– De ugyan ne feszengjen kegyelmed annyit! De ugyan hagyja azt a pákoszkodást. Bizony ide rajzolom a kezébe azt a pálinkás butykost, zsémbelődék vele a szép művésznő.

A vitéz úr meg akarta egynehányszor lopni a rajzolt képet, felszökve helyéből, hogy belekandítson, de mindannyiszor becsapták előle a könyvet.

– Soká tart e még?

– Ha szépen megülne a helyén, már régen készen volna.

Egyszer aztán orozva lesből odaszökött a lovag s elkapta a hölgy kezéből erőhatalommal az egész könyvet.

A hölgy kaczagva sikoltozott, a főúr szintén kaczagva káromkodék.

– Ah átkozott vad-angyal! Minő csélcsapság!

Az ő arczképe lett valamennyi között a leggonoszabbul eltorzítva, de az még hagyján, hanem az egyik kezébe volt adva egy pálinkás butykos, a másikba meg egy boros kulacs: úgy dűlt hanyatt, danára felnyitott szájjal, mellette silhouette alakban Löffelholtz német tábornok árnyképe; aláirva a torzképnek: «a kocsmagenerális».

– Ezért bosszut állok! kiáltá a vitéz, s a bosszuja elől sikongatva futó hölgygyel kergetőzni kezdett a szobában, míg az utoljára a hárfa mellé menekült, s ahhoz leülve, s a húrokba kapva, a legjobb védelmi helyzetbe tette magát.

– Ismeri kegyelmed talán ezt a nótát? kérdezé az első accordok után fejével negédesen bólintva.

– Ismerem – a czudart, felelé rá Andrássy; bajusza hegyét pödörgetve.

Pedig az a nóta elég dallamos volt.

Hát biz az az ő nótája volt; az Andrássy tábornoké. Ott termett az a Dunántúl, a Bakonyban szerezték; az volt a nótának a czíme, hogy «a kocsmagenerális».

Meg voltak abban énekelve sorban az ő hőstettei – a borozó asztal mellett; a végső sor ezt variálta:

És így felelt a hatodik kupa borig.

Ugyan kegyetlenül bántak vele abban a gúnydalban.

Andrássy tudta jól, hogy Bercsényi készítette róla a verset is, a nótát is; sokszor eldalolták azt úgy, hogy ő is hallotta. Csak mosolygott rá. Meg nem lehetett vele haragítani. Fenékig méz volt a kedélye, s az volt a hibája, hogy mindenkihez jó volt, senkire sem tudott haragudni; még a táborban szemben álló ellensége iránt sem volt indulatja.

Julianna csengő hangjával, a mi hasonlított a kaczagáshoz és a madárdalhoz, végig dalolta a gúnyverseket. Andrássy maga is vele énekelte a refrainet szép lágy baritonjával.

Mikor aztán a hat ismerős vers elfogyott, akkor a hölgy egy hetedik strófát kezdett, a mit még Andrássy István nem hallott.

Ezt már nem Bercsényi csináltatta: nem az irigyei, nem a rágalmazói a kurucz alvezérnek.

Ez a győrvári hős diadalát énekli; a midőn Andrássy a császári tábornokot, Heister Hannibált, a ki előtt a többi kurucz vezérek már mind megfutottak, két napig tartó csatában tönkreveri, el is fogja.

Ah, milyen jól esett ez az elégtétel a szivének. A hat gúnystrófa után a hetedik, mely a többinek a keserűségét mind elveszi.

Ha vén, ripacsos czigányasszony énekelte volna ezt az utolsó verset, bizony azt is megcsókolta volna érte.

Ezt nem is tiltja semmi törvény. Ha egy nagy férfiút diadaljáratában a zöld galyakból emelt triumfális kapu alatt felköszönt egy szép hölgy, azt meg szokták csókolni. A hála, felmagasztaltatás pillanatában jogosulttá lesz ez a «szent» csók.

De Julianna tiltakozott ezen játékdíj ellen.

– Ej, kegyelmed is úgy fordítja Horatiust, mint a csurgói diák: Me cœnas, at avis edit e regibus (Mæcenas atavis edite regibus).

Azzal letörülve hímzett inge ujjával az arczát, odatelepedett az asztal melletti kerevetre, s egy molnár ostyát dugott a szájába. (A németek Hohlhippenek nevezik.) Ez tulajdonképen nem is étel; csak sült levegő.

Az óra pedig épen tizenkettőt ütött; a rendes józaneszű toronyóra, odakinn ugyan legalább félórával hátrább volt, mint ez a megsarkantyúzott horologium; de ez már nem külömbség; az ember megnyugtatja a lelkiismeretét; ha bűnbe esik, az óra volt a hibás, az hadd kárhozzék el. A tilalom-megtörést elkezdhetni egy molnárostyával. A molnárostyának pedig két vége van, s ha egyszerre ketten két felől fogyasztják, nagy csoda, ha hamar végére nem járnak.

A többihez aztán megjön a kivánság és az engedelem.

A hölgynek dévaj kedve volt ma. Maga is megsokalta azt, s a legvidámabb kaczagás közt elkomolyodott.

– Milyen jó kedvem van ma! Tán vesztemet érzem.

– Ej. Félre bánat, félre bú! Danold újra azt az én nótámat! Mit csinál a kocsmagenerális?

Pedig bizony ő kegyelmessége már a győrvári diadalon is túl volt, a poharak dolgában.

De hát lehet még egy nyolczadik strófája is annak a versnek.

Van is.

A hol a hőssel a legveszedelmesebb ellenség áll szemben; a szép asszony a nótában. Eszébe juttatja-e, vagy elfeledteti vele a nyolczadik pohár?

Már azt nem éneklik fenhangon, csak úgy dudolva; félig elsugva, félig elzöngve a szót, egy dévaj nevető hangot félig kiszalasztva, félig viszafojtva.

Jaj, dehogy nem látta! Nagyon is megnézte. Éhes két szemével csakhogy fel nem falta!

S fenhangon dalolta az elzöngött dévaj nótát.

– Csitt! ne danoljon olyan fenhangon! Mind kihallik az utczára.

– Dehogy hallik! Ki járna mostan az utczán! S ha hallik is, eb füle, a ki hallja. Nem parancsol nekünk a lőcsei biró!

– Hát ez a kis biró? mondá a nő, ujjai hegyét a férfi szive fölé téve. Egész teste végigborzadt ennél a szónál.

– Már megint kezded a gonosz játékodat? szólt kedvszegetten a lovag. Hol meggyujtasz, hol eloltasz. Mikor legjobb kedvemben vagyok, elkezdesz nekem kisértetekről mesélni. Addig czirógatsz a bűvösbájos tenyereddel, míg a szemem lecsukódik, s mikor felnyitom, már nem vagy itten, azt hiszem csak álmodtalak.

Most is nagyon közel volt már a lovag, hogy a szemei lecsukódjanak.

– Csitt! Hallga! sugá a nő, kerekre felnyitva szemeit s a jégvirágos ablakra bámulva.

– Mi az? Mit neszelsz?

– Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. Tán az uram jön vissza a portyázásból?

– Jön a gutából! Messze van az most! Nem dübörög itt semmi, csak az én szivem, azt hallod.

