Korponayné nem utazott egyedül.
Magával vitte Krisztinát is, Blumevitz fiatal feleségét.
Azzal is el tudta hitetni, hogy nagy szüksége van a Bécsbe utazásra. Az atyjának, a Rákóczyhoz még most is hű, a kibujdosott Fabricziusnak a vagyonát lefoglalták, sietni kell vele, hogy az öregnek amnestiát nyerjenek, míg valahol el nem fogatja valamelyik császári hadvezér s úgy nem tesz vele, mint a kézsmárki polgármesterrel, Krayval tett Heister, hogy a míg a kért kegyelem leérkezett a számára, addig hamarosan leüttette a fejét.
Tehát ketten utaztak együtt, Julianna a fiáért, Krisztina az apjáért sietett könyörögni.
Bizony igaz érzés volt ez mind a kettőnél. Csodálatos világ az asszonyi szív, hogy abban annyiféle provincia elfér, s a mint a globus fordul, hol az egyiket világítja meg a nap, hol a másikat.
Mind a két asszony ott hagyta a szerelmét, még Krisztina sem írt levelet a nyugtalankodó férjének. Tudta, hogy annak semmi örömet sem csinálna vele, ha azzal a hírrel lepné meg, hogy most Bécsbe utazott.
Bécs félelmes város volt akkor. A ki csak tehette, menekült belőle. Az egész útvonalon csupa szemköztjövő hintókkal találkoztak az asszonyok, a mik tömve voltak asszonynéppel, gyermekekkel. Bécsben a himlő pusztít!
Oda ilyenkor csak az megy, a ki Istent akar kisérteni.
Válogathattak a megérkezettek a bécsi vendéglőkben: üres volt az mind.
Rögtön a kocsiról leszállás után, sietett Korponayné a feladatát megkezdeni.
Gyalog ment ki: a gyaloghintók átkozott hírben állottak most; nem lehetett tudni, melyikben szállítottak egy órával előbb himlőbeteget. Krisztinát is magával hurczolta.
A savoyai herczeg palotáját sietett felkeresni. Nem használt semmit az elutasítás, betörtek hozzá erőszakkal. A herczeg galant ember volt, megbocsátott a szép asszonyoknak az erőszakoskodásért.
A mint egyszer aztán Julianna odaszoríthatta az ablak közé a zentai hőst, az addig onnan ugyan meg nem menekül, míg az ő egész causáját és a Fabriczius leányáét apróra meg nem értette.
A herczegnek nem volt kellemetlen a cerniroztatás, türte az approchokat, csupán azt a kérdést bátorkodott a szép fiscálishoz intézni, hogy:
– Én nem vonom kétségbe, hogy kegyelmeteknek egészen igazságos az ügye, csak azt nem értem, miként jutok én ahhoz a szerencséhez, hogy kegyelmetek épen én hozzám fordulnak ezzel az egész informatióval, a ki nem vagyok kormányférfi, hanem simpla hadvezér, a ki államügyekbe, administratióba, udvari intritikába soha nem avatkoztam, a magyar ügyekhez pedig épen semmi közöm. Miért nem fordul kegyelmed inkább Illésházy kanczellárhoz, a ki kegyelmednek hazafia s a magyar ügyeknek épen hivatott elintézője?
Oh, szegény herczeg! milyen embuscadeba hagyta magát csalatni ezzel a kirohanással: hiszen a megszálló fél épen ide akarta őt hozni a maga contreescarpejai közé.
Julianna azokból a Lőcsén felnyitogatott levelekből bőséges tudomással birt a felől, hogy a magyarokkal való kibékülést, még nagy áldozatok árán is, épen ez a hős hadvezér sürgeti legjobban az udvarnál; az ő levele volt az épen, mely Pálffy Jánost az Isten szerelmére kéri, hogy siessen azonnal megkötni a békét Károlyi Sándorral, mert a király nagy beteg, ha meg talál halni, más államférfiak kerülnek a hatalomra, a kik a magyarok erőszakos leverését kivánják, s akkor ismét vérbe, lángba borul az ország!
Ő keresztül látott a herczegen. De ezt nem árulta el előtte.
– Megvallom őszintén, szólt asszonyi színjátszásának művészi szerénységével, nekem a saját honfitársaimhoz: a Bécsben lakó főurakhoz nem lehet bizodalmam. Azoknak ellenkezők az érdekeik, mint a békés kiegyezés. A hű Eszterházyak, a császárpárti Andrássyak azt szeretik, ha a rebellis Eszterházyak, a Rákóczypárti Andrássyak maradnának számkivetve, elitélve, hogy azoknak a birtokai reájuk szállnának. Illésházy valamennyi Rákóczyánus főnök javait mind a maga számára szeretné commassálni. Azok a trón előtt nekünk megkegyelmezetteknek természetes pörlekedő ellenfeleink, nemhogy pártfogóink volnának.
Eugén herczeg egészen meg volt lepetve ennek az asszonynak az éles esze által. Hisz ez úgy beszél, mint egy államférfi, mint a legtapasztaltabb diplomata. (Könnyü volt neki, mikor mindezt a felnyitogatott levelekből tudta.)
A hős hadvezető kezdte észrevenni, hogy most mindjárt el lesz vágva a visszavonulási útja.
– Hát ebben lehet valami. Azonban mégis mi oka van kegyelmeteknek asszonyaim azt képzelni, hogy én tehetek ebben a dologban valamit?
Hogy elfogták aztán ekkor mindenestül!
– Serenissime! Hogy ne fordulnának kegyelmességed felé minden országból a szerencsétlenek szemei? Kegyelmed szabadította föl vitézlő jobbjával egész országunkat a rabiga alól. Kegyelmed nem akarhat mi ránk a balkezével más rabigát tenni. Kegyelmed tudja, hogy mi az a háború, learatta annak minden babérjait, de azt is legjobban tudja, hogy mibe kerül a harczi dicsőség s milyen nyomor marad a diadalmak után hátra. Kegyelmednek annyi része volt már a dicsőségből, hogy nem vágyódhatik apró hadi kalandok után. Az igazi békének csak az igazi hős lehet az apostola. Kegyelmed minket nem azért szabadított meg, hogy elveszítsen. Kegyelmed idegen mi köztünk, épen azért igazságos biránk.
És ez valóban így is volt.
Savojai Jenő azt hallotta magáról elmondatni, a mi szivének legmélyebb titka volt: hogy ő, az idegen, ezt a megérthetetlen magyar fajt, melyet annyiszor látott maga mellett és maga ellen küzdeni, jobban érti, mint az maga magát, jobban szereti azt, mint a saját nagyjai.
Meg volt fogva egészen. Engednie kellett ennek az asszonynak, hogy kitűzze a zászlaját tartózkodása várára.
– Nem tagadom, – szólt meghatottan a herczeg, – hogy szivem szerint jó indulattal vagyok kegyelmetek iránt, a hol lehet, a hol kezem ügyébe esik, kész vagyok segíteni azokon, a kik Magyarországról hozzám folyamodnak pártfogásért, de mit tehetek a kegyelmetek ügyében? Nem látok semmi stratagémát, a mivel hozzá kezdjek.
– Óh én nekem van egy tervem, csak ebben segítsen elő serenissime, én azután helyt állok mindnyájunkért.
– Tehát egész kész haditerv? Adja elő kegyelmed. Hol akarja elkezdeni?
– Nekem be kell jutnom a királyhoz.
– A királyhoz! kiálta elszörnyedve Jenő herczeg. Talán nem tudná kegyelmed, hogy a király minő betegségben szenved?
– Tudom. A variolákban.
– Akkor talán nem ismeri kegyelmed azt a borzasztó vészt, a mitől minden tizedik ember, ha megszabadul, de az is, a ki megmenekült ebből a halál keselyüivel folytatott tusából, úgy szétmarczangolva kerül vissza onnan, hogy minden ember rámutat: íme ez már a másvilágról került vissza, a hol az Isten képét ott feledte az arczáról.
– Jól tudom azt.
– Hát azt nem tudja-e, hogy elég egy ilyen betegnek az ajtaján benyitni, elég annak egy öltönydarabjához hozzáérni, hogy azok a dögvész keselyüi rögtön belevágják a körmeiket? hogy a királyon ez a vész a legnagyobb mértékben kitört? hogy az ajtaján be nem mer lépni senki: – se a legmagasabb családtagok, se a legközelebb álló kormányférfiak, – még a cselédjei sem; előszobák, audienczia-termek olyan üresek, mintha ki volna halva a császári várlak, maguk az orvosok is csak aromatikus kendőkkel kötözve be orrukat, szájukat, közelítenek a nagy beteg kínfekhelyéhez, a végszentségeket hozó pap tömjénnel füstölteti magát körül, és senki a felséges úr fekhelye körül nem mer helyt maradni, egyedül az önfeláldozó parabolána apáczák.
– No hát ilyen parabolána akarok én lenni, hogy oda mehessek a királyhoz.
– Mit akar ön?
– Ápolni a királyt, a mikor deliriumban van, s ha egyszer magához tér (pedig úgy tudom, hogy a halál előtti órákban teljes eszméletét visszanyeri a haldokló), akkor elmondom neki, hogy szerencsétlen anya vagyok, ki a gyermekéért még ilyen irtóztató úton is kész volt a trón zsámolyáig elhatolni; megmutatom neki az irást, melyről csak az ő neve hiányzik, hogy üdvözültté tegyen egy elkárhozottat, kezébe adom a tollat, s azt mondom neki: Uram! egy kézvonásod megnyitja én előttem is, de te előtted is a mennyországot, mert minden harangszó és misemondás nem töri be oly erőszakkal az egek kapuját, mint egy anyának a hálaimája. S a király meg fog engemet érteni. És akkor nem lesz közöttünk semmi közbenjáró, csak egyedül a halál angyala. Az azután, nem bánom, hadd jöjjön értem, ha egyszer a fiam boldogságát a kezemben tartom. Vigyen el magával, akár örök birám elé, oda tárom eléje szivemet: «nézz bele! Te látsz azon keresztül. A mit vétettem, szeretetből vétettem. Itélj felettem! Vagy huzza le a mirigy mérges körme arczomról ezt a sokat szidalmazott szépséget, azzal sem törődöm: a himlő ragyái nem lesznek azon a legszégyenlendőbb foltok! Engedd óh uram, hogy a királyhoz mehessek!
Jenő herczeg meg volt rendülve az elemszerü kitörésétől az asszonyi indulatnak. Csaknem hihetetlen, hogy az érzések legszelidebbike, az anyai szeretet, ily vad szenvedélylyé fajulhasson el. Ki ismerne rá a «madonná»-ra, ha egyszer csak felkapná magasra a fejét, a mit eddig a kebléhez simuló gyermekére hajtott le szeliden. S azt kiáltaná fel az égre: «nem adom oda! nem hagyom keresztre feszíteni!»
Jenő herczeg azt mondta: «jól van asszonyom!»
Azzal sajátkezüleg két levelet irt: az egyiket a parabolána apáczák fejedelemasszonyához, a másikat Wratislaw osztrák kanczellárhoz. Ez is a kibékülés híve volt, a ki azt magával Rákóczyval is megkisérté, még I. József trónra jutásakor, az érsekujvári nevezetes találkozásnál, de sikertelenül. Julianna a titkos levelekből megértette, hogy Wratislawban is legjobb pártolójára fog találni.
Akkor Jenő herczeg a saját hintaját fogatta be a számára, hogy gyorsan eljárhasson a dolgában.
Mikor elváltak, megszorítá Julianna kezét. Köny ragyogott a szemében.
– Szivem szerint kivánok önnek legjobb sikert, asszonyom. Ön egy hősnő!
Szerelmes menyasszony nem sietett nagyobb örömmel a lakodalmára, mint Julianna az ajánló leveleivel a rettenetes halállal adott találkozóra.
Krisztina reszketve követte.
– Te nem jösz oda velem, kicsikém, mondá neki Julianna. Nem! Te nem való vagy az ilyen csatába. Te félsz. A halál harapós kutyái azt, a ki megszalad előlük, megmarják. De én rájuk kiáltok: «juhoz kormos!» s elkotródnak. Engem ne félts! Ha felfordítottam Lőcsét, felfordítom én még Bécset is. Megmutatom én azt, hogy még két villámsugárt is csomóra kötök, s nem égetem meg vele a kezemet. Te csak maradj veszteg a vendéglődben, míg a diadallal a kezemben érted jövök. Én elhozom a te apád amnestia-levelét is, ha Isten megsegít!
És volt gyémántkemény szíve megtenni mind azt, a mit agyában kifőzött.
A parabolána apáczák köntösében behatolt a halálkínt szenvedő király fekhelyéig. Ott virrasztott rettenetes éjszakákat keresztül. Keblébe dugva tartá az iratokat, a miktől gyermekének sorsa és Fabriczius élete függött. Az bálványa, ez ellensége volt; de megigérte Krisztinának, hogy apját megmenti, s a mit asszony asszonynak igér, azt megtartja.
Csak órákra engedte magát felváltani, s akkor is a haldokló melletti szobában heveredett le, rövid álomra, meghagyva a helyettesítő apáczának, hogy a mint a szenvedő király magához tér, világosan beszél, őt hijja be.
Maga is mindent elkövetett, hogy a király betegségében a kedvező válságot előidézze.
Ő ujítá meg a fekélyektől elcsufitott arczon a hűsítő borítékokat, ő adta be neki arany kanálkával az orvosi kotyvalékot, a mit gyógyszernek neveztek.
Az orvosi tudomány tehetetlen volt.
Az egész fakultás bölcsesége sem birta itt marasztani ezt az egy életet, a kire annyi népnek szüksége volt!
A király folyvást hagymázban volt, iszonyu látványokkal harczolt, kínzott agyának rémei végtől-végig betöltötték a nyitvahagyott ajtaju termeket s kiszálltak az ablakon, a hogy a beteg rémkiáltásai szárnyra kelték őket. Futott e szobákból minden élő lélek s még a kapu előtt őrt álló granátosnak is tetőtől talpig reszketett minden ize, mikor ezeket a hangokat hallotta; csak Julianna maradt meg a helyén rendületlenül, s számlálta a beteg üterén, mikor kezd az érverés csillapodni?
Egyszer aztán megjött az óra, a mikor az ér lüktetése halkabb lesz. Itt a forduló válság.
A király föleszmélt, lázálmai megszüntek. Szomjat érzett. Julianna odatartá égő ajkaihoz a kristálypoharat a mandulatejjel.
– Ki van itt? kérdé a haldokló király.
– Isten szolgálója, mondá Julianna.
– Add kezembe a feszületet.
Julianna előhozta a kis elefántcsont feszületet, mely mindig a király ágya előtti asztalon állt, s odatette azt a kezébe.
Most már egészen eszméleténél volt a király, most lehetett vele beszélni.
De annak mással volt beszéde mostan.
Imádkozni kezdett.
«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.»
Julianna utána rebegte az Ur imáját.
«Amen!» sohajtá a király.
«Amen!» rebegé utána az ápoló hölgy.
A király a két összetett kezében tartott feszületet szájához emelte, s Jézus képmását erősen szorítá ajkai fölé.
«Fölséges királyom!» rebegé Julianna.
Már akkor az nem volt többé király; maga is ott állott az ő királya előtt, a csillagok fölött.
Julianna egy holt emberhez beszélt.
Egy pillanatra elzsibbasztá a rémület Julianna minden idegeit.
A halál jelent meg előtte.
Az az oroszlánfejű angyal, a kinek az arczát nem látta ember, mégis tudja róla, hogy ez az oroszlán, az állatok királya, az embert is odaértve az állatok közé.
Ha egy gyermeket ragad is el magával, akkor is borzalom az ő láthatatlan arczába tekinteni, a nem hallott lépteit neszelni, hát még mikor egy királyért jön el, hogy elvigye innen!
Egy lehellete elég, hogy a kit a holt király mellett talál, azt is magával ragadja.
De csak egy pillanatig tartott az asszonynál ez a lélekzsibbasztó dermenet, a másik pillanatban már megint úr volt a lomha idegek fölött a megfékezhetetlen csodalény, a lélek, ez az örök ellenfele annak az öldöklő nemtőnek. Csak a sártömeg reszket előtte, ez az aristokrata izomhalmaz, a mi fél visszaváltozni azzá, a mi volt, paraszt porrá. A lélek tusára kel vele! A királyi dæmonnal a demagog lélek!
«Juhoz, kormos!»
A másik pillanatban már megszületett az agyában valami uj terv; talán elébb is gondolkozott már rajta, a hosszu rémséges éjszakákon, a míg a haldokló király deliriumának hangjai tarták ébren az éjt.
Ha egy csata elveszett, készülni kell a másikhoz.
Betakarta a halott arczát a kámforos borékkal, s kiment a mellékszobában alvó apáczához, a kinek fel kelle őt váltani. Azt felkölté s ezt sugta a fülébe:
– A király elaludt, csendesen szunnyad. Ne engedj, testvér, senkit hozzája bemenni, a míg nem hallod a neszt, hogy fölébredt. Az orvosok ha jönnek, mondd nekik, hogy a király csendesen alszik, magához tért; inni kért, imádkozott, úgy aludt el.
Ezzel a kegyes hazugsággal nyerni remélt hat órai időt.
Lesietett a svájczi lépcsőn keresztül a vár udvarra, s onnan ki az utczára.
Vehette észre, hogy az utczán járó közönség hogy oldalog el mellőle, s igyekszik át a tulsó gyalogjáróra, a mint a parabolánák köntösét meglátja rajta. Minden ember tudja, hogy ezek ápolják a himlőbetegeket. Mikor hazaért a vendéglőbe a «veres háztetőhöz», be sem eresztették, hanem a mint megmondta, hogy ő ideszállt vendég: egyenesen a fürdőszobába vitték, ott le kellett vetnie az öltönyeit, magának egy kámforos eczettel telitett fürdőbe beleülni, úgy hozatták le a szállásán hagyott ruháit, hogy oda felmehessen. S ez nagyon helyesen történt így, mert a rettegett apáczaköntösben máshová sem nyerhetett volna bebocsáttatást.
– Készülj rögtön az utra, mondá Krisztinának; fogass be, s hajts a kocsival a karinthi kapu elé; ott várj reám, míg megérkezem. Csomagolj össze sok ennivalót az utra; mert hosszu utunk lesz, s a körmünk közül kell élnünk. Egyebet most ne kérdj.
Azzal sietett Wratislawhoz.
A kanczellártól kapott passe partout mellett rögtön bebocsátották az államférfihoz, ki az ő jövetelére kituszkolt az ajtón egy pár excellencziást és Durchlauchtot, a kik nála voltak; olyan nevezetes személy volt előtte ez az asszony.
– Nos, ifjasszony! Mi hir a császárról? kérdé tőle, midőn egyedül maradtak.
– Meghalt.
A kanczelláron észrevehető volt az összerezzenés.
– Tudja már valaki?
– Rajtam kívül még senki sem. A virrasztó apáczának azt mondtam, hogy a király alszik, ne hagyjon hozzá senkit bemenni, még az orvosokat sem. Ezzel öt-hat órai időt remélek nyerni.
– S mit nyer az ifjasszony ezzel az időhaladékkal?
– Megelőzhetem a futárt, a kit a király halálhirével Szathmárra fognak küldeni.
– Ah! – Az államférfi érzeni kezdé azt a meleget, a mi ennek az asszonynak a szemeiből kisugárzik.
– Ön Szathmárra akar innen futni! Gyorsabban, mint maga a staféta?
– Kegyelmességed érteni fogja, hogy miért. A király halva van: ő nem szentesíthet többé semmit, sem azokat a nagy országos szerződéseket, sem az apró emberek kegyleveleit, a mik tőle várták valósulásukat. De van még egy ember, a ki a király személyét képviseli: Pálffy nádor, a király teljhatalmazottja. A mit ő szentesít, mielőtt a király halálhirével együtt a teljhatalmat megszüntető parancsot megkapja, az szent marad. Kegyelmeteknek még öt-hat órájuk van, hogy két ország béke és háború kérdését befejezzék. Bizza rám: én odasietek vele s megelőzöm az ellenfelei küldönczét.
– Egy asszony akar versenyezni egy férfival?
– Ah mit! Ha férfi is az, csak ember!
(Nem egészítette ki a mondást: «én nem asszony vagyok, hanem dæmon.»)
A helyett természetes magyarázatul tevé hozzá:
– A futárt csak a kötelessége fogja siettetni, de engemet a kétségbeesés, a fiam boldogsága, az anyaszeretet lángdühe korbácsol a futásban.
Wratislaw rábólintott a fejével.
– Hát az ifjasszony sietni fog Pálffyhoz, hogy a királyi kegylevelet ő vele irassa alá.
– A hogy a többi magyar urakét is, a kurucz fővezérekét. Mind, mind ő nála vannak. Csak egy intő szóra van szükség kegyelmességedtől és minden tökéletessé válik.
A kanczellár kezdte hinni, hogy az asszonyi akarat az első nagyhatalom a földön.
– Hát lássuk, hogy kezd az ifjasszony hozzá?
– Legelőször is azonnal útra indulok, a hintóm már itt áll a karinthi kapu előtt; az első állomáson hat lovat fogatok eléje, s a gänserndorfi postának valamennyi lovát felfogadom a szomszéd helységekbe küldve. Onnan túl azután vágtatva sietek, éjjelt nappallá téve, keresztül a Szepességen, s minden postaállomásnál magammal viszek minden rendelkezés alatt levő fogatot.
– Ez az ifjasszonynak sok pénzébe fog kerülni. Engedje meg, hogy én is járulhassak hozzá.
Azzal a kanczellár a szekrényéből kivett öt darab tekercset. Ezer arany volt azokban.
– Ezzel segíthet magán az út közben. Tehát csak tegyen úgy, a hogy mondta. Foglaljon le minden lovat az állomásokon: ne engedjen magának pihenést. Ha szerencsésen megérkezik Szathmárra Pálffyhoz, mutassa meg neki a tőlem kapott passe partout, s azután mondja el neki élőszóval, a mit megtudott és azt is, hogy egy másik futár jön a nyomában a visszahívó rendelettel. De hátha az a futár utól találja az ifjasszonyt érni valahol az ecsedi láp feneketlen utain?
– Az annak lesz baj, nem nekem!
Ehhez a mondáshoz olyan ördöngős fenyegető arczot tudott mutatni az asszony, hogy a kanczellár hinni kezdett abban a fogadásában: «én még a kettészakadt villámsugárt is csomóra fogom kötni!»
A villámsugár pedig ugyan ketté volt szakadva!
– Nincs veszteni való pillanat: én bucsuzom kegyelmességedtől a viszontlátásig.
– Ne siessen még, ifjasszony. Egy kérdés még függőben van. Hátha Illésházyék a hirmondójukat nem azon az útvonalon futtatják végig, a melyen kegyelmed elindul?
– Adná a magasságos ég, hogy azt tennék. Vajha a bölcs tanácsuraknak az az áldott spuriusuk jönne, hogy a mappát vegyék a kezükbe s czirkalommal mérjék ki, melyik a rövidebb útvonal s azon eresztenék el a stafétájukat. Mert azt mondja a magyar példabeszéd, hogy «arra közelebb; erre hamarább». A hosszabb út a Vág mellékén vezet végig, Liptón, Szepesen át Lőcséig, onnan le Kassára. Tokajnál átvisz a Tiszán; onnan a Nyirségnek, Nyiregyházának, Nagy-Károlyig. Az egész Felső Magyarországon mindenütt csinált kőutak vannak, a Nyirben tavaszszal még barátságos a homok, csak a Szamos közelében, az ecsedi lápon keresztül lesz keserves az utazás. Aztán ezek itt mind meghódolt vidékek, vendégszerető nemesi házakkal. De a rövidebb út, Pesten, Szolnokon át egész Debreczenig, a Hajduságon keresztül, az most csak annak való, akit halálért küldenek. Ha ott nem vész a sárban, bizonyosan agyonverik a hajdúk. A Tiszán túl nagyobb bátorságot ád az asszonyköntös, mint a császári uniformis. Engem nem bántanak se a hajdúk, se a betyárok, ha közéjük tévedek, eléneklem a nótájukat, iszom a kulacsukból, s még ők fognak a pusztákon, nádasokon keresztül elvezetni.
– No hát, Isten segítse az ifjasszonyt.
Arra nem jól számított Korponayné, hogy a király halálát öt-hat óráig nem fogják megtudni. Az orvost nem lehetett a király fekhelyétől visszatartani, s az mindjárt megtudta, hogy az az álom az örökkévalóság álma. Hanem más körülmény jött a segítségére az előresiető asszonynak. Az özvegy császárné, Eleonora, midőn az országnagyok, a császár halálhirére, odasiettek hozzá, hivatalos állásaikat rendelkezésére bocsátani, midőn Wratislaw is letette a kezébe az ország pecsétjét, – nem fogadta el a leköszönésöket, hanem arra kérte az urakat, hogy kiki maradjon meg a helyén, míg a trónörökös, Károly megérkezik, s a kormányzat iránt intézkedik. Károly akkor Spanyolországban volt. Előbb őt kellett tudósítani bátyja váratlan haláláról, a ki után ő következett a trónra. – Csak ennek az elintézése után lehetett arra gondolni, hogy Pálffy nádort is értesítsék a király kimultáról, s teljhatalma megszüntéről.
Hanem ekkor a békét ellenző főurak épen a tulbuzgóságukkal rontottak a stratagemájukon; ők azt akarták, hogy Pálffyt rögtön hívja vissza az anyakirálynő, s szakítson félbe minden alkudozást a magyar fölkelés vezéreivel. E fölött aztán hosszu vita támadt, melyben Wratislaw és Savojai Jenő herczeg is részt vettek. A hős vezér talán valamennyi csatája előtt nem tartott annyi beszédet, mint most e szóharczban. Az mind Korponayné javára vált. Végre Eleonora császárné azzal vágta ketté a vitatkozást, hogy Pálffynak csupán az iránt kell dekretumot küldeni, hogy függeszsze fel a békekötést a trónörökös haza érkeztéig. Ezt a határozatot Illésházynak, mint magyar korlátnoknak kellett elkészíteni, s az özvegy királyné aláirásával elláttatni.
A míg ez mind rendbejött, az alatt szépen beesteledett, úgy, hogy a dekretumot vivő megbizott csak angelus harangszó után ülhetett a csézájába.
A megbizott futárt Andernach Wilibald lovagnak hitták, kapitány volt a veres sisakos furirezrednél: bátor és ügyes fiatal ember.
Andernach lovagot már az első állomáson meglepte, hogy a postaházból minden lovat elvittek előle, s minden hatalmaskodása mellett is egy pár órai késedelembe került, a míg a városban magánosoktól drágán megfizetett fogatot kerítettek a számára.
Azt a barátságot azonban még nem tette meg Korponaynénak, hogy más utat válaszszon Szolnok és Debreczen felé, hanem haladt mindenütt a nyomában a biztos útvonalon.
Tudott segíteni magán. Ha a postaháznál nem kapott lovakat, kiállt az útszélre s a legelső utazót feltartóztatta, felvont pisztolylyal a kezében, kifogatta a lovait annak a hintójából, a saját kocsija elé köttette. A császári stafétának ehhez kegyetlen privilegiuma volt.
Ilyenformán minden pénzvesztegetés, borravalóosztás és szép szóval könyörgés mellett is alig volt több megnyert egérutja Andernach lovag előtt Korponaynénak, mikor Lőcsére megérkeztek, mint mikor Bécsből kiindultak.
Andernach lovag útközben csak annyit tudott felfedezni, hogy előtte «egy» asszonyság utazik (a másik nem mutatta magát) a ki az összes istállókészletet elviszi előle, s annak is felsőbb rendelete van, a mit érvényesít. Hanem még arra nem jött rá, hogy ez neki versenytársa.
Mikor Julianna Lőcsére megérkezett, egyenesen Alauda háza elé hajtatott, valamit irt egy czédulára s azt felküldte a kocsissal a biróhoz. Korponayné ki sem nézett a hintó ablakán, hanem odavárta Alauda uramat; az beült hozzájuk a hintóba s ott maradt addig, míg a friss lovakat befogták a hintóba, akkor kiszállt onnan s sietett a városházára.
Már innen kezdve nem ért semmit az a fogás, hogy a postalovakat mind kiárendálják; mert Lőcsén elkezdődött a császári seregek pivotja, s azok mindenütt el vannak látva elégséges vonó állattal; a császári staféta könnyen segít magán: rekvirálja a podgyászszekerek fogatait.
Tehát itt valami mást kellett kigondolni.
Korponayné és Blumevitzné déli harangszókor hagyták el Lőcsét, a nélkül, hogy Alaudán kívül valaki látta volna őket; hat lóval vágtattak odább. Hat órát kongta, mikor az ókapun berobogott Andernach lovag csézája. Az sem sokat időzött a városban; a mint a friss fogat gyeplűben, hámban állt, tovább indult. Hanem a kaput, a min bejött, zárva találta maga előtt.
Azt gondolta, hogy ha nagyon kiabál, hát mindjárt kinyitják.
Mondták aztán neki, hogy senki sem süket itt: soha se rontsa a tüdejét; a kapukon nem szabad kimenni egy teremtett léleknek sem holnap reggelig. A biró parancsolta így.
– Mit nekem a biró! pattogott Andernach lovag. Hol van az a biró? hadd beszéljek a fejével.
Az biz a városházán volt a kis tanácsszobában földszint.
– Melyik itt a biró? Az úr az? Hogy meri az úr a város kapuját bezáratni előttem, a ki a császár stafétája vagyok?
– Azt akárki mondhatná, szólt Alauda uram. Hol az irás?
Az irás kéznél volt: Illésházy kanczellár nyilt parancsa minden útbaeső előljárókhoz, hogy a stafétát vivő futárt elősegítsék, feltartóztatni ne próbálják.
Alauda uram elővette a szemüvegét, megnézte közelről is, távolról is az irást, azután a nagyító üveget hozatta ki a kanczelláriából, azon keresztül vizsgálta meg az iraton levő pecsétet nagy figyelemmel.
– Nos! Eléggé megtanulta már kegyelmed, hogy mi van abban a levélben? Kiáltá rá nyersen a lovag, erősen boszankodva, hogy a filiszter még őt birálgatni meri.
– Még nem eléggé, szólt Alauda, s a kiterjesztett irást az ablak felé tartá, hogy a viznyomatot tanulmánya tárgyává tehesse. – De ebből hiányzik a személyleirás.
– Úgy? No hát azzal is szolgálok. Itt a bécsi rendőrfőnök passe par toutja. Tessék kielégíteni a kiváncsiságát.
Alauda uram leült az asztalhoz, s annak a fiókjából egy összegyűrt czédulát vett elő s aztán a két iratot úgy olvasta össze, hogy hol az egyikbe, hol a másikba tekintett.
– Üm, ühm! Dünnyögött a biró. Ez bizony egészen összecsappan. Hallja csak, lovag úr! Ma reggel kaptam ezt a titkos jelentést legmegbizhatóbb kútforrásból: «E napokban fog Lőcsén keresztül utazni Péter czárnak egy titkos megbizottja, Rákóczy izenetével, a kinek feladata a Szepességet insurgáltatni.»
Következik a személy leirása.
«Fej: alul keskeny, felül széles.»
«Arcz: sovány.»
«Szemek: szürkék.»
«Száj: többnyire nyitva.»
«Fogak: nagyok.»
«Szemöldök: láthatatlan.»
«Haj: szőke. Allonge-parókát visel.»
«Bajusz, szakáll: kenderszin.»
«Termet: magas.»
«Különös ismertető jelei: egyik lába golyólövéstől merev.»
– No az én vagyok.
– Ez az úr, valósággal. Itt ebben a másikban is így van leirva. Beszél: magyarul, németül, tótul, francziául – az egyik leirás szerint. A másik leirásban hozzá van téve még: oroszul és lengyelül, az idegen nyelveket lengyel kiejtéssel.
– Veszszek el, ha csak a csizmám talpa is tud lengyelül csikorogni!
– Beszéd! Beszéd! – Azt majd mindjárt kitudjuk. Mondja az úr utánam ezt a phrasist: «Weine nicht mein lieber Löwe.»
– Mi a mendergetett mennykőnek?
– Csak mondja utánam az úr. Majd abból megtudjuk, hogy miféle nemzet.
Andernach lovag hát elmondta azt az öt szót.
– Ott van ni! kiálta fel diadalmasan Alauda uram. Minden szóban elárulja magát a lengyel accentus: «vájnye nyicht majn lyiber lyőve».
– De ezer szakkerment! én nem ejtem úgy ki, hogy «vájnye nyicht mein lyiber lyőve!» Én becsületesen ejtem azt ki, a hogy mi Stájerországban szoktuk, odavaló vagyok! Soha se beszéltem lengyelül.
– Nem használ semmit. Az úr gyanus személy. Más császári staféta rendesen föl szokott jönni a városházára, mikor Lőcsére érkezik, s itt átadja a szathmári stafétának a paksamétáit; az úr csak úgy suttyomban akart keresztül osonni a városon. Nekem a titkos feljelentés következtében kötelességem az urat átadni a hadbiróságnak, hogy ejtse meg a vizsgálatot.
– Ezer milliom ördög! Ez ellen én protestálok! Nekem sürgetős küldetésem van a magas kanczelláriától. Minden óra egy világot ér fel most.
– Majd tessék az úrnak a hadbiróságnál előadni a kifogásait. Nekem kötelességem az ország békességét megőrizni, s a gyanus személyeket in flagranti deteneálni. Tessék az úrnak a drabantok által a platzkommendáns úr quártélyára vezettetni magát.
Andernach lovagnak még a fogai is csattogtak dühében.
– Figyelmeztetem az urat, hogy a mikor engem letartóztat, a fejével játszik!
– Az nekem szokásom, felelt Alauda, elpusztíthatatlan humorral. Mikor kuglizunk, le szoktam srófolni a koponyámat, egyet gurítok vele, s mikor visszajön, megint visszasrófolom a helyére.
– Ön átkozott élczes, uram!
– Arra nekünk privilegiumunk van, lőcseieknek, Lengyel László királytól kaptuk.
– Majd én körülmetélem a kendtek privilegiumát.
– Akkor meg épen pogányok leszünk.
– No hát ha meg kell lenni a benevolisatiónak, hát csak végezze az úr hamarosan! mert az én időm drága.
Hamar bizony!
– Tessék addig odakünn az őrszobában pipára gyujtani, a míg a comitivát megirom, mondá Alauda uram, s leült az iróasztalhoz és beledugta pennáját a nagy ólomkalamárisba.
Aztán csak hamarosan!
De bizony azt tapasztalá Andernach lovag, – hogy az egész utazásában a leghosszabb stácziót a lőcsei biró kalamárisától a névaláirásig való távolság képezi.
Jó sötét este lett, a mire Alauda uram a rapportot elkészítette a katonai parancsnokhoz; az pedig ilyenkor már a Heinrich-házban ült és bankot adott.
Már aztán csak kövesse meg magát Andernach lovag, ha abban az illusióban él, hogy egy bankadó, olyankor, mikor nagy vesztés után a szerencse egyszerre megfordul s kezdi regressirozni magát, akárki fia stafétájának a kedvéért ott hagyja a székét és megretiráljon – az ütközet derekán!
Belleville lovag bizony el sem olvasta addig Alauda értesítését, a míg a bankját szét nem robbantották.
Akkor meg aztán elképzelhető, hogy milyen mérges volt. Végig nézte a rapportot. Gyanus embert fogtak. – Muszka kém; Rákóczy küldötte. Kedve lett volna rögtön főbe lövetni első furiájában.
– Be kell csukni! Várjon a gézengúz!
Aztán még is azt gondolta ki boszujában, hogy azokat a tiszt urakat, a kik legnagyobb szerencsében voltak, válogassa ki a zöld asztal mellől, hogy megalakítsa belőlük a hadi törvényszéket, hogy azoknak is elrontsa a mulatságát. Azok könyörögtek, hogy csak «még egy osztást!»
Éjfél is volt már, mire fixumfertig ott ült a haditörvényszék, melynek minden tagja nagyon áhítozott vissza ahhoz a másik zöld asztalhoz, a honnan elzavarták.
Andernach lovag reszketett már a dühtől, mikor az élet-halál felett biráskodó tribunál elé bevezették. Nem is tett lakatot a szájára; hanem teljes májából lehordta az egész lőcsei hivatalos apparatust, mely a császári stafétákat kémek helyett elfogdossa.
A mint Andernach lovag a maga igazoló «docé»-it előmutatta, azok között a királyné által aláirt decretum öt pecsétes csomagát is, melyre kívül ez volt keresztbe irva: «cito! cito! citissime! Ibi: ubi!» hát akkor Belleville ezredes mindjárt átlátta, hogy Alauda uram itten nagy subscust ejtett; Andernach lovag valóban császári stafétavivő és nem orosz emissarius; aztán nincs is a kiejtésében semmi lengyeles; de meg a logikával is tökéletesen ellenkezik, hogy ha valaki kémnek jön be Lőcsére, itt körül se tekintsen, senkivel szót ne váltson, hanem sarkon fordulva, rögtön tovább hajtasson. Hisz ezt nem kellett volna galléron ragadni!
Ekkor aztán Alaudára lett dühös Belleville. Annak tulajdonította, hogy a Landsknechtnél szerencsétlenségbe került: az az átkozott rapport elfoglalta a figyelmét; szeleskedett, mikor a contenantiáját meg kellett volna őriznie.
– Ez impertinentia. Ez hivatali visszaélés! harsogott az ezredes. Kegyelmednek, kapitány úr, ecclatans elégtételt kell kapnia. Hol van az a biró? Ide kell czitálni, meg kell neki ünnepélyesen követni a lovag urat. Satisfactiót kell adni, fényeset, mikor egy czivilista egy katonatisztet így compromittál; a portepée becsületét fenn kell tartani a «digák» előtt.
Ezt valóban Andernach lovagnak is minden porczikája megkivánta. Tisztelet, becsület az államügyeknek; de a magánbecsület s különösen a katonatiszti becsület még azoktól is megkivánja, hogy álljanak félre és várjanak sorukra, míg teljes elégtétel fog adatni.
– Hiják ide a birót!
A biró pedig éjfél után két órakor már nincs ezen a világon, hanem a boldog álomvilág paradicsomkertjében osztja a parancsolatokat az instantiát hozó angyalkáknak; a kapuja is be van zárva. A míg azt a kaput nagy dörömbözésre kinyitják; a míg a kapussal meg a belső drabanttal megértetik, hogy nem arról van szó, hogy tűz van a városban, vagy az ellenség betört volna a «mészáros toronyba»; hanem hogy a colonellus úr parancsolja a biró úrnak, hogy azonnal keljen fel és menjen fel hozzá: idő telik abba. Ez megint egy kis jegyzékváltásra adott alkalmat. Alauda úr, mint főbiró, és mint minden álmából felvert ember, haragos volt, s azt izente vissza az ezredesnek, hogy az ő lakása épen annyi lépés az ezredeséhez, mint az ezredesé ő hozzá. Hanem ezt a geometriai axiomát megczáfolta az a hajdu, a ki kettőt lépett egy helyett, mikor másodszor is visszaloholt a biróhoz azzal a categoricus parancsolattal, hogy ha rögtön nem siet fel a haditörvényszék elé biró uram, katonapikétet fognak érte küldeni s muskéták között vitetik fel.
Ezzel mégis csak capacitálni hagyta magát Alauda, s felöltözve teljes hivatalos parádéba, lámpásvivő drabantjai kiséretében átvonult a főparancsnoki szállásra.
Ott aztán megkapta a mi dukált, a főparancsnok lehordta érdeme szerint; a többi tiszt urak secundáltak neki.
Alauda úr egész prosopopœiával neki fohászkodott a maga mentsége előadásának, s elfoglalt állását kellő világításba helyezé. Előszedegetett tarisznyaszámra igazoló leveleket, melyekben őt a hamu alatt lappangó tűzre, a kiűzött kuruczok titkos összeesküvésére figyelmeztetik, s ezekkel kapcsolatban a csalhatatlan bizonyítékait az orosz beavatkozásnak; mikor már két óra hosszat beszélt és magyarázott, Andernach lovag az Isten szerelmére is kérte, hogy hagyja már abba: elhiszi neki, hogy kötelessége szerint cselekedett, nem kiván több bizonyítékot; inkább ő kér bocsánatot Alauda uramtól; csak ereszsze már az útjára!
De biz azt Alauda uram aztán el nem hagyta vétetni magától, hogy a hivatalos buzgalmában elkövetett sértésért megkövető ünnepélyes bocsánatkéréssel ne szolgáltasson teljes elégtételt egy ok nélkül megsértett lovag úrnak; s tette ezt a megkövetést az eloquentiának oly tetézett mértékével, az ornata syntaxisnak és a poétai hasonlatoknak, nem különben a classicusokból szedett citatumoknak oly conglomerálásával, hogy annak épen a hajnali harangszó vetette végét.
– Phüh! fujt nagyot Andernach lovag, a ki jobban ki volt fáradva a hallgatásban, mint Alauda uram a beszélésben, az óráját előrántva a zsebéből; – én ugyan teljes satisfactiót kaptam; de teljes tizenegy órát elvesztettem az úti időmből.
No, hogy teljes tizenkét óra legyen belőle: még arról is gondoskodott Alauda uram.
A bocsánatkérés után ugyanis kezet szorítván egymással az akaratán kívül sértő és a sértett fél, a barátságos hangulatnak kelle felváltani a törvényszéki szigor tenorát.
– De már most el nem bocsátom ám kegyelmedet addig, a még a kibékülés poharát együtt meg nem iszszuk. Úgy sem früstökölt még a kapitány úr.
De bizony nem is vacsorált a lovag. A természet is követelte a magáét. Belleville és tiszttársai is körülfogták, hogy de bizony, ha már ennyit késett, még egy kis félórai ráadás nem a világ; a kocsija úgy sincs befogva, a lovakat bekötötték az istállóba; a míg azokat előhozzák, addig egy kvaterkára nem árt lemenni a lőcsei híres városházpinczébe.
Ha pedig egyszer már odalenn van az ember, tiszta vétek volna, ha sorba nem kóstolná az apostolok neveit viselő hirhedett hordókat. Mire Andernach lovag előkerült a városház pinczéjéből, már jó világos volt.
Alauda uramnak sikerült éppen tizenkét órai haladékot kiszédelegni Korponayné számára a versenytársa felett.
És Andernach lovag még mindig nem tudta, hogy honnan fázik.
Pedig mindennapra volt gondoskodva a számára valami új meg új meglepetésről.
Sirokánál a mély hegyi utat a faluvégi vendéglő előtt egészen elzárva találta fenyőszálakat szállító pemákoktól, akik miatt nem tudott hintajával odább hatolni. A pemákok minden áron annak az asszonyságnak az urát akarták benne feltalálni, aki egy nappal előbb ezeket a fenyőket megvásárolta tőlük s elrendelte, hogy a sirokai szoros útnál várjanak az utána jövő férjére, aki azokat ki fogja fizetni; adott rá nekik felpénzt öt aranyat; de a pemákok még tizet követeltek s nem akarták odább ereszteni a lovagot, amíg a fenyőiket át nem veszi. Utoljára is, hogy biró elé ne vigyék, kifizette a fenyők árát, s csak úgy tudott megszabadulni.
Eperjesnél egész sereg mindenféle falusi ember várta egész csődülettel, akik között valaki elterjesztette azt a hírt, hogy ő az a császári biztos, a ki azért járja be a vidéket, hogy a hadjárat alatt okozott pusztításokat összeirja és kifizesse; körülfogták a kocsiját, telerakták instantiákkal s majd hogy széjjel nem szedték a keserves rimánkodásaikkal s ez a mulatság tartott rá nézve egész Kassáig, megujulva minden faluban, ahol csak lovat váltani megállt.
Itt már kezdett olyasmit sejteni, hogy ő előtte aligha nem fut valaki, mint az ichneumon a krokodil előtt, a ki fellármázza a világot.
Kassa alá érve pedig az a nagy tisztesség érte, hogy az egész katholikus népség a papsággal és a templomi zászlókkal az élén kijött eléje és elállta az útját. Kapott egy üdvözlő szónoklatot az egyik paptól, egy historico-theologico archæologiai értekezést a másiktól, hosszúakat természetesen, s mikor aztán a türelméből kihozva, rájuk rivallt, hogy mi a kék csodát akarnak tőle? akkor sült ki, hogy a kassai székesegyházát féltik tőle, a mit csak most kaptak vissza a protestánsoktól; az a híre, hogy a békekötéskor ezt ismét vissza akarják adni azoknak, hát az ellen jöttek protestálni, minthogy az ő rá van bizva. De bizonyára be sem eresztik Kassára, ha ezt a decretumot hozza magával. Andernach lovagnak ünnepélyes esküt kellett letenni a kapun kívül, hogy semmi ilyen decretumot nem hoz magával. Akkor azután processióval kísérték végig a városon – lépésben, kantárszáron vezetve a lovait kétfelől.
Most már mégis kezdett élni a gyanuperrel, hogy az ő útjában talán nem is egészen maguktól teremnek ezek a válogatott galibák.
Annyit már kitudott, hogy Bécstől elkezdve az egész uton végig egy skarlátszinű hintó jár előtte, a miben egy asszonyság utazik, a ki bőséges borravalókat osztogat, s a hol megszáll, ilyen czifra híreket terjeszt az utána jövőről.
A mint Kassán alul Németinél a Hernádon át kanyarodik az út, ott már kezdődik az áldott buzatermő fekete föld; nagyon jó föld az, csak utazásra rossz – tavaszi időben; itt már kezdődik az előnye a könnyű csézának a nehéz uti hintó felett. – Mikor Andernach lovag Tokaj alá megérkezett, ott ismét meg kellett pihennie, mert az innenső parton nem talált semmiféle járművet; dereglyék, csónakok, halászladikok mind a tulsó oldalon voltak; a repülő hidnak a kompja is ott vesztegelt a rakamazi révben. Azt mondták, hogy elszakadt a vontató kötele. Alkalmasint újat készítenek helyette, mert napestig sem jön vissza a hidlás; a tokaji révben már egymás hátán van a sok szekér, a mi át szeretne menni a Tiszán.
Egy-egy súgva elejtett szóból azt veszi ki Andernach lovag, hogy egy császári hadtest érkezését várják Tokaj alá, mely átkelendő a Tiszán, azért van odaát minden vizi jármű. Hát ezt ugyan ki hiresztelhette el?
Egy vigasztalása azonban volt a kényszerített pihenés alatt: az, hogy a rakamazi révfogadó kapuja előtt ott látta vesztegelni azt a bizonyos skarlátszinű hintót, a mely őt előtte futtában üldözi (a mi valóságos ellenmondás az összeállításban).
«Aha! Annak bizonyosan valami porczikája eltörött; kovácsok forgolódnak körülötte; azt tatarozzák. Most már majd csak megtudjuk, hogy ki ül benne, s mit visz olyan nagy sietve?»
Végre hát a repülő hid kötele is elkészült, a hidlás átvádolt az innenső partra. Andernach lovag, hivatalos tekintélyének egész erőhatalmát felhasználva, szerencsésen kieszközölte, hogy az ő csézáját is begurítsák a kompba; így aztán Neptun segítségével valahogy csak átjutott a kivánt révpartra.
A mint a három lovát befogták a csézája elé, egyenesen a révfogadóhoz hajtatott, a hol a veres hintó állt kinn a szabadban. Két kovácslegény kalapált rajta kegyetlenül.
– Héj atyafiak! szólt Andernach lovag, elővéve a magyar nyelvtudományát. Kinek a hintaja ez?
A kovácslegények egymás között szarka nyelven beszéltek, azon felelt az egyik a kérdezőnek vissza:
«Ergeb kérgédirgi kurgutyarga bárgánjarga».
A lovag nagyot bámult rá: hisz ezek tatárul beszélnek. Pedig azt teszi az, ha a szarkacsergést kiveszszük belőle, hogy «eb kérdi, kutya bánja!»
Bement a vendéglőbe s előzaklatta a fogadóst.
– Ki annak a hintónak a gazdája odakinn?
Az sokáig nem akarta megérteni, hogy miről van szó? Elébb beszélt neki egy lengyel úrról, a ki borokat vásárolni megy a Nyirbe (!), azután egy gazdag zsidó kereskedő jutott neki az eszébe, a ki sertéseket vásárol, majd meg egy matyó fuvaros, a ki sót szállított Pestre s most visszatéret diákokat visz Debreczenbe. Míg egyszer aztán egyenesen azzal a kérdéssel szorítá a falhoz a lovag, hogy «hát az az asszonyság, a ki ezen a veres hintón jött?
– Úgy? Az a veres hintó. Hát annak bizony eltörött a hátulsó rugója, aztán meg a ferhéczének elveszett a muttedlije; a kerékagya puskájának megtágult az egzergáziája…
– Nem bánom én, akármi történt a hintóval, de hol van az asszonyság, a ki rajta utazott? Azt nekem látnom kell.
– Hát akkor csak vegye elő az úr a perspektiváját, ha van s úgy nézzen utána, mert az még tegnap elutazott a frajjával együtt.
– A hintaja nélkül?
– Hát ki a bolond indulna neki hintóval a Nyirnek, földárja idején, mikor ekhós szekéren jár minden okos ember.
Ezzel Andernach lovag is okosabb lett. Az őt megelőző rejtélyes útitárs megrovott előéletű piros hintaját ott hagyta a parton, hogy az utána érkezővel elhitesse ottrekedését; bízonyosan ő hiresztelte el a császári ármádia közeledését is, s fogadni lehet rá, hogy a repülőhid bajának is ő volt a mestere. Az alatt pedig maga felült egy könnyű, ekhós tetejű szekérre, s jól elhajtatott előre.
Most már kétségtelen volt Andernach lovag előtt, hogy az a valaki az ő általa vitt decretum megérkeztét akarja megelőzni. Andernach lovag is elővette hát egész férfiui erélyét s hozzáfogott a komoly versenyhez az asszonyi furfang ellenében.
Ő is ott hagyta a rakamazi révfogadóban a csézáját, hátas lovat requirált, nyereg és lószerszám készen volt nála minden eshetőségre, az okiratait a nyeregkápába tette, kulacscsal, úti elemozsiával ellátta magát két napra, s akkor aztán neki indult lóháton versenyt futtatni az előre kapott asszonynyal.
Az út csakugyan elképzelhetetlen rossz volt a Nyirségen keresztül, a földárja tengerré változtatta az egész sikságot, a miből nagy távol Tisza-Eszlár tornya meredt elő. Azután feltünedeztek a sik láthatáron a többi tornyok (egyedüli útmutatók) Nyiregyháza, Nagy-Kálló, Nyir-Bátor, végtére Nagy-Károly. Ha az ember néhol szárazföldre talált, a hol nem tolta a tengely a sarat, ott az utasok leszálltak pihenni, s gyalog jártában igyekezett kiki egymáshoz illeszteni megint a szekér döczögéstől szétrázott porczikáit.
Még mindig nem érte utól Korponaynét a kanczellár futárja. A patkót soha nem ismert szabolcsi lovak, meg a bőséges borravalók csodákat míveltek. Éjjel-nappal szakadatlan tartott az utazás, még ha szakadt is a zápor.
Nagy-Károlytól aztán határozottan keletnek fordul az út s kezdődik egy messzeterjedő szikes avar.
Gyönyörű lefesteni való kép! A föld olyan fehér, mintha hóval volna borítva; ujjnyi vastagon takarja a szikpor, a miben zegzugos vonalakat rajzolnak a vízi gázlók, meg a rókák sétanyomai; egy-egy kajla nyir ereszti búnak a virgácstermő ágait valami emeltebb buczka tetején, hanem a messze rónaság tele van hintve apróbb nagyobb tömpölyökkel s azoknak a partjain díszlik aztán a buzogányos nád, az élesmosó sás, s a zsurlók és páfrányok mindenféle nemzetsége. Az alkonyodó ég lángvörös, s annak a visszfényétől a pocséták országa biborpiros színben ragyog vissza, melyből a vízi növények dárda levelei feketén meredeznek elő.
Julianna is egészen szépnek találta ezt a látványt, egy tárgynak a kivételével. A hátrahagyott kanyargó úton fel-feltünt előtte, amint egy hepehupás halomra felkapott, egy magányos lovagnak az alakja; nem lehetett már közöttük nagyobb a különbség egy magyar félmértföldnél.
Kitalálta, hogy ez az ő embere!
Volt dolga a boros kulacsnak, hogy a kocsis kedve el ne aludjék valahogy.
Az északi láthatáron látszott közeledni valami rejtélyes sötétség, a mit még az alkony biborfénye sem volt képes megszelidíteni: az az ecsedi láp. Kelet felől mered föl hegyesen Domahida kakasvégű tornya.
– Csak odáig elérjünk még éjszaka előtt! Hajtson bácsi, hajtson! biztatja a vén hajdufuvarost Korponayné, szivreható szóval.
– Odáig eljutunk, gyémántom! Hanem hogy aztán a vármegye gátján hogy gázol kegyelmed keresztül ezzel a szekérrel? azt én meg nem mondom.
A nap egészen lenyugodott, mérges sugárküllőket lövellve végig a háromfelé vágott égen; már a kaszáscsillag is ragyogott, s az ég még mindig sávokra volt osztva, az egyik kék volt, a másik opálsárga. Egyszerre aztán rögtön beállt a sötétség, a láthatár eltünt, csak a fekete vonal a fehér szikesföldön mutatta, hogy merre van az út.
Julianna gyakran tekintgetett hátra a szekér bőrernyője alul. A vén hajdu kitalálta, mit néz?
– Az «ipse» is oda igyekezik úgy-e? kérdé fogai közé szorítva a makra pipát.
A hallgatást feleletnek vette.
– «Német?» kérdé aztán kis vártatva.
Megint olyan választ kapott.
– No hát majd segítünk az «ipsén», csak azon a hidon túl legyünk la!
Az ecsedi lápnak egyik lefolyása fölé építtetett a vármegye egy dobogó hidat, a mi jó magas ívre volt alkotva, hogy a vízáradás el ne vigye.
Mikor Korponayné szekere túljutott a hidon, azt mondá a vén hajdu kocsis:
– No nagyasszonyom; már most hagyjuk abba az imádkozást s tegyünk magunk valamit. Ha tud segíteni, hát csinálhatunk egy kis tréfát.
Julianna leszállt a szekérről s visszament a kocsissal a dobogó hidra.
Az bizony tiszta kriminalitás volt, a mit az öreg tréfának nevezett; de azért csak megtették. Négy padlógerendát kiemeltek szépen három lépésnyi közökben a hid közepéből, s azokat a mellvéd mellé rakták. A sötétben utánok jövő lovasnak valamelyik résbe csak bele kell botlani, s akkor a lova menthetlenül kitöri a lábát.
Olyan egyszerű ez, mint a Columbus tojása.
Akkor aztán felültek megint a szekérre s nagy lelki nyugalommal csörtettek a sötétségben arra felé, a honnan egy kivilágított ablak vezérfénye pislogott eléjük.
Az a vármegye gátja előtti fogadónak az ablaka.
A fogadós egyúttal bérlője is a vármegyének, a ki vámot szed az utasoktól, a miért az ecsedi lápon át szabad nekik menni szekérrel. Az a hír van felőle, hogy ő nála előfogatokat is lehet kapni; mely hirnek a valósága azonban egészen a körülményektől függ.
Korponayné megérkeztekor például egészen ellenkező körülmények voltak napirenden.
A hosszú, nagy istállóban egyetlen egy ló sem volt található. Az okát is megmondták. Tavaly nem lehetett szénát takarítani a sok esőzés miatt: a boglyák, kupaczok most is ott úsznak a vízben, fenékig elrohadva; az eleség mind az utolsó szalmaszálig elfogyott a télen, a lovakat, ökröket mind ki kellett csapni a füre: azok legalább is két óra járásnyira vannak kinn a karámnál. Idehaza nincs más, csak a bivalyok: azok megeszik még a siskát is, csak legyen. De nem is viszi ám át a szekeret most semmi más négy lábú állat a vármegye gátján, csak a bivaly.
Szép kilátás! Bivalyvontatta szekérrel ragadni el a verseny pálmáját.
Korponayné megkisértette a vén hajdu kocsist lekenyerezni, hogy ha a lovai kipihenik magukat, vigye őt tovább Szathmárig.
– Nem ettem bolondgombát, dohogott az öreg. Hogy lovaimmal neki vágjak a vármegye gátjának, hiszen mind az öt lovamnak a bőrét hoznám haza a hátamon.
Nem is volt tovább beszélgetésre bírható. Vette a bundáját, békóba tette a lovait s kicsapta a fűre, maga ott rakott tüzet csereklyéből s lefeküdt melléje.
Hát így is majd megélünk, mondá Korponayné. Be kell hát fogni azokat a bivalyokat szaporán a szekerembe. Hány van itthon? Nyolcz? Tehát mind a nyolczat!
– Még az éjjel tetszik? kérdé a korcsmáros.
– Hát természetesen.
Azután elővette az irószerszámját Korponayné s hirtelenében néhány sort irt egy darabka papirra, azt összehajtotta, lepecsételte s czimezte Pálffy János nádornak.
Azután suttogva szólt Krisztinához:
– Fogd ezt a levelet kicsikém; aztán ülj fel a szekérbe, ne félj semmitől. A mint megérkezel Szathmárra, siess vele a nádorhoz és add át neki.
Krisztina csak elhült erre a megbizásra.
– Nos! Csak nem bánt talán a félsz? Hiszen hajtottál te már ennél merészebb megbizást is végre. Emlékezzél csak a lőcsei földalatti útra. Gondold, hogy most is úgy üldöznek mind a kettőnket.
– Nem magamért vagyok megijedve. De mi lesz veled? Te itt akarsz maradni?
– Itt bizony. Már most akarom, hogy az az utánunk vágtató úr utolérjen. Kerüljünk hát egy födél alá! Azért válunk mi most ketté. Te előre mégy, én hátramaradok.
A vendéglős komolyan hozzálátott a bivalyok befogatásához az utazó szekérbe. Úgy látszik, nem új dolog az ilyen éjszakai gyors utazás ezen a tájon. Fáklyavivő béresek is vannak készen, a kik majd elől mennek gyalog, s megvilágítják az utat, az ecsedi lápon keresztül.
Az alatt Korponayné szétnézett a tágas ebédlőben, a minek az egyik szegletét a bormérő söntés foglalta el, a másikat meg egy nagy kandallóforma tűzhely, a melyen tőzeggel tüzeltek.
A vedlett falakon üvegtelen rámákban képek voltak felaggatva: Rákóczy, Tököli, Bocskay István, rikító szinekkel kifestett rézmetszetek; egy arczkép fejjel alá felé lógott le a szegről: ez volt Ocskay Lászlóé, az árulóé. (Andrássy István szerencséjére nem került oda.)
De legnagyobb tisztességben részesült az a kép, mely a benyiló ajtajára volt felszegezve: az volt Pintye Gregor képmása, a hirhedett rablóvezéré. Ez volt a legtarkább színekkel kipingálva; a mint félmázsás buzogányát a feje fölé emelve tartja az egyik kezében, a másikban pedig azt a húsz fontos lánczos golyóbist, mivel az üldözőit szokta meghajigálni.
A talitarka kép alá gyönyörüséges szép versek voltak irva, a mik a nép ajkán örökké élő hőst, a nagybányai barlanglakó vitézt megéneklik.
Korponayné tisztában volt már egészen magával.
Mikor a korcsmáros lépteit közeledni hallá, odaállt Rákóczy arczképe elé s a szemét törülgette.
– Szegény urunk! sóhajta nagyot a csaplár hallatára.
– Szegény urunk! dörmögé oda a vén csaplár: miért volna ő szegény? Nem mult még el a diószegi vásár. Lesz még szőlő, lágy kenyér! Annyit a kerék fél, a hányat alá!
– Hiszen csak az én irásomat kaphatnák meg a magyar urak oda át, hamarább, mint a bécsi staféta ideér, tudom, hogy lenne még egyszer országos dáridó. Mormogá fogai közül az asszony.
– Hát talán az ifjasszonyka izenetet hoz a mi urunktól? Ugyan mondja meg, mi van benne? Én nekem megmondhatja. Igazhitű hajdu ember vagyok, ha ketté fürészelnek, sem veszik ki belőlem.
– Nem is kell azt titokban tartani, de bár egy akkora trombitám volna, hogy az egész hajduságnak egyszerre elkiálthatnám vele, hogy nem kell hinni a németnek. Vége van már a hatalmának. A franczia háború megint kitört, a császár kénytelen minden hadait kihivni Magyarországból s a mint az meglesz, jön Lengyelország felől a muszka a segítségünkre, csak minket le ne vegyenek addig a lábunkról.
– De szeretem az ilyen szót hallani. Eszem a lelkét az ifjasszonynak. Hát ezt irta meg a levélben? Na, ha azt tudom, magam megyek a szekérrel s úgy elviszem azt a másik ifjasszonykát, hogy a lába sem éri a földet Szathmár-Némethiig. De hát lelkem, maga mért akar itt maradni?
– Hát azt is megmondom. Azért, mert itt jön a nyomunkban a császár hirmondója, a ki azt hozza a pecsétes levélben, hogy meg kell kötni a békét a kuruczokkal minden áron, akármibe kerül; igérni kell nekik mindent, csak hogy tegyék le a fegyvert. Azok le is teszik, ha biztatást nem kapnak.
– De hát azt megkapják; már arról felelek. Azt a kurirt meg úgy lesomodorintjuk itt a nádasban, hogy a kutya sem ugat többet felőle.
– Azt nem jó lenne tenni, mert magunknak csinálnánk bajt vele. Inkább hadd járja meg a bolondját. Én teszem őtet meg. Van-e kegyelmednek valami szolgálója, a kinek a ruhája rám illenék?
– De van bizony egy menyecske leányom; annak a gunyáját mintha csak a termetére szabták volna az ifjasszonynak. Gyere elő Tercsa! Add rá az ünneplő ruhádat erre az úri asszonyságra.
Mire a szekér előállt a nyolcz bivalyos fogattal, Julianna is ki volt öltözve kaczkiás hajdu menyecskének; a sárga haja bekötve tarkaszélű piros keszkenővel, patkós piros csizma a lábán, két-szél kötény a csipejére kötve.
Mindjárt hozzá is látott a tésztagyuráshoz, úgy illett a kezébe a sodrófa, mintha mindig azt forgatta volna. Olyan hamar megteremtette a Terka segítségével a vacsorát, a paprikás csirkét meg a turós csipedettet, hogy kivánni sem lehetett gyorsabban. Csak azon serénykedett, hogy a Krisztina vacsoráljon meg hevenyén, aztán induljon Isten hirével. A pinczetokot az asszúborokkal hagyják itten.
A csaplár meggyujtatta a fáklyákat, s maga ment el vezetőnek egy darabon a szekérrel, megmutatni a dülő utat, a merre a veszedelmes kátyút ki lehet kerülni mindjárt a kezdetén a vármegye gátjának.
Korponayné ott maradt a csárdában, s vigan dalolva mosogatta el a tányérokat a vacsora után: az a másik menyecske alig jutott tőle valami dologhoz.
Hát a mikor már éppen a tüzet betakarni készülnének, nagy dobogás támad odakinn a tornáczban; valaki azzal a hangosan nyilvánított véleménynyel közeledik az ajtó felé, hogy ezt a világot az ördög teremtette.
Julianna veszi az asztalon álló drótozott lámpást s az ajtón kaparászónak eléje világít.
Ő az, a várva várt. Senki más, mint Andernach lovag. Siralmas egy alak. Ha a fülén tul volna valamije, még az is sáros volna. Csak úgy fujtat elpilledve a nagy fáradtságtól. A hosszú egyenes kardját mankónak használja; az egyik vállán czepeli a nyerget, a másikon a zsabrákot, meg a kantárt.
– Ördög teremtette pogány országotok. Azt hittem, soha sem jutok el idáig. Hol van a korcsmáros? Adjatok valamit innom, kiszakad a gégém!
Julianna szaladt a söntésbe s hirtelen előhozott a szomorú vendégnek egy korsó sört.
– Hát a lova hol van? kérdi tőle nagy gondoskodással.
– Hol hát? Ott van a pokolban, az átkozott lyukas hidatokon. Beleesett a hézagba, kitörött a lába. Magam czepelem egy mértföldről a hátamon a nyerget, hogy az isten nyila…
– No no, lovag uram, minek az a káromkodás. Hát hiszen megesik az más emberen is, nem kell azért mindjárt úgy ungorkodni.
– Te meg ne trécselj! Hol van a gazdád?
– Kérem! Én vagyok a korcsmárosné.
– No hát, tekintetes korcsmárosné, hallja kend! Hol van az ura?
– Az bizony elment annak a nagyságos asszonynak a szekerét elvezetni a vármegye gátjáig, a ki még az éjjel tovább akart utazni Szatmárnémetibe.
– Nagyságos asszony, úgy-e? Minden lovat magával vitt?
– Nem vitt biz az, lelkem. Nem járják lovas hintóval ilyenkor az ecsedi lápot. Nyolcz bivalyt fogtak a szekerébe, úgy vontatják.
– Bivalyfogattal? Akkor frissen nekem egy hátas lovat ide!
– Ejnye no! Hát még csak vacsorálni sem akar nálunk?
– Lesz szalonna, kenyér; elköltöm az úton. Rögtön akarok tovább indulni.
– Abból pedig semmi sem lesz édes lelkem, mert egy ló sincs a háznál. Mind kinn vannak a karámnál.
– No hát ki kell futtatni egy szolgalegényt a karámhoz, hogy hozzon be nekem egy lovat; nem bánom ha táltos lesz is.
– Az ám, galambom, nyalka kurir, de egy teremtett férfilélek sincs a háznál, mind elment, ki bivalyt hajtani, ki fáklyát vinni a nagyságos asszonynyal; magunk vagyunk ketten idehaza a Tercsával; meg az öreg Dorka nénő! de bizony mi egyikünk se kódorgunk ilyen sötétben ki a pusztára. Már csak meg kell kegyelmednek várni, míg az uram, a kocsmáros hazakerül a gát mellől; nem soká tart az, régen elment. Addig bizony el is készíthetem a jó paprikás csirkét.
– No hát csak szaporán.
– Gyere Tercsa, lámpással. Segíts csirkét fogni a félszerben.
Andernach lovag ezalatt, a míg a két menyecske a csirkét vadászta, rikatta, koppasztotta, ráért az unalmát üzni, s a hogy tudta, végig nézegette a falra aggatott képeket, leszótagolta a kés hegyével felkarczolt mondatokat a falról; végig nézegette a korcsmáros albumát, már t. i. azt a hosszú keresztlábu asztalt, a mibe a vendégek belefaragták a neveiket, utoljára megakadt a figyelme a benyiló ajtajára szegezett pikturián, Pintye Gregor képmásán.
Végig olvasgatta az egy szál faggyugyertyánál azokat a szép verseket, a mik a népies Herakles tizenkét facinusát (jelent hőstettet is, meg gonosztettet is) elzengedezik. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, s mind igaz történet.
– Du verfluchter Kerl! dörmögé Andernach lovag, a csodálkozás és bámulat önkénytelen támadó kifejezésével.
S aztán a míg egymagában volt, s hangosan fütyörészve járta végig a hosszú ivószobát, minden fordulónál megállt a rabló hős képe előtt fejcsóválva: «De jó, hogy már meg vagy lőve!»
Az asszonyok nem sokára előkerültek a koppasztott csirkével. Egy görbehátú vén banya, a kit Julianna Dorka nénőnek szólongatott, egy nyaláb tőzegpogácsát hozott utánuk, új tűz élesztésére.
– Aztán hallja kend, vén anyó! kiálta a visszaczammogó öreg után Andernach lovag. Odakinn van a tornáczon a nyergem, zsabrákom, lószerszámom, csupa sár mind, tisztogassa meg kend.
A vén banya bizonyosan süket volt, nem felelt rá semmit.
A sörös kancsó ez alatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a példabeszédet: «Sörre bor mindenkor: borra ser soha sem.»
– Átkozott rossz vinkó! mondá rá, mikor megkóstolta.
– Hát biz a nyiri máslás ilyen! tréfált vele Tercsa.
Ezalatt meg Julianna a tűzhelyhez látott, s nemsokára kellemes, zsírbahányt hagyma illata tölté be az ivószobát, a mi messziről is behivja a vendéget.
– Szereti a galuskát is a paprikás csirkéhez? kérdé Julianna a lovagtól.
Szeretett az most mindent, mert agyonéhes volt. De a közben az is szemet szurt nála, hogy ej de szép gömbölyű karjai vannak ennek a korcsmárosnénak!
Egyszer csak hangzott aztán a nagy kutyaugatás odakünn. A komondorok mind elmentek a gazdával, azért jöhetett be a lovag olyan észrevétlenül; most megint jöttek vele vissza, mint az avantgarde, előre rohanva.