Notabene! Ide nem hozták magukkal az ó-német hivatal-palástot, azt sorba felaggatták a lépcsőgádor fogasára.
– Biróság félórára visszavonul tanácskozni: – félórai tanácskozás után ismét visszatér a tanácsterembe.
S a sötét, bő palástban, a négyszögletű süvegben ismét mindenki felölti komoly patriciusi méltóságát.
– Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? kérdi biró uram a legutóbb érkezettől.
– Hogyne zártam volna? felel az apprehendálva. Hiszen még én nem extenebraltam tintánál egyebet.
Nagyobb igazság kedvéért még az övére akasztott kulcspárt is megmutatta.
A megfontolási félóra kissé talán hosszura is talált nyulni. Hanem hát ebben De Hortis uram a hibás, minek birságolta meg magát annyiszor.
Az érdemes tanács ismét felvonul a szűk lépcsőzeten s a mint a kisajtón a nagy tornáczba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a határozatot váró polgárságon s nem ingadozó léptekkel követi biró uramat a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.
Alauda uram int a fiának, hogy nyissa ki az ajtót.
Wenczezlausz urfi nem találja a kulcslyukat.
Biró uram mérgesen kapja ki a kezéből a kulcspárt s valamit dörmög azokról az időkről, a mikor ő wittembergai diák volt. Az ő szemei egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettőt. Az ajtó feltárul.
Hanem ekkor ő rajta van aztán a sor hanyatt esni ijedtében.
A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élő eleven alak, a birói jelmezben, fején a hiuzprémes négyszegletű süveg, előtte a protocollum. S azon a rá fektetett ökle.
– Nézzétek! Ott van Fabriczius, hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros szinét az ijedtség szederjes hamva váltja fel arczán.
Ott áll életnagyságú arczképe nagy aranyos rámában, az elnöki szék háta mögött a falra akasztva.
Ő az a Fabriczius István, a ki Lőcse városát a nagy tűzvész után újra építtette, a ki a jezsuiták által befalazott kincseket, drága ezüst szent szobrokat, a maga architectonikai tudományával felfedezte és a városház falrejtekeiből napfényre hozta, ki a hatalmas Máriássy-család kezéből a várostól elvett két falut visszaperelte; a ki Lőcse városát Rákóczy Ferencz hűségében megoltalmazta, s a ki nagyobb jóltevője volt a városnak Thurzónál, mert míg ez csak borral látta el a várost, addig Fabriczius a maga birósága alatt az ivóvizet biztosította Lőcse számára, rejtélyes vízvezetékkel, a minek semmi ostromzárló ellenség nem akadhat a kútforrására; maguk a városiak sem tudják a titkát.
Ezekért az érdemeiért festették őt le a lőcseiek az utókor hálás emlékének.
Csakhogy ebből az arczképből alig maradt az élő alakon más, mint a rideg, kemény arczvonások, a szép vállig omló fekete haj tövig le van nyirva a fején, a kuruczmódra «S» betűként kunkorított bajusznak csak a tarlója berzeng; a nagy magas homlok egy koronát látszik viselni veres csillagokból, a mik nem mások, mint a maró vezikátorok helyei.
Mégis ráismernek abból a tekintetből, a mivel végig néz a belépőkön, s hideg borzongás futja el tagjaikat.
– Nos! szól az asztalnál ülő alak, lépjenek be az urak! Mit állnak meg az ajtóban? Nem vagyok én kisértet. Nem is a kulcslyukon jöttem be, hanem a jezsuita folyosón keresztül, a minek én ismerem a kijáratát. Én vagyok Fabriczius István, a biró; – egy kissé megváltozott az arczom, hanem én vagyok az.
Alauda uram pedig jobb szerette volna, ha csak maradt volna meg az a másik alak kisértetnek.
– Foglaljanak kegyelmetek helyet. Inte Fabriczius a tanácstagoknak.
Helyet bizony! De itt csak tizenkét karszék vagyon, s ha Fabriczius elfoglalja az elnöki széket, akkor Alauda uram állva marad.
Fabriczius pedig tudomást sem vesz Alaudáról, mintha nem is látná, hogy ott van.
– Számot kell kegyelmeteknek adnom, hogy hol voltam, a mióta eltávoztam. – Emlékeznek rá kegyelmetek, minő viszontagságok akadályozták visszajövetelemet, hogy midőn a múlt esztendőben a szepesi gróf hirtelenül elpártolt a fejedelemtől s a császáriak részére állva, mazur csapatjaival végig pusztította felső Magyarországot: szabad királyi városunk tanácsa engemet küldött ki Krakkóba, hogy lengyel király ő felsége előtt remonstráljak a szepesi grófnak ezen hitszegése ellen. Ajándékokat is vittem magammal; tokaji borokat és arany serlegeket, a mikből azokat megigyák. A király palatinusa azonban, a ki nyilván meg van vesztegetve a császáriak által, a helyett, hogy a király elé bocsátott volna, rám fogta, hogy meg vagyok bolondulva, megfogatott, megkötöztetett, s becsukatott a misericordiánusok klastromába, a hol az ördöngösöket ápolják. Hogy miket szenvedtem ott? azt talán az arczom is megmutatja. Hogyan szabadultam ki ellenségeim körme közül? Ki ejtett ebbe a kelepczébe? Ezt elmondani lesz még talán egyszer idő, de ma nem ennek a napja vagyon. Úgy látom, hogy kegyelmetek arra a hirre, hogy én megbolondultam, más birát választottak. Ezt tehették. A ki bolond, az nem lehet biró. – És e szerint most két főbirája volna Lőcse városának. Ez nagy zavarnak lehetne kútfeje. Azonban nem lesz az. Lőcse városa két birája közül az egyik valóban bolond. – Hanem az én eszem helyén van.
