Egy pár lovas úgy csendesen utána is dalolja a nótát.

A Ketterhäuschen közepén gunnyasztó alak pedig felüti e dalra a fejét, mintha arra figyelne.

Egyszer aztán egy ilyen vers következik:

– Ugyan jó kedve van Korponayné asszonyom belső frajjának! mondogatják a huszárok. A bezárt nőalak a kalitban ismét visszahajtja a fejét a zuzmarától fehér szalmára.

Az énekes cseléd aztán beteszi az ablakot; biz azt most jó nem tartani sokáig nyitva, mert bemegy a köd.

A lovas ködalakok sora előtt pedig egy lovag léptet végig, a ki parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a kantárját a kisérő lovásznak adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.

Könnyű kitalálni kapitányi rangjáról, hogy az Korponay János.

Fiatal, huszonhat éves férfi, közép termetű; a vállára vetve prémes kaczagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a századosi jelvény, két sastoll a főstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké kócsag. Az arczából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza fehér a zuzmarától, csak az erős sasorráról ismerni rá.

Korponay boszusan tekint szét a kapu alatt, a mint azt nyitva találja, de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad a lépcsőkön, s a ködös félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi szolgálattevő cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba, neveket, czímeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! palotás! ajtónálló! toportyánféreg! merre vagytok? – Nincs ott senki. «Hej! Pelárgus!» kiált egy benyílóba. Onnan sem jön válasz. Utoljára elszánja magát, hogy benyisson az asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy zajt ne költsön. Ott éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy az ágy üres, csak a kihúzóágyban alszik magában a kis fiu.

Tovább megy. Benyit a szolgálók ágyasházába, a mi az úrnő szobájából nyilik. Ott sem talál sem élő, sem alvó lelket.

Ezzel a szobával szomszédos a konyha. Ott legalább valami hang jelzi, hogy ember van ébren, valami reszelő, kerepelő hang.

Oda is benyit. Az első perczre elveszi a szemefényét a nagy világosság: a tűzhelyen hatalmas farakás lángol nagy lobogva. A tűzhely padkáján pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete abaposztó öltözetben, a ki két térde között egy furfangos szelenczét szorongat, a minek felül tekerője vagyon. A tudósok úgy hivják, hogy kávéőrlő malom. Az csinálja azt a sajátságos reszelő kereplést.

– Hát te öcsém, Pelárgus, mi az ördögöt csinálsz itt a konyhában?

S egyúttal gyanuteljes oldaltekintetet vet a kérdező a konyha tulsó végén álló nőalakra, a ki könyökön felül felgyűrt ingujjakkal, a feje piros kendővel átkötve, derekán kétszél köténynyel, látszik valami konyhaművészettel foglalkozni, a mi abban kulminál, hogy egy vastagra kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni látszik vele a tűzről pattant menyecske.

– Kávét őrlök, a hogy látja kegyelmed; felel a fiatal ember.

– Furcsa hivatal! jegyzi meg rá a kapitány. Hát a feleségem hol van?

Erre hangos kaczaj támad a munkában levő menyecske részéről.

– Oh, te golyhó! Hát nem látsz?

Akkor néz oda jobban Korponay, ez biz az ő felesége.

A következő szava aztán nem is lehet más, mint hogy odalépjen hozzá, s a tűztől piros arczára egy csattanó csókot nyomjon.

Nagyot sikolt rá az asszony.

– Jaj te! Eredj vele! Csupa jégcsap a bajuszod!

Az bizony nem jut az eszébe az embernek, mikor ilyen véletlenül kerül össze a feleségével.

A míg Korponay a zuzmarás bajuszát törülgeti, még egyszer széttekint maga körűl; ez bizony konyha, az ott tűzhely; ez itt Pelárgus, a ki kávét őröl, az meg a szép Korponayné, a ki tésztát szaggat.

– De hát mit csináltok ti itten? kérdi álmélkodva.

– Én boszorkánypogácsát, Pelárgus pedig kemenczét fűt, kávét őröl, s azalatt vigyáz a tejre, hogy ki ne fusson a lábasból.

– Nem értem! Mi ez? Hát a cselédség?

– Cselédség? Galambom, az nincs. Az istállóban van egy kocsis. Idefenn pedig mi magunk ketten, Pelárgussal.

– Hát hová lettek?

– Beálltak katonának.

– No de ne tréfálj.

– Vigyázzon kegyelmed, fel ne lökje azt a tepsit, a mi már tele van pogácsával. Ha kisül, maga is kap belőle az útra.

– No, de hát mit értsek én ebből?

– Igen egyszerű a dolog, kedvesem. A tanács azt a rendeletet adta ki, hogy az ostrom ideje alatt minden haszontalan kenyérpusztitónak ki kell takarodni a városból, a ki katonának be nem akar állni. Tökéletes igaza van a tanácsnak. Ezt régen el kellett volna rendelni. A rendelet szerint főstrázsamesternének lehet tartani négy férfi szolgát, kapitánynénak csak kettőt. Többnek a számára nem adnak a mészárszékben húst. Én csak kapitányné vagyok. Választanom kellett. A két férfi, a kiket leginkább nem nélkülözhetek, a kocsis, a ki lovaimról, s a præfectus, a ki fiacskámról gondoskodik; a többit szélnek eresztettem. S minthogy az éjjel a belső frajomat is elfogták az utczán, tehát magam gyürkőztem neki, s beálltam szakácsnénak. Oh, egy magyar asszony nem akad fel ilyen állapotban.

– De hisz én az imént egy fehércselédet hallottam itt énekelni az ablakban, a ki a porozóruhát kiverte.

– Hát az a fehércseléd is én voltam.

– De hisz ez infámisság!

– Mit? Én tőlem infámisság?

– Nem tőled, hanem a magistratustól. Egy Korponay Jánosnét ilyen helyzetbe hozni! Ezt nem türöm.

A nő engesztelően lépett hozzá, két kezét hátratartva (azok lisztesek, sőt tésztásak voltak, nem akarta velük a nyalka mundért bekeverni):

– Ne csörtessen kegyelmed. Nincs semmi baj. Háborúban vagyunk, most semmin sem szabad kényeskedni. Hát kegyelmed hányszor süti meg a maga ebédjét az őrtűz mellett, künn a mezőn? Ha rákerül a sor, az egész ezred számára sütök-főzök, s nem leszek rosszabb tőle. Látja, milyen jó kedvem van. No, ne haragudjék! Csókoljon meg.

S azzal csábítón mosolyogva nyújtá oda összecsücsörített cseresznyeajkait, de csak azért, hogy csalfa negéddel hiuvá tegye a kínált csókot, egyszerre félrekapva a fejét:

– Eh! Hisz kegyelmed pálinkát ivott! Juj! Ne csókoljon meg!

S undorodva takarta el a kezével a száját.

Aztán toporzékolva fordult Pelárgushoz, azon töltve ki a haragját.

– Ugyan! Pelárgus uram! Ne forgassa olyan sebesen azt a kávédarálót, hiszen kirontja vele a masinának a fogait!

S azzal kikapva kezéből a kávédarálót, maga leült vele a kis konyhazsámolyra s a térdei közé fogva a gépet, szakértő kézzel fogott hozzá a munkához; aztán, nehogy az a hosszú termetével előtte álló ifjú munka nélkül maradjon, sebesen elmondá neki az utasításokat.

– No, csak frissen! Ne bámuljon kegyelmed engemet, hanem fogja azt az összekötött kácsatollat, ott az ibrikben a tojássárgája, kenje meg vele a pogácsáknak a hátát; ha meglesz, tegye fel a háromlábra; ott a vas födél, takarja be; alul-felül tegyen rá parázst. Egymásután! Kegyelmed meg, kapitány uram, rázza le a kaczagányáról a havat, s aztán üljön le ide mellém; szorítok egy kis helyet a lóczácskán, míg a pogácsa kisül. Hát, hol járt kegyelmed, hogy annyi ideje nem láttam?

Korponay boszusan csapta le a kalapját a térdére.