– Nem tudom, mi lelt? úgy fázom. Nézd, hogy elkékültek a kezeim. Ne szorítsd olyan nagyon, fáj.

– Hamiskodol! Szökni akarsz. Alig várod hogy itt hagyhass.

– Alig várom? no hát lásd, hogy mennyire akarok tőled szabadulni?

S azzal az első hajfonadékából kirántott két, ujjnyi vastagságú tincset; azután a lovag göndör hajából szintén kiválasztott két hasonló fürtöt, s ezt a négyet összefonta egy tekercscsé. Szép színt adott ki a kettő!

Ezzel csakugyan egymás rabjaivá lettek téve mind a ketten. Mint a hogy a kigyókról mesélik, hogy úgy egymásba tekergőznek, hogy többé nem tudnak elválni.

– Terem-e még a föld két nagyobb bolondot, mint mi ketten vagyunk?

Az bizony nagy kérdés!

A nagy fali óra kétnegyedet ütött éjfél után.

Hanem a külső toronyóra hazugságot vetett az öcscse szemére, mert ő akkor kongta el mély, ringó hangon az éjfélt. S a városház előtt az éjjeli őr vontatott üvöltéssel adott neki igazat: Lasst euch sagen! Hat’s zwelfe geschlagen! A bástyák tornyain sorba járt a kürtszó.

Az éjjeli hangok után még nagyobb lett a csendesség. Csak a szél csapkodta a háztetőkről lefútt havat az ablakokhoz. Rossz lehet most odakinn lenni!

Mint annak a bezárt leánynak ott a Ketterhäuschenben!

– Hogy fúj a szél; hogy veri az ablakot! rebegé az asszony. Hogy fázik az ember, ha a bűnére gondol.

– Legyen mind én terhem! biztatá a férfi. Az én lelkem álljon ottan (ha ugyan van lelkem?) majd a másvilágon (hogyha van másvilág?) s feleljen helyetted is Isten előtt, (ha igazán van Isten?)

– Oh jaj ne káromkodjál!

– Tégy róla; taníts imádkozni.

– No hát kulcsold a kezedet az én kezemmel össze.

A nő jobbja öt ujját a lovag ujjaiba fonta s görcsösen kebléhez szorítá. «Mondd utánam az úr imáját.»

– De csak a két utolsó sor nélkül.

– Mit? A két utolsó sor nélkül?

– Az ám. Mert én mindig azt kivánom: «de csak vigy a kisértetbe! S aztán, ha én vagyok a te gonoszad, s te az én gonoszam, akkor «soha ne szabadíts meg bennünket a gonosztól».

– Ah, ne csufold az Istent!

– Tud is az valamit rólunk. Ha él, más gondja van!

Ez a hitetlenség nagyon lábra kapott már sok kurucz főúrnál. A fejedelem példáját nem igen követték, a ki maga nagyon vallásos volt; ki is csúfolták érte. A protestánsok hitbuzgalma útjában volt a nemzeti szabadság zászlóinak, mert a jezsuiták ellen ungorkodott; a pápistákat pedig nem volt szabad elriasztani, felvilágosodott pápisták pedig nem hittek semmit. Templomot, hitvallást akként változtattak, a hogy a fegyverek diadalt, vagy kudarczot arattak. S a nemzeti Isten, a magyarok Istene pedig egy idő óta nagyon megfeledkezett a maga népéről.

Talán nem is a hitetlenség beszélt a lovagból: csak jól esett neki rémületbe hozni a gyönge asszonyt; hogy aztán újra felengesztelje.

– Jéggé fagyok, ha így beszélsz, rebegé Juliánna. A vérem megfagy a rémülettől. Egy halottat fogsz az öledben tartani.

S ezúttal makacsabb volt az eldermedése, mint máskor; félelme nem volt színlett, de igazi; arcza úgy elnyult, elhalványult, szemszivárványai felhuzódtak a félig zárt pillák alá; az ajk hideg lett és száraz; a lovag kénytelen volt kapitulálni, hogy őt kiengesztelje.

– No, ne reszkess. Hiszen csak tréfáltam. Csak a szám járt el. Büntesd meg érte. Tégy rá tüzet.

– Hát hiszesz Istenben?

– Hogy ne hinnék?

– És a szentekben?

– Még te benned is!

– Hát térdepelj elém. Mondd utánnam a krédot.

A lovagnak meg kellett mindent tenni, a mi parancsolva volt.

Engedelmességének meg volt a jutalma; láthatta minden mondat után, hogy tér vissza az életpirosság a hölgy orczáira; átszellemült tekintete égnek fordul és mosolyog; mikor aztán az ámen ki van mondva, egyszerre kigyullad a szenvedély tüze a szemekben.

Az ég ki van engesztelve az áhitat nyilvánításával, most már szabad az út a paradicsomba.

Az imára kulcsolt kezek oda fonódtak szerelmesen a térdeplő lovag feje körül.

Ebben a pillanatban egy földrendítő pukkanás ébreszti föl az alvó éjszakát; a vészláng pokolfénynyel árasztja el a termet, bezuzva a robbanás erőszakos taszításával valamennyi ablakot; a fal megrendül, a serlegek, kupák összecsörömpölnek ott az asztalon, egy eldobott pohár elkezd magától végig gurulni a pallón, s az álló óra mind a két ütőjével rákezd verni bomlott módra, mintha vészharang karillonja volna.

A lovag rémülten szökik fel térdéről.

– A lőporos torony! kiáltja berekedt hangon.

Micsoda őrült gondolat volt azt a két hajfürtöt egymásba fonni. Most az kötve tartja.

Nincs idő azt most kibontogatni.

– Vágd le mind a kettőt! kiált a nőnek.

Juliannának olló csügg le az övéről: könnyen segít vele. Két nyisszanás, s az összefont fürtök kezében maradnak.

Andrássy tábornok rohan az ablakhoz.

Az egész ég lángveres, a szikraözön még tör egyenesen fel a magasba, vérfelhőket gomolygatva maga előtt; repülő gerendák, mint tüzes sárkányok, szállnak szerte-széjjel; majd a töltött granátok kezdenek elpattogni a magasban, villámlások fényét szórva a tüzes égből.

A tábornok bódultan rohant ki a mellékszobába, fegyverhozóját kiabálva.

– Gyorsan a fegyverzetemet! A lovam nyergeljétek!

Aztán bevágja az ajtót s ott hagyja az imádott hölgyet magára.

Az pedig Delila-mosolylyal néz a levágott Sámsonfürtre, a mi kezében lett hagyva.

Felvetett két piros ajkán a megelégedés mosolya kérkedik.

Odakinn a piaczon eszeveszett zenebona támad. Minden ember kiszalad az odujából, katonák, polgárok, férfiak a feleségeik kantusában, a mit a zavarban magukra kaptak, ki-ki azzal a fegyverrel kezében, a mit az első rémület a kezébe adott. «Itt vannak a németek!» Ez a kiáltás hangzik szerte-széjjel. «A bástyákra minden ember!» üvöltik az erősebb hangok; dobpörgés, trombitaharsogás tör ki az emberzajból. «Itt van Löffelholtz.» S a kiabálás közé nem sokára puskaropogás vegyül. A falakon csakugyan küzdelem folyik, odatódul hát minden ember; meg a tüzet oltani, a mit a robbanás okozott; a félrevert harangok kongnak. A zűrzavar lassankint tovavonul a piaczról, a tüzet elnyomják, az ég lángfelhői lassan elhamvasodnak.

Julianna odalopózik az üvegtelen ablakhoz s kikémlel rajta. A piaczon senki sincs már: üres a tér. A ki csak férfi, az mind az ellenség rohamát visszatorlani futott a bástyákra.

Julianna levette az óra súlykolonczáról a Ketterhäuschen kettős kulcsát, s aztán még két emléket vitt el magával: az összefont közös hajfonadékot és a torzképek közös albumát.

Mindent megkapott, a mit kivánt.

XIII. FEJEZET.
A MEGSZABADÍTOTT LEÁNY. A MEGJUTALMAZOTT UDVARLÓ. A VÁROS VESZEDELMES TITKA.

A doktor gazdasszonya hátraszegett nyakkal aludt a karszékben. Maga az orvos felől egészen nyugodt lehetett Korponayné. Az addig ki nem lép az ágyából, míg a puskaropogást hallja, hanem a paplanát a fülére húzza.

Legelső dolga volt a tüzet felszítani a kandallóban.

Azután levette a falról a négycsővű mordályát s az övébe dugta.

Ez az asszony kész volna ma embert ölni.

A szironyos subiczáját a vállára veté s neki indult a sötétségnek.

Lámpást nem vihetett magával, csak a kezével tapogatózva ment végig a szobákon, a folyosókon. Jaj annak a kisértetnek, a ki őt meg akarná ijeszteni! De még az ördög is tanácsosnak találta kitérni az útjából. Ez az asszony nem tréfál!

Felnyitotta a kulcsokkal a lépcsőtornácz rácsát, aztán a kapu kis ajtaját. Kitekintett a piaczra.

A lámpásokat mind kioltotta a robbanás, a pellengér mellett sem égtek az őrtüzek, azokat elparáholta a hóesés. Se alabárdosok, se Wenczezlausz nem álltak mellette. Szerencséjük!

Minden kedvezett merényletének. A sötétséget egy-egy eldördülő puska villanása szakítá meg: ettől még jobban vakká lesz az ember.

Odaért a Ketterhäuschen elé; látta, hogy senki sincs a közelben; hirtelen felnyitá a rácsajtó zárát s berohant a ketreczbe.

Nem szólt semmit, csak felnyalábolta a havas szalmáról az összezsugorodott alakot s az ölébe kapva, kihozta onnan. A zárokat nyitva hagyta, a kulcsokat eltette.

Aztán futott vissza a terhével, mint a farkas a báránynyal a Thurzó házhoz.

Talán a míg észreveszik, hogy üres a ketrecz, befújja a lábnyomait a szél hóval.

Megint be volt zárva a háta mögött ajtó és rács.

A félig nyitott ajtókat a lábával rugdalta be maga előtt. A kandalló tüze megvilágította az utolsó szobát: a saját hálószobáját.

Még nem tudta, hogy élő alakot hoz-e az ölében, vagy halottat?

Hogy alélt volt és dermedt, azt érezheté.

Ott lefekteté a medvebőrre s letépett róla minden ruhát.

A leány teste olyan hideg volt, mint a jég; semmi életjelt nem adott.

Odavitte őt a saját ágyába és lefekteté. Erős szőrszövetet hozott elő, arra borszeszt öntött s elkezdte a megdermedt tagokat végig dörzsölni.

Erre az élettelen alak lassankint felmelegült.

Hogy még jobban menjen, a szivére lehellte forró lélekzetét.

Egyszer aztán felnyiltak a leány szemei; s bámulva tekintének az üres semmibe.

Szép kék szemei voltak. Egészen hű tolmácsai annak a léleknek, a mi egy ilyen gyermekalakban lakik. Alig volt több tizenöt évesnél. Lihegő ajkai olyan parányiak, olyan csigabigaformák, mint egy szopósgyermekéi. Hozzá len- és selyembogárszál közt válogató haja.

A mint annyira eszméletéhez tért, hogy megismerte az előtte térdeplő hölgyet, hattyúnyakhajlású karjával átfonta annak a nyakát.

Ekkor aztán Julianna őrjöngő kaczajjal kapta őt nyalábra, összecsókolva a leány arczát, szemét, száját.

– Mondtam úgy-e, hogy fenekestül felfordítom ezt a várost, mégis kiszabadítlak a körmeik közül.

A leány nem szólt semmit; de összetapadó ajkai mutatták, hogy eleped.

Julianna minden arczmozdulatát értette már a leánynak.

– Várj, leánykám! Készen a számodra. Gondoskodtam rólad.

S előhozta a kandalló zárt katlanából a forró borlevest, csészébe öntötte, kanállal hűtötte, maga megkóstolta, aztán a karjára emelte a leánynak a fejét, úgy itatta meg vele.

Jól esett neki. Kényelmesen végig nyult az ágyon.

– Bántottak, angyalom? Kinoztak? Gúnyoltak? Csúfsággal illettek?

A leány mindenre azt felelte: «nem, nem».

– Láttam! Oh, jól láttam. Egész nap egyebet sem tettem, mindig csak azt néztem. Magamat átkoztam; Istennel pöröltem; ördöggel alkudtam; embereknek vesztére esküdtem. Hej, meg is tartottam.

A leány rémültében összehúzta magát.

– No te ne félj tőlem. Te drágám! Te szentem! Hát nem vagyok-e én a te kis anyácskád? Te hamupipőke! Boszorkány anyának tündérke leánya! Hozok mindjárt enned! Meglásd milyen jókat! Török császár asztaláról mind letakarítom a csemegéket.

Eltünt, meg visszatért, a kantusának a szárnyát felemelve tartá, az tele volt szedve; kitölté a tartalmát a leány elé az ágytakaróra. Valóban szultáni asztal csemegéi voltak. Ki tudja hol vette? Talán a tábornok otthagyott lakoma-asztalát rabolta meg érte.

– Válogass benne; izleld meg; láss hozzá. Aztán tedd a fejecskédet, ezt az aranyos bubafejet ide a vánkosra, s aludjál egy verset. Nézd, ez a vén asszony, hogy húzza itt a bőrt a fagyon. Ezt is én altattam el, de nem úgy ám, a hogy téged, meleg csókjaimmal.

S azzal végtül végig csókolta a leányt, a homlokától elkezdve a lábujja hegyéig s megint visszafelé, mind a két szeméig. S aztán a tenyerébe tapsolt.

– Hahaha!

Milyen jó tréfa ez!

És még nincsen vége.

Még hátra van valami.

Odafenn az utczán egy magányos lovag járkál fütyörészve, s fel-feltekintget az erkély ablakára. Ez Belleville lovag lesz. A jutalmát várja. Bizony megérdemli.

Juliannának eszébe jut a hű lovagja, a kit ide rendelt erre az órára.

Egy olyan órára, a mikor a városban minden ember a halált keresi, vagy a halál elől fut, a mikor rémülettől reszketnek az asszonyok, a mikor dühtől ordítoznak a férfiak; a harangokat félreverik, a puskák ropognak, hogy akkor bizonyságot tegyen bálványképe előtt szivének melegsége felől. Ki volt erre képes? Az, a ki megtette.