– Hát akkor én vagyok a bolond! kiálta Alauda uram felförmedve. Ezer sánczárok tele ördöggel!
– Táti, ne káromkodj, mert megbirságolnak, suttogá a háta mögül Wenczezlausz urfi.
– Te mondád, s mondom s mondja ez a protocollum, a mit ez asztalon hagytak kegyelmetek; felelt rá Fabriczius.
– A tanács határozata! erősködik Alauda uram.
– A rosszul értesült tanácsé. Én appellálok a jobban értesülendő tanácshoz. Hallgassanak kegyelmetek. Eleven emlékezetében lehet mindenkinek, mik történtek Munkács várának ostroma alatt? Két esztendeig védte azt a várat a hős Zrinyi Ilona, mostani felséges fejedelmünknek dicső édes anyja. Hirhedett generálisok szégyenszemmel kotródtak el hasztalan vívott falai alól. Ekkor minő practicához folyamodott az árulás? A fejedelemnő legbelső tanácsosa, Absolon azokat az élelmiszereket, a miket a várasszony bölcs előrelátással egész nyáron és őszön át gyüjtött, oly módon, hogy a nép kaszájával hol a buzát vágta, hol az ellenséget; – ez az Absolon elkezdte titokban pocsékul pazarolni. Lakoma, dinomdánom folyt éjjel- s nappal, s mikor aztán az ellenség ismét körülzárta Munkács várát, akkor előállt Absolon, meg a várnagy: elmondták ijjedt képpel a fejedelemnőnek, hogy az élelmiszerek fogytán vannak, hogy az őrség rövid időn ki lesz éheztetve, s így ejtették meg álnokul, hogy kénytelenségből feladja a várát, s magát és gyermekeit engedje fogságra vitetni Bécsbe. Ennek az áruló Absolonnak a leányát vette feleségül Löffelholcz generalis. Ez a császári vezér tartja most Lőcse városát ostrom alatt. Jó maga ugyan Illésfalváról közelebb nem bátorkodik az ágyuink torkába nézegetni, de ismeri Munkács történetét. Ezt a történetet akarják kegyelmetek ismételni? Árulók akarnak-e lenni Lőcse városa patriciusai!
Mint a mennydörgő mennykő, úgy csapott le ez a szó a tanácsházban.
– Én, kérem szeretettel, hebegé vékony hangon a protonotarius, csak leirtam, a mit a tanács határozott.
– Alauda biró úr indítványozta, mondá a kamarás, a fejét a palástja gallérjába húzva, mint a töviskes állat.
– Én ellene mondtam! sietett nyilatkozni, mellét ütve, a legközelebb ülő senator.
– Nagy vitánk volt miatta! bizonyítá a harmadik; és így sorba valamennyien. Ez valóban helytelen. Letorkolták az embert stb.
De Hortisnak csak nyitva maradt a szája bámulatában, ha mind kimentik magukat, még utoljára ő marad benne a gyanuban.
– Ha ez a határozat az egész tanács akarata ellen hozatott, akkor semmi és semmis! mondá Fabriczius, s fogván a veres plajbászt, keresztet húzott a protokollumon végig, egy szegletétől a másikig.
– Menjünk innen, Wenczezlausz! hörgé rekedt hangon e megszégyenítésre a másik biró, Alauda uram. De Wenczezlauz már akkor nem volt ott; ő, a mint látta a rossz fordulatot, rögtön elbliczczelt onnan, magára hagyva az öreget, a ki aztán gombos pálczájával nagyokat ütve a padimentumra, rengő léptekkel hagyta el a tanácstermet, odakinn jobbra-balra taszigálva a «prosit Sylvester»-rel gratuláló polgárokat. Lenn a piaczon, a mint az oszlopcsarnokból kilépett, épen akkor tolták keresztül az útjában a sánta astrologust, Kornidesz doktort.
– Nos, Alauda uram! hát mit mondott a kétfejű gyermek? kiálta rá csufondárosan a doktor.
Alauda uram csak akkor vevé észre, hogy a senatori német tunika még most is rajta van. Mérgesen tépte le azt magáról és botjára göngyölítve, odadobta a silbakon álló hajdu fejéhez s aztán dupla lépésekkel vágtatott a piaczon keresztül diagonalis vonalban a Thurzó házához.
Odafenn a tanácsteremben pedig mindenki sietett gratulálni Fabriczius uramnak (ki szívből, ki szinből). Olyan tekintély volt ez Lőcse városában, hogy a puszta megjelenése minden ellenmondást lehetetlenné tett.