– Hol jártam volna? Szénát, szalmát requirálni jártam. Az a lovas kapitánynak az élete. «Csiripeljétek körül az ellenséget!» ez az utasítás. Éjjel mindig nyeregben, nappal mindig lesben. A kijáró kutyának külömb az állapotja, mint egy kurucz lovas kapitánynak. A míg a hajdutiszt idebenn dombéroz, kártyázik, menyecskét ölelget, addig ő odakinn a bokrokat zörgeti, s a farkasoknak segít üvölteni. – De tudom Istenem, hogy nem soká leszek én már kurucz lovas hadnagy.

A nő egyszerre abba hagyta a kávédarálást s gyorsan a férj vállára tevé kezét.

– Mit mondasz? Hát mi lesz kegyelmed?

– Hát a mai utamból vagy úgy térek vissza, mint holt ember, vagy úgy, mint főstrázsamester.

A nő nagyot tapsolt erre a két szóra. Melyikre? vagy «halott», vagy «főstrázsamester».

– Hát micsoda útra megy most kegyelmed, hogy annak olyan nagy a díja?

– Azt nem szabad megmondanom.

– Még nekem sem?

– Senkinek sem.

– No, csak úgy súgva. Hogy senki se hallja. Bizony Isten, senkinek sem mondom el. No, mondja meg! Adok magának egy szép csókot. Egy egész, kerek, igazi csókot.

Azzal a két kezének hüvelyk- és mutatóujja hegyével megcsipte a férje két piros orczáját, a hogy a «csóka csípi a fiát» s közel vitte hozzá a tündérmosolygású ajkait.

– Nem lehet, angyalom.

Akkor aztán pofon legyintette gyengén, s megint ölébe kapva a kávédarálót, hátat fordított neki s addig-addig tolta le maga mellől a kis zsámolyról, míg annak, helyet vesztve, fel kellett állni mellőle.

– Menj! Haragszom.

– Úgy is megyek, s ha haragszol, azt nagyon jól teszed. Haragos asszony urának jól fog a kardja.

Most aztán egyszerre ledobta a földre az egész kávédarálót az asszony s felugrott hevesen és egész indulattal odaveté magát a férje nyakába; két meztelen karjával odaszorítva a fejét magához.

– Hát mégis csak kimondtad: verekedni indulsz! Te csatába mégy most!

– Hát bizony, édesem, engem nem igen küldenek diót kopácsolni; mindennap ott járok, a hol a vasat, meg az ólmot osztogatják. De hát eddig nem vágták le, ezután sem vágják le a fejemet.

– De én nem akarom, hogy semmidet is levágják! se a kezedet, se a kis ujjadat, semmi porczikádat.

S egyik kezét a másik után eldugdosta az urának az átalkötő selyem nagy kendője alá.

A kapitány nevetett rajta.

– Hát hiszen megjövök egy darabban, ne félj. Csak egy nagyobb kémszemlészetről van szó. Gyerekjáték, tréfadolog.

– Hát akkor mit beszéltél nekem főstrázsamesterségről?

– Az már megvan. Itt van a generális kezében. Nemcsak az, hanem még más is. A fejedelem donatiója a sztropkói uradalomra, a mit Ocskay Lászlótól elkoboztak. Szép birtok! Hanem hát annak, a ki azt megszerzi, meg is kell adni az árát.

– Micsoda árát?

– Ugyanazt az árát, a min Ocskay vette.

– S ő mennyin vette?

Korponay a kardmarkolatára ütött.

– Itt van az ára az oldalamon.

– Ő kardcsapásokkal fizetett meg érte?

– Hát én nekem is azzal kell megfizetnem. Ne mondja a világ, hogy Korponay János azért kapott rangot és nagy birtokot, mert a felesége szép asszony.

– Te féltékeny vagy?

– Nem vagyok az, az Isten látja lelkemet. Sokkal többre becsülöm a nőmet is, magamat is, mint hogy megengedném, hogy egy rossz álmom is legyen erről. Hanem a világ rossz. S a rosszat hamar hiszi.

– Akarod, hogy itt hagyjak mindent, s hazamenjek veled, apád birtokára gazdasszonykodni?

– Ha nem volna az a kis fiu ott a bölcsőben, bizony nem mondanék nemet. De hát arról – tudod, hogy miket álmodoztunk.

A nő arcza e szóknál egyszerre átmelegült. Az igaz érzés a legdrágább szépítőszer. S ez igaz volt. Talán ez az «egy».

– Úgy-e? neki nagy emberré kell lenni? suttogá forró lihegéssel. Hatalmas úr lesz belőle valaha?

Kaczagott ennek a gondolatnak!

S aztán egész öntudattal markolászta végig férje karjait, azokat az aczélizmokat, a mikre gyermekének dicső jövendője van bizva, mintha tudakolná, megbirja-e, a mit elvállalt? S többé nem marasztotta, nem kisértgette lágyító beszéddel. Tolta előre: eredj!

– Nem csókolod-e meg, mielőtt erre a nagy útra mennél?

– Nem. Babonás vagyok. Csatába menő katonának kis gyermeket megcsókolni nem jó. Bizonyosan sebet kap. Csókold te, helyettem is, meg érettem is. Mondd meg neki, hogy majd nemsokára megjön az apja, s hoz neki czifra bábot, aranyos lovat.

– Mikor hiszed, hogy visszajösz?

– Ha Isten megtart s kedvez a jó szerencse, holnap visszakerülök. Akár hamarább jövök, akár később, az baj lesz.

– Csak épen jöjj meg, semmi baj sem lesz.

– Isten hozzád, édesem, sietek a csapatjaimhoz; jó útat kell tennünk, míg a ködben tart. – Az ajtókat mind nyitva találtam, senki sincs a szobákban. Jöjj le, Pelárgus és zárd be utánam a grádicsajtót. Aztán, Pelárgus: rád bizom az asszonyomat, jól gondját viseld.

A férj és feleség megölelték egymást, s azzal Korponay eltávozott, Pelárgus a lépcsőig kisérte, s ott bezárta utána az ajtót. Korponaynak csak odakinn az utczán jutott eszébe, hogy «a bizony!» hát abból a hires boszorkánypogácsából, a mit a felesége készített, ő egy fiát sem kapott. De hogy az asszony is el tudja ezt feledni. Pedig útravaló az. De hát kinek a számára készítették azt útravalónak, ha ő róla megfeledkeztek?

Bizony másnak! De azon ő hiába töri a fejét, hogy kinek.

Nemsokára eltünt a köd fátyolába a lovas hadsor árnyékképe, a piaczon csak az őrtűz lobogott, a Ketterhäuschen árnyékát szórva jobbra-balra a hulló zuzmarás levegőben. A nap, mint egy nagy rézlibertás, függött fénytelenül a szürke égen.

Pelárgus visszatért a konyhába.

Ez a fiatal ember egy előkelő patricius család ivadéka volt a Szepességről. Még alig húsz éves. Rajongó kedély, tele költői hajlamokkal; csupa szív.

Már tizenhat éves korában követte a szabadságharcz táborát, s gyönge, nyúlánk testalkata mellett az egész hadjárat minden viszontagságait viselte kitartással. A testi erőt pótolta nála a lélek. – Gyakran látták őt a vesztett csatákban felragadni az eldobott zászlót, s az újra összeszedett csapatokkal az ellenségre rohanni. Ő maga aligha tudott volna egy vértet átlikasztani a kopjájával, de azért elől rohant a veszedelembe. S aztán, mikor vége volt a csatának, ő versbe szedte a hősök viselt dolgait, s énekelte, declamálta azokat az őrtűz mellett, ha egy helyen megunták, odább ment, újra kezdte.

A muzulmán hadzsi nem hisz oly fanatikus odaadással a Mahomed paradicsomában, mint Pelárgus a magyar szabadságharcz végdiadalában. Akárhogy következnek egymásra a borús fellegek, a vége mégis az lesz, hogy kisüt teljes fényében a nap.

Mikor a hadjárat kóborlásai közben összehozta a sors Pelárgust Korponaynéval, őtet is elkapta ez a bűbájos planéta s drabantjává tette, mint Klimius Miklós holdja a közelébe tévedt földi testeket.