– Mindjárt visszajövök. Csak egy dolgot végzek. Meg ne ijedj itt magadban. Senki sem tud rólad. Mulasd magad addig ezzel a könyvvel.

S odaadta a leánynak a közös albumot, a mit a tábornoktól elhozott.

Az bizonyosan csak az első lapokat fogja végig nézni, a hol az eszményített, hiven rajzolt alakok vannak, s azt fogja mondani, «nagyon szép volt».

Julianna betakargatta őt a paplannal.

– Aludjál, bárányom. Kis tuba gerliczém. Ha kell, majd felköltlek.

Bizony már elkezdek apró hógalacsinokat hajigálni az erkélyablakra. A lovag türelmetlen. Az idő hideg s a szív lángol.

A míg Julianna a nagy fali tükör előtt elment és belepillantott, megállt egy pillanatra.

A kaftán lecsúszott az egyik válláról. Az az elefántcsonthalom úgy tündöklött a setétben, a fekete prém közül.

A hölgy csalfa mosolygással nézett le féloldalt a fehér vállára.

S azt mondá magában:

– Lám a német császár egész kincstáráért meg nem tette volna ezt a lovag; de ezért a vállért megtette.

S büszkén mosolygott magának szembe.

Sietve futott fel a lépcsőkön a legfelső szobába. Onnan nyilik az erkély.

Felnyitá az egyik ablakot. «Pszt» szisszentett, jelt adva.

A lovag, köpenyébe burkoltan ott várta a jeladást. Kalapjával inte, hogy jelen van.

– Kegyelmed az, chevalier de Belleville?

– No, régen én vagyok. Szavam tartám.

– Én is, mondá e hölgy s aláhajítá neki az erkélyről a karikával összekötött kulcspárt.

– Enfin! Dörmögé a lovag.

Julianna pedig hamisan vihogva huzta magát vissza az erkélyablak mellé.

Történetesen a házkapu és lépcsőrács kulcsai helyett a Ketterhäuschen kulcsait találta ledobni a lovagnak.

Belleville lovag sietett a kulcsokkal az ajtóhoz.

Az egyik először nem akart belemenni a kulcslyukba, azután meg, hogy valamikép mégis belebicsaklott, akkor meg nem akart elfordulni benne; utoljára alig birta belőle kihuzni a lovag. – Ez nem volt az igazi. – A másik kulcs aztán vígan beletalált a kulcslyukba, el is fordult benne tízszer, tizenháromszor, de a zárt semmiképen nem nyitotta fel.

A lovag kezdett csendesen káromkodni.

Az az ördöngös asszony oda fenn meg úgy nevetett magában, a függöny mögül kidugva félig a fejét.

Belleville lovagnak egyszer aztán úgy rémlett, mintha a nevét hallaná kiabálni, többszörösen. Az üres piacz viszhangot is ád rá.

A hang még távolból jött, a Kathedrále felől, de egyre közeledett, s a lovag kiveheté a zajból, hogy a közeledő emberek a neve mellé még epithetonokat is ragasztanak, a mik közül a leghizelgőbb az, hogy «átkozott kujon!»

A közeledő csoport a Schaarwache volt, a melyre a Ketterhäuschen őrizése volt bizva. Ezek a nagy catastropha után maguk is a veszélyben forgó bástya felé rohantak, igen bölcsen itélve, hogy ott több hasznot tehetnek az alabárdjaikkal, mintha itt azt az egyszál leányt őrzik, a ki úgyis kettős lakat mögött van, s ime hatalmasan segítének is benne, hogy a zűrzavart felhasználó császári csapatot a megrongált bástyától visszaverjék. Talán egyéb segítség is érkezett az éjjeli roham meghiusítására, Löffelholtzék ostromdandára el lett űzve s erre aztán az őrcsapat is visszatérhetett a maga kirendelt posztjára, Wenczezlausz vezetése mellett.

A lármahangokból az volt kivehető, hogy a közvélemény egyenesen Belleville lovagot gyanusítja a lőporostorony felrobbantásával. Hogy meg volt vesztegetve az ellenségtől: máskülönben nem is lehetséges, hogy a császáriak egyszerre ott teremjenek a megrongált bástya előtt, mikor a főhadiszállásuk egy órányi távolban van, s a januári éjszakát mulatságból senki sem tölti a Luts patak martjai között.

Belleville lovag gondolt erre, mikor azt a bolondot tette; volt rá gondja, hogy az alibijét bebizonyítsa, egész éjjel a felrobbanás perczéig együtt kártyázott a kurucz tisztekkel. Arról, hogy tempirozott kanóczok is vannak a világon, a mik órára kiszámítva gyuladnak el, a filiszterek nem tudnak semmit. Aztán, ha áruló akart volna lenni, nem hordatta volna el nagy részét a lőpornak a groszscherfeldi toronyból a többi kaszamataboltokba. Itt nem maradt több valami három mázsa lőpornál, meg egy pár láda töltött gránát. Elég az is a szép asszonynak a hóbortos kivánságát kielégíteni, de nem a bástyákat ledönteni. Majd megfelel ő magáért.

A míg a lármázók elvonultak, Belleville tanácsosnak találta behuzni magát a mély kapuboltozat alá. A föld fehér, az ég fekete, ilyenkor vak a künnjáró ember.

Hanem egy bajt nem sejtett meg. Azt, hogy a Ketterhäuschentől a fris hóban lépések nyomai vezetnek épen ahhoz a kapuhoz, a hol ő rejtőzik.

– Hüh! Ezer véka sárkánykigyótojás! üvölte fel Wenczezlausz, mikor meglátta az üres kalitkát. Kirepült a madarunk!

Keresték lámpással, felhányták a szalmát alabárddal, biz az nem volt sehol.

– Nézzétek meg jobban, hátha felmászott a pléhtető alá?

– Biz az se égen, se padláson nincsen.

– Kinyitották az ajtót, elszöktették.

– Úgy van, úgy van. Itt a lábnyomok! Világos.

– Adjátok ide azt a lámpást.

Wenczezlausz kezébe kapta a karikán függő drótoslámpást s a nyomcsapásra világított vele.

– Egyenesen odavezetnek! Rajta! utánam. Megkapjuk, ha az ördög vitte is el.

Az pedig ott hallgatta az erkélyablakból. Hol megijedt, hol nevetett.

Valami lesz ebből.

De ez még mind az ő szövevényébe illő fonál. Csak szőjjétek! Bogozzátok!

– Utánam! Előre! ordított Wenczezlausz s kivont kardjával veszedelmesen hadonázva vágtatott a Thurzó-ház kapuja felé.

Belleville lovag észrevette, hogy a menekülés késő, de nem is volt szokása őrjáratok elől megfutamodni. Sokszor a hátukhoz verte ő már azoknak az alabárdjukat otthon Párisban is. Gavallér nem szokott szaladni.

Mikor látta, hogy a rejteke felé rohannak, a köpenyegét a bal karjára csavarva, s egyenes ví kardját jobbjába markolva, kilépett a kapubolt alól.