– És most, igazítsuk ki a tanács határozatát, mondá Fabriczius biró. Mert nagyon helyes határozat az, hogy a várost védelmező hadsereg generálisa és főtisztjei új esztendő napján rangjukhoz és a helyzethez illőn megvendégeltessenek. Csupán csak az étekfogások helyreigazítandók. A vendégséghez fel fog szolgáltatni ugyanaz a füstölt hús és fekete kenyér, egy kancsó fehér sörrel együtt, a minő a táborban fekvő katonáink között kiosztatik; s hogy a vendégség pompájának is meg legyen adva a módja, az evőeszközöket szolgáltassa ki De Hortis senátor uram; minden férfi számára egy spanyol pengéjű kardot és egy percussiós pisztolyt, a miben, úgy látszik, hogy a mi vendégeink szűkölködnek. Talán meg fogják a példabeszédet érteni. Mert tudja azt mindenki nagyon jól, hogy a milyen rettenthetetlen vitéz bajnok ez a mi tábornokunk, báró Andrássy István a csatában, ha egyszer hozzáfogott a verekedéshez: ép olyan megmozdíthatatlan vitéz a boros asztalnál, ha egyszer oda bevette magát: s ugyan el nem hagyja a helyét, a míg minden embert az asztal alá nem ivott. A miért is Bercsényi Miklós fővezér uram ő kegyelme nem is hivja őt másképen, mint «Kocsmagenerális». Ha ez elkezd mulatni, abban nem hagyja száz ágyudurrogásért. S szép asszonyt csókolgatni csak nem olyan gyönyörüség neki, mint ellenség vérében gázolni.
A tanács urak mind rá bólinták a fejeikkel, hogy a biz igaz.
– A mi pedig Korponayné urasszonyomnak a dolgát illeti, folytatá Fabriczius, ő nemzetességének tudtára adassék, hogy ő maga, mint hites felesége az ő férjének, azt ugyan minden útjában követheti; de az egész léhütő cselédségének e városban többé hely nem adatik; hanem a ki nem fegyverrel harczoló személy, hanem kenyérpusztító, himpellér, egy negyvennyolcz óra alatt e városnak hátat fordítson. A menyecske pedig, a hogy ilyen magyar asszonyhoz illik, tűrje fel a ruháját, vegye kezébe a főzőkanalat s főzze meg a vacsorát mind magának, mind a táborból hazavergődő urának, s ne várjon kuktára, szakácsra. A kis gyermekét is ringassa el maga kezével, ne bizza dajkára, hopmesterre. Háboruban vagyunk!
«Helyes! Nagyon igaz!» zajgának a tanácsbeliek. S most már mindegyik jól emlékezett rá, hogy biz az ő felesége sem tesz másképen; minden ember összehúzza magát az ostromzár alatt, s maga lát minden dologhoz. Korponayné asszony sem külömb nemes asszony, mint a többi.
– És egyúttal minden éjszakai mulatozás, tivornyázás a mai naptól kezdve eltiltassék! folytatá a dictált határozatokat Fabriczius uram. Szemtelen fehér személyek, a kik a katonákkal szóba erednek, a kik csintalan nótákat utánok dalolnak, korbácscsal megfenyíttessenek. Takarodó után a kocsmák bezárassanak, s a mely polgárt az őrjárat az utczán lámpás nélkül talál, s okát nem tudja mondani a küntekergésnek, reggelig a hűvösre tétessék. Ha pedig leányszemélyt találnak egyedül kószálni az utczán lámpásgyújtat után, egyedül magában, az reggelig a «Ketterhäuschen»-be zárassék, délig a vásár végeztéig ott közlátványra ki legyen téve, alkonyatkor pedig, haja levágatván s feje tollkoszoruval ékesíttetvén, a «szégyenkapun» kiseprűztessék!
E drákói rendszabályok mind helybe lettek hagyva a tanács által.
Pobszt senator ugyan ennyi észrevételt bátorkodott rájuk tenni:
– Talántán czélszerű volna ezen rendeleteit a nemes tanácsnak ő kegyelmességével, báró Andrássy István generális úrral is közölni, ratificatio végett.
Fabriczius uram rátette a kezét a vállára a szomszédjának s leülteté a székére.
– Andrássy István generális uram parancsoljon az ő katonáinak; a polgároknak én parancsolok.
És azzal elrendelé, hogy a hozott határozatokat dobszó mellett kihirdessék a város minden utczaszegletén. Azonkívül a nagyjelentőségű pallóstartó kéz kitűzessék a jezsuita-templom északi sarkára, a kettős pillér elé, s a Ketterhäuschen ajtaja kinyittasék, hogy a kik szóból nem érthettek, a jelekből értsenek.
Most mindjárt helyreáll a régi rend!
Midőn Fabriczius biró a tanácsülést solválta, azt kérdé tőle Pobszt senator nyájas hajlongások között:
– Volt már kegyelmed odahaza, a házánál, főbiró uram?
– Nem voltam és ma nem is megyek. Az én helyem ma a városházánál van. Ez az én otthonom.
A Ketterhäuschen1) valóságos díszítménye volt a szentháromság piacznak; remekműve a lakatos mesterségnek; erős vasrudakból keleti kösk mintájára alkotva, egy hatszegletű kaliczka, kuptetővel, azon födeles tornyocskával; az oldalai feldíszítve vasliliomokkal, az ajtajára pedig egy lángoló szív van kiverve pléhből. Humoristikus gondolat volt e mű alkotójától az ártatlanság és lángoló szerelem jelvényeivel ékesíteni fel e vaskalitot, miután az arra a czélra szolgál, hogy szerelemből a bűn ösvényére tévedt hajadonok legyenek benne város csodájára kitéve. Két nehéz lakat őrzi a vasajtót. Az egész alkotmány szép zöldre van befestve, a torony pedig piros.