Hogy valami czímet találjon a közelében maradásnak, beállt a házához, a kis gyermeke nevelőjének.

Aztán lett mindenes a háznál.

Sokat nevettek rajta – s ő azt is hálával fogadta.

A kik Rákóczy hivei voltak, azokat mind kis isteneknek tartotta; a labancz pártiakat ellenben szarvas ördögöknek.

Korponaynét úgy imádta, mint egy szentet.

Mindenre jó volt a szegény Pelargus. Akár az asszonyának az aranyhimzésben segíteni tűvel, akár az urának ellenségverésben segíteni karddal, akár pépet főzni a gyermek számára, akár ellenségmegszállta falut felgyujtani, izenetet vinni ellenséges táboron keresztül, a miért ha elfogják, bizony felakasztják, vagy verseket irni ideál képekhez: az neki egyforma munka, nem: gyönyörüség volt, csak azzal a különbséggel, hogy egyiknél az ő arcza még holdvilágosabb lett, a másiknál pedig kigyulladt; ugyanazok a nagy világoskék szemek, a mik egy költemény elszavalásánál, egy érzékenyen végződő mesénél olyan hamar könybe lábadának, szikrákat tudnak szórni, mikor a csatában a bátrakat lelkesíté, a gyávákat szidta; ha pedig egyszer a verekedésbe beledühödött, akkor nem lehetett ráismerni: őrült volt, minden arczvonása eltorzult, ütött, vágott, harapott, míg a lélekzete ki nem fogyott.

Ha megdicsérték, elpirult, mint egy szüzleány, ha kigúnyolták, sírt.

Hogy az ajtók zárásából visszatért a konyhába megint Pelargus, hej de megijedt! A tej kifutott, csak úgy süstörgött tőle a parázs. Az urasszony sem volt a konyhában. Nosza sietett hirtelen elkapni a lábost a tűzről; a forró nyelével mind összeégette a tenyerét, nem bánta, csak a százszorszép urnő meg ne haragudjék érte. Sietett a kávét is odatenni a tűzhöz az ibrikben, a míg az felforr, kiszedte a tepsiből a kisült pogácsákat, tányérra kirakta, egy párnak odasült a feneke, mert nem jól volt a tepsi kikenve; ej de jó, hogy az asszony nincs most itten, majd mérgelődnék érte. Azután, mikor a kávé is elfőtte a habját s megüllepedett, leszürte azt szépen az ezüst kannácskába, a másikba a tejet öntötte, nádmézet aprózott; a pogácsákból pyramist rakott egy tányérkába s mindezt egy nagy réztálczára téve, bevitte az urnő belső szobájába.

Tudta jól, hogy ez az ő kötelessége; azt is tudta, hogy az urnőnek most más dolga van. Meg sem lepte az a látvány, a mivel az foglalkozott. A kis fiát öltöztette. Csakhogy leányruhába öltöztette. A kicsike eleget petyegett: «hát már, édes, én ezután leány leszek?»

– Maskarába mentek, kicsikém, a Pelárgussal.

Annak aztán nagyon örült a kis fiu, hogy ők maskarába mennek.

– A Pelárgus is maskara lesz? Milyen maskara lesz?

– Majd meglátod.

– De nem ijeszt meg?

– Aztán elmentek szánkázni.

– Óh, az jó lesz! Csörgős szánkán? Hová megyünk?

– A nagyapához. A hol az a sok tengeri nyul van.

– Az én nyulam is ott van! Az a fekete, veres szemü.

– No most szépen imádkozzál: azután megiszod a kávécskádat.

– Elébb innám én azt a kávét; Istenke nem éhes, de én az vagyok.

Pelárgus már el is készítette neki a kávéját s odaültette a kis leány-fiut az asztalhoz s eléje tette a csészét.

– Otthon a nagyapánál a régi csészémet is megkapom, ugy-e?

– Meg, kedveském, ugy-e az milyen szép csésze?

– Szép! szép! De nagy! nagy!

Ezért a szóért összecsókolta az anyja a kis fiut. A szeme csupa köny lett utána.

A mig a gyermek reggelizett, a nő hátravonult Pelárgussal a szoba mélyébe.

– Látod, Pelárgus, hogy igazat mondtam?

– Azt gondolja kegyelmed?

– Nem gondolom: bizonyosan tudom. Uriás küldetése ez bizonynyal. Te látod, hogy hullanak le a levelek egymás után a fáról. Elhagyogatják a hivei a fejedelmet egymás után, a mint a sorsa balra fordul. Az én uram még erősen áll, hát letépik. Te tudod jól, hogy Czelder Orbán a császári generálishoz ment küldetésbe.

– Tudom. A védőrsereg szabad kivonulása s a város capitulatiója felől alkudozni. Hanem azt is tudom, hogy ez az alkudozás nem egyébért lett megkezdve Andrássy generális által, mint hogy két napi fegyverszünet legyen nyerve a számunkra, mely idő alatt azt az élelmi szert és puskaport, a mit Fabriczius biró a határon átszállított, az innen eléje vonuló lovasság belophatja a városba.

– S gondolod, hogy csak azért ment oda Czelder Orbán Löffelholtzhoz?

– Ha komolyan akarna Andrássy a capitulatióra gondolni, akkor nem küldte volna hozzá Czeldert, a legkeményebb kuruczvezért s nem szabott volna olyan békefeltételeket, a miknek az elfogadása képtelenség.

– S mik azok a feltételek?

– Én ugyan hitszegést követek el, ha kibeszélem, a mi lelkemre kötött titok; de kegyelmed előtt olyan vagyok, mintha üvegből volnék: ha rám néz, keresztül lát rajtam, ha rám üt, összetör. – Tehát a katonai capitulatión kivül, a mi a legteljesebb becsület föltételeihez van kötve, még a következők vannak Löffelholtz elé terjesztve. Minden főtisztnek, a ki az ittlevő kurucz seregből a császáriba átlépni akar, ugyanott az itten viselt rangjánál egy fokkal magasabb adassék: a főstrázsamester ezredesi, a generalis brigadérosi rangot kapjon. Azután a másik föltétel ez: a kinek Rákóczy Ferencz fejedelem valamely birtokra donatiót adott, ugyanabban a császár által is megerősíttessék.

– Ezért súgnak-búgnak hát a tisztek úgy egymás között. Szegény Jánosomnak is azért támadt egyszerre olyan nagy verekedő kedve! De hát ezt én mind előbb tudtam mint te. Nyugtasd meg a lelkedet: nem te árultad el ezt a titkot előttem először. Ez vett rá, hogy arra kérjelek, a mit nekem megigértél.

– Hogy a kis fiucskát elvigyem innen a nagyatyjához.

– Lásd! én már többet is tudok. Nekem arról is értesülésem van, hogy a császáriak ezeket a föltételeket készek aláirni, s hogy Löffelholtz fel van hatalmazva ilyen ajánlatokat készséggel fogadni. Lőcse város birtoka rendkivül fontos a császáriakra nézve. Ezzel az egész Szepesség be van hódítva. Itt van a fejedelemnek a második ágyuöntödéje, hadifelszerelése, pénzverő mühelye és a legrajongóbb hűségü német hivei. A mint a lőcseiek beadták a derekukat, a mi német van a kurucz táborban, az mind utánuk esik. A ki Lőcsét császári kézre keríti, az nem kérhet olyan nagy jutalmat, a mit meg ne kapjon. Az idebenn levő kuruczok fejei már tudják jól, hogy ők nem a fejedelemért, nem a nemzeti ügyért harczolnak többé: hanem csak az előmenetelükért. Hanem én keresztet vonok a számításaikon keresztül.

A nő szeme olyan csodálatosan villámlott e szónál.

– Mit tesz kegyelmed?

– Olyan dolgot, a mihez nem kell ez a gyermek itt a közelemben.

– Én sem?

– Te meg épen nem.

Azzal hevesen megragadta a fiatal embernek a kezét s ezt sugá a fülébe:

– Elküldték az uramat, hogy ott hagyják veszni, mint Uriást! De vigyázzanak magukra, hogy Bethsabé helyett Judithra ne találjanak bennem.

