Addig dudolta, addig ringatta, a míg szépen elaltatta.
Az öreg Ghéczy Zsigmond azalatt elmondta reszkető szóval, merre legyen a járása, mi legyen a mondása? A mennydörgő mennykő csak úgy hullott jobbra-balra; a dörgés egy pillanatig sem szünt; néha az egész házat megrázta, hogy az üvegek a háztetőn csak úgy csörömpöltek bele.
A magyar föld természeti ritkaságainak Kohinoorja, a dobsinai jégbarlang még akkor csak kevés ember előtt volt ismerve. A kik tudtak róla, nehéz eskü alatt kötelezték magukat nem beszélni felőle másnak, mint a híveknek.
Itt e hegy mélyében lakik az egyik demiurgus, a földszellem, a ki jégből alakít. Aeonok óta foly a munka. Kezdi mint bányász, mély üregeket váj, vízzel, szénsavval, azután folytatja mint építész, óriási boltozatokat emel a mélységek fölé, rengeteg oszlopokkal jégből, építészi remekeiben utánozza a zuhatagot, a lugast, a szőnyegeket, nem kellenek neki a doriai, a korynthi módok. Aztán oltárt emel, magasat, széles grádicsokkal. Nem feledkezik meg a boltozatos folyosókról sem, miknek karzatain csak párosával lehet áthaladni, vannak szép tündér grottái, alvó szobácskák talán, czirádákkal, czikornyákkal felcziczomázva, aztán egy-egy fejszédítő harántlap, csapinós eséssel mélyed alá a sötét végtelenbe, mint egy pyramid oldala, óriásoknak való szánkapálya, a mesebeli üveghegy, hanem a főtermében a tükörpadlaton egész mulatozó emberi társaság számára van elég hely. Azután beáll kárpitosnak, ezüstművesnek, a colossusi építményeket betakargatja drága szőnyegekkel, mik a légben függnek, egymást emelik, fentartják, finom jégkristályból szőtt, font, filigránozott, zsinegmódra tekert czafrangjaik le a padlatig érnek, rengeteg sátorok csupa kristálytűkből. Mikor épít, vakmerő, mint egy titán, mikor diszít, gyöngéd, mint egy tündér.
Mikor a földlakók itt ünnepet tartanak, ezernyi mesterséges fénynyel világítva be a barlang üregeit, akkor az egész isteni alhambra átlátszó lesz, át meg át ragyog az óriási jégdóm, mintha gyöngyházzal volna kirakva, szivárvány töréseket tündököltet, a kárpitok ezüstje összefoly a merész zuhatagok átlátszó zöldjével, a belül üreges oszlopok, az oltárok tovább adják a keresztül törő fényt. Kívül felczifrázva fantasztikus képletekkel, a mik virágot, madarat, lófarkat, csipkézetet mimelnek; áttört ötvösmunkával, gyöngyfüzérekkel pazaron befonva. És a látogató elkezdi számlálni az óriás jégfalon, mely mellett elhalad, az évek sorait. A hány esztendő, annyi réteg. Mint egy nagy könyv egymáson fekvő lapjai. A meddig a világosság eléri, talán ezerig is el lehet számlálni. De hát a mi a jégpadlón alul van, hány ezredévet számlálhat az?
E jégbarlang bejárását a Gölnitz-völgy felől rég ismerték a dobsinaiak. Azt is tudták, hogy ott jég van. Nyári mulatságaik alkalmával odaeresztették le a seres hordóikat, de leszállni bele csak e század utolsó évtizedeiben mert két fiatal tudós, a ki azután ez isteni remeket a világ előtt feltárta.
A Rákóczy hadjárat idejében ez volt a találkozási rejteke a kurucz összesküvőknek.
Rendesen ott a barlang előtt ütöttek össze egy lábtót fenyőszálakból, a miken leszálltak a barlangba, s mikor visszajöttek, a lábtót összetörték, elégették.
Hogy a gölnitzvölgyi szádán kivül még egy másik bejárata is van a jégbarlangnak, ez csak a Ghéczy titka volt.
Mikor a közelmult években e barlang hirre kapott, egy dobsinai vén lakos felemlegeté, hogy ő is volt már ebben a barlangban fiatal korában; de egészen más nyiláson jutott bele, a «Hanneshöhe» oldalán. De nem tudott a helyre rávezetni többé.
Ez volt az a bejárat, melyen keresztül a Ghéczy Zsigmond kastélyából ide lehetett jutni, a hegyoldalból előtörő patak mentén lóháton.
Mikor Ghéczy Zsigmond az ő hajdan kedves czimboráját, Józsa István prédikátor-kapitányt áruló átszökése után azon forrójában utolérte s agyonverte, egyúttal azokat a kincseket is prédára ejté, a miket ők együtt Körmöcz- és Selmeczbányából elhoztak, sok hordóra menő arany- és ezüstpénzt. Ezt ő akkor hazahozta a gölnitzvölgyi kastélyba, s aztán zsákokba töltögetve áthordta a hanneshöhei üregen át a jégbarlangba, ottan dugdosta el. Nem mind egy helyre. Fiókokra osztá. Számozva voltak; ennyi ezer itt, annyi amott. Ez volt az igazi Wertheim-pénztár! Hatalmas egy szekrény: igazán felnyithatatlan. A jégtündér már az első esztendőben betakarta a rejteket egy réteggel; minden évben egy új lapot borított rá. Nincsen ennek a zárnak kulcsa. – Ha majd egyszer szükség lesz rá, ha minden segítség elfogyott, akkor előadja Ghéczy Zsigmond az eldugott kincset. Addig érjék be a jó czimborák azzal, a mit a rézbányája keres. Ő maga beéri szalonnával, kenyérrel.
Hát most itt volt az idő. Újra kellett szervezni a szétzüllött kurucztábort. Izeneteket kellett hozni jószágaikba visszatért hajdani vezérektől, s az országon kivül történtekről; aztán csoportba gyüjtött lappangó hadaknak fentartásáról gondoskodni. Fel kellett nyitni a pénztárt.
Ez hozta ide a régi bajtársakat, a kiknek egyike jött Lengyelországból Rákóczytól, a másik Temesvárról, a török nagyvezértől, a harmadik Erdélyből, a többi innen-onnan az erdőkből, a pusztákról, a Fehérhegyekből, az ecsedi lápból, a hol még fegyverfogásra kész ezrek lesik a jelszót; mind valamennyinek egy utasítása volt: ezen napon, holdújsággal délután a gölnitzvölgyi jégbarlangban megjelenni, s ott várni Ghéczy Zsigmondra, a ki átadja a kincseket, s a kincsetérő leveleket a kurucz főuraktól.
Ezeknek már hajnalelőtt, mikor még sötét volt, át kellett vonulni az erdőkön, hogy a dobsinai labanczok figyelmét kijátszszák, s elhelyezkedni a jégbarlangban. Hoztak magukkal bundát, nem fagytak meg. Tüzet rakniok nem volt tanácsos, mert a kiszüremlő füst elárulta volna, hogy itt emberek vannak.
Lehettek valami huszan. Közöttük volt Fabriczius, a ki most járta be a Szepességet, Pongrácz, a ki a Czelder Orbán catastrophája elől menekült, s újra összeszedte a szétrebbent hajduit, Korponay János, a ki a fejedelemtől érkezett, és a többek között Pelargus, valamennyinek a közös izenethordója. Ez most is parasztleány ruhában volt, a többiek mind gölnitzvidéki hevérnek öltözve.
Három szál viaszgyertya tartott világosságot a sátorban, a hol letelepedtek. Most «beduinsátornak» hivják azt a jéggrottát.
Az urak, untokban, a jövő terveit fejtegették egymás előtt. Mind nagyszerü volt az, és mind kivihető, csakhogy mindegyikhez pénz kellett. Azt pedig honnan venni? A «libertás» rézforintoknak még az anyamintáit is összetörték már, s ki lett hirdetve, hogy a szabadságpénz egy fabatkát sem ér többé.
Azalatt Pelargus egy jégtaburetten ülve, jegyezgetett valamit egy darab pergamentre.
– Mit kalkulálsz, fiacskám? kérdezé Korponay.
– Azt számítom össze, hogy a jelenlevő uraknak a fejeire, kire mennyi díj vagyon kitüzve. Ha a fejeinket úgy el lehetne adnunk, a mennyire azok becsülve vannak, mindjárt nem kellene a fejünket törnünk, hogy hol vegyük a pénzt?
Jót nevettek a tréfán. – Igazán kellemes érzés egy olyan társaságban lenni, a hol minden ember azzal a tudattal hordja fenn a fejét, hogy erre száz, erre meg kétszáz arany van kitüzve. Legtöbbet ért a Korponayé, mert az háromszáz aranyat képviselt.
– De mégis legtöbbet ér az én buksim, enyelgett Pelargus, mert ha kevesebb is, de minden városban van rá feltéve valami. Hol ötven, hol száz tallér. Ha összeszámítom, megüti az ezret.
– No, majd meghozza a nervus bellit a Zsiga bátyánk.
Csakhogy a Zsiga bátya nagyon soká váratott magára. Fabriczius ezüst órája már mutatta a holdújságot. Jönni kellene már neki. Itt a jégpalotában nem kellemes a várakozás. Csak a lengyel pálinka melegített. Aztán meg valami más. – Bolondság!
Már erősen zugolódott minden ember. Beszéltek cserbenhagyásról, gyávaságról, egy mormogó hang árulást is emlegetett. Egyszer csak megneszeli Pelargus éleshalló füle a föld felett dühöngő vihar moraját.
– Zivatar van odafenn. Akkor mi szépen süthetjük itt a makkot, mert az én Zsiga bátyám neki megy ugyan minden ördögnek, még az olyannak is, a ki a farkát a fején viseli, de az úr Istentől szertelenül retteg. A tizenkét zsidó patriárka, szent Dáviddal a hegyében, együtt nem félt úgy a Zebaóth Istentől, mint a jó Ghéczy Zsigmond, a mióta a tüzes mennykővel megczirógatta. Az most nekünk ki nem jön az üvegkalitkájából, ha mi adunk is neki annyi aranyat, a mennyit ő tőle akarunk kapni.
Lett erre nagy káromkodás.
A kurucz különben sem igen szokta kapiczányon tartani a nyelvét, mikor a mennybeli hatalmakkal kellett feleselni, most pedig épen tehette, mert itt nagyon biztos helyen volt a jégbarlangban.
S a zivatar csak nem akart mulni. A körül fekvő hegyek belseje csupa vas, azzal pedig a villám szeret csókolódni; minden mennykő a hegyoldalba csap le, s a sujtott szikla fenékig megrendül.
Az összeesküvők türelmetlensége chorusban tör elő; az az istenesebb, a ki jobban átkozódik.
Egyszer aztán egy olyan földrengéssel járó zuhanat rázza meg az egész jégbarlangot, hogy a kristályfalak és oszlopok megrendülnek bele; a villám oly apocalypticus hatalommal sujtott le a «hegyes bérczre», hogy betörte annak a tetejét, keresztülfúrta magát a sziklákon, lehatolt a jégbarlangba, egy pillanatra túlvilági ragyogványnyal árasztva el a felséges kristályépületet, minden oszlopaival, boltozataival, hogy e káprázatos fénytől a szem elveszté világát; a következő pillanatban aztán sűrű sötétség lett, a miben rémséges zuhanatok hosszantartó dörgése rémíté el a szivet; a hegytető beomlott.
(Ez a hegyomlás ma is látható fenn a tetőn s alant a barlangban a lezuhant tömérdek sziklatömeg.)
S az iszonyu légnyomás eloltotta mind a három gyertyát.
Addig, a mig a lezuhanó sziklák robogása hangzott, miknek némelyike a száz ölnyi mélységbe gördült le (a mit most «pokol»-nak czimeznek), addig emberi hang nem szólalt meg ide lent. S mikor már a zuhanatnak vége volt, még sokáig lehetett rá lesni, hogy pendülnek, kondulnak meg a jégkolosszok, meg-megrepedezve, hogy cziterázik a magasból aláhulló jégkristályok permetege a jégtáblákon.
– Meg kellene gyujtani a gyertyákat, suttogá valaki a sötétben.
Erre a szóra többen elővették a tűzszerszámaikat; azt mindenki magával hordta; volt hozzá kénfonal is. De nem lehetett kicsiholni. A tapló úgy meg volt nyirkosodva, hogy nem kapott bele a szikra. Utoljára mind valamennyien elkezdtek a tűzkővel, kovával dolgozni… Olyan volt az, mintha dæmontábor szórná a szikrákat maga körül, pokoli sötétség közepében. Semmi sikere nem volt. A kioltott gyertyákat nem lehetett újra meggyújtani.
Most következett el még csak a rémület ideje.
A kik ide lenn vannak, e vak sötétségben, soha ki nem találnak a jégtömkelegből az Isten világára.
Kétségbeeshettek.
Előttük a csúf halál, a mi ellen semmi ész, semmi erő nem való a védelemre.
E szívzsibbasztó csüggedés közepett úgy tetszik, mintha a barlang mélyéből valami derengés hajnallana fel.
Pelargus vette azt legelőször észre.
– Világosságot látok! kiáltá, oda mutatva.
– Az a Ghéczy Zsiga! mondák a kurucz urak s elkezdének happ-happot kiabálni, hogy észrevegye őket a sötétben a közelítő. S aztán megint elővették a tűzszerszámaikat s nekieredtek a csiholásnak, hogy hollétük helyét észrevétessék a jég Bábelben.
Mert nem olyan könnyü annak az alsó részéből a felső emeletébe áthatolni. A feljárás meredek és tükörsima, megszakgatva széles rianásoktól, mik feneketlen mélységet mutatnak.
A világosság azonban közeledett. Már ki lehetett venni az emberalakot, mely azt magával hozta.
Férfi alaknak látszott, bányász öltözetben. A világosságot egy szál viaszgyertya terjeszté, mely magas, nemezből készült süvegébe volt tüzve, mint egy tartóba. Hogy miért nem hozott magával inkább bányászlámpát, a mit a bőrövre akasztanak, azt megmagyarázta a sűrű előre-hátra bukdosása a sikos jégúton; estében kialudt volna a lámpa, míg a süveg felül maradt a gyertyával.
Keserves küzködése volt, a míg a jégbarlang felső emeletébe fel tudott jutni; félig meggörnyedve haladt felmentében a párkányzaton végig, vaskampós botjával meg-megkapaszkodva. Térdeire kötött vaskarmokkal kúszott fel egy meredélyen, gémberedő kézzel fogózva a jégkolonczokba, s szeges talpu saruival akadályozva lecsuszamodását.
Már odáig jutott, hogy csak egy meredek, kürtőforma mélyedésen kellett felhatolnia. Itt egy kötelet leoldott a derekáról, s azt a végére kötött vaskapocscsal felhajítá a párkányzat orgonasíp alaku jégcsapjaira, s aztán a térdvasai segélyével elkezdett egy faderék vastagságu jégcsapon felfelé kúszni.
– Ez nem a Ghéczy Zsiga! dörmögé Pelargus. Nem látom a nagy fehér szakállát.
– Csak nem őrült meg, hogy másra bizza a titkainkat! mondá rá Fabriczius.
Korponay azonban segíteni akart a felmászással küzködőnek, s kampós botjával lenyulva a horgával megkapaszkodott kötélért, annálfogva elkezdte azt felfelé vontatni.
– Ez nem az öreg Ghéczy! dörmögék valamennyien, a mint az alak a mélységből fölmerült. A mint a kezével megkaphatta a jégmellvédet, egy pattanós szökéssel fölveté magát a sík jégpadlóra.
– Nem! Hanem a leánya, suttogá fuldokló hangon a megérkezett, lekapva fejéről a bányászsüveget az égő gyertyával: szép sárga haja izzadságtól csapzottan hullott lángoló arczába.
– Árulás! ordítá Fabriczius, s rohant a jégsátorhoz, hogy valami fegyvert kapjon a kezébe.
Korponay János pedig ugyanazt a kötelet, a melyen felhúzta a feleségét, hirtelen annak a nyaka körül keríté s úgy nézett annak az arczába, mint egy őrült. Nem szólt neki semmit, csak a szemeivel ölte, a kötél két hurokszálát egy markában tartá összeszorítva.
Julianna még csak egy mozdulatot sem tett a védelmére.
Ha azt a kezében tartott süveget gyertyástól a földhöz vágja, hát azzal eltemeti magát is, meg valamennyit a pokol sötétjében. Akkor aztán az jár jobban, a kit hamarább megölnek.
De nem tette. Odanyújtá a legközelebb állónak az égő gyertyát, s a legcsendesebb hangon szólalt meg.
– Itt vagyok, uraim. Apám küldött. Nektek hoztam üzenetet. Hallgassátok azt meg, aztán tehetitek velem, a mit haragtok rám mért.
– Meg ne hagyd szólalni a kigyót, Korponay! ordítá Fabriczius a jégsátorból; fojtsd bele a szót: mert megront, ha beszélni hagyod.
Korponay még szilajabb dühvel nézett Julianna szemébe s kezdte szorosabbra húzni az öklébe szorított hurkot.
– De biz azt a bolondot nem teszed! kiáltá Pelargus, s odaugorva Korponay mellé, sarlóforma éles késével kettévágta a kötelet s kirántva az asszonyt az ura kezéből, odaállt eléje, saját testével védve azt mindenki ellen. «Hozzá ne nyuljon valaki az én asszonyomhoz, mert akkor nem ismerek sem Istent, sem embert! – Hát megbolondultatok, hogy megakarjátok ölni, a ki minket megszabadít? Az üzenethozót. Pongrácz ezredes úr! parancsoljon kegyelmed a kapitányoknak, vagy vér folyik köztünk!»
A kurucz vezérek csakugyan közbevetették magukat, hogy a dühöngő Korponayt félreczibálják, s az átkozódó Fabricziust elcsitítsák; amaz szidta a tacskó Pelargust, mit avatkozik az ő felesége dolgába, holott még szeretője sem volt, csak üvegen keresztül nyalta a mézet: az asszony bolondja.
– Bolond az, a ki kihallgatás nélkül itél! vágta vissza Pelargus. Eddig csak vádolták, de nem védte senki! Igazság ez? Egy gyönge asszony ellen annyi férfinak összeröffenni! Leventeség ez? A hitves asszonyát a saját urának elrágalmazni! Becsület ez? – Nem bánom, mondjatok bolondnak: én nem hiszek el felőle semmi rosszat! Csak az irigyei találtak ki rá minden csihést a szépsége miatt!
Julianna megsimogatta a gyermekhős fejét.
– Köszönöm jó Pelargus, hogy védelmemre keltél, magad vagy ebben a világban. – Hagyd abba, s azzal odalépve a férfiak csoportjába, megállt közöttük nyugodtan, ölébe leeresztett kezekkel: «Uraim! Biráim! Nincsen mit tagadnom. Hogy elkövettem az árulást az ország ellen Lőcsén, azt bevallom. Hogy vétkemet megbántam, azt bizonyítja az, hogy itten állok. Hogy helyre hozhatom-e azt? itéljétek meg, ha azt, a mi rám lett bizva, átadtam és elvégeztem. Ha úgy találjátok, hogy a jó, a mit ügyetekért teszek, felér azzal a roszszal, a mit ellene tettem, akkor feloldotok; – ha abban állapodtok meg, hogy marad fenn tartozásom: itt vagyok: végezhetitek életem; senki sem sirat meg. – És aztán, ha ti föl találtok menteni, még marad itt egy birám, ki fölöttem itél: az én hites uram. A mi közöttünk van, az nem dolga senkinek, csak a mi kettőnké. Ti hagyjatok bennünket kettőnket hátra, mikor eltávoztok a gölnitzi szádon. Az uram majd később utánatok megyen. Hogy én merre mentem el: jobbra-e, balra-e, lefelé vagy fölfelé? Azt csak az Isten tudja meg.
A daliák e nyugodt beszéd által egészen meg voltak nyerve. Maga Fabriczius és Korponay is elhallgattak, hanem azért egymás mellé álltak, kezüket egymás vállára téve. Pongrácz ezredes volt köztük a fő; neki mondá el Julianna Ghéczy Zsigmond üzeneteit; az ő kezébe tette le a leveleket, a mik a hajdani kurucz főuraktól jöttek. És azután, atyja kipéczézése nyomán rávezette őket azokra a rejtekekre, a mikben a bányavárosokból elhozott arany- és ezüstpénz el voltak dugva. Minden előkerült. A kezdethez elég. Annyi kincs, hogy minden itt levőnek jut belőle czipelni való.
– Bevégeztem küldetésemet, szólt Julianna, mikor a rejtekekből előhordott pénzes zsákok egymás mellé voltak rakva, s azzal egyenesen Fabriczius felé fordult. Kegyelmed főbiró uram, ezen hivatalában legtudósabb, mondja ki rám az itéletet.
De bizony a jó Pelargus nem hagyta azt megtörténni, hogy itéletet mondjanak ki – prókátor közbejötte nélkül, odafurakodott Fabriczius elé, s az egyik kezével megfogta a biró vállán a puffos bányász mándlit, a másikkal pedig hevesen hadonázva, magyarázva, s a biró mellét ugyan ütögetve, megtartá a competens védőreplicát az ő imádott szép asszonya mellett.
– Hát ti urak, hogyha birák akartok lenni, ismeritek a just, ismeritek a logikát, ismeritek a principiumokat. Tudjátok, hogy mi az «in dubiis charitas». Ha tudna azzal az angyalarczczal, azzal a galambtekintettel asszony oly szörnyü árulást elkövetni, a milyennel őt ti, a férje, az egész világ és az ő saját szája is vádolják: hát nem módjában lett volna százszorta nagyobb és sulyosabb árulást elkövetni most, a midőn egy intés, egy szó kellett volna csak tőle, hogy mindnyájunkat a hóhér kezére adjon, hogy egy új felkelés tervét még a csirájában elfojtsa? Ha lehető volna, hogy ebbe a szivbe a hitszegés beleférjen, hát nem siethetett volna az a rábizott levelekkel egyenest az ellenségeinkhez, s felfedezve az összesküvésünket, nem vihetett volna-e annyi főurat a vérpadra, hogy ugyancsak válogathatott volna a birtokaik közül vérdíj fejében? Ha ennek az asszonynak itt, csak úri pompa, fényűzés, duskálkodás gyönyörködtetné szivét-lelkét: így állna-e itt most közöttünk, sáros, tépett hevérruhában, összekarczolt kezekkel, hogy nekünk rejtett pénzbányák oduit fedezgesse fel, holott elhordhatta volna innen azokat a kincseket a maga gyönyörüségére, úgy hogy még a kakas sem kukorítana utána? Ilyen ábrázata van a bűnnek? Így festik-e a rossz lelkiismeretet? – Ime, nem csúsz-mász térdepelve előttetek, kezeit tördelve; nem vagdalja magát a földhöz, a hogy a bűnösök szokták. – Itt áll nyugodtan, mint egy martyr a római circusban az oroszlánok között. Nem hivogat sem szenteket segítségül, sem élőket tanubizonyságul, nem szépíti tettét, nem magyarázza, nem tagadja. Azt mondja, a mit tettem, megtettem. Nagy okai lehettek rá. Magában áll-e? Nem! Százan, ezren tették azt, a mit ő. Hittek a csábító szónak, biztak az esküvésben, a hatalmasok pecsétes leveleiben. Hány férfi, hány fővezér közülünk tette le a zászlóját egy ilyen mézes-mázos szóért. S ő, a gyönge asszony vétett volna csupán, mikor ráhallgatott? S mi az elpártoltat, ha megutálja tettét, s ismét hozzánk tért, tárt karral fogadjuk. Itt a leveleik a kezeinkben, áhitattal olvassuk, gyönyörködünk a megtérésükben; kérve-kérjük, jertek vissza, legyetek újra vezéreink, tanácsadóink; emeljük őket a fejünk fölé. Csak ezt az egyet dobjuk le a mélységbe? Azért mert asszony? azért, mert gyönge asszony? Azért, mert szép asszony? A mennydörgő ég odafenn, s ez a jégpokol idelenn úgy tartson meg és úgy veszítsen engem, a hogy esküvel bizonyitom, hogy ez az asszony ártatlan és igaz, mint ez a szűz jégoszlop itt előttünk. Fejemmel állok jót érte!
Az ifjú trubadur lángja elharapózott a többi keblekbe is. Az urak helyeslő mormogása hangzott közbe. A birói serpenyő mérlege valóban a szép asszony részére hajlott. Az érdemei súlya lenyomta a bűneiét. A megtérőt be kell fogadni, kivált a ki ily erős próbát kiállt, miként ez.
Az öreg Fabriczius intett a kezével, hogy legyenek csendesen. Ő maga leült egy jégkolonczra, mint valami birói karszékbe, a többiek körülállták.
Valamennyi gyertyát meggyujtottak már most, a jégsátor egész világos lett bele.
Fabricziusnak egy kasza volt a kezében, ő kaszás hanáknak volt álczázva. Úgy nézett ki vele, mint a vén Kronosz. Azzal, ha akarta, le is üthette a nyakát az előtte állónak.
Megszólalt, nehéz csend után.
– Halljad a mit mondok, te, kinek nincs neve, «lőcsei fehér asszony». Nem mondok én te rád itéletet. Az az Isten dolga. El is fogja hozni. De elveszem fejedről fenyegető kezemet s azt mondom, senki se bántson. Nem tudom, ki vagy? Nem ismerlek. Elfelejtem, hogy valaha utamon keresztül mentél. Te emlékezni fogsz rá, hogy miket vétettél, más ne emlékezzék. Nem azért, a miket ez a nederes fiú beszélt a védelmedre, nem azért a csengő érczekért, a miket kezünkbe adtál, nem azért a gyertyavilágért, a mivel bennünket a pokoli sötétségből megváltottál, a ki nélkül veszve lettünk volna, nem ezzel váltottad meg magadat. Hanem azzal, hogy az apádtól küldve jösz most ide. Csak egy embert ismerek a világon, a ki nálamnál törhetlenebb szivű, csak egy embert, a ki hazáját irtóztatóbb lélekkel szereti, mint én, az a te apád. S csak egy ember van a világon, a ki ellen nagyobbat vétettél, mint én ellenem, mert nagyobb csorbát ütöttél a czimerén, mint az enyémen; s a ki ezért téged jobban keresett a halálra, mint a hogy én kerestelek: ez az apád. Ha te meg tudtad venni Garamszegi Ghéczy Zsigmond szivét, ha ő te rád bizta azon titkait, miket soha senkinek el nem mondott: akkor valami varázslat jár veled, a mibe az én véges eszem be nem tud hatolni. Térj vissza apádhoz, a mely uton jöttél, s vidd el neki azt a levelet, a mit neked adok, nem sok szó lesz benne, de elég: «leányod betölté küldetését».
Fabriczius papirost kért a körülállóktól, mert nála nem volt. A többinél sem volt. Pelargus oda adta neki azt a darab pergament, a mire az imént társai nevét felfirkálta, utánuk téve a fejeikre kitűzött díjakat.
– Ez jó lesz, monda a biró. Már a neveink is rajta vannak.
Azzal a pergamen elejére felirta azt a három szót.
A pergamen sorra járt; mindegyik vezér oda írta a neve után: «vidi».
Szándékosan hagyták Korponayt utoljára.
Ő nem irta a neve után a «láttam»-ot, hanem bedugta a pergament a köntösébe.
Igaz. A nagy hazafiak, a törhetlen szabadságharczosok elintézhették a maguk perpatvarát azzal, a ki őket egyszer elárulta. Ha másszor jó szolgálatot tett: ki van egyenlítve a rovás. De hát a férj számadása ki van-e?
Az még nehéz egy szó lehet.
Nem mondtak ellene. Összeszólalkoztak. Kiki felvett a vállára a pénzes zsákok közül; fogta a gyertyát s indult a jégbarlang kifelé vezető sikátora felé. A távozó alakokat egyenkint eltakarták a jégkárpitok, a bolygó fények eltünedeztek az átlátszó falak mögött. Csak két gyertya maradt hátra: Korponayé és az asszonyáé.
Ott álltak egymással szemközt: körülöttük a fehér éjszaka, a csillámló jégpokol. A padmalyról perczenkint egy-egy vízcsepp hullott alá a jégsátorra, mint egy folytonos óraütés számlálva az örökkévaló időt.
Julianna a férfiöltözetben is tökéletesen asszonynak látszott most: kérő, esdeklő meghajlása, összekulcsolt kezei, mik térdeit érinték meghajoltában, lecsüggesztett feje, árnyékvető szempillái alól kisugárzó szemei rávallottak, hogy asszony.
Szava nem volt, csak azt tette, hogy az összefogott két kezét felemelé lassan s úgy nyujtá ki karjait ama másik alak felé, a kinek még a jégfalra vetett árnyéka is tudatá, hogy férfi.
Visszautasítólag intett a kezével.
– Ne szólj hozzám. Mind hasztalan volna. Ha ezt az egész jégbarlangot meg tudnád is olvasztani egy lehelleteddel, engem nem olvasztanál meg benne. Nincs közöttünk semmi közös érzés: még a gyülölet sem.
– Elfelejthednéd-e kis árva gyermekünket? rebegé az asszony.
– Ne hozd elő, mert még megátkozom az órát, a mikor született.
– Az volt a vétkem, hogy őt oly nagyon szerettem.
– Tudom. Azért akarnám elfeledni, hogy fiam van. Mert jobban tettem volna, hogyha szétzuzom a fejét, minthogy keresztvizre tartám, mert az én dicsőségem az, hogy egy poronty született, egy Antikrisztus, a ki nem megváltója, hanem elvesztője lett a világnak! Ott lesz a nép imádságaiban: «fogantatott a gonosz lélektől!» örömhír lesz rám, ha azt hallom, hogy meghalt.
– Az Isten szerelméért! Hogy mondhatod ki ezt a szót?
– Térjünk másra. Hisz nincs nekünk semmi okunk a czivakodásra. Megcsaltak, úgy-e? A kik arany hegyeket igértek. Hogyne csaltak volna meg? Hisz Fabriczius leányát is kiforgatták az apja birtokából; pedig azt császári tiszthez adtad, hitét elhagyattad vele; apját, szülővárosát elárulni te tanítottad meg. Most az is földönfutó, mint te.
Ez egy új nehéz kő volt Julianna szivére. Hát az ő kedvenczét is szerencsétlenné tették azok, a kikben bizott? Ez is az ő lelkére támadó vád, az ő álmainak réme?
– Értelek már most egészen, mondá Korponay. Csalva vagy, sértve vagy, semmivé vagy téve. Magad üldözöd magadat. Dehogy kergetlek, dehogy állom el az utadat; hagylak magad elől futni. Velünk egy uton futsz most, azt látom; el is hiszem; belekerültél abba a forgószélbe, a mi bennünket sodor magával. Boszut akarunk állni, mink is, te is. Ebben találkozánk s még úgy jöhet, hogy sokszor fogunk egymás jöttére várni, a hogy ma vártunk s az is meglehet, hogy egyszer a hóhér a fejeinket egy kosárba dobja. De az én ajkam a tiedet megcsókolni még ottan sem fogja. Rám nézve nem vagy asszony, nemnélküli lény vagy. Úgy beszélek hozzád.
– Hallgatok csendesen.
– S felelsz egyenesen. Még én nem irtam alá az elbocsátó leveledet, elébb meg kell alkudnod velem. Mondd meg, hova tüntél akkor, a mikor még annyira tele volt veled a szivem, hogy haragomban meg akartalak ölni?
– Ott voltam a közeledben, a fali tükör mögött levő rejtekben.
– Az volt a titkos átjáró a szomszédházba?
– Igen.
– A honnan «ő» is átjöhetett te hozzád, te is «ő» hozzá, a mikor tetszett?
– Igen.
– Mikor előlem menekültél, oda mentél ő hozzá?
– Akkor nem, mert a vezérek és a senátorok ott voltak nála s a capitulatióról tanakodtak. Hanem korábban voltam ott. A mint a császáriak megrohanták a szobájában s kelepczébe keríték. Akkor segítségére siettem.
– Hát e szerint a tábornok nem tud semmit az árulásról?
– Semmit sem. Mikor a rejtett átjárót felnyitottam, akkor épen karddal készült magát életre-halálra védelmezni a császári katonák ellen, a kik szobájába tódultak.
– S te hogy segítettél rajta?
– Pisztolyt szegeztem a főtiszt homlokának s arra ő kiparancsolta a szobából a muskétásokat s azután tanácskozhattak egyenlő sors mellett.
– S hogy nem menekült «ő» ki azon az uton, a melyen te bejutottál hozzá?
– Mert kényes volt az én asszonyi becsületemre.
– «Ő» az volt, te nem! Tehát Andrássy egész tudatlan volt a lőcsei árulásban? Te voltál az, a ki őt elcsábítottad; a te mézes szavad, a te sugáros két szemed, a te varázstudó ajkad volt az a titkos hatalom, a mi őt megfordította. Nem arany gyapjuval, hanem arany hajszállal huzták ki a helyéből.
– Úgy van.
– Hát ez «úgy van». Már most hallgasd meg, a mit mondani fogok én, urad, birád, gyilkosod, czimborád, a hogy akarod, választhatsz. Te elcsábítottad a magyar hadsereg egyik legjobbik vezérét, a győrvári viadort, a hősök mustráját, hogy eltántoruljon a nemzet zászlajától s átbukjék az ellenségei közé; most eredj oda hozzá és csábítsd őt vissza.
– Hogyan? kérdé a nő, elsápadva szörnyen.
– Hogyan? Azt te tudod! Ugyanazokkal a mézszavakkal, ugyanazzal a varázslattal, csókkal, öleléssel, a mivel a tévutra vitted, hozd az igaz utra vissza. Adj neki mindent, a mit a szív kiván, hozd mámorba, tedd őrjöngővé, hogy kövessen megint, a hova te viszed. Vedd elő azt az arany hajszálat, mivel őt tőlünk elkötözted, s lánczold vissza hozzád.
Julianna arczra veté magát és elkezdett zokogva sirni.
– Ne sirj itten! Könnyed jéggé válik, a mint kihull. Hideg dolgokról beszélek én most. Nincs ebben semmi érezni való. Adunk és veszünk. Veszszük, a mire szükségünk van, s adjuk érte azt, a miért az megkapható. Nekünk Andrássy Istvánra szükségünk van. Őt tartjuk a legalkalmasabb fővezérünknek, ő van egy hatalmas várnak a birtokában, fegyverrel, ágyúkkal ellátva. A régi kuruczság még most is bálványozza őt. Ha ő kezébe kapja a zászlót, az egész ország, mint egy tábor sereglik körüle. Őt nem vehetjük meg pénzzel, megveszszük tehát egy asszony csókjaival. Kelj fel hát és emeld a fejedet magasra. Dicsőséges dolgot mivelsz majd.
Sértő, szivig bántó volt mindenik szava tanubizonysága a hideg megvetésnek; a nő megszünt sirni, fölállt, összefonta karjait s azt mondá: «jól van, odamegyek!»
– No lásd! Ez okos szó. És már most vedd eszedbe utasításomat. Nem elég az, hogy odamégy s visszajösz. Bizonyosság is kell felőle, hogy nem jártál hiába. Ez a tanubizonyság az lesz. Most küldi a bécsi kanczellária Gömörbe Andrássy Pétert, a legöregebb testvért, az aulicust, a ki az alatt, míg valamennyi öcscse mind a szabadságért harczolt, ő maga ott maradt Bécsben s megtartá a hűséget. Most ezt nevezték ki gömöri főispánnak, a mi eddig Andrássy István vala. Utasítása van, hogy egy labancz ezreddel szállja meg Krasznahorkát, mert hisz a megye tanácskozó terme ebben a várban van; az öcscsét pedig, a megkegyelmezett kurucz tábornokot, szállítsa ki a sikra, betléri kastélyába. Ha te most elmégy és visszajösz s azután az fog történni, hogy Andrássy István bezárja vára kapuját az új főispán előtt s kiutasítja a labancz szállásmestereket, hát akkor ez annak a tanubizonysága lesz, hogy két csillagnak még mindig van elég bűvsugára.
Arra a két csillagra nehéz szempillák borultak.
– Elvállalom, suttogá Julianna.
– Akkor készen vagyunk, mondá a férfi s elővonva ködmene belsejéből az elbocsátó lapot, ő is oda irta a neve után e szót: «vidi».
S aztán oda nyujtá a nőnek.
– Már most, ki balra, ki jobbra!
Végezzék dolgukat.
– Kérem kegyelmedet, szólt még Juliánna, segítsen e jégfalon aláereszkednem.
Igazság! ezt még meg kellett neki tenni.
Mikor a kötelet dereka körül fűzte az asszonynak, mégis csak át kellett őt fognia a két karjával, de csak még sem szorította őt magához.
Julianna leült a szédületes jégfal párkányára, egészen rábizta magát a kötelet tartó kézre.
A mint így a tátongó örvény fölött libegve, lassan alászállott, arczát fölfelé fordítá. Tekintetében az a gondolat tükröződött vissza, hátha visszahuzza a kötelet, hátha megöleli, megcsókolja, s azt fogja mondani: «nem mégy oda, hanem jösz én velem, viharok utjain!» De csak nem tette azt a férj. Azután alácsüggeszté a fejét, maga alá nézve a sötét örvénybe, a mi a lába alatt tátongott; s talán arra gondolt, hátha elereszti a kötelet s hagyja őt a mélységbe hullani, utána kiáltva: «nem oda, nem oda, hanem a halál országába!» De csak azt sem tette.
Nem sokára elérte lábaival azt a keskeny párkányt, mely a jégfalon végig fut, melyen idáig jött; akkor eresztették el ott fenn a kötelet.
S aztán még csak egy istenhozzádot sem váltottak egymással.
Az egyik gyertyafény távozott északnak, a másik délnek a jég templomában. A tetőről lehulló vízcsepp számlálta a perczek örökkévalóságát.
Andrássy István azóta, hogy Krasznahorkára hazatért, hirt sem hallatott magáról.
A dandár, a melynek brigadérosa lett volna, masirozhatott, a merre neki tetszett, több napiparancsot ő tőle a tisztek nem láttak.
Megirhatták a szathmári békekötést, s meg eldobhatták, azt sem bánta.
Bécsben, Pozsonyban talán nehezteltek is rá, hogy a nagy kegyelmet nem sietett megköszönni, s további szolgálatait felajánlani, talán elő is léptették volna egy rangfokkal, ha jelenti magát, de feléjük sem ment.
Otthon, Gömörben a legtarkább hirek szállongtak felőle. A vára, mint minden magyar főuré, mindig nyitva állt a vendégek előtt, akárki jött a hajdani jó barátok közül látogatóba Krasznahorkára, azt a szokott szivességgel fogadták a várnagy és a kulcsárok; ételben, italban, kényelmes szobákban nem volt fogyatkozás. Hanem a házi gazdához nem jutott be senki.
Lehetett a vendég uraknak vadászattal is mulatozni, a vadászmesternek utasítása volt e végett; meglőhették a medvét, a szarvast, a vadkant; Andrássy abban sem vett részt.
Ihattak a házi gazda egészségeért jó nagyokat, nem jött elő az áldomást visszaköszönteni. Egészen félrevonultan élt abban a lakosztályban, a hol egykor a felesége lakott, s a honnan a magán kápolnába lehet jutni. A kiknek bejáratak volt hozzá, azok voltak az orvosa, a papja, meg a tiszttartói. Azokat a czimerteremben fogadta, ha szüksége volt rájuk. A fiai, a tanítójukkal a hálószobájában találkozhattak vele mindennap. Egy benyilóban pedig volt a kanczellistája, az vitte ki az üzeneteit a cselédeknek a pitvarba.
Levél utján is hasztalan volt vele valami érintkezést kezdeni, mert minden hozzáérkező levelet az iródeákjának adott át, hogy készítsen belőle kivonatot s neki aztán csak a lajstromot mutassa be diákul.
Abban az elenchusban aztán fordultak elő ilyenforma kivonatok.
«Domicella N. de N. contra Stephanum baronem Andrássy de Csikszentkirály et Krasznahorka: In causa cordis ruptae Impetratur restitutio in integrum.»2)
Erre az a marginális jegyzet veresplajbászoztatott, hogy «ad acta ponendum.»3)
Majd meg jött egy ilyen kivonat.
«Dominus collonellus kurucensis, X. de Y. adversus baronem, generalem Stephanum Andrássy. In causa perditæ patriæ. Proponit neoaquisticam.»4)
«Comburendum.» Felelt rá a veres plajbász.
«Elégetendő.»
Csak az olyan iratokat olvasta el a szövegük szerint, a mik valóságos ügyekre vonatkoztak. Olyan is fordult elő elég.
Hanem a gyöngéd nem egészen ki volt zárva a közelségéből. A vasrács ajtón még cseléd alakban sem bocsátott be a portán fehérszemélyt hatvan esztendőn alul.
Mivel tölti hát az idejét?
Azt mondják: philosophiai munkán dolgozik. Ez is csak az íródiák révén szivárog ki, a kinek a mutató ujja már tyukszemet kapott a sok másolástól. «Triplex philosophia» lesz czíme a könyvnek. Ki fogja nyomtatni a lőcsei typhographiában.
Rettenetes gondolat. Mágnásnak, hősnek könyvet irni. Hisz ez rosszabb a remeteségnél.
De még annál elszörnyesztőbb míveletek is szivárogtak ki elzárt magányából. Ezeket meg a gazdatisztjei beszélték ki.
Andrássy István rendezi a birtokait. Felviteti magához a tiszttartóktól a számadásokat, azokat apróra megvizsgálja, észrevételekkel kiséri, kegyetlen törléseket visz bennük véghez.
Az még csak megjárja, hogy egy nagybirtoku főúr tudós könyvet irjon, de hogy még kalkuláljon is, s számba vegye, hogy mit vesz be, mit ád ki? ez túl megy a penitenczián is!
Ezeket a hireket pedig mind meg kellett tudni Korponaynénak, ha az igéretet, mit az urának tett, be akarta váltani.
A legelső lépés lesz a legnehezebb: bejutni az elzárkózott remete czellájába, a ki onnan sehova sem jár ki, csak épen a folyosón keresztül abba a kis kertbe, a hol a felesége által ültetett szegfüvek nyilnak. Ott sem láthatja őt senki más, csak a vén kertész. Mindennap le szokott az uraság szakítani két szál szegfüvet s azt magával viszi. Az egyik szál szegfüvet ott találja az iródeák a nagy könyvek közé lenyomtatva, hát a másik hová lesz?
A várbeli plébános minden reggel korán misét mond a kápolnában, azt az úr az elrácsozott erkélyről hallgatja, a kápolnába bejöhet akárki, akit az ájtatosság odahoz, de őt ott sem láthatja meg.
Még csak annak a módját is nehéz kitalálni, hogy a szép asszony bejelentesse magát, hogy itt van.
De mégis kitalálta.
Andrássynak volt egy megbizott antiquariusa, a ki számára hetedhét országról összegyüjté azokat a pandektákat, a mikre annak szüksége volt. Ezeket a mindenféle kötésü könyveket azután felszállíták a főúrhoz, mellékelve azoknak a követelt árait. Néha maguk a régi könyvek tulajdonosai is felfáradtak a várba. Mert a főúr alkudozni szeretett. Aztán értette a maga portékáját. Tudta, hogy mi az igazi ritkaság? mi az incunabulum? mi a copia? mi az apocryph? Nem hagyta rászedetni magát a könyvgyűjtő szenvedélyénél fogva. A mi igazán becses mű volt, annak nagyon megadta az árát, s más kézre nem eresztette.
Hát egy reggel a felhordott kutyabőrös könyvek között egy czifra tábláju akad a kezébe, marokinba kötve, türkizekkel kirakott kapcsok a két sarkán, a mik kulcsra járnak. Szakasztott mása az ő elvesztett «pantheonának».
De nem lehet felnyitni, hogy megtudhatná ugyanaz-e? mert a kapcsok be vannak zárva.
– Ki hozta ide ezt a könyvet? kérdi az iródeáktól.
– Az a görög asszony maga, a kié a könyv.
– Hol van az az asszony?
– Odakin van a pitvarban.
– Kérd el tőle a könyvkapocs kulcsát.
– Már kértem, de nem adja. Azt mondja, fél, hogy valami eltalál belőle sikkadni, mert drága képek vannak benne.
– Fiatal az a nő?
– Én biz a képét elfelejtettem megnézni. (Kitelt tőle! Hanem azt hiszem, hogy öreg lehet, mert mankóra támaszkodik.
– Vezesd ide hozzám!
«Kip-kop», hangzott a mankó, «klip-klap» hangzott a papucssarok a hosszú termeken végig, aztán kinyilt az ajtó, s betipegett-tapogott rajta az összegörnyedt anyóka, szemöldökig érő aranycsipkés fejkötőben, szájáig körülbugyolálva patyolatkendővel, félmankóra támaszkodva.
– Maradj kinn! mondá Andrássy az iródeáknak.
Mikor aztán egyedül maradtak, a görög ruhás anyóka eldobta a mankót a kezéből s délczeg sugár termetével felegyenesedett. Mindjárt ráismerhetett, a ki egyszer látta.
Andrássy a homlokához kapott a két kezével, úgy meg volt lepetve.
– Mégis csak be tudtam jutni kegyelmedhez, suttogá az asszony.
– Mi hozza ide kegyelmedet? kérdé Andrássy oly hangon, a miben több volt a rémület, mint az örvendezés.
– Hát a bünöm, meg annak a bánata.
– Azóta, hogy egymást utoljára láttuk, nagyon sok változás történt, vágott eléje a szónak Andrássy.
– Valóban sok, mondá az asszony, elértve az útmutatást. S legjobban megváltoztunk mi magunk. Nekem úgy tetszik, hogy az csak álom volt. S az álmodó és a felébredt két külömböző ember. – Hát nem jól tettem-e, hogy ezt a könyvet visszaszereztem és elhoztam kegyelmednek?
– Megvallom igazán, hogy egy rémtől szabadít meg vele, a mi minden órában kisértett. A mi rejtett kincs van a földben elásva, mind egy halomban nem örvendeztetne úgy meg, mint ez a visszakerült könyv. Mit adjak kegyelmednek érte?
Csalogató szó volt. Vigyáznia kellett a szép asszonynak, hogy mit feleljen rá? Egy téveteg szemsugár, egy kóbor mosoly az ajkon oly büvrontó lehet, hogy a feltalált hajdani kedves egyszerre a jégpolus alá távozik tőle. Nem, azt nem vette elő. Hosszan elhallgatott, fejét aláhajtva, s kezét ajka elé téve, s aztán vontatott, szakadozott szóval kezdé el szándékát elmondani.
– Nagy árt kérek érte, nem is sejti, hogy mit? Azt mondá kegyelmed, egy kisértő rémtől szabadítom meg akkor, a midőn e könyvet visszaadom. Hogy mit adjon viszont érte? Egyenlő értéket. Az én lelkemnek is van egy kisértő réme, a ki nyugodnom nem hagy, a ki földönfutóvá tesz, s a hova menekülhetnék, az Istenhez való utamat elállja. Ajándékozzon meg engemet ezzel a kisértetemmel!
– Hogyan tehetem azt?
– Volt kegyelmednek egy szent alakja, a kit életében én annyiszor megbánték, a ki én miattam többet és rosszabbat szenvedett, mintsem a martyrok. Az a csodaalak, a ki még holtában sem tud megválni attól, a kit úgy szeretett. Engedjen odamennem, hozzá! Hadd boruljak le a koporsója elé! Hadd gyónjam meg neki keserves bűnömet, s hadd könyörögjem ki nemes bocsánatát. Akkor talán az én lelkem is megszabadul az ő lidérczétől.
Ez az egy érző húr maradt a nagy ember szivében. Hogy rátalált ez az asszony!
Át, meg át volt hatva.
Valóban tartozott vele annak a halottnak, hogy odavezesse hozzá ezt az asszonyt: «borulj arczra előtte, s áztasd a lábait könnyeiddel!»
– Legyen meg. Mondá, kezét nyújtva Juliannának.
Julianna a hála örömkitörésével csókolá meg a nyujtott kezet. S azzal odaszökött az asztalhoz, melyen a «Pantheon» feküdt s mielőtt Andrássy kitalálhatta volna, hogy mit akar vele? odafutott a kandallóhoz s beledobta a drága szép könyvet a zsarátnok halomba, a láng körül összecsapott rajta.
– A kegyelmed kisértetei már hazatértek, suttogá a lángbaborult könyvre mutatva, mely annyi közös emlékével volt tele visszaidézni nem való óráknak. Talán vandalismus is volt, hogy azt tette? Hasonlatos ahhoz, melylyel a latin keresztesek a bizánczi istenszobrokat szétrombolták.
Mit adna most az archæolog világ érte, ha az a képgyüjtemény megmaradt volna?
– Jerünk innen, jerünk, unszolá a nő a férfit, mintha attól tartana, hogy az még megsajnálja a tűzbe dobott kincset, s egy-két lapot még megment belőle. Hadd égjen addig itt magában. Ez legyen a mi lelkeinknek tisztitó tüze. Lám, csak nehány lépés a pokol ajtajától a mennyország ajtajáig! Vezessen odáig!
Valóban csak néhány lépés volt az.
Csak két terem esett közbe. Az egyik a czimerterem, az Andrássyak arczkép-csarnoka később, a másik a hajdani ebédlő, II. Rákóczy Ferencz emlékezetes diszszekrényével, azután jön az előpitvar, abból nyilik a hálószoba, hol Serédi Zsófia tanítá gyermekeit Istent imádni. Még most is tanítja.
Ott a hajdani nyoszolya helyén állt egy fekete bársonynyal bevont ravatal, s azon egy diófa koporsó, egészen egyszerű (hiszen ostrom idején készült) csak az a rendkívüli rajta, hogy a teteje üvegből van.
Ez üvegfödél alatt szunnyadta a tulvilági álmot Andrássy Istvánné.
A hold is nyolczszor megujult azóta. A fák kivirágzottak, a virágból gyümölcs lett, lehullott, és ő még mindig alszik.
Nem tudja, mi a halál?
Enyészet?
Annak nincs fölötte hatalma.
A vonások szelidek, nyugodtak, fönségesen andalító az egész arcz tekintete, a szempillák félig nyitva, mintha figyelnének a szemek, az ajkakon a fájdalmas mosolygás, a gyöngysor fog tündököl ki közöttük. S a jobbkéz félmagasan felemelve, mintha hivni, ölelni, inteni akarna valakit. Hosszú fekete haja keblére omolva.
Az alsó vánkosa tele van rakva szegfüvekkel. A tegnapiak még frissek, illatosak, a régiebbek hervadtak, aszúk.
Ezek az aszúvirágok beszélnek.
Nagyobb csudák is vannak a világon, mint a miket a teremtő természet talányul ad fel az emberi észnek.
Hogy változik meg az emberi lélek a multja hangulatával egészen ellenkező valamivé? Egy férfi sziv, mely tárva nyitva volt a világ mámorító örömeinek, hogy zárkozik be, mikor ez örömöket nem tiltja senki többé! Aki annyiszor hűtelen tudott lenni az élőhöz, milyen hűséges tud lenni most a halotthoz! Mindennap elhozza neki a kedvencz virágát!
Ezért zárkózik el az egész világtól. Ezért nem bocsát be magához dőzsölő czimborát, dévaj asszonyfélét, hogy meg ne háborítsa senki az ő titokteljes találkozásait az ő elmulhatatlan egyetlenével.
Most már egyetlen neki!
Nem az égé, nem a földé, egyedül az övé csupán.
Nem várja az angyalokat, csupán őtet.
Julianna reszketve rogyott térdre e koporsó előtt.
Nem szólt, nem sírt, csak reszketett.
Szót, sírást, mind be lehet tanulni. Zokogás, jajgatás, önátkozó beszéd mind kitelik egy nagy szinésznőtől, ki valaki számára játszani akar, de ezt a reszketést nem lehet akarva csinálni. Erre csak egy ismerhetlen hatalom kényszerítheti az embert, a ki hivatlanul jő és láthatlan jelenlétével kiforgat minden lényünkből.
Úgy reszketett, hogy egy szót sem tudott kimondani.
Szemei, mint az álomjáróé, meredtek az alvó tüneményre, ott az üveg koporsóban.
Mikor idejött, talán azt hitte, hogy majd beszélni fog hozzá, hogy gyónni fog előtte; mikor meglátta, elállt a szava, elfeledett gondolkozni.
Andrássy felemelte a koporsóról az üvegfedelet.
Nem áradt abból más, mint az aszu virágok illata széjjel.
Aztán megállt a koporsó fejénél, összekulcsolt kezekkel s elnézte hosszasan azt a kiszenvedett alabástrom arczot.
A hidegnek is van fénye, a mi szétsugárzik.
Julianna félve, borzadva csúszott közelebb a halotthoz. Tétovázva, rémledezve emelkedett fel térdéről, odahajolt annak a félig felemelt kezéhez, s áhitattal megcsókolá. Aztán félve tekinte félre az arczára, nem haragudott-e meg érte? Nem, csak úgy mosolygott, mint az elébb. Másodszor is ajkával érinté az átlátszó kezet, most már hosszasabban és még egyszer harmadszor, Serédy Zsófia még akkor is mosolygott megölő gyilkosára.
Andrássy visszaereszté az üveg fedelet csodahalottja fölé.
Julianna könnyült kebellel rebegé:
– Köszönöm, hogy idevezetett. Nem fogok tőle rettegni többé.
– Most már még egy tilalommal többet ismer kegyelmed, suttogá a férfi.
– Azt fogom a legféltőbben őrizni, sugá vissza a nő.
– Láthatja, hogy szigorúbb vagyok magamhoz, mintha karthausi zárda tagja volnék. Az én halottam nem lett hamuvá, de én már azzá lettem. Dicsőségem, hőstetteim, por és hamu. Álmaim a nagyságról, messzelátó terveim por és hamu. A zászlók, a miket hordoztam, a zászlók, a miket eldobtam, fonállá szétszedett gubancz. Undorodom a jókedvű emberektől, s a kaczaj felháborít. Boszant a gondolat, hogy még lehetnek bolondok, a kik remélnek valamit. Csak azzal próbálgatom magamon, hogy élek-e még, hogy keresgetem, mi fájna még az életben, a mi bekövetkezhetnék rám. Arra se találok. A nagyobbik fiam, a kit már azért is nagyon szeretek, mert szakasztott képmása az anyjának, valami olyan bajban szenved, a miben bizonyosan meg kell neki halni. Akkor kapta ezt meg, a mikor a testvérem unszolására a kis ágyujával rám czélzott s a hintómat találta golyójával. Attól a percztől fogva emészti valami kórság, a mi a szivén támadja meg az embert. Nem lehet meggyógyítani, meg fog halni bele. És én minden reggel látom őt folyvást gyengülve, fogyva, rosszabb színben. Már ez sem fáj, hozzá vagyok szokva.
Julianna nagyot sóhajtott. Mi vigasza legyen az oly szívnek, a minek már nem is fájhat semmi?
(Már pedig, szép asszony! lőcsei fehér asszony! téged azért küldtek ide, hogy ezt a szivet még egyszer megfájítsd! Ki kell neked találnod annak a módját, addig búcsút nem vehetsz.)
– Beszéljünk egyébről. Hát kegyelmednek hogy folynak a dolgai mostan?
– Köszönöm szives részvételét. Most otthon lakom az apámnál a kis fiammal.
– Igen? Szivesen fogadta az öreg? ő nagyon kemény szivű ember.
– Eleinte zugolódott, dorgált, hanem aztán csak kiengesztelődött irántam.
– Megkapta kegyelmed a fia számára a donatiót?
Erre a szóra könybe lábadtak az asszony szemei.
– Oh, uram, ne említse fel ezt. Én nem keresem a fájdalmat, mint kegyelmed, mégis rám talál az. S az én szivem nincsen kőből. Nem bárói korona, nem földi nagy birtok az, a mit én most Istentől könyörgök; hanem csupán az, hogy tartsa meg a kis magzatomat. Az én fiam is úgy sinylődik, hogy kétségbeesem, mikor rágondolok, s nem kell nekem olyankor semmi öröme, semmi dicsősége az Isten világának. Ha a gyermekemet elveszítem, akkor minek élek tovább magam is? S oh mily nagyon rettegek miatta!
Andrássy megfogta a nőnek a kezét és önkénytelen megszorítá.
Mégis volt hát valami közös a sziveikre nézve, az egyforma rettegés, mindegyiknek a maga gyermekéért.
És mind a kettő tudhatta magáról, hogy ez az érzés igaz. Hazugság lehet minden a világon, ez az egy való.
– Talán kegyelmezni fog az irgalmas Isten! sohajtá a férfi vigasztalóan.
– Talán irgalmazni fog nekem «ő» is, szólt kitörő fájdalommal a nő. A kis szoba ajtaja be volt már zárva, a hol a halott feküdt, visszafordult oda s térdre rogyva az ajtó előtt s kezét a rézkilincsre téve, kiáltá hozzá az ajtón keresztül: «oh ne vidd el az én gyermekemet «is»; óh légy kegyelmes!»
A férfinak föl kellett őt emelni a földről.
Más tárgyra lehetett átvinni a beszédet.
– Kegyelmed vissza fog térni az atyjához innen?
– Még ebben az órában.
– Hiszen ne siessen. Házam el van látva vendégfogadásra.
– Igen köszönöm a marasztást, de ebédre a váraljai plébánosnál várnak s a világ nyelvétől őrizkednem illik.
– Mégis maradjon egy kevéssé. Valamit akarok átadni. Kegyelmed is hozott nekem ajándékot, a minek az értékét nem lehet felbecsülni, azt viszonozni kötelességem. Andrássy István soha adós nem volt. A levéltáram régiségei közt van egy sajátkezű levele Zápolya János királynak, melyben a Garamszegi Ghéczyek ősapját, harczban szerzett kitünő érdemeiért megdicséri. A kegyelmed atyja sokszor kérte tőlem ezt a családja büszkeségét képező nevezetes irást, én azonban nem akartam attól soha megválni, mert régi okmánytáramnak ez egyik legféltettebb kincse, Zápolya saját kézirása, királyi pecsétjével, a mi nagy ritkaság. Ghéczy Zsigmond uram, tudva, hogy ilyesmi nálam pénzért nem eladó, értékes cserét kinált helyette. Egy Pelsőczi Bebek-féle bronz-ágyút; a mit ő valahol elrejtve tartogat. Én azt sem fogadtam el. Most átadom kegyelmednek ezt a nagyon becses régi iratot, örvendeztesse meg vele az öreget. Ezzel rovom le az árát a visszaadott Pantheonnak.
Juliannának duplát villámlottak a szemei.
– Köszönöm, oh uram, rebegé meghatottan, de lássa kegyelmed, ha én ezt a nagy kincset érő levelet haza viszem az apámnak, azt fogja kérdeni, mi áron kaptad azt te? s még majd rosszat gondol.
Úgy elpirult hozzá. Azután folytatá:
– Azt meg nem mondhatom el neki, hogy ilyen meg ilyen pantheon nevű könyv volt a világon, a mi így meg így került a kezembe, a mi megint kegyelmednek volt ezért meg ezért drága. Hát ezt mind el nem beszélhetem az apámnak.
– Hát hogy legyen?
– Irjon kegyelmed egy sor irást mellé, a miben felajánlja apámnak, hogy elfogadja tőle az ajánlott Bebek-féle ágyút cserébe, s küldi helyette a magyar király levelét, a mit óhajtott megkapni.
– Jó lesz. Azt megtehetem.
A levéltárhoz, ha az udvarra nem akartak lekerülni, a kápolnán, sekrestyén és azon a virágos kis kerten keresztül lehetett eljutni.
Andrássy elvezette oda magával Korponaynét.
Kicsiny kertecske az, a hol az Andrássyak ősanyjai, szegfűveik pompájában gyönyörködve, várták hadjáratokból hazatérő uraikat, s fésülgették ezüst fésűvel fiacskáik aranyhaját, megtakarítva minden kihulló szálat, hogy fel ne szedje a madár. Alig nagyobb a tér hosszában húsz, széltében tíz lépésnél. Annak is csak a déli oldala virágoknak való, mert a másikon árnyékot tart az a tömör bástyafal, a melyiknek a szegletéről egy Andrássy, Fischer predikátort, az evangelikus esperest aládobatta.
A szegfü volt az akkori kertészdivat uralkodó virága, ez a rokonszenves, télen-nyáron mindig virító, állhatatos virág (talán azért olyan nagy kegyencze a magyar asszonyoknak, hogy annak a jelképét minden himzéseiknél használták). Egész tudomány volt azoknak a neveit mind megtartani a fejben. Regényalakok és mythosi nevek, fejedelemnők, diadalok emlékei voltak neki tulajdonul adva. Csak a vén franczia kertész tudta elsorolni valamennyit; Apelles, Medor, Daon Royale, Artamene, Victorie de Mastric, Feu de Ligny, Celimene, Grand Turque. Többre ment a számuk kétszáznál, a színváltozatok minden pompájában, szeszélyesen petyegetettek, irombán felemásak, csipkézettek, sávozottak, sok színben vegyített talitarkák, jászvörösek, a vén kertész elmondta, melyiket hol termesztették, ki volt a keresztapja?
Julianna úgy járt végig a kis kerten, mint egy álmodó. Arra gondolt, hogy milyen kegyetlen büntetés lett volna az, ha az első bűneset után a lángpallosos angyal csak Évát kergette volna ki a paradicsomkertből, Ádámot pedig benn hagyta volna, egyedül, hogy minden fűben-fában megtalálja annak az emlékét, a kit elveszített. Egyszer megállt Julianna egy szegfű előtt, mintha valami megállította volna. Annak a neve volt «Rose blanche». Tiszta fehér virágú szegfű, mely egészen a rózsához hasonlított.
– Én ezt találom a legszebbnek, mondá a nő a kertésznek.
– Valóban, megboldogult jó urasszonyunknak is ez volt a kedvencz virága, viszonzá a kertész.
A szegfüvön csak egy kinyilt virág volt, azt leszakítá a kertész s kedveskedett vele az urától vezetett látogatónőnek.
Julianna úgy vette azt reszkető kezébe, mintha azt nézné utána, nem vérezte-e be a kezét a leszakított virág?
A levéltárból, a hol a Ghéczyek családját érdeklő irás előkerült, visszatértek Andrássy irószobájába. Az iróasztalon állt drágakövekkel kirakott remek rámában Serédy Zsófiának menyasszonykori miniature képe, Julianna mikor nem nézett rá senki, lopva odatűzte a rámához azt a fehér «Rose blanche»-t. A kinek, a míg élt, a szive virágait nem sajnálta gyökérrel kitépni, most félt e kedvencz szegfüvirágából egy szálat elvinni magával.
Andrássy István pedig a kandalló tüzébe bámult.
A pantheon egészen elégett már, a kapcsai leváltak, az izzó papirlapok egyenkint nyiladoztak szét egymástól, a fekete korommá égett lapokon még futkároztak végig azok a tűzkigyócskák, a mik betüket látszanak irni a halottá vált papirra. Talán ez a két ember el is tudta olvasni azokat az ismeretlen tűzbetüket? Nem mondták el egymásnak, mit olvastak?
Nagyon hosszú utat tettek meg mind a ketten azon nap óta, amelyen legutoljára együtt forgatták kezeikben ezt a közös albumot, a mikor a szép asszony művészi csinnal rajzolta az előtte ülő arczképét ezen könyv lapjára. Milyen türelmetlenül várta ő akkor, hogy mikor lesz vége? Most volt vége.
Azóta körülkerülték a földet, hogy újra összetalálkozzanak.
Azóta Andrássy filozof lett. Az is csak elméletben, a szivében nem lakott a bölcsészek hideg megfontolása, az élettel leszámolt nyugalom, hanem az ellentéte az eddigi szenvedélyes hajlamoknak, a méla búskomorság.
Az olyan éles asszonyi szem, mint Juliannáé, egy körültekintésre felismerte ezt a változást. A hősből anachoréta lett. A könnyelmű ledér férfi az elhagyott, elfeledett, halálra kínzott feleség emlékeit gyüjti maga körül. Mit keres egy bölcsész szobájában egy kerekes rokka? egy befejezetlen himzet, a rámára felfeszítve? A meghalt nő valószinüleg idemenekült ezekkel az asszonyi foglalkozásaival az utolsó napokban, mikor a dervis generális a várat megtöltötte a mezei hadakkal, ezt a szobát (a könyvtárt!) respektálta a kurucz, s Andrássy István azután mindent azon a helyen hagyatott, a hol a nő ott feledte, semmihez azóta hozzá nem engedett nyulni. Valóságos cultus tárgya lett előtte minden, a mi e házban az elhunyt feleségre emlékezteti.
Hát még aztán a két gyermek?
Még azokat is meg kellett látni Juliannának.
A két fiu czivódva rontott be apjuk szobájába. Nekik szabad bejárásuk volt hozzá.
Azon czivódtak, hogy a kisebbik nem akarta megengedni a bátyjának, hogy ma kilovagoljon, mert erős szél fú, megrontja magát, inkább ő is otthon marad a kedveért s játszik vele türelemjátékot, bástyarakást.
Mikor a szobába berohanó fiuk egy idegen asszonyt megláttak az apjuk szentélyében, nagyot bámultak. Hogy került ez ide? mit akar ez itten? Mind a ketten oda huzódtak az apjuk mellé. Talán eszükbe jutott, a mit egykor a dervis generális bátya beszélt előttük és az anyjuk előtt arról a szép asszonyról, a ki olyan irgalom nélkül tépi ki az ő anyjuk szivéből az élet örömeit s gondolták: «nem ez az?»
Mikor ott térdepeltek az apjuk arczképe előtt, mikor azért imádkoztak, hogy szólaljon meg, védje magát e vád ellen? Nem úgy volt-e? Szótlanul bámultak a nőre.
Andrássy oda vonta a térdei közé a nagyobbik fiut s megczirógatta a fejét. Látszott a fiu arczán a titokteljes kór ijesztő kifejezése, túlságosan piros ajka, viaszsárga arczszine, s valami rémlátó tekintet a szemekben úgy jósolták a számára megirt balvégzetet. S a beteg kinézést még aggasztóbbá tette az az önvádterhes fájdalom, a mivel a fiu az apján csüggött, a hogy annak a kezeit, orczáját csókolta. Minden csók egy bűnbánat, egy bocsánatkérés volt, azért az önfeledt pillanatért, a mikor az ágyút az apja ellen irányzá.
Julianna a szemeit törlé.
Andrássy elhihette, hogy ezek igazi könyek.
Őszinte érzelemmel nyujtá kezét Juliannának.
– Maradunk ezentúl igaz jó barátok.
– Azok maradjunk, mondá a nő. Talán tehetek is kegyelmednek egy jó szolgálatot. Nekem is van egy beteg fiam, a kihez le akarom hozni Lőcséről doktor Cornidest, a hires orvost, a kit kegyelmed is jól ismer. Az itteni doktorok nem tudják kitalálni a baját.
– Épen mint az én fiamét.
– Ha rá birom venni a tudós doktort, hogy megtegye ez utat Gömörbe, akkor elküldöm őt kegyelmedhez is Krasznahorkára, ha ugyan még itt fog akkor a tábornok úr lenni a várában.
Andrássy István félreértette ezt a mondást.
– Láthatja kegyelmed, mondá Juliannának, mennyire nincs akaratom ezt a helyet elhagyni valaha.
S tekintetével azokra a megholt hitvesétől ott feledett tárgyakra mutatott, míg végre gyermeke halavány arczán nyugodott meg vele.
– A kegyelmed akarata, tudom, hogy meg nem ingatható, azonban vannak a fátumnak oly erős hatalmai, a mik a mi akaratunkat megtörhetik.
– Nem ismerek ilyen erőt, mondá a hős vezér nyugodtan s megcsókolgatva a fiai orczáját, elbocsátá őket magától, gyöngéden sugdosva hozzájuk, hogy csak legyenek jó testvérek és szeressék egymást, ma ki ne lovagoljanak, mert erős szél fú; játszszanak inkább tekével.
Azt nem mondta nekik, hogy mikor kimennek a szobából, üdvözöljék ezt az urasszonyt idebenn.
Aztán odalépett az iróasztalához, melyen megkezdett nagy filozofiai munkájának ivei voltak elszórva. Julianna ott ült a karszékben az asztal mellett.
Andrássy hamis nyomon járt.
Azt ugyan föltette erről az asszonyról, hogy csakugyan az érzés hozta ide, a lelkiismeret nehéz lidércznyomása. Az asszonyszív csupa babona. A képzelődés ad neki életirányt. Kedélyének szüksége van arra, hogy valami vezekléssel meg legyen nyugtatva. Ez a csodatevő Boldogságos Szűzhöz nem zarándokolhat, mert protestáns, tehát itt kellett neki keresni azt a közbenjáró szentet, a kit saját keble pokolrémei ellen invocáljon.
De ennek mégis kellett valami más okának is lenni az idejövetelre.
Hogy ez a rejtett indok nem a szerelmi epekedés, azt elhitte Andrássy. A ki ott tudta őt feledni a poprádi vendéglőben s még egy istenhozzádra sem állt meg a kedvéért, hanem nyargalt egy hiu csalóka ábránd után, az a nő nem érez mélyen.
Hanem azt hitte felőle, hogy ez most a bécsi udvartól van ide küldve (az ő jó barátaitól). Azok bizonyosan keveslik az eddig tett szolgálatait, nem érik be azzal, hogy Andrássy Istvánt a fejedelem ügyétől eltántorította, még azt is szeretnék, ha rábirná, hogy valósággal az ő szolgálatukba álljon. Ott most nagy szükség van magyar kiváló főurakra, ha az országot új alapon akarják rendezni. Ez volt a gyanuja. Nem is sejtette, hogy az ellenkező oldalról ássák a futó-árkot.
– Lássa kegyelmed, szólt Juliannához, szétszórt irataira mutatva. Ez az én mindennapi foglalatosságom. Bölcs könyvek, a mik a világot megitélni tanítanak. Minden hiuság, nagyravágyás oly idegen rám nézve, mint a chinai szokások. Nincs az a fényes polcz, a miért ezt a könyv dohától átjárt zúgot fölcserélném. Azokat a szegfüveket nem adnám a Bourbonok liliomaiért, sem a római pápák arany rózsáiért. S a milyen nagyon megszokták az udvari marsallok minden reggel megjelenni az uralkodó levéején, s megkérdezni, hogyan nyugodott felséged? olyan megszokott utam nekem, minden nap elmennem ahhoz az üvegkoporsóhoz, s megkérdeni: «hogy aludtál, lelkem?» És ha a csaták trombitáit fúnák az ablakom alatt, a falra akasztott kardom meg nem rezzenne tőle. Nincs nagyravágyásom!