No, ha a két fél ilyen nagyon készülődött, a harmadik sem maradt hátra. – Juliánna ott ült a tükre előtt s piperézte magát.
Felszedte a legpompásabb köntöseit, a bársony csak úgy suhogott, a csipke csak úgy repült rajta; boglár, nyakörv versenyt ragyogott egymással; de nem a szemeivel, azok fényesebbek voltak.
Egészen hasonló volt ahhoz a képéhez, a mi ott áll a szoba mélyén, aranyozott bronz rámában. (Áll? csak állt már, ott hever most a Fleischerthurm magazinjában, ócska vásznak, talán zászlók lomja között.)
Hadseregetverő szép volt!
A míg minden fél így készül a nagy csatához, a dobosok ugyan hirdetik, hogy «veszteg legyen minden ember, magyar, német, kurucz, labancz: mert itt jön a békesség! lánczra veri a ki moczczan!»
– Öreg bajtárs! mit csinálsz ott? kiált a munkába izzadt Fabriczius háta mögött valaki.
Hátra tekint: Korponayt látja ottan.
– Én tudom, hogy mit csinálok! De te mért szállsz le a nyeregből?
– Dehogy tudod: semmit sem tudsz. Hiszen tele van a tulsó udvar német gránátossal, ha áttöröd a falat, ide is bejönnek.
– Hát hogy kerültek azok oda? szólt elbámulva Fabriczius.
– Hogyan bizony. Mind a te házad falából jönnek elő egyesével, a hol a csatornaajtó van; a toronyból lehet látni.
– Az én titkos alagútamon át? ordít fel, mint egy felriasztott vadállat Fabriczius.
– Azon jött be az egész Sisera-had. S most már délig pihenhetünk. Szállj le te is a paripádról. Most hirdetik ki dobszó mellett a fegyvernyugvást. Lehet szalonnát pirítani. A szomszéd házban együtt ülnek generális uraimék, tanácsbirák uraimék s alkudoznak a kapitulátió fölött a német ezredessel, Trautsohn de Blumevitzczel.
– Kinek a nevét mondtad? hörgé Fabriczius.
– Az biz a te kedves vejed urad, tegnap óta. Hát csak eredj fel a szobádba megint, öregem, vidd a diákjaidat is, folytasd, a hol elhagytad, énekeltesd magad fölött a halotti zsolozsmákat. Magam is megyek fel, az én asszonyomhoz, früstükölni.
S Korponay megfordult a sarkán, keserüen nevetve.
De Fabriczius utána kapott s megragadta a vállán a farkasbőr kaczagányát, mint a halálra sebesített medve, ordítva torkaszakadtából:
– Átkozott legyen az az asszony, a ki mindnyájunkat megrontott!
– Micsoda asszony? kérdé elbámulva Korponay.
– Ez a Delila! Ez a Jezabel! Ez a Herodiás! A te feleséged. Ő árulta el ezt a várost, a hazát, a fejedelmet, a mi szép szabadságunkat!
– Az eszed tisztul? Mondá elszörnyedve a megátkozott nő férje.
– Tiszta már! Világosan látok mindent. Ő kerítette össze a lányomat a császár tisztjével, ő árultatta el a titkos alagútat a németeknek, ő szöktette meg a leányt a vasketreczből; ő robbantatta fel a szeretőjével a lőporos tornyot.
– Micsoda szeretőjével? Kiálta most elsápadva Korponay s mellen ragadta Fabricziust.
– Mit kérded tőlem, bolond! a mit az egész világ tud? A szarvadtól nem férsz be már az ajtón, s még sem tudod, hogy viseled. Keresd ki! Hatos fogattal jár a királyné.
– Az én feleségem? hörgé kőnyomta kebellel a férj.
Fabriczius pedig mind a két öklét az égre emelve, zokogá, könnyeitől fulladozó hangon:
– Átkozott az átkozottak között. Kerítőné! Rima! és áruló!
Korponay vad dühvel rántotta ki kardját.
– Megölhetsz! Isten előtt is újra mondom! szólt Fabriczius, szétszakítva mellén a palástot.
– Megölök valakit! hörgé Korponay, de az nem te fogsz lenni. – Azzal felrohant a Fabriczius lakának lépcsőin.
Fabriczius nem törődött most ő vele, meg az ő asszonyával. A bolond férj, meg a csalfa asszony tánczoljanak együtt a hogy tudják! Neki csak az járt a fejében, hogy az ő alagútja el van árulva, s hogy azon keresztül folyvást lopakodik be a német a városba.
Ő maga semmit sem tudott arról, hogy a házából van egy rejtett átjárás a szomszéd házba. Ezt azóta praktikálták oda, a mióta a két szomszéd házat a mostani zsellérei lakják; azoknak a kedvéért lett az kigondolva, az ő fogsága alatt. Hej! ha erről tudott volna!
