Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merőben tragikus dolognak vették; a kuruczok ellenben csupádon csupa komikumot láttak benne.
Mikor a zaj lecsendesült, Czelder Orbán folytatá:
– Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a vacsorához. A pokulatió eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai esperessel, hogy «sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui»; aztán következett egy kis parázs landsknecht; a melyben nekem eléggé kedvezett Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz tallérjukat; még ma a hajduságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellől, s a mikor visszajött, már fel volt kötve a kardja, pánczélja, karvasai, csak a sisakja hiányzott. «Talpra, urak; talpra!» kiálta. «Kiki szépen a maga csapatjához.» Arra mindenki felugrált s én egyedül maradtam a tábornokkal. «No kedves barátom, mondá Löffelholz, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok, Andrássy István, nagyszerű egy stratéga. Ő itt velem alkudozást kezd, két napi fegyverszünet kötéssel, küld olyan feltételsorozatot, a miről azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s a míg mi a fölött alkudozunk, azt az időt felhasználja arra, hogy a Bercsényitől Lengyelországon keresztül a megszállott Lőcse számára küldött liszt és lőporszállítmányt becsempészsze a városba. Én erre nem mondhattam neki egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres actiók közé. «Nem ám, ha fegyverrel nem állják az utját, felelt ő erre, de én eléjük küldöm a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kisérő huszárokkal összetalálkoznak, aligha lesz belőle csókolódzás.» Már biz ezt magam is úgy hittem.
– Ki árulhatta el titkot Löffelholznak? kérdé sötét tekintettel Fabriczius.
– Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hirül, a ki akkor szökött meg innen tőlünk.
– S kitől tudhatta azt meg Blumevitz?
– Hát a titok olyan, mint a kényeső, keresztül megy a szarvasbőrön is. A piaczon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahir, mint a pattogatott kukoricza, nem kell érte aranyat váltatni, egy czinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztam Blumevitztzel, s nekem elmondott mindent őszintén, a mit tudott.
– Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, a ki a mi lovasságunkat a convoie elé vezeti?
– Azt bizony elfelejtettem tőle akkor megkérdezni, s most vissza nem megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholz ezt a tényt a fegyverszünet megtörésének tartja, s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyos ezredet a Dunajecz felől visszatérő huszáraink nyakára küldi, hanem még az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen; kivált ha beteljesül annak a tiroli fogolynak az igérete. Engem pedig addig vissza nem eresztenek. No, képzelhetik kegyelmetek az én tantalusi kínjaimat, (vagy sisyphusi kínok? tudja a Cerberus, melyik volt a kettő közül?) denique pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minő veszedelem fenyegeti az én hiveimet s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy veszedelmet, a mi őket alulról, felülről, köröskörül fenyegeti! Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárból tubust csináltam, azon keresztül ordítottam, a hogy a torkom kiadta Lőcse felé; «vigyázz magyar, jön a német!» A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda Lőcse! Úgy-e nem hallottátok meg? – Biz ez nevetni való volt itthon is.
– Pedig ixioni kínokat álltam ki az alatt. Prometheusnál is kutyábban éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, a honnan a groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óra ütés után, látok egy nagy tűzoszlopot égnek emelkedni Lőcse felől. Ahol repül légbe a groszscherfeldi torony! Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatűz, hallom az ostromzajt: Lőcse falait vívja a német! s én nem lehetek ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem bubja, a mint az ajtónak neki rontottam vele hogy keresztül törjem!
Ezen aztán ő maga nevetett igen nagyot.
– No de se baj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholz uramnak ex tempore egy olyan leczkét, a mit tudom nem felejt el. Elmondták mind az egész lakodalmat a visszatérő tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki. Korponay pajtás az orruknál fogva hurczolta a dragonyosokat: lóvá tette őket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga kincseit mellékuton, a háta mögött átcsusztatta, s azzal ott hagyta a dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholzék ostromló hadára, azokat szépen felgombolyította, s haza világított nekik, a míg ti piros csizmát szabtatok a lábukra.
– Hahaha! Ez derék volt. Jobban nem lehetett. Pompás mulatság volt. Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholz; ilyen hosszú képe volt neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú! hogy ha ránézett a vízre, eczet lett belőle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes úr. «No elmehet már kegyelmed haza, szólt; egész rekedt volt az éjszakai mulatságtól. Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezuttal szépen megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a kis ujjam. Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat, nem fogadom el őket! Majd mindjárt: előléptetés a kurucz tiszteknek; aztán meg mindenféle donátiók: hát egy kis reszelt füge?»
Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak kárörvendően.
– «Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül, mondá Löffelholz: a lőcsei nobiliknek azt a kivánságát, hogy a templom körül kivánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél előbb: majd én is sietek nekik segíteni a temetkezésben!» Hahaha! Nagyon jó! Ilyen tréfás ficzkó az a Löffelholz. Hahaha!
Hanem ezt már a szenátor urak sem tartották olyan nevetésre méltónak.
Most aztán Andrássy egész nyugalommal fordult a törvényszékhez.
– Ime tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr előadásából, hogy a mult éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.
Mind rázugtak, hogy «igaz! úgy van!»
– És így Belleville lovag ártatlan.
– Még nem! kiálta fel Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. Még hátra van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? hová lett az én lányom?
S a birói aranygombos bottal végig csapott az asztalon, hogy mind a huszonnégy kalamáris, porzótartó tánczolt bele.
– Jajh! Igazság! kiáltá fel Czelder Orbán. A leányod, öreg! Hát persze. No persze! Persze, hogy persze. Ezt te neked csak meg kell tudnod. De nem akartam itt a törvényszék előtt, hanem otthon.
– Mit tudsz felőle? kérdé Fabriczius, reszkető kézzel ragadva meg Czelder karját.
– Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.
– Kitől van?
– Törd fel, majd meglátod.
– Nekem biz ezt a tábornokné adta. Löffelholz báróné.
– Az Absolon-ivadék!
– De kapitális asszony. Igen jó konyhát tart.
Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki ránézett; látták, hogy sápad el arcza, szemei hogy merednek ki: két kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végig olvasta azt, mint a gutaütött lerogy a székébe, s arczát két kezével eltakarva, elkezd zokogni keservesen.
Hát látta valaha valaki Fabricziust sirni?
Némán néz rá minden ember. A borzadás fut végig rajtuk.
A hóhér félre fordul, a legények elbujnak; ilyen félelmes látvány még nem volt a szemük előtt.
Fabriczius sir!
Megszünik sirni.
Akkor feláll. Leveti a birói palástját, odateszi az asztalra a süvege mellé, ráfekteti a birói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a kardkötőt a markolata körül csavarja.
– Megyek innen! suttogja, merőn bámulva a magasba. Elmegyek. Nem vagyok már biró. Nem vagyok apa. Nem vagyok nemes ember; nem kardhordozó ember; halott vagyok. Nem keresek semmit. Nem kivánok semmit. Még azt sem, hogy a templom mellé temessenek.
– Oh a szivem! – ordít fel végre fájdalmasan s öklének egész sulyával a szivére üt.
