Andrássy István eleinte nagyon tragice fogta fel a dolgot, hogy a saját fiával ágyuztattak rá, mikor a várába akart hazatérni. Hanem aztán később kiheverte az elkeseredését s iparkodott azt egyszerüen megérthető okokkal kimagyarázni maga előtt.
Miklós öcscse válaszából megértette, hogy az ő ismeretsége Korponaynéval már Krasznahorkán is jól el van hiresztelve; nemcsak a feleség van róla felvilágosítva, de még a fiuk is danolják már a szép asszony nótáját! Elképzelé, mennyire haragusznak rá e miatt! Vannak nők, a kik a hűtlen férjet képesek halálnak vetni.
A míg Lőcsén volt, mindennap kapott levelet Zsófiától. Soha egyet sem bontott fel közülök. Odarakta őket mind egymásra. Elképzelé, hogy mi lehet azokban? Keserű szemrehányások. Átkozódásai egy felháborodott kedélynek, a ki teljes igazságában van. S minek olvasson végig az ember kellemetlen vádakat, a miknek azonfelül még igazuk is van? Úgy tett velük, mintha kezéhez sem jutottak volna.
Hogy a straczenói völgyben ellene készített kelepczébe bele nem gázolt, annak megint más oka volt, mint a felesége óvó figyelmeztetése, a mit el sem olvasott.
Szathmáron nagyban folytak már a békealkudozások Pálffy bán és Károlyi Sándor között, a császári és fejedelmi párt részéről s ezeknek a folyamatára fegyverszünet volt kötve.
Andrássy Istvánnak, a ki a saját átpártolt csapatján kívül még a Blumewitz dragonyosait is vezényelte, az a feladata volt, hogy a gömöri várakat, szép szerével, behódítsa. Murányvár kapitányának csak izennie kellett; az egész Poprádig küldé eléje a capitulatiót.
Annak az embereitől hallotta meg, hogy a krasznahorkaiak miben törik a fejüket. A dervisgenerális a straczenói hegyi útban szándékozik a bátyja számára egy olyan exodust rögtönözni, a milyennel Róbert Károlyt eresztette el Bazerád a Havasalföldről. Ez a hely valóságos egérfogó.
Andrássy Istvánnak azonban utasítása volt a fővezérségtől, hogy mindenféle fegyveres összeütközést kerüljön a kuruczokkal, a mivel a fegyverszünetet megsértené. Ezért került más útnak.
Szabad volt már a járás mindenfelé. Kapitulált a hatalmas Kassa és a hires Eger vár is. Rákóczy kapitányai egymásután rakták le a fegyvert, nyitogatták meg a várkapukat. A nemzet ki volt fáradva, s a király kegyelmet kinált.
Ezért nem jött Andrássy István Szomolnoknál idább fegyveres hadával. Ha akarta volna sem volt szabad ostrommal támadnia meg a saját várát.
Egyedül akarta azt visszafoglalni.
Bizott személyes megjelenésének varázsában, melynek férfi sem birt ellenállni soha, hát még asszony! Majd meghódolnak a körülsánczolt szivek, csak egyszer az ő szemeinek tüze ostromolja őket.
Hogy aztán máskép ütött ki a dolog, az először elbusította, azután csak elmérgesítette.
Az a látvány, a mikor a saját kis fia lő rá a kis ágyujával, s hogy a lövés komoly volt, arról tanuskodott a szétzúzott hintóláda, az első pillanatban végtelen fájdalommal tölté el atyai szivét; hanem aztán, hogy tovább gondolkozott rajta, emlékezetébe került mindenféle hasonló történet. Felfordult világ van! Erények és bünök egymással boszorkánytánczot járnak; ma az egyik kezén van a fehér keztyű, holnap a másikén. Az emberi észjárás ki van forgatva sarkaiból. A rajongás leigázza az érzést. Íme Ocskay Lászlót is nem a saját testvére Sándor szúrta-e meg dákossal az érsekujvári csatában? Miklós, a dervisgenerális elég hóbortos, hogy hasonlót tegyen. Inni is bőven szokott. Aztán micsoda könnyű mesterség egy éretlen eszű gyermeket fellovalni, hogy eszköze legyen egy ilyen fanatikus tüntetésnek! Az egyik részeg, bolond, a másik éretlen kölyök. Majd kijózanodnak, majd megbánják!
Hanem az asszony számára nem talált mentséget.
Hogy ő nem birta a fiát ettől a csuf, vakmerő tettől visszatartóztatni. Hogy nagyobb volt a gyülölete a férj hűtlensége miatt, mint az emlékezete az egykori boldog szerelemre!
Hiszen ha még lélek van a szivében egy anyának, meg kell neki ragadnia a fia kezét, a midőn az ezt ily istentelenségre kinyujtja!
(Nem volt már lélek a szivében, még is megragadta.)
De ezt Andrássy István még csak nem is sejté. Még a toronyból sem hirdeté a fekete zászló, hogy halott van a várban.
Senkire sem haragudott olyan nagyon, mint az asszonyára.
Ezzel az indulattal a szivében tért vissza Szomolnokra a csapatjához.
Blumevitznek nem mondta el, hogy mi történt vele Krasznahorka alatt; csak annyit tudatott vele, hogy az öcscse védelmi állást foglalt el a várban, s visszautasította a meghódolást. A fegyverszünet alatt úgy sem lehet a vár ellen semmit kezdeni, azért csak feküdjék itt veszteg Blumevitz, mint helyettes parancsnok, a míg ő felsiet Löffelholtz táborszernagyhoz, bővebb informátiókat venni.
Blumevitz azt mondta rá mosolyogva, hogy «jól van» s köszöntette általa a feleségét (a Blumevitzét).
Andrássy boszusan csettentett a nyelvével. Pedig biz az találó tréfa volt.
Tudta azt Blumevitz jól, hogy nem Löffelholtz tábornokot siet felkeresni Andrássy István, hanem Lőcsére szalad vissza.
Ott hagyta a szép menyecskét.
Aztán még az a nevezetes dolog is történt, hogy a kapitulált Lőcse katonai parancsnokává a császári fővezér épen azt a Belleville lovagot nevezte ki, a ki olyan jó szolgálatokat tett a város ostrománál.
S ez most természetesen ugyanazon házban lakik, melyben nem rég Andrássy István lakott, Julianna pedig maradt a Thurzó házban.
És Andrássy István Belleville lovagot épen annak a kecskének tartotta, a kire nem jó bizni a kertészkedést.
Vajjon nem fecsegett-e ki valamit ez a Blumevitz annak az átjárónak a titkáról, a honnan egyszer a fehér asszony elélebbent a négycsövű pisztolylyal őt megriasztani?
És vajjon meg van-e még töltve az a négycsövű pisztoly?
Ezzel a mardosó féreggel vágtatott vissza Lőcsére.
Az egyik asszonyra haragudott, a másikra féltékeny volt. Utoljára úgy összezavarta a gondolatait, hogy azt sem tudta, melyikre dühösködjék jobban.
Még az nap késő este megérkezett Lőcsére, lóhalálában. Tíz mértföldet vágtatott egy huzamban.
Legelső dolga volt fölszaladni a hajdani lakására, melyben most Belleville regnál.
Andrássynak elég finom érzéke volt beletalálni magát a változott helyzetbe. Eddig ő tábornoka volt a colonellusnak, s lóhátról beszélhetett hozzá; de most egy olyan átpártolt kurucz generális, mint ő, nagyon hasonlít a leskártolt kártyához, míg a megvásárolt mérnökkari főtiszt most is ér valamit. Aztán ő csak «menesztetett»; de az «ment», s ez sokat változtat az eddigi helyzeten.
– Főparancsnok úr; így szólítá tegnapelőtti alattvalóját. Sürgős ügyeim visszahoztak Lőcsére. Szállást kérek.
– Tábornok úr! mondá Belleville. De mi az ördögöt tituláljuk mi egymást? Legyünk, mint állapotunkhoz illik, frére et cochon.
– Nem bánom. Hát én leszek a «frére» szólt Andrássy nevetve. Belleville szekundált neki. Mindig jó fiu volt.
– Hát én biz azt mondanám, hogy «hozott Isten!» Ámbár én nem is sejtem, minő sürgetős ügyeid vannak Lőcsén, s meddig tart azoknak rendbehozatala? Felajánlanám a saját szállásomat: maradj itt mindjárt ebben a hajdani szobádban, a hol a télen át tanyáztál. Hanem hát őszintén meg kell mondanom, hogy ennek a szobának van egy bizonyos maleficiuma.