(Jelenleg a Probsztner-kertet díszíti e történelmi emlék, eladatva kótyavetyén, s turbékoló galamboknak szolgál lakóházul, a helyén pedig a lutheránusok építettek templomot később.)
A mint a tanács határozatát dobszó mellett kihirdették, a porkoláb leszedte a lakatokat a vaskalit ajtajáról, s egészen kitárta azt; lássa, a kinek szeme van, hogy a Ketterhäuschen ismét nyitva van, s mikor este ki akarja nyitni az ablakát, hogy az imádójával szót váltson, lúdbőr fusson át a testén a szép leánynak. A Ketterhäuschen áldozatára vár.
Nem kevésbbé érthető jelvény a két kőfej a jezsuita kolostor északi oldalán. Egyik kőpillér a talapzatán felül szegletben menő fülke alakúan van kivágva, s a két egymásnak forduló oldalból, góth ornamentika czikornyái közepett mered ki két emberfej: egy férfi és egy asszony; mind a kettő fiatal; a nő haja csigákban, a férfi feje sima, ajka fölött kunkora bajusz. Előkelő pár volt; tiltott szerelemben, kettős házasságtörésben éltek; azért lettek ide élő testben befalazva; az a két kőfej az ő képmásuk. Mikor e jelkép fölé a kinyuló vaskarikába kitűzik a palloshordó kezet, mindenkinek eszébe kell jutni, hogy a város törvényei szerint, a ki szerelmi bűnt követ el, a feje irgalom nélkül leüttetik.
Hajh, ha ezt a törvényt mai nap alkalmaznák, a hogy most hordják a bálban az uraságok a kalapjaikat a hónuk alatt, úgy hordanák a fejeiket.
Hiszen akkor is megesett az, hogy el-elfelejtkeztek erről a szigorú törvényről; kiváltképen nagy hadjáratok zűrzavaros ideje alatt; mikor minden polgárházhoz katonákat szállásolának be, a kiknek, hir szerint, nem a legszigorúbb erkölcseik szoktak lenni.
Azért az ilyen újra kihirdetése a törvénynek mindig olyan volt, mint a derült égből jövő száraz mennykő.
S ez annyival érzékenyebbül esett, mivel hogy azon idő óta, hogy Alauda uram volt a biró, nagyon is a maguk szabadjára lettek eresztve az erkölcsök; s ha valaki reggel nagyokat ásított a piaczon, nem vitték be a biróhoz, hogy adja számon, miért nem aludta ki magát. A kurucztáborral együtt járó hölgyeket sem igen lehetett kérdőre vonni, hogy melyik matrikulába van bejegyezve a házasságuk. Azonkívül is a nyalka kuruczok iránt lelkesülni maguknak a bennszülött hölgyeknek is honleányi kötelességük lehetett.
Ezt a vidám életrendet mind elrontá a hazatért birónak szigorú föllépése. Rettegte a vaskezét mindenki. Másfelől azt is tudták felőle, hogy Rákóczy Ferencznek ő és Engelmeyer a legkedvesebb két embere a Szepességben. Ő vele még a kurucz generálisoknak sem tanácsos kikötni. A lőcsei biró nemcsak hivatalnok, de hadvezér is a maga városában, s mikor felköti a kardját, a kommandó szavára hadsereg indul meg.
Arra az egy szóra, hogy «megjött Fabriczius!», olyan csendesség lett a városban éjszaka, hogy nem lehetett az utczán egyebet hallani, mint az őrjárat alabárd-nyelének a kopogását.
Wenczezlausz úrfi egészen elemében találta magát, hogy az éjszakai őrjáratra ő is vállára vethette az alabárdot. Zsiványból lesz a legjobb pandur. A diáknak nagy gyönyörűség az, ha egy éjjel ő fogdoshatja össze az utczán kurjongatókat. Szedtek is össze egy tuczat éjjel kóborló mesterlegényt, a ki nem tudta magát legitimálni, azokat mind belökdösték a fogházba, a mi a hóhér házával van szemben a vizibástya alatt. Egy spiont is fogtak, de arról utólagosan kiderült, hogy Andrássy generálisnak a kuktája. Több házban bezörgettek az ablakon, a hol még tíz óra után is gyertya égett, hogy oltsák azt el. Egy kurucz hajdut is megfogtak, még pedig in flagranti, a mint épen az utczán pipára gyujtott; csakhogy az kikapta a strázsa kezéből az alabárdot s szétütve a patrol között, elfutamodott.
Éjfél után azonban, midőn a hó ismét esni kezde, s az őrjárat ismét felkerült a bástyautczából a nagy piaczra, Wenczezlausz úrfi felkiáltá: «Hopp Gevatterek!»
– No! mi az?
– Ezek az én édes szemeim! Nem látják kelmetek ezeket a friss nyomokat a hóban? Nem asszonyszemély czipőinek a nyomai ezek? Ezek a hegyes sarkok; ez a kecsege orr. Itt valami leány ment keresztül a piaczon!
– A bizony, fehér személy czipőjének a nyoma.
– Utána!
Az egész őrjárat nekiiramodott, a hóban meglátszott lábnyomokon az üldözésnek.
Az üldözött azonban valószínűleg meghallotta a robajt, s észrevéve, hogy a lábnyomai elárulják, hirtelen egérutat vett s bekanyarodva az oszlopcsarnokok alá, útat vesztett; itt már nem volt friss hó, a miben a nyomai meglátszassanak.
– Eltünt a ringyó! szitkozódék Wenczezlausz.
– Bizonyosan boszorkány volt, vasvillára kapott, s elrepült rajta, véleményezé egy öreg drabant; nem azért, mintha hitte volna, de mert jobb szive volt, mint hogy egy jámbor fehér cseléd veszedelmére törekedjék.
– De nem repült el, mert már kukorítanak a kakasok. Itt kell neki lenni az arkádok alatt valahol. Csak keressük.
A diáknak tetszett ez a sport.
Csakhogy azok az arkádok az egész piacz mentében köröskörül futnak. A menekülő leány egyik ház alól a másik alá ugorhatott át, s a sötétség őt védelmezte.
– Így soha el nem fogjuk! mondá Wenczezlausz, ha mind egymás sarkát tapossuk le, hanem váljunk kétfelé: egyik innen, a másik onnan! Megkerítjük!
Hát úgy tettek. Mind a két végén elfogták az arkádok boltsikátorait s úgy hajtották fel a vadat. Egy helyen aztán összetalálkoztak, s nagyot bámultak egymáson, hogy megint nem fogtak semmit.
Az üldözött leány, mikor látta, hogy körülkerítik, hirtelen kisuhant az oszlopcsarnokból s kívülről lapult oda egyikéhez azoknak a tömör házlábaknak, a miken az egész emelet nyugszik.
Mikor aztán a két bekerítő csapat összeért, akkor a leány hirtelen neki iramodott s futni kezdett szélgyorsasággal a Thúrzó-ház felé.
A drabantok felől bizton el is menekülhetett volna, de Wenczezlausz észrevette.
– A hol fut, ni! Héj az én édes szemeim! Elejbe a ruddal!
Neki leghosszabb lába volt, leghamarabb utolérte. A futó leányon hosszú prémes kantus volt, a minek a hegyesen végződő csuklyáját egészen a fejére húzta.
Mikor a legelső férfikéz megragadta a karját, nagyot sikoltott. Az egy olyan éles, szívig nyilaló sikoltás volt, hogy a drabantok visszariadtak tőle, de Wenczezlausz csak azért is átölelte a leánynak a derekát, s fel akarta az arczáról rángatni a takaró-csuklyát. Hanem ez a jó szándéka siralmas véget ért, mert a leánynak tíz körme volt, s az úrfinak az ábrázatja annyi gót ábécze-jegyet kapott tőlük, hogy elmehetett volna vele Denkmalnak.
– Hó, megállj, majd megmutatod a Czifferblattodat, csak kerülj a városházára.
S azzal a leányt, a ki sem nem ellenkezett többé, sem könyörgésre nem fogta a dolgot, felkisérték a városházára.
Elől Wenczezlausz, a kivont schlägerrel az egyik markában, a másikban a rudlámpással.
Az iskola sarkánál egy magányos férfi bukkant ki az utczából, a ki tolvajlámpást hozott a kezében. Majd egymásba ütötték az orrukat.
– No! megállj! Ki vagy? rivalt rá, ijedtében vitézül, Wenczezlausz.
– Hu! Bolond! Bizony nem ismered meg apádat.
– A sötétben minden tehén fekete. Hát miért nincs nyitva kegyelmednek a lámpása?
– Becsapta a szél a szárnyát. Hát hová olyan nagy robajjal?
– A városházára, egy leányt fogtunk.
– No no! Hol van?
Wenczezlausz odavilágított a karos lámpással a leányra.
Alauda uramnak nem kellett a leány arczát meglátni: ráismert a kantusáról (talán egyébről is).
– Hüh! kiáltá fel, visszarántva lélekzetével a rémület szavát. S aztán elkezdte a fiát szidni deákul: Oh tu magnus capenasum! stultum caput. Tu asinorum rex. Tu bos trismegistos.
– Satis! Ha most apám nem volna kend, mindjárt nagy paukerei lenne! Hisz ez czélzás!
– Tudod-e, hogy kit fogtál?
– Nem mutogatja a képes felét.
Alauda uram odarántotta magához a fiát, hogy a fülibe súghassa, a mit mond.
– Te szerencsétlen! A biró leányát fogtad el!
– Micsoda? az én hugámat?
– Oh caput bisonis! Mintha csak egy biró volna Lőcse városában. A Fabricziusét.
– Hahhó! hisz akkor ez nagy gaudé! Ebből kapitális heccz lesz!
– Ne kiabálj! bolondot tettél. Olyan követ dobtál a kútba, a mit száz bölcs sem húz ki. Soha sem érted te ezt meg; nem a te fejednek való. Megyek én is veletek a városházára.
Nem messze volt már odáig. A leány és az őrjárat kinn maradt az oszlopos előcsarnokban; Alauda uram besietett a tanácsterembe.
Sokan voltak odabenn. Fabriczius éjnek éjszakáján hivatta fel mind a harmincznyolcz czéhnek az atyamestereit, s szidta valamennyit, mint a bokrot, hogy a védelmükre bizott tornyokat hogy elhanyagolták. A Doppelhackenek be vannak rozsdásodva; a szurkos kötegek csupa nyirkosak; a spanyol lovasokról hiányzik az egymáshoz kötő láncz, a lőporos tornyokra nincs felhuzva a fekete lobogó; a golyótüzesítő kemenczékhez nincs fűtőszer; a tizenkét fontos meg a három fontos csatakigyók golyóbisai ki vannak cserélve, még csak arról sincsen gondoskodva, hogy a bástyaárokból a vizet a zsilipen leereszszék, mikor éjjel jégburok van a tetején, hogy ha lopva jönne az ellenség, az összes jégburkolat leszakadjon alatta; ezt mind elmulasztotta Alauda uram elrendelni.
Épen akkor lépett be Alauda uram, mikor legjobban dicsérték.
– Már most lóduljanak kegyelmetek a dolgukra! Mondá Fabriczius. Reggelig minden rendben legyen.
S azzal sorba mindeniknek kiosztá a rendeleteit s csak azután került rá a sor Alauda uramra, hogy azt is észre vegye.
– Mi tetszik, nemes uram?
Alauda, zömök termetéhez sehogy sem illő simulékonysággal oldalgott Fabriczius mellé s kezeit dörzsölgetve kérdezé halkan és nyájasan:
– Volt már odahaza a házánál, tekintetes főbiró úr?
– Még nem voltam. Nem értem rá. Most kerültem elő a védművek megtekintéséből. Elég dolgot adott szemügyre vennem mindazt, a mit kegyelmetek elmulasztottak a védelem dolgában. Ha az ellenségben bátorság és lélek volna, ott törhetne be a városunkba, a hol akar. Hát kegyelmed mit kiván velem közölni?
– Az őrjárattal jöttem ide, mely a városban czirkál, a rendet fentartani.
– No az is dicséretes dolog, ha a patricziusok maguk vezetik az őrjáratot: ámbár ezt elvégeznék a hadnagyok is. Történt valami?
– Egy leányt fogtak el az őrök, a ki tilalom ellenére egyedül járt az utczán.
– No hát zárják be egy huszonnégy órára a Ketterhäuschenbe. Tudják a parancsolatot.
– Engedelmet kérek. A lányka igen jó házból való személy.
– A kalitba vele! kiáltá türelmetlenül Fabriczius. Huszonnégy óráig ott marad a közönség csufjának. Huszonnégy óra mulva a haját a hóhér-legény tőből levágja s a leányt seprüvel kiveri a szégyenkapun a városból.
– Kérem szépen, súgá malitiosus kimélettel Alauda. Ez a hajadon – főbiró uramnak a saját leánya.
Fabriczius e szóra megrendült. Vas termete megroskadt; arczát halálsápadtság fogta el. Kezével önkénytelen a karszék támlányához kapott. De egy percz mulva ismét büszkén felemelte fejét, és tompa hangon, mintha láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem fojtaná el mellét, mondá ki itéletét:
– Akkor – negyvennyolcz órára legyen kitéve a Ketterhäuschenbe.
A jelenlevők mind csendesen zugni kezdtek.
– Ebben a csikorgó hidegben! Negyvennyolcz óráig a szabadba kitéve! Pogánynak is sok volna!
– A mit mondtam, megmondtam. Másodbiró úr, hajtsa végre a parancsot. – Fabriczius hangján nem érzett már semmi gyöngeség. Kegyelmed ismeri a szokást. A Ketterhäuschen kulcsait hozzák fel a kezemhez.
Alauda uramnak nagyot villantak e szóra a szemei. Erre várt ő.
– Már megbocsásson elsőbiró uram, de kegyelmed maga ebben a dologban érdekelt fél. A Ketterhäuschen kulcsait nem veheti a kezéhez.
– Igaz. Kegyelmed nem bizik én bennem. – Én pedig nem bizom kegyelmedben. Tehát ki vegye őrizet alá a Ketterhäuschen kulcsait?
– Még van egy úr, a ki ebben a városban parancsol, Andrássy generális.
– Igaza van. Tehát adassanak át a kulcsok Andrássy generálisnak. Járjon Istennel! – térjünk más tárgyra! Ki van még odakinn?
Alauda uram vissza tért az őrjárathoz.
– Jöjjenek kentek utánam.
– Az elfogott leányt elkisérték addig a filigranmunka vaskalitkáig; oda betették, szalmát terítettek alá s rázárták a kalit vasajtaját. A két, karikára fűzött kulcsot a városi hadnagy vette át s azonnal felvitte a Heinrich-palotába, mely a Thurzó-házzal szomszédos volt: abban lakott Andrássy tábornok.
Alauda uram pedig megtette a további intézkedéseket.
– A leány negyvennyolcz óráig itt marad kitéve. Hogy a hidegtől meg ne fagyjon, mind a két oldalán a Ketterhäuschennek őrtüzet kell rakni, s azt folyvást fentartani. Alauda Wenczezlausz, janitor úr, megbizatik vele, hogy ez idő alatt a fogoly felett őrködjék. Vigyázzon rá, hogy éjjel a foglyot meg ne szöktesse valaki, nappal pedig a népség botokkal ne szurkálja, s a ruháját ne rángassa. Ébren legyen kegyelmed; el ne nyomja az álom, a míg a hóhér a delinquensért eljön és átveszi őt. Ételt, italt fog küldeni a város mind az őröknek, mind a siralomleánynak. A fejével felel kelmed róla!