Hanem a helyett valami mást tudott, s ez a más sokkal nagyobb szabásu ötletet támasztott a lelkében, mint hogy a kisebbet észrevehette volna tőle.
Az jutott eszébe, hogy a vízvezetéki alagútnak van egy aknaszerü lejárata az ő házából. (Bizonyosan ezen keresztül szökött meg a leányzó.) Egynéhány lőporos zsákot lehajítani ebbe a gádorba, aztán égő csóvát dobni utána! Ez gyökeresen megorvosolná az eddigi hibákat. A ki az alagútban még lent van, az mind odafullad a füstben, a ki pedig fölötte van, a két szomszéd házban, az együtt és közegyetértéssel repül fel egyenesen a paradicsomba: magyar generális a német óbesterrel, kurucz tiszt urak a lőcsei szenatorokkal, szép asszony a dühöngő férjével, halni akaró Fabriczius az éneklő diákjaival együtt. Ez lesz a nagyszerü összetalálkozás!
– Szedjétek le a lőporos zsákokat a szekérről, fiaim! mondá a diákoknak, – s hozzátok utánam.
Ő maga a legnehezebb kilás zsákot kapta a vállára. Meg se görnyedt bele a termete.
Azalatt pedig Korponay János előre rohant már, keresztül Fabriczius és a doctor szobáin; végig csapkodva maga után minden ajtót, mert a saját lépcsőajtaja belülről volt zárva, azon nem mehetett be. Az útjába akadt Cornides doctort kerekes székével együtt úgy lódította el maga elől, hogy az meg sem állt a szobája tulsó faláig. Rohant a folyosón keresztül a feleségéhez.
A szép asszony készen volt már az öltözetével.
Mikor azt a dühöngő alakot berohanni látta, kivont karddal a kezében, szikrázó haraggal a szemeiben, sápadt, veritéktől fényes arczczal, szétzilált fürtökkel, hát akkor egyszerre tudta, hogy mi vár rá.
– Mit tettél? asszony! ordítá az eszeveszett férfi.
– Mindent… felelé az asszony… Megölhetsz!
S szép csendesen térdre bocsátkozott előtte.
– Hallod az átkot, a mi sarkamban üldöz! Kerítő, kéjhölgy, áruló a neved, átkozott vagy az átkozottak között.
– Úgy van! Az vagyok!
A férj megsuhintá kardját a feje fölött. Juliánna megalázva hajtá le a fejét.
– Várlak! csapj le! – Nyugodtabban a vérpad tőkéjére sem hajthatta volna le a fejét.
A helyett Korponay megragadta karjánál fogva az asszonyt s felrántotta őt hevesen, hogy az arczába nézhessen.
– Miért tetted ezt?
A nő összetette kezeit a keblén, s szemeit megdicsőült tekintettel emelve fel a magasba, rebegé:
– A fiamat, az én szerelmes fiamat, dicsővé, úrrá, hatalmassá tevém. A mit tettem, meg van irva már, csak a pecsét kell még reá; az én vérem legyen rá a pecsét: ontsd ki hamar. Én végeztem!
Korponay eltaszítá az asszonyt magától, s az asztalra dobta a kardját.
– Nem öllek meg! Az neked nagy becsület volna. De felcsúfolom az egész praktikádat. Nem csinálsz fiadból nagyságos urat, császár szolgáját, hazája hóhérját! Megmutatom, hogy én vagyok az igazi szülője, te csak mostohája. Kiveszem a kezed közül, nem mérgezed meg a lelkét! elviszem magammal, hadd szenvedjen velem együtt, dicsőséges bujdosásban, hadd szokja meg a becsületes kolduskenyeret! Te éld itt a világodat kedved szerint, fényes gyalázatban, te világ rózsája! Ha úgy le tudnám tépni a nevemet rólad, mint ezt a hitvesi fátyolt letépem a fejedről! A fiadat nem látod többé!
S a nagy művésznőnek még akkor is eszébe jutott, hogy komédiát játszék. Úgy tett, mintha megijedne e fenyegetéstől.
Úgy rémüldözött, mintha meg akarná másítani a szörnyű nagy fenyegetést s odaveté magát a földre a férje elé, s átkarolta erőszakosan annak a térdeit: «Ne a fiamat! ne vedd el tőlem!»
Korponay erőszakkal tépte le a nő karjait magáról s aztán oly erővel taszítá őt el, hogy az hanyattestében nagyot ütött a fejével a keményfa padlón s ott maradt élettelenül elterülve. Nem gondolt rá! Rohant ki a tornáczra, a honnan a kis fiának a szobája nyilott.
Szegény bolond! Azt gondolta, hogy ott van a fia. A mióta a csetepatéból hazakerült, úgy elfoglalta a szerelmes asszony mézesmázos beszédével, gyönge ölelgetésével, aztán meg a haditörvényszék a zürzavaros jeleneteivel, hogy nem ért rá utána járni, hol van hát az a kis fiú, miért nem jön eléje? Hol sétálni van, hol meg alszik!
Mikor aztán berohant a gyermek szobájába s körülnézett, látta, hogy fel van vetve mind a két ágy, a kis fiué is, meg Pelargusé is. (Anyjánál csak olyankor aludt a gyerek, ha az apja távol volt.) A kis ruhácskái rendbe voltak rakva a lóczácskára, a kis süvege az asztalra téve, még a sarkantyus csizmácskái is ott vannak az ablak hídján. Nincs a fiucska sehol.
Ha itt nincs, akkor máshol kell lenni neki a háznál. El csak nem veszhetett. Hisz Pelargus őrzi!
Kitámolygott a szobából, hogy megkérdje az asszonytól, hol a gyermek? Ha kinozzák, majd csak kivallja.
De iszen kereshette azt már!
Nem feküdt az többé azon a helyen, a hova ő ledobta: nem volt az se elájulva, se elszédülve. Eltünt, elpárolgott; a hült helye maradt.
Most aztán a méreg futotta el Korponayt, hogy még rá is szedik! Azt hitte, a hátulsó ajtón menekült ki az asszony, a merre ő bejött. Rohant dühösen arrafelé.
Az ajtóban majd feltaszította Fabricziust azzal a nagy lőporos zsákkal a vállán.
– Nono! kiálta rá Fabriczius.
– Nem futott ki erre amaz asszony? kérdé Korponay.
– Dehogy futott! Hát kisiklott a kezed közül úgy-e? mint a kigyó.
Korponay a nyitott ablakra tekintgetett.
– Ne félj! Nem boszorkány az, hogy seprűt kapjon a térde közé, azon repüljön el, inkább nagyon is ember leánya. Én tudom, hogy merre futott el. Csak gyere utánam. Innen nyilik a te konyhádból a titkos alagút gádora. Ott futott le a kedves barátai közé. Ott jön a regiment. Ne félj, mindjárt utólérem; ha én nem: ez a zsák. Csak gyere utánam.
Fabriczius nyomúlt előre, Korponay a nyomában.
Mikor a konyha ajtaját fölszakította az öreg, hej, szép meglepetés várt reájuk!
A szép asszonyt ugyan nem találták ott, hanem igen is a tűzhelyen egy megrakott lobogó tüzet s a körül egy csoport német gránátost, a kik épen akkor gyujtogatták meg kanóczaikat a tűznél.
Hát ezek bizonyosan ráakadtak odalenn az alagútban erre a csigalépcsős gádorra, s gondolván magukban, az is valahová vezet, egynehányan feljöttek rajta, felemelték a rejtekajtót, azon kibújtak, szétnéztek, látták, hogy az itten konyha. Mielőtt tovább hatolnának, tüzet raktak, hogy a gránátjaik kanóczát meggyújtsák, az utóbb jövők épen a fejeiket tolták elő a szűk bejárat kámvájából.
A mint aztán az a két marczona férfi betört a konyhaajtón, a granátosok sokkal jobban megijedtek ezektől, mint azok ő tőlük. Korponay tekintete olyan volt, mint a a ki emberhúsra éhezik, Fabricziusé pedig, mint a ki jól is lakott már vele; de újra kezdeni kész.
– Jehova Szent Isten, ne hagyj minket! ordítá Fabriczius, a vállán emelt zsákot két izmos tenyerében a feje fölé tartva, hajításra készen.
– Mit akarsz, Bruder? Kiáltá rá Korponay. Mi van a zsákodban?
– Lőpor van benne! oda hajítom a tűzbe!
– De ezt ne tedd! Hisz akkor mind elvisz bennünket az ördög!
– Inkább az ördög minket, mint mi őtet!
– De azt bizony ne cselekedd. Kiabált Korponay, megragadva a zsák bekötött száját.
Fabriczius megvetőleg fordult hozzá.
– Hát olyan szép neked ez a világ, hogy sajnálod eltemetni magaddal együtt a gyalázatodat?
– Kicsoda? Én!
– Sajnálod eltemetni azt az asszonyt, a ki megcsalt; meg valamennyi latrot, a kikért megcsal! Az árulók koszoruját! Mind itt vannak a kezedben. Hát örökké akarsz élni?
– Dobd oda! én is segítek.
S azzal Korponay is alája tette a két tenyerét a lőporos zsáknak s egyesült erővel segített azt a lobogó tűzrakásba belehajítani.
No, hogy ezt a párbeszédet a belepózott granátosok nem voltak kiváncsiak végig hallgatni, azt elhiheti az ember; de úgy törték magukat a lyukhoz vissza, hogy az volt a legboldogabb, a ki a fejével mehetett előre, s a kalimpázó lábait hagyhatta hátul.
A két elszánt férfi pedig egymás vállára borulva, s egymás kezét szorítva nézett bátran és halálra szántan a lőporos zsáktól szétrobbantott tüzös üszkök közé.
Csak néztek, csak néztek a tűzbe; és aztán a rettentő robbanás csak nem következett be.
Pedig a zsák maga is elkezdett már égni, fel is repedt, a por itt-amott kidült belőle, rá az izzó parázsra; de biz az meg nem serczent.
– Hát ez már micsoda? mondá Korponay elbámulva, s odalépett a tűzhelyhez. És aztán belemarkolt a zsákból kiomló porba, s azt szétmorzsolgatta a tenyerében.
Aztán nagyot kaczagott rá. A hogy talán a pokolban kaczagnak, a kiknek a szivét forró olajba mártogatják.
– Hahaha! Két bolond, egy pár! Öklelheted ezt a falat, vak Sámson, kézzel-lábbal! Ez a te lőporod nem más mint vaspor, a milyennel a fegyverkovácsok a kardokat tisztogatják; s azzal telenyomta Fabricziusnak a markát azzal a fekete porral.
Ha valakinek azt mondták volna, hogy az aranyjai, gyémántjai változtak egyszerre vasporrá, úgy el nem meredt volna, mint Fabriczius erre a szóra:
«Vaspor!»
Ezt is csak a szája járásáról lehetett látni, hogy mondja. Egyik tenyeréből a másikba töltögette: «vaspor»!
És így eszerint az egész lőszerkészlet, a mit ő arra tartogat, hogy majd az ellenséget halomra kartácsolja vele, mind csupádon vaspor. Az az ágyú nem más, csak egy döglött kutya! Ez is Belleville csalfasága!
Odaült az ajtóküszöbhöz és úgy motyogott magában.
Az a másik férfi pedig folyvást kaczagva futkosott végig a szobákon.
– Hahaha! hahaha! Gyere elő feleségem! Mondok neked furcsa dolgot. Megszakadsz a nevetésben. Hahaha! Lánczos kutya megugatta lelke! Soha ilyen czifra tréfát! Hol vagy, hol vagy gyöngyöm, kincsem! Nem haragszom. Nem öllek meg. Még agyon sem csiklándozlak. Csak gyere elő nevetni.
S e közben, a hol egy ruhát talált a feleségétől, azt hasogatta szilánkra; az ágyból kiszórta a párnákat, kidöntötte a pelyhet, s a mint egyszer szembetalálkozott azzal az arczképpel, a min oly híven van találva ez az asszony, kirántotta az öve mellől a török kését s odaszurta a szíve tájába.
Még most is látszik rajta e szurás…
… A szép hölgy pedig ott lappangott ez alatt abban a kis rejtekben, a mi a falitükör és a faltábla között van és hallgatott fél füllel ide, fél füllel amoda… Hogy alkudoznak az egyik szobában a város dolgáról, azután a seregekéről, meg a tisztekéről, és az ő kis fiacskájáról. Hogy dicsérik őt jó anyának, szép asszonynak, tiszteletreméltó nőnek. A másik szobában pedig hogy átkozzák, hogy kinálják a poklok bosszuálló szellemének.
Ezenközben megkondult a tizenkét órát hirdető déli harangszó.
A mint a déli harangszó megszólalt, kinn a piaczon dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyesen potyogatott ütésekkel.
– Mi az? kérdé Fabriczius, a ki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy «sül meg» az ő puskapora a tűzben. Mi az? kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.
– Ejh! a labanczoknak dobolnak ott künn délre vakparádét. A pápisták harangszóra imádkoznak.
Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzugás minden toronyból, apraja, nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.
– Halottra harangoznak? hebegé Fabriczius. Valami nagy halott van?
– Hát nem tudod? öreg trotty! Te haltál meg. El is énekeltetted magadat. Te rád harangoznak. Te neked dalolják:
– Mit beszélnek ezek a harangok? Csitt! Hallga!
– Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja: «Boooldog Isten, hooonnan élünk?», a kálvinista azt mondja: «Nincsen kenyér minálunk», a lutheránus rácsendíté: «Innen élnek szegények! innen élnek szegények!» Hahaha! veszett kedvembe’ vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, tánczolhatnám.
Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, ott hagyta; maga felfutott a második emeleti terembe, a miből amaz ismeretes erkély nyilik a piaczra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külső világban?
Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud tánczolni, a széthasogatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porczellán tálak között csak úgy rugta a kuferczest! Maga dalolt magának hozzá:
Maga magának tánczolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát az öklével; összetöri a tükröt s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja – a párját ehhez a bolondok tánczához.
Szép nóta e’ nagyon!
– No fiam, kitánczoltad már magadat? szólalt meg a háta mögött a visszatért Fabriczius.
– Nem én! Dehogy mára. Erre az egy napra.
– Na hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer «Langaus»-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piaczon, hogy a vezérek aláirták a kapitulatiót: a császár minden föltételt elfogadott; osztogatja a donátiókat az uraknak, avandzsolást a kurucz tiszteknek! Belőled is obesterlajtinánt lesz. Tánczolj fiam egy galoppot! Ennek az örömére harangoznak.
Ettől a szótól egyszerre kijózanult Korponay: mint hogyha a holdkórost hideg vizzel végig öntik.
– A kapitulatió örömére húzzák olyan nagyon a harangot. Ismétlé Fabriczius; s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.
Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elő: előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vaczogtak, s a mit mondott, apróra rázva jött ki a szó a száján.
De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketős volt is, a milyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.
– Vasat neki, hogyha fáj! Ne sirj öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleirták az árulással a kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gazdája halálát megtutulta! Testáltak? hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá.
– Késő, fiam. Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.
– No hát tüzzük ki melléje a veres zászlót!
Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavető, a mit Juliánna a fehér éjiöltöny fölött viselt; azt felkapta, feltűzve a nyoszolya kárpitrudjára zászló gyanánt s aztán futott vele föl az erkélyterembe, Fabricziust is magával hurczolva kezénél fogva. – Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót.
Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője: a fehér is, a veres is, egymás ellen csapkodtak a szélben.
Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alá kiáltott onnan az erkélyről.
– No hát gyepre labancz! gyepre kurucz! ha van Istened! Ma lesz a mi még nem volt!
Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított csapatjaikhoz.
A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.
A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulatióról. De Hortis, húsz patriczius kiséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelemszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erővel a piaczon álló labanczokra. Számra is többek ők, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.
Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdui egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté őket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt adni a tulsó oldalon felállított kurucz lovasságnak és a polgárhadnak.
És akkor az történt meg, a mit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdui a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot s hagyták a vezérüket előre rohanni, egyes egyedül a németek közé.
Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egy párnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték s akkor azután a volt kurucz hajdukkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból.
De Hortis a toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:
«Mindennek vége. Czelder fogva. Hajduk átpártoltak.»
Mindennek vége!
Ez volt aztán a gyászkiáltás!
Végig hangzott valamennyi bástyán, valamennyi utczán.
– No hát azért sincs mindennek vége! kiálta halálos vakmerőséggel Korponay. – Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, a ki ember! Nem Lőcse város a világ!
S azzal megfuvatta a tárogatókat s a bástya-utczából előtört a kuruczlovasságával.
A főkapu és a Ferenczesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labancz muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonó hidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.
A kapun kívül egy ezred savoyai dragonyos állta az útjukat. Úgy keresztül törtek rajta, mintha vajból lett volna.
Aztán el a hegyek közé.
Senkinek sem jutott eszébe őket üldözőbe venni.
Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a hűségben törhetetlen Lőcse végre valahára megnyitá kapuját a császár előtt.
Andrássy István, mihelyt a dolgok rendbejöttek, azonnal futárt küldött Krasznahorkára, nagy paksamétával, a miben elő voltak adva az események, mellé csatolva az Andrássy Istvánnak adott diploma József császártól, melyben minden eddigi viselt dolgaiért kegyelmet kap, birtokaiban és rangjában megerősítést nyer; ott volt végül az utasítás a krasznahorkai várkapitányságnak, hogy mihez tartsa magát.
Gömör vármegyének ez a hires sziklavára az Andrássy család székhelye. Magas tekealakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő sikságot, büszke tornyai, palotatetői rézrozsdátul zöldek, a hol az aranyozás megszünik rajtuk; a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.
Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan; se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltive fölött három pánczélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.
Száznyolczvanhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót «csiripelés» a Rákóczy korszak hadvezetői «ellenségre csapkodásnak» használták széltében.)
A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajduzsoldosok, pánczélos drabantok voltak a várban és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önkényt álltak Rákóczy szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messzeföldön hirhedett harczosok.
A mellett a várvédelmi harcznak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. Lenn a tömör másfél ölnyi vastag falak ágyuablakaiból villogtak elő a pelsőczi Bebekek félmértföldnyire hordó bronzcsatakigyói (a mikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelen korból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyuk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és tüzeskévehajító balisták, a mik az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyujtására szolgáltak. A sziklapinczékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyugolyónak is lehet használni. Egy nagy mély kút, a miből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehet.
Csak kecsegtetéssel és árulással.
Ez ellen is van téve.
A várparancsnokságot István generális Miklós öcscsére bízta. Az pedig kemény legény.
Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve, hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:
– Nem én! Még te neked magadnak sem nyitom ki a kaput, ha csak az én «Miatyánk»-omat le nem imádkozod elébb a felvonó hid előtt.
Az pedig furcsa miatyánk volt.
A helyett, hogy «de szabadíts meg minket a gonosztól, Amen» eképpen végződött: «de szabadíts meg minket a némettől, Amen».
Miklós valamikor szerzetes volt. Cistercita barát, fehér csuhás.
Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, a mit nem kell harminczkét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebujhat az ember; csak épen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakut, mint egy fél dinnye. Szelid tekintetű arcza volt, gömbölyű félholdalakú szemöldökkel, a miknek harmadik társul illett oda a felső ajkáról aláfelé hajló fiatal bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, a mely kereken fogta körül az arczát, elől az állán kiborotválva.
Ő maga is tudta azt, hogy milyen szelid, jámbor ábrázata van, a miért is, hogy a lehető tévedést eloszlassa, a mint kinyitotta a száját, a legelső szava olyan czifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, a minőnek ékes formuláját a lőcsei archivumban megörökítve feltaláljuk.
Akkor aztán mindjárt tudta róla minden ember, hogy ez nem pap.
Nem is járt a templomba soha imádkozni.
Ő ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de a ki már ismerte a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor ő azt mondja: «gyerünk a templomba!» akkor ez azt teszi, hogy «pincze», a czinterem a maga halottjaival a sorbarakott hordó és átalag: ott szokta ő a misét tartani, parodiázva a liturgiát, vidám czimborák társaságában.
Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De kettőjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejéből a mámor, még akkor is bőgőhegedünek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvű volt, vagy nagyon dühös volt; középen nem járt soha.
A labanczok jobban féltek tőle, mint a tüzes ördögtől. A kuruczok sem türték maguk között, pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették, hogy mit beszél, s azoknak gyönyörüség volt az, ha gyujtogatni kellett. Ő is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörő kalandon vágtattak vele hanyatthomlok keresztül, a milyenre csak egy fanatikus dervis vállalkozik! Azért el is nevezték dervis-generálisnak.
Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kis fiút, az István gyermekeit.
Nem volt az a földi hatalom, a kinek a parancsolatját respektálta volna, de hogyha ezek a kis fiuk mondtak neki valamit, az szentírás volt előtte; azért félbehagyott minden munkát, mulatságot s ment velük játszani.
Azt mondta, hogy ő neveli őket.
Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati seminariumot kitanulta s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost lehetne; hanem ő nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan dolgokat magolni, a mikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra, majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! a helyett tanította őket, a minek igazán hasznát veszik az életben, paripát megülni, árkot ugratni, futó paripákról czélba lőni, egyenes tőrrel, görbe karddal verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettől a fiuknak szédelgős lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok könyvrágástól van az!
Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt, és karczolás nélkül soha.
Az egyik csak kilencz esztendős volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kurucz virginás.
Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak, csináltatott Miklós úr mind a kettő számára egy-egy kerekes ágyut, a valóságos ágyuk mintájára: csakhogy az ágyucső diónagyságú golyók számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.
Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyuk az Andrássyak egyik kastélyának tornáczában; találgatják a tudósok: valjon mire szolgálhattak.
Ezekkel lövöldöztette czélba a krasznahorkai vár kapujából a két kis unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt állítva egy szalmabáb labancz generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyiről? De utóbb bizony még háromszázról is lelőtték a fejéről a kalapot.
Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal fölért. Kaszárnya épületeiben ezer harczos elfér, azok a földszinten vannak, és az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyilnak a belső udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt, főz ott a tenger sokaságnak. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel berendezve. Czifra vasrács-ajtó zárja el az úri lakosztályba vezető folyosót és lépcsőgádort, a miken keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, a kik még kiváncsiak vagyunk a fényes multnak egy épen megtartott töredékét látni.
Ez volt az Andrássy-család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, a hogy a Rákoczy-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.
Az ajtók fölött a pánczélos vitézek, a kik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat őrzik; a legelső így szól:
– «Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum gloriam grata servat memoria.» (Az egyiptomi gulákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)
Az értékes és félthető kincseket most mind a családi muzeumok őrzik, a mi Andrássy István korában itt e termekben pompázott; csak a gyönyörű majolika-kemenczék tanusítják s egy-két régi butordarab, minő fényüzés volt egykor itten.
Egy nagy roppant szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepővé. Sehol sem találni annak a párját; se muzeumokban, se régiséggyüjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja; faragványai, a szőlővenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes izlésű carnisok, betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz zománczszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányéra, ezek voltak az evő eszközei. Ő neki! A fejedelemnek. Rákóczy Ferenczé volt az almáriom; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felső Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvencz szőnyegét is, a mit a szép Szirmayné himzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálczáját is. Karvastagságú czitromfatörzsök az. «Ezzel üssétek őket!» Ez volt a szava az ajándék mellé. Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István.
Körül a falakon az ősek képei: István, a kurucz tábornok pompás viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.
A legtágasabb teremből nyilik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a czímerek; egy Andrássyé és a feleségeé; körülöttük aranybetükkel az elhúnytak neve és halálának napja; a hosszú sor ráma még folytatásra vár; a mik még czímertelenek, azokban e három szó van: «higyj, remélj, szeress».
Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobákon. Hevülünk és fázunk.
Csak az előtornáczban jövünk rá, hogy a következő évtized is belevegyítette már abba a maga öngunyoló satyrikus emlékeit.
Ott parádéz a falon Rákóczy tábori dobosa (a hires Rácz Ferkó, a ki Törökországba is utána ment, onnan jött vissza); lóháton veri azt a hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gunyverset dalolja hozzá:
Innen nyilik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kis fiának.
Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete koporsó, üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még most is alszik. Álmodik a jövendőkről.
Mi álmodjuk vissza a multat.
Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élő védszentje volt ennek a vidéknék, őrangyala az egész családjának; martyr, a ki megszenvedett, azoknak, a kiket szeretett, minden bűneiért: a ki még most sem akar átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.
Krasznahorka vára Gömörvármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a hires magyar versíró Gyöngyösy (a Murányi Vénus szerzője) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre s a vár alatt elterülő falura nyilnak. Itt irta a Charikleáját, s azt is Andrássynénak dedikálta.
A megyegyülésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány év előtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erőszakkal lehántolt falak márvány küszöbökön nyiló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb közép falban, mélyen beépítve, egy kőszekrény tünik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.
A déli bástyafalon innen van egy körülzárt hosszukás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvencz virágos kertje; itt tenyésztette az akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfüket. Most már csak egy nyiló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad kerti virágnak és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.
Még egy másik kis kert volt, a szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, a mik most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az Istenszobor mellett, a mely most valamennyi toronytetőn túl emelkedik.
A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyuk, a miknek a talpányát körülnőtte a fű; a mult század óta, a mikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.
S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harczosoké, a mi azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.
A míg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket, s temetetlen halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, az alatt Zsófia azt mivelte, hogy összeszedte mindenünnen a harcz nyomorultjait, s az árván maradt porontyokat, a kiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és keselyükkel; mentsvárat csinált a számukra a várából.
Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész Bethesda számára. Ő ruházta valamennyit. Minden világi pompáról, gyönyörüségről lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.
Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények, a kik inkább az éhség lepedőjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára menjenek koczogtatni és arczpirulással kérni irgalomfalatot. Zsófia nem hagyott egész uradalmában egy pór kunyhót se látogatatlan, hogy szóra ne birja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt, elhallgatott vele, senki se tudta meg járását, kelését.
Hajh de sokan áldták!
Nem válogatott ám a szenvedők között, a hogy mások tettek abból a korból, hogy kiki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát. Ő sohasem kérdezte, ki magyar, ki német, ki a tót? Ki a lutheranus, pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen, a boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!
Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta s úgy került, hogy a boldogtalanok végig hallgatták valamennyit, a pápista a lutheránus prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikáczióját, s egyik se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem vallása.
Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket ő maga is végig hallgatta, s a két kis fiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá, hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, a ki a magáéhoz buzgón ragaszkodik. Hisz a mit magánál virtusul emleget, azt a mást hivőnél is annak kell ismernie.
A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját. Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még a kálvinista hivek boldogasszony tenyerének a büzi!
(A lapos méntát hívták ezen a néven, a mit a protestánsok a zsoltáraik levelei közé szoktak lapítani.)
Andrássy Istvánnak születésnapjára viradt a krasznahorkai vár.
Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni.
Nehány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta nem látták őtet e vár falai.
A viszontagságos hadi élet hordozta magával. A háború alatt bizony sokszor ágyuval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két lovat kilőnek az ütközetben, akkor szokták mondani: «no ennek nevenapja volt ma!»
Négy év óta nem látta férjét Zsófia.
Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz tartozó szivek közé.
Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lőcsei szomszédházak között?
Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke. Kárpótlás a távollevő apáért.
Tehette volna ő is, a mit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet viszontagságain megosztozzék vele. De ezt ő nem tartá helyesnek. Minek csimpajkozzék az asszony a harczoló férje nyakába, mikor annak legjobb hitestársa a kivont kardja? Asszony-sopánkodás, gyermeksírás csak gátolja annak a vitézi munkáját. A nő küldetése az, hogy nevelje az új ivadékot; ha mikor kidül a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem rosszabb sarjak.
Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kisérték városról városra a vezérségen levő uraikat, s azt tartották hősi önfeláldozásnak: Zsófia ez ellenkezőt tette, s az övé volt a verseny pálmája.
Hozzá csak a hős diadalainak a hire járt el. Ő csak a fénykört látta, mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerüségek, emberi fogyatkozások, a mik a nagy emberek balkeze szenyjét képezik, ismeretlenek voltak előtte. Ő előtte a férj csak a régi bálványkép volt; felülemelkedett minden földi gőzön: a középlény az Isten és az emberek között; nem az a kiért, hanem a ki által imádkozik a nő.
Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy a hányszor ő gondol arra, annyiszor sóhajt az vissza ő hozzá; a hogy az ő lelke meg van telve annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybe olvadva az övével.
Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora hajnalban elkezdték már: éppen akkor kezdett volna el első álmot aludni a dervis generális.
– Mire kolompolnak olyan veszekedetten? kérdé felriadva.
– A brigadéros generális születésnapja van! felelé a csatlósa.
– Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égből; de ne az én hajamnál fogva.
Az egész éji tivornya után úgy érezte minden hajaszálát, mintha külön húzogatnák.
S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.
Miklós felkelt bosszusan a ki nem aludt álomból s nagyokat ásítva, kiadá a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyuzást az öreg ágyukból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen Isten igazában.
A trombitásokat felrugdalta az előszobában: azok is csak akkor aludtak el.
– Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni frissen! ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a kocsmagenerális ma rugta szét a hordót! Keressétek elő a Szent Dávidné zsoltárait.
Egynehány czimbora, a ki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rugott; papirost dugtak a lábujjai közé s azt meggyujtották: így rugatják a csillagot tréfás emberek.
Azután megeredt a nagy dob, a sipszó a várudvaron, a belevegyült ágyuzás pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni, hogy kiteljen belőle az örvendetes születésnapi ünnep.
Szokás szerint, mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhitatos néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elől menekült Krasznahorkába. A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a czistercziták és præmonstratensisek ellen, mivel hogy ezek voltak a szabadságharcz legbuzgóbb hivei.
A tíz órai csengetés után egy kurucz lovas érkezett a várkapu elé, megadva a szokásos jelt a kürtjével, s a hidon át bebocsáttatott a kapu belső boltozatát elzáró vasrácsig.
Itt elébb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?
Elmondta, hogy Lőcséről jön a brigadéros urtól; levelet hoz a kegyelmes asszonynak, meg a Miklós generálisnak.
Erre az igazságra felhúzták előtte a csapórácskaput, s beeresztették lovastól együtt.
A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, a mi a válogatott csapatot képezte.
– Merre találom meg a Miklós generálist? kérdé a silbaktól.
Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.
– Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne félj, hogy rá ne bukkanj.
A huszár átadta lovát egy ácsorgó suhancznak a kukta fajtából, hogy jártassa meg egy kicsit, a míg ő visszatér; azután előkereste a nagy bőriszákjából a pecsétes levelet, a mi Miklós generálisnak szólt s lerázva a zuzmarát a kaczagányáról, meg a süvegéről, indult arrafelé a sok boltozatu sikátoron keresztül, a merre utasítva volt.
Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten keresztül, mely a szentháromság szobrot körülveszi; egy sor meredek kőlépcső vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.
– Nem arra hej! kiálta utána a kapuőr nevetve. Ne oda «tüled»-re (balra), mászszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van a dervis generális, amott «hozzád»-ra (jobbra) van a másik garádics; ott gurulj le! Az az ő temploma.
Az biz a pincze volt, a boros pincze, nem a kriptákba vezető tornácz. Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.
Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát ő is énekel és imádkozik.
Jó korán reggel hozzá kezdett. A fegyverviselő czimborák sokkal jobban szeretik ezt a «füstös misét», mint azt a másikat odafenn.
A kurucz hirhozó alig tudta kivenni a pinczeboltban tévedező alakokat a nagy dohányfüsttől. Az a három szál faggyugyertya ott a fali tartókban nem is arra való volt, hogy a sötétséget elüzze, inkább csak tájékozóul szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.
A hosszú tölgyfaasztalon volt egy roppant nagy ezüstözött rézmedencze, tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyujtva, kék zöld lángja a hozzá közel álló arczokra sírbolti fényt lobogtatott.
Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmuzsgyökeret dobáltak a tüzfolyadékba, a mi akkor is éget, a mikor maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskanállal merít a lobogó medenczéből s tölti az égő italt a feléje nyujtott érczfinakokba, s a mellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép nótát: