(Tájékozás.)
Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanuja; ugyanazok az őrtornyok rajta, a mikben a czéhek férfiai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni. A kősáncz vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsös kertek fáinak koronái emelkednek elő; s a rejtekajtók, a mik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.
Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna a festő művének. Mély tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vad virággal kiczifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá felvezető lépcsőket díszíti a vad sóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hivogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.
De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Törökféle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy másik kép, frescofestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, a mint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával köntösét keblén összevonja, balkezével hivogatólag int.
Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze van repedezve és megkopva; de az arcz mind a kettőnél jól kivehető még most is.
Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arczvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan «mészárosok tornyának» nevezett donjon tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a «fehér asszonyt»; de itt már az akkori magyar divatu díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csipke nyakfodorral, arany himzésű átlátszó ingujjakban, a miken a fehér kar keresztül világít, keblét skófiummal himzett vállfüző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfűvekkel és tulipánokkal himzett zsebkendő. Arczkifejezése első tekintetre megnyerő, hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanukeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket kibékíti.
E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak szájról-szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt; hogy e kép élő mása valóban megtette azt, a miről emléke fenmaradt; találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.
Vannak, a kik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az irott adatok. A történetbuvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, a mik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, a melynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanuskodnak a történetről, a nélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, a mik fölött a biró sem mert itélni.
Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.
Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, a ki nemzetáruló volt.
De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.
Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, a minőben az árulást elkövette; azért nem engedik elmulni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedettet, a kinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a világ; azért kényszerítik fényes nappal kisértetképen megjelenni, példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hirét hirdetni, a hol a gyermekek egymásnak mutogatják: «nézd: ez volt a fehér asszony, a ki a hazát elárulta.»
… A neve: «Korponayné, Ghéczy Juliánna.»
És ugyanez a Ghéczy Juliánna később, mint önfeláldozó vértanuja a nemzeti szabadság ügyének, tünik le a láthatáron.
Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag.
Hol a megoldás ez ég-pokol külömbségű ellenmondás között egy nő jellemében?
Két lelke volt-e ez asszonynak?
Minő indulatok, minő szenvedélyek vezethették a kezdettől a végezetig?
Ha csupa gyöngeségből állt volna a jelleme, akkor könnyű volna a csomót megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségből a törhetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid néhány év esik közbe.
Hogyan lehet az, hogy egy nő, a ki egyszer egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifju szép fejét?
Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. A mi valamikor bűn volt, az most erény; a mi szégyen volt, az most dicsőség. Az a nagy láng, a mi egykor hevített, most már hamu. Óriások, a kik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat taposva, most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldult földet s répát ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a multtól.
A multak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért tették?
A lőcsei fehér asszony majd megfelel arra.
Krasznahorka, az Andrássy-család ősi fészke, egyike azon kis számu magyarhoni váraknak, a mik még nagy részben lakható állapotban vannak. Sok régi ereklye van még most is e hirhedett sziklafészekben. A mi legnevezetesebb mindazok között, az egy elsőemeleti szobácskában látható üvegfedelü koporsó.
Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy-család ősanyja, Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.
Valóban alszik.
Száznyolczvanhárom éve mult annak, hogy e koporsó födele reá borult, s ez idő nyomtalanul tünt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok multak volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arczszíne nem viseli magán a mumiák visszataszító cserszinét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr szép fehér, a haj fekete; az arcz nyugalma andalító. A szempillák félig nyitva vannak még s a szaruhártya épen mutatja a hajdani szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelid mosolyra vannak nyilva, s látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanuskodik rajt az enyészetről. A halotti köntöst koronkint elmállasztja rajta a mindent elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét viseli már? A kő porrá, a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg.
Senki sem tudja okát adni e természetfölötti tüneménynek.
Fiai, unokái, dédunokái, a kik vele egy sorban feküdtek, mind porrá lettek már s ő még mindig virraszt fölöttük.
Jobb karja, a mi más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatlan mozdulat a halál után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan rajta.
A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány épen úgy megőrizte áldott hirét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt a népnek, és azoknak, a kiket szeretett.
Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig, ez örökalvó, nem tudja már senki. Mire vár még? mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni? Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével?
Talán a költőnek szabad megkérdezni tőle.
Ennek az elmulhatatlan halottnak a férje volt az az Andrássy István tábornok, a ki alatt Lőcse elesett.
1710 Sylvester napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piaczán.
A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stylben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott czimerekkel a kapuiv felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacznégyszöget mind patriciusok lakják, a kik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint alakított oszloptornáczok, az egyiknek az oszlopai harántúl dülnek a háznak, mint egy egyiptomi gula szelvénye, a másiké tömör kapunyilások rendét mutatja, úgy hivják őket, hogy «lábas házak». A tér legnagyobb részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva, mely kettős boltiveken nyugszik.
Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és uri fényüzésre szolgáló czikke. Lőcse város a közvetitő a kelet és nyugot között. Karavánjai Smyrnától Danczkáig járnak szakadatlanul. A szaraczén sheikekkel épen úgy egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában, mint a hajdemákok harambasáival, a kik a Kárpátok közt uralkodnak. Három világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. A mellett a saját ipara is versenyez a külföldével. Hirhedtek a harangjai, mik a legkisebb csengetyükig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a halmaza a posztó, és len kelmének, a miknek a nevei hosszú sorban olvashatók felirva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; ennyi denár, ennyi forint a kamuka, a tabit, a fajlondis, a remek, a saffór, a rázsa, a perpeta, a hernász, a kvinet singje, s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól; aranyműveseik magyar zománcz műveit meg épen nem is tudják utánozni a külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a fogasokra a sokféle subák, a legkeresettebb áruczikkek a téli évadban: csamlottból és csimazinból a közrendű népnek, sójaposztóból gereznák a polgárasszonyoknak; tarka selyemmel himzett szedrázsiából a patriciusnők unókái.
Új esztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlop-csarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyus csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyuszt kalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött aranycsipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve.
A nagy tolongásban zsinóros egyenruháju hajduk tartják fenn a rendet, s a perlekedőket viszik fel egyenesen a vásárbiróhoz, ki a nagy «kereskedőház» nyitott tornáczában szolgáltat igazságot; ez egyuttal a börze, a hol a nagykereskedők szerződéseiket kötik; a tornácz alatt mindjárt a pénzváltók padjai, a hol a világ minden pénznemeit meg lehet találni.
S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, a mi külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német.
Még az első magyar keresztyén királyok alatt telepedtek ide.
A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek.
Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres aristokratiának, s félvállról néznek le a «kivételképen» közéjük telepűlt egynéhány magyar nemes urra. S a kis polgárság sem az, a mi más német városok alsóbbrendű népe. Ez egy harczban edzett, fegyverhordó osztály; mind a harmincznyolcz czéhnek a czéhmestere egyúttal hadnagya is; s az első ágyuszóra mindenik czéh tudja, melyik toronyban kell megjelennie, fegyverestől.
Soha még ellenség az ő kapujukon erővel be nem tört.
Még a nagy tatárdulás keserves korszakában is ez az egy hely daczolt Batu khán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii (a menedék sziklája), mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.
Annyi viszontagságos századok során át ezek a német-magyarok mindig a legtántoríthatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt. Ha nem volt nemzeti fejedelem, megtették a városukat respublikának, s éltek, mint Velencze, vagy Ragusa a saját kormányuk alatt, s verettek pénzt a saját városuk czímerére, a mi Magyarország czímerének egy kiszakított darabja: a hármas halom, tetejében a kettős kereszttel, a mit két ezüst oroszlán tart fenn. Ennek a czímernek a monogramját viseli minden házajtó, minden kapubolt, és minden férfi a pecsétnyomó gyürüjében, a ki nem a patriciusok osztályához tartozik. Ezeknek saját czímereik vannak. Némelyik mutatja a polgári pályán szerzett érdemeket. Kalapács, patkó, harapófogó; szőlőtaposó kád, a benne tánczoló martiális kalpagos daliával; egy koszoruzott vasmacska; egy olajütő sajtó; egy medve, a ki könyvből olvas; egy gyalu és czirkalom; egy szivattyus kut oroszlánnal; egy czirkalmas férfi templommal és toronynyal, három kalász és a pelikán; egy mérleg, egy olajághozó galamb; de vannak aztán más czímerek, a mik a harczmezőn nyert diadalokra utalnak: az oroszlánon nyargaló pánczélos lovag; a három nyilat tartó marok; a mezítelen gyermek a kivont karddal; a fanyüvő vadember; kardfogó saskesely; medve a pallossal; meg mások, a mik vértanui emlékeket örökítenek meg: egy halálfő letört gyertyával; két átlyukasztott kéz; egy czímer pedig magát az ördögöt ábrázolja, szarvakkal és hosszú farkkal: az a Täufel családé. És a többiek is, kiket a magyar királyok, mint kiváló híveiket tüntettek ki, csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabricius, Alauda, Engelmayer, Kornides, Cramerius, Ursinus, Lateiner, Pfanschmied, Rhael, Richthauser, Gosnoviczer, Amman, Lang, Rholler, Rombauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard, Tribel, Raichenburg, Borad, Zabeier és a többi: egy egész tömeg ősrégi patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de különösen a magyar szabadságharczok történetében.
II. Rákóczy Ferencz korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek a második ágyuöntő műhelye. Ha egy elvesztett csatában ott maradtak ágyui a kuruczoknak: a lőcseiek rögtön előállították az ujakat s Antæusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mondurja, csak Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.
Nagyon is megbecsülte ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezérei. Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kurucztábornok vezérlete alatt, a ki egyúttal a kurucz sereg legdaliásabb alakja, s leventei délczegségre még a fejedelemnek sem enged. Andrássy István báró uram ő méltósága.