Wenczezlausz nagyon vakarta a fejét az ostromtutyi alatt erre a megbizatásra. Negyvennyolcz óráig őrizni egy leányt két hideg januárusi napon és éjszakán az őrtűz mellett. – Hanem a heccz derék lesz!
A két őrtüzet nagyhamar megrakták a rácskalitka mellett. Annak a fényétől aztán világos lett az egész piacz. A körüllevő házak ablakait mind kinyitogatták, úgy nézték, mi történik idekinn. «Madár van a kalitban? Vajjon ki lehet?»
Az pedig összegunnyadva hevert a szalmán, mint egy élettelen tömeg s dugta az arczát a kámzsája és karjai alá.
Ezeket végezve, Alauda uram becsukta a lámpása szárnyait; (ilyen illuminatio mellett nem volt arra szükség) s elballagott az árkádsorok felé. Azoknak a sötétjében mehetett akár jobbra, akár balra. Senki sem tudta meg, hogy a Thurzó-ház kapuján osont be. – S ha megtudta volna is, kinek mi köze hozzá, hogy Alauda uram mit keres abban a palotában, mely voltaképen Fabriczius birónak a tulajdona; de jelenleg, az ostrom ideje alatt Korponay Jánosné szállása; a ki annak egész utczára nyiló részét megszállva tartja házanépével és cselédjeivel. Fabriczius hozzátartozói az udvari osztályba szorultak. A mellette levő két házban pedig Andrássy István tábornok lakik. A két ház falai keresztül vannak törve, hogy a szobák egymásba nyiljanak. (S nem tudhatja az ember, hogy vajjon a harmadik ház falai is nincsenek-e hasonlóképen áttörve?) Szokás volt az az akkori viharos időkben.
Hogyan, miképen történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan késő éjjeli órában talpon volt? azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk meg azzal az adattal, hogy egy negyedóra mulva e történtek után már ott volt a városházánál, a tanácsteremben, Fabriczius uram előtt. A teremben mások is voltak.
– Nemes főbiró úr, mondá a tábornok. Megengedjen, hogy ilyen szokatlan órában háborgatom; de szokatlan az eset maga is, a mi idehozott. Kérem, a többi lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok kegyeddel beszélni.
– Ezek itt nem lábatlankodó emberek, hanem az itélő törvényszék birái. Beszélhet előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék mellém ülni a főhelyre.
– Tehát elmondom a dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra ébredek fel, a mi az ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a Ketterhäuschen mellett őrtüzek égnek, strázsák állnak s benn a kalitban egy nőszemély kuczorog. Nemsokára egy városi hajduhadnagy jön be hozzám s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy őrizzem. Mit jelent ez?
– Bocsánatot kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a kulcsokat elébb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez s csak azután gyujtották meg az őrtüzeket; – jegyzé meg a biró.
– No az irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le a piaczra, kérdem a strázsákat, mi történt? azok azt mondják, az éjjel egy koborló leányt fogtak el az utczán s azt a rendelet szerint a pellengérkalitba bezárták, s hogy az a hajadon – kegyelmednek a leánya, biró uram.
– Ime tehát már most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez? a mit az imént kérdésbe tett. Minthogy az in flagranti kapott delinquens az én családomhoz tartozik: én nem őrizhetem a Ketterhäuschen kulcsait, s minthogy hatalmas pártfogói lehetnek, másra sem bizhatom, mint arra, a ki mindnyájunk fölött áll, a felséges fejedelem hadparancsnokára.
– Jól van, jól, biró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a Brutusokat és Foscarikat, a kik a saját gyermekeiket elitélik. De a lőcsei biró ne paródiázza se ezeket, se Péter czárt, se spanyol Fülöpöt, hanem ha valami ballépést tett a leánya, vigye haza, térdepeltesse borsóra, koplaltassa meg kenyéren, vizen; virgázza meg: ez az ő dolga, nem a közönségé. Az obsoletum statutumokat hagyjuk a lomtárban; holmi pellengérre kiállítás, vagy hajlevágás ócska szokásai kimentek már a divatból. – Itt vannak a kulcsok, vitesse haza kegyelmed a lányát.
Fabriczius csendesen végig hallgatta a főurat (a ki csak úgy familiáris leereszkedéssel beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő senatori palástja ujjaiba.
– Hát mondok én kegyelmességednek, generális uram, egy más ujságot. Az éjjel Blumevitz ezredes megszökött a városból.
Ez meglepte a tábornokot.
– Ezt valóban nem tudtam.
– A kit a császári tábornok, báró Löffelholz, túszul ide küldött, a míg a város és a fejedelmi hadsereg ultimatumát megviszi a német főhadiszállásra a mi küldöttünk Czelder Orbán ezredes, hogy addig helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.
– De hogyan szökhetett meg?
– A kegyelmességed karabélyosai elaludtak az őrszobában, a min keresztül szépen kijött a kapun s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony mellékkapuján, a hol nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekutját csak olyan személy ismerheti, a ki nagyon be van avatva a város titkos építészetébe. S ilyenek kevesen vagyunk.
Az utóbbi szavakat nagy hangsúlyra érdemesíté Fabriczius.
Andrássy tábornok vállat vont.
– Hát ha elszökött a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az egész.
– De meg egy magyarral kevesebb van idebenn. Még pedig olyan magyarral, mint Czelder Orbán, a ki a lelke a szepesi, sárosi hajduságnak. Azt most a császári hadvezér ott fogja tartani fogolyképen, miután a kezesül cserében itt hagyott ezredes tőlünk visszaszökött.
