Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot talált a harczi feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, a ki a legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki ő tőle várja a parancsot, s minden hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly igen a katonái; mert a hol más józan fővel is bakot lőtt, ott ő kótyagosan is fején találja a szeget. Az egyik kezével az ostromló ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott sánczokat helyrehozatni, a meggyuladt épületeket eloltatni, a gyanusakat összefogdostatni, aztán a visszavonuló ellenséget kémszemlével kisértetni: ez mind az ő feladata volt.
A városi polgárczéhek, a mint azt látták, hogy a támadó ellenség vissza lett verve, nagy csoportokban tódultak elő, mindenféle ütő, vágó, lövő eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már ütni kell a németeket, rajtuk kell hajtani a főhadiszállásokon.
– No csak lassan azokkal a Schieszprügelekkel! csitítá őket Andrássy; ugyan bizony jól tették kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt a nyársat; aztán fogják a kapát meg a szekerczét; a ki ács, kőmíves, álljon neki a szétdült tornyot helyreállítani; a ki meg szabó és varga, az menjen haza sarut, mundért varrni, a mire nagy szüksége van a katonáknak. De már több gyiklesőt, meg taglót ne hordjanak kendtek ide, mert nem tudok tőle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba meg mind a magunk lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn olyan kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!
Mondták neki, hogy nem is tűzre harangoznak, hanem Te Deum laudamus lesz; arra hivogatnak. Azon pedig neki is meg kell jelenni, mert úgy illik.
– Úgy? hát még «téged Isten dicsérünk» is legyen, azért, hogy egy tornyunk a levegőbe repült. Jól van no. Elmegyek. Úgy sem láttam még belülről ezt a hires lőcsei kathedralét. Csak valamivel későbbre tegyék a templomparádét a szokottnál, mert itt még van egy kis dolog. Ezt a szétdült fortifikatiót újra meg kell erősíteni. Hol van az a Belleville lovag? ő ért ehhez!
Mikor már nagyon sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy a városból érkező tiszt tudatá vele, hogy a francziát a polgárok elfogták az éjjel, mert árulással gyanusítják, hogy ő maga robbantotta fel a lőporos tornyot.
– Hát akaszszanak fel a polgárok, nem bánom, három más embert az árulásért; de nekem Bellevillere szükségem van; mert nincs több egy genie-tisztemnél. Hozzák ide rögtön.
Értesíték aztán a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön előhozni Belleville lovagot; mert azt az éjjel hazakerült Korponay kapitány tette fogságra saját szállásán, és ő maga őrködik felette.
– No akkor bizonyosan nem lehet hozzáférni! szólt nevetve Andrássy. És így várhat egy kissé a fortificatio.
Ugyancsak még az intézkedések közben találta a tábornokot a városi főbirónak, Fabricziusnak a hivatalos levele, melyben felszólítja, hogy a Te Deum után rögtön összeülendő mixta deputatióhoz méltóztassék egyenlő számban, mint a városi tanácsosoké, itélő birákat kinevezni, a mely törvényszék aztán majd itélni fog Belleville felett.
– No, még ezt a mulatságot is ki kell állni.
E közben valami nyilalt keresztűl a tábornok emlékezetén, a mi a nagy zenebona között egészen kiment a fejéből.
Az a veszedelmes pantheon ott maradt kitárva a szobájában.
Ha valaki most oda be talál lépni, szépen végig lapozhatja, s akkor sajátszerű fogalmat fog hazavinni a kurucz vezér jó indulatáról a többi vezérek és a fejedelem iránt.
Elővette az oldalzsebéből a kis összecsukó tükrét, a mit a nyalka kurucz nem hagy el magától, nehogy az egyik bajusza csákóra, a másik kajlára álljon.
– Csupa korom lett a pofám a puskaportól! Templomba így nem mehetek.
A felügyelést most már rábizhatta Bankós Balázs ezredes kapitányára, maga lovára vetette magát s haza ügetett a szállására.
A borbélya ott várta már az előszobában, a borotváló eszközökkel.
– De bizony nemcsak késre lesz szükség, hanem ollóra is, mondá a tábornok. Az éjjel a hajamba esett egy nagy üszök s egy pár fürtöt elégetett belőle. Most az egészet kurtára kell nyirni miatta.
(Égett bizony az a két fürt, de a szép asszony szemének üszkétől.)
És e miatt áldozatul esett az egész szép dusgazdag hajsátor. E naptól fogva Andrássy tábornok teljes kurucz hadvezéri pompájában is úgy jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös urak közül, kurtára nyirt hajjal.
Alig, hogy a borbélyt lerázta a nyakáról a tábornok, azonnal sietett a belső szobájába.
Az éjjeli lakoma maradványai még ott hevertek a terített asztalon; az eldobott kehely a medvebőrön; egy rózsaszin szalag a kereveten; hanem a keresett arczképes könyv, az nem volt sehol.
– Csak nem vitte tán magával az a bolond tündér?
De talán mégis elvitte, s akkor épen okos volt. Ha itt hagyja, más is rátalálhat, végig kitanulhatja minden titkát. Ő nála pedig jól lesz addig rejtve, míg újra visszakérik.
A tábornok azonban még sem akart ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az embernek fejébe kerűlhet.
A titkos átjárón keresztül egy percz alatt találkozhatik Juliánnával s kérdőre veheti, a könyvet is visszaszerezheti.
Csakhogy annak most itthon van az ura.
Azon is lehet segíteni boszorkányság nélkül.
A tábornok stante pede parancsot írt egész ív papirra, intézvén azt Korponay János kapitány úrhoz, a ki felhívatik, hogy azonnal jelenjen meg raportra a generálisánál.
Elég fegyelmetlenség, sőt büntetésre méltó mulasztás már tőle, hogy nem ide sietett az előljáróhoz legelébb is jelentést tenni a rábizott expeditio kimenete felől, hanem hazament a feleségéhez.
Ezért meg is érdemel egy napi áristomot.
A levelet lepecsételte a gyűrűjével s rögtön elküldé a szomszéd házba az ordináncz által.
Korponay János bizony édesdeden aludt odahaza; két éjjeli álmatlan virasztás, mindennemű strapáczia, gyilkos verekedés, hóban, fagyban folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossznéven venni tőle; hanem az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; ő nem tette azt a hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja, hanem olyan szépen elfonta azt a meglevő haja közé, hogy észre nem lehetett venni.
Ő vette át az urát kereső ordinancztól a levelet.