– No hát mi kell, te nagy majom? kiálta a janitorra, vívó toppba csapva magát.

– Ah! Itt van! ő az! Valósággal a Belleville lovag!

– No hát mit örülsz neki, hogy megkaptad a Belleville lovagot?

– Megfogtuk! Rajtakaptuk! ő tette! ő lopta el! Most is a kezében vannak a Ketterhäuschen kulcsai! Ott van ni! Kerék van a kulcs fején: a hóhér jelvénye. Le kell őt fegyverezni!

– S azt te fogod megtenni? te égmeszelő! Hát fogd jól azt a kardot!

De már mikor azt a tanácsot adta neki, akkor Wenczezlausz kardja hetet kalimpázott a levegőben s úgy elrepült, hogy rá sem talált többet a hóban.

– Hát ti többiek, hogy adjátok az ócska vasat! gúnyolódék Belleville lovag, s mint a villám úgy czikázott köröskörül a pallosa, itt egy sisakot ütve le a fejről, ott egy alabárdot ki a kézből. Még kimélte az elleneit, nem szurkált az elevenjeikbe, csak a bivalybőrt pufogatta hatalmas ütésekkel, azoknak ez is elég volt. Az igaz, hogy csak fogdmegek voltak.

Hanem a verekedés, szitkozódás zajára, meg Wenczezlausz segélykiabálásaira több oldalról kezdtek odanyomakodni hazaszállingozó fegyveres polgárok, a kiknek goromba «schlägerek» (kurta kardok, nagy ökölkosárral) voltak a markukban s megszorították a lovagot.

– Gyere rám csak, gyere te: csirizfaló, csomótaszigáló, fonálrágó hukkepakk! Mind megeszlek!

S oly vitézül védte a kapualját az egész csoport ellen, hogy csak messziről mertek hozzá vagdalni.

A szép asszonynak tetszett ez a jelenet nagyon. Ő érette vívnak. Őtet mulattatják.

Tán egyébre is várt.

A nagy hajczihő közepett egyszerre egy erőteljes parancsoló hang szólalt meg.

– Minő verekedés ez? A piacz közepén? Mi az? polgárok!

Egyszerre helyet adott neki minden lélek. Fabriczius volt, a biró.

A városházától jött ide a lármára. Onnan intézte eddig a város védelmét, az oltást, hidegvérrel, Wenczezlausz lármakiabálása idehozta.

– Ott van! megkerítettük! az áruló! kiabált Wenczezlausz, de csak messziről mutogatva a lámpással a lovag felé.

– Belleville lovag! szólt, felismerve az alakot Fabriczius, s előlépett a tömeg közül. Neki is kard volt a kezében.

Belleville lovag olyan tempót tett, mint a ki kész elfogadni a biróval is a viadalt.

– Nem, lovag! Én a biró vagyok, szólt Fabriczius, leeresztve a kard hegyét, mire aztán a lovag is leeresztette a kardját. «Mi koczódása van önnek a polgárőrökkel?»

– Tudja az ördög! Felelt a lovag daczosan.

Wenczezlausz odakiáltott:

– Hiszen ott vannak kezében a Ketterhäuschen kulcsai.

– No hát a Ketterhäuschen kulcsai! rikácsolt mérgesen Belleville lovag s odadobta nekik a lábaikhoz. Itt van, szedjétek fel.

– Hogy kerültek ezek a kulcsok a kegyelmed kezébe? kérdé Fabriczius elbámulva.

Az a leskelődő hölgy odafenn, lélekzetét visszafojtva várta, hogy mit fog felelni a lovag? Annak bizonyára elég oka van rá, hogy őt elárulja, mikor rájön, hogy mennyire rá lett szedve általa.

Hanem Belleville, bár könnyelmű volt és kalandhős, de minden izében nemes ember és lovag, s daczosan utasítá vissza a faggatást.

– Az az én gondom, senki másé.

– De az enyim is, lovag úr, én ura és birája vagyok e városnak.

– Nekem nem az, kegyelmed! vigye innen a csámpás filiszteusait, vagy pokolra küldök egynehányat, a ki utamat állja. Mi bajok velem?

De most már egyszerre tizen is ordították:

– Megszöktette a Ketterhäuschenből a leányt!

Fabriczius haragosan fordult hátra.

– Megszöktette a leányt!

– Igen! Igen! Kiabált Wenczezlausz. Ő robbantotta fel a lőporostornyot, azért, hogy a zűrzavarban felnyithassa a ketreczet, a míg mi valamennyien a tüzet oltjuk és verekedünk. Délben is itt járt lóháton s védelmezte a leányt, hogy a nép ne bántalmazza.

– Hová tette kegyelmed a leányt? kiáltá haraggal a biró.

– Vigyázzon kegyelmed, a kardomba ne szaladjon. Hirtelen kezem van.

– Hová rejtette a leányt?

– Azt nem mondom meg.

Azt is mondhatta volna, hogy nem tud róla semmit, s igaz is lett volna, de így szebb volt.

– Én követelem a törvény nevében, hogy adja elő.

– Én pedig izekre hagyom magam vágni s még sem adom elő.

A hölgy odafenn a tenyerével csókot küldött a lovagnak. Megérdemelte. (A kit ő egyszer meghódított, bolondja marad az neki az utolsó lehelletéig!)

– Itt kell a leánynak lenni ebben a házban! kiáltá Fabriczius.

– De ennek a kapuját én őrzöm.

Fabriczius hátrafordult az őrökhöz.

– Kerüljetek a bástya-utczára, a hátulsó kapun át bemehettek. Fel kell kutatni az egész házat.

Most azután itt volt az idő Juliannának a megrémülésre. Ijedten futott el az erkélyszobából vissza a hálószobáig, a hol a leányt hagyta. Az szépen elaludt a kezében tartott könyvvel épen annál a lapnál, a hol a fejedelem szép, méltóságteljes oroszlánképe mosolygott.

– Krisztinka! kiáltá Korponayné. Ébredj! Kelj az ágyból. Érted jönnek.

A leány ijedten szökött fel altából, s az ágytakaróba burkolta magát.

– Megint visszaakarnak vinni oda!

– Nem, nem, oda nem! Inkább a háztetőről ugrom le.

– Dehogy ugrasz. Öltözzél gyorsan!

Krisztinka a ruháit kereste.

– Hagyd a szoknyát. Más kell neked. Itt a Pelárgus ruhái. Éppen rád illenek. Várj kis élhetetlen, majd felöltöztetlek!

S nagy gyorsasággal belerázta a leányt a pulideresbe, felhúzta a lábára a sarkantyus sárga csizmát, rágombolta a zsinóros dolmányt, derekára kötötte az övet, ráakasztotta a görbe kardot. Aztán szétfonta a haját s elszórta a vállán férfias módra, hegyébe nyomta a sastollas süveget s azzal a tükör felé fordítá a leányt.

– Nézd, milyen helyes legényke lettél!

– Mégis fel fognak ismerni, rebegé Krisztina, kinek minden mozdulata elárulá a leányvoltát.

– Hiszen nem maradsz itt, hanem szököl, mondá Julianna, a Pelárgus köpenyegét vállára kapcsolva a nagy ezüstös csattal.

– Merre szökjem? Hová szökjem? kérdé a leány hüledezve.

– Ne légy ostoba! Jól tudod, kiálta Julianna, haragosan dobbantva.

A leány elhallgatott nagyon.

– No ne tedd az ujjadat a szád elé, elárulod vele, hogy szűz leány vagy.

– Mit csináljak?

– Menekülj, a merre tudsz!

– Hogyan?

– Te tudod az útját, módját. Innen ebből a házból vezet ki a városból a földalatti ut, a min keresztül egy rejtett forrás vizét a városba nagy messziről bevezetik. Azon keresztül elfuthatsz.

– De ez az atyámnak a titka! A Fabricziusok készíttették ezt a földalatti folyosót, soha senki a család tagjain kívül erről nem tudott semmit. Ez a városunk titka.

– Sodoma és Gomora tüze pusztítsa el az egész várostokat! Érdemelnek ők tőled valami kiméletet? Nem odazártak-e a ketreczbe? télen csikorgó hidegben, nem oda jöttek-e hozzád gúnyolni, szidalmazni? Leköpködtek, megdobáltak, röhögtek rajtad.

– De az atyám!

– Épen az atyád parancsolta, hogy így tegyenek. Azzal kezdte a biróságát, a mint haza érkezett. Ő is a titkos alagúton át jött a városba, úgy, hogy még e házban sem vette észre senki. Mikor téged elfogtak a czudarok, azért, hogy tőlem izenetet vittél, a mit másra nem bízhattam, akkor az apád volt az épen, a ki az itéletet kimondta rád, hogy csukjanak a pellengérkalitkába két napra, két éjszakára, akkor állítsanak törvény elé, adjanak bakó kezébe, kínozzon meg, a míg vallasz, miért jártál kinn s ha árulásban találnak, üsse le a bakó a fejed, ha erkölcstelenségben, vágja le a hajadat, tegyen tollkoszorút a fejedre s úgy seprüzzön ki a városból.

A leány épen nem volt legényke: sirt.

– No, ne nyafogj most! milliom a lelke, hiszen kard van az oldalodon, tedd a kezed a markolatjára, nem érzed, hogyan melegít? ha ők nem átallnak egy kis leányra hajtóvadászatot tartani, te ne átalj előlük elmenekülni.

A leány mégis tétovázott.

– Hallod! Már benn vannak az udvaron. A hátulsó kapun jöttek be. Nem hallod az apád szavát? Mihelyt a doktort felzavarják s annak a szállására bejutnak, azonnal itt lesznek. Én a folyosó-ajtót sem zárhatom be előttük, mert az orvos az este azon keresztül távozott el s engem halálos betegen hagyott itten az ápolónéval, a zárt ajtó ellenem tanuskodnék. Nincs vesztegetni való pillanat!

A leány mégis gondolkozott.

Akkor a füléhez hajolt a hölgy s valami nevet súgott neki: attól a leány szemei egyszerre felnyiltak.

– Őt ujra meglátod. Ő fog ottan várni…

A leány most már gyöngén mosolygott s könnyedén bólintott a fejével.

– Tehát elmenekülök.

– Azon az úton.

– Azon. De ne jöjj utánam, kis anyácskám. Ne less rám, merre megyek el?

– Jól van. Nem akarom a város titkát tudni. – Csak te magad szabadulj meg. Itt a tolvajlámpás, meg ez a kétcsövű pisztoly. Te olyan derék, bátor leány vagy ott, a hol veszedelem van. Szedd össze magadat. Na még ezt a tarsolyt a válladra elemozsinával. Aztán ezt a képes könyvet is tedd bele. Add át majd az én barátnémnak. Tudod már kinek? Erről megtudja, hogy én küldelek. És talán egyebet is. Csókolj meg, aztán siess! Már hallom a doktor ajtaját nyikorogni. Megállj még. Kössük batyukba a levetett leányruháidat, ezeket is vidd el magaddal. Nem jó lenne, ha itt találnának belőle valamit nálam.

Megcsókolták egymást, aztán a leány kezébe vette a tolvajlámpást s a konyhába vezető ajtón át elmenekült.

És Juliánna annyira meg tudta tagadni asszonyi természetét, hogy nem lesett utána, nem volt kiváncsi nyitjára akadni annak a titoknak, a mit csak egy család tud, s a mely titok az alapja Lőcse város védképességének.

A helyett hirtelen levetkőzött, s lefeküdt az ágyába.

Rendben volt már minden. Jöhettek az inquisitorok.

Azoknak ugyan elébb egy kis felakadásuk volt a doktornál. A hátulsó és az első házat összekötő folyosóhoz csak az ő lakosztályán keresztül lehetett eljutni, s a doktornak igen nagy magyarázat kellett hozzá, a míg megértette, hogy mi járatban vannak azok, a kik az ajtaján dörömböznek.

Először nem volt, a ki az ajtót kinyissa. Az egyetlen gazdasszonya, Léni asszony, kölcsön volt adva a szomszéd patiensnek. Ő maga pedig erős transspiratióban volt. Mikor aztán Fabriczius hangját felismerte, akkor azt mondta, hogy «mindjárt!»

Ez a «mindjárt» annyit tett, hogy elébb felhúzott magára három rendbeli alsó felső gunyát. Tél az idő s fűtetlen a szoba. Aztán nagy tudománynyal gyertyát gyújtott; a tubákos szelenczéből átvette a múlhatatlan reggeli szippanatot, megvárta míg prüszköl tőle, a mitől az agy megtisztul s csak aztán sietett az ajtót felnyitni.

Fabriczius türelmetlenül tört be hozzá.

– No, Fabriczius, hol ég? kérdezé a doktor.

– Már el is van oltva. Hanem kegyelmed, doktor uram, ugyan jól alhatik, ha csak most ébred föl.

– Ezt teszi nálam a syrupus diacodion, négy csepp belőle az éjjeli italba, s úgy alszik tőle az öreg ember is, mint a gyermek. Recommendálhatom kegyelmednek.

– Köszönöm, doktor. Most más bajunk van. Látja, mennyi ember jön utánam.

– Tán valakinek betört a feje?

– Biz itt tört be elég fej az éjjel, de azok várhatnak reggelig. Mi itt házmotozást tartunk.

– Házmotozást! Nálam?

– Nem a doktor úrnál, hanem a szomszéd kapitánynénál, a kihez nem tudunk más úton bejutni, mint az összekötő folyosón keresztül.

– S mit keresnek kegyelmetek a kapitánynénál, ilyen éjjeli órában?

– A delinquenst a Ketterhäuschenből, a kit az éjjel megszöktettek.

A doktor még egy szíppanatot vett a tubákospixisből.

– Assecurálhatom kegyelmedet, főbiró uram, hogy Korponayné úrasszony tegnap este furor dæmoniacus extaticusba esett; általam curáltatott s azóta mély soporban alszik.

– Ejh, uram, az ember csalódhatik.

– Az ember igen, de a doktor nem, pattant fel a sértett tudós. Ha nem hiszik kegyelmetek, ám jöjjenek utánam.

Azzal a mankóit a hóna alá kapva, maga elől neki indult az urakat vezetni a folyosón keresztül, a tornáczokon végig Korponayné hálószobájába.

Illik? Nem illik? Benyitottak.

Fabriczius maga hozta az égő gyertyát a doktor után.

A hálószobában is égett egy olajmécses, annak a pislogása nem rontja a szendert.

A nagy karszékben aludt az ápolónő, a nyoszolyán pedig az úrasszony. Még az egyik alabástromkarját is a feje fölé emelte, s az ujjai idegesen játszottak, mint az álmodóé.

– Nos! Hát mit mondtam? szólt triumfáló tekintettel a doktor. – Ime, úgy alszik, a hogy determinálva van. Az állkapocs leereszkedve, a pupillák felfelé fordulva, a lélekzetvétel mély és horkoló, ez a sopor necroadelphos.

– Ez nem lehet csalódás. Lehet csalás! szólt kemény hangon Fabriczius.

– Mi – hit? förmedt fel a tudományok férfia. Error, vagy dolus? Mikor ime itt a világos indicium. Az üvegcséből hiányzik három lapdacs. Három pilulæ de cynoglosso! Ez species facti! Az én tudományomat akarja kegyelmed derogálni!?

– Dehogy akarom. Én elismerem a kegyelmed medicináinak a virtusait, de nagy kérdés, hogy bevette-e őket valaki?

– Hát azt megmondja az ápolónő, a ki beadta neki. Itt van! szóljon.

A doktor maga odatopogott Léni asszonyhoz s elkezdte őt költögetni. A szelidebb módszerek, holmi csípés, hátbaütögetés nem látszottak nála foganattal lenni.

– Nagyon mélyen alszik, ha hozzáfog.

Utoljára egy korsó hideg vizet töltött a nyakába.

Az már használt. Léni asszony fölugrott, olyan mozdulattal, mint a ki keresztül akar úszni a vizen, s arra a kérdésre, a mit a doktor a fülébe ordított: «Hát, Léni asszony, bevett-e a patiens?» elébb meredt szemmel nézett a gyertyába, aztán álomdadogó hangon azt mondta rá: «nincs itthon a doktor».

Most még jobban fülébe kiáltott.

– Bevette-e az asszonyság a három pilulát?

Erre a szóra nagyot hökkent a kérdezett. Rémület látszott az arczvonásain kifejezve. A kezeivel az oldalzsebeihez kapott, s aztán azt felelte: «három peták egy forint!» Ez most azt álmodja, hogy a konyhapénzről számoltatják.

A doktor boszusan szorítá össze a fogatlan ajkait s aztán széttekintve maga körül, a mint meglátta Wenczezlauszt, azt mondá neki:

– Carissime! Menjen csak át kegyelmed Léni asszonynyal a szobámba és hozzák át az electrica machinát. Kegyelmed studiosus, látott már olyat.

– Hah, csavarni is tudom! állítá az úrfi.

– No, Léni, itt a gyertya! menjen kend előre! parancsolá a doktor, kezébe nyomva a gazdasszonynak az égő gyertyát, a mivel az úgy neki ment a Wenczezlausz képének, hogy majd a szemét pörkölte ki vele. Annak úgy kellett őt a két karjánál megfogni és maga előtt tolni, hogy valami almáriumba be ne sétáljon.

Fabriczius azt mondá a doktornak:

– No, hogy a gazdasszonya akkor is alszik kegyelmednek, a mikor jár, azt elhiszem, hanem hogy a patiense aludnék, mikor fekszik, abban kételkedem.

– Látni fogja kegyelmed, hogy semmi móddal nem fogjuk őt felkölthetni, mint épen csak az electrice machinával.

– No, én addig, a míg a doktor úr ezzel vesződik, átkutatom a szobákat.

Azzal Fabriczius a polgárőröket maga mellé véve, rendre járta a szobákat, folyosókat, a ház rejtekeit, a miket csak ő ismert. Sehol még csak nyomát sem találta a gyanunak.

Még az a körülmény is ellene fordult, hogy a lépcsőgádor vasrácsajtaja belülről volt bezárva, a zárban hagyott kulcscsal.

Itt vagy valamennyinek, a ki a házban lakik, össze kellett czimborálni a leány megszabadítójával, vagy boszorkánysággal kellett végbemenni.

– Nyissák fel belülről az utcza-ajtót. El kell nyomni Belleville lovagot.

Ezt parancsolá Fabriczius.

XIV. FEJEZET.
A CSALHATATLAN PANACÆA.

Belleville lovag ez idő alatt egyre vitézül védte a fedett állását mind szóval, mind karddal. Oroszláni bátorsága mellett az egész ráröffent fegyveres csoportnak is ellent tudott állni. Emléket is kaptak tőle már elegen, a mivel hazamehetnek. A rárohanókat meg-megszalasztja; de aztán a helyére megint csak visszatér, nehogy körülfogják, vagy egy másik csoport azalatt megszállja a kapualját. Végre azonban utoléri a nagy veszedelme, a mint Fabriczius parancsára belülről kinyitják a kaput s hirtelen hátulról köpönyeget vetnek a fejére.

Belleville lovag ugyan még az orozva jött lefegyverezésre sem adja meg magát. A bal kezébe fogott tőrrel kihasítja a köpönyeget s kidugva rajta a karját, félkézzel és kurta dákossal is vitézül ellentáll a vele dulakodóknak s sok kárt tesz levágott fülekben és betört oldalbordákban, míg utoljára is valamelyik fogdmeg kötelet vet a lábszárai körül s azzal lerántják a földre és elnyomják, minden ordítozása daczára.

A szomszéd házban volt a kurucz tábornok főhadiszállása, de abban most egy lélek sem volt ez idő szerint, minden ember az ellenség elé sietett.

A diadalmaskodó népség boszuval ordítá: «Oda kell őt csukni a Ketterhäuschenbe! Be a kalitkába!»

Ebben a válságos veszedelemben trombitaharsogás hangzik fel az ó-kapu felől; fáklyafény támad, nehéz dübörgés hallatszik.

Korponay János érkezett meg!

Nem lett belőle Uriás!

A kurucz kapitány szétverte a lesben álló ellenséget; elhozta a fővezértől küldött élelmiszert és lőport a hegyszoroson keresztül, hiány nélkül; sőt még ahhoz is elég jókor érkezett, hogy a robbanás után rohamot kisérlő császári csapatokat lovasságával oldalba kapja, s az ostrom visszaverésében elnyerje az oroszlánrészt. Háromszoros diadallal került vissza a kis kapitány. (Többet tud már az ABC-ből a három első betűnél!)

Az ő lőporos és lisztes zsákos szekerei dübörögnek ott végig a széles utczán.

– Utcza, kutya, kurta! kiált Korponay, mikor a Pfannschmidt2) ház szegletén bekanyarodva, meglátja azt a nagy tomboló tömeget a Thurzó-ház előtt; egy rész még akkor tódult ki a kapun. Micsoda disznóság van itten!

Azzal sarkantyuba kapva a lovát, odavágtat a lovasaival a legsűrűbb tömeg közé; a mikor már épen kötözni kezdik hátra a kezeit Belleville lovagnak.

– Hát ti imfámis Rackerek! A míg én a városotokat védem, azalatt ti az én feleségem szállását ostromoljátok! Én ti nektek ennivalót hozok, lőport hozok, ez a köszönet érte? Mit csináltok ott azzal a nemes úrral?

– A franczia ez! kiabálnak a polgárok.

– Micsoda? Belleville lovag! Az én camerádom! Ereszszétek el mindjárt! Mit vétett nektek?

– Elszöktette a leányt a Ketterhäuschenből. Ide hozta ebbe a házba! kiabálnak minden oldalról.

– Jól tette! derék ember volt érte. Az is az én cselédem volt! Hogy mertétek elfogni? S még azért ily ribilliót csinálni! Mikor a sánczok előtt az ellenség, ti meg a város közepén ránk támadtok! Haza hordjátok az irhát ebben a nyomban, azt mondom, mert ha én megeszlek benneteket, medveczukor alakjában támadtok fel az itélet napján!

E békítő szavak nem tévesztették el csillapító hatásukat, a fegyveres polgárság abban az arányban kezdte átengedni a tért a piaczon, a melyben azt az előrenyomuló kurucz huszárság elfoglalta; a társzekerek döczögtek ezeknek a nyomában.

Korponay leugrott a nyergéből, hogy össze-vissza czibált vitéz bajtársával kezet szorongasson.

«Ventre saint gris! ces cancres des bourgois!» Mi történt itt veled bajtárs? kérdi tőle.

– Velem semmi. De te ugyan jókor jöttél. Én már félóra óta védem a kapudat. A feleségedet azóta odafenn tán már fel is akasztották.

– A feleségemet! Akkor gyere velem.

S azzal karon kapva a kedves bajtársát, vitte őt rohanva magával, útközben rátaláltak Belleville elhullatott kardjára. Azt is felvette, a kezébe adta a lovagnak.

– Megyünk az asszonyomhoz!

No, ez szép találkozás lesz!

Doktor Cornides ezalatt odafenn minden tudományát kimerítette, hogy az alvó úrasszonyt életre költse, természetesen eredmény nélkül.

Tanui voltak a sikertelen kisérleteknek többen a házkutatást végzett polgárok közül, a kikhez csatlakozott később Fabriczius is.

A biró, a mint Belleville lovagot a drabantjai elnyomták, visszasietett Korponayné hálószobájába, nehogy távollétében az asszonyt valaki az egyetértő szövetséges társai közül a történtekről értesítse.

Ezalatt Wenczezlausz is előkerült a villamos géppel.

Megcsinálták az ember-lánczot. A doktor fogta az egyik kezét az alvónak. Platzinger polgár a másikat, a többiek egymásét. Wenczezlausz hajtotta az üvegkereket. A doktor hozzányult a jobb kezével az ördöngős gép villanysűrítő rézfejéhez; valamennyien mind elordították magukat, olyanformát érezve, mintha a könyökük sajgó erére kaptak volna egy botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a száját.

– Még erősebb electricitást kell összegyüjteni! mondá a tudós ezermester, s Wenczezlausz úrfi újra hozzáfogott nagy igyekezettel hajtani a gépet, a közben kandi tekintettel pislogva az alvó tündérre, kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az ébresztési kisérletek alatt félrecsúsztak.

De mielőtt másodszor is megrázhatta volna a doktor a szép alvó tagjait az aprópénzre felváltott mennykővel, berontott az ajtón a hazaérkezett férj, kisérve Belleville lovagtól.

Mikor meglátta a sok hivatlan szájtátó férfit a felesége nyoszolyája körül, magát az asszonyát pedig élettelen heverve a párnáin, csakugyan azt hitte, hogy a feleségét torturázzák. Hozzá a doktor alakja, a villamos gép, s az azt hajtó hóhérlegény.

Éktelen dühbe jött, széttaszította az útjában állókat s a legjobban keze ügyébe eső Wenczezlausz nyakát megragadva, ordítá:

– Mit csináltok ti itt? beste lélek fiai!

Doktor Cordines, felismerve a kapitányt, két mankójára emelkedék, fejét vállai között csaknem elvesztve, s kenetteljes hangon mondá:

– Moderálja magát kegyelmed, kapitány uram. Physicum experimentum produkáltatik, electrica machinával contra soporem artemisialem.

Korponay a doktort félretolta maga elől, Wenczezlauszt odalökte a villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit az alvó feje alá tette, s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta, nevéről szólítá: «Juliannám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj fel!»

És ecce! A gonosz tetanusnak egyszerre vége szakadt. A nyak nem volt megmerevedve többé: szépen meghajlott; a szempillák felnyiltak, az öklök, a mik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat, lágyan széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.

Még egy repetált experimentum a hitvesi csókokkal, s a kábulat végkép elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát, hall és érez, aztán nagyot sikolt örömében, s mind a két karját a hizelgő ébresztő nyaka körül fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erősebb dósisban, hevesen lihegve hozzá: «kedves aranyom, bálványom, édes kis uracskám».

Doktor Cornides kihuzza a palástja zsebéből a jegyzőkönyvét, s az okuláréján keresztül nézve beleirja ólma hegyével a praxist: «Contra soporem artemisialem: – oscula mariti. – Specificum. – Probatum est».

– Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen a helyen egészen fölösleges emberek vagyunk, mondá Belleville lovag.

– Magam is azt tartom, szólt Fabriczius. A kapitány úrnak ott a helye a felesége mellett. Kendnek, Alauda, Wenczezlausz a Ketterhäuschen mellett, a strázsán, a míg föl lesz váltva; a többinek a maguk őrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán, Belleville lovagnak pedig a börtönben.

Erre a szóra félbeszakítá Korponay a viszontlátás boldog ölelkezését s sietett a beavatkozását érvényesíteni.

– Protestálok! Biró uram, Belleville lovag katona.

Ő felette polgári magistratus nem itél, ő csak katonának adhatja át a kardját. Én fogom őt őrizni és én felelek érte.

– Ám lássa kegyelmed, szólt Fabriczius, elég önuralkodással, hogy semmi arczkifejezéssel ne magyarázza szavait. Mi többiek menjünk: Belleville lovag maradjon!

Belleville is kénytelen volt belenyugodni ez expediensbe, s savanykás képpel adta át a kardját Korponaynak.

– De hát csakugyan mit vétettél, pajtás? kérdezé tőle a kapitány, mikor a többiek eltávoztak.

Belleville lovag félre nézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva s magát fehér ágyleplével nyakig beburkolva, oly dæmoni hamissággal mosolygott feléje.

– Mit vétettem? Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy az öreganyámat feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a világra jönni, de én tőlem valóságos vétek, nem okulni a példáján, s otthagyni a poklot, hogy aztán nagy kerülővel jussak megint vissza.

– Valami kaland volt! suttogá Korponay. Va! farceur! Kitelik tőled!

S azzal gyöngéden a hátára ütött.

– No gyere, csókolj kezet az asszonyomnak; kivánj neki jó reggelt, s aztán menj át a szobámba, dülj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem háborgatlak.

– Köszönöm.

Belleville alig tette be maga után az ajtót, hallhatá a csalfa tündér örömének csattogó hangjait.

Ő pedig aludjék békével.

Pedig hiszen nem a férj vetteté föl a lőporos tornyot.

Ezt a helyzetet csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra megkínzására.