– Nem hiszem, hogy azt tegye. Löffelholz tábornok gavallér ember, a katonai parolát meg nem sérti.
– Lehet, hogy úgy van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt ismerem. Azonban hát ez még mindig nem nagy baj. De van annál egy nagyobb veszedelem. A Bercsényi által Lengyelországon keresztül számunkra küldött élelmiszereknek és lőpornak holnap este kell a határon átjönni.
– Tudom, a hirt kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy holnap reggel az egész lovas hadunk induljon ki a városból s a köd oltalma alatt törje keresztül a megszálló ellenség sorait, vegye fedezet alá a küldeményt és erőt erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.
– S ez a feladat Korponay Jánosra van bizva?
– Igen. Ő a lovasság első kapitánya, miután a főstrázsamester elesett.
– S megbizható ember Korponay János?
– Felelek róla.
– És a feleségéről is?
Andrássy István arcza egyszerre lángba borult.
– Mit tartozik én rám az asszony! szólt felindultan.
– Nem úgy értettem. – Nem fogja Korponay János elmondani a feleségének? – nem mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rá bizva? A feladat elég fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt eldicsekedjék vele és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd szóval megérintse, miként ez utolsó ölelkezésük lehet.
– Hát én azt nem tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a kapitánynét, szólt nyersen a tábornok, nevetésbe döcczenő hangon.
Fabricziusnak éppen nem volt kedve e nevetésre visszhangot adni.
– Meg fogjuk azt tudni bizonyosan – negyvennyolcz óra alatt mondá, hideg, halk hangon. Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábizott feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a harmadik meg egy negyedikkel, a ki aztán adott szavát megszegve, megszökött, hogy hírt vigyen a császári táborba. Ha nem történt így, akkor szerencsésen vissza fog térni Korponay János kapitány, az átvett küldeménynyel együtt s meg fogja kapni a jutalmát: a várostól száz aranyat érő mentelánczot, a fejedelemtől főstrázsamesteri, sőt talán ezredesi rangot is. – Hanem, hogyha kinnreked Korponay János, a lovasságával együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi convoieját s üres kézzel czafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő elfecsegte a titkot a feleségének, az pedig megizente azt a szökni kész császári tisztnek, s a ki az izenetett vitte, senki sem volt más, mint az a fehér személy, a kit az éjjel a piaczon elfogtak, épen az én házam, a Thurzó-palota, Korponayné szállása kapujában. – Minderről bizonyosat fogunk tudni negyvennyolcz óra alatt. – És ha Korponay szerencsésen visszakerül, végrehajtva a rábizott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett más ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja levágatik s maga a városból kitiltatik. De hogy ha Korponay járása meghiusul, ha oda vész a jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az elfogott leány áruló volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a vesztőhelyen eltemetve!
Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre magasabbá lenni; míg a kurucz tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.
– És mivelhogy én apa vagyok, folytatá Fabriczius, s ő nekem egyetlen leányom: nehogy azokból a rossz szellemekből, a mik az ember szivében lakoznak, előjöhessen egy, a mikor nincs zárva az ajtó, s még rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, a mit a város, a haza, és a becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet oszszak ott, a hol sujtani kell, azért kivánom azt, hogy a vaskalit zárának kulcsai ne álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, a kinek a szive talán érzékeny, talán megvesztegethető, hanem kegyelmednél, a ki a felséges fejedelemnek híve, s tudni fogja kötelességét. Kegyelmed látott már sokaktól és nagyoktól megsiratott fejeket a porba gördülni. Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét levágták, azért, mert áruló lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy ősz anyját, ifju feleségét, apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet. – Jól tette. Aczélszíve volt. – No hát tartsa meg ezt az aczélszivet majd akkor is, hogyha engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért; mondja nekem is azt, a mit azoknak mondott: «az áruló számára Istennél sincs kegyelem!»
Azzal visszaadta a vaskalit kulcsait a főparancsnoknak.
Andrássy a keblébe dugta azokat s maga elé dörmögé:
– No ez bolond egy história.
Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész vidékre: Korponay János merész vállalatához jó szövetséges társ. A főpiaczon karéjban felállított kurucz lovasok első sora, csak mint árnykép tűnik elő a vastag levegőből, s hogy még jobban hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak dobogása sem hallatszik, a patkóikra kalapdarabok vannak kötve, a mi a léptek hangját tompítja.
Csak a piacz közepén lobogó őrtűz vet a ködben világot, mintha tengert világítana meg, s annak a lobogványánál tünnek elő a Ketterhäuschen rácsvonalai, s az előttük ácsorgó egy pár alabárdos.
A város népe még jócskán alszik. (Sylveszter-éj után soká szokott reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.
Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán felébredtek. Az egyik ablak kinyilik, s valami fehérszemély kihajol rajta s a portörülgető ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendőt lobogtat. Kinek? Ebben a ködben.
Azután egy csengő hang dalra gyújt a szobában, a hogy cselédek szokták dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy valamelyik a kurucz legények közül meghallja?
Igaz. Azt a híres szvihrovrai nótát énekli, a mit majd az utókor Rákóczy-nótának fog nevezni.
Ismerik is egynéhány versét a kuruczok, még a tótok és németek is.