Cseléd még nem volt a háznál.
Megismerte a tábornok irását a czimzeten s feltörte a pecsétet. Biz ezt megteszik az asszonyok még mai nap is, hogy a férjeik levelét elolvassák.
Aztán mikor végig olvasta a parancsot, fogta az irótollat s ráírta a következő indorsátát:
«Egy Korponay János nevű kapitány a házban nem találtatik. Hanem van itten egy Korponay János nevű főstrázsamester; a ki is pedig legfelsőbb engedelem nélkül való eltávozás miatt egy huszonnégy órai házi árestomra van itélve s annálfogva tábornok uram ő kegyelméhez nem mehet.
Datum ut supra.
«Regina Tua!»
Akkor aztán ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta, lepecsételte, az üresen maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és titulusait, kiadta a paksamétát az ordináncznak s aztán visszaült az álló tükre elé, a haját mesterséges tekercsekbe fonogatni.
Az egyik szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban nyugtalanul csikorogtak a czipői a fel s alá járkáló Belleville lovagnak, a tükör háta mögött, a rejtek ajtón túl pedig mérges székdobálás, ajtóbecsapkodás hangzott.
A szép tündér háromszor is újra igazította a kontyát.
Mikor Andrássy tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategoricus válaszszal, az első furiában nagyon dult-fult, hanem aztán meggondolta a dolgot, s egyet borzolt a kurta hajában az öt körmével.
– Biz abban igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte a főstrázsamesteri előléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de ő maga rászolgált, mert a convoit elhozta szerencsésen. S a szép asszony úgy látszik, hogy nem akar kontózni.
Megint harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez fogtak kinn a piaczon, üstfenekűvel és kétfenekűvel, s utoljára nagy ágyuzás lett a vége.
– De hát mi az Isten csodája van odakinn! kiáltott ki Andrássy az előszobájába, a hol segédtisztjei voltak. (A ködtől nem lehetett látni.)
A legfiatalabb hadnagy volt ott, a kis Serédy Lőrincz, ki igen bizalmas viszonyban állt a tábornokkal, szegrőlvégről sógorok is voltak.
– Nincs se török, se német a hátunkon kegyelmes uram, csak a polgárőrség masirozik fel a templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyuiból viktoriát lőnek a talpasok.
– Ugyan mit vesztegetik a puskaport! Most robbant fel egy lőporostornyunk.
– Hozott helyette Korponay kapitány uram eleget.
– Majornak tiszteld öcsém, mától fogva.
– Hát akkor a felesége is avanzsirozni fog, úgy-e kegyelmes uram? Eddig csak királyné volt, eztán már istenasszony lesz.
– Bomolj meg! Ha a deputatio jön, vezesd be hozzám.
– Itt bertáfolnak azok már régen a pitvarban.
A templomi ünnepélyen való megjelenésre előkelő patriciusok küldöttsége szokta meghívni a parancsoló tábornokot. Azokra várt Andrássy István, vagy megfordítva: azok ő reá.
Alauda uram volt a küldöttség szónoka. Deákul perorált, a mire Andrássy is hasonló idiomában felelt, s együtt megindulának a főtemplom felé. A hó szépen el volt seperve már a tábornok kapujától egész a templomig; a kurucz vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török bagaria papucsot, a minek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén Niederschuhnak hitták.)
Két oldalt a piaczon végig, puskáját kézben tartó polgárőrség képezett sorfalat; s benn a templomban csak akkor kezdték az orgonaszót, mikor a tábornok fényes kiséretével együtt megérkezett.
A senátorok padja már tele volt patriciusokkal, csak a két deputatus hiányzott belőle: azok mind felálltak, s velük együtt az egész gyülekezet, az orgonaszóra.
– Ugyan kérem, üljenek le kegyelmetek! inte kegyteljesen a tábornok. Alauda uram aztán bizalmas sugással értesíté, hogy ez a felállás azért történik, hogy az istenséget invocáló éneket így szokták végig zengeni a protestánsok. A pápisták ellenben letérdepelnek ima közben. A tábornok úrnak tessék leülni, az első sor pad az ő számára van fentartva. A templomi rend pedig az volt, hogy az első padosztályokban ültek a férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt mód a kacsingatásra.
Andrássyt nem érdekelte az egész szertartás, nem azért jött ő ide, hogy énekeljen.
– Szép templom! mondá körültekintve. Ez az a hires Mátyás király oltára? Gyönyörű egy munka.
S nem várta, hogy meginvitálják, odament az oltárhoz. A közben el kellett haladnia a lelkész padja előtt. Zabeyer uram már ott ült egész ornátusában. «Jó reggelt reverendissime,» köszönté őt a tábornok, kezét nyujtva neki. «Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendő asszony?» S megrázta a kezét a papnak katonásan.
Aztán föllépkedett az oltár zsámolyfokain.
A nagyszerű oltár, mely ritkítja párját széles e Magyarországon, már negyven év óta be volt zárva, csak a külső táblái voltak szemlélhetők, azokat is remekül faragott szobrok ékesítik s a Sanctuarium előtt az utolsó vacsora csoportozata látható, zománczfestésű faragott alakokkal; a mű figyelemre érdemes alkotás.
Andrássy műértő szemmel vizsgálta meg apróra az oltárt, magyarázatokat véve Alauda uramtól azoknak művészi létrehozói felől.
– Mondják, hogy a belsejében Cranach Lukácstól festett passio-képek vannak. Szeretném őket látni.
Egy ilyen kivánság parancsolat. Alauda uram inte az egyházfinak s a dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá az oltár tábláit. A triptika hármas osztálya csakugyan remekműveket tartalmaz, a miket érdemes megnézni; a közben erős vita támad Andrássy és Alauda között fenhangon azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami muzeumban volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni tisztelet alatt mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus kebelnek.
– És ez valósággal Mátyás király ajándéka? kérdé Andrássy.
– Igen; ő adományozta ezt Beatrix herczegnővel való házassága örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez egyházban: bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett czímerével. (Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a főoltár 1315-ben készült s akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)
Most épen a pap ült a királyemlékű székben.
Andrássyt ez a körülmény nem akadályozta, hogy odamenjen a kisérőivel együtt s ott a papnak a feje fölül olvassa le a góth betüket, a mik az emléket magyarázzák. Utoljára kivette a papnak a kezéből a bibliát, a melynek a tábláján felismerte a Brandenburgi czímert, s lett abból aztán nagy archæologiai disputa, hogy ki adta, miért adta azt a lőcsei ecclesiának, a pap alig tudta a sok kézből visszaimádkozni a bibliáját. Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt, s neki fel kellett menni a kathedrába prédikálni.
Ámde az a kathedra is művészileg nevezetes diszmű. A dusgazdag Kramerius Antal adománya. Olyan magas, mint a templom boltozata: legalól ül alatta a kétszarvú törvényhozó Mózes a törvénytáblákkal, ki az egészet a fején emelni látszik; onnan a kathedra rostrumából pedig egyik oszlopdicsőde a másik fölé emelkedik, mind megrakva szentek, apostolok és királyok szobraival, közepén a Megváltó a világalmával kezében, legfelül Keresztelő szent János a zászlóval. Ezt Andrássy mind apróra megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendő úr textusa Sanakerib királyról szólt; de abból ő maga sem hallott egy szót sem; az urak odalenn a kathedra alatt olyan fenhangon magyarázták egymásnak: hogy ez itt Józsué; az meg ott Jákob, az angyallal csipőficzamodásig birkozó, hogy a gyülekezet utoljára azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképen?
Hála legyen a mindenhatónak, sóhajtának fel a kegyes szivek, mikor végre odább vitte őket az… bizony majd megmondtuk, hogy ki.
Tovább mentek a tiszt urak, a templomfalba beépített nevezetes műemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak is, elnyelte a boltozat és oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendő úr végre hozzájuthatott, hogy az istentelen assyriai császár ellen az egek haragját leidézze.
Már hozta a Jeruzsálemostromló pogányok ellen a mennybeli segítséget, a midőn egyszerre a prédikáczió közepén megszólalt az orgona, egész hivatlanul, s akkor is nem valami mennybeli hymnussal, hanem egy egész profán dalnak a melodiájával szakítá félbe a kegyes szónoklatot. Az urak most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a chorusban s valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?
Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar főurak figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyilván, az egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét, magyarázgatva a Görgeiek fanyüvő vademberét, a Csákyak szaraczénfejét, a jezsuiták napját és liliomát, a Karthausiak egyszarvuját és T. H. S. betűit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelő farkasát, a Reichenburgok özönvizelőtti mammuthjait, a Márjássyak hármas halmon álló pánczélos lovagját, a Lánghok öntépő pelikánját, a kik mind e templom falai közt várják az itéletre hivó angyal trombitáját. Egész Pantheon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból összehordva.
Ez alatt bőséges ideje van Ezekiásnak megalkudni Zebáothtal az assyrusok bőrére. Épen a szerződésre paroláznak, mikor a nemes urak csoportja ismét visszakerül a kathedra elé.
De még ott is van az átelleni középoszlopba róva egy megtekintésre méltó nevezetesség. Egy márvány dombormű, sarkáig érő zsinoros talárba öltözött hosszú szakállú férfialakot ábrázoló, mely szoborműben az a legkülönösebb, hogy a férfialak palástjának redői közül két kis gyermekfigura kapaszkodik elő, az egyik meztelen; a szobormű körirata kezdődik e szavakkal: «miserrimus peccator» (legnyomorultabb vétkező).
– Ez Thurzó püspöknek az alakja: magyarázza Alauda uram a kurucz uraságoknak; ez rajta a püspöki ornátus. Az a két kis pulya, a ki a palástjába buvik, jelenti ama gyermekeket, a kiknek a nyitrai püspök atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét. Ezért nevezi ő magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan szolgája az úrnak).
– Él még ez a jó pápa? kérdé Andrássy István.
– Nem él biz az; felel Alauda uram, felfogva a kérdés fulánkját. Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel a beneficiummal.
– Mindazonáltal, kegyelmes uram, szólal meg Andrássy háta mögött a Serédy fiu, nagyon nagy palástra lészen szükség a mi epitaphiumunkon.
A mire olyan általános nevetés támad az egész társaságban, hogy az még a száznyolczezer assyriainak a halálordítását is elnyomja, a kiket a Malach-Hamoves angyal, Ezékiás kivánatára, Jeruzsálem falai alatt egy éjszaka lesakterozott.
Szerencsére vége is volt ezzel a szép prédikácziónak.
Az imádság alatt Alauda uram félrecsalta a kuruczokat a bélpoklosok kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik a hajdani leprosusok kelyhét s más egyéb reliquiákat.
Így a tisztelendő úr legalább háborítatlanul énekelhette a bezáró áldásmondatot:
«Der Herr segne euch, und behüte euch!»
– Szeretném ezt az Alaudát darabokra tépni; mondá egy fiatal patricius egy öreg senatornak, a templomból kijövet. Mi ütött hozzá egyszerre, hogy olyan nagy archæolog lett, s folyvást zavarta a magyarázgatásával a lelkész úr szép prédikáczióját.
– Higyje el kegyelmed, mondá rá az öreg, hogy ez kicsinált praktika volt tőle. A mai nap nagy lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram. Ismerem én már az ő nagy praktikáját!
A templomajtóban üdvözlé a kilépő kurucz főtiszteket Fabriczius.
– Kegyelmes, méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva. Azonnal összeülhetünk.
– Hát még mi lesz?
– A vegyes törvényszék ül össze, az éjjeli árulás fölött itéletet hozni.
– Hát ma már ne is ebédeljen az ember? pattogott a tábornok.
– Itéletet éhgyomorral szokás hozni, felelt rá nagy nyugalommal Fabriczius.
Andrássy István azt olvasta le a senator urak arczáról, hogy ezek most azt mondják magukban: «hej, ez a kocsmagenerális mindig csak az evésre gondol!»
No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni kuruczosan, gondolta magában vissza.
A mint a külső czinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva Alauda uramhoz, azt kérdezé:
– Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért dictálta be a tanács a Czelder Orbán által küldött feltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kivánság-e, a mihez ragaszkodnunk kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma, a mit ki lehet dobni, hogy a többit megmentsük.
(– Jaj nekünk! Dörmögé a kis Serédy. A generális kövekre éhezett. Ma márványnyal traktálnak meg bennünket.)
Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni halasztani az időt a Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A kor szokása szerint gyertyagyujtás után nem lehet itéletet kimondani. És neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a fatalis casus elucubrál. Ki tudja mik sülnek ki belőle.
Ennélfogva, a mint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan szenvedélyes sculptor, theolog és archæolog lett, hogy csodálni kellett a nagy tudományát.
A lőcsei kathedrálét akkoriban erős, magas kőfal vette körül, s ez a kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok művészi becscsel birt. A mindenféle szinű márvány kolonczok domborművei a szentirás kiváló jeleneteit örökíték meg, remekül vésett csoportokban. Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, a kiknek nagymestere volt Urbanovics Márton. (Ennek szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva, a templom oldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a szobrász vésővel.)
Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kurucz uraságoknak, kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner sirtáblán? Ki csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a Hirscher család siremlékeül a Gecsemáné kerti elfogatást? Mit jelképez a Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a fekete halál idején a kórházat alapítá s maga is buzgóságának lett az áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából, a mit a föld alul ástak ki, ez a Gornoviczer családé s a kép a föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a megváltó utolsó kínos éjszakáját az olajfák hegyén; a Heim család sirköve különös művészi tökélylyel Lázár életreköltését választá thémának; a Ros család az Idvezítő sirba letételét, míg a Schwab család ellenben mennybemenetelét, mely műben az a legnevezetesebb hogy a földön maradt elbámuló népek mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás, bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős gereznás asszonyoknak vannak ábrázolva.
Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a halottak fényüzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse városa erre a körülkerített térre. Ez az ő pantheonja, valhallája, kővé vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné magától elvétetni, semhogy a sirköveit!
A kurucz tiszt urak azonban egész életükre jól laktak epitaphiumokkal.
Ellenben egy jó óra el lett tarisznyázva a napból.
Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a czinteremből visszatérő urakat.
Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lőcsei nyelven beszéltek, a mit csak ők értenek meg egymás között.
Alauda uram ugy tett, mint a csinyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor érzi a pirongatást, más discursushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a temporizálásért, megelőzte a szóval.
– A kocsmárosok esedeznek alásan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd mulasson a polgárság.
– Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá. Mondá Fabriczius egész malácziával, azonban a szája szegletében ott leskelődött egy kis maliczia.
Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy ilyen népszerű izenetet saját maga ne vigyen meg a piaczon összeröffent kocsmárosczéhnek, a miért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt megtelt a piacz hevenyészett sátorokkal, laczikonyha, palacsintasütő bódé, mézeskalácsos szárnyék, seres szin sorakozott egymás mellé. S a hol evők ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felverte a törvényszéket odafenn a tanácsteremben.
Fabriczius úgy tett, mint a ki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan szelid képet csinált, mint a ki ártatlan benne. Fabriczius egy czédulát adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a teremből s az őrszobából előszólítva a dobost, lement a piaczra a nép közé s elkezdett doboltatni.
Ha Alauda uram trombitáltat, Fabriczius uram doboltat hozzá.
A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott papirról.
Ez a valami pedig így hangzik:
– Becsületes polgárok!
Tudomására esvén a főbirónak, hogy a császári generális Löffelholz, a múlt éjjel, a zürzavart felhasználva, a Königsbergen sánczokat hányatott s azokban egy bombavető batteriát és egyéb árkolást állíttatott fel, a honnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és megparancsolja a főbiró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói azokat fel ne gyujthassák. A ki a parancsolatnak nem engedelmeskedik, annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni. Isten oltalmazza a mi városunkat.
Azzal tovább ment a kikiáltó s a másik utcza szegletén kezdé újra a doboltatást.
De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy egyben megszünt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek, az emberek hazatakarodtak, a laczikonyhák, sütőgórék mind eltüntek a piaczról, olyan csendes józan állapot állt be az egész városban minden utczán és piaczon, mint a délelőtti harangszó után vasárnap.
Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a fedelet, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettőnél.
A nap épen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes álmából.
– Ejnye bizony már hajnal is van! kiáltá, katonás gyorsasággal felszökve.
– Hajnal bizony, rubintom! mondá neki a menyecske; csakhogy esthajnal: délesti négy órára jár az idő.
– Miért nem költöttél fel hamarább? zsémbelt a férj.
– Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis pihenésre. Aztán költöttelek én egy párszor; de még mélyebben aludtál utána.
– Hogyan költöttél?
– Megcsókoltam a szemedet, s a füledbe sugtam, hogy «galambocskám!»
– Nyakon kellett volna öntened egy pohár vizzel! Mit mond a generális, hogy még sem mentem hozzá rapportra?
– Biz az galambom már egy párszor küldött ide ordinánczot holmi parancsolattal; de én először azt izentem neki vissza, hogy otthon parancsoljon ő kigyelme.
– No, no! Azt nem jól tetted.
– Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek s vidd magaddal Belleville lovagot is.
– Én? Belleville lovagot? Hát «avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának?»
– Bizony őrizője vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted őt fogságra a saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.
– Hát nem álmodtam én azt a bolond históriát? No nézd: most szentül abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom? Hát akkor még talán az is igaz volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli machina, s azzal téged egy csomó veszett ember torturázott a szemem láttára.
– Ha láttad, hát nem volt álom. Én nem láttam, nem éreztem.
– De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal, meg teveled?
– Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám? mikor úgy aludtam, mint a kifejt tej, a míg te fel nem keltettél: ha meg nem jösz, tán, egészen odaát maradok a más világon.
– No ez czifra történet. Hát Belleville fenn van-e már?
Juliánna szemérmes elpirulással fordítá félre az arczát.
– Hogy kérdezheted ezt tőlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem lép, sem én nem leskődöm az ajtaján.
Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen bele rugdalta magát a feszes magyar ruhákba.
– Hát a kis pulyánk hol van? kérdé egyszer széttekintve.
– Az ott hált Pelargussal.
(Hiszen igaz.)
– Hol van ugyan?
– Ott kinn sétál Pelargussal.
(Ez is igaz.)
Korponay felcsatolta a farkasbőr kaczagányát, fejébe nyomta süvegét, s búcsut véve az asszonyától, átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.
– Hát hogy vagy? kérdé tőle.
– Mint a kutya a kútban.
– No ne busulj. Majd kirántalak én!
– Azon imádkozzál, hogy én ne rántsalak be téged!
– A törvényszék elé hívnak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de tűzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy.
Az előtornáczban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelő segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére, lábára.
Korponay tiltakozott e meggyalázás ellen.
– Belleville lovag az én foglyom. Becsületszavával van hozzám kötve; a mi erősebb minden láncznál. Ha békót akarnak a kezére verni, csatolják annak a másik karpereczét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.
A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kurucz tisztet a franczia lovaggal karöltve menni a városházáig; a hol már sok szájtátó volt a piaczon összegyülekezve abból a fajta népből, a melyiknek nincs leszedni való házteteje. A mint meglátták Belleville lovagot, elkezdtek fenhangon szidalmazni.
– Hallgatsz, csiszlik! – kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a tollas buzogányát s megfenyegetve azzal a zúgó csőcseléket. Vagy kifordítom a bőrödet s dudát csinálok belőle!
Elhitték neki, hogy képes volna rá. Engedték békén felvonulni foglyával együtt a városház lépcsőin.
Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok ó-német palástjaikban, a másikon a kurucz tisztek, rangfokozat szerint; legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfőn a két elnök, Andrássy és Fabriczius.
S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettős ajtó, melyen keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzó kamra.
Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka kurucz vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi medáljain, míg a fekete patricius alakokat még sötétebben hagyta.
A benyilóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a tüzes katlan, a miben egy hóhérlegény fujtatóval szította a tüzet, a veres fény a nagyszakállu hóhér skarlátba öltözött alakját igen szépen megvilágította, s a mindenféle kínzó szerszámokat is gyönyörködésre valókká tette.
Ilyen előkészülettel várták a két lovagot.
Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, ő fogja kezdeni a szót, minekelőtte kérdeznének valamit tőle, azzal az értesítéssel, a mit így is első kötelessége (lett volna már ezelőtt tizenkét órával) a fővezérnek előadni. Majd azután ha megtudják, hogy minő hőstetteket követett ő el, mennyi élelmi szert és lőport hozott be az ostromolt városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.
Azért is, az asztal végén megállva s katonásan üdvözölve, e szókkal kezdé jelentését.
– Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem alássan, hogy mind megvan a puskapor.
Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s a mint egy elkezdte, mint a futó tűz terjedt az egyszerre végig a kurucz tisztek során, azokról elragadt a szenatorokra, általános hahota lett belőle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy kaczagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétből elő.
– Mi a mennydörgő mennykőt nevetnek azon, a mit mondok? – szólt szétbámulva Korponay.
Azon még jobban nevetnek.
Csak Fabriczius ránczolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta türtőztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.
– Vitéz főstrázsa mester uram! szólt oda Korponaynak; – ha már most jut kegyelmed hozzá, hogy rapportját előadja, hát kezdje az elején és ne a végén, s intézze el hamarosan.
Korponay hát elkezdte ott, a hol az ó-kapun kiindult a lovas csapatjával.
– Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! kiálta bele Fabriczius türelmetlenül.
Ezen meg Korponay jött haragba.
– No de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell rapportot csinálni! Kegyelmed, biró uram, ért az actáihoz.
– Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése szerint.
– No hát! Sűrű ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen keresztül vergődve, Dunajeczhez.
– Jézus Mária! Már meg Dunajeczig megyünk!
– No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekisérnem. Odáig könnyü munka volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az úton; nem kell neki városbiró vezetőnek; de azután, erdőkön, hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat lepakolni, szánon leeregetni, meg felhuzogatni; az ellenséggel vak csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; a hol meg nagy erő áll ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan megretirálni; ide nem senatorbölcsesség kell biró uram!
– Jól van, adja elő kegyelmed, hogyan történt? biztatá a tábornok a tüzeskedőt.
Korponay aztán elmondott hegyiről tövire mindent nagy akkuratossággal, s ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépen kidolgozták ketten a dunajeczi hőskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, a ki versekbe szedje s kész az új Odyssea.
(– Igy majd csak kihúzzuk Isten kegyelméből gyertyagyujtásig! Dörmögé félhalkan Fabriczius.)
– Hát hiszen az inquisitiót gyertyavilágnál is meg lehet tartani. Veté oda az elnöktárs válaszul.
– Igen! de a tanukat nem lehet meghiteltetni, ha már bort ittak.
– Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kuruczaimat soha sem lehet megesküdtetni.
– Szabad lesz talán tán immár az inquisitushoz intéznem a kérdéseimet?
– Méltóztassék. Átadom a szót.
– Belleville lovag! Álljon elő! Nevét kérem.
A lovag odaállt daczosan az asztal végéhez, egyik kezét a csipőjére, a másikat Probszt szenator széktámlájára téve.
– Nevem Arthur, Guzman, Dieudonné de Belleville du Prés chevalier de Haut Marne, et Moncarlier.
– Kérem: hagyjon valamit a testvéreinek is!
– Czímen: Ő felsége XIV. Lajos, Francziaország királyának testőrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, ő felsége II-ik Rákóczy Ferencz, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének geniecorps vezető colonellusa.
– Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással birni?
– Óh igen! Igazhitű római katholikus keresztény vagyok. Legutoljára meggyóntam a montmartrei kolostorban.
– Az ugyan apáczakolostor, de hát nem tesz semmit. Szabad még azt kérdeznem, hogy milyen idős kegyelmességed?
– Köszönöm. Egészséges vagyok.
– Nem azt tudakoltam. Hanem, hogy mikor méltóztatott magasan – születni?
– Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az injuriát.
– Tehát úgy körülbelül harminczöt és ötvenöt év között? Nagyon jól van. Tehát feleljen már most nekem colonelle lovag de Belleville arra a kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb mult éjszakát? Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi puskaporos tornyot.
– Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! de inkább a bankomat robbantották szét ezek az urak, kik itt sorban ülnek az egyik oldalán az asztalnak; ők a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy zászlótartó uram, a ki ott kibiczkedett a hátam mögött.
– Tessék a biráiról nagyobb tisztelettel beszélni kegyelmednek!
– Azt gondoltam, tanunak jöttek ide.
– E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lőporfelrobbanást, mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.
– Ezt csakugyan lehetetlen volt észre nem vennem.
– És mit csinált akkor kegyelmed?
– Kifutottam a catastropha szinhelyére, mint a többiek, még a maradék pénzemet is ott feledtem.
(Ez igaz! bizonyítá a kis Serédy, a pénzét én vettem magamhoz.)
– És így megvan? kérdé Fabriczius.
– Az nem logikai következés; mondá a zászlótartó.
– Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville, vallatott tovább Fabriczius: ön, a ki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogy a midőn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg, hogy a míg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égő torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?
– Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tőszomszédjában van a Heinrich-ház, a hol a generálisom lakik. Ő neki volt kötelességem legelébb jelentést tenni az eseményről.
– Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális ur ő nagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy lőportorony légberepült, a míg hivatalosan nem jelentik neki.
– Hogy én minő hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! harsogott vissza Belleville lovag. És a felől kérdezősködni nincs joga, különösen egy eretnekekből álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon czélzást, mely a mi generálisunk ő nagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja, lovagmódra visszatorlom.