Pelárgusnak az egész teste végig ludbőrzött. Ő értette e mondás fenyegető rejtélyét.

– Most nincs fecsegésre való idő, – mondá az urnő; neked sietned kell, hogy a fegyverszünet határideje alatt az ellenség zárvonalán átjuss. – A mi ezután történni fog, annak majd hirét hallod az atyámnál. Neki csak annyit mondj, hogy a leánya jól emlékezik rá, hogy Rozgonyi Cziczelle az ő ős anyja volt.

Pelargus arcza egészen felmagasztosult e névre. «Rozgonyi Cziczelle!» Az a hősi asszony, a ki a férfiakat csatába vezeti, a ki a fejedelmét a vesztett ütközetből kiszabadítja. Versbe foglalta ő ezt régen, szép alexandrinusokba. Éppen ilyen alaknak van abban leirva a dicső teremtés, mint a ki itt most előtte áll, magas, délczeg és karcsu; orczáin rózsagödröcskék, homlokán méltóság, ajkain csáb, szemei hol kékek hol kékebbek, néha csaknem feketék; örvények, a miknek a fenekén tűz lángol; néha meg zöldek, a hogy mosolyog, csábít, vagy haragszik, a haja meg a sáfránynyal vetekedő sárga. – Ezt hibának is vette minden ember a versében, hogy tudott hősnőnek, magyar nőnek sáfránysárga hajat adni? de hát ő ezt választotta; azt hitte, hogy nem is találják ki, miért?

Lehajolt megcsókolni a kezét.

«Rozgonyi Cziczelle!… Miért nem lehetek én Cserni Száva?»

(Ezt meg a saját személye ideáljának választotta Pelargus a történelmi mondakörből.)

– Nem, fiam! Neked más feladatod van. Most öltözzél át gyorsan: aztán siess az utadra!

Pelargus többet tudott az elégnél. A költői lélek divinál.

Az alatt is a balladájának egyes mondásait szavalta, a mig az urnője felöltözteté. Annak volt ez a dolga. Mert Pelargusnak asszonyruhát kellett magára venni. Illett az az ő sima arczához. Korponayné maga kapcsolta össze a tulipiros százránczu viganót, hozzá a csattos virágos mellénykét, a dudoros ingujjakkal, a fejét bekötötte előbb csipkés főkötővel, azt azután még letakarta fehér patyolat kendővel, elől a homlokát a szemöldökéig, alul az állát az ajkáig elburkolva vele; a piros csizmát maga is fel tudta huzni.

Úgy, hogy mikor a kis benyilóból előkerült Korponayné Pelárgussal, a kis urfi elkiáltotta magát.

– Nini, a Zsuzsi itthon van már!

– Jól van, kis fiacskám! mondá az urnő, megcsókolgatva a fiucska orczáit; csak nevezd Zsuzsinak az egész uton Pelárgus bácsit.

– Hát ez a Pelárgus? Jaj de szép maskara!

A gyermek elkezdett kaczagni, vége hossza nem volt a nevetésnek. Még akkor is nevetett, a mikor az anyja elbucsuzott tőle. Eszébe sem jutott neki a sirás.

Korponayné németül beszélt Pelargussal, hogy a gyermek ne értse.

– Vigyázz a gyémántomra az uton, Pelargus. Rajtad kivül nincs az a teremtése az Istennek, a kire rábiznám. Tudod, hogy ez az életem! Jól betakargasd a bundába az uton. Felirtam a számodra, hol szállj meg utközben. Mély beszédbe ne eredj senkivel. Azt mondd, csak tótul tudsz. A gyermekkel is tótul beszélj s Marinkának nevezd. – Ne sokat bucsuzzunk. Azt nem szeretem. Talán még látjuk egymást.

Azzal ölébe adta Pelargusnak a gyermeket, vállára kerítette a nagy déczbundát, utánuk vitte a pálinkával telt kulacsot s az elemozsiás tarisznyát egész a kapuig. (Ezeknek a számára lett sütve az a pogácsa.) A kapuban aztán mindent a kezébe adott Pelargusnak, a mi az utra való, s mikor elmentek, csak egy kis hézagot hagyott a nyilt ajtó mellett, hogy utánuk nézzen. Messze kellett nekik menniök, hogy a rájuk váró szánig eljussanak. Annak nem volt szabad a Thurzó ház elé állni, ne lássa az egész piacz, hogy itt ülnek fel.

Mikor aztán eltüntek a szeme elől, az urnő nem ment fel a lakosztályába, hanem betért a földszinti pitvarba, a hol a cselédek laktak elébb. Ott most üres volt minden szoba.

XI. FEJEZET.
A DÜLŐ RÁCS SZABADALMA; MEG A SÁNTA DOCTOR.

§. 23. (Statutorum.)

«Ha egy fehérszemély az ablakot kinyitja, a végett, hogy azon kikönyököljön és az ablaka alatt megálló férfiszemélylyel hivalkodjék, jövő urnapján a főtemplom kapujában istentisztelet alatt ekklézsiát kövessen».

«§. 24. Kivéve, hogyha az ablakon dülőrács vagyon».

Mert ez a dülő-rács olyan egészen paragraphusformára lefelé kiöblösülő, vaspálczákból és lakatosmű czikornyákból készült valóságos félkalitka, a mi arra a czélra szolgál, hogy az ablakba kikönyökölő az utczára kinézhessen, és mégis vasrács alatt legyen őrizve, a mi által a jó erkölcsnek és az illedelemnek teljesen elég van téve.

A Thurzó-háznak a földszinti ablakai ilyen kiülő vaskalitkákkal voltak ellátva. Ez ablakok különben is olyan magasan estek, hogy gyalogjáró nem igen értekezhetett volna az ablakban levővel, nyakmeredés nélkül. Itt csak lóhátról lehetett társalogni.

Éppen ilyen értekezéshez alkalmatos lovas ur az, a ki a megyeház felől közeledik, rézsut a piaczon keresztül. Öltözete, arcza, modora tanusítja, hogy franczia gavallér, tollas háromszegletü kalapja alól fekete allonge paróka omlik alá, simára borotvált arczát körülrámázva. Arcza fehér és piros, a borotvált helyeken ultramarinkék, kicsiny bajusza, hegyes ajkszakálla szénfekete. Az a gyanus fiatalság az arczán, a mit azzal csufolnak, hogy «örök»; csak a megduplázott toka bizonyítja, hogy ez a fiatalság már a második stadiumát éli.

Ez az ur a szép Belleville lovag, veszedelme az asszonyi nemnek, nagy szívrabló: ez az életpályája. Mellékes foglalatosságára nézve mérnökkari főtiszt a kurucz hadseregnél. A versaillesi udvar által is azért lett erre a provinciára kiszemelve, mert XIV. Lajos udvaránál már nem lehetett a kalandos magaviseletét a sok botrány miatt eltürni, – a mivel pedig sok van mondva. A király egyszer arra fakadt, hogy «ez a Belleville még valamikor a becsületét is el fogja szerelmeskedni». Elküldték aztán Rákóczyhoz, annak nagy szüksége volt mérnökkari tisztre.

Belleville itt sem változtatta az asszonyok iránti nézeteit, a miket ezzel a corollariummal fejezett ki, «hét eset közül egyben pofon ütnek és kidobnak, de hatban sikerül». Ez a theorema Magyarországon is alkalmazható volt, azzal a kis külömbséggel, hogy hét eset közül hatban dobják ki az embert az ajtón, de egyben mégis sikerül. Így is jó.

Már akkor, midőn Belleville szokott ablakparádéját végezni kilovagolt, nagy gyülevész állta körül a Ketterhäuschent. A pellengérkalitba bezárt leányt körülfogta a kofa nép, mindenféle csufsággal elhalmozták, hólabdákkal hajigálták, pálczákkal szurkálták, a két szál alabárdos nem győzte a csőcseléket távol tartani tőle.

A franczia főtiszt odarugtatott a nép közé s szidta a féktelen hadat francziául. Abból azok nem értettek semmit. A mig a lovával közöttük toporzékolt, addig szétzüllöttek, de a mint odább ment, megint csak összeröffentek s folytatták az arczátlankodást.