S azzal tántorogva megy ki a teremből, senkire se nézve, csak fel a magasba, úgy botorkáz le a lépcsőkön, keresztül a piaczon, fedetlen fővel, homlokán úgy égnek a veres foltok, mint egy martyrdiadém; kezében a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem ő viszi a kardot, a kard viszi őtet.
Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patriczius csoport rémüldözve tekint a tántorgó alakra.
Ilyet még nem láttak. Tünemény ez!
Vajh micsoda veszedelemnek lészen ez az előjelensége?
Ezt az egész történetet pedig csupa mesemondásnak hiszi az ember, a míg, mint hitetlen Tamás, minden lyukba bele nem dugta az ujját. Magam sem tudtam elképzelni, a míg Lőcse városa régiségeit és zegzugait össze-vissza nem bujkáltam, hogy mi módon történhetett volna meg az, hogy egy asszony eláruljon egy várost? Egy kerített várost, a mit egy egész kurucz sereg tart megszállva, a minek a polgárai maguk is harczedzett férfiak, hüséges fejedelempártiak; vezetőik pedig derék, tűzpróbákon keresztül ment hazafiak és koszoruzott hősök! És különösen, hogy hajthatta volna végre egy nő az árulást ott, azon a ponton, a hol az alakja meg van örökítve a kis kapura festve, a mint fehér éji pongyolában, vállára vetve skarlát palástja, jobb kezével hivogatólag int, míg baljával a kulcsot tolja az ajtó zárába, és hozzá oly csalfán mosolyog? Hogy történhetett ez? Hisz az a kis ajtó, mely a fölötte levő bástyatoronyba vezet, a nagy vizárokra nyilik. S ha csak viz volna az árokban, azt mondhatnók, át lehetett rajta uszni; de az be volt fagyva, tél derekán, s éjszakára a viz felét mindig leereszték a zsilipen, s a légben maradt jég menten beszakad, a mint rálépnek. Ez árok fölött át nem jöhettek a császári csapatok. És még hozzá úgy, hogy észre ne vegye senki.
A história azt mondja, hogy így történt: – s azzal ott hagy bennünket a sötétben.
Jövel archaeologia, hozd el a kutató lámpást.
Lőcse városának maig is fennálló bástyatornyos falait csak félkörben szegélyezi a mesterséges vizárok, a másik oldala már meredek hegyoldalban harántul alá a Luts patakig.
Ez a hegyi folyamocska olyan mély mederben halad el a város alatt, hogy annak a vizét nemcsak hogy a vizárokba nem lehetett felvezetni, hanem ostrom idején egyátalán nem lehetett még itatásra se használni, mert a megszálló ellenség azt a stratagémát követte, hogy félmértföldnyivel feljebb nagy zsilippel elzárta a patakot, s a nappali órákban elfogta a várostól a vizet. Éjjel pedig felnyitotta a zsilipet, s akkor meg olyan veszedelmes rohammal özönlött alá az összegyüjtött viz, hogy boldog volt, a ki elmenekülhetett előle.
A sánczárok kitöltésére való vizet az Ignácz-kútból vezették oda. Ezt a kutat úgy hitták, hogy «Durst». Azért hitták így, mert ha ivott belőle valaki, akkor lett csak igazán szomjas. A viz sós volt, meg keserü. Ezért nem is igen erőlködött annak elfoglalásáért a megszálló sereg soha. A városbeliek ezt a vizet ivásra nem használhatták.
Ellenben volt nekik a városház udvarán egy szép csorgó kútjuk, a honnan bőségesen elláthatta magát az egész város ivóvizzel, ha az ellenség a Luts patakot elfogta.
Ez a kút volt a város védelmének létföltétele.
De honnan jött a viz ebbe a folyton csurgó kútba, mely legnagyobb szárazság idején sem fogyott ki soha?
Ez a kérdés volt az, a mire nem tudta senki a feleletet, csak a Fabriczius család ivadékai.
Még a XIV. században szerzette ezt első Fabriczius János. (Az elsőszülöttek mind Jánosok voltak; Keresztelő János, Aranyszáju János, Fejetlen János stb.)
A legenda szerint egy földönvándorló angyal, a tudósok szerint egy németországi ezermester találta meg a Scheibe-hegyen, a «Wünschelruthe» segélyével azt a földalatti rejtőző forrást, melynek friss vize elég egy egész város szomjának eloltására.
Ekkor I. Fabriczius János, a gazdag levantekereskedő a távol Olaszországból hozatott ahhozértő hevéreket, a kik a föld alatt tudnak rejtek utakat, folyosókat ásni nagy messzeségekre. Ezekkel készítteté el azt a titkos vizvezetőt, a mi a Scheibe-hegy ismeretlen forrásától a városház udvaráig vezet.
Senki a helybeli lakosok közül arról tudomással nem birt, hogy mit és mi irányban ásnak, vájnak ott a föld alatt? Csak mikor az ugrókút készen volt, akkor hitta oda az előljárókat Fabriczius, a márványmedenczéhez, melynek széléről bőven omlott alá a kristálytiszta forrásviz.
Az olasz munkások ismét hazamentek az Alpeseik közé s a vizvezeték alagútjának titka a Fabricziusok féltett hagyománya maradt, a mit soha férfi el nem árult, asszony meg nem tudott.
Csak az utolsó Fabriczius János, ki a család egyenes férfiágát bezárta, közölte azt a leányával, egyetlen örökösével, kit fiusított, neve és vagyona hagyományosává tett, de azon feltétel alatt, hogy idegenhez nem fog férjhez menni.
A vizvezeték alagútjának a várossal közlekedő aknalejárása; a Fabricziusok birtokát képező Thurzó házban volt.
Ezt a csodálatos épitészetü, a homlokzatán czifra bálványokkal végig rakott házat nem azért hitták ezen a néven, mintha a Thurzó családé lett volna, hanem azért, mert a Thurzók, mikor Lőcsén hatalmas urak voltak, ennek a háznak a piaczi homlokrészét lakták. (Még akkor Lőcse statutumai megtiltották bármiféle magyar nemes urnak, hogy városukban saját házzal birjon; szerették ha ott lakott, de házat nem adtak neki.)
E ház vastag falában a konyha kürtői és kandallói által elfedve lehetett az a titkos lejárat, mely a közlekedést fentartá a város és a patakviz között.
Egy csigalépcső vezetett le az alagúthoz.
Ez alagút csúcsíves boltozatú volt, körül kirakva lapos agyag palakővel.3)
A földalatti folyosó épen csak olyan magas és széles, hogy egy ember áthaladhat rajta.
Ennek a fenekén voltak lerakva a vizvezeték ólomcsövei.
A hol az alagút a Scheibe-hegy földalatti forrás medenczéjét eléri, ott volt egy gépezet, mely arra szolgált, hogy a külvilággal való összeköttetést megnyissa.
Egy hat öles fenyőfa gerenda volt emeltyüvé átalakítva. Ha az egyik végére egy közönséges emberi alak ránehezedett, a hypomoclion másik szára egy tiz mázsás követ emelt a magasba a föld felszinén, a hová azután egy tölgyfalábtó fokain fel lehetett jutni.
A ki felülről akart az alagútba bejutni, ha ismerete volt arról a kőről, mely az alant fekvő gerendaemeltyü hosszabbik ágával összefügg, a mint arra ráhágott, a forrás nyilását takaró szikla felemelkedett előtte s akkor a lépcsőkön alászállhatott.
Különben az egész körülfekvő táj oly elhagyott vadon volt, a hol nem lakott más, csak az üldözött róka és hiuz, a zárókő zöld az idők mohától, benőve repkénynyel, földi tök szárával. A bozót előtt, mely e domboldalt körülvette, állt egy fogadalmi kereszt, melynek táblájára rémséges művészettel volt kifestve az a szörnyü jelenet, a melyben a gonosz hajdemákok egy utazó lőcsei kereskedőt elevenen megnyúznak. Elég arra, hogy a ki arra téved, duplázott léptekkel elszaladjon onnan, míg emberlakta világot talál.
Ez volt a Fabricziusok vizvezetéki hagyományos titka.
Ezen a rejtek úton tudott Fabriczius János (a Fejevett) lengyel fogságából kimenekülve, a városházáig eljutni, a jezsuita folyosón keresztül, a mi ismét a hajdani Lőcse rejtekteljes cuniculusainak kiegészítő része volt.
S ezen a rejtekúton keresztül menekült ki az üldözött leány: az utolsó Fabriczius ivadék, miután Korponayné a Ketterhäuschenből kiszabadította, – mikor üldözői, saját apjának vezetése alatt, érte jöttek.
Milyen nagy rémnek kellett annak lenni, mely a gyönge, félénk leányt arra birta, hogy a sötét földalatti folyosón keresztül meneküljön, egyedül, oltalom nélkül, ki abba a bozótba, a hol az üldözött hiuz és vadmacska tanyázik!
Abban a levélben pedig, a mi azt a kemény természetü embert, Fabricziust olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkivüli nagy dolog nem volt.
A ki azt hiszi, hogy no most mindjárt valami fül nem hallotta esetek kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését.
Csupán csak annyit irt benne Fabricziusnak Löffelholz tábornokné asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya, miután – Isten ő szent felsége rendeléséből, – Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon a bécsi érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül idvezítő katholikus hitbe befogadtatván, a fentnevezett Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. A levél végén volt egy sor irás magától a boldog menyasszonytól is az édes atyjához, reszkető kézzel megirva, alig olvashatólag.
No ugyan nagy veszedelem.
Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a piaczon!
És Fabriczius János mégis úgy tett.
Meg nem törte szivén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a pellengér-ketreczbe zárják. Télviz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen! Hogy a hóhér ki fogja seprüzni a városból, mint becstelen személyt. Hadd sirjon, hadd sikoltozzon! Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el s pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére! Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy labanczhoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a koporsóban. Inkább mondták volna felőle, hogy becstelen ringyó lett belőle, piaczi lábkapczája a kurucz közvitézeknek, mint egy császári ezredes hitvese!
Elesküdni a hitet, a miben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét, nemzetségét!
Hazament, a bástya-utcza felé kerülve.
Mikor a Thurzó-ház piaczi homlokzata előtt elhaladt, a mankónak használt pallossal felfenyegetőzött az ablakokra.
A lelke divinálta, hogy ezt a szivére mért csapást amaz asszony odafenn praktikálta ki. Az ő munkája volt ez!
Gördüljön le a feje miatta!
Azok pusztítsák el, a kiket legjobban szeret! Ugy járjon a nyomában az átok, mint az árnyék!
A Thurzó-ház két utczára nyilik, mint Lőcse városában a legtöbb patricziusi palota. A főtérre, a nagy utczára néző része palota, a hátulsó része, mely a szűk sikátorra, a bástya-utczára vezet, gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a műhelyek, s a minden háznál otthonos serfőző konyha, a mi Lőcsének büszkesége, s törvénynyel biztosított privilegiuma. A palotaszerü osztálya a háznak a beszálló magyar főurak számára van fentartva, s ősi pompával felékesítve.
Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, oda hivatta a lakó szobájába régi hű barátját, háza állandó lakóját, a doctort. Maga lefeküdt az ágyára, öltözötten, a hogy megjött.
– Halott vagyok. Temetésre várok. Mondá az orvosnak, a mint az becsámpázott hozzá mankóival. Ne keress számomra semmi szert a patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te ird meg a halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy holnap. Ha reggel ujra átjösz hozzám, bizony csendes embert fogsz találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!
Erre a categoricus imperativusra nem volt a doctornak mit felelni, visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a seniorhoz.
Az énekes diákok nemsokára eljöttek, a kántorukkal együtt s helyet foglalva az ágyon fekvő Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú szentiványi nótát énekelni, a mely így kezdődik:
Az élő-halott mozdulatlanul feküdt és hallgatott.
Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és méltóságosan.
Csak egyszer feledte el halott voltát.
A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor megtelő méhseres kancsó daczára is, kiszáradt tőle a torkuk, azt gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát szedve elő a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:
A halott erre türelmetlenül kiáltott fel:
– Hagyjátok abba azt a pápista nótát!
S a diákoknak félbe kellett szakítani a szép dallamos
Jacoponi-hymnust s visszatérni a rideg melancholicus protestans zsolozsmához.
«Gyász sir! sötét kripták!»
A szoba ablaka nyitva volt hagyva, a hogy halottak szobájában szokás.
A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron s a ház minden lakosztályában.
De leginkább az átelleni tornáczokon, a mik a Korponayék kvártélyához tartoztak.
A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelső kézből kapta a halotti énekeket.
És ő ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nem csak aludni, de még mást is elaltatni.
A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyukarjára nyugtatva fejét.
Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom tündérhonában egy pillanat.
Hát még akkor, a mikor van egy bálványkép, a kinek, ha azt mondja az ember: most jer velem a tüneményvilágba! oda is utána megy, s ha megint azt mondja neki, megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába, ismét ott találja maga mellett. Sem itt, sem ott el nem hagyja. Azt sem tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy mindkettőben idvezült volt.
Ki irigyelné az igazak álmait?
Osztozott biz abban az egész város.
A mint hire futamodott Fabriczius esetének, hogy a főbirón újra kitört az őrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sirni kezdett az elnöki székben, hogy aztán lerakta a birói süveget, palástot, pálczát, lemondott a biróságról, hogy ott hagyta a tanácstermet, vegyes biróságot, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a kardtokjával hadonázva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hivatta, s most énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind tökéletes bolondságnak vette mindenki.
Azonnal előhozták Alauda uramat, a jégbehütött birót, beültették az elnöki székbe, ő aztán kimondta a végzést, hogy minden ember ártatlan! a mult éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, ő szent felségével pedig ki pöröl?
Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sőt tánczolni is; a házfödelek leszedéséről pedig szó se legyen. Holnap megint nap, és azután «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?»
Fel is használta apraja nagyja a megadott engedelmet s volt hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja még a bástyatornyokban őrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak minden jóval, megvívátozván a bőkezű birót, a vitéz generalist, s a derék Czelder Orbánt, a ki csakugyan kiosztotta a hajdui között a németektől elnyert kemény tallérokat. A városi zenekar sorrajárta Czapfenstreich után a notabilitások lakásait s az ablakaik alatt serenadeot adott. Jutott belőle Korponayéknak is, a miből ők azonban nem sokat hallának, aluván a legbelső szobákban, s egyéb okaik is lévén az oda nem hallgatásra.
Éjfél után pedig minden ember ment a maga vaczkába aludni, s fél óra mulva olyan mély csendesség volt Lőcse falai közt, hogy azt még a bakter kiáltása sem szakította meg.
A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtain, olyan magas lesz a hóesés.
Az egész város nem aludt az elmult egész éjszaka: ma kipótolta minden ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a landsknechtet gyakorolni.
De egy embernek mégis ébren kellett maradni – hivatalból, s ez volt az Andrássy tábornok szállása előtt felállított strázsa.
Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az őrkunykócskába fujta be a havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú, hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát képezve a hóförmeteg ellen. Így szokott a katona megfagyni az őrálláson.
Éjfél után két óra tájon Korponay János felriadt az álmából.
– Nem hallasz valami dobajt a föld alatt? suttogá nejéhez.
– A patkányok nyugtalankodnak, mondá az, s egy csók lezárta az álomterhelt szempillákat megint. Aludjál báránykám.
Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben valószinüleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az ő csendes birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, a kik a Scheibe hegyi rejtett forrás szádán leszállva, a mélyen alvó városba a Fabriczius alagútján át belopóznak.
A Thurzó-ház barokknál is bizarabb építkezésű csoda valami. Ennek nincs olyan szép magas teteje, mint a többieknek, a miknek mázos zsindelyei tarka betükkel viselik a renovatió évszámát s a miknek esőöntő csatornái két ölnyire rugnak ki, sárkány és delphin alakokban végződve; hanem a felmagasló falpárkányon keresztül, a belső bádogtetőről az eső és hóvizet egy a falba épitett rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának van mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, a mit soha senki nyitva nem látott, egyszínüre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez volt a rejtekajtó, a melyen keresztül a vizvezeték alagútjából a városba lehetett jutni.
Ez a titok volt az, a mit a császáriaknak elárult valaki.
Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg magának ama levél olvasása után, hát akkor a helyett, hogy lefeküdjék a castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s a mint egy fej kidugja magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belőlük szép nagy pyramist az utcza közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz ezredesnek a tollas kalapját.
Azonban hát máskép történt. Fabriczius nagy keserűségében elvesztette az eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári ezred állt négyszögbe rendezve a lőcsei piacz közepén.
Ez volt a Türkheim ezred, melynek Blumevitz de Trautsohn volt a parancsnoka.
A császári ezredes azonnal megszállta a kapukat, s az összekötő utczák szegleteit.
S még mindig nem vette észre senki, hogy benn a városban az ellenség.
Azt az őrjáratot, mely az Andrássy kapuja előtt álló őrt felváltani jött: mielőtt egyet kiálthatott volna, elnyomták és némává tették.
Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást véve maga mellé, felment a tábornok szállására.
Az őrszobában, more patrio, aludt a kurucz őrség.
A pitvarban, a tornáczban horkolt minden ember.
Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, a nélkül, hogy valaki csak meg is szólította volna, hogy kit keres.
Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni egy medvebőr bundával betakarózva.
A mint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó volt) s a mint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, a hol a kardja volt felakasztva a tigrisbőr kaczagány fölé, s percz mulva kivont karddal állt látogatójával szemben.
– Micsoda gyalázatos árulás ez? kiáltá szilaj haraggal.
– Hasztalan minden ellenállás, generális úr; szólt Blumevitz, kitárva az ablakszárnyakat. Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piaczon. Ön a kezemben van: kényre kegyre!
– Még nem. Hallja az úr! Kiálta Andrássy s a függöny mögött rejlő harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok felverték az alvó várost.
– Azt megtehette excellentiád! mondá Blumevitz hidegvérrel, hogy az alvó őrséget fellármázza; de ez már mind késő. Az utczák el vannak állva; tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.
Andrássynak az jutott eszébe, hogy «van!»
Itt a háta mögött az a deszkafal, a mi egy rugónyomásra félrecsattan; azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót betörik, az alatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái közé.
De közbeesik valami. Egy nőnek a hálószobája.
S abban a szobában annak a nőnek a férje is ott van.
Szabad-e prédára dobni ennek a nőnek a hirét, nevét, azért, hogy ő megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két háznak egy közös sikátora van; a honnan egyikből a másikba átjárnak?
Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság parancsait nem.
Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, a ki oda dobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.
Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.
– No hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni! Kiálta Andrássy, neki vetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kinálkozó utat eltakarta. Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labancz jön is reá!
– Már hiszen azért nem szükség excellentiádnak engemet összelabanczozni. Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.
– Nekem csak a kardom beszél.
A lármaharang kondulására felriadt Korponay János.
– Mi az? kiáltá.
Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon keresztül, a mit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az?
Meg volt riadva.
Mitől ijedt meg?
Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képező rejtekajtót fel fogja használni a menekülésre? s hogy ezzel őt semmivé teszi?
Vagy talán valakit mást féltett? Más miatt remegett? De ki miatt?
– Siess! kiáltá férjének. Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van a városban! Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a katonáidnak! Ide benn az ellenség.
Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot nyalábra kapva s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva magára egyet-mást.
Az udvart még nem foglalták el a labanczok. A Thurzó-ház kapuját nem tudták kinyitni.
Korponay keresztül tört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, a mi útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.
Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, a hol Fabriczius feküdt a ravatalon, tréfát csinálva a halálból.
Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Ő igazán hitte, hogy egy vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a halál vette ezt tréfára. Hiszen még az álmot sem tudja erőszakolni az ember, hogy jőjjön elő, ha az nem akar megjelenni.
– Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! ordíta Korponay, félretaszigálva a kántáló diákokat. Árulás van a városban! Itt a német a piaczon! Fussunk a népeinkhez! Ragadj fegyvert bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te siess az őrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyukat! Veressünk alarmot dobbal, trombitával! Nyakunkon a philisteusok!
Azzal a kezében hozott félcsizmáját felrántva a bal lábára, nyakon kapott egy diákot, a kinek a kezében lámpás volt s azt – nyavalyást – tolta maga előtt, hogy világítson neki a házlabyrinthuson keresztül a bástyáig, a hol még nincsen ellenség.
De erre a szóra úgy kiment a halál a szeméből Fabricziusnak, hogy menten felugrott az ágyból.
– Itt a német! Hol a kardom? Ez volt az első kiáltása. Itt a kardom! Hol a német? Ez volt a második. Nem halt még meg Fabriczius! Fölkelek még a sírból is; ha azt mondják: «itt a német!» Kik vagytok itt? Mit bámultok? Kard van az oldalatokon! Rajta fiuk! Azt a zsoltárt: «Erős várunk nekünk az Isten!» Előre! Előre! ölni! ölni! Vérben fürödni! Előre! «Eine feste Burg ist unser Gott!»
S a magas athletai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje fölött szilaj tekintettel, úgy tünt fel, mint a germán pogány mondák egyik ősalakja, hozzásimuló gyermekei között, a kik mind előrangatták oldalaikról a kurta diákdákosokat s zsivajogva fogták körül az öreget.
«Eine feste Burg ist unser Gott!» zendíté rá valamennyi.
A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és Fabriczius fellármázta a kurucz őrséget s a polgárkatonaságot.
Juliánna kétfelé hallgatózott: a külső zajra, s a szomszédház szobájából áttévedezőre.
Andrássy Istvánnak az volt az utolsó szava:
«Nekem csak a kardom beszél!»
Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szurta a kardja hegyét és a könyökével a markolat kosarára támaszkodott, hideg vérrel mosolyogva.
– Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor soha sem értjük meg egymást; mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak; nem is volna tőlem gavallérság, pánczélosan állni ki az ágyból felkelő ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek, generalis úr, egy becsületes capitulatiót diktáljak.
– Diktálni? Nekem! kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen haragjában s a kardja csak úgy sugott a levegőben.
Blumevitz csak a kecskeszakállát huzogatta, nagy mosolyogva.
– Ha kegyelmed a kardjával beszél, én nekem meg van tizenkét muskétám, a ki beszél! szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, a mire azok mind egyszerre arczhoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra czélozva, – diktando beszélnek! folytatá nevetve. – Azért tanácslom kegyelmednek, hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s azután valami történik, a mit én fogok sajnálni legjobban.
Andrássy úgy hörgött, mint a kelepczébe esett tigris.
– Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a kapitulatióról, szólt urias tempóval Blumevitz de Trautsohn.
Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami sötétség támad.
Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, a mint a másik perczben egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal s éppen olyan nesztelenül mint egy szellem s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar fővezért.
És egyuttal a kinyujtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két öldöklő szem hozzá, a mi zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.
Lassan morzsolgatta a fogai közt a szókat.
– Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?
Andrássy elszörnyedve kiált a nőre.
– Mit tesz kegyelmed? Elveszti magát!
– Ki bánja azt most? dörmögi az asszony.
– A becsületét; suttogja a tábornok.
Az asszony most látszik föleszmélni. Észre veszi, hogy itt sokan látják. Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).
– Eh! szól fitymálón csettenve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét s azt kiáltva a katonáknak: «lóduljatok, ti ostobák!» mielőtt azok elhatározhatták volna, hogy valjon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli vezényszónak? úgy becsapja az orruk előtt az ajtót, hogy a visszacsörömpölő puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközőbe, s akkor aztán nekidülve háttal az ajtónak, elkezd teljes jó szántából kaczagni.
– Tüzes mennykő! kiált fel Blumevitz. Erre nem számítottam.
– Lássa, ezredes, mond nevetve a szép asszony. Nem ér semmit a csalfaság. Más is tudja azt, hogy «a un renard, un renard et demi». (Egy róka ellen másfél rókát!)
A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott ajtón.
– De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!
Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony kivánatait, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy «bey Fusz!»
– No lássa! mondá Julianna. Most már helyre van állítva az æquilibrium. Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed katonái, a labanczokat pedig körül veszik a kurucz csapatok; azokat valószinüleg ostromolják Löffelholz ezredei. Valóságos bellum omnium, contra omnes. (Mindenki harcza, mindenki ellen.) Össze vagyunk kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?
– Asszonyom! kiáltá közbe nyugtalanul Andrássy.
– No no! tábornok úr! csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a bástya utczán? No hát az Korponay János főstrázsamester uramnak az alarm fuvatása a kurucz huszársághoz. Ő kegyelme ott jár a csapatja előtt, s mindjárt itt fog lenni a piaczon egy egész battéria kerekes ágyuval.
Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra nézve.
Annálfogva Blumevitz volt a hetvenkedőbb.
– Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint én rám nézve. A mi carréenk a kurucz huszárságnak a szeme közé nevet.
– Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a tréfába, a városháza arkádjai alól. Higyje el kegyelmed, hogy a chance-ok mint a két fél részére teljesen egyenlők. Ijesztgetéssel senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek egymással okosan és csendesen. Én visszahuzódom szépen.
A két férfi egymásra nézett. Mind a kettő elbámult. Most kezdték csak észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepcze az, a mibe őket valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja s az a valaki – a fehér asszony.
– Én azt hiszem, szólt Julianna, egész lelki nyugalommal eregetve le a pisztolya sárkányait, hogy kegyelmetek legczélszerűbben cselekednének, ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely idő alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstől tartózkodjanak. Ezenben a város tanácsa és a kurucz csapatvezérek értekezhetnének Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral a tábornok úr jelenlétében. Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és megbizás a császár nevében?
Trautsohn de Blumevitz különösen csóválta a fejét.
– Kegyelmed mindenről nagyon jól van értesülve asszonyom. Itt van a császári plenipotentia!
S azzal elővonta kebléből a pecsétes levelet.
De nem volt ám az elég, hogy a czifra pergament, a lefityegő ezüst tokú pecséttel együtt elől-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülről is akarta azt látni. Olvasni akart. Tudott diákul.
Oda kellett neki adni a kezébe.
Julianna kitárta a sokrét hajtott kutyabőrt és olvasni kezdé: «Nos Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc.»
– De hisz ez a meghatalmazás Löffelholz tábornoknak szól.
– Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja kegyelmed, hogy megmutassam?
– Kérem.
Azt is átnézte.
– Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és authenticatiókkal.
– Kegyelmedben egy diplomata veszett el, asszonyom.
– Talán nem is veszett el. No most jó lesz, ha kegyelmetek közhirré teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik félveverni a harangokat.
Az egész város fel volt már ezalatt lármázva.
Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kurucz- és polgárcsapatok tódultak a mellékutczákon a piaczra.
– Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a hiveinknek, indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.
– Nem bánom
S azzal mind a ketten kiálltak az ablakba egymás mellé.
Az ég már pitymallani kezdett, a piaczon levő férfiak megláthatták a két ellenséges vezért egymás oldalán állva.
– Két órai fegyverszünet van! kiálták azok onnan felülről magyarul és németül, kiki a maga hiveinek. A császáriak, a kik közvetlen a főhadiparancsnokság háza előtt álltak, meg is értették azt, de a városház táján csoportosuló kuruczok és polgárok a nagy zsivajban úgy látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.
– Tűzzék ki kegyelmetek a parlamentair zászlót! mondá Julianna az uraknak.
Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitűzni az ablakba. De hol van ilyen? Azt Andrássy nem tartogatja készen.
– Itt van az én fejkendőm! mondá Julianna, leoldva a fejét beburkoló patyolatot; a mit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán. Az a körül himzett patyolat fejkendő libeg-lobog a reggeli szellőben, békességet intve a háborgó feleknek.
A fehér zászlónak rögtön észrevehető lesz a hatása. A városháznál ott van Alauda főbiró uram, a ki az összecsődülő fegyveres polgároknak megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengő fehér zászló fegyverszünetet jelent; aztán minden ellenségeskedés függesztessék föl addig, a míg azt be nem vonják.