– Maleficiuma? szólt a tábornok, összeránczolva a szemöldökét, mint a ki haragudni szeretne.
Hanem Belleville még egyre nevetett.
– Az ám: szólt, odalépve ahhoz a nevezetes fali táblához, s rákoppantva az ujja bütykével.
A tábornok arcza haragra pirult.
– Fecsegett volna előtted Blumevitz? (Ezt kérdezé. Azt meg sem akarta engedni még gondolatban sem, hogy a szép asszony maga árulta volna ezt el.)
– Dehogy Blumevitz! kaczagott Belleville.
– Hát kicsoda? kérdé a kurucz vezér, s már főtt a feje mindenféle rossz indulattól.
– Nézz csak ide, mondá Belleville lovag, s félretolta az elmozdítható táblát.
Az átjáró fülke be volt falazva.
Andrássynak a keble egészen megkönnyebbült.
– Biz ezt berakták téglával azon a szent napon, a melyen én ide beszállásoltam magamat, s a hogy a csupasz téglák bizonyítják, a túlsó oldalról intézték a befalazást.
Ekkor aztán levetette magát a kerevetre, s a két térdét a két keze közé fogta, úgy nevetett.
Andrássy csak a bajuszát kunkorgatta a három ujja között s szeretett volna olyasmit mondani Belleville lovagnak, hogy «ugyan mit kaczagsz most?», de tartott tőle, hogy még jobban fog akkor kaczagni.
Egészben véve nagyon meg kellett elégedve lennie ezzel a felfedezéssel. A befalazott rejtek arra mutat, hogy őt nem árulta el az asszony.
– Hát ezért nem találom nagylelkűségnek részemről, hogy ezt a kedves emlékű szobácskát részedre beszálló kvártélyul felajánljam. Hanem tudok a számodra ennél valami jobbat. Itt a szomszéd házban van Fabricziusnak az üresen hagyott szállása, azt elfoglalhatod.
– Kinek az engedelmével?
– Hát az enyémmel. No csak ne nézz rám olyan nagy szemekkel. Egészen jogos alappal birok a rendelkezésre. A perduellióba esett Fabriczius házát lefoglalta a fiscus; az most már az állam tulajdona. S «l’état c’est moi». Így adok én neked kvártélyt a Thurzó-házban. No hát meg vagy velem elégedve?
Andrássy nem hálálkodott ezért a nagy barátságért, valami ironikus vonás vegyült a franczia bonhomiájába, a mit az ő éles megfigyelő szemének észre kellett venni.
– No hát csak foglald el a Thurzó-ház hátsó lakosztályát. Úgy mehetsz oda, mintha otthon volnál.
Hiszen máskor is ment már ő abba a házba, ugy mintha otthonába menne, de hogy ilyenféle jogon (a fiscus jogán) tekintse azt magáénak: ahhoz a gondolathoz előbb szokni kellett.
Hátha ennek a szállásnak is van valami maleficiuma?
Persze, hogy volt.
Az udvart léhütő cselédnéppel találta már tele Andrássy. Ott volt megint valamennyi elzüllesztett kenyérpusztító egész a kengyelfutóig: nem kellett már a magistratus engedelmével méretni a számukra a berbécshúst. Azok már mind ismerték a tábornokot. (Sok borravalója bánta.) Mindenki kezet csókolt neki, a kit csak útban talált.
Alig rendezkedett el Fabriczius szobáiban, öltönyt váltott s a Korponayné szállásának lépcsőjére kerülve, sietett látogatást tenni.
Ott is minden ember kézcsókkal fogadta.
A palotás inastól kérdezé a tábornok, itthon van-e az «aszony»?
Az inas azt felelte rá, hogy csak tessék besétálni: odabenn van mind a két báróné.
– Két báróné? szólt megakadva Andrássy. De hát ki az egyik s ki a másik?
– No hát a nagyságos Korponay óbesterné az egyik.
(Vagy úgy? Juliánna asszony magára veszi a fia számára impetrált titulust, nagyon természetesnek találva, hogy egy bárónak az anyja nem lehet más, mint báróné.)
– De hát a másik?
– Az meg méltóságos Löffelholtz generálisné asszonyság.
Hát az is itt lakik?
– Igen is. Egy szállást tartanak.
Itt van a maleficium!
Egy asszony helyett kettő van a kalitban.
No még ez nem volna magában valami nagy veszedelem. A minnelovagok törvénye volt: «nem számlálni az ellenséget!» Még ha asszony is. S Andrássy ebben a tekintetben is diadalhoz szokott hős volt.
Hanem aztán, mikor az ellenség arczvonalát meglátta, mégis csak vert embernek érezte magát.
A szobában, a melybe benyitott, nem is ketten voltak, hanem hárman: Korponaynén és Löffelholtznén kívül még Blumevitznek a felesége is: a Ketterhäuschen ártatlan galambja.
Löffelholtzné tökéletes másodlata volt asszonyi kiadásban az apjának. Zrinyi Ilona hűtelen titkárát, Absolont pedig úgy ismeri az egész világ, mint a kihez hasonló rút férfit még pénzért sem látni. Jobb arról nem beszélni. Hogy Löffelholtz hogy tudott bele szeretni? az megoldhatatlan kérdés.
És mind a mellett, hogy ennyire nem volt szép, mégis nagyon erényes és vakbuzgó volt a tábornokné. Egy lutheránából convertált pápista úrnő! Tudjuk, hogy mi az?
Épen most is mind a hárman egy templomi zászló himzésével foglalkoznak, mely a jezsuiták számára készül. (Itt vannak már! megkapták a tőlük elvett templomot.)
Andrássyt megismerteté Korponayné a tábornoknéval, a ki ámbár született magyar asszony volt, de azért még sem volt rábirható, hogy valami hozzá intézett magyar megszólítást megértsen.
– Was sagt er, mein Kind? kérdezé Krisztinához fordulva, mikor Andrássy azt kérdezé, hogy mi lesz ez a munka, a min most dolgoznak.
Andrássy aztán csak azért is francziára forgatta a társalgási nyelvet, a mit megérteni már a bon tonhoz tartozott, de azért arra is csak németül felelt Absolon leánya. Következetes volt a nagy hűségben.
Tartott azután előadást a hozzá intézett kérdésre per longum et latum, olyan bőbeszédüséggel, hogy senki tőle szóhoz nem juthatott; s ez alkalommal egy egész valláspolitikai programmot fejtett ki, a miben a hitetlen Andrássynak nagyon kevés gyönyörűsége telt.
És ez alatt még csak egy pillantást sem válthatott Juliannával. Úgy őrizte azt Löffelholtzné, mint a baziliszk. Nem csak a saját erényét, hanem még a körülötte levő asszonyokét is meg tudta védelmezni. Még a viseletük is olyan volt, a mi az ostrommal daczoló kerített várakra emlékeztet. A legújabb bécsi divat: az a minden asszonyi alakot laposra szorító halhéjpánczél; fültakaró keményitett fodrokkal, az áll alatt átszorítva; minden asszony olyan benne, mint egy szalmafonatu rozsolisos palaczk.
A homlokról egyenesen felhúzott hajtorony, behintve hajporral. Hollófürt, aranyhullám nincs többé: az csak frázis. Szürke lett minden asszony.
Még az sem volna nagy baj: de a mellett a rettenetes garde des damesnak az a stratagémája van, hogy minden kérdésre, a mit az ellenség (egy férfi) a többi hölgyekhez intéz: ő maga válaszol. Azoknak nincs szavuk.
Andrássy még csak nem is közelíthetett Juliannához, a nagy himző ráma miatt, mely a fél szobát elfoglalta. Különben Julianna is úgy tett, mintha rá sem ügyelne, egészen Krisztinával volt elfoglalva; annak rajzolta a himzeni való czifrákat a selyemre fehér plajbászszal, s gyügyögtetve oktatta, mint anya a gyermekét. Így ketten egymás mellett az ártatlanság és szelidség festeni való mintaképei voltak.
Egyszer aztán megszólalt a Jezsuiták templomában a harang. Misére kell menni! A hölgyek felálltak: Löffelholtzné alkalmat nyujtott Andrássynak a hölgyek iránt udvariasságát, párosulva az áhitatossággal, kifejezni: «Nem kiván-e bennünket a templomba kisérni?» de Andrássy megköszönte a grácziát, azt mondta, sok dolga van.
A tábornokné aztán meginvitálta estére, egy csésze tejes kávéra s barátságos beszélgetésre, a mit sokkal örömestebb elfogadott.
– Kicsiny, de válogatott társaság szokott nálunk összegyülni esténkint. Itt lesz Alauda főbiró ur, a fiával együtt; azután a házban lakó dr. Cornides.
– Hát Belleville lovag nem jön el? kérdé odavetőleg Andrássy.
A miért aztán szépen kikapott.
– Mit gondol méltóságod? Egy olyan könnyű erkölcsi fogalmakról hirhedett férfi, mint Belleville lovag? soha egy báró Löffelholtz tábornokné háza küszöbén belül!
Tartott aztán Andrássynak egy olyan prédikácziót az istentelen nőcsábító férfiakról, a kik a pokol útjára rózsákat hintenek az asszonyok elé; valóságos verbunkos hadnagyai Belzebubnak! hogy még a háta is borsózott bele a tábornoknak.
Ugyan áldotta a sorsot, mikor ebből az áhitatos farkasveremből kiszabadulhatott.
Így nehéz lesz összekötni az elszakadt fonalat.
No majd talán estére, ha többen lesznek együtt, könnyebb lesz szót váltani Juliannával; a többi aztán majd következik egymásból.
Ha az akarja, (pedig hát az iránt kétsége sem lehet) lehetetlen, hogy módot ne találjon megszabadulni alkalmatlan felügyelőjétől. Hisz nincs hozzá varrva. Mehet, a hová neki tetszik. Csak arra legyen egy pillanatnyi alkalom, hogy egymással megegyezzenek, merre lehet innen elmenni? és hová? és mi módon? Természetesen, a külső decorum teljes megőrzése mellett, a mire most sokkal több szüksége volt Juliannának, mint valaha. Neki a legjobb referencziákkal kellett birnia Bécsben, hogy tervei sikerüljenek. Be kellett bizonyítania, hogy érdemes mind arra, a mit a fiának kér.
A kávéestélyen Andrássy volt az utolsó a megjelenésben, a többi urak már ott voltak, az asszonyságaikkal együtt. Nagy társaság volt, az egész elfogadóterem tele volt velük. Egy hosszú asztalt ültek körül és «Hammer und Glocke»-t játszottak, czinderlingben; a mi igen kegyes és ártatlan mulatság. A mellett kávét és kuglupfot élveztek.
Löffelholtzné kérdezé Andrássytól, hogy szereti-e a «Hammer und Glockét?» A mire azt felelte neki Andrássy, hogy «ez az én szenvedélyem!» Arra aztán neki is helyet adtak az asztalnál. Azért jó játék ez, hogy annyi ember vehet benne részt, a hány csak az ablaktól a kályhasutig elfér a szobában.
De hát a kuruczgenerális még ebben az istenfélő emberek számára feltalált játékban is tudott olyan revolutiót előidézni, mely minden társadalmi rendet felforgatott. A «Schimmelt», meg a «Haus»-t úgy felliczitálta, hogy senki sem birt vele konkurrálni, s ezzel a hazardirozással hol nagyokat hagyott nyerni a Brodsitzer gregarius játszónépnek, hol meg az utolsó obolusát is elnyerte az egész társaságnak. Akkor aztán Wenczeszlaus revanchet akart venni, még jobban felliczitálta a «Haus»-t, rajta maradt; de az első tourban kivetették a koczkán a kaszszát, s az ő háza a nyakán veszett. És ez által tökéletesen bankrottá lett. Szétnézett a papa után, hogy a virtuális örökségére nem előlegezhetne-e tőle egynéhány kurta forintot? hanem Alauda urnak az a circumspektus szokása volt, hogy mikor a fiát veszteni látta, hirtelen eltünt a szobából; tudva, hogy ennek az lesz a következése, hogy tőle kér kölcsön.
Ez a körülmény kényszeríté Wenczeszlaust egy időre felhagyni az önálló üzlettel s bibiczkedésre adni a fejét.
– Nem! Ezt a hazard játékot nem nézhetem tovább! szólt igaz keresztyéni elszörnyedés hangján Löffelholtzné s felállt a helyéről, átadva a székét a helyettesül behívott Blumevitznénak, ki eddigelé a konyhára és a szervirozásra ügyelt fel. Az kezdte el a maga csengő, leányos hangjával árulni a fehér lovat, meg a házat, ki ád többet érte?
No ez most kedvező alkalom Juliannával egy pár szót váltani! gondolá Andrássy, s odafordult a háta mögött égbenyuló Wenczezlauszhoz.
– No öcsém, nem folytatnád helyettem a játékot? itt hagyom mind a pénzt; veszítsd el, te értesz hozzá.
De nagyon tetszett ez az inditvány Wenczeszlauznak, sőt az egész társaságnak. Egy ilyen nagy úr, a ki csak úgy dobálózik a pénzzel, nem való játszótársnak az ilyen kedélyes társaságba, a ki mulatni akar a maga krajczárjaiért.
De a mint Andrássy az asztal egyik oldalán felkelt a székéről, Julianna is egyszerre elhagyta a helyét s ugyanazon ajtó felé sietett, a melyen Löffelholtzné eltávozott. Andrássy csodálkozva nézett utána, a míg az asszony az ajtóhoz nem ért, s ott hirtelen visszafordulva, a mutató ujja hegyét az ajka elé tette s a szemével jelentésteljesen intett.
Ezt már megértette. Sietett ő is utána. A társaságot hagyta osztozni a prédán.
A mint benyitott a harmadik szobába, kicsinyben mult, hogy valami váratlan meglepetés nem érte. Az ajtóban álló hölgyet csaknem megölelte, pedig az nagy hiba lett volna; mert az Löffelholtzné volt, a ki őt ott várta. A szoba ugyanis sötét volt; csak egy asztalon égett valami lámpás, ernyővel letakarva, mely épen csak az előtte ülőalakra vetett világot, az pedig a sánta doktor volt.
– Jőjjön csak méltóságod; suttogá az eddigitől egészen elütő bizalmas hangon Löffelholtzné. Más mulatság van itt, mint czinderlingre koczkázni. Üljön le, kérem, oda a doktor mellé s segítsen neki.
Andrássy csak akkor kezdte a félhomályban levő alakokat felismergetni. Az egyik volt Alauda, a másik Julianna.
Az asztalon mindenféle felnyitott levelek voltak.
A mint Andrássy leült a doktor mellé, a tábornokné csendesen betolta az ajtózár reteszét, hogy senki se jöhessen utánuk.
A doktor nagyhirtelen informálta Andrássyt az asztalon heverő levelek mivoltáról.
Egy része azoknak Bécsből jő, más része Szathmárból. A postaút Bécsnek a Szepességen keresztül visz, másfelé most járatlanok és nem biztosak az utak. A két futár itt Lőcsén várja be egymást, s azután a bécsi átveszi a szathmári leveleket, a szathmári a bécsieket, a mivel fele út meg van takarítva.
A levelek addig a város archivumában vannak letéve. Annak az őrizője pedig Alauda úr.
Alauda úr úgy őrzi meg az államtitkokkal terhes leveleket, hogy idehozza őket a köpenyege alatt Löffelholtznéhoz. A beavatott doktor a maga ezermesteri tudományával fel tudja nyitni a levelek borítékát, a pecséteket ismét helyrepótolni s nyelvészeti ismeretei azoknak a tartalmát is segítenek lehüvelyezni, s így a két asszonyság mindent megtud, a mi ez idő szerint Bécsben és Szathmárban történik, vagy csak négy fal között is kimondatik. Sőt a mi kimondatlan gondolat ember agyában meg is szülemlik.
De hát mi szüksége van ennek a két úrhölgynek ezekre a titkokra?
Erről mindjárt felvilágosítást nyert Andrássy, a mint a most felbontott levelek tartalmát megismeré.
A békekötés alkudozásai folytak Bécs és Szathmár között. Mint a telített érczvíznek csak egy beléhulló mákszemnyi kavics kellett, hogy kristálylyá alakuljon egyszerre.
Nagyban és általánosságban mindenik fél óhajtotta már a békét, hanem a részletekben volt a sok akadály. Azokban annyi személyes érdek, ellenszenv, ambitió, gyanakodás, alattomos furfang dolgozott egymáson keresztül-kasul, hogy a legélesebb eszű diplomatát is kétségbeejtette.
Legtöbb baj volt ezzel a három szóval: enyém, tied, övé.
Ennek a három szónak a fogalma úgy össze volt zavarva, hogy a hány ember, annyiféleképen értette.
Micsoda birtokok kiknek adassanak vissza? kiktől vétessenek el?
A kurucz főnemeseknek csak azokat a jószágaikat biztosítsa-e a békekötés, a miknek birtokában vannak? vagy azokat is visszakapják-e, a miket már elvettek tőlük s régen másnak adtak? vagy épen még arra is igényt tarthassanak, a miket Rákóczy fejedelem vett el a királypártiaktól s aztán a maga hiveinek adományozott? Némely birtoknak három gazdája is akadt, a ki igényt tartott hozzá. Egy sereg felköltött reménység követelte kézzelfogható valósággá alakítását. Ezer egymásba ütköző érdek, vágy, aspirátió dolgozott nyiltan és titokban, álutakon, kerülőkön; igéretek, kinálatok és fenyegetőzések alakjában.
Ezek mind ott játszották el a szerepeiket azon a kis asztalka színpadán, a lőcsei Thurzó-házban. Komœdiának is mulatságos volt, összeolvasni a bécsi és a szathmári bonyodalmakat. Látni magát a tüzet, a mi a boszorkányüstöt forralja.
De ezeknek az uraknak és asszonyságoknak nem épen a mulatság volt czéljuk ezzel a kiváncsisággal. Ők maguk is érdekelve voltak mind abban, a mi Bécs és Szathmár között történik. A mit elvben elhatároznak itt, vagy amott, az rájuk nézve birtok és hatalom kérdése. Voltak nekik hű kovácsaik itt is, amott is, a kik ütötték a vasat, míg tüzes. Löffelholtzék nem egyszer lettek említve e levelekben. Keresték, hogy hol tegyék meg őket földesuraknak.
Ez nem volt olyan könnyű feladat, mert a mint egyik vagy másik Rákóczy-párti úrnak a birtokát odaigérték Bécsben, már jött Szathmárból Pálffytól az ellenmondás, hogy az Istenért, azt ne bántsák, hisz az titokban a legnagyobb híve a kibékülésnek a kurucz táborban. Erre viszont a bécsi udvartól jött a replica, hogy a ki a hűséget manifestálni akarja, térjen meg azonnal. Pálffy megint visszairt nekik, hogy a mihez nem értenek, ugyan ne szóljanak hozzá.
Egy helyütt Andrássy Istvánról is volt szó. Példaképen említék, hogy milyen okosan tette, hogy idejekorán megtért a király hűségére, most lám az ő birtokait nem háborgatja senki, kezében van a király kegyelmi diplomája. Köszönje a jó angyalának, a ki azt neki sugta.
(Jó angyalának! Mások meg az ördögének nevezték azt a tanácsadóját! Ilyen zavar volt a fogalmak világában akkor.)
Egyik nagyhatalmu főúr odavetőleg említi, hogy még Andrássy nem volt Bécsben, a legmagasabb helyen megköszönni az élvezett kegyelmet. Mentségére szolgál azonban a táborban levő elfoglaltatása.
(Az összetalálkozó szempillantások mondtak erre valamit.)
Most már nem találta Andrássy olyan unalmasnak a Löffelholtzék kávéestélyeit, de ezentúl első volt a megjelenésben.
A mindennap érkező levelekből azt is meg lehetett tudni, hogy hanyatlik rohamosan Rákóczy ügye lefelé. Mindennap elpártol tőle az utolsó hívek csoportjából nehány ismeretes név, s siet a «majthényi síkra». (Itt rakta le a fegyvert az utolsó tizennégyezer kurucz.) Lám, milyen jó volt az első elpártolók között lenni! mondák ilyenkor az Andrássyra vetődő tekintetek; utoljára mikor végkép elhagyja az országot Rákóczy, már csak igen kevés kisérő neve említtetik, azok között Korponay.
Ennek a helye bizony «vacat»! Juliannával azonban még mindig nem beszélhetett Andrássy; a kedélyvilág sem arra való volt. Juliannának az arczáról látszott, hogy most nem ő róla gondolkozik, – nem a szerelemről.
Egy este a felbontott bécsi levelek egyikében különös jó hir volt Korponaynéra nézve. Az alkudozó nádornak megküldték azt a lajstromot, melyben a fejedelem által donátiót nyerteknek a nevei foglaltatnak, a kik később a királynak olyan szolgálatokat tettek, hogy érdemeseknek találtattak e donatiókban való legfelsőbb megerősítésre. S ezek között volt Korponayné fiának a neve is. Intra parenthesim megjegyeztetett «nem az apjának, hanem az anyjának az érdemeiért». Az illető adománylevelek a rangosztási diplomákkal együtt, már mind ki vannak állítva, minden hivatalon keresztül mentek, jelenben már ő felsége cabinetirodájában feküsznek s csak a legfelsőbb névaláirásra várnak.
Erre a hírre rögtön visszatért Julianna arczára a rég nem látott jókedv. Mintha egy nehéz varázstól szabadult volna meg, mely tiltotta neki eddig, hogy élvezze az élet örömeit.
Tehát a fia megkapja a nagy birtokot és a főrangot hozzá, a mi egész életének nyugtalan ábrándja volt.
Most azután ő neki is megjött az adakozó kedve. Lehetett volna tőle kérni akármit – bárkinek. Volt azonban egy ember, a kinek kérni sem kellett: eléje hozta.
– Mit szólsz hozzá kedves barátném? fordult Löffelholtznéhoz. Nem volna-e nekem czélszerű magamnak felmenni minél előbb Bécsbe, ő felsége kegyelmét elfogadni és megköszönni?
– Nehezen várod, míg helyedbe jön, úgy-e? Én magam is azt tenném, hogy felmennék.
– Úgy lesz! Holnapután azonnal indulok. De nem, nem! szólt a kalendáriumot előkapva. Akkor Boldogasszony napja van. Ünnepnap nem indulok. Hanem az után való nap.
Erről a szóról «ünnepnap» aztán olyan ügyesen belecsavarta a beszédet a vallásos discussio sodrába, hogy egyszer csak azt vette észre az egész társaság, hogy benne vannak a reformátió fölötti vitában s azon disputálnak, hogy ki volt nagyobb, Luther-e vagy Calvin?
Utoljára Julianna odafordult Andrássyhoz, ezzel a kérdéssel:
– Ugyan tábornok úr, most nem jut eszembe, mi volt a neve annak a cseh papnak, a ki legelőször kezdte a reformatiót, a kit aztán a constanczi zsinaton megégettek?
– Husz! Husz! kiálták egyszerre a jelenlevők mind.
– Igen! «Husz» volt. Hogy nem jutott eszembe. Pedig olyan ismeretes név! Eszembe juthatott volna a jó Husz apóról, a poprádi vendéglősről, mert hisz holnapután annál fogok éjszakára megszállni. Tehát Husz…
Itt aztán elkezdte Huszt magasztalni, de nem a poprádi korcsmárost; hanem a martyrt, s védelmezte azt, mint hajdan Giskra, a túlnyomó többség ellen.
Csak Andrássy nem szólt bele a vitába. Ő tudta azt jól, hogy még is csak Husz apóról, a poprádi korcsmárosról van itt voltaképen szó; s az egész akademiai vita csak azért volt kezdve, hogy ő vele tudassák, hol fog harmadnap este a szép asszony megszállni? – Amanti pauca!
A mi hősünknek nem kellett több kémszemlészet, hogy a haditervét megállapítsa. Ismerte már a terepet egészen.
Megkerülni az ellenség hadállását és lesbe állni: ez kipróbált kurucz taktika volt.
Andrássy is nagyon jól ismerte a Husz apó vendéglőjét Poprádon. Emberemlékezet óta mindig Husz apó volt annak a vendéglőse, öregapa nélkül soha sem volt a ház; ha egy meghalt, már akkor a fia is öregapó volt. Ennek a korcsmának már nemessége volt. Bátran folyamodhatott volna az arany-gyapjas rendért, mert ki tudott mutatni tizennyolcz őst. És azok mind hiresek voltak a jó boraikról, a kitünő konyhájukról, a puritán becsületességükről és a souverain gorombaságukról. Szepességi úr, még ha Felkáról Farkasfalvára utazott is, meg nem állhatá, hogy ebédre, vagy vacsorára ott ne maradjon Poprádon Husz apónál. S ha valakinek nagyon sietős volt a dolga, legalább egy itatásra is megállt a poprádi vendéglő előtt s megtölteté az átalagát igazi hegyaljai máslással, a milyet messze földön nem kapni.
Tehát Andrássynak az volt a haditerve, hogy ő nem szól senkinek, hanem felül egy három lovas szánkóra s egyedül, minden szolgakiséret nélkül előre elvágtat Poprádra, egy nappal hamarább, mint Julianna; ott megrendeli a szállást, a vacsorát, s az utóbb érkezőt már készre várja.
Elég finom érzéke volt annak a felfogására, hogy ezúttal nagyon kimélni kell Julianna jó hirét, mert az most Bécsbe megy, a hol most a legszigorubb erkölcsi nézetek uralkodnak, s a legkisebb botrány annak minden eddig kivívott sikerét koczkáztatná. Tudniillik, hogy titokban mindent szabad az embereknek kicserélni, a mi azért adatott kinek-kinek, hogy mást tegyen vele boldoggá, hanem a nyilvánosság előtt még csak a keztyütlen kéznek az odanyujtása is bűnjelnek számíttatik be.
Ő tehát előtte való nap úgy tett, a hogy tervezé. A bástya-utczán át távozott el: nem a saját hintaján, hanem egy iramszarvasbőrös szánon (még a Szepességen hó volt), jól behúzva magát a farkasbőr bundájába, s az asztrakán süvegébe, hogy csak a szemei látszottak ki belőle.
Az öreg kapunál azonban megállította a strázsa.
Az őrmester előjött a kapuszobából s meg akarta tudni, hogy kinek hivják azt, a ki a városból kimenni szándékozik.
Ezt a tábornok jó jelnek vette, hogy a katona nem ismert rá; pedig nem rég alattvalója volt, ő tudta annak a nevét. A Czelder Orbán német hajdui közt szolgált, a kik a minapi betörésnél átpártoltak.
«Szentkirályi István, katonatiszt.»
A strázsamester megbiztatta, hogy csak várjon, míg ő visszajön.
Kis idő mulva aztán visszatért s azt mondta, hogy kegyeskedjék a tisztelt pasasér úr felsétálni a kapitány úrhoz, a ki látni akarja.
Andrássy nagy mérgesen ugrott ki a bundájából, össze adtateremtettézve a németjét, s kénytelen-kelletlen felment a toronyban lakó kapitányhoz.
Akkor volt aztán a meglepetése tökéletes, mikor azt maga előtt látta. A kis Serédy volt az a kapitány, az ő távoli sógora.
Nagyon boszus volt rá, hogy minek hivatta fel!
– Hát miért nem tette a nevéhez oda urambátyám, hogy Csik-Szentkirályi? Akkor tudtam volna hogy ki az, de így nem találtam ilyen nevet sem a jelenlevők schematismusában, sem a passusregestrumban, hát kételkednem kellett. Mivelhogy a városunkon mostanság annyi szélhámos, kém és félkéz kalmár jár keresztül…
– De minthogy én egyik sem vagyok, hát nyittasd ki a kaput s ereszsz utamra.
– Hát hiszen eresztem. Adja ide a salva guardiáját.
– Micsoda?
– Hát, hogy vidimáljam.
– Miféle salva guardiát?
– No, a Platzkommendánstól valót. Hát nem adott urambátyámnak Belleville ilyet? Nem is kérte talán? Hja, urambátyám, ne gondolja, hogy most is a régi Magyarországban vagyunk. Most rendezett államban élünk. Utazni csak salva guardia mellett lehet.
– De hisz nem utazom én az operentiákra, hanem csak ide a szomszédba.
– És ha nyulat lőni megy is ki urambátyám a kapun, ahhoz is pecsétes levél kell, azért csak ne sajnáljon visszafáradni Belleville ezredes úrhoz; most még otthon találja, és vegyen tőle egy pázsurát, mert az én katonáim addig, a míg azt a kétfejü sast meg nem látják, ki nem eresztik a kapun.
Andrássy servust sem mondott a kis sógorának, mérgesen vágta be maga után az ajtót s pokolra kivánta ezt az egész ostoba intézkedést, mely minden légyottnak elveszi az alapját, a kellő titoktartást.
De hát kénytelen volt Bellevillehez visszafáradni. Azt csakugyan otthon találta s elmondta neki, hogy mi hozta ide.
Az az irónia még mindig ott volt Belleville barátságos mosolygásában.
A tábornok igyekezett lehető legközönyösebb arczot csinálni az előadásához.
– Minthogy nálatok most az a rend, hogy a városból kimenőnek salva guardiát kell előmutatni, kérlek, adass nekem egyet. Itt vár a szánkóm. Sietek.
– Készséggel: azonnal! Mit parancsolsz a salva guardiába fölvétetni?
– Én? a salva guardiába?
– No, igen. A marschroutát illetőleg.
– De hát ahhoz mi köze valakinek, hogy én hova és meddig utazom? Teringettét! Kapom magam, idejövök az egész dandárommal s kiteszem a szürötöket innen!
Belleville nagyot nevetett.
– Hiszen nem arravaló ez a kérdés, hahaha! mintha valaki korlátozni akarna a szabad járás-kelésben, hanem csupán arra való, hahaha, hogy minden statióra, a hol lovat akarsz váltani, előre izenhessek stafétával, hogy ott készen várjanak a postaháznál az előfogatok. Hahaha!
Ez is olyan bolond dolog, a min az egyik ember nevet, a másik meg boszankodik.
– Ejh, én nekem nincs szükségem a ti gondoskodásotokra, ha én kihúzom a szarvasbőr erszényemet s megcsördítem benne a tallérokat, hát az nekem nagyobb készséggel előteremti az előfogatokat, mint a cs. kir. Platzkommando avisoja.
– Pedig hidd el, hogy jól tennéd, ha elfogadnád. Épen most akarom útnak indítani a lovas stafétát utasításokkal a postamesterekhez egy másik magas utazó kellő ellátása végett, egy füst alatt részedre is meg lehetne tenni a rendelkezést. A szép istenasszony indul holnap Bécsbe.
Andrássy erre a szóra rákvörös lett. Hanem aztán csak jónak látta mosolygós arczot csinálni a boszantáshoz.
– No, én nem akarok olyan messze utazni.
– No, hát csak a legelső státióig? úgy-e bár? Elég lesz, ha Poprádig fog szólni a salva guardia? Husz apónál lesz egy kis dinom-dánom?
Andrássy közel volt hozzá, hogy ezt mondja: no, hát nem megyek sehová! Itt maradok!
Hanem a franczia hirtelen lefegyverezé a boszuságát. Kordialisan megszorítá a kezét s azt sugta a fülébe:
– Tudod, hogy én mindig hűséges czimbora voltam. Ezután is én tartom a létrát.
Andrássy vállat vont, mint a ki érti is, nem is, miről van szó.
Belleville kiment az irodájába, utasítást adni a mentslevél kiállítására. Mikor visszajött, azt mondá:
– De már most ne menj azon a három lovas szánkón, mert az utazásod elvesztvén az incognitóját itt Lőcsén, ezzel csak bajt okoznál; hanem fogasd a hintódba a négy almásszürkét s indulj ki csengőkkel. Hiszen te nagy úr vagy, generális vagy, mi köze a filiszterségnek azt találgatni, hogy te merre utazol? Az intrigua közöttünk marad. Tudod te azt, hogy ki az a Belleville? Egyszer már a nyakamat is koczkáztattam a gavalléri titoktartásért.
Erre Andrássynak is jól kellett emlékezni, hisz ő volt az egyik elnöke annak a vészbiróságnak, a hol Belleville lába majd spanyolcsizmát fogott.
Tehát a lovag felől egészen meg lehetett nyugodva.
A minnelovagok törvénye szerint, egyik vetélytárs a másikat tartozik elősegíteni a közös ellenség (az asszony) elleni haditervben.
Andrássy tehát, a míg az irkafirkát elkészíték, még onnan az ezredesi lakból leküldött egy ordinánczot, hogy meneszsze haza a szánkóját, ellenben keresse fel a korcsmában a parádés kocsisát, hogy fogja be a négy szürkét a hintóba s aztán hajtasson ide a Platzkommandó elé.
Mikor aztán Belleville aláirta, meg is pecsételte a salva guardiát, azt mondá Andrássynak:
– És már most csak egyet mondok még neked, mélyen tisztelt barátom.
– Hallgatom.
– Az egész intrika a legszebben van elintézve. Te ma elmégy Poprádra. Holnap utánad megy a szép menyecske. Hanem egy veszedelemre figyelmeztetlek, a mitől a fejedet megóvni nem áll hatalmamban.
– Mi az? Talán kuruczbandák ólálkodnak, hogy utamat állják?
– Azok ellen tudnék tenni. Aztán van is azoknak eszökben ilyesmit tenni! Ha utadat állnák, legfeljebb azért tennék, hogy kegyes pártfogásodat kikérjék. Más veszély az.
– Csak nem esznek meg tán a farkasok?
– Nem. Kegyelmes uram, drága barátom. Nem ezt hivom én veszedelemnek. Hanem a mitől óvlak, ez az: «vigyázz magadra, nehogy ez a szoknyás ördög neked is a Ketterhäuschen kulcsait nyomja a markodba a hálószobáé helyett!»
De már erre Andrássy volt az, a ki felkaczagott. Vele nem történnek ilyen tévedések!
A hintó előjárt, jöttek jelenteni. A két egymást megértett minnelovag megölelte egymást s azzal Andrássy a diadal előérzetét ragyogó orczával távozott el onnan s az őrség tisztelgése mellett ült fel a hintajába, nagy ostorpattogással indulva az útnak.
Ez alkalommal a strázsa nem állt az útjába az ó-kapunál, hanem «Kverauz»-t kiáltott torkaszakadtából, a kaput nyitották nagy sietve, a csapóhid csörömpölve hullott le s a kirukkolt kapuőrség fegyverrel tisztelgett az elvágtatónak. Serédy öcsém vidimatiójára sem volt semmi szükség.
Szentkirályi Istvánt, azt megfogják, kivallatják, hanem Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István generális előtt glédába állnak és presentálnak.
Ezen napnak az estéjén Andrássy nélkül tartották meg a Thurzó-házban a szokott felolvasásokat.
Minden ember tudta, hogy a tábornok elutazott valamerre. Minden ember nagyot hunyított rá, s gondolt hozzá valamit.
Az, a mi útközben történik, nem tartozik az erkölcsbiróságra.
Julianna alig birta rejteni az izgatottságát, egyszer-egyszer azon vette észre magát, hogy dalolni kezd, hirtelen a szájára ütött, «Uram, bocsásd bűnömet! jobb volna bizony, ha imádkoznám».
Ezuttal Bécsből csak egy levél érkezett, az Pálffy nádornak szólt, attól a bizonyos anonymustól, a ki a császárhoz igen közel állott.
Ez a levél titkos chiffrekkel volt irva, a minek a kulcsát azonban Löffelholtzék szintén meg tudták szerezni a barátaik által.
Kiváncsian lesték a doktor arczmozdulatait, a míg a titkos irást megfejtegeté. Az pedig tökéletes doktori arcz volt, a minek a beteg előtt nem szabad elárulni a diagnosis alatt, hogy mi véleménye van a baja felől, megél-e, vagy meghal?
Mikor az egész levéllel készen volt, akkor egyet hemgetett.
– Hm! Egy kis baj van.
– Mit? Mi az? kérdék megrettenve az asszonyok és Alauda.
– De igazán komoly baj. Igen, nagy baj! A császár megbetegedett…
– Az Isten szerelméért! kiálta fel Julianna, kezeit egymásba csapva.
– Ez a levél is azon kezdődik. «Az Isten szerelméért! Végezzék be kegyelmességtek a békekötést rögtön, minden áron. A császár veszélyesen megbetegedett. Orvosai a legrosszabbtól félnek. Ha be talál következni a catastrópha, az egész egyezkedés porrá omlik. A trónörökös tanácsosai mind a háborupárthoz tartoznak. Tudassa kegyelmességed azt a hirt Károlyival. Ne skrupulisáljanak most. Kössék meg a békét, a mint ezt a levelet megkapják. Még most mindent tehet kegyelmed a császár plenipotentiájával. De ha a császár meg talál halni, a mit ne adjon Isten, a plenipotentia erejét veszti. Kegyelmességed helyébe egy német tábornagyot fognak küldeni a Rákóczyánusokra, a ki föltétlen megadást fog követelni s senkinek sem ád meg semmit az eddig tett igéretekből. Summum periculum in mora.»
E levél hallatára Julianna elájult, alig tudták életre hozni. Ezuttal komolyan szükség volt az orvos életserkentő szereire.
Mikor aztán magához tért, akkor rögtön útra akart kelni, hogy ő megy Bécsbe.
– De ugyan minek? A császárt úgy sem gyógyítja meg.
– Beszélni akarok vele. Eléje kell jutnom, ha az egeket ostromlom is meg!
Nagy nehezen tudták rávenni, hogy legyen türelemmel, várja be a holnap reggelt. Éjjel nem tanácsos utazni, s a mi legfőbb akadály, a relais-k mindenütt későbbre vannak a számára rendelve, azokra úgyis várakoznia kellene minden állomáson félnapig, jobb ha azt az időt itthon tölti, nyugodalmasan ágyban fekve.
Alig várhatta, hogy megvirradjon. Útra kelt, Löffelholtzné, mikor a kávénál megjelent, már csak az üres csészéket találta az asztalon, kettőt pedig, mert Korponayné Krisztinát is magával vitte.
– Csodálatos nagy barátság! szörnyűködék a tábornokné. Ez a fiatal menyecske jobban szereti barátnéját, mint a férjét. Ezt hagyja egyedül utazni a táborba, pedig már nincs háboru, s amazt elkiséri Bécsbe, a hol a himlő pusztít. Mit fog mondani Blumevitz, ha ezt megtudja? Minek bizta a feleségét erre a bolondos asszonyra? Nem érti az ember az ő dolgaikat.
A kegyes úrhölgy nem mulasztá el imádkozni barátnéja utazásának szerencsés kimeneteléért.
Andrássy István gyors erdélyi lovaival késő délután érkezett meg a poprádi vendéglő elé. A hintót lépésben húzták a lovak; az úr, a vadász és a hajdu pedig gyalog jöttek mellette.
A vén Husz nagyapó künn ült a tornácz alatt és pipázott.
Andrássy nagy sietve ment fel a tornácz lépcsőin. Husz apó még csak a bagósüvegét sem emelte meg, nem hogy maga emelkedett volna ki a karos lóczájából.
– Beste lélek kurafia! szitkozódék a betoppanó vendég, jónap kivánás helyett.
– Az én titulusom ez? kérdé Husz apó, a pipát a szája egyik szegletéből a másikba igazítva.
– Dehogy a kendé! Ezt a karóba húzni való kocsist szidom. A gazember nem nézett utána a hintónak. Útközben kelle észrevennem, hogy mind a négy keréktalpon lóg az abroncs! Jó, hogy a kocsi össze nem tört az úton. Van-e itt valami kovács, a ki ért a hintóvasaláshoz?
– Van! felelt Husz apó, még mélyebbre nyomva a süvegét a szemöldökére. Annyi kovács van, mint Lőcsén főbiró, s egy sincs megbolondulva. Olyan kovács, a ki az óráját is megcsinálja az úrnak, ha romlott.
– No hát szaporán! el kell vontatni a hintót a kovácshoz, húzza fel a sineket hamar, egy, kettő, három! Két óra mulva minden készen legyen, hadd utazzam odább.
– Te Náczi gyerek! kiálta Husz apó, s aztán egyet füttyentett a két ujján keresztül. Miért nem szaladsz, mikor hívlak, te tacskó?
Pedig sietett az eléggé a tulsó lépcsőn fel a tornáczra.
Ez volt a legöregebb fia Husz apónak. Lehetett már a tacskó valami ötvenhat éves. Már messziről lehúzta a süvegét, úgy jött az apja elé, s megállt előtte katonásan.
– Eredj, kölyök, hord fel a kegyelmes úrnak a bagázsiáját a hintóból a zöld szobába, fűts be a kandallóba, tedd fel a bográcsot. Anyádnak mondd meg, hogy készüljön a vacsorához. A vendég úr itt hál, itt marad két napig.
– Ördög mennykőt maradok! toporzékolt Andrássy.
– No, no, nem kell ördögöt emlegetni; torkolá le Husz apó. Nagy úr az; ne kössünk bele. Azt csak minden okos ember tudja, hogy négy keréksint levenni, megnádalni, újra felhúzni nem egy Miatyánk alatt esik meg. A poprádi kovács nem szent Péter apostol, a ki a ló lábát levágta s úgy verte fel rá a patkót. Áldhatja a nagyságos úr a szenteket, ha holnap estig visszakapja a hintaját.
(Hiszen maga is így számította azt ki Andrássy.)
Hanem azért csak tovább játszotta a boszus utazót, a kinek nagy dolgai múlnak a késedelem miatt.
– Ezer milliom mennykő!
– No no. Geduld bringt Rosen, biztatá őt csendesen Husz apó, s megtöltve újra a pipáját, Andrássyt is megkinálta a dohányzacskójával, hogy tegyen hasonlóul.
– Nem vagyok pipás! töröm a lencséteket! Most itt rostokoljak, mint a kecske a kútban. Hogy verje agyon az ember az időt ebben az átkozott fészekben? Mi van itt valami mulatságra való?
– Van medve, felelt nagy flegmával a vendéglős.
– Hol volna?
– Arra ni, a vigályosban! mutatá Husz apó a papucsa orrával az irányt. Lehet rá vadászni.
– Csak olyan poprádi medve lesz az.
– Mit? poprádi medve? tüzelt az öreg úr. Vannak ott akkora medvék, mint az úr maga. Ha meglátja, tudom, hogy elfelejti mi az «ursus»-nak a genitivusa?
– No azt már szeretném látni.
Husz apó most sziszegve füttyentett, a hogy a galamboknak szoktak a csalogatók s a legvékonyabb hangon kiáltott.
– Te, Hanzi gyerek!
A Hanzi gyerek volt a legfiatalabb az egyenes utódai között, körülbelül egyidejű a tábornokkal.
– Vedd csak a puskádat, vezesd ezt a vendég urat az erdőbe, mutass neki medvét.
Andrássynak tetszett ez a mulatság. Eszébe jutott, hogy Juliánna sokszor emlegette, milyen kiváncsi volna megizlelni, milyen lehet a medvetalp kocsonyája. Most egészen alkalmi szerencse volna, ha valami bolond maczkó a szép asszony kedvéért idehozná a mancsait.
Ő is vállára kapta a dupla puskáját, csizmaszára mellé dugta a török kését, s aztán a fiatal Husz Hanzi vezetése mellett neki indult az erdőnek, egyedül.
Rég ideje már, hogy a vadászat nemes mulatságát nem gyakorolta, a hosszú ostromzár alatt nem volt rá alkalma. S szent Hubertus különösen kedvezett a mai cserkészetnek. Egy szembejövő anyamedvét volt szerencséje, egy lövéssel homlokon találva, leteríteni; a tavalyi bocsok egyikét meg Hanzi durrantotta le. A tábornok az elejtett medvének csak a mancsait hozta el magával, de Hanzi a nyakába vette a maga tropheumát s hazáig czipelte.
Husz apó azzal dicsérte meg a hazatérő vadászt, hogy «no ugy-e hát, van Poprádon medve?»
A mancsokat odaadták az asszonynak, készítse el őket holnapra fainul borssal és babérral, meg szerecsendióval, medvetalp-kocsonyának. Talán több vendég is érkezik még hozzá.
Husz apó nagy tapasztalású férfiu volt! Nem először történik az Poprádon, hogy a hintós uraságnak elvész az útközben a hintajáról egy sróf, a miért kénytelen ott maradni, s aztán nemsokára érkezik egy másik hintóval egy asszonyság, a ki megtalálta az elveszett srófot. Akkor aztán mehetnének odább, hanem ott maradnak. Nem először fordul ez így. Azért van az a zöld szoba úgy berendezve, hogy abból egy másik szoba nyilik, a melyiknek az ajtaján erős tolózár van. Becsukták-e vagy nyitva felejtették? gyónják meg a papnak!
A vadászat fáradalmai után jókor álomnak hajtá a fejét a tábornok.
Bizony nem feküdt a vetett dunnáságyba, hanem a mellékszobácskában volt egy hárságy, arra heveredett le, a bundájába takaródzva s nem kellett neki ringatás; nem is álmodott semmit, pedig reggel Husz anyó megkérdezte tőle: ha álmodott volna valamit, abból megjövendölte volna neki, hogy szerencse éri-e ma, vagy szerencsétlenség?
Reggel sokáig is el talált aludni, mert ködösre fordult az idő, mikor fölneszelt s kinézett az ablakon, a fák csupa ezüstből voltak a zuzmarától. «Gergely» utoljára rázta meg a szakállát.
Az ilyen ónos idő még vadászatra sem való, az ember igazán nem tehet egyebet, mint hogy a tornáczba kiül, Husz apóval «Langepuffot» játszani, meg a fiataloknak a vadász kalandjait hallgatja s hozzá szürcsöli az anyóka által erjesztett méhsert a forgácsfánk mellé, a minek a neve «borkorcsolya» volna, de azért «sör-szánkának» is beválik.
Andrássy úgy számított az idővel, a hogy Juliannától hallá.
A szép asszony azt vetette oda (a Hussus és Hyeronimus felől folytatott értekezésben), hogy ő Poprádon Husz apónál fogja tölteni a Boldogasszony napja utáni éjszakát. Ilyenformán alkonyatra kell neki megérkeznie, mert különben nem volna elfogadható ürügy a gyorsutazóra nézve, hogy miért maradjon meg éjszakára egy közbeeső állomáson, holott Liptó-Szent-Miklósig is eljuthat még.
Annál nagyobb volt a meglepetése, a mint déltájon a köd felszakadozván, s a vidék egyszerre kitárulván, a legkisebb Husz-ivadék azzal a hirrel lepte meg a poharazókat, hogy a kakas-lomniczi út felől négylovas hintó jön vágtatva Poprád felé. A hintó karmazsinpiros.
Ilyen színű hintaja az egész ismeretes világban csak Juliannának volt. A rikító színeket csak excentrikus emberek szeretik az utazóhintajaikon.
Bizonyos volt felőle, hogy Julianna az, a ki érkezik.
Ugyancsak siet a találkozóra a menyecske!
Fölkelt az asztal mellől s lesietett a vendéglő kapujába, hogy ő lehessen az első, a ki az érkezőt fogadja s őt a hintóból leemeli.
A karmazsinpiros hintó vágtatva jött a négy paripával a kakas-lomniczi kanyarodón alá, a postakocsis a nyeregből vezetett s a városba érve, hatalmasan fujta a trombitát, hogy a szemközt jövőket kitérésre ösztönözze.
A hintó bőrfüggönyei le voltak húzva, s azokon csak egy kerek üvegablakcsa volt, ólomkarikába foglalva, amin keresztül a bennülők kitekinthettek. Kívülről nem lehetett a hintóba belátni.
A bakon azonban felismerte Andrássy Julianna belső inasát és a szobaleányát, már messziről.
Egész bizalmassággal közelített a kapuból a hintó felé.
Ez azonban, nagy bámulatára, nem hogy megállt volna a vendéglő előtt, vagy hogy behajtott volna annak az udvarára, sőt inkább itt kezdett el a postakocsis a leghatalmasabban trombitálni, s mikor azt elvégezte, fogta a hosszú ostort s nagy pattogatással ösztönzé a gyeplüst, meg az ostorhegyest a sebesebb vágtatásra. A hintó elrobogott Andrássy mellett, a nélkül, hogy a bőrfüggöny meg is mozdult volna.
Andrássy csak nézett utána egy darabig, a míg beláthatta az utczán. Eleinte az hivé, tán Juliannának is az az ötlete támadt, hogy a hintaját, kigondolt ürügy alatt a kovácsnál hagyja, a kinek a műhelye épen ide látszik, a rigó-sárga hintó most is ott áll a műhely előtt s vár a keréktalpvasalásra.
Azonban a karmazsinpiros hintó a kovács előtt sem állt meg, hanem gördült tovább.
– Mi ebben a tréfa? kérdezé magában a tábornok. Egy perczre eszébe jutott Bellevillenek az a fatális figyelmeztetése: «vigyázz magadra, nehogy az a szoknyás dæmon neked is a Ketterhäuschen kulcsát nyomja a markodba a hálószobájáé helyett!» hanem ennek sehogy sem akart helyet engedni. Nagyon el volt kényeztetve az asszonyok által, őt még nem csalta meg egy is.
Hogy őt még csak meg sem látták volna, az útfélen állva.
Ez lehetetlenség!
Addig kereste, mig talált ki valami magyarázatot.
Julianna eszesen óvatos. Ki akarja játszani a mendemondát. Bizonyosan a város túlsó végén fekvő postamesteri házhoz hajtatott. Ott természetesen meg kell pihennie, míg az új előfogatot előkerítik a számára, a magyarországi postáknál pedig az a jelmondás, hogy «gyorsaság nem boszorkányság!» Annak, a ki érti a dolgát, nem kell ide sok magyarázat.
Kezébe vette az ezüstfejű fokosát, s neki indult gyalog a város tulsó végén levő postaházat felkeresni.
Semmi kétsége sem volt az iránt, hogy Julianna ott fogja őt bevárni.
«Ovatosság a bölcseség anyja!»
Mire azonban a postaházig ért, már akkor nem volt ott a hintó.
Egy csoport veréb osztozott az elhullatott abrakon a kapu előtt, s egy háziszolga czepelte be az abrakos jászolkákat a kapun.
– Nem volt itt a karmazsin szinü hintó az imént? kérdé a főúr a szolgától.
Az felelt neki valamit szepesi nyelven, a mitől nem lett okosabb.
– Lélekadta pemákja! dörmögé Andrássy s bement a postamesterhez.
Az pedig már valóságos felső-ausztriai német volt, száraz és goromba, most importálták ide.
– Nem volt itt az imént egy asszonyság, egy karmazsin piros hintóval?
– Asszonyság? Mit tudom én, hogy asszonyság-e, vagy uraság? Látok én keresztül a kocsibőrön?
– Jól van. Nem álltak itt meg, lovakat váltani?
– Nem. Itt csak egy abrakot adtak a lovaiknak. A relais a következő állomáson van megrendelve.
– Nem hagyott itt nekem egy levelet az, a ki a kocsin utazott?
– Nekem! Nekem! Ki az a nekem? Tartozom én tudni, hogy kinek híják az urat?
– Igaza van. A nevem báró Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István tábornok.
– Várjunk csak! Aligha nem lesz. Szólt a postamester s bürocratai pedántériával húzta elő a littera «C» alá sorozott csomagot, egyenkint hajigálva az asztalra az abba sorozott leveleket, s folyvást mondogatva magában «Csiki» «Csiki». Itten van egy «Csiki» etcætera, István generális. Már a tizedik postastátió van rajta. Ugyan keresték vele az urat «ibi ubi». Kassa, Eger, Tokaj, Eperjes, Lőcse. No most megvan. Hogyan mondta csak?
«Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István».
– Richtig! úgy van. – Hohó! Elébb kérem a négy garast.
– Micsoda négy garast?
– Hát a portó. Micsoda négy garast? Azt gondolja az úr, most is a régi Magyarországban élünk? Most rendezett államban élünk. Nem hordja a czigánypostás a levelet ingyen, hanem fizetni kell érte az ærariumnak négy garast.
S addig meg sem hagyta nézni a levelet, a míg a tábornok elő nem keresett neki egy máriást a tarsolyából.
Akkor aztán megkapta a levelet.
Meg sem nézte jól, csak eldugta a dolmányába, s akkor vette elő, mikor már künn volt az utczán.
Nagy boszankodására az öcscsének, a dervisgenerálisnak a kezekörmekaparását ismerte fel a levélborítékon.
No iszen elképzelte, hogy mi van a levélben belül? Szitkozódás, piszkolódás, hetvenkedés.
Arra sem tartotta érdemesnek, hogy feltörje rajta a pecsétet.
El nem tudta képzelni, hogy mi történhetett ezzel az asszonynyal, hogy az őt itt hagyja a faképnél?
Félelem-e az tőle, vagy tulságos óvatosság? Vagy talán hűtelenség?
Nem talált sehol megnyugvást. Visszabandukolt a Husz apó vendéglőjébe. Az a homályos képzelődése volt, hogy a csalfa asszony őt csak megakarta boszantani. Üres hintó volt az, a mit előre bocsátott. Ő maga ezután érkezik az iramszarvas szánján. Talán azóta már ott is van a Husz apó vendéglőjében? Összebeszélt mindenkivel, hogy titkolják el a megérkeztét. Aztán majd mikor ő nagy boszusan és kedvetlenül végig nyitogat az üres szobákon, a zöld szobából a kis benyilóba: egyszer csak az ajtó mögül a nyakába ugrik, s azt mondja: «no ugy-e megijesztettelek?»
Szokásuk ez a szép asszonyoknak, elébb megkínozni jól a rájuk várakozót, azután kárpótolni a megkínzásért.
Hanem ezuttal ez a képzelődése nem teljesült.
Husz apó vendéglőjében nem várt rá a szép tündér.
Ki nem tudta találni, mi történhetett vele?
Már arra a gondolatra vetemedett, hogy utána fog vágtatni lóháton a piros hintónak, valahol csak utóléri. Hanem aztán a jobbik esze csak azt mondta neki, hogy annyira még se tegye ki se a maga nevét, se azét az asszonyét a mendemondának. Hátha mégis levélben fogja értesíteni arról, hogy miért másította meg a szándékát.
Erről a szóról «levél» eszébe jutott az öcscsének az epistolája.
Most előveheti és elolvashatja. Hisz az egyik méreg épen arra jó, hogy a másik méregnek a hatását elveszi.
Feltörte hát és elolvasta.
Az volt az utolsó levele Miklósnak, a miben a krasznahorkai csodaeseményekről tudósítja a bátyját.
A levél végén utóirattal volt néhány sor a nagyobb fiutól.
«Kedves édes apám. Jöjjön haza kegyelmed. Azóta én halál beteg vagyok!»
Andrássy István mint a gutaütött, rogyott össze, egy álló helyében, e levél olvasta után.
Idő telt bele, míg magához tudott térni e szédítő csapástól.
Ekkor aztán ujra elővette az öcscse levelét s végig tanulta annak a sorait.
Elgondolta, hogy az a nő, a kit ő annyira elkárhoztatott, már azon a napon, a melyen ő Krasznahorka alá megérkezett, halva volt. Nem tarthatta vissza a fia kezét.
S ugyanaz a kéz most azt irja neki: «jöjj haza, halálomon vagyok». És a nő, a ki már hetek óta halva van, még most is vár reá s nem engedi magát eltemettetni.
Az élő kedves ime cserben hagyta, hanem a holt kedves, az még most is hű hozzá.
Uti iszákjából előkeresé azokat az egy csomagba kötözött leveleket, a miket sajnált elolvasni, még csak felbontani is, azt hitte, szemrehányásokkal vannak azok tele, most eltevé őket a tarsolyába.
Azután a puskáját a vállára vetve, kiment a tornáczra. Kifizette Husz apónak a vendéglői tartozását, szót sem szólva tovább, a kovácshoz sietett, a hol a hintaját tatarozták. Azt mondta, hogy hagyják abba: hogy minden jól van úgy, a hogy van. A keréksinek eltartanak így is hazáig. A kocsis fogja be a lovakat azonnal. Ő maga nem vár reá, hanem elindul gyalog Hrunó felé, a kocsi menjen utána.
Hrunó a Hernádon túl fekszik, a mi a gömöri utat átszeli. Ez az út vezet a Feketehegy szorosai felé, a hol a félelmes sztraczenói sziklakapu van, s a rossz hirü dobsinai barlang: kóbor martalóczok menedéke. Ezt az utat erős kiséret nélkül nem szokták járni.
És Andrássy elindult ezen az úton egyes egyedül, gyalog, nem várva be, míg a hintaja elé a lovakat befogják, s a zuzmarától ropogó gyepen végig haladva, egyenkint tördelé fel a hetek előtt hozzá irt leveleket, s olvasá azoknak a tartalmát.
Mily megmérhetetlen mélysége a szerelemnek, mily végeláthatatlan magassága a megbocsátásnak volt ezekben a sorokban. Angyali jóság, semmi egyéb!
Hogy óvta őt a védangyala az őt fenyegető veszélyektől! hogy kérte, könyörgött, vigyázzon magára. És semmi bünét nem vetette a szemére!
Most tudta csak meg, hogy mi volt az, a mit elveszített.
Egyszer csak azt vette észre, hogy a Hernád partján áll, messze eltérve a rendes úttól. Jó szerencse, hogy a hintaja ott állt meg a Hernád hidján, különben gyalog ment volna haza Krasznahorkára. Lett volna oka e búcsujárásra.