A lovag pedig, miután gavalléri kötelességének eleget tett, egy bántalmazott hölgynek öt percznyi könnyebbülést szerezve, ment a dolga után.

Az volt a dolga, hogy Korponayné földszinti legszélső ablaka előtt a lovát toporzékoltassa.

Erre megnyilik az az ablak s az ablakkosárban megjelenik a «coeur dame».

Gyönyörüen van idomározva a lovag paripája (mint a német mondja: «an den Mann dressirt».) Ha valakit közelíteni lát, rugni, vágni készül, a falnak szorítja, hogy minden őgyelgő inkább messze kikerüli, mint hogy hallgatózzék.

A társalgás külömben is francziául folyik s azt Lőcsén nem értik.

– Szegény kis leány! – mond Belleville. – Kár érte, hogy így kínozzák.

– Jó neki ottan, – mond az urnő.

(Jó neki ottan! Pedig hiszen ő dalolta azt a vigasztaló nótát hozzá.)

Belleville lovag azt hiszi, hogy ő felfogta ennek a különös mondatnak az értelmét.

– Ez volt az utolsó a háznál? – kérdi mosolyogva.

– Nem. Az utolsó volt Pelargus a gyermekkel, azokat most eresztettem utnak.

– Ez igazán jól volt rendezve. A cselédeket elkergeti a magistratus, a belső frajt elfogja az éjjeli őrjárat, a férjet kémszemlészetre küldi a generalis, a maradékot kidobjuk magunk az ablakon.

Ezen mind a ketten egyszerre nevettek.

– De még hátra van egy, – mondá a hölgy, folyvást széttekintgetve lesbenálló szemeivel. – A sánta doctor rendesen be szokott hozzám látogatni, este nyolcz órakor s ott ül és tart szóval, míg el nem alszom.

– Ő itt lakik a házban?

– Igen, a hátulsó lakosztályban, a mely a Fabriczius családé, a minek a bástyautczára nyilik az ajtaja. Ők azon járnak be, s az én lakosztályom az övékétől vasrácscsal van elkülönítve. Néha éjfélig is ott ül nálam az öreg s igen széles tudománynyal rövidíti az időmet. Ma megszöktetem az első óranegyedben.

– Hogyan?

– Az meg az én tudományom. Minden más látogatót ki lehet zárni azzal a szóval, hogy beteg vagyok, de orvost nem. Másért is szükségem van a recipéjére.

– És az én epigrammomra? kérdé a lovag.

Erre felpattant a hölgy.

– Az egy szemtelenség!

– De hizelgő szemtelenség.

– Köszönöm. Azt mondja el az epigramm, hogy minden nemzetbeli nőnek a szerelmét mivel lehet elnyerni? végül a magyar nő marad: ezt megnyeri az «occasio bona». (A jó alkalom.)

– No, és az occasio bona, az itt van.

– Az igaz, hogy itt van.

– És így kapitulál a vár?

– Ostrom nélkül nem.

– Az approchok már a bástyák alatt vannak.

– De még az akna nincs felrobbantva.

– Aphorisma ez? madame!

– Ön tudja, hogy nem az, monseigneur.

– De az ördögbe is, mi szüksége van önnek, ilyen bizonyítványára a hódolatomnak?

– Azt csak mi tudjuk ketten: én meg az ördög.

– Nem lehetek én a harmadik a szövetségben?

– Hiszen mikor ön közelít hozzám, úgy is mindig ott van az a harmadik is.

– De mondja meg mégis, mért szab ön nekem ilyen nehéz föltételt?

– Ha nehéz, ne tegye meg.

– Választ kérek.

– Hogy ezt magától nem találja ki! Hát nem veszi ön észre, hogy itt minden ablakban egy Argus ül, a ki erre a házra vigyáz, a miben én lakom. Egy galamb nem szállhat az ablakomra, hogy meg ne tudakolnák, nem volt-e postagalamb? Én mindent koczkára teszek! Őrültség volt tőlem önnek az első szavára is rögtön «nem»-et nem mondanom. De még az utolsónál jókor van mondanom.

– Ön tehát nem tréfál, madame?

– Ilyen hidegben nem szoktam. Nézze csak ön, a Heinrik ház rundellájából perspektivával néznek ide ránk. Én visszahúzódom, beteszem az ablakot.

– Kérem, maradjon. Hiszen hagyok magammal beszélni. Tehát mi az ön kivánsága? Csakugyan az-e?

A nő vállai vonaglottak a kaczagástól.

– «Occasio bona». Ön ismertette meg velem ezt a szót. Csak «Occasio bona». Egy olyan alkalmas óra a mikor az egész világnak, ha millió szeme volna is, mind egy pont felé fordulna, s senkinek sem jutna eszébe, hogy én is vagyok a világon. Hát mibe kerül ez önnek? Csak annyiba, mintha pipára gyujtana.

– Ezer mennykő! szép kis pipára gyujtás!

– Én bizony nem tudom, hogy mi nagy külömbség volna közötte. Vagy talán nem bizik a franczia szív magához?

– Mit nem bizik a franczia szív magához?

– Hogy egy olyan órában, a mikor minden ember elvesztette a szivét, ő a helyén meg tud állni? Hogy a mikor az egész világ jajgat, imádkozik, a harangokat félreverik, dobolnak, üvöltenek, akkor ő térdre tud ereszkedni bűnének oltára előtt, s elmondani: «imádlak.»

– Még soha ilyen pokolbeli tündérrel össze nem találkoztam. Ön valóságos diablesse en falbala.

– Még ideje van tőlem megmenekülni, bántatlanul.

– Nem. Belleville lovagról ne mondja azt senki, hogy megfutott egy szép asszony elől.

– Mint a bibliai József.

– Jupiterre! Madame: ön őrjöngővé tesz! Meglesz, a mit ön kivánt tőlem.

– Meglesz? (A nő arczán kitört az öröm ragyogása.) Hány órakor?

– A mikor ön kivánja.

– Pontban éjfélkor.

– Akár elébb.

– Nem. Mert ma péntek van. Hadd muljon el.

– Éljenek a vallásos hölgyek! És azután?

– A többi az ön dolga.

– Tizenkét óra után egy negyed mulva én itt leszek az ablak alatt.

– Én pedig az erkélyről le fogom önnek hajítani a kulcsokat, az egyik a kapué, a másik a lépcsőgádor rácsajtajáé. Most siessen. Nagyon sokáig beszéltünk már.

– A viszontlátásig.

– A rettenetes viszontlátásig.

A nő visszavonult a dülő-rácsból, a lovag tovább poroszkált. A Ketterhäuschen előtt nagy volt a hujjahó: a hóhér hozta az ennivalót a kalitba bezárt személynek.

Egy biklát (kettős czipó) meg egy korsó sört.

– Itt van, bregyó! vedelj! pofázz!

S bedugta a ketrecz rácsain a lapátra tett élelmi szereket. Az is emlékezetes lapát volt. Azzal szoktak némely kisebb mérvü erkölcsi kihágásokat elkövetett nőszemélyek meglapátoltatni («gelapatirt werden»).

A kitett nő arra sem mozdult meg.

– No majd hozzányul, ha megéhezik! mondá a hóhér.

– Akkor aztán meglátjuk a szépséges pofácskáját.

De biz arra hiába vártak napestig. A leány, mint a tüskés borz, összehúzta magát, s nem mozdult meg egész estig. A kenyér kővé fagyott, a ser kásává ott mellette.

Estefelé meg a hó is elkezdett esni, a szél befútta azt a ketrecz ritka rácsán; a fekvő alak palástja egészen fehér lett tőle; azt sem rázta le magáról.

A Thurzó-ház szobáin pedig egyes-egyedül járkált végig a magára maradt szép asszony, egyik szobából a másikba. Az ódivatú házaknál minden ablakköznek zsámolya volt, s a falba két egymással szemközt levő padka építve, társalgó párok számára. Korponayné végig ülte ezeket a padkákat, az ablakon kibámulva. Őt kívülről nem láthatták az ablak jégvirágaitól, mig ő a tél himzésén a forró lélekzetével olvasztott egy kerek nyilást, a min kinézhessen.

Egész nap nem tett egyebet, mint azt az egyre változó jelenetet nézte ott a ketreczház körül: miket kell annak a leánynak szenvedni.

Mindazt együtt szenvedte vele.

És mégis azt tudta mondani Belleville lovagnak, hogy «jó neki ott lenni!»

A déli harangszónál üres lett a piacz; minden ember ment ebédelni, a gazdagok haza, a szegények a közkonyhára.

Csak a bezárt leány nem nyúlt a maga ételéhez. Pedig az egyik alabárdos megtette neki azt a szivességet (jószivű ember lehetett), hogy a dárdájahegyére felszurta a hóban heverő kenyerét s az őrtűznél felmelegítette; úgy nyujtotta neki vissza; de a delinquens akkor sem reflektált rá.

A déli harangszó Korponaynénak is eszébe juttatta, hogy evés ideje van. Kiment a konyhába, megtalálta a tepsiben a vakarcsot. (Ez a neve annak a süteménynek, a mi a pogácsák újra összegyúrt tésztamaradékából készül.) Azt biz a tepsiben felejtették s nagyon ki volt száradva. A hölgy beleharapott, s a mit leharapott belőle, azt mindjárt ki is köpte. Igy szétharapdálta falatonkint az egész süteményt; de le nem nyelt belőle semmit; csak elszórta a téglapadlón. Jó lesz a patkányoknak.

A nagy hóeséstől egészen sötét lett az idő; a piaczon már nem volt semmi nézni való.

A hölgy aztán azt az időtöltést találta ki, hogy előszedegette a fali szekrényből azokat a gyermekruhácskákat, a mik a kis fiától maradtak itt. Egy kézi mángorlóval mind szépen kitéglázta őket. Nem kellett neki vizzel nedvesíteni; a könyei hullottak rá. Beszélgetett hozzájuk. Volt a fiának egy kis nyest prém süvege: épen olyan süvege volt az urának is. A kettőt egymás mellé tette, s elnézegette sokáig. Vajjon mi feküdt a két süveg között, hogy olyan sokszor megjárták a szemei ezt az utat.

Meg a sutba dobta mind a kettőt.

Majd lement a földszintre, majd megint feljött; minden ablakon kinézett; nem volt nyugta sehol.

A patkányok előjöttek az elszórt morzsákra s mindenütt keresztül szaladgáltak az utjában: rájuk sem ügyelt.

Elővette a jövendőmondó kártyáit s kirakta a szerencséjét. Rosszul ment az is.

A borult idő miatt gyertyát kellett gyujtania. S mihelyt meggyujtják a gyertyát, már akkor éjszaka van.

Éjjel pedig rendes ember aludni szokott.

Megvetette az ágyát és aztán levetkőzött és lefeküdt.

És tudott valósággal aludni. Mindazzal a zürzavaros világgal, a minek chimærái egymást kergették a lelkében, tudott nyugodt, csendes álmot aludni. S talán elaludta volna azt az egész rémtettekre felhívott éjszakát, ha valami fel nem költi.

Azon a hosszú folyosón, a mi a hálószobájától a tornáczig vezet, mely az első házat a hátulsóval összeköti, hangzott az a félreismerhetetlen kopogás, a mit egy sánta ember támaszt, a ki két mankóval jön. A doktor érkezik.

Ahá! mondá az életre ébredő. Hisz ez még hátra van.

Hirtelen szétszórta a haját s átkötötte a fejét egy fehér kendővel.

Mikor a doktor belépett az ajtón, már akkor a nő kinoktól vonaglott az ágyán.

A doktor láthatta, hogy a legjobb időben érkezett.

– No, mi baj? kérdezé, odakopogva a nyoszolyához.

A nő válasz helyett nevetett. A nevetésből nemsokára kaczagás lett; a kaczagást csuklás követte, a szenvedő arcza minden vonásaiból kikelt, az ajkai tajtékzottak, a kezei saskeselyü módra markoláztak az ágyruhákba és vánkosokba, néha csak a fején és a két sarkán nyugodott a teste, a többit a légbe emelte hanyatt görbülve és a közben nem szünt meg kaczagni.

– Ihol van ni! A furor dæmoniacus (a kaczajgörcsnek ez volt a tudományos neve) szólt a doktor, megfogva a beteg hölgy üterét. Megmondtam tegnap, hogy ne menjen olyan könnyű ruhában a templomba. De hát beszélhet az ember az asszonyoknak, a kik tudják, hogy szépek. Megint megkapta a szokott baját. Valahányszor az ura utra megy, mindig megkapja. Sebaj no. Tudjuk a panacæáját. Vegye a balkeze markába ezt a lapis nephriticust s szorítsa jól bele. Így ni. Azonnal vége lesz.

S a lapis nephriticus csakugyan csodát mivelt: a kaczagás nemsokára elmaradt, sirás lett a vége.

Az már nem olyan nagy baj. A könyhullatás is purgatio. Tisztul vele az ember. Sok nagy nyavalyában ez a remedium. No meg a prüsszentés. Ha a patiens sírni, vagy prüsszenteni tud, jó a krizis.

A sirásra aztán következik a fejfájás.

Ez már nem is baj. A fejfájás azt jelenti, fiatalok vagyunk, erős bennünk az életessentia.

A fejfájós beteg már tud panaszkodni. Sokat panaszkodik, de az orvos füle már ahhoz hozzá van szokva. Minden kérdésére kap tíz feleletet. Mindenütt fáj. Semmi sem vigasztal. A beteg türelmetlen. Az ágy egyik oldaláról a másikra hányja magát. Kiabál, sikoltozik. A hidegtől didereg, az ajkai csupa kettős w betüket vaczognak, s ha betakarják, akkor meg tűzlángról panaszkodik.

Mind ismeri azt már a doktor. A két oldalzsebe tele van phiolákkal, azokat előszedegeti.

– Mindjárt segítünk rajta. Helyén lesz egy kis sinapismus. Hol van a belső frajja az asszonyságnak?

– Ott kinn a Ketterhäuschenben, lihegé forró ajakkal a patiens.

– Úgy? igaz bizony. Hát a többi cselédség?

– Mind itthagytak. Elkergették.

– No ez bolond história! Hát egészen egyedül egymagában van itt a háznál. Hát Pelargus?

– Ne kérdezzen! Hagyjon magamra! kiáltá dühösen a beteg nő s őrjöngő indulatában mindent kidobált az ágyból, vánkost, paplant, dunnát: úgy maradt ott.

– Üm! Ez már nagy baj! mondá a doktor, látva, hogy nagy itt a paroxismus. Asszonyomnak nem lehet itt ápoló nélkül maradni. Mindjárt elhívom a gazdasszonyomat. Visszatérek azonnal.

S azzal a hóna alá véve a két mankóját, sebes tempóban ellógázta magát a szobából.

Kevés idő telt bele, midőn ismét lehetett hallani a kopogását. De ő is hallhatta már az ajtón keresztül betege sikoltozásait.

A doktor elhozta magával Léni asszonyt, az öreg rég gazdasszonyát. Az nagyon tudós, jártas személy volt asszonyok körül. Egész kosárral hozta a mindenféle utensiliákat, a miknek a kezeléséhez nagyon jót értett.

Első dolga volt az ágyat ismét rendbehozni.

– Mik vannak a kosárban? examinálá a doktor. Minden ott volt, a mi szükséges. Még egy sörös palaczk is. Ez pedig nem a patiens számára való, hanem az ápolónőnek szolgál a hosszú éjszakán keresztül való virrasztás megkönnyebbítésére.

A doktor kiadta az instructiókat Léni asszonynak.

Imhol vannak ez üvegcsében a pilulæ de cynoglosso. Hét szem. Egyszerre egyet kell beadni. Egy óra mulva, ha nem használt, ismét kettőt. S ha a paroxismus még arra sem mulik, akkor két óra mulva négy szemet. Annak a virtusa aztán kétségtelen. Ha a patiens három pilulától alszik el, akkor alunni fog holnap reggeli kilencz óráig és tíz minutáig; ha mind a hetet beveszi, akkor csak tizenegy óra és husz perczkor fog fölébredni. Addig nem kell őt háborgatni. Addig pedig a lábait melegben, a fejét hidegben kell tartani. Kend, Léni asszony, innen meg nem mozdul, míg én érte nem jövök. Scientia juvat: Deus providet.

Ezzel a doktor, re optime gesta, elkoczogott haza.

De ott maradt az ápolónő.

– No drága szentem, nyájaskodék Léni asszony. Üljön fel egy pillanatra, hadd adjam be az első piluláját.

Korponayné ráförmedt:

– Csak nem vehetem be nádméz nélkül.

– Ha úgy szokta, hát akkor keressünk nádmézet. Ott lesz talán a pohárszékben!

Jól sejtette, ott volt a nádméz.

– Megtaláltam, édes kincsem. Itt van a szelenczében.

– Ostoba állat! dühöngött az úrnő. Hát így rágjam meg egy darabban?

Tudniillik, hogy abban az időben még a czukrot csak kandirozott alakban produkálták, mint sárgaczukrot.

– Hát megtörjem, úgy-e, előbb. Megtalálom a mozsarat a konyhában?

Ráhagyták, hogy keresse ott. Kitötyögött egy meggyujtott viasztekercscsel a konyhába; hanem a mozsár valóságos bujósdít játszott vele; a hol kereste, ott nem volt; utoljára is ott akadt rá, a hol nem is gondolta volna.

Megtörte hát a czukrot apróra.

De az alatt annyi idő eltelt, hogy mire visszakerült a beteghez, már az akkor hanyattszegett fejjel a vánkosán aludt mélyen, hosszú éles lélekzet vétellel.

Léni asszony a gyertya elé tartá a pilulás üveget s azt látta, hogy csak négy van már benne.

A beteg bizonyosan türelmetlen volt, s az orvosi rendeletet átugorva, egyszerre bevett belőle hármat.

Most aztán úgy alszik tőle, mint a halott.

Mert a doktor cynoglossum piluláival nem kell tréfálni. Nincsen azokban cynoglossum, hanem jó nagy adag mákony…

XII. FEJEZET.
REGINA MEA.

A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a czél el van érve. A patiens nem rugkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi az ő dolga.

Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a legkényelmesebb karszékben; a sörös kancsót fenékig ürítve. A sört tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell felhajtani.

Rövid időn aztán az ápolónő kezdett el horkolni. S ha ezzel a kórtünettel kombinatióba hozzuk a patiensnek rögtöni felébredését, arra a diagnosisra jutunk, hogy az a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az ő seres kancsójába tévedt bele.

Annál nagyobb virtusa a panacæának, hogy mégis a furor dæmoniacus mult el tőle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s miután egy pávatollal megcsiklandozta az ápolónő orrát s meggyőződött róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji patyolatöltöny fölé arany fonállal áttört ráczinget öltött magára; ahhoz török salavárit huzott fel, rózsaszinű selyemből; azután tarkavirágú, fekete rókával prémezett damaszt kaftánba bujt bele, a mit derékon átkötött indus övvel szorított át: az övről ezüst lánczocskákon filigránnyelű kés, aranyfogantyus olló csüggött alá. A haját egészen úgy szétziláltan hagyta, a hogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott, csak egy kis reczeficze főkötőcskével szorította le, a mi a saját hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a főkötő reczéjét a hajtól nem lehetett megkülömböztetni.

Akkor aztán odament a falba rámázott nagy álló tükörhöz, mely egész a földet érte. A szemközti kép ő rá mosolygott, ő meg arra, mintha egymást üdvözölnék, mintha egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje borulni s egy pillanat mulva mind a két alak eltünt egyszerre; a tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggő mécses.

Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is lehettek, mint az, hogy a nagy kisérettel járó kurucz fővezérek szélesebben kinyulhassanak a kvártélyukon.

Az álló tükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos Pfanschmidt házhoz. A szűk falnyilás egy pár lépésnyi volt, s ott megint el volt zárva egy keményfa táblával.

A hölgy elébb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután elébb egy ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a fatábla nesztelenül félre tolódott; s ő egy lépéssel odaát volt a szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelső szobája volt.

A kurucztábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antinous, magyar kiadásban. Arczkép, márványszobor, művészi kéztől alkotva, örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori daliáknak. «Még akkor» kuruczmódra vállig eresztett hajat viselt, s az sötétgesztenyeszín volt és természettől csigákba göndörült.

Homloka magas, derült, redőtelen; sugár szemöldökei hódítók, parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól veszedelmes bűbájt sugárzanak elő; orra és ajkai a görög félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levő gödröcske az ázsiai eredetre vall. Termete héroszi; előkelő aristocratikus hátradüléssel.

– Regina mea! rebegi melegségtől reszkető hangon, karját tárva az érkező elé.

– No, no, nem szabad hozzányulni, mert üvegből van! szabódik az, s egy ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.

Ott természetesen elfogják, nem tehet róla. Valamit sugnak a fülébe.

– Ah, az nem megenni való, szól tiltakozva.

Még egy suttogó szót mondanak neki. Bizonyosan csókot kérnek tőle.

– Éhomra nem! felel rá bosszusan és mégis nevetve.

– Mit beszélsz!

– Azt, hogy még ma nem ettem semmit.

– Hát miért nem?

– Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok főzni; soha sem álltam még meg konyhában.

– Ah, az nem való. Hiszen emlékezel rá, mikor velem…

– Jól van jól… vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva. Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.

– De miért?

– Mert bőjtölök. Péntek van.

– De hiszen nem vagy te pápista.

– Nem vagyok az; de fogadásom tartja.

– S az én királyném olyan erős a fogadás megtartásban?

Ebben egy kis csendes sarcasmus volt; a mit a szép hölgy el is értett.

– Fogadása válogatja, hogy kiért teszem.

– Hát a mai olyan fogadás volt?

– Olyan.

– Vallja meg, hogy mire szólt ez a fogadás?

– Ha megigéri, hogy nem nevet ki érte.

– Sőt együtt sirok rajta, ha arravaló a tárgy.

– No hát megmondom. Ma bocsátottam útnak az én kicsikémet.

Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs szállt; a szemei megteltek könynyel. Zokogva sírt.

Dologba került a könyeit letörülni s helyre engesztelni a kedvét.

– S miért küldte el szegénykét? kérdé a levente.

A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikből a leáldozó nap verőfénylett vissza.

– S kegyelmed kérdheti azt, hogy miért?

E szónál oda kellett borulni lábaihoz s kezeit csókokkal borítani.

– Ne bántsa! Eltörik! szabódik a megtámadott. Ejh, micsoda házigazda ez, a ki a hozzá menekülő vendégét felfalja!

– S még hozzá a vendégét, a ki éhezik. Ezen segítsünk azonnal.

A lovag a szoba hátfalát képező, barokkstylü táblázathoz lépett, s azt egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel, a minek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el, patkóalakban körülvevő kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva legdusabb lakomával, a minőt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák szoktak felhalmozva látni.

– Ah! szólt elbámulva a hölgy. Kegyelmed vendéget várt?

– Királyi vendéget! A «regina mea»-t.

S megint csak ott volt a karja a hölgy dereka körül.

Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja s a maga véleményét el ne mondja az inycsábító sültekről és süteményekről, a miknek halmazából karcsú és öblös velenczei kristályok kandikáltak elő, gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelül az ezüst gyümölcstartón nikomédiai narancsok, miknek piros a béle. Nem is állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás körmeivel le ne foszsza róla az illatos burkot. Ez az ő kedves csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít belőle, odateszi az ajkai közé.

– Nem! Nem! Még tart a péntek.

S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából s a lovag szájába dugja, annak kell azt megenni.

Vannak fogadások, a miket meg tud tartani.

– A míg az az óra tizenkettőt nem mutat!

Egy nagy álló óra ketyegett aranyozott álló tokjában a fal mellett. (Volt pedig csak tíz óra rajta.)

– No hát majd én is segítek az időnek sietni! szól nevetve a lovag, s elővesz két nehéz egymáshoz karikával fűzött kulcsot. S azokat ráakasztja az óramű egyik súlykolonczára.

A hölgy nem mond neki ellent. Még nevet a kegyes csaláson.

Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha időnek egy kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az időt meglopni nem bűn.

– Micsoda két nagy bolond kulcs az? kérdi félvállról odatekintve a hölgy.

– Annak a Ketterhäuschennek a kulcsai oda lenn a piaczon.

– Hát hogy kerülnek azok kegyelmedhez?

– Rám bízta a magistrátus, hogy őrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott leányt.

– Mit vétett az a személy?

– Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. A szerint fogják megbüntetni.

– Jól teszik. A polgárnőknek vigyázni kell az erkölcsükre.

Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arcza. A szégyenpir vissza nem tartható. Érezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az orczáját.

S mennyivel igézőbb volt a szeméremnek ezzel a fellángolásával.

Csupa ellenmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz benne? Vagy tán abban a pillanatban, a míg az indulat hatása tart, minden valódi benne?

A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt mondja:

– Ejh, használjuk az időt! Úgy is ritkán kerül.

A lovagnak úgy sugárzanak a szemei e szóra.

De a nő ajkpittyesztve fordítja a hevítő szót hüsítőre.

– No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elő a mi közös pantheonunkat. Hadd mulassanak rajta. Van egy belevaló gondolatom megint.

A lovag egy, az óralánczhoz csatolt aczélkulcsocskával felnyitott egy remek vésett veresréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.

Ezt nevezte Juliánna a «közös Pantheonnak».

Az egy rajzalbum volt; kettőjüknek a műve, s jó hogy csak ők ketten bírtak róla tudomással.

Talán épen a közös művészi hajlam hozta őket legelőször össze. A művészet nagy kerítő.

Naturalista lángész volt mind a kettő. Andrássynál ez még családi hagyomány volt, már a székely nagyapái ott Csikszentkirályon is híres piktorok voltak; ősi kastélyuknak még a folyosóit is telefestették a magyar, székely, kun stb. hét vezérek alakjaival; s első báróvá lett nagyapjuk rajzolta a cartonokat – barátságból – a Thurzó-féle bittsei várpalota corridorjai számára. Andrássy István, a tíz éves szabadságharcz alatt egy egész könyvet rajzolt tele azoknak a hírességeknek az alakjaival, a kik e harczokban vezérszerepet játszottak; voltak ott magyarok, németek, lengyelek, francziák; uralkodók és hadvezérek.

Ez volt az egyik lapján az album leveleinek.

A megfordított lapján pedig voltak ugyanazoknak a híres nevezetességeknek a torzképei, fintorított vonásaikban is felismerhetők; s ez meg Juliannának a mestersége volt.

Különös szeszélye az osztogató természetnek, hogy ezt a talentumot épen egy nőnek adta. A nőszív külömben arra van alkotva, hogy eszményítsen. Ennek éppen az ellenkező adománya volt. Torzképeiben találó élczesség, kegyetlen satyra volt; minden nagy embernek ismerte a gyengeségeit s a gyarlóságaiba úgy fel tudta öltöztetni jelképesen, hogy mindenkinek nemcsak az arczára, de a jellemére is rögtön rá lehetett ismerni. Bercsényit török basa mezében adta vissza; Károlyi Sándort a «nagypipájú, kevésdohányú» rebellis kurucz alakjában személyesítette. Forgách Simonból kétkulacsost csinált, a ki a féllábával Ausztriában, féllel Magyarországon áll. Vayból oláh dudás lett. Móricz Jánost megtette nagy kerek kalappal a fejében, tüszővel a derekán, rusznyák királynak; Ocskay Lászlónál a rémségesbe csapongott a satyrája; az áruló vezér az egyik kezében hozta a dárdára szúrt fejét, s a másik kezében pohárral kinálta ugyanazt a levágott főt. Ha a megtréfált urak valaha ezt az albumot megkaphatnák, bizony még a sírja fölé állított márványszobrát is kényszerítenék Andrássy Istvánnak, hogy velük sorba megverekedjék.

De a mi a legveszedelmesebb jellegű carricatura ez albumban, az magának Rákóczi Ferencznek a képe, melyen a nemzetétől bálványozott fejedelem úgy van torzítva, mint egy drótos tót, a ki a megfordított pipaszárát a szájába dugva, a földön ül, s a térde közé szorítva szent István koronáját, azt összedrótozni igyekezik. Az erdélyi fejedelmi süveg a szeméig le van húzva s körül van aggatva rézlibertásokkal; míg a háta mögül Péter czár kandikál elő, s repedt serpenyő alakjában a lengyel koronát kinálja neki. – Az egész kép legmagasabb fokú felségsértés.

Hanem a császárpárti főurak sem részesültek jobb bánásmódban. Heister Siegebert és Hannibal, Stahrenberg Guido és Rüdiger arczképei kész prédául szolgáltak a dæmoni gúnyorú rajzolónőnek; csak egy képnek a hátulsó lapján nem volt semmi carricatura. Ez volt a császár maga.

– Mért nem bántja ezt is mint a többit? kérdezé Andrássy István szép munkatársától.

– Attól tartok, hogy ha eltorzítom, még valahogy szebbé találom vele tenni.

Ez a torzképgyűjtemény, valóban elég volt annak a két embernek, a ki azt egyesült tehetséggel létrehozta, hogy egész életére kölcsönös bűntársi viszonyban érezze magát egymás iránt.

Mennyit mulattak ők ezeken a figurákon: – mikor senki sem hallotta!

Mennyi gonosz kaczaj, csufolódás egyesíté lelkeiket, mikor így kettecskén együtt mulatva, az egész világnak arczába dobták könnyelmű megvetésüket.

Nem maradt ám kigunyolatlan Belleville lovag sem, és az ártatlanszívű, rajongó Pelargus. De még maga Korponay János uram sem. Belleville egy borbély volt, a ki a földglobust borotválja, maga olyan kopasz, mind az a földteke, s a parókája erről csüng alá. Pelargus a holdvilággal csókolódó hosszú, nyurga szerelmes. Korponay pedig iskolás gyerek, a ki savanyú képpel tanulja az A B C-ét. De ott volt abban Andrássy Istvánnak a testvére is, a fehér barát, a kit «dervis generalis»-nak gúnyoltak: az egyik lapon, mint ájtatos cistercita tonsurás fejjel, fehér csuklyával, a második lapon, mint tatárok murzája, levágott emberfejek közt tánczolva.

– Biz ebből csak egy kép hiányzik még, szól Julianna, végig lapozva nevetgélés mellett az éles lapokat. Kegyelmed maga nincs még benne.

– Mindig kértelek, hogy rajzolj le engem is, mondá Andrássy.

– Hát sohasem volt arravaló idő. Kegyelmed maga tudja legjobban, miért nem jutottam hozzá soha, hogy lerajzoljam. No de most épen ahhoz való az óra. A míg a mutató a tizenkettőre ér.

– De ne olyan bolondos módra rajzolj le, hanem olyannak, a milyen valósággal vagyok.

– Minden bizonynyal olyannak fogom levenni. Csak üljön kegyelmed veszteg előttem.

Azzal leültette őt a patkóalakú kerevet végére, maga pedig egy hímzett tábori székre telepedék le, vele szemközt, s a térdeire fektette az albumot, úgy rajzolt az irónnal.

Az ilyesmit még mai nap sem számítják a mulatságos légyottok közé.

A lovag különben is nyughatatlan modell volt. Egyre feszengett a helyén s változtatta az állását. Veszedelmére volt a háta mögött levő terített asztal is. Ő nem fogadott semmiféle bőjtöt, s nem látszott a fölött aggódni, hogy az étvágyát elrontja, ha innen is, onnan is csipeget a felrakott tálakból és torkoskodik. Sőt arra is felszabadította magát, hogy a hosszúnyakú lengyel pálinkás üvegből egyet húzzon.