Mikor a két vezér, a zászlónyelet közös tudománynyal odakötözvén az ablakrácshoz, e munka után visszafordult, már nem találta a fehér asszonyt a szobában; a rejteknyilás táblázata ismét a helyére volt tolva.
Hanem az asztalra dobva hevert egy nyitott levél, a melyben csak néhány sor volt irva, olyan titkos irással, a minek csak Andrássy birta a kulcsát. Julianna levele volt az, a mit most tehetett oda. Andrássynak se kedve, se ideje nem volt ennek a cryptographiáját kihüvelyezgetni szemenkint, összehajtotta a levelet, s a keblébe dugta.
S aztán fanyar képpel mondá Trautsohnnak:
– Kegyelmed most többet tudott meg, mint a mennyire szüksége van.
– Lovagi parolámat adom rá, felelt Blumevitz, hogy el fogom felejteni, a mit megtudnom nem volt szükséges állami tekintetekből, mihelyt a házból kilépek. Hanem már most viszonzásul én is kérek valamit. Kegyelmed se tudjon arról semmit, hogy itt a háta mögött van egy rejtekajtó, a melyen keresztül a kinnlevő világgal érintkezésbe jöhet. Én sem tudok róla, kegyelmed se tudjon róla.
– Jól van.
– És akkor aztán, egyenlők lévén mindkettőnkre nézve a kényszerítő körülmények, kezdjünk az alkudozáshoz, úgy, mint két hadvezér, a kinek a hadserege szemközt áll csatavonalban.
Andrássy inte a vendégének, hogy üljön le, s azzal helyet foglaltak a patkóalakú kereveten, az asztal mellett, egymással szemben; a kardját mind a kettő a szegletbe támasztva. Kalamárist és papirost húztak maguk közé.
– Nekem nem kell sok irkafirka; vágott elé Andrássy.
A feltételeimet ismerik már kegyelmetek; Czelder Orbán megmutatta.
– Ismerjük igenis. De kegyelmed át fogja azt látni, hogy ezek a feltételek nem olyanok, a minőket egy békére hajlandó vezér szokott ajánlani a másiknak; hanem olyan természetűek, a minőket nyers visszautasítás helyett, lovagias udvariasságból számlál elő hosszú sorban egy olyan hadvezető, a ki a végtelenig akarja vinni az ellenségeskedést.
– Azt nem mondtam, hogy így akarom, de ha kényszerítenek rá, megteszem.
– Arra hogy fenyegetését beváltsa kegyelmed, nem kényszeríti senki; arra, hogy megmásítsa, igen sokan. Nem azt akarom kétségbevonni, hogy ma és e helyett még csinálhat kegyelmed egy vérfürdőt, melyben mi betolakodott császáriak mind itt veszünk. Ismerve a kuruczok vitézségét, s a lőcsei polgárok kemény természetét, semmit sem tartok lehetetlennek. Czelder Orbán, Korponay, Fabriczius még ott kinn vannak, s ha a helyett a fehér kendő helyett, azt a másik piros nyakbavetőt találja kitűzni kegyelmed a kopja hegyére, itt nagy siciliai vecsernye következhetik. De hát mi lesz eztán? Ki nyer vele? Kegyelmetek a nyár óta be vannak zárva Lőcse város falai közé, nem tudják mi történik a külvilágban?
– Mindenkor tudtunk értesülést szerezni.
– Hamis forrásokból. Az egész nemzeti háboru végét járja. Magyarország kilencz tizedrésze már meghódolt a koronás királynak, s a többi, látva azt, hogy a meghódoltak kegyelemmel lettek fogadva, erősen rágja a szijat. Kassa alkudozik, s Károlyi Sándornak egyik követe a másikat éri a nádornál, a békeföltételek fölött alkudozva. Rákóczy Ferencz fejedelem maga már kiment Lengyelországba, s a mi reménye maradt a háboru folytatására, azt most már csak az orosz czárban birja. Hát inkább akarnak a Péter czár hűségére térni a magyarok, mint a koronás királyukéra?
– Erre határozottan azt felelem, hogy «nem!» De a magyar király tanácsosai már annyiszor megszegték a hűséget a magyar nemzet irányában, hogy a míg a kezeiket egy erős kötéssel meg nem kötik, addig a fegyvert le nem teszszük a kezünkből, sem én, sem más.
– Hogy kegyelmed nem teszi le, azt elhiszem, de hogy más nem teszi-e le? abban erősen tamáskodom.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy minden szentnek maga felé hajol a keze; hát még azoknak a szenteknek, a kik egy hajótörött roncsról menekűlnek a partra? Bizony nem nézik, hogy milyen annak a rúdnak a vége, a mit eléjük nyujt valaki?
– Én pedig inkább a vizbe fulladok, mint hogy egy rúdnak a végét megfogjam, a melyik piszkos.
– De mikor nem piszkos, hanem aranyos. Nézzen ide kegyelmed. Itt van kegyelmed számára a császár-király által aláirt és megpecsételt diploma, mely kegyelmednek és egész familiájának, mind a négy testvérének elkobzott birtokait visszaadja.
– Azok még nincsenek elkobozva. Még áll Krasznahorka vára.
– Áll, és a kegyelmed bátyja által jól van védelmezve. Ott van a felesége is, a két kis gyermekével. Heister épen odaindult, azt ostrom alá venni. Kegyelmed öcscse, a barátból lett dervisgenerális, védelmezni fogja a sziklafészket a legutolsó emberig, s a császári vezér csak a romokat fogja megkapni, s nem lesz szüksége eltemetni a kegyelmed fiacskáit és feleségét, a kövek elvégzik azt maguktól. Vagy kegyelmed nem sokat törődik ezzel?
S hogy még maróbb, szivetetőbb legyen a czélzás, Blumevitz oda kopogtatott a mutatóujja bütykével arra a bizonyos mozgó faltáblára.
Andrássy felháborodottan ugrott fel helyéről, odafutott az ablakhoz s kibámult a világba.
A téli hideg lég elvette homloka forróságát: visszatért s újra helyet foglalt Blumevitzczel szemben.
– Eltértünk a tárgytól. Az ezredes úr kapitulationalis feltételeket akart hallani. Én rájuk utaltam. Mondja meg, mi kifogása van ellenük?
– Csak némely pont ellen. Az egyik például az, hogy a kik a kurucz helyőrségből a király hűségére nem akarnak felesküdni, azok a tört résen át lobogó zászlóval és trombitaszóval vonulhassanak el a császári seregek között.
– S ezt nem akarják kegyelmetek elfogadni?
– Igenis, azt kivánjuk, hogy a ki nem akar a király hűségére felesküdni, legalább arra tegyen le esküt, hogy a császári seregek ellen többé harczolni nem fog.
– Ebbe az én alvezéreim soha sem fognak beleegyezni.
– Ha ez kegyelmed részéről illusio, akkor nem siethetek eléggé annak a lerontásával. Két ember kivételével, vagy talán hároméval, valamennyi kurucz tiszt mind számít arra, hogy előléptetéssel jöhet át a császári seregbe. Az egyik a hajthatatlan Czelder Orbán, hanem ez meg abban csalatkozik, hogy a német hajduinak hűségére számít. Azoknak egyrésze el fogja őt hagyni; ha kenyértörésre kerül a dolog. A polgárőrségnek is nagy része kész a békekötésre; csak egy kis kényszerítést találjon támasztékul. A patriciusok legnagyobb része Alaudával tart; az pedig régóta a mi emberünk. A kire legbiztosabban számíthatna kegyelmed, az Korponay János. Ennek igazán nagyon sok oka van arra, hogy kegyelmedhez hűséges legyen.
Andrássy iparkodott közönyös arczot mutatni erre a nagyon is éles sarcasmusra.
– Hanem ennek a csapatja merő lovasság. Annak utczai harczban alig lehet valami hasznát venni. Kitörésre jó, várvédelemre semmi. Végezetül itt van kegyelmednek a tüzérsége. Erről el kell ismernem, hogy kitünő, sőt a császáriaknál elébb való.
– No hát!
– Csak egy hibája van. Az, hogy egészen idegen. A tüzérség főparancsnoka Du Prés de Belleville lovag egy ismeretes bonvivant, a ki egy szerencsés légyottért szívesen szolgáltat cserébe egy szerencsétlen csatát. A kurucztüzérség nem számít többé semmit. Már tegnap az éjjeli harcznál vehette észre kegyelmed, hogy a sánczágyúk nekünk, az ostromló seregnek, semmi kárt nem okoztak. A golyók mind a fejünk felett repültek el, a gránátok mind a földbe furódva pattantak szét. Az arkoláj mestersége olyan furfangos tudomány, mely mellett az, a kire a kezelés van bizva, naphosszant puffogathat az ágyúval, a nélkül, hogy az ellenfélnek egy hajszálát meggörbítené. De hogy tökéletesen meggyőzzem kegyelmedet a felől, hogy Du Prés de Belleville lovagra nem számíthat, kérem, tekintse végig ezt az okiratot, a mit Löffelholz tábornok küldött általam a lovag számára.
Andrássy István nagy meglepetéssel olvasá az átadott levélből a császári tábornoknak azon rendeletét, miszerint azon esetre, ha a capitulatio ő vele, a főparancsnokkal, nem sikerül, Du Prés de Belleville lovag bízatik meg Lőcse város főparancsnokságával s e hivatalból származó minden teendőkkel.
Felugrott a helyéről, mintha valahová akarna menni.
A bezárt ajtó figyelmezteté rá, hogy itt van a világ bedeszkázott határa.
Jobb lesz leülni az előbbeni helyre.
Tompa, siket hangon dörmögé:
– Mindegy! Ha az egész világ hűtelen lesz is Rákóczyhoz, én nem szakadhatok el tőle.
Blumevitz bizalmasan tevé a kezét Andrássy karjára.
– Vitézlő uram! Senki sem kételkedik abban, hogy kegyelmességed, a míg a harczi actio állott, a legfényesebben bebizonyította, nekünk császáriaknak elég érzékenyen eső hősi tetteivel sérthetlen hűségét, mind a nemzeti fejedelem, mind annak a követői iránt. A Győrvár alatt eltemetett négyezer császári harczos porladozó csontja hirdeti, míg a világ világ lesz, hogy olyan mély sebet nem ütött senki a kétfejű sas oldalán, mint Andrássy István kardja. Ha fővezérré tették volna kegyelmedet Bercsényi helyébe, aligha dicsekednénk mai nap a trencséni diadallal, s a romhányi kiszabadulással; ha kegyelmed vezette volna Érsekujvár védelmét, aligha lobognának mai nap a zászlóink a bevehetetlen erősség ormán.
– Nem vagyok érdemes a magasztalásokra.
– Nem végeztem még be!… De kegyelmed, belül a szivében soha sem volt meggyőződés szerinti hive sem a fejedelmének, sem a felekezetének.
– Ez merész állítás.
– Bizonyítványom van rá. Vajjon az a karrikaturagyűjtemény, a mit kegyelmed évek óta szaporított, élő, látható alakban fejezve ki a véleményét a kurucz vezérek felől, nem fenhangon hirdeti-e ennek a titkát?
Andrássy felpattant a helyéről.
– Micsoda karrikaturagyűjteményről beszél, obester úr?
– Hát biz ez egy képeskönyv, a mi az én birtokomban van, mint a feleségemnek, Fabriczius Krisztinának eddigelé egyetlen hozománya.
No most még egy holdvilággal több gyulladt ki Andrássy kétségeinek firmamentumán. Megtudta, hogy hová lett az arczképalbuma.
Ezáltal aztán kezdett Juliannával még nagyobb ismeretségbe jutni.
Trautsohn de Blumevitz a füle mögé simogatta az allonge-parokája fürtjeit s gyönyörködött a szavai hatásában, a mit Andrássy arczáról leolvasott.
– Ha nem vetne elég fényt a kegyelmed belső világára az a kép, melynek hátulján a fejedelem van lerajzolva, térdei közt a magyar koronával, háta mögött Péter czárral (egy sokat mondó allegoria!) hát teljes világítást adna hozzá az a másik, a melyiknek az egyik lapján Lipót császár van lerajzolva, kegyelmed saját manupropriájával, míg ugyanannak a hátlapja egészen üresen van hagyva. Amaz a kiméletlen megbirálás: ez a feltétlen hódolat.
Andrássy István kötözve érezte a kezét. Hiszen nem mondhatá meg, hogy azoknak a képeknek a torzított fintorait nem ő rajzolta, hanem ez a dæmoni asszony! Magának kellett megtartani az érdemet.
Talán az már akkor számított arra, mikor könnyű tollhegygyel odakarczolta ezeket a gunyoros vázlatokat.
– Kegyelmed szive szerint elitéli azt az egész tábort, a melylyel eddig együtt küzdött, folytatá diadalmas előérzettel a császári főtiszt. Nagy bohóság volna a látszatért feláldozni az igaz érzést. Az árulókat, a kik meg hagyják magukat venni pénzért, mindenütt megvetik, s ha kifizették, eldobják; de az olyan pártvezért, a kit a hivek táborába igazi, szivben gyökerező meggyőződés vezérel át: azt meg tudják becsülni és megtaláljak a számára való helyet.
Andrássynak a veleszületett büszkeség egy daczos választ diktált erre; de Blumevitz megakadályozta benne:
– Mielőtt válaszolna kegyelmed, egy esetre figyelmeztetem. Ez a Forgách Simon tábornoké. Mikor még az öreg Lipót király élt az ifju József király azzal a megbizással küldé őt Rákóczy Ferencz táborába, hogy ismertesse meg a fejedelemmel az ifju király jó szándékait Magyarország iránt, s aztán hozzon létre egy üdvös egyetértést József és Rákóczy között. Forgách Simon elejté ezt a rábizott szerepet, s a helyett, hogy szolgálta volna József királyt és Rákóczy Ferencz fejedelmet egyformán jól, szolgálta mind a kettőt egyformán rosszul és saját nagyzását helyezte a közbéke fölé. És e miatt elveszté a játékát mind a két oldalon. Itt Rákóczy vetteté őt fogságra, amott a király számüzte. Vegyen tanuságot kegyelmed a példájából. Ellentmondó szívvel szolgálni nem lehet. Mást érezni, mást mondani, mást tenni, annyi mint maga magát megsemmisíteni.
Andrássy felállt a helyéről s nyugodtan, hidegen mondá:
– Jól van. Hivassuk ide a sereg tiszteit, hivassuk ide a város előljáróit: határozzanak azok lelkük szerint, én egy szóval sem fogom őket kényszeríteni.
Blumevitz erre fölnyitá a szoba ajtaját s a kornétásához néhány szót intézett halk hangon.
– Vezesd őket ide.
Azután visszatért Andrássyhoz a padmalyos szobába.
– A míg a meghivottak előjönnek – monda neki – nem olvassa el kegyelmed azt a levelet, a mit az asztalán kapott?
– Igaz! Majd elfeledtem ezt.
Büszkeség volt ez tőle, vagy háládatlanság?
Elővette az összegyürt levelet s kisimítva a tenyerével, maga elé helyezé. S aztán kezébe véve a tollat, a sorok alá irta a betüket, a miket a titkos irás kulcsával kihüvelyezett.
Ez a sor jött ki belőle:
«Ne felejtkezzék meg kegyelmed a fiamról!»
Andrássy könnyedén vállat vont, – s aztán odadobta az egész megfejtett irást Blumevitz elé.
Az is beletekintett s rábólintott a fejével.
– Ahán! Ismerem én ezt. – Csatoljuk a többi acták közé.
– A hogy tetszik.
Aztán egyet köszörült a torkán a tábornok s azt mondá, mintegy magának beszélve:
– Nem szeret ez az asszony senkit a világon, csak egyedül a fiát!
– Szeret biz az egyebet is, mondá rá Blumevitz. Hanem ez az ő diplomatiájának az alapgondolata. Ez a kis ártatlan fiucska. – Én egészen meg tudom fejteni az ő charádáit. Nemde az a kivánsága az úrasszonynak, hogy a császár ruházza át a kis fiára azt a donatiót, a mivel Rákóczy Ferencz fejedelem Korponay Jánost, számos érdemeiért megjutalmazta: helyezze be az Ocskaytól elkobzott stropkói uradalomba.
– Igen. És hogy adjon a fiának bárói czímet.
– Mindezt kivánhatta volna Korponayné a férje számára is, ha egy dolog felől bizonyos lett volna.
– Értem. A felől, hogy a király fog-e logikát találni abban, hogy a mi érdemekért Korponay János Rákóczytól donátiót kapott, ugyanazokért őt abban megerősítse.
– Nem ez az ok. Ott vannak helyettük az asszony érdemei, s mondhatom kegyelmednek, hogy azok igen nyomatékosak. Azért kivánja a királyi adományozást Korponayné a kis fia, és nem a férje számára, mert bizonyosan tudja, hogy a férje vissza fogná azt utasítani.
Andrássy megdöbbent.
– Azt hiszi óbester úr?
– Úgy ismerem ezt az embert. Fanatikus egy koponya. Ez nem fogja aláirni a capitulatiót, hanem vagy keresztül tör a hadvonalainkon, vagy összekaszaboltatja magát. – Ezért Korponayné jó eleve elszökteté a városból a kis fiát a hopmesterével, hogy az apa el ne vihesse azt magával.
– Mikor történt ez?
– A robbanás éjszakáját megelőző reggel.
Andrássy mindig magasabb helyről kezdte látni ez asszony lényének láthatárát.
Ezalatt megérkeztek nagy kardcsörtetéssel a kurucztisztek s sűrű talpzsurolással a városi deputatio.
A kurucztisztek ugyanazok voltak, a kik a vegyes törvényszéknél ülnököltek, a tanácsbelieket Alauda vezette. Nem volt itt Czelder Orbán, Korponay János, Duprés De Belleville lovag; s a tanácsbeliek közül hiányzott De Hortis.
Az első félórai értekezésnek az lett az eredménye, hogy mindakét fél meghosszabbította a fegyvernyugvást déli tizenkét óráig. Ezt azután kihirdették dobszó mellett a piaczon. Andrássy tábornok és Trautsohn de Blumevitz ezredes nevében. Mire aztán a császári katonaság kényelembe tette magát, őrtüzeket gyújtott a piaczon; a mihez elég anyagot talált De Hortis háza előtt. Ez az egy polgár nemes fogadta meg Fabriczius parancsolatát, hogy a háza tetejét rögtön leszedesse: zsindely, lécz halomban hevert már a földön. Jó tüzelőszer a cserepároknak.
A fegyverszünetet azonban mind a két fél fölhasználta emberségesen a kitörhető harcz előkészületeire, Korponay körülnyargalta a bástya-utczákat, a nélkülözhető őrséget összpontosítva; a vízárok felől nem lehetett a császáriak támadásától tartani. A polgárok vezényletét De Hortis hadnagyukra bizta. Czelder Orbán a szétdúlt lőportoronynál támadt rés előtt állítá fel a német hajduit; ez volt a veszélyeztetett pont, a honnan várható volt Löffelholz tábornok támadása, ha a városban verekedésre kerül a sor; Fabriczius pedig merész furfangot tervezett. Ő a Thurzó-ház hátulsó kapuján egy kerekes ágyut vontatott be az udvarra, s azt a piacz felőli kapunak szegezteté.
Nem kellettek neki a Belleville pattantyusai. Árulók mind, a parancsnokukkal együtt.
– Majd kiszolgáljuk mi az ágyut magunk, én az én fiacskáimmal. A diákok közt nincs áruló!
Lőporos zsákokat is hozott magával, kartácsokkal együtt, a mennyi csak elég.
Azután neki állítá a fiukat csákánynyal, feszítő rúddal egy vakablak kibontásának, a mi a Thurzó-háznak az Andrássy lakta házzal szomszédos falába volt rakva.
Fabriczius még mindig azt hitte, hogy a császári katonaság a főkapun lopózott be, az őröket megvesztegetve. Különben nem lehetett elképzelni, hogy teremjen ott egyszerre egy egész ezred a piacz közepén, észrevétlenül.
A németek meglepték Andrássy tábornokot s most mellére szegzett pisztolylyal kényszerítik a capitulatióra. Így okoskodott tovább.
Ha tehát Andrássyt ki lehetne szabadítani a kelepczéből, jobbra fordulna a koczka.
Ezért akarta kitöretni a vakablakot ott a közfalon, hogy majd akkor ő a hívek és bátrak csapatjával berohan a tábornokhoz, levágja a fogva tartó németeket s kiszabadítja a vezért a körmeik közül.
Hanem a németnek is van esze!
Az meg azt gondolta ki, hogy a vízvezeték alagútján keresztül apródonkint beszöktetett még egy kompánia gránátost az Andrássy lakta ház udvarára és folyosóira, s azok ott vártak csendesen, a füstölgő kanócz egyik kezükben, a gránát a másikban.