Hanem azért, hogy kurucz sereg tanyázik a városban, még sem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt Czelder Orbán hajdui; szepességi fiuk, meczenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart bajuszuk, farkasbőr kaczagányuk azt hirdeti, hogy kuruczok, hanem azért németek: német kuruczok. Rákóczy Ferencz legjobb katonái.
Tíz órakor megkondul az öreg harang a nagy templom tornyában, első versét kongja a készülőnek a sylvesternapi isteni tisztelethez.
A zsibongás a főtéren a harangszóra még nagyobb lesz, az egész vásáros nép odagyülekezik, csörgős szánok sikamlanak végig a havon, lovas daliáktól kisérve. A vásáros nép azért folytatja a dolgot. Nincsenek itt pápisták, a kik azt kivánják, hogy a mise alatt zárva legyenek a boltok. Az egész város protestáns, s nagytiszteletű Zabaier Jób uramnak egészen mindegy, hogy mit csinálnak odakünn a piaczon azalatt, a míg ő odabenn a templomban predikál.
Ez a templom pedig a büszkesége a lőcseieknek. Tele van a királyok és dynasták emlékeivel, a kik itt időztek, a várost fejedelmi összejövetelek helyéül választák, kegyeikkel elhalmozták, hamvaikat ide temettették, szobraik, sirköveik, padjaik ott pompáznak most is.
A pompás cathedrale Szent Jakab nevét viseli. Az oltár a faragó és festőművészet csodaszép remeke; az óriási tabernaculum, mely egy darab kőből van faragva, a nagyszerű orgona mind a régi patriciusok buzgalmáról és bőkezüségéről tanuskodik; hanem ez idő szerint protestans szertartás mellett dicsérik benne az Istent. Mindent úgy hagytak benne, a hogy a katholikus világban volt, a szobrokat, a festett képeket; csupán az oltár tábláit szokták bezárni azalatt, a míg a reformált szertartás végbemegy.
Maga a környéke is a főtemplomnak egy nagy mauzoleum. Ez idő szerint legféltettebb helye a városnak; melynek fentartását minden capitulatióban gondosan megőrizték. Körülveszik azt a város nagyjainak, nevezetes embereinek siremlékei. Művészi faragványú dombormű csoportozatok, a mik bibliai jeleneteket ábrázolnak: Jákob álma, Judás árulása, Krisztus a Gecsemáne kertben, az utolsó itélet, a feltámadás, a megváltó mennybemenetele; ez utolsónál az apostolok, kik térdreborultan bámulnak a felszálló Krisztus után, olyan derék, becsületes, zsinórdolmányos, sarkantyúscsizmás magyar polgároknak vannak ábrázolva, hogy arról mindenki megtudhatja, miszerint ez hazai művésznek a remeke. Még jobban bizonyítja ezt a Sámson basrelief, a ki a szamárállkapocscsal filiszteus tábort fenyeget; mert ez meg tökéletes képmása I. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek, ki Bécs elleni hadjárata alatt huzamos ideig tartotta Lőcsén székhelyét.
Azonban ide a főtemplom falai alá temetkezni csak a patriciusok előjoga, meg az olyan kitünő férfiaké, a kik mint tudosók, vagy lelkipásztorok kiérdemelték, hogy a hálás utókor márvány emléket emeljen hamvaiknak.
A nagy harangozásnak mégis csak az lett a következése, hogy igen sok nép felgyűlt a templomba. Egyrészt áhitatosságból, másrészt pedig azért, hogy az új ruháját megmutassa, a mit most vett a sylvesteri sokadalomban.
Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiónak vegye, tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, a mit épen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek bemutatni, mielőtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a templomajtóban főbiró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden bemenőt szemügyre vegyen, vajjon a rangját megillető öltözetet huzta-e fel a hátára? mert ha nem azt huzta fel, azonnal visszakergeti, hogy cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben kérlelhetetlen s a mint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, a milyenben a czéhbeli mester jár, épen úgy visszafelé sem szabad senkinek degradálni magát, s a patricius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez igen jól van: a ki úr, legyen úr!
Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a birónak a neve.) Még pedig egy tanácsbelit. De-Hortis, fegyverrel és vassal kereskedő urat. Ez egy öles termetű athletai alak, a kinek csak két hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinőni, akárhogy viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a hasa nagyon is előre domborodik. Az elsőért nem akarják neki elhinni, hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.
Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A birói pálczának az arany gombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert; s mikor az egyik szemöldökét felhuzza, a másikat pedig lehuzza, az előérzetet nyujt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?
– De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán nincs begombolva.
– Hogy látta meg onnan alulról? dörmögi a bajusztalan óriás.
– Birság: egy pint bor! szól a kérlelhetetlen itélő biró, a mire a többi senator urak helyeslően integetnek.
A biró úr háta mögött áll egy hosszura felmagzott diákképű ifjoncz: ez a birónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetű a családban.) Ez a «birság» szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyilt kabátját.
– Oh te fiam csak hagyd úgy, téged senki sem birságol meg érte. Csak a senátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniok, akkor kettőt fognak nyitva hagyni, s ha kettőt megengedünk, az egészet végig kigombolják s utoljára panyókának viselik a mentét. Principis obsta!
Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerű boltives ajtajához a városbeliek, minden családapa a maga életpárjával és gyermekeivel, a kik a senatorok során végig haladva, emberségtudással üdvözölték a tanácsbelieket egy «prosit Sylvester»-rel. Alauda uram valamennyit a nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik és mi a világi foglalkozása.
A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, a hogy másutt szokás. Lőcse városában koldusnak nem szabad lenni. Idegen koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van a «harangozó ház», abba elhelyezik, mindennel ellátják, de rongyos ruhát Lőcse város ruházati szabálya semmi szin alatt meg nem enged.
A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját kápolnájuk van, a melyben Istent dicsérik, «leprosorum ecclesia»; a kelyhet, melyből az úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.
Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templomatya ki jön jelenteni, hogy a kántor már elkezdte a hivekkel együtt a «Perelj uram perlőimmel» zsoltárt.
– Ha elkezdte, hát csak folytassa, mondá biró uram. Sok verse van annak. Még mi nem megyünk be! várunk valakire. «Frauendienst, vor Gottesdienst». Elébb az asszonynak, azután az urnak!
– Nagy gavallér, biró uram! jegyzi meg erre Engelhard patricius. (A hires harangöntő milliomos a maga idejében.)
– Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard senator uram, mert a nemesi czimerében egy koronás asszony vagyon.
– Kérem: az angyal!
– Angyal, vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a kettőre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.
– Honnan gondolja kegyelmed?
– Mert nagyon kivánja. S a mit egy asszony kiván, az megtörténik, ha mindjárt napfogyatkozást kivánna is. Ez a mienk olyan asszony: a mikor megérkezett, mindjárt kipróbáltam; első nap tisztelegtem nála, s bárónénak czimeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házból.
A senator urak csendesen nevettek.
– Mi az? Mit nevetnek? tudakozódék a hosszú termetű urfi az apja vállán áthajolva.
Alauda uram hátra csavarta a fejét.
– Te Wenczezlausz, kóstold meg csak a nyelveddel, hogy milyen édes ennek a templomajtónak a kilincse?
A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy oda kapta a bőrét a nyelvehegyének, hogy feljajdult rá.
– No legalább ma nem fogsz többet beszélni, mondá Alauda uram, s azzal a senatoroknak beszélt tovább. Másnap grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap herczegnőnek czimeztem: még az orczámat is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak?
A kik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, a hogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, a hol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a cathedralétól, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön ő kegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai iramszarvas van fogva, a mit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott syrén képezi, koronával a fején, (a Visnyiavszkyak czimerjelvénye) belől szarvasbőrrel van a szán kibéllelve; abban ült a várvavárt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak, másodmagával; a másik egy kis három éves fiucska.
Ellenben elég nagy kiséretet hoz magával. Az iramszarvas előtt lóstat a tollbokrétás kengyelfutó, a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét uri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia Andrássy István báró fejedelmi tábornok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kurucz ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos kapitány, a kit Löffelholcz tábornok tuszul küldött ide, a neve Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a franczia mérnökkari tiszt, az erőditmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez a Korponay János kurucz kapitány, a férje a százszorszépnek, a hires szép Garanszegi Géczy Juliának.
A mint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az iramszarvasra a maga nyelvén. A széles tehénorrú, bivalynyakú marha megérti ezt az ismerős szót és rögtön megáll.
– Üh! Micsoda szarvasló ez? kérdi Wenczezlausz.
– Az én időmben úgy hitták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél; felel neki az apja boszusan s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést; nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!
– Hühühü! kaczagja el magát a diák odahátul. Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.
Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.
– Mikor én Wittembergában tanultam az astronomiát, már akkor Kopernikus megszületett; – meglehet, hogy azóta már meghalt… Te stomfáksz! tevé hozzá halkan.
A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kisérő tábornok, a nélkül, hogy a lováról leszállt volna.
Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.
– Kegyelmességed nem jön be a templomba? kérdé a hölgy kisérő lovagjától.
– Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok; felel rá szabad szájjal a lovag úr.
– Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi a templomunkba belép, maga is rögtön a lutheranus hitre tér át?
– Nem félek biz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se halottakban.
– Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?
Andrássy István nevetett.
– Van a bátyáim közt egy barát is, a ki imádkozik mind az ötünk helyett.
– No hiszen az imádkozik még csak szépen.
(Ez volt az a «dervis generális», a kitől a németek és ráczok jobban féltek, mint valamennyi kurucz vezértől.)
– Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? kérdé az úrhölgy.
– Annak meg inspectióra kell menni.
Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kiséretet, s a templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatva, a mi tengeri mókussal volt bélelve. Az úrnő feje selyem fátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül csavarodva, az arczának csak egy kis részét engedte láttatni. S a mi leginkább megnézni való lehetett volna az arczon, azok a varázstevő szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.
Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.
– Királyném! Hogy van «dicsőséged» megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?
A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnő, alig hallhatón suttogva:
– Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.
S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő felé fordult.
– Hüh be szép asszony volt ez! Fohászkodék fel Wenczezlausz urfi.
– No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, a kinek ha azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Operencziákra, hát oda is elmegy és megint visszajön.
– De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? tudakozódék a hosszú legény.
Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márvány padlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai «Fuchs».
– Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbatéának iszsza.
A templomatya másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.
– Mindjárt! Azonnal, mondá Alauda uram. Csak még a tudós doktor Kornidest várjuk be, amott jön a szekéren.
Dr. Kornides nagy messze földön elhiresedett orvos volt, Lőcse szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: három szegletű kalappal, allonge parokával, simára borotvált arczczal, bársony vammszban, csattos czipőkben, a mik ezenfelül meleg posztó mamuszokba voltak dugva. A ki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem birta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utczán s ha abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odább menni.
Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.
– Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Sylvester napja! A kétfejű gyerek oráculuma nem teljesült! Hehehe!
– Itt van, de «még nem múlt el Martius Idusa», felelt rá a tudós astrologus, s tovább evezett a két mankójával.
– Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? sürgölé Wenczezlausz urfi rögtönösen.
– No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az idei új esztendő napján épen éjfél után egy órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, a kinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a képmását a musæum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doctor Kornides a maga abrakadabrái segitségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben az esztendőben két birája lesz egyszerre Lőcse városának. Az oráculum azonban nem teljesedett be, lévén ma Sylvester napja és mind e mai napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbirája: Josephus de Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, senator urak, most már vonuljunk be; hallom, hogy az orgonista a hymnushoz játszsza a præludiumot.
A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert annak a pompáját nemcsak a művészi remeklés teszi nevezetessé, de még inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, a mik minden egyes oltárműhöz, kathedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia nem járhat végig közöttük, a nélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve, azt mondaná: «csiribili emberek!» ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az ajtót, s kidugva rajta a fejét, azt mondaná mindenre, a mi történik: «dobzse, dobzse!» Ha az a márványba faragott kép, a ki két sarkával egy fekvő oroszlánt tapos, csak kinyujtaná egyszerre a karját s odamutatna az átelleni falra, s elkiáltaná magát: «hova lett onnan az a kép, a mit én oda állíttattam?» A hatalmas nagy dynasta Thurzó az a márványszobor, az az eltünt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, a mit a lutheránussá lett püspök aranyozott bronzrámába helyeztetett el, szemközt a templom patronusával, Szent Jakabbal.
S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mind azok az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, a midőn nagytiszteletű Zabeier Jób uram arról a textusról tartott hatalmas prédikácziót, hogyan verte meg Gideon az amelekitákat és filiszteusokat, kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczy Ferencz fejedelem, az amelekiták és filiszteusok pedig a németek és ráczok. Verjük mi azokat! A prédikáczió után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér ő kegyelmességének hadi rendeleteit. Amen!
A gyülekezet hallgatta azt nagy áhitattal, csak a senatorok padjában hangzott fel közbe a hangos prüsszenés, orrfuvás; sorba járván a prédikáczió alatt az öblös tubákos pikszis.
Ez a senatorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona karzata alatt. Akkoriban készült ez, a mikor Lőcse szabad köztársaság volt, tizek tanácsával és elnökkel. Valamennyi souverain senatornak czímerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az akkor!
A prédikáczió végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán, (Kramerius patricius készíttette azt) a művészien előadott præludiumot, melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melodiái a Rákóczy-nóta búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál bassus hangja, s ez ismeretes bugásra mind az egész gyülekezet talpra áll s egy szívvel és szájjal rázendíti a zsolozsmát: «Eine feste Burg ist unser Gott!»
Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a lélek minden arczra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A gyermekekből férfiak, a férfiakból hősök, a nőkből kíntanuk (martyr) lesznek. A lelkesedés szent tüze gyujtogat. «Erős várunk nekünk az Isten!» Benne van e dalban minden, a mi az embert a föld sarából felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az önfeláldozás, a jellemerő, egész fel az Istenimádásig! Kihivás a haragos bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez, se nem hókusz-pókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép fölötti fülkében, a ki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)
E zsolozsma éneklése alatt tizenkét senator az oltár elé járul, a hol a nagytiszteletű úr kiosztja nekik az Úrvacsoráját. Úgy szokás, hogy esztendő utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bűneikért extra feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.
Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elől a gyermekek, azután a nők, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután bezárják a templomot, s szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül maradnak egymással szemben.
Mikor Alauda uram a templom-portale alól kilép, így szól Gosznowitzer patriciushoz, ki félfejjel hátrább lépdegél mögötte:
– Protonotárius uram, ma meleg napunk lesz!
– Hisz a szemem is könyezik a hidegtől. (Ezt Wenczezlausz urfi mondja, a kinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)
– Nem hozzád szóltam. Érti, protonotárius úr?
– Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak fűtve.)
– Majd lehűtjük őket.
A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházhoz; elől biró uram egyedül, mellette a hosszú legény fia, a ki az apja bőrtáskáját viszi a hóna alatt.
A lőcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé néző homlokzatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási freskofestményű jelkép ékesíti; a Bölcseség, egyik kezében négy összetekeredett kigyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában egy serleg, baljában egy kancsó, a miből a bort nem a serlegbe, hanem a háta mögé önti; a Türelem, a ki egy báránykát vezet szalagon; az Erő, a ki egy oszlopot emel a vállán, és az Igazság, szokás szerint pallossal és serpenyővel a kezében; mind nőnemen levő géniusok. Ellenben a feljárás a tanácsterembe az arkádok felől van s ott a homlokzatot csak egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre az van irva:
«Pulchritudo est civitatis Concordia». (A város szépsége egyetértés.)
Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai vastagok, mint a bástyák; az előcsarnoka maga egy tágas tornácz, két sor tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piaczra. Itt szokták tartani a diszlakomákat, a miket a város ad rendkívüli ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A kőküszöb a kettős ajtó egyik oldalán vályusan van már kikopva. E nagy vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg egyenesen a boros pinczébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.
A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a támlásszéke, hátlapján a rajta ülő czímerével, az elején a városéval, s e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszegletű süveg: a rang emblemái.
Mert daczára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli, haját, bajuszát szittyamódra ereszti meg, mikor a lőcsei patricius a tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja van, annak a hegyébe azt az ó-német palástot, a mit még Salamon király alatt hoztak be a szász ősök erre a földre, a királyok által szentesített, a vérrel megoltalmazott ősprivilegiumok jelvényét.
A mint azt fölvették, leülnek a senator urak az asztal körül. A fiatal De Hortis a harangöntő mellé jut.
Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a birónak ellenfele. Csakhogy nem akar nyiltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezőbb alkalmat várja. Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra a hatalmaskodó podesta ellen, a ki úgy viseli magát, mint egy doge. A tulsó oldalon ülő átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád patricius, szappannal és viaszgyertyákkal nagyban kereskedő úr. Mind a ketten a közöttük ülő fiatal De Hortisnak a fülébe sugdosnak, a szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az oppositióba.
Biró uram figyelmét nem kerüli ki ez a suttogás, félre kacsingatás.
– Próbáljuk meg elébb «in anima vili»: azaz, hogy «in carne vili» (hitvány párában, olcsó húsban), dörmögi oda a főjegyzőnek s aztán a táskájából elővéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyülést.
– Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlő tanács urak! Ime itt vagyon ő kegyelmességének, Csikszentkirályi és Krasznahorkai báró Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk intézett intimatuma, melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el. Instans úrasszony ugyanis a főparancsnok úrnál remonstrált az ellen, miszerint a tanács limitatiója mellett ő kegyelmének a háztartásához nem rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.
– Tizenkét font hús! kiálta fel haragosan De Hortis uram s nagyot ütött az öklével az asztalra.
– Ököllel tanácsasztalra ütés: birság, egy pint bor! diktálá csendesen Alauda uram.
– Jól van! Fizetem. De már most kérdezem, hogy mire egy asszonynak tizenkét font hús? Hisz ennyit a hires nagyehető Klausz sem birt elfogyasztani, a ki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem poláltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a bőre fáintabb legyen?
– Csak csendesen, De Hortis senator uram, csitítá a szónokot a biró. Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem «guló», se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerű kulcsa e csodának az, hogy az urán, a fián, annak a nevelőjén, meg az asszonycselédein kívül még van tizenkét inasa.
– De hát minek hord magával tizenkét inast?
– No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy étekfogó, egy hajdu, egy kályhafűtő, egy szakács, egy kukta, egy kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász, meg egy kengyelfutó. Mindenből csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lőcse város méltóságához a vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei ellen tegyen kifogásokat? Ha az őseink hallanák, a kiknek idejében a vendég urak százra menő cselédséggel szálltak meg falaink közt, azt mondanák rá: «pfuj! fösvény utódok».
Erre a többség helyeslő mormogása volt hallható. A mi azonban nem hűté le De Hortis ellenmondási kedvét.
– Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kisérettel hozzánk Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt, peczért, trombitást, bohóczot is, szivesen látnók minden pereputyostól; de ilyen időben, mint a mostani.
Egy általános «ssssssssss» hang szakítá félbe a beszélőt, a mitől az megijedt, s a mint a két szomszédjára nézve, azt látta, hogy mindaketten lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette bátorságát s dörmögve ült le a helyére, «hát hisz én nem bánom, ha egy egész tulkot vágnak is a számára mindennap».
A harangöntő a markából dörmögé e szavakat:
– Hiszen csak ne communikáltam volna ma! majd megmutatnám én biró uramnak.
Biró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot, hogy tehát a város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.
A próba kicsiben sikerült, sugá oda a főjegyzőnek, most paulo majora canamus. (Nagyobbról daloljunk.)
– Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen Újesztendő napja, a mely napon Lőcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban székelő fejedelmi hadvezetőket. Jelenleg egy brigadéros generálist van szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, a kinek méltóságát tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek a generálisság minden főtisztjei, az ő feleségeikkel együtt, a patriciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan megegyezünk és jóvá hagyhatjuk.
Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, a mit az ösztökölésnek véve egy újabb kisérletre, fel is szólalt.
– De hát mégis talán érdemes volna megtudni, hogy mennyibe fog kerülni ez a holnapi barátságos ebéd?
Biró uram intett a főjegyzőnek, mire az nagy ügygyel-bajjal, mintha nehezen találna rá, előkereste a táskájából a kivánt étlapot s foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, a miknek a végén ez a horribilis summa resultált:
«1645 forint 33 krajczár.»
De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok haruspexei előtt okvetetlen kitörő zivatart jelentett volna.
Egyezer hatszáz negyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!
Csak biró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte ő a maga parlamentjét, volt neki taktikája.
Mellette ült jobbról a főjegyző, balról Pobszt, városi kamarás, főrendű polgárnemes, a lengyel király főszállítmányosa, ez mind a kettő az ő embere volt.
– Majd egyenkint kiszopogassuk őket, mint az articsókát! sugá a jegyzőnek. Tessék csak pontonkint rekapitulálni azt a költséglajstromot.
Hanem az articsókának tövise is van!
– De már ennek állok elébe, dörmögé De Hortis uram, s mint a neki türkőző birokhős, felgyürte a két karjáról a német palást bő ujjait. Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!
– De Hortis senator uram, vágott a szavába Alauda uram, kegyelmed felgyürte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Birsága egy pint bor.
– Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis ellene mondok ennek a projektumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz engem indulatba, ámbár annak is volna elég más lyuka, hanem az, hogy mi itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen időben! nem bánom, ha lepisszegnek is, illik? nem illik? kimondom! ilyen időben, a mikor a császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen lehetünk, hogy talán hónapokon át be leszünk zárva az őrsereggel együtt, arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak kiéheztetnek bennünket s akkor mi egy dáridóban annyi mindent elfogyasztunk, a mennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres őrségnek. Ezt difficultálom.
– Egy szál ősz haj se nőjön kegyelmednek e miatt a fején! replikázott az ellenzéki szónoknak biró uram. Van a mi raktárainkban, úgyebár, kamarás uram? annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendős ostromot kiállunk. Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marczipánnal tartjuk ki őket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis senator uram; ne féltse kegyelmed a hasát.
A fiatal senator sehogy sem szerette, ha a hasára czélozgattak. Hogy nevetni kezdtek, megrőkönyödött és leült.
– Csak én ma ne communikáltam volna! agyarkodék kalap alól a harangöntő nemes úr a szomszédjában.
A tulsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a hires kecskefaggyugyertyák gyártója, a miket hét országra elhordanak.
– No én ugyan nem tartom a gyónóczédulát a szájam elé, pattogott ez a nemes úr, De Hortishoz fordulva. Most már csak hagyja rám, öcsémuram; majd én kötöm meg a nyakravalót biró uram torkán.
Lássuk hát, hogy kötik meg biró uram nyakravalóját?
– Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotárius úr, mondá engedékeny hangulattal Alauda uram. A senátor urak aztán törüljenek a tételekből tetszésük szerint; hiszen nem szentirás. Nem bánom, ha egynémely dolgot egészen kitörülnek is.
A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettő közül kilencznek ehhez igen nagy is a hajlandósága.
A protonotárius elkezdé a marhahúson. Exorbitans quantum volt biz az.
– No de ez ellen ne szóljunk, mert a senator uraknak egyike az érdemes mészáros czéhnek az előljárója, sugá De Hortisnak a baloldali szomszédja.
Egy hanggal apadt a zúgolódás.
Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepositiónál egészen hasonló tekintet fordult elő. A sör-præliminárénál erősen volt érdekelve a harmadik; az aszuboroknál meg a negyedik, a méhser, a marczafánk és viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy senator, a tételek egész rendben ratifikálódtak.
Pobszt senator, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit nagyon elővett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével biró uram térdén s a szemöldökével egyet inte. Az odasugott neki, mintha tubákkal kinálná.
– Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és vasat feltálaltatni; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva éreznék magukat rögtön.
Végtére azonban mégis az utolsó positióban olyan furcsa számarányok fordultak elő, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított senatorok is el kezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis s duóban kiabálták:
– Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = husz forint! Nádméz = harminczhárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kálmusgyökér = hét forint!
– Estére pedig illuminatio lészen, harsogtatá, re quasi bene gesta, Alauda uram, négy mécset minden ablakba.
Az illuminatio szóra Trux uramnak a hangja egyszerre elkezdett vastagból vékonynyá lenni s aztán folyvást lassubbá vált; mikor a négy mécs kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: «magyar bors = négy forint; – ez nem is sok! úgy hogy utoljára De Hortis azon vette észre magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, a mikor a rettenetes vádat kiejté:
– És sáfrány = tizennégy forint!
Ő ijedt meg, mikor azt látta, hogy senki sem ijed meg.
– Nos? hát? mi az? kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.
– Hát! ez a sáfrány!
– De tizennégy forint áru sáfrány!
– Hát a sáfrány drága.
– Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a tehénnek, nem a szénát. Én is láttam már egyszer a sáfrányt a levesben; tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint áru sáfrány. Ezer kék ördög!
– Az «ezer ördög»-gel való káromkodásért – birság egy pint bor!
– No hát csak kilenczszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy forint áru sáfránynyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de Rákóczy fejedelem egész compánia palotásának a mundérját mind sárgára nem festem.
Biró uram most felállt a székéről, s tekintélyenek egész sulyával vágott közbe.
– De Hortis senator uram, a miért kegyelmed Rákóczy Ferencz fejedelem úr ő felségének titulussát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.
De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján, aztán megcsóválta a fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett «birság» pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sűrűen az ellenzéki szónokok. – Így pedig «duplex libelli dos est» (kettős haszna van a könyvecskének»). Először a tanácskozási illem fentartatik; másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt («pro publico bono») a birságok pintjei közczélra világítanak.
Boldog idők voltak…
A currens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy «Pfiff»-re felfüggesztetett, a mely idő alatt protonotarius uram a határozatot a protocollumba beirja, addig őt magára hagyják, assecurálván a felől, hogy az ő osztályrésze fenhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utána gondolkozni a történteknek s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét visszatér.
Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt, az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pinczébe).
– Feras mihi clavim pincernarum! parancsol biró uram az ajtónállónak.
Ezt a diszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű: Wenczezlausz urfi. Így kezdik azt. Azért mégis senator lesz belőle, mire az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.
Azért osztá a pinczekulcs előhozató parancsot biró uram Tacitus classikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori birót ilyen alkalommal; biró mondá «Tulas mihi clavim!» Janitor felelé «feram». Biró kérdé «Feristi jam clavim?» Janitor felelé: «tuli».
Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a «fero, tuli, latum, ferre». A ki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne nyuljon hozzá, mert megrúgja.
Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, a ki hiressé tette magát holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát «Jupitris»-nek mondta.
– Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulaszsza a tanácsterem ajtaját maga után betenni.
– Hát a janitor mire való?
– Annak kötelessége az «extenebratio».
– Vagy úgy!
Wenczezlausz felnyitá a kis ajtót s a senatus lelépegetett a szűk kőlépcsőkön a sanctuariumba.
Valóban sanctuarium.
A hol egymás sorjában áll a tizenkét apostol – művészi vésővel kifaragva – hordók fenekére.
Huszonnégy akósok.
Tokaji borral van az megtöltve mind.
Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!
Legfeljebb gönczi hordókban rejtegették azt, a mi harmadfél akót tartalmaz. Nagy potentát az, a ki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a kincset. Ezt az átlátszó aranyat, ezt a cseppfolyóvá lett déli napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem részegül meg, csak felmagasztosúl. S ennek a bölcseségét minden nép megérti és szivesen beveszi. Azért apostolok ők, a kik ilyen malaszttal teljesek.
Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az essentia! A lélek! Mély pietással, és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő átalagot, a mire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a «divina providentia», ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott, üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad, ebben csak hinni kell.
Lőcse város ez időszerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a hegyaljai szőlőknek a birtokosa.
A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermő birtokot. Az összes tokaji borokat nekik adományozá.
(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kurucz magyarok lettek volna tőle!)
Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok s lefoglalta a hegyaljai termésüket, nyolczezer forintot fizettek neki váltságdijul, s mikor később I. Rákóczy György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább mellé álltak s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket el ne rontsa.
Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ócskay, Vetéssy (Rákóczy francziaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versaillesig, ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter czár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.
Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.
A pinczebolt előtt van egy tornácz, a mit felülről világít meg az utczakövezettel egyszint levő mély ablak – homályosan rustikus oszlopok közé szorított szűk gádor, melyben az ülőhelyet csak a falból kirugó kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé tartva, vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.
Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a «birság» pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz akós szolgált, a kinek neve volt Kajafás.
Kajafás nem asszu, hanem máslás. Még akkor is drága ital; idegenek számára pintje egy arany; de a senatus tagjainak, kik birságot fizetnek belőle, csak egy rénes forint.
A birságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fenhagyni nem szabad.
A janitor huzza fel a Kajafás akonájábul lopóval (a tokajit csapra ütni sacrilégium!) s úgy eregeti ujja alól egyenkint a patricius urak poharába. A mit huzás közben torkára szalaszt, az az ő benificiuma. – Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségből való kihuzásnak.
Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a birságot fizető De Hortis uramat. Most már ő sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!
– Rovást urak! rovást! sürgeti a biró s arra minden nemes úr egyet húz a neve után krétával az ajtóra, a mi arra való, hogy a tanácsteremben a tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem a midőn ő is lekerül, dolgát végezvén, lássa, hogy hány statiót tettek a többiek már s utol érhesse őket.
De ezuttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve kopogott alá a lépcsőn s belépett in medias res.
Még csak akkor dalolták az első verset: