.
– Alkudj ki a parancsaiddal, a hogy tudsz. Jösz, vagy maradsz. Én a két gyermekemmel megyek innen. Ha nem kisértek, megyek egyedül; ha nincs szekér-járás, megyek gyalog; ha nagy a viz, megyek mezítláb, de elmegyek innen.
– Oh legalább csak addig várna kegyelmed, míg izenetet küldenék a tábornok uramnak Budetinba.
– Tehát te is tudod, hogy ott van? Nem várhatok rá. Én több éjszakát e födél alatt el nem töltök; falat kenyér, ital viz nem éri a számat, a mit itten adnak.
– Hát az a tömérdek kincs, ezüst, a mit idehoztunk?
– Hadd vesszen a szerdék; úgy is lett gyűjtve!
Pestvármegyey látta, hogy itt nem használ semmi ellenvetés, az asszonyakarat előtt meg kell hajolni, arra kérte csak még Ocskaynét, hogy málháztassa hát össze szokott rend szerint a bőröndjeit; majd ő maga helyt áll a társzekerek felpakolásánál, ha ma megindulnak, még tán elvergődnek Hradnáig, ott a kastélyban éjszakára megtelepednek, másnap aztán el lehet érni Besztercze-Podhrágyot, s intézkedni, hogy harmadnap átkelhessenek a kiáradt Vág révén, s onnan aztán fel Budetinnak. Ez bizony háromnapi expeditió lesz a mostani utak mellett; mert a kincseket csak ökörszekerekkel lehet szállítani. Azalatt azonban lehetne értesíteni Ocskay Lászlót, hogy az asszonya megindult a keresésére, nehogy odább menjen, sőt inkább készüljön az elfogadására.
– Jó lesz, mondá Ocskayné. Ne lepjük meg őket.
S aztán levelet irt az urához: nagyon rövid volt az.
«Kedves uram. Én Lietava várában tovább nem maradok; ha az egész világot nekem adják is. Még ma kimegyek innen. Oda megyek, a hol te vagy, fiaimmal együtt, s veled akarok maradni mindig.»
Csupa határozott szavak; semmi «engedelmet kérek;» «ha nincs ellenedre?» «Én akarok!» Ezt irta neki.
Azt a levelet aztán rábízták egy vadászlegényre, a ki ismerte az erdők gyalogösvényeit Lietavától Zsolnáig. Innen egyenes irányban fél nap alatt lemehet Zsolnáig, (ha útközben meg nem eszik a farkasok) s ha jó szerencséje lesz, hogy kap az innenső parton valami ladikot, a mi az árvizen átvigye, hát legalább egy nappal hamarább megérkezhetik a budetini várba, mint Ocskayné a kiséretével.
Pestvármegyey azután a maga részéről is küldött élőszóbeli izenetet Ocskayhoz; tudatva vele, hogy a családját és a kincseit kiséri ugyan ötven jó lovassal, de azért jó lenne, ha maga Ocskay eléje jönne egy erős csapattal; mert a kurucz portyázók mindenfelé száguldoznak mostanság. Könnyen beléjük bukkanhat az ember, mikor épen nem keresné őket.
Ilonka bizonynyal elhagyta még az nap Lietava várát. Arczczal se fordul felé vissza többet!
Úgy volt biz az. Egészen igaza volt annak a levélnek, a melyik azt mondta, hogy Ocskay László ott mulat Budetinban; talán hosszabb idő óta is már.
Ha vádolni találná valaki, hogy ime milyen közel van a feleségéhez, s még sem igyekezik vele találkozni; hogy ime a szemével láthatja mindennap Lietava várát, azzal a korona alakú nagy kupolájával, még sem siet oda; talán tudná is magát védelmezni, a járhatatlan utak, hadvezéri nehéz kötelesség, és a többi: de a «kis biró» a saját lelke aligha mentené föl. Ozmonda szép szemei tartották őt fogva Budetin várában. Az az ürügy, hogy e helyütt a liptói, trencséni nemességet gyűjtögeti a császári zászlók alá, ez sem volt egyéb, mint «titulus bibendi.»
Aztán, hogy is mehetne ő Lietava várába eldicsekedni a viselt dolgaival, a miket azóta végzett, a mióta utolszor látták egymást!? Nem támad már Ocskay hőstetteinek hallatára más nő arczon mosolygás, csak a budetini szép asszonyén! Ide kell neki jönni mindig, ha kiakarja pihenni fáradalmait.
E sybarita-élet közepett érkezék meg Budetinba a lietavai küldöncz Ilonka rövid levelével. Csakugyan volt szerencséje, hogy nem ették meg útközben a farkasok; hanem a vizáradás miatt meglehetősen elkésett; úgy, hogy ő is csak harmadnapra került Budetinba.
Ocskay boszus lett a levél olvastára; de még inkább arra a szóbeli izenetre a hadnagyától. Minek volt azoknak most Lietavát odahagyni? Mennyivel nehezebb lesz majd «extra dominium» pörölni a szép uradalomért, ha a «donatio» egyszer meglesz, mint a míg benn volt a várban a saját őrsége! Aztán meg a kincses társzekerekkel alá- s felkószálni a hegyek között; mikor az egész tájék tele van kóborló kurucz-csapatokkal; (a «nyebojcsikok» sem jobbak!) És a mi legfőbb, ilyen télviz idején szerencséltetni magát, a két gyönge gyermekével együtt! Ez rossz gondolat volt!) Aztán meg félbeszakítani ezt az idylli életet itt Budetinban, ugy-e? (Azt egyébiránt kitalálhatta az éles eszével, hogy mi oka volt Ilonkának ily hevenyében fölkerekedni s otthagyni Lengyel Magdolna hajlékát? Akár csak maga előtt látta volna, hogy a kurucz lelkületű asszonyság épen úgy bánik el az ő megkoszoruzott arczképével ott fenn, a mint megtudja a megfordulását, mint a hogy ő maga elbánt a másikkal a Tisza-kastélyban, s Ilonka azontúl ott nem marad a házánál.
Asztalnál ültek, mikor a levelet kapta.
Csak annyit dörmögött maga elé, hogy «a feleségem ma megérkezik.»
– Úgy? mondá rá Szunyoghy grófné. Mintha nem törődnék vele.
De Gáspár úr többet is akart megtudni.
– Elhozza magával az ezüst-marháidat is?
– Azokat is hozza.
– Akkor tisztelem az eszét.
Ocskay László rögtön fölkelt az asztaltól s rendeleteket osztott a hadnagyainak, hogy a szerteszét elszállásolt huszárjaiból kétszázat tartsanak útra készen, hogy az első trombitaszóra megindúlhassanak. Eleibe szándékozott menni Ilonkáéknak.
– De nagy készület kell hozzá! csettegett Ozmonda csipősen.
– Bolond! Hat társzekér ezüst nem a Csákyék szalmája! igazítá rendre Gáspár úr a menyét.
Ő maga, a házi gazda látszott az érkező vendégek elfogadásában legserényebbnek, új szobákat rendeztetett, kályhákat fűttetett, ágyakat szellőztetett. Meg kell becsülni az olyan látogatót, a ki hat társzekér ezüstöt hoz magával, s aztán itt is marad, nem a vendég, hanem az ezüst.
Ozmonda pedig azon imádkozott magában, hogy bárcsak rajtuk ütnének a kuruczok s elragadnák mind a kettőt.
Ha kivánta, meg is történt.
Alig trombitáltak nyergelőre a huszároknak, a midőn vágtatva érkezik be a várudvarra egy lovas, lóhalálában.
De nem lehetett annak a ruháján felismerni, hogy miféle regementből való, úgy összefecskendette a sár; az ábrázatjából is csak a két szeme látszott ki. Azonban már messziről kiabált: – Ocskay! Ocskay! Hol van Ocskay László?
Ocskay kijött a kiabálásra a tornácz elé s nagy mérgesen rivallt a lovasra:
– Ki vagy? Mi vagy? Nem tudod a czímemet? Mit kiáltozod a nevemet?
– Eh! Most nincs ideje a titulálgatásnak, lihegé rekedten a lovas. Nem kell nekem a generális, hanem az Ocskay László. Én vagyok Pestvármegyey!
– Pestvármegyey? Hördült fel Ocskay. Mi történt a feleségemmel?
– Az történt, hogy a bittsei várnál rajtunk ütöttek a kuruczok.
– Elfogták a feleségemet?
– El! A kincses társzekereket is.
– Gyermekeim! Nem védtétek őket, nyomorultak?
– Azok kétszázan voltak, mi csak ötvenen. Az én embereim nagyobb része leugrált a lováról s futott a sűrű erdőnek: magam elvágtattam, hogy neked hírt adjak.
– Mennybéli Isten! – – Nem! Nem! Nem imádkozunk most. Fúvassatok riadót! Hozzátok a lovamat! Válts paripát, hadnagy! Be kell őket érnünk, ha ördögökkel vannak is! Nem ismertél a vezérükre?
– De igen. Beleznay János volt.
– Hadnagyom volt. Egyik a szökevényekből. Kétszer kegyelmeztem meg neki, mikor főbe kellett volna lövetnem. Harmadszor nem lesz neki irgalom! Fújjátok, fújjátok a trombitát! A hányan itt vagytok, jöjjetek velem, a többi utolérhet. Két kicsiny porontyom! Megállj kurucz, ezt megkeserülöd!
Nagy volt a grófi családnál is a rémület. Ozmonda maga segíté fel Ocskay Lászlóra a pánczélingét, s ő kapcsolta fel a fejére a sisakját. Gáspár úr is ott sürgött-forgott körülötte.
– Jaj csak az ezüstödet a kezük között ne hagyd! Az átkozott rablók!
Alig gyült még össze ötven lovas, Ocskaynak nem volt türelme várni; nyeregbe veté magát. «Utánam!» Előre vágtatott a csapattal.
A többiek, rótánkint szállingózva, rugtattak utána; úgy, hogy semmi rend nem volt a rohanásban.
Valahol a bittsei kaptatónál aztán összeverődött az egész csapat; akkor sem lehetett nagyobb egy svadronynál. De ezek mind hű czimborák voltak, a kik el nem hagyták volna Ocskayt, ha az egeket vívni vezette volna is őket.
A mint a bittsei malomzúgóhoz értek, nehányan a Pestvármegyey csapatjából, a kik elbújtak a hidlás alá, előkeczmelegtek Ocskay láttára, s azoktól megérté Ocskay, a mi a hadnagy eltávozása után történt.
A kuruczok, a mint Ocskayné kisérő csapatját szétriasztották, megfordították a szekereket; s azután kétfelé válva, a kisebb csapat, mintegy ötven ember, Áporkay zászlótartó vezetése alatt, a kincses társzekerekkel visszafelé vette az útját a podhrágyi rév felé, a nagyobbik csapat, valami kétszáz lovas pedig a hintóval, a miben Ocskayné és a gyermekek ültek, megindult Sturecz felé. Itt maga Beleznay volt a vezér.
Világos a veszedelem! Ha Áporkayékat ott nem szoríthatják Ocskayék az innenső parton, hanem időt hagynak nekik, hogy a réven átkeljenek, akkor aztán nem beszélnek velük többet, mert azok a hidast odaát tartják, s a jeges árvizen lóval nem lehet keresztül úsztatni. Ha pedig ezek után veti magát Ocskay, az alatt a kuruczok a hegyek között úgy elviszik a feleségét, hogy nyomába sem akad.
Egy pillanatig sem tétovázott.
– Utánam mind! Hajtsunk Beleznayékra!
S azzal letérve az országútról, neki vágott a hegyi útnak, a hol más kocsikerék vágánya nem is volt látható, mint azé a hintóé, a miben a feleségét vitték.
A stureczi mély völgyben érte utól Beleznayékat.
Beleznay jól tudta azt, hogy Ocskay maga a felesége kiszabadítására fog rohanni, azért is hozta magával a csapatja nagyobb részét. Hanem abban rosszúl számított, hogy Ocskay kétfelé fogja osztani a csapatját, s egy részét a kincsei visszafoglalására rendeli, maga csak félerővel jön az ő üldözésére. Így reméllette magát Ocskayt is elfoghatni.
Ez nem úgy történt. Ocskay hagyta veszendőbe menni valamennyi kincsét, s egész erejével Beleznay ellen fordult.
Aztán meg még eddig senki sem látta Ocskayt igazán harczolni. Neki a viadal csak játék volt mindig: nevetve szokott belemenni, kaczagva osztotta a csapásokat s vigyázott magára. Most mutatta meg, hogy mi lakik benne. Hajh, ha ellenség ellen, ha nem saját honfiai ellen viaskodott volna így, lantosnak kellene járni a nyomában, hogy minden tusáját megénekelje. Nem is úgy, mint egy hős, de mint egy félisten harczolt maga egész csapatok ellen; a dulakodás közt ordított emberfölötti dühében, s arcza kikelt alakjából, ellenséges lovast, lovával együtt legázolta maga alá s egyik ellenfelét a másikra dobta, végre felugratott a patak hidjára s útját állta az egész kurucz-csapatnak; ember és ló bukfenczezett körülötte bele a sömlyékbe. Az ő kardcsapása kihangzott az egész csatazajból, s azt halálordítás kisérte.
Ilonkának reszketett a szive, a mint két gyermekét keblére szorítva, hintajából nézte ezt a fölséges látványt. A férjet, a ki feleségeért harczol, kegyetlen őrjöngő haraggal; szikrázik az aczél a kezében, a düh a szemében; halálhír minden csapása; pokolra átkozás minden kiáltása. S ő maga oly sérthetetlen: kard, dárda nem járja, fokos meg nem sérti, pisztoly, mordály hiába prüszköli feléje a tüzét; hiába ágaskodik felé a csatamén: bűvkör van körüle, aczélvárban lakik, s az egész aczélvár egy kardnak az éle; végre az egész kuruczhad rémült riadással szalad meg szerte az erdőnek s futtában is jajgat a sajgó sebektől, miket Ocskay kardjától emlékezetbe kapott; hírt mondhat felőle: így jár, a ki Ocskay feleségét bántja!
Ilonka úgy bámulta ezt, mint egy álomlátást.
Hát ilyen Ocskaynál a hitvesi szeretet?
Mindent elfelejtett ebben a pillanatban, a mi szivének fájt.
Ocskay huszárjai a hegytetőig üldözték a kuruczokat.
A férj odajött nejéhez, fiaihoz s behajolva hozzájuk a hintóba, csendes mormogással, minő a fiait meglelt oroszláné, kérdezé:
– Nem történt bajotok?
– Semmi! Semmi bajunk sincsen! sietett Ilonka felelni, felderülő tekintettel.
Szegény asszony! E pillanatban elfeledé lelke minden keserüségét, s nem jutott eszébe, hogy eltaszítsa magától a csókoló ajkát.
– Hát ti kicsikéim nem rémültetek meg?
A nagyobbiknak a szemei oly szilajul forogtak.
– Úgy-e anyám, ha én férfi leszek, én is így fogok harczolni, mint az apám!
Ocskay magához szorítá a gyermeket, a ki úgy szól, mint egy férfi. Ő meg úgy sírt, mint egy gyermek. A nagyanya átka jutott eszébe: «ne érjenek ők férfikort!»
Mire Ocskay a felesége hintaját kisérve, visszaczafolhatott Bittsére, már akkor hírűl hozták neki a szállingózó emberei, hogy Áporkayék átkeltek a Vágon: ezeknek az üldözése lehetetlen. Az egész kincshalmaz elveszett: arra már keresztet lehet vetni.
– Csakhogy ti megvagytok! Dörmögé Ocskay s aztán parancsot adott, hogy forduljon minden ember vissza Budetinnak.
«Budetinnak!»
Csak a mikor ezt a szót meghallá, tért vissza Ilonkának a nyugtalan szivdobogása. Tehát most megtudja, hogy mi lakik Budetinban? Vajjon igaz-e, a mit az a kegyetlen vénasszony mondott, hogy ott van az a varázslónő, a ki az ő férje szivét úgy el tudta változtatni, hogy az igaz istenek helyébe csupa bálványokat fogadott be? Igaz-e az, hogy itt van az a nő, a kiről ő azt hitte mindig, hogy neki kebelbarátnéja, Rákóczynénak hű társa a számkivetésben, s régóta apácza-fátyollal zárta el magát a világtól, holott Lengyel Magdolnakint, kém volt a fejedelemnőnél, Ocskaynak édes mérge, a feleségének pedig megölő mérge. Vajjon itt találja-e?
Ocskayt magát is elővette az aggódás, a míg az alkony ködében végighaladtak a sáros úton; a hintón leeresztve a bőrfüggönyök, hogy senki sem látszott ki belőle. Elképzelé, hogy nem számíthat valami szíves fogadtatásra Budetin várában, a hol a kincseit várják s ő azok helyett a feleségét hozza oda nekik. Pedig oda kell neki őt vinni, máshová nem viheti. Ő neki magának menni kell, a mint az út engedi, le a Csallóközbe, Heisterhez; már nála a parancs. Holnap, holnapután indulni kell. Ilonkát és a két gyermeket pedig nem hordhatja magával. Ilonkát és Ozmondát hogy hagyja egy házban?
Nem gondolta meg, hogy az asszonyok között is lehet harcz életre-halálra.
Aztán az öreg ember! A ki kincseket várt, s kenyérpusztítókat kap helyettük.
Ennek a számára lehet kigondolni valami mesét.
De miféle mesével ámítsa el a két asszonyt, hogy mind a kettő el legyen áltatva vele? Hogy megtudjanak maradni egy födél alatt, a míg ő távol jár.
Ez nagyobb homlokizzadásba került ám, mint egy csataterv!
A fegyveres kiséret eleje már elérte Budetint. A várkapuban kinn állt maga Gáspár úr, lámpással a kezében, s az előre vágtató huszárokat már messziről megszólongatá: – «no, megkaptátok a kuruczot?»
– Megkapta a kurucz a magáét! felelt vissza az előhad vezetője.
– Megvertétek-e?
– Mint a kinnjáró kutyát!
Ebből Gáspár úr semmivel sem következtetett kevesebbet, mint hogy természetesen mindent visszafoglaltak a kuruczoktól, a mit csak azok elvettek.
Megerősíté ebben a hitében az utcza végén feldöczögő hintó, a mit Ocskay kisért, oldalvást léptetve; ebben van a felesége.
Oh, hogy szaladt a ház ura maga a hintó elé! milyen sietséggel iparkodott kibontogatni a csattos szijakat, a mikkel a redőnybőr le volt kötözve, hogy nyújtotta maga a kezét a kedves vendégnek, s lesegítve azt a hintógrádicson, még a kicsinyeket is leszedegette gyügyögtetve.
A kisebbik aludt már, azt az anyjának az ölébe kellett venni, a nagyobbik a kezébe fogózott.
– Hozta Isten! hozta Isten, kedves hugomasszony! Csak tessék felsétálni. Majd a cseléd megmutatja, merre vannak a szobák? Jó lesz lefektetni a kicsikét, ha álmos. Maga is pihenje ki magát, édes hugomasszony! Tudom, hogy el van törődve. Megijedt bizonyosan. Oh azok az átkozott kuruczok! Csak tessék. Jó melegek a szobák. Dél óta fűttetjük. A párnákat is melegíttettük.
A mint aztán Ilonka a két gyermekkel a lépcsőkön felment, oda fordult sebtében Gáspár úr Ocskayhoz.
– Hát a társzekerek?
– Miféle társzekerek? Ocskay úgy tett, mintha nem értené.
– A miken a kincseid vannak; az ezüstmarha?
– Hát azokkal egy kis baj történt. A kuruczok kétfelé szaladtak, az egyik rész a feleségemmel Sturecz felé loholt, a másik rész a társzekerekkel Podhrágy felé czafolt; én meg kétfelé nem szakadhattam, mert akkor mind a két helyen megvernek, csak az egyiket érhettem utol, azt vehettem vissza.
– A feleségedet?
– Meg a két fiamat.
– Hát az ezüstödet?
– Azt biz átvitték a Vágon, már azt nem érhettem utól.
– De hát mért nem vágtattál elébb a kincseid után, mért nem azokat foglaltad vissza? Minek csatangoltál a feleséged után? Huh be rémületes bolondot csináltál! Hisz a feleséged a tied marad, ha a kuruczok elviszik is; a két fiadat sem eszik meg, de az ezüstöd, ha egyszer az ördögé lett, az ördögé marad. Oh te ostoba! Feleséget kaphatsz, ha az egyik elvész, kilenczvenkilenczet, kaptál is gézengúz, a míg el sem veszett! Porontyot is hoz a gólya, ha az kell; de ki hozza vissza neked a prédára hagyott tenger kincseideit? te átkozott félnederes bolond!
– No csak ne csapj lármát öreg. Visszakapom én azt. Holnap egész csapatommal utánuk megyek s visszafoglalom.
– Dejsz ütheted annak bottal a nyomát, ha egyszer elszalasztottad! Mondhatod neki, mint a tót a vízbe ejtett kárásznak: «poty szem kárász, nem vakarlak többet!» Beviszik azt, mire te odaérsz, Lietava várába, s odajuss be még egyszer, ha ki hagytad magad belőle dobatni, mikor benne voltál.
– Oda épen jó helyre fogják vinni. Tudhatod öreg, hogy a császár nekem adományozta Lietava uradalmát; a várával együtt.
– Csakhogy az neked jeruzsálemi királyság.
– Végre mégis az enyim lesz.
– De hát azt gondolod, hogy majd én addig te neked folyvást itt tartom tyúkkal, kalácscsal a te feleségedet, gyermekeidet, meg még azonfelül Ozmondát is, jó remény fejében: egy Deo gratiasért?
– Nem tartod ingyen. Itt hagyom nálad, a hitedre bizva, a mit a császártól kaptam, a fölösleges pénzt. Abból levonhatod a magad költségét.
Gáspár úr kétfelé törülte a bajuszát, mint a ki gazdag lakomára számított s kénytelen kenyérrel, szalonnával beérni.
– Csak mégis jobb szerettem volna, ha az ezüstöt hoztad volna el.
– Elhiszem. De ezt a feleségem előtt ne mutasd.
Ezzel Ocskay a kapitányaihoz fordult, s kiadta nekik a holnapra való rendeleteket, aztán sietett a szobájába, átöltözni; a rajta levője csupa rongyban csüggött le róla, a hogy a harcz hevében kard, lándzsa összetépte, s bekeverve vérrel-sárral. Ma nagyon ráfér a mosdás.
Ilonka maga ment fel a kastélyba a két gyermekkel.
A vendégteremben, a mint belépett, szemközt találkozott Ozmondával.
A két asszony, a mint egymásra nézett, ki volt fejezve mindkettőnek az arczában az, hogy legengesztelhetetlenebb ellenségét látja maga előtt. Mint két egymásnak fordított tükör, a végtelenségig adta vissza egyiknek a tekintete a másikéból rásugárzó indulatot.
Harcz lesz közöttük, bizonyos; s ez a harcz életre-halálra megy: egész a megsemmisítésig!
De Ilonka ezúttal az istennők erejét érezte szivében. Teljes fegyverzetében az asszonyerőnek állt ellenfelével szemközt; egyik gyermeke a kezén, a másik a kebléhez szorítva. Ebben a fegyverzetben diadalmas az asszony, a hitves. Ezzel nem versenyez semmi bűbáj, semmi varázslat. Az anya büszkesége gyémánt pánczél.
Úgy állt vetélytársnéjával szemközt, mint egy cherub!
S ez érezte, az első szembetűzésnél, hogy le van győzve, le van gázolva; hogy védtelen, fegyvertelen áll a másik előtt, a kinek minden szava, minden pillantása sebet üthet rajta.
És Ilonka akart rajta sebeket ütni.
Akarta őt megkinozni, megalázni, őrjöngésig űzni.
Nem vehette azt észre senki, a ki kettős titkukat nem ismerte: hiszen csak nyájasan beszélgettek. Mit kérdett Ozmonda? Hogy szabadult meg az elfogott nő? S miről beszélt Ilonka? Arról, hogy mint szabadítá ki a férje. De az elbeszélés minden szava, minden kis részlete egy méregkehely volt annak a másiknak. Hogy harczolt Ocskay hitvese szeme láttára! mesebeli hős lett, mikor érte küzdött! Mikor a feleségét kellett visszavívni, egyedül száz ellen rohant a kardok közé, s azok diadalhoz szokott kardok voltak: hősök ellen harczolt, s azokat is szétverte lángoló dühében. Nem az az Ocskay volt, a ki szorultában asszony maskarába engedi magát bújtatni, mikor a bécsi csőcselék, a kéményseprők, a tolvajok, a koldusok hada megrohanja! Akkor csak a szeretője volt ott: akkor nem találta meg a hősi szívét! De most, most! mikor azt mondták neki, hogy «elrabolták a feleségedet, gyermekeid anyját: viszik a kuruczok!» úgy-e nem sápadt el? Úgy-e lóra ugrott: utána vágtatott, oroszlánként harczolt? Aztán mikor a kincseiről volt szó, meg arról, a kit szeret: a kincseiről felejtkezett el. Hagyta őket veszni, csakhogy ezt visszavívhassa! Nem úgy, mint mikor Bécsben megkapta a császár ajándékát, s aztán a fölötti örömében elfelejtett tőled búcsút venni, varázsszépségű tündérnő! Ezt mind hozzá kellett gondolni, érezni a vetélytársnőnek, a míg Ilonka elregélte beszédessé lett ajkkal férje hősi tusáját.
Oh minden beszéde a dicsekedtében féktelen asszonynak egy-egy válogatott kínpadi tortura volt Ozmonda szivének. Ő neki százszor, száz alakban vallott szerelmet ez a férfi; de ilyen alakban, mint feleségének, soha sem. Ez az egy igazi: ez az egy imádatra méltó! Mikor a kardján csorog végig a vére azoknak, a kik bántották azt a nőt, aki az övé! Óh mily emésztő irigységet érzett ez asszony ellen!
S Ilonka tudta azt! Kéjelgett a lelke annak a tudatában, hogy most ezt az asszonyt ő kinozza, férje hősi harczának elbeszélésével! Gyönyörködött benne, hogy sápad el előtte ez a bűbájos tündér-arcz! Hogy vonaglanak rajta az eltorzult vonások! hogy támadnak mély ónkarikák a szemei körűl; hogy tekergőznek a szemöldökei, hogy vékonyulnak el az összeszorított ajkai, hogy festi az irigység holdvilágsápadtra ezt a deli arczot! s egyszer-egyszer félretekintett a tükörbe Ilonka, hogy a saját képét meglássa. Lássa, hogy tündököl!
Ebben az első tornában Ozmonda nyomorultul le volt győzve.
De még nem volt vége a tusának.
Neki is főtt, forrott a szivében valami. Neki is voltak fegyverei! Majd rákerül a sor!
Ezt a tusát ma végig kell küzdeni. Egyiknek győzni kell teljesen, a másiknak el kell veszni! Mindenre el volt szánva.
A vacsora felett még egészen átengedte a győzelmet, egész a mámorig Ilonkának.
Nagy társaság volt együtt: kettőjükön kivül csupa férfiak. Trencséni nemes urak, a császári pártból; meg Ocskay alvezérei. Ezektől még egyszer, és újra meg újra, végig kellett hallgatnia Ozmondának azt a hőskölteményt, a mit Ilonka elmondott; mind igaz volt: nem az ő képzelete festette Ocskayt olyannak, a kapitányok egymás szájából kapkodták ki a szót, hogyan vitézkedett a vezér a felesége hintaja mellett. Még így nem látta őt harczolni senki. S aztán mikor megcsókolta az asszonyát a diadalmas harcz után!
Még most is sugárzott az a csók erről az arczról! Szemben vele olyan volt annak a másik nőnek az arcza, mint a hold.
Gáspár úr konyított hozzá, hogy ez a dicsekedés rosszul eshetik az ő kedves menyemasszonyának, s Gáspár úr olyan jó ember volt, hogy szerette a felebarátját kihúzni a sárból, ha ugyan az által egy másik felebarátját jól belemárthatta.
– No ugyan van mit dicsekednetek a vitézkedéstekkel, ha elszalasztottátok ebadóba a kincseiteket hat társzekér számra!
Ez hűtött.
– Eh, mit? Mondá Ocskay, Ilonka keze után nyulva. A ki elvette, majd visszaadja még!
– De nem adja biz az! Még a húgomasszonyt is kifosztották a gézengúz kuruczok. Elbeszélte nekem a kocsis, a ki a hintaján volt. Minden klenodiumát elrabolták tőle, csak azon könyörgött, hogy a jegygyűrűjét ne huzzák le az ujjáról.
Ez a kellemetlen visszaemlékezés gyökeresen elrontotta az eddigi jó kedvet.
– Te ezt nem is mondtad nekem, szólt Ocskay szomoruan, ujjai közt megforgatva azt a jegygyűrűt felesége ujján.
– Nem gondoltam rá; szólt Ilonka könnyedén. Volt: nincs. Nem kell miatta aggódnom. Csak a négy sor igazgyöngyömet sajnálom, a mit szegény anyámtól kaptam menyasszonyi ajándékul.
Ennél a szónál «szegény anyám» még is csak köny szökött a két szemébe. «Szegény»-nek a megholt kedveseinket nevezi a magyar szójárás.
Megérthette belőle Ocskay, hogy Ilonka tudja már, hogy anyja meghalt, talán azt is, hogyan halt meg?
Ezek a könyek idézték elő Ozmonda arczán a legelső mosolyt ezen az estén. Hát itt van nyitva a pánczél!
Ocskay megszorítá Ilonka kezét.
– No lásd, a négy sor igazgyöngy már meg is került, itt van a keblemben.
Azzal elővonta a dolmány zsebéből a bársonyos etuist s felnyitva azt, odanyujtá Ilonkának.
A nő nem rejtheté el öröme fellobbanását. Nem a gyöngyért, hanem a megemlékezésért.
– Ezt Bécsben vettem a számodra. Szép-e?
– Oh szép! Nagyon szép! Sokkal szebb az elveszettnél.
– Szivesen veszed-e tőlem?
Válaszul megcsókolta a nő férje kezét.
Azzal Ocskay az igazgyöngy füzért Ilonka nyakára kapcsolá a gyémántos csattal.
– Viseld a kedvemért.
… Ozmonda ajkán szinte látni lehetett a düh forró lehelletét. Ha földi tűz volna, a mi a szemekben ég, az ő szemei tüzében el kellett volna égni annak a gyémántnak.
Egygyel több kínzás a rováson.
Ocskay az estebéd után elmondá, hogy ma vigadnak itt utószor. Ez búcsúlakoma. Holnap indul a csapatjával. Az ilyen búcsúáldomást tehát meg kell hosszítani. A férfiak maradjanak az ivóteremben. Az asszonyok menjenek pihenni.
Mikor kimentek a teremből, Ozmonda azt sugá Ilonkának:
– Majd ha elaltattad a gyermekeidet, jöjj át a szobámba, ott még beszéljünk egymással valamit…
Ilonka alig fektette le a nagyobbik fiát, a ki mindekkorig fenn volt s az asztalnál hallgatta a hős-regéket apjáról, el nem álmosodott, azonnal sietett az ellenséges meghivásnak eleget tenni. Átment Ozmonda szobájába.
Tudta, sejtette jól, hogy mi lesz a beszéd.
Sőt azt is sejtette, hogy a koczka fordul. Eddig ő gyilkolt, ezután őt fogják gyilkolni. Kiváncsi volt a nyerendő sebekre. Azt hitte, kiállja. S végül még is csak ő marad a győztes.
A mint belépett Ozmonda szobájába, vetélytársnéja odadobbant eléje, s megragadta a kezét.
– Tudod-e, hogy kinek a barlangjába léptél be most?
– Tudom. Halálos ellenségemébe.
– Tehát azt is tudtad jól, mikor én nekem azt a hősregét elmeséled egy férjről, a ki feleségeért harczol, hogy minden szavaddal pokolkínokat okozasz itt! (Öklével a mellére ütött.)
– Tudtam. Úgy akartam.
– Te tudod azt, hogy én szeretem Ocskayt?
– Ha magadat meg nem sért ez a szó, engem nem sért meg.
– De ő is szeret engem.
Ilonka vállat vont és mosolygott hozzá.
– Nem törődöm vele. Azt hiszem, minden férfi úgy tesz. Megtanultam Lengyel Magdolna nénémasszonytól, hogy ez közös sorsa minden asszonynak. Türni kell. Nem kell rágondolni. Egy katona, egy lovag, messze földön járó, egy hős, a kit imádnak, megkoszoruznak, hogy bújhatnék el az örömök elől, a mik fölkeresik? Okos asszony nem ütközik meg az ilyen dolgon. Nem kérdi, hol jártál? Kivel enyelegtél? Hadd élje világát! Hadd gyönyörködjék a világ minden szép asszonyában. Ma egy szép grófné, holnap egy szép czigány leány!
– Nem igaz, kiálta közbe őrült önfeledéssel Ozmonda. Nem az egész világ minden szép asszonya! Én voltam a czigány leány is! Én voltam minden és mindenütt!
S e vakmerő vallomásra az volt Ilonkának a válasza, hogy nevetve ölelte át Ozmonda vállait.
– Áldjon meg hát érte az Isten, hogyha megvigasztaltad szomoruságában. Köszönöm jó lélek.
Ozmonda érzé, hogy még mindig ő van alul a földön, ő van letiporva. Ez a föl sem vevés, ez a hideg közöny még jobban lesújtá. Hogy egy ilyen vallomásért még arra sem tartják érdemesnek, hogy megnehezteljenek rá, hogy nem becsülik feljebb egy leszakított virágnál, a mit a férj a vitézkötése mellé tüz. Hadd tüzze: virágszál!
S még hogy megtetézze a sértő megvetést, azt is hozzátevé Ilonka:
– Mink, szegény otthonülő asszonyok megelégszünk vele, ha a férjünk lelke a mienk.
– De az sem a tied, kiálta dühtől reszkető ajakkal Ozmonda. S oda rohant az asztalához, s azon egy kis ébenfa-szekrénykét felnyitva, kikapott belőle egy levelet s odatartotta azt Ilonka elé. «Olvasd el ezt!»
Ez volt Ocskaynak az a schwechati levele, a mi így kezdődött: «Édesem.» Tele drága vallomásokkal!
Ilonkának a szemébe akart szökni a köny, de visszaparancsolta. A ki ebben a tusában az első könycseppet elejti, az elveszett.
Hidegvérrel mondá:
– No, hát ez is a tied. Mit akarsz még tőlem elvenni?
– Azt a jegygyűrűdet.
Erre felkaczagott Ilonka.
– Hahaha! Édesem. Egyéb bajod nincs? Már ezt az egyet pedig nem fogod megkapni. Ezt nem adom neked.
– De én elveszem ezt tőled! suttogá Ozmonda, villogó szemekkel. Tudod-e, mért csaltam át Ocskayt a császári pártra? Azért, mert az osztrák törvények szerint a katholikus férj és a protestáns nő közötti házasság semmis és haszontalan. Ez a ház már az osztrák császár birodalmában van, s te itt nem vagy Ocskay László felesége többé.
– Oh akkor áldalak, boldogságos istenanya, szent sugallatodért! sóhajta fel Ilonka. Tudd meg jó barátném, és essél kétségbe, hogy én már féléve, hogy katholikussá lettem, s itt ebben a házban is, Bécs városában is Ocskay László felesége vagyok.
Ez aztán buzogány csapás volt!
Ozmonda úgy érzé, hogy szétomlik alatta. Erre nem számított!
De nem adta meg magát. Oh még hátra volt az utolsó fegyvere: a méregbe mártott.
Csak az alakját változtatta meg, mint a mesebeli rossz tündér. Elébb mint saskesely csapkodott áldozatára, s hogy az visszaverte, megkisérté kigyóvá alakulni, úgy közelíteni hozzá a méregharapásra.
Boszusan tépte szét Ocskaynak a levelét száz darabra s elszórta a földre. Aztán leveté magát a kerevetre, arczát kezeibe temetve s úgy tett, mintha sirna.
– Én vigasztaljalak-e? mondá neki Ilonka.
Erre megtörlé a zsebkendőjével a szemeit Ozmonda, s úgy tett, mint a ki duzzogva nevet. Neveti a maga bolondságát. És mikor így felkaczagott öngúnyolva, mintha visszhangja támadna saját kaczajának, eszébe jutott az a rejtélyes nevetés, mit itt ezen a helyen hallatott Ocskay, a legédesebb andalgás pillanatában, s a minek az okát nem akarta megmondani. «De bolond vagy, hogy így szeretsz! hiszen nem léssz soha az enyim. Pápistává lett a feleségem!» Ezt kaczagta.
– Hm! Ez bolond állapot. De hát így mi még is nem maradhatunk. Ez a helyzet megöl engem is, téged is; s mi ketten együtt megöljük Ocskayt. Mert én inkább megölöm, mint hogy másnak hagyjam.
Ezzel felugrott a kerevetről, egy czifra faragványú ódon almáriumhoz ment, kinyítá annak az egyik szárnyát, egy hosszú, szűknyakú üveget vett ki belőle, a miben valami aranyszin nedv villogott s abból nagyot húzott.
Ilonka bámulva nézte, hogy mit csinál.
– Ne félj! Nem méreg. Mondá a grófné, visszatéve. Csak sziverősítő; úgy híják, hogy «alamázia.» Hozzá vagyok szokva, mikor elfojt a keserűség, ez megvigasztal. Ajánlom neked is. Majd megszokod valaha!
Aztán nehányszor alá s fellépdelt a szobában s egyszerre csak térdre ereszkedék Ilonka előtt s átkarolva annak a térdeit, azt mondá neki:
– Mondj le róla önkényt! Visszatérhetsz a «magyar vallásra» s egyszerre elszakadsz tőle!
Ilonka bámulva rázta a fejét. El nem tudta gondolni, hogy holdkórosság-e ez, vagy esztelenség, vagy a megivott philtrának a hatása?
– Nem jót tesz neked az az ital! mondá a térdepelőnek.
– Ne hidd azt. Tisztítja az észt. Én világosan beszélek. Nem való te hozzád az az ember. Ti nem vagytok egymásnak teremtve. Te nem ismered őt; képzeleted sincs róla, ki ő? Te egy hidegvérű, komoly, mértékletes háziapának képzeled őt; én, én ismerem csak őt igazi valójában, dæmoni szenvedélyének egész ragyogásában. Előtted csak egy közönséges ember ő, előttem egy király! A mit egy ember az arkangyaltól Lucziferig magában egyesíthet, mindent megtaláltam benne. Neked ő csak egy mindennapi megszokás, nekem üdvöm és elkárhozásom! Te élsz és újra élsz, ha tőle elválsz, de én megsemmisülök, itt, és a más világon.
Ilonka most már szánni kezdte ellenfelét.
Ozmonda észrevette azt az arczán, s gyöngéd erőszakkal oda vonta maga mellé a kerevetre, úgy suttogott a fülébe; rábeszélő, behizelgő szóval.
– Lásd, te neked van egy régi imádód; régibb, mint Ocskay László. Ezt Ocskay László mondta el én nekem. Lovagnak, férfinak olyan derék, mint ő. Szivét nem birta senki te rajtad kivül; hogy téged elvesztett, asszonyt nem szeretett soha. Maga Ocskay László beszélte el előttem ezt oly sokszor. Fáj a szive érte, hogy téged elrabolt tőle; ha halva maradna, ő rá kivánna hagyni. Oh engedd meghalni rád nézve Ocskay Lászlót. Térj ahhoz, a ki téged igazán szeret, imád, megbecsül, ki téged soha más nőért el nem tudott felejteni, a ki a te lelkednek igazi, valódi kiegészítő fele, hisz az is egy Ocskay, a jobbik, a szebbik, az ifjabbik, a Sándor!
Ilonka indulatosan ugrott fel helyéről, hevesen taszítva el magától a vállait átölelő asszonyt.
– Ejh, hallgass e szóval! Nekem ilyen beszédet hallanom sem szabad! Ha nincs más mondandód, itt hagylak. Megyek a gyermekeimhez.
– Nem mégy! lihegé Ozmonda, elállva a távozni akaró útját. Még nem végeztünk egymással. Tudod, mért hivtalak ide? Harcznak kell lenni közöttünk élet-halálra! Meg akarsz futamodni előlem?
– Itt maradok.
– Sebhetlennek hiszed magadat, a kiről minden nyil lepattog? Nem sért meg semmi szó, semmi tett, semmi bizonyosság? Tudsz mindent felőle, s mindent megbocsátasz. Anyádnak a szive miatta szakadt meg. Ezt is tudod-e már?
– Tudom. Nagyon fájt. De már elsirattam.
– Tudod, hogy a haldokló megátkozta gyermekeidet ő miatta?
– Mindennapos imáimmal védelmezem őket az átka elől.
– Egész nemzete eltaszítja és gyűlöli. Tudod ezt?
– Én fölemelem és szeretem.
– Miért? Mi jogon?
– Mert az enyim.
– Akkor az én jogom erősebb, mert régibb. Enyim volt, mikor még téged soha se látott.
– Az nem igaz.
– Olyan enyim volt, hogy lelkét, testét elveszté miattam. Barátját megölte, hazáját elhagyta miattam. Én voltam a vezérlő angyala, égbe és pokolba. Akarod tudni a vetélytárs nevét, kit miattam megölt? Az a te bátyád volt, a jó Tisza Gábor!
Ilonka felsikoltott. Arczáról eltünt minden élet. Ez az orgyilok jól odatalált lelkébe. Azt törte benne össze, a mi soha egygyé nem varázsolható többé: a hitet. S hogy ennek még a töredékei is össze legyenek morzsolva, a kegyetlen vetélytársnő elővette szekrényéből és elolvastatá vele azt a levelet, a mit Ocskay László irt hozzája akkor, mielőtt a magyar táborból megszökött, a füllevágás meggyalázó büntetése után, bevallva minden titkát, esküdve örök szerelmet ő neki, holtig való boszut meggyalázóinak, s nagyobb hitelesség kedvéért még azt a kristály-szelenczét is megmutatta Ozmonda, a miben a levágott ereklye meg volt tartogatva.
Ilonka szótlanul tántorgott ki a szobából, kezeit megtörő szivére szorítva. Ő volt a halálra sebesített…
Szobájába érve, végigveté magát a földön és megsiratta keservesen elveszett paradicsomát.
Azután, mikor elfogytak a könyek, asztalhoz ült és irt.
Levelet irt Ocskay Lászlónak.
Megerősíté a szivét, hogy érthető mondásokat tudjon irni.
«Kedves uram, jó Ocskay László!
Ezen levelemmel búcsút veszek Te Tőled örökre; holtig való örök időkre.
Sok keserű bánatot hoztál a lelkemre, édes jó uram, Ocskay László, de megnyugtattam a szivemet azzal, hogy még több örömökkel boldogítottál egykor.