(– Ne erőltessük ezt a thémát, főbiró uram! dörmögé az ökle mögül Andrássy István, az urakhoz pedig fönhangon mondá: vegyük ez ügyet egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)
– Tehát kegyelmed felment a generális urhoz? Otthon találta-e?
– Dehogy is találtam.
– Tehát kit talált ott a lakásán?
– Senkit, egy lelket sem. Még a strázsán álló silbak is elszaladt.
– Sokáig időzött kegyelmed a generális szállásán?
– Ugyan mit időztem volna?
– Benn volt kegyelmed a generális ur belső szobájában is?
– Természetes, hogy benn voltam.
– Széttekintett benne?
– Ezt nem tilthattam meg a szemeimnek.
– Nem hozott el onnan valamit?
– Uram! Csak nem akarja ön ezzel azt mondani, hogy tolvajt néz ki belőlem?
– Épen nem. Valami egészen értéktelen tárgyról lehet csak szó.
– Megtiltom önnek, hogy ez értelemben hozzám több kérdést intézzen!
Fabriczius biró e szóra hátra fordította a fejét s az ökölre fogott keze hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:
– Figyelmeztetem a lovagot, hogy én nekem még más kérdezési mód áll a rendelkezésemre.
Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig boszusan sütötte le a fejét, az ujjaival az asztalon dobolva.
– Adj száraz és komoly feleleteket, bajtárs! sugá Korponay Bellevillenek.
– Tehát Belleville lovag ur, folytatá a főbiró, miután kegyelmed a mathematikai kérdést ilyen jól megoldá, lássunk már most egy arithmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virasztottam a városház szenatori szobájában. Az a lárma pedig, mely a piaczra lemennem kényszerített, támadt tizenkét óra és ötven perczkor. Ha kegyelmed a Herman-háztól futvást ment a tábornok lakásáig, ott gyorsan végig járta a szobákat, sehol nem időzött, akkor minderre öt perczet leszámítva, mire használta kegyelmed a tizenöt percznyi időt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház kapujáig?
– Erre aztán könnyü a felelet! Arra használtam ezt az időt, hogy egynehány pimasz ficzkónak, a ki nem tudom mi okból, utamat állni bátorkodott, kiporoltam a bivalybőr wammszát.
– Azok az utját álló ficzkók a Ketterhäuschen őrei voltak, a kik a robbanás után elszaladtak az égő toronyhoz, onnan visszatérve a ketreczet üresen találták, a friss hóban nyomokat vettek észre, a mik a Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtőzötten.
– Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az órában a Ketterhäuschennél.
– És a lábnyomok, a mik a Ketterhäuschentől a Thurzó-ház kapujáig vezettek?
– Nem az én lábam nyomai voltak.
– Hogyan jutottak tehát a Ketterhäuschen kulcsai a kegyelmed kezébe?
– De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketreczéhez ott a piaczon? s mi köze van annak a vasketrecznek a groszscherfeldi lőporos toronyhoz?
– Mindenek előtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet. Hogy pedig a Ketterhäuschennek és a lőporos toronynak micsoda összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja megítélni. Most kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi uton jutott a ketreczbörtön kulcsaihoz?
– Azt pedig nem fogja tőlem megtudni senki, hörgé rekedtségbe mélyedő hangon Belleville lovag.
– Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ adjon.
– Nem fogok rá választ adni! rikácsolá indulatosan Belleville lovag.
(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de a kiben nemes vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)
Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével, hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain; – a levágott haj aztán mondott neki valami történetet. Ő már kezdte sejteni, hogy mi uton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. – Ördöngős egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, a mibe tüzet dobni nagy veszedelem!
A biró szigorú hangon mondá a lovagnak:
– Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok ellene a kínvallatást alkalmazni.
Belleville lovag epésen felkaczagott:
– No hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra illenek-e?
A törvényszék kurucz tagjai közt halk morgásban volt észlelhető a visszatetszés.
Mindenki Andrássyra nézett, hogy mit szól, mit tesz most?
E tüskénülő feszengés alatt Korponay odasugott Bellevillenek:
– Ugyan bajtárs, mondd meg egyenesen, hogy jutottál azokhoz az ostoba kulcsokhoz, hát mi baj lesz belőle?
Még csak ez kellett Belleville lovagnak, hogy Korponay is biztassa erre az őszinte vallomásra.
– Biró uram! kiálta fel, tiltsa meg kegyelmed ennek az urnak, hogy hozzám alattomos suttogásokat intézzen!
A biró hátrafordult a hóhérhoz:
– Izachár mester, tegye kend kötelességét.
A mire a mester és legényei mozgásba jöttek.
Most aztán Andrássy sem tartóztathatta tovább magát. Büszkén hátravetette magát karszékében, s öklét az asztalra fektetve, kemény hangütéssel, pattogó szóval mondá:
– Megengedjen kegyelmed, Fabriczius Antal uram, Lőcse városának érdemes birája; – de már ahhoz, hogy egy főtisztet, a ki az én táborkaromhoz tartozik, megtorturázzanak, valamivel nagyobb hatalom kell, mint a lőcsei biróé.
Hogy ez a nyilatkozat mennyire találkozott a kurucz tisztek tetszésével, azt tanusítá a kardtokok csörömpölése.
Fabriczius egész nyugalommal felelt:
– Megvan nálam ez a hatalom…
S azzal dolmányába nyulva, elővont egy összehajtott pergamenlapot, melynek széléről fatokba zárt pecsét függött alá. Azt odanyujtá a jegyzőnek.
– Olvassa fel kegyelmed. A fejedelem nyilt parancsa.
Erre a szóra egyszerre mind felálltak az asztalt körülülő birák, tisztek és tanácsurak s állva hallgatták végig az okirat tartalmát.
«Nyilt parancsolat!»
Az Atya, Fiu, Szentlélek Istennek nevében.
Mi, Felsővadászi Rákóczy Ferencz, Erdélynek nagyfejedelme, e néven második, Magyarország választott ura, stb. stb. ezennel meghagyjuk és parancsoljuk minden Lőcse város falain és határán belül levő hiveinknek, katonáknak és polgároknak, főtiszteknek és közembereknek, nemeseknek és jobbágyoknak, hogy további intézkedésünkig, a mi tüzben kipróbált hivünknek és biztosunknak, nemes, nemzetes és vitézlő Beszterczei Fabriczius Antal főbirónak mindenekben engedelmeskedjenek. Kinek is kötelességévé tesszük, hogy a mostani veszedelmes időkben, minden felség- és hazaárulók ellen a legnagyobb szigorusággal vizsgálatot tegyen, s fölöttük itéletet tartson. Mire nézve minden a városban létező alattvalóink iránt gyakorlandó uralkodói teljhatalmunkat nevezett hivünkre, Fabriczius Antalra ruházzuk, meghagyjuk, parancsoljuk, hogy rendeleteinek mindenki ellenállás nélkül engedelmeskedjék. – Különben nem cselekedvén.
Kelt a száz hárs alatt.
Franciscus II. Rákóczy de Felsővadász.
E nyilt parancs felolvasása után kriptai csendesség támadt a tanácsteremben. Csak az izzó szén pattogását lehetett hallani a kinzó kamara katlanában.
A csendet Fabriczius szava törte meg.
– Nem kivántam kegyelmetekkel közölni urunknak ezt a szigoru parancsolatját. De az alkalom, a fenyegető veszély kényszerít most reá. Midőn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait Czelder Orbán vitte át a császári tábornokhoz, meg voltam nyugodva, mert bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, a kik még ha Rákóczy Ferencz maga hütelen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, ők még akkor is hűek maradnak hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosínak. De elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarus elfogadja. – És ime a rákövetkező éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári ezredes, a ki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor elfognak a Thurzó ház előtt egy leányt, a ki éjjel egyedül kóborol, a szigoru tilalom ellenére. Azt a pellengér ketreczbe zárják. S a rákövetkező éjjel felrobban a lőporos torony! arra mintha a földből támadna elő, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség s ostromot kezd. Mialatt a polgárság, és a katonaság e rohamot visszaveri, az alatt felnyitják a ketreczet, s megszöktetik belőle a foglyot. És Czelder Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a fejedelem teljhatalmával felruházott, vas kézzel ragadni meg a legelső embert, a kit e dologban tetten kapott?
Erre Andrássy tábornok felkelt a helyéről.
– No hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok birótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a Ketterhäuschen kulcsait.
Csak így szabadíthatta ki Korponaynét a kelepczéből.
Belleville lovagnak tátva maradt a szája, ennek a váratlan nagylelküségnek nem birta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!
Hanem a mint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ gyuladt az agyában. Most már ő is kezdett érteni valamit. Hogy mily irányban világosodott a láthatára, ezt lehet gyanítani abból, hogy minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon:
«Szegény jó barátom».
Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy Belleville lovag gyöngén megbolondult.
Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot s fogai közé harapott szavakkal dörmögé hozzá:
– És miért adta kegyelmed Belleville lovagnak a rábizott kulcsokat?
Andrássy félvállról vette a kérdést.
– No hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban agyonkínzott szegény kis leányzót, a kit én nem tudtam olyan hidegvérrel elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából, pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.
– És hova lett már most az a leányzó? Ezt kérdezé a főbiró a tábornoktól.
Andrássy boszusan fordította félre a fejét. Tudta ő azt jól, hogy ki lenne képes erre a kérdésre megfelelni? de az a valaki nincs itt és meg sem nevezhető. Most már olyan világos volt előtte, mintha a szemeivel látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat. Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott bőjtölést szinlelni éjfélig? hanem odáig nem vitte a képzelete ez asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piaczra végrehajtani ezt a vakmerő börtönfeltörést, leányrablást, koczkáztatva azt, hogy ha rajtakapják, magát is odacsukják, vagy ő öl meg valakit. Ezt majd csak később fogja megtudni.
És mivelhogy annak a «kegyes hazugságnak», a mit Juliánna javára elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud erről, a mire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve, hogy ő sem tudós ebben az egész találós mesében.
– Választ kérek kegyelmedtől! kiáltá kemény hangon Fabriczius.
Andrássy előkelő iróniával tért ki a támadás elől.
– Ha vallatni akar kegyelmed, akkor majd odamegyek a vádlottak helyére.
Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót sughatott volna Bellevillenek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a ketreczből.
Hanem Fabriczius merészen keresztül tette előtte a lábát s rárivalt.
– Követelem a választ!
– Követeli kegyelmed? biró uram! mormogá halk hangon a főur, s félvállról tekinte vissza az utját állóra. Ebben a tekintetben már ott volt a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és valamennyi istenei felé. Őt, a magyar seregek legfényesebb diadalainak hősét, a felvidék kis királyát, a «Csaba» ivadékot! – keresztbe tett lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, a kinek az ősapja takács volt. S ennek adott függő pecsétes levelet a fejedelem, hogy teljes hatalmával erőszakolja őt! «Meg ne rugjam ezt a birói széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust». A villámszóró szempár ezt mondta bizonynyal.
De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat magába üttetni.
– Követelem! kiáltá fenhangon. Nem a biró, nem a királyi biztos, hanem az apa követeli vissza a leányát az elszöktetőjétől: – férfi férfitól, – nemes ember nemes embertől, – kardot viselő ember, kardot viselőtől követel elégtételt, megtorlást, igazságot!
S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly fenyegető arczkifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkénytelenül kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök kardot rántson egymásra s az egész törvényszék szine előtt összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.
Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a Deus ex machina. Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány, éles hang recsegett fel az ajtóban.
«Servus humillimus! Domini Spectabiles! Bonæs vesperas pracor!»
Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy a ki azt meghallotta, rögtön tudta, hogy ki jön a hang után:
Czelder Orbán! Itt a Czelder Orbán!
– No hát itt van a Czelder Orbán!
Ő volt az valóban, a hogy mindnyájan ismerjük.
Egy alak csupa léczekből összerakva, a mik sodronyra mozognak. Minden taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben actiózik, az ember azt hiszi, hogy hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás, mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a kezeit felnyujtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány, hogy fegyverrel el nem lehet találni, de a mellett ő maga úgy oda tud ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?
A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában trombitásra, a recsegő, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A magyar szót németes accentussal ejti, a szórakását sem szándékozik jobbra változtatni: hanem azért soha sem beszél máskép, csak magyarul. S miután a hyperbolákat nagyon kedveli, előadása a legkomolyabb tárgy fölött is szünetlen derültséget támaszt, a mi őt azonban meg nem zavarja.
És a mellett, a milyen szélmalom alak, épen olyan tökéletes eszményi jellem, a kiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta, egész a karrikaturáig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó hazafi, nevetségig vitéz hős!
Bánthatják ezt a jó barátai, mindazok, a kiket szeret; bajtársak, vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.
Ellenben a kit egyszer befogadott az ő gyülöletébe és haragjába, azt ő előtte semmi purgatorium tisztára nem égeti, még halott porában sem engesztelődik ki iránta.
Mint katonában és hadvezetőben pedig egyesül nála a két szélsőség, a mit a harcztéren erénynek neveznek: az ostromló tüz, s a helytálló hidegvér.
Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatu, rossz magyar beszédü német, a maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kurucz hadsereg menekülését fedezze.
Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti, mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a legdühösebb veszekedők közé odalép, s azt mondja nekik: «ugyan ne megveszszetek!» hát elnevetik magukat és kibékülnek.
A mint ő a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt ölelte nyakon és csókolta pofon, a kit legközelebb talált.
Az pedig épen chevalier de Belleville volt.
De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Bellevillenek ez a zuzmarás, jégcsapos bajuszszal adott, csontkar öleléssel beléfojtogatott csók az ajakára.
Ezzel tanusítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja őt ellenséggel czimborázó hazaárulónak; már pedig ennek csak kellene arról valamit tudni, a ki épen most érkezik az ellenség főhadiszállásáról.
Ez az authentikus tanu.
Ő utána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán, s mintha csak most ismerné meg húsz esztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy tartá láttávolba el magától: «Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te átkozott derék ficzkó vagy! Hej, hogy szidott a német odakinn! Az a nagy orrú kutya kurucz! Eredj!»
Azzal megrázta erősen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól jobban.
Aztán sorba ment a kurucz tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott, míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva, mintha össze akarná ropogtatni; a mi pedig Andrássy széles, izmos tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpált Fabriczius birónak: «hát hogy vagy öreg ház!» s szeleburdiságával még a hiuzprémes birói kalpagot is leveri a fejéről, a mi aztán arra szolgál neki, hogy a mint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás véres foltjait, azokat egyenkint megcsókolja: «óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!»
Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg épenséggel nem is sejti, hogy ez az ő két kedves barátja most épen közel van ahhoz, hogy kardot rántson s egymást összekaszabolja.
Fabriczius nyerte vissza leghamarább a kontenántiáját.
Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, a mit félre huzott az asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt el az ellenség táborából.
– Óh köszönöm, nem fáradtam el, tiltakozék a leültetés ellen Czelder Orbán. Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholz hintóján. Ecce ni! Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak, meg a két csatlósnak!
S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elő nem kutatott három oroszlántallért.
– Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! Kiálta a háta mögött álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt Czelder, hogy az a hóhér s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg ottan? Annak pedig menni kellett a három talérral, mert olyat ütött a hátára a tenyerével, hogy előre lódult bele. A megajándékozottak szépen meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.
– Mi azt hittük, ott tartanak fogságban. Szól a biró a tárgy érdeméhez közelítve.
– Ah! Mit gondolsz? A parlamentaire-t!
– Mert a tiszt megszökött.
– De Löffelholz tábornok parolája nem szökött meg.
– Én már tudok olyan esetet, a hol a császári tábornok a kurucz parlamentaire-t lánczra verette.
– De az nem Löffelholz volt. Az kivétel.
– Hát Blumevitz? A tiszt! A ki megszökik tőlünk, a becsületszavát hátrahagyva.
– Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények között.
– Miféle körülmények között?
– Hja! Nagyon czifra história ez: magától Blumenvitztől hallottam; nekem is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony csakugyan fölrobbant.
– Micsoda? kérdé a biró, nem fogva fel az eszmejárását Czeldernek.
Az meg hevenyében arra vette, hogy a biró nem tud erről még.
– Hát nem tudod?
– Dehogy nem tudom! hogy a lőportorony légbe repült. Ámbár nekem nem jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.
– Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony kaszamatájában volt a granáttöltő laboratórium. Ehhez a munkához mi az elfogott tirol pattantyusokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind bigott pápisták. Szénaevők! No hát! Blumevitznek meg épen a groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap, nem tegnapelőtt (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a másik? három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet) denique azon a tegnapelőttön, a melyiken Blumevitz kereket oldott, történt az, hogy egy összegyürt czédulát talál az ablakon, a mibe kövecset takartak s úgy dobták oda fel. De még mielőtt megszökött volna, akkor találta. Ebből azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak valamelyik éjjel, a mikor a sor épen ő rá fog kerülni, hogy a granátokat töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint a levegőbe fogja röpíteni. No köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam is azt tettem volna, a mit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot csakugyan légberöpítette ma vagy tegnap, vagy mikor, a fanatikus pápista tiroli fogoly.
A meglepetés mozgása volt észrevehető a törvényszéken.
E szerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy ő vetteté fel árulásból a lőporraktárt.
– De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai rögtön itt termettek, a felrobbanás utáni momentumban s lábtókkal, pontonokkal jöttek, éjjeli rohamra a város ellen, holott még a fegyverszünet tartott.
– Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem előbb hadd kezdjem az elején. Hadd referáljak arról a küldetésről, a mivel meg lettem bizva. Ez az első. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelőtt, vagy mikor, igen! Sylvester napján vala. Tudja kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kisértük, Blumevitz is velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem s áthajtottam Löffelholz főhadiszállására, a kezembe adott alkupontokkal. A császári plenipotentiarus igen szivesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; ő végre is minden pontra azt mondta, hogy «no majd meglássuk! nem veszünk rajta össze.» Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely ponton épen csak keresztül futott, a miben pedig azt hittem, hogy legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe átlépni kivánó kurucz tisztek egy ranggal magasabb foku tisztséget nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy «hüm, ühüm, ühüm.»
(Hogy pödörgette egyszerre tizenkét «ülnök» a bajusza hegyét!)
– Azután azon a másikon, hogy a mi donatiókat a fejedelem osztott, azokban a király is megerősítse az impetrálókat. Erre is azt mondta, hogy «no az természetes».
(Hogy gombolkoztak ki! Szük lett a dolmány. Tágultak a keblek.)
– Csak egy pontnál akadt fenn. A Lőcse város templomát körülvevő sirkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lőcseieknek? Nem káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi dolguk a halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is alhatnak jól. Ő ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevő erős kőfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt képezzen a város közepén, a hová lázadás idején ha beveszi magát a polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót. Ő kész minden engedményre, a mi az élő embereket kielégíti, de a holtak exorbitáns kivánságai irányában kérlelhetetlen.