Julianna nagyot sohajtott, aztán megszorítá Andrássy kezét.

– Ezt mind tudom. Sőt értem. Az én nagyravágyó álmaim is felébresztett álmok. Magam is keresem a buvóhelyet, s örülök, ha megtaláltam, akármilyen szomoru is az. Minden élettelen tárgyban, a mi valami emlékhez köt bennünket, megtaláljuk a beszélgető társat. Tudom én azt, hogy mikor a fájó szív igy belenőtt az emlékeibe, olyan mint a mandragoragyökér, hogy sír bele, ha erőszakkal kitépik. Annál fájdalmasabban esik arra gondolnom, hogy kegyelmednek ezt a helyet bizony itt kell hagyni.

– Nekem?

– Rövid időn pedig.

– Mesemondás! Ha én nem akarom? Parancsol nekem valaki?

– Azt hiszem, hogy olyan ember, a ki parancsoljon, akad az országban; a kérdés csak az, hogy engedelmeskednek-e neki? Nem volna kegyelmednek még tudomása róla, hogy Bécsben Andrássy Pétert nevezték ki gömöri főispánnak?

– Az nem lehet! Hisz a főispán én vagyok.

– De miután kegyelmed Rákóczy hive volt, s a capitulatio után nem sietett fel Bécsbe, homagiumát præstálni, a kanczellár kegyelmedet szépen skártba tette.

– Engem! Skártba! kiálta a főúr, olyat ütve az öklével a triplex philosophia közé, hogy annak levelei szerteszét repültek.

Meg is restelte a dolgot, s megint rendbeszedte a megbántott papirost s nyugalmat erőszakolt magára.

– Hát «fiat piscis!» – «Legyen lud, ha kövér!» Legyen Péter bátyám a főispán, ha ért hozzá.

– Az pedig ért hozzá, higyje el az uram! Mint jól értesültem, már útban is vagyon egy ezred sziléziai muskétással, hogy beszálljon Krasznahorka várába s átvegye kegyelmedtől a vármegye gyüléstermének és az archivumnak a kulcsait, a mik a főispánt illetik meg. S miután a sziléziai muskétások és a kegyelmed palotás hadai egy várban meg nem férhetnek, az egyiknek ki kell innen vonulni. – Kegyelmed maga sem maradhat e helyen, mert a hatalmas főispán a maga uri vendégeivel, a karok és rendek seregével, a kik fel fognak gyülekezni, össze nem szorulhat. – Ez már mind el van végezve s kegyelmed számára ki van jelölve a betléri kastély, a hová a gyermekeivel együtt kitelepedhetik, s viheti magával a bölcsesége könyveit, a kertje szegfüveit, még az üvegkoporsóban alvó halottját is.

– De Szentháromság ugy segélyjen! Azt ők nem érik meg! ordítá fel haraggal a hős vezér, s olyat rúgott az útjába került kutyabőrös eklektikuson, hogy az a szögletbe repült.

Odavolt már mindenféle philosophia. Valamennyi bölcs mondásból, a mit megörökítettek papyruslevelen, viaszktáblán, pergamenen, és obeliszkok oldalain, csak ez az egy maradt érvényben: «ne bántsd a magyart!» a kard lapjára beedzve.

– Igen sajnálom, ha megzavartam ezzel a hírrel a kegyelmed nyugalmát, szólt mentegetőzve Julianna és menni készült.

– De sőt nagy hálával tartozom érte, várjon, míg a levelet megirom Ghéczy Zsigmondhoz.

Maga sem tudta tán, hogy mit ir ebben az indulatában.

Julianna véghezvitte azt, a miért ideküldték.

XXXVI. FEJEZET.
A VÁRT JUTALOM.

A milyen mankón típegő anyókául jött be a várba Juliánna, éppen olyanul távozott el onnan. Valódi alakjában csak a vén kertész látta őt és a két gyermek. Egyik se beszélt a cselédséggel a család titkáról. Korponayné eltünhetett nyomtalanul.

Azontul aztán folyvást elváltoztatott alakban jelent meg hol itt, hol amott; Dunáninnen, Dunántul.

A mennyi viharnak a magját ez az asszony jártában keltében elvetette, az elég volt egy országot felfordítani. És mindezt a nélkül, hogy a szövevényének a szála valami be nem avatottnak a kezébe került volna.

Andrássy István csakugyan beváltotta azt a szavát, a mit sértett szive haragjában kimondott. Megizente a Péter bátyjának, hogy a ki Krasznahorka várába be akar jönni az ő engedelme nélkül, tizenkét fontos ágyúkat hozzon magával, mert az övéi is olyanok. A jó Andrássy Péter aztán el se hozta magával Pozsonyból a sziléziai muskétás-ezredet, hanem elütötte – vétette valahogy a dolgot Illésházynál, hogy hagyjanak békét az Istvánnak, mert még most nagyon el van keseredve; a mig a gyászesztendeje tart, ne háborgassák. A dolog aztán abban maradt. Lehetett Gömörbe præsidiálisokat is küldeni, úgy sem fogadta meg senki. Követet majd küldenek, ha lesz országgyülés, maguktól is. Ott van az alispán, Gyöngyössy uram, elvégzi az.

Hanem a kurucz összeesküvők ezt az ellenszegülését Andrássy Istvánnak gyorsan a maguk terveibe tudták illeszteni. Bercsényi Lengyelországból azt izente a Rákóczypárti főuraknak és hadvezetőknek, hogy az új fölkeléshez igyekezzenek megnyerni a győrvári hőst; olyan jó hadvezére nincs több a magyarnak. – Hogy bezáratta Krasznahorka kapuját a labanczok előtt, ez egyszerre az egész kuruczság bálványává emelte Andrássyt. Elhagyták a «korcsmageneralis» nótáját, s mást kezdtek felőle:

A palóczok meg ezt a nótát énekelték:

Aztán az összeesküvésnek minden fonala a vén Ghéczy Zsigmond kezeibe futott össze. Ő levelezett a mágnásokkal. A krasznahorkai siker után teljes bizodalma volt a leányához. – Nem bánta ő, akármivel hódította is meg Julianna a hős vezért; az ő dolguk! Nem is kérdezősködött a felől. Gondolta, bizony nem a «szentek hegedüjéből» énekeltek, mikor magukra voltak.

Künn Európában is keveredett a világ: új háboru készült Francziaországgal; a török szultán Rákóczyért küldött. Kedve támadt egy kis hadakozásra; idebenn meg a bécsi magyar urak minden bölcseségüket commassálták, hogy mentől több olyan bolondot tudjanak kitalálni, a mivel a magyar nemzetet jobban elkeserítsék. Elfogatások, elkobzások napi renden voltak, a becsületest üldözték, a bűnöst futni hagyták; a vallási villongást ujra felélesztették; az elkobzott vagyon felett egymás között ortályoskodtak; s mikor valami nagyot akartak tenni, akkor nevetségessé lettek.

Julianna épen egy veszedelmes körutból tért vissza. Rendre járta a magyar főurak kastélyait; ott volt a Rádayaknál, Vayaknál, Esterházyaknál, Ordódyaknál; leveleket hozott valamennyitől. Mikor azokat a feje alá tette (vánkosába rejtve), mintha csak mérges viperákon aludt volna! Egy kiszabaduljon belőlük s úgy megcsipi, hogy belehal.

Ghéczy Zsigmond nagyon meg volt elégedve a leánya végzett dolgaival, mikor ez a mindenünnen elhozott leveleket átadá neki.

– Bonus, bonus! (Ez volt az öreg szavajárása, ha valamivel meg volt elégedve.) Látom már, hogy megtartottad a hűséget. Nem vagy az anyád leánya, hanem az apád ivadéka. Az elébbeni dolog legyen megbocsátva.

S hogy a bünbocsánatát meg is pecsételje, előhivta Juliannának a kis fiát.

– Most már megengedem neked, hogy az anyádat megcsókold. Jó asszony, szeretheted.

Azt a világért sem tette volna, hogy ő maga adjon egy bűnbocsátó csókot a leányának. Annyira tán soha sem is fog meglágyulni, csak a kis porontyot szabadította fel a tilalom alól.

No hát! Már van egy lélek a világon, a kinek szabad őt szeretni. – Talán még majd a többiek is megbocsátanak.

– Már most még egy utat kell megtenned, szólt az öreg. Ezeket a leveleket, a miket az urak hozzám küldének, a fejedelem kezébe kell juttatni. Érts meg, mi módon? – Te azonnal neki indulsz, egész parádéval, mintha Lőcsére utaznál a régi barátnédat meglátogatni. Onnan azonban kiosontasz Poprádra és megszállsz a vén Husz vendéglőjében.

Juliannának ideges rángatózás fogta el az ajkait. Mire emlékezett vissza?

– Az egy jó kis félreeső hely, folytatá az öreg, egészen arra való, hogy egy pár szerelmes a világ szeme elől elbujva, turbékolhasson benne.

Julianna némán könyörögve kulcsolta össze a kezeit.

Az öreg nevetett.

– No hát nem szép apai gyöngédség ez tőlem, hogy a menyecskeleányomnak még arról is gondoskodom, hogy a szerelmesével háborítatlanul találkozhassék?

Julianna eltakarta lángvörösre gyuladt arczát.

Az öreg cholerikus nevetéssel döczögteté a szót.

– Hát bizony van is azon mit pirulni? Hisz az egész világ tudta is, hitte is, hogy szeretitek egymást. Még nagyobb igazságért ez a kis poronty is ennek a tanubizonysága. Hát nem te ajándékoztad ezt az apjának?

– Az uram lesz ott? rebegé Julianna, s egymásután eltünt az arczáról az a lángvörösség, de a helyébe állott halaványságnak édes mosolygó kifejezése volt.

– Az uram lesz ott!

– Igen, ő vár ott rád. Lehet, hogy még más valaki is. Vagy pedig te fogsz ő rá várni, ha hamarább érkezel. Elmondod neki élőszóval, a miket tapasztalásból tudsz; meg a miket én tőlem hallottál. Elébb az ország dolgáról beszélsz vele, csak azután a magadéról. Megmondhatod néki, hogy én kiengesztelődtem irántad. Aztán tégy vele, a mit akarsz. Nem kell téged arra tanítani. Az anyád is épen úgy tett. Nemcsak engemet csalt meg a szeretőjeért, hanem a szeretőjét is megcsalta én végettem. Sokszor ott hagyta a faképnél, mikor legjobban várt reá s hozzám jött – nekem turbékolt. Olyanok az asszonyok. S a férfiak is arra valók, hogy igy tegyenek velük. – Nem bánom én: nevetek rajta. Hanem csak arra az egyre kérlek, hogy a rád bizott leveleket addig ne add a szerelmes urad kezébe, a míg búcsúzni nem kezdtek. Ez legyen az utolsó.

Julianna engedte ezt a hideg mérget a szivére csepegtetni. Szenvedett az anyjáért is, meg magáért is. – És el kellett viselnie, mert igaz volt, a mit az öreg mondott:

«Te kunkora bajuszos dali legény, azt ne hidd valahogy, hogy csak a te kedvedért csalják meg a deres szakállut! Épen annyiszor csalják meg a te kunkora bajuszodat a deres szakállért. Gazdag az asszonyszív! Kétfelé osztva is elég kincs kitelik belőle. Ma nekem, holnap neked! Egyszer a majmon van a sor, másszor a medvén.»

Igaz volt az öreg mondása. Julianna most a férje után vágyott, azt kivánta visszahódítani.

Összehasonlítást tett a két férfi között, s ez nem ütött ki a titkosan imádott javára.

Andrássy Istvánnak az egész jellemén a kedély uralkodott, a hangulat irányozta az egész életét. Egy nemes fellobbanás megdicsőitő hatása alatt tudott a hősköltemények vezéralakjául kimagasodni, egy másik kedélyhangulatban pedig lesülyedt a sybarita kéjmámor tunyaságába; – mikor a szabadság nemtője csókolta meg, akkor félistenné alakult át, ha a szép mænade ölelte meg, lett belőle szatir. Ennek sem maradt meg. Egy halott arczától jéggé fagyott, lángjai kialudtak, eldobott kardot, thyrsust, pán sipot a kezéből, eltemette magát a dohos könyvek közé; búcsójárójává szegődött egy mumiának, philosophál, flagellálja magát és hajdani kedvesének erényes prédikatiókat tart. – Most ilyen az uralkodó kedélyhangulatja. Ez is meddig tart igy? – Mikor a lőcsei kis rejtek szobában szöghajának egy fürtje össze volt fonva a szép asszony egy arany fürtjével, hej nem bánta akkor, akárhány labancz muskétás ezred lopózik is be azalatt a várba, akármi lesz hősi nagy hiréből! és most, ni hogy elfeledte egyszerre philosoph elveit, ascetai ridegségét, nem is kellett neki a harczi trombitákat fujni az ablaka alatt, elég volt egy tollsip, mely büszkesége alvó dæmonát fölébreszté, hogy odadobja a keztyűt vakmerően a császári udvarnak, és mindezt miért? azért, hogy meg ne mozdítsák a helyéből azt az üvegfedelű koporsót, s le ne tapossák azokat a szegfüveket a német pattantyusok. Most megint egy hős lett, de kinek a hőse? Egy túlvilági alaké, egy halotté. – Az ilyen férfialak nem lehet eszménykép.

Mennyivel bámulatrakeltőbb az a másik alak, a kit igy hinak: «az én uram». Az egész jellem abból az érczből van öntve, a min nem fog a rozsda. Mindig ugyanaz, a ki volt; egy kimondott szavához sohasem hűtelen. Gondolat, szó és tett ugyanaz mindig nála. A balsors meg nem alázza, a bukás el nem ejti. Híve marad még az elveszett ügynek is, a mely eszményképe. Daczol a halállal, s a sötét jövővel. Mily állhatatosság! Mily igaz tiszta lélek!

Ha még ennek a bocsánatát is ki lehetne érdemelni!

S aztán megosztani vele a viszontagságokkal teljes életpályát! Együtt futni sötét erdőkön, sivatag pusztákon keresztül, egy közös palásttal betakarva, őrt állni az álmai felett s lesni az üldözők közelgő dobaját, ott állni mellette, mikor harczol, s kilőtt fegyvereit ujratöltögetni, sebét bekötözni, ölében tovább vinni, vele együtt halni.

Ez volt most a legujabb ábrándja.

Ő rajta is épen úgy a kedély uralkodott mindig; a hangulat vezette tetteit, mint annál a férfinál.

Asszonynak megbocsátják ezt. Azt mondják: gyöngeség a neved.

Julianna nem úgy tett, a hogy az apja mondá, hogy egész parádéval utazzék fel a Szepességre. Megmaradt az eddigi rendszerénél. Volt egy gyékényes paraszt szekere, megrakva szercsika almával. Ez a Muraközben termett, a hol az idei fagy nem pusztított, annálfogva igen kelendő árúczikk lehetett idefenn Magyarországon. Ezzel járta be az egész vidéket. Maga volt a kocsis, senkit nem hordott magával. Volt a szekerébe fogva két rossz dikhencz, a mik csak úgy czammogva húzták a kisafát, azoknak mindig rángatni kellett szájukban a zablát, hogy menjenek, külömben félre tértek a mezsgye szélére legelni, hanem a lógós tüzes fiatal paripa volt, a minek csak egy ostorlegyintés kellett, s aztán ragadta a szekeret, hegynek fel vágtatva, ha arra került a sor. Ilyen módon minden feltünés nélkül bejárhatta a vakmerő asszony az egész országot, csak azok előtt fedezve fel kilétét, a kikhez az apjától levéllel küldve volt.

Így indult neki a szepesi utnak is.

Teste, lelke hozzá volt edzve az ilyen út kínfáradalmaihoz. Mint a legjobb, munkához szokott parasztasszony, maga látta el a lovait, ha valahol megszállt, s mindig künn hált a szekéren. Az utitarisznyából élelmezte magát. Mindenféle nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, s ismerte a tájat: nem sokat kérdezősködött.

Mikor hegynek fel haladt a szekere, leszállt az ülésből, s gyalog hajtotta a lovakat. Útközben az erdőn, míg a szekér az országuton haladt a csengős lovak nyomán, ő maga félretért a pázsitra s négylevelű lóherét keresett, ezt a sejtelemtől gyötrött asszonyszivek gyógyító irfüvét. A ki négylevelű lóherét talál útközben, annak a szive meggyógyul.

Négylevelű lóherét keresett s a halállal játszott. Mindannyiszor az urára gondolt; «ha te koczkára teszed a fejedet egyszer, én fel teszem tízszer, úgy-e hogy csak méltó párod vagyok?»

A Magas-Tátra már a háta mögött maradt: elérte Poprádot s ott megállt a szekerével a Husz apó vendéglője előtt. Kivül állt meg az utczán, nem akart meghálni. Csak onnan a kapuból kiabált fel a veranda alatt ülő Husz apóra, hogy nem vesz-e almát? Az meg onnan vissza. «Hogy adja?» – «Vékája két tallér.» – «Nagyon drága!» – «Csakhogy kapni! Slavoniából hozom.» – «Törődött lesz az már!» – «Kend is törődött már, azért mégis ember!» – «Nekem nincs már fogam, nem tudom megenni.» – «Nem is a kend fogára való az, hanem az uri vendégeknek.» – «Jár is ide vendég ilyen késő őszszel.» – «Bizonyosan most is vannak, érzem a konyhából a tokányillatot.»

E hangosan folytatott tereferére kinyilt a vendégház egyik ablakszárnya, s egy férfiarcz tekintett ki rajta. Julianna rögtön megismerte az urát.

– No vegyék kegyelmed szép szercsika almát! Kiáltott fel rá, a tenyerébe fogva egy párt abból a szép karminnal pontozott grünspanzöld gyümölcsből.

– Hozzon fel az asszony hát egy vékával, hangzott az ablakból.

– Parancsolatjára.

Azzal a vékát megtetézve almával, a fejére tette s úgy lépkedett fel a veranda hágcsóin nagy gangosan vele.

A vendégszoba ajtaja kitárult előtte, s az asszony szerencsés jóestét kivánva, belépett.

Ott várták.

Együtt voltak valamennyien azok, kikkel a jégbarlangban találkozott. Regulájuk volt az összeesküvőknek, hogy kétszer egymásután soha azon helyre egymásnak találkozót ne adjanak.

– Beljebb, beljebb! szép menyecske! kiabáltak a belépő asszonyra, s a mint bezárult mögötte az ajtó, megindult a dévánkodás, a milyen szokott lenni egy borozó férfitársaságban, a mely közé, (vesztére, vagy akaratból) egy kaczkiás parasztmenyecske odapottyan az égből. Hangzik kaczaj, csintalan szó, tiltakozó sikongatás, vihánczolás vékony asszonyhangon, a borizű férfiröhej közé vegyülve; ha valaki a kulcslyukon hallgatózik, hallhatja jól. De ezt a dévaj lármát nem a most érkezett asszony élesztgeti. Komédia az csak kémkedők elámítására, az asszonyhangokat Pelargus hallatja, s a férfiak úgy kaczagnak, hogy az arczuk meg sem mozdul hozzá. Maga az érkezett asszony, a nagy mázos kályha mögé vonulva beszéli el ezalatt halk hangon, a mi izeneteket az összeesküvők számára hozott. Korponay János veszi át a hireket, hátát a kályhának vetve, a borozó-asztalnál ül Fabriczius, s egy palatáblára jegyzi az elmondott titkokat. Ha rajtakapják, a nedves báránybőrsüveggel egy percz alatt letörülheti az egészet.

A míg a többiek lármáznak, ők csendesen beszélgetnek együtt. A többiek csak az egyes neveket hallják. «Vay», «Ráday», «Ocskay Sándor», «Csajághy». Mindeniktől hozott izenetet a «vihar galambja.»

Dicső munkát végzett! Elvetette azt a magot, a miből fegyveres dandárok nőnek ki a földből. Derék egy asszony! Talán nem is igaz, a mivel a lőcsei árulásról hirbe hozták.

Most ez a szó hallik az asztal végéről, Fabriczius dörmögi a társaknak:

– Andrássy István kizárta a labanczot Krasznahorkából!

– Vivát! ordít fel erre, magát elfeledve Kondorossy, s csak akkor veszi észre, hogy micsoda áruló szót szalasztott ki a száján! de hirtelen feltalálja magát s hangos csókot czuppant Pelargus arczára, s azt mondja neki: «adj egy pofont, de csattanóst!» Azt meg is kapja. Akkor aztán az egész társaság kiálthatja a vivátot arra a pofonra, a mit Andrássy István adott a labancznak.

– Ez olyan jó hir, hogy el se lehet hinni, dörmögé Pongrácz kurucz ezredes.

– Ha mondott szónak nem hisznek kegyelmetek, olvassák irásban, mondá Julianna s elővonta a főkötőjébe rejtett levelet, a mit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondnak. Ő volt minden levelek őrzője.

A levél kézről-kézre járt; falták, úgy olvasták:

«Vitézlő Garamszeghi Ghéczy Zsigmond, alezredes úrnak.»

«Kedves jó öreg czimborám, vitéz bajnoktársam!

Itt küldöm Te Neked, kedves leányod, nagyságos Korponay János, főstrázsamesterné asszonyságtól, ki szegény beteg fiacskámnak meggyógyítására orvosdoktor rekomendálni jő fel vala hozzám: a mennybéli Isten áldja meg érette; ezt az Általad oly igen óhajtott levelét a magyar királynak, és erdélyi fejedelemnek: őrizd meg gondosan. Ellenben szivesen fogadom Te tőled, ha ama derék sugárágyút, a melylyel biztattál, elküldenéd nekem ide Krasznahorkára: de lafféta nélkül, és jól beburkolva, nehogy a labanczok, a kiknek ajtót mutaték, útközben elkapják.

Maradok, a Te igaz hű bajtársad és jó akaród: Báró Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István, brigadéros Generális, gömöri örökös főispán és Krasznahorka várkapitánya.»

Ez bizony csalhatatlan bizonyítvány volt. A hány mondás, annyi csapás.

Azt is lehetett hinni, hogy a mit Zápolya Jánosról mond a levél, az II. Rákóczy Ferenczre értetődik.

Mindenki ismerte Andrássy irását, a kik elolvasták a levelet, mind megcsókolták utána a leirt nevét.

– Hm! mondá magában Julianna. Itt ugyan osztják a csókokat, hát nekem jut-e vagy egy?

Pelargus olvasta a levelet utóljára, ő adta azt vissza Korponaynénak.

Azzal felkapott egy poharat az asztalról, s azt mondá:

– No hát urak, nem valót mondtam-e? Hogy a ki mindezt véghez vitte, a mi asszonyunk oly igaz és tiszta, mint az angyalok a mennyországban. Vivát a dicső asszony!

A poharak összecsördültek s mindenki utána kiáltá:

«Vivát a dicső asszony!»

De Julianna nem ügyelt arra, a mi a háta mögött történik, ő csak azt a némaságot leste, a mi a férje ajkait halottá tette. Annak az arcza nem mozdult meg.

Fabriczius is csak a griflijét nyálazta, minélfogva az épen nem fogott a palatábláján, mikor irni akart vele.

Julianna oly kérő, oly esdő tekintettel nézett az ura szemébe, hogy annak bizony e néma tekintetből is meg lehetett volna érteni szive legtitkosabb gondolatját, de hogy az arcz csak mégsem akart meglágyulni, hát végre is kénytelen volt az asszony a szóhoz folyamodni.

– Én uram! Én kedves egyetlen egy galambom, drága férjem. Ne nézzen reám kegyelmed ily kegyetlen hideg tekintettel. Ha nagy volt a vétkem, százszorta nagyobb volt a bűnbánatom. Ime nem tartottam elégnek, hogy megbünhődjem érte; meg is fizettem érte. Ha őrült nagyravágyásom egy rossz lépést botlatott el velem, azért száz mértföldet barangoltam össze, magam megalázva, hogy helyrehozhassam. Nem féltem vihartól, nem féltem rémségtől, gyönge asszonyerőmet megsokszoroztam! férfiaktól rettegett munkát elvégeztem, örömről lemondtam, lelkemet Istennek, fejemet halálnak ajánlottam: a hová kegyelmed elküldött, nekem a pokol pitvaránál is rettenetesebb helyre, elvándoroltam; tüzes sárkánytól őrzött kincs nem nehezebb, mint a mit onnan én elhoztam… Nem érdemlek-e meg valami jutalmat?

S azzal térdre roskadt, két karját kitárva s könyező, bűnbánó, megtérő szemeivel férje arczán élve.

Bizony mindenki meg volt hatva e jelenettől.

Korponay János ekkor odafordult Fabricziushoz.

– A tett jó szolgálatok valóban megjutalmazandók, Fabriczius uram. Fizessen ki kegyelmed a pénztárunkból ennek az asszonyságnak ezer darab aranyat.

Julianna erre a szóra mint egy veszett tigris ugrott fel a térdeiről, s olyat ütött az öklével Korponay homlokára, hogy az három lépést tántorodott hátra, s azzal széttaszigálva a körülálló férfiakat, felszakítá az ajtót, lerohant a lépcsőn, ki az utczára, felkapott a szekerébe, rávagdalt a lógósra s azzal, mint a kit veszteni visznek, vágtatott el az erdők felé. Mindegy, akármerre!

XXXVII. FEJEZET.
A PELARGUS FOGADÁSA.

A dobsinai jégbarlangba leütött istennyila nem gubahitotta meg jobban a követfujó urakat, mint ez a nem várt ökölcsapás. Erre az egyre nem volt senki készen. Hogy a bűnbánó Magdolna egyszerre vad furiává alakuljon át, ez mesemondásba való képtelenség. Mert hiszen azt mindenki érthette, hogy biz az elég sértő szó volt Korponaytól, hogy a feleségét úgy meggyalázta ennyi férfi előtt, hogy a midőn az előtte térdepel, és igazán nagyon meg érdemelve a bűnbocsánatot, azt a jutalmát várja önfeláldozó tetteinek, hogy a férj kezét nyujtsa neki, felemelje s tán meg is csókolja, hát akkor az ki akarja őt fizetni aprópénzzel. Mert hát egy várva-várt csók még ezer aranyra felváltva is csak aprópénz. Biz ez kegyetlenség is volt Korponay János uramtól, meg bolondság is volt; ha ez a mód kapna divatra, győznék azt Magyarország aranybányái! Nem kellett volna az asszonyt (és még hozzá a hű szolgálót) így megsérteni. S ha a megbántásért az asszony záporkönyekre fakad vala, a haját tépi, a világot átkozza vala, hogyha még uriasabb szokást követve, ott menten elájul, s egy óráig engedi magát vízzel locsoltatni, míg feléled, hát ez egészen rendén következő jelenet lett volna, de ilyen vastag végén kezdeni a dolgot, mégis csak olyan megfoghatatlan eset, hogy az embernek a szeme-szája eláll bele.

Azt persze az urak közül senki sem tudhatta, hogy ennek az asszonynak a lelkében ott bujdosik már régóta egy veszett manó, egy másik «kifizetett ezer arany» emlékében, s ezt a nyugtatványt az ezer aranyról régen ott hordja már a markában, s csak az alkalomra vár, hogy kifizesse annak, a ki rá talál duplázni, ha mindjárt a «kegyelmes» uram lesz is.

Hát épen a kegyetlen uram duplázott rá. Meg is kapta.

A nagy ijedtségben senkinek sem jutott eszébe, hogy ezzel az asszonynyal valamit kellene tenni. Csak akkor ocsúdtak fel az elhüledezésből, mikor a vágtató kocsi zörejét meghallák.

Legelőször Korponaynak jött egy gondolatja. Ez a gondolat az volt, hogy lekapott egy puskát a szegről s utána akart szaladni az asszonynak.

Hanem Pelargus utját állta, s a hátát az ajtónak vetve, megragadta a férj kezét.

– Mit akarsz, czimborám?

– Eredj az utamból. Meg akarom ölni!

Erre a szóra többen is oda ugrottak melléje, s ránczigálni kezdték, hogy ilyet ne tegyen.

A kocsi is jó messze zörgött már, azt a golyó nem éri utól.

Korponay halálsápadt volt a dühtől.

Pongrácz ezredes átölelte két karral, s úgy vonszolta el az ajtótól.

– Ne hogy utána lőjj, czimbora, mert akkor elárulsz bennünket csoportostul.

– Ha most nem ölöm meg, később kell őt megölnöm. Tehetném hazai törvényeink szerint is. Szent László szabadságot ad a sértett férjnek, hogy hűtelen nejét megölheti. De nem azért. Nem is azért az ütésért itt, a kit soha életemben halandó ember csatán kívül meg nem ütött; még az édes apám sem. Nem azért! Hanem hogy el ne árulhasson bennünket. Minden titkunk a kezében van. Nemcsak a mienk: fél Magyarországé. Az egész összeesküvés kapcsai, szálai: minden részvevőnek a neve. Ha ez az asszony élve marad, mi ne az Istenhez imádkozzunk többé, hanem az ördögökhöz, hogy el ne vigyenek bennünket.

– Ezt akkor gondoltad volna meg, édes czimborám, szólt közbe Pelargus, a mikor ily kegyetlenül megsértetted. Ne azt nézted volna, hogy a feleséged térdepel előtted, hanem azt, hogy a mi leghasznosabb szolgálattevő közbenjárónk kéri tőled a jutalmát. Mit fecsérled te a mi aranyainkat, a mire olyan nagy szükségünk van? holott ő csak egy csókot várt tőled, s bizony nem tört volna ki bele a fogad, ha megadod neki.

– Kölyök! Ne tarts nekem leczkét.

Fabriczius a huzalkodók közé veté magát.

– Azt mondom, czimborák, hogy a veszekedést halaszszuk holnapra, most pedig szedjük a sátorfát s igyekezzünk a lovainkhoz eljutni! mert Kézsmárk ide csak egy óra járás, s két óra mulva a nyakunkon lehetnek a Löffelholtz dragonyosai.

– Az biz igaz! mondá Pongrácz, a hogy a szemeit szikrázni láttam, alig hiszem, hogy ez az asszony le hagyja menni a napot, a nélkül, hogy minden dolgunkat elárulja a labancznak.

– De nem fogja elárulni! kiáltá Pelargus. Azt már én fogadom.

– Te? ordított rá Korponay. Hogyan állsz jót érte?

– Megmondom. Nem hiszem, hogy ez az asszony el tudja a rábizott titkokat árulni valaha! Bármilyen haragért. Hogy egyenkint akármelyikünket lekéselni képes, azt nagyon elhiszem. A sárgarépához sem ülnék le vendégül többet, a mit az ő keze főzött. De hogy elárulja, hóhér pallosának adja a tulajdon édes apját, pedig annak a feje van legfelül, azt nem hiszem. Sohasem hiszem el.

– Én arra is képesnek tartom, hörgé Korponay.

– Te neked szabad őt nagyon rossznak tartanod, mert te tudod, hogy milyen jó volt; nekem semmi okom sincs rá, hogy szeressem; tehát nem is gyűlölöm. Lehetetlennek tartom, hogy egy asszony vérpadra vigye mindazokat, a kiket szeretett. Ez egy rémalak volna, a milyent a mythologia sem birt kitalálni. Hanem ez hát csak hit. Én bizonyosságot akarok ti nektek nyujtani. Magamra vállalom, hogy utána megyek ennek az asszonynak. Kisérni fogom őt nyomról-nyomra, mint a véreb. Se éjjel, se nappal egy lépést nem fog tenni, hogy azt meg ne tudjam. Nekem mindenütt vannak jó czimboráim, a kik segítenek. Úgy körülfogom őt, mintha hálóban volna. És ha egyetlen egy lépést talál tenni, a mi azt mutatja, hogy ügyünket elárulni készül, esküszöm az élő Istenre és apám, anyám örök lelki üdvösségére, hogy akkor én viszem halálra azt az asszonyt, mielőtt az árulást elkövethette volna. Ti járjatok a magatok utjain, én megyek az enyimen. Mától fogva nem vagyok ember, csak a szegődött árnyéka egy másik embernek. Ti gyűlöljétek őt, féljetek tőle, piszkoljátok a nevét. Én szeretem őt, ragaszkodom hozzá s lemosom a nevéről a szennyet; ha kell, a saját vére hullásával.

Ráhagyták, hogy fusson hát utána; ők, a többiek, futottak a lengyel határ felé.

XXXVIII. FEJEZET.
RECIDIVA.

Ő pedig futott, mint a szarvasgim a nyakába harapott hiúzzal.

Ez a szó kergette világgá.

«Fizessünk neki ezer aranyat!»

Épen, a hogy a labanczok mondták:

«Azért, hogy elárultad nekünk a fejedelmet, ezer aranyat kifizetünk.»

És emezek is tudják már, hogy az ilyen szolgálatnak ilyen a jutalma. Nem becsület, nem szeretet; pengő pénz, a mit erszénybe lehet seperni.

Kihez fusson a panaszával? Ki érti meg?

Az egyik férfi kikomplimentezi a házából, ájtatos, kegyes, philosophus beszédekkel, a másik kitaszítja gorombán.

«Fizessünk neki ezer aranyat!»

Mi kellene még más?

Csak nem kérdezhetik tőle azt, hogy hát a szived fáj-e?

Ha fáj, ott a doktor, kérjen rá balzsamot. Patikában adják.

Eszébe jutott a doktor. A tudós Cornides Lőcsén. Hiszen tulajdonképen azért jött ide fel, hogy azzal beszéljen, s rábirja, hogy pakoltassa fel magát s utazzék le Dobsináig meg Krasznahorkáig, a két beteg gyermeket megkuruzsolni. Hanem ahhoz pénz kell, sok pénz, mert a doktor nem utazik ingyen. Lám milyen okos dolog lett volna azt az ezer aranyat behurkolni, és nem adni nyugtatványt róla.

Az a másik ezer ugyan fogytán van már, tán alig cseng belőle egy pár a tarsolyban, az egész gazdasága ez a szekér alma. Ha azt eladhatja, viheti a tót parasztszekéren a finnyás doktort magával.

Szó sincs róla. Csak olyan kódorgó vad gondolatok ezek. Nem gondol ő most a beteg fiával sem.

Ismét lejtőn fel visz az út, sűrű fenyőerdő között. A nő leszáll a szekérről, hagyja czammogni a lovait, maga a füves útfélen bandukol ostorpattogtatva. De nem keres négylevelű lóherét, hanem letépi bokrétának azokat a haragos kék sisakvirágokat, a miknek kelyhében, Mars sisakjában egy pár fehér galamb ül, Vénus galambjai. Szép virág, szebb jelvény: de halálos méreg. «Farkasölő gyökérnek» nevezik a népek. Jól mondta Pelargus, hogy nem szeretne ahhoz a sárgarépához leülni ebédre, a mit ennek az asszonynak a keze fog főzni.

Egyszer csak nagy trombitafuvással jön szembe reá egy postaszekér, mit tizenkét dragonyos kisér, annak a jeléül, hogy valami előkelő rangbeli személy utazik a hintóban. Van oka a fullajtárosnak olyan nagyon trombitálni, mert Korponayné lovai már megint legelészni álltak az útfélre s e közben a szekeret épen keresztbe állították az uton. A postaszekérnek meg kell állnia, a postás pogányul fujja a trombitát, hogy előidézze az erdőből a hanyag lóhajtót, a hintó belsejéből két asszonyság feje dugódik előre, mind a ketten zsémbelnek, erősen szidják az utjokat elálló parasztot.

Julianna jól ismeri mind a kettőt. Az egyik Löffelholtz tábornokné, a másik a kis Blumevitzné, a Fabriczius leány: Julianna kedvencz kicsikéje.

Egyszerre pajkos kedve támadt. Odafut a szekeréhez, s tele veszi a két markát szercsikával s odaállva a hintóhágcsóhoz, palócz paraszt kiejtéssel odakiált nekik:

– No hát má nasságos asszonykák, nem vesz keetek egy kis szép aumát?

Azok elszörnyedve csapják össze a kezeiket s felsikongatnak.

– Julianna te! Korponayné!

Ő meg kaczag, csak úgy reng bele a két válla.

– Micsoda komédia ez? kérdé Löffelholtzné, az első ámulásból magához térve.

– Semmi komédia. Igen rendes dolog. Almát árulok.

– Te almát árulsz?

– Hát valami életmód után csak kell látnom, ha már nagyságos asszony nem lehetek.

– De te tréfálsz?

– Hogy tréfálnék? Azt tudjátok, hogy az uram birtokait elkobozták; az apámhoz nem mehetek, mert az agyonüt; valahány úri ismerősöm, módos atyámfia, az mind eltagadja előlem magát. Sehol be nem fogadnak, hát csak így az országúton kell éldegélnem.

– Hát Andrássy? kérdé Löffelholtzné. Hiszen mikor itt voltál nálam nem régiben, s visszakérted a képeskönyvét, a mi neki oly jó hasznára volt, mert bizony mondom, hogy nagyon segített neki a kegyleveléhez, hát akkor mondtad, hogy odaviszed hozzá. Azóta özvegy is lett. Hát nem fogadott jól?

Most kezdett még csak igazán kaczagni Julianna.

– Hahaha! Andrássy! Az én Lovelaceom! Az remetévé lett, könyvet ír: triplex philosophia a czíme; s minden reggel egy szegfüvet visz a megholt feleségének, s ott imádkozik naponkint három óra hosszat.

De erre már általános volt a kaczaj.

Hahaha! Andrássy István imádkozik! Zsolozsmát énekel. A hátát korbácsolja! Bőjtöt tart! Keresztet hány magára a szép asszony közeledtére! Hahaha! Ezt el kell mesélni.

Az asszonyok kiszálltak a hintóból, összeölelték, csókolták a véletlenül feltalált barátnét; beleharapdáltak egy pár almájába, s aztán késztették, hogy üljön be közéjük a hintójukba, majd az almás-szekeret elhajtja a postaszolga, a ki kerékkötni van itt.

– De biz almáimat nem bizom ebfogakra, mondá Julianna. Mert én az után élek.

– Ugyan ne bolondozz, unszolá Krisztina, a nyakába csimpeszkedve, nekem bizony nem árulsz almát faluról-falura, mint a hienczek, odajösz hozzám Lőcsére, s ott maradsz, soha nem eresztelek el.

– Hiszen te magad is földönfutó lettél, elvették a bécsiek az apád birtokát a kegyleveled daczára.

Löffelholtzné közbeszólt:

– De már visszaadták. Csak te jer most velünk. Százféle mondanivalónk lesz, a mi rád nézve is igen örvendetes. Épen tegnap érkezett meg a nyiltparancs, hogy Blumevitzné a Fabriczius-féle birtokokba visszahelyeztessék, annak az örömére megyünk most Lőcsére. Alauda, meg Belleville lovagok várnak ránk nagy ünnepélylyel. Az úton majd elmondjuk a többit.

– De így csak nem mehetek Lőcsére, ebben a parasztruhában, másféle öltözet pedig nincsen velem.

– Az sem baj. Adok én az én ruháimból egyet. Tudod, hogy rád illenek az én öltözeteim, majd itt Poprádon megállunk a Husz apó vendéglőjében, ott átöltözködhetel.

– Poprádon? Husz apónál? Hahaha! Kaczagott Julianna, s aztán szilaj jó kedvvel ugrott fel a hintóba. Ez fölséges lesz!

Volt oka így kaczagni; eléggé csiklándozhatta a szivét az a tréfás gondolat, hogy a nemes kurucz vezérek hogy fognak az ablakon kiugrálni, mikor őt visszatérni látják azzal a tizenkét dragonyossal.

Nem kérette magát tovább, beült a barátnéi közé s folyt aztán a vidám terefere; egyszerre mind a hárman beszéltek és mesélték egymásnak, a mi velük és körülöttük történt, s azért mind a hárman megértették egymást. Az asszonyoknak megvan erre a különös adományuk.

Juliannára nézve csakugyan fölöttébb érdekes tudósítások voltak azok, a miket a barátnőitől megtudott.

III. Károly, az új király, Spanyolországból megérkezett s azzal egyszerre nagy fordulat állt be a bécsi kormányzatban. Illésházy befolyása helyett Pálffy Jánosé érvényesült. A király megerősítette a szathmári békeszerződést s annak minden következményeit érvényesíteni sietett. Összehivta az országgyülést Pozsonyba, követválasztás lett az egész országban, a királyi meghivók már szétküldettek. A zaklatások megszüntek, a letartóztatott főurakat és nemeseket szabadon bocsátották, sok elkobzott vagyont visszaadtak, sok megigértre új kilátást nyitottak. Így jutott Blumevitzné is hirtelenében az apja birtokába vissza. Az amnestia újra ki lett hirdetve, a visszatérőknek új időhaladék engedve. A király azt óhajtja, hogy a nemzet teljesen kibékíttessék, mert az ország rendeivel családjának örökösödési uralkodását akarja elfogadtatni.

Ezek mind nagyon «jó» hirek voltak Korponaynénak.

Már tudniillik nem annak a Korponaynénak, a ki lázadást és összeesküvést ojtogatni, beszemezgetni járt szerteszét az országban, mindenféle vadonczba, gyékényes paraszt-szekéren, hanem annak a másik Korponaynénak, a ki a kész érett arany almát leszedni jár, négy lovas hintóval.

Blumevitzné már megkapta a magáét, Löffelholtzné is erősen biztatva van, hogy zöld ágra jut; most csak Pozsonyba kell menniök, s a formaságokat elintézni a hivatalos dicasteriumoknál. Ime együtt mehetnének mind a hárman, Korponayné is nyélbe süthetné most a maga dolgát.

– Csak megvan a donatiós leveled, a lőcsei kapitulatióból? kérdé Löffelholtzné.

– Oh azt mindig magammal hordom, szólt Julianna, a keblére tapintva, s nyomban ijedten kiálta fel: «Szentséges Isten!»

– Mi az? Nincs nálad?

Julianna ki akart ugrani a hintóból, szerencséjére visszatartották.

– Nincs meg a donatiós leveled?

Az megvolt. Hanem erről a levélről más jutott az eszébe Juliannának, a miről e perczig csodamódon megfeledkezett. Az összeesküvők levelei. Valamennyi veszedelmes levél, a miket, az apja utasítása szerint csak akkor kellett lészen átszolgáltatni az urának, a mikor búcsút vesz tőle. Szép búcsúvétel volt! Azok a levelek mind egy szarvasbőrvánkosba vannak bevarrva, s ez a vánkos ott maradt az almás szekéren.

– Hova akarsz szaladni? kérdé Löffelholtzné. A fél lába már kinn volt Juliánnának a felhágón.

– Ott hagytam a szekeremen. Futok vissza érte.

– Minek futnál? Elnyargaltatunk érte egy dragonyost, az elhozza. Miben volt?

– Nem! Nem bizhatom idegen kézre. Magamnak kell érte mennem.

(Hiszen ha azok a levelek a császáriak kezébe kerülnek, a legelső, a kinek a feje gurulásnak indul, magáé a szép asszonyé!)

– Hát akkor inkább visszafordulunk a hintóval.

Szerencsére a véletlen kisegítette Juliannát e kétségbeejtő szorongattatásból. Azaz, hogy nem a véletlen, mert ilyen nincs, hanem a körülmények logikája.

Az almás-szekérre delegált postalegény ugyanis, miután az ostornyelét kipróbálta a rudason, meg a nyergesen, hogy azokat gyorsabb haladásra birja, de minden siker nélkül, vesztében a lógósra talált egy nagyot huzni, mire az telerugta a szemét, száját sárral, szügyébe vágva a fejét, elkezdett vágtatni a szekérrel, magával ragadva a másik két párát is. Így aztán nagyhamar nemcsak utolérte az almás-szekér a hintót, de még el is hagyta, úgy kellett a bőszült Pegazusnak útját állni fegyveres erővel.

Julianna sietett is azonnal a szekeréhez. Az alma mind az ördögé lett, hanem a szarvasbőrvánkos megkerült.

– Hála Istennek. Csakhogy ez megvan.

Azt azután nem is hagyta el többet magától, hanem ráült, vagy a hóna alá vette, mikor leszálltak.

Poprádra érve, a Husz apó vendéglője előtt nem következett be az a tréfás jelenet, hogy a kuruczok az ablakon át vegyenek búcsút, azok rég az erdőben jártak már akkor. Itt azután Julianna átöltözött Löffelholtzné egyik gála köntösébe; Lőcsére már mint úri asszonyság tartá bevonulását.

A Fabriczius-ház előtt egész deputatio várta az érkezőket. Alauda biró úr teljes hivatalos ornatusában fogadta Blumevitznét, bevezetve őt visszanyert palotájába, s saját kezeivel tépte le a szobák ajtajairól a sequestráló pecséteket.

Odajött doktor Cornides is, felajánlva a most érkezett hölgyeknek a konyháját, addig, a míg azok újból berendezkednek.

Még humorizált is a tudós férfiu, mondván:

– Első eset, hogy a doktor konyhájából egészséges emberek számára præscribálnak.

S a vendégség, a mit a doktor az egész úri társaságnak adott, becsületére vált az egész orvosi karnak; azt mondták rá, hogy az egészséges embereket még jobban meg tudja gyógyítani, mint a betegeket.

Ott volt Belleville lovag is (még mindig császári helyparancsnok Lőcse városában) s ezuttal szabadon udvarolhatott a szép szalmaözvegynek.

Mikor a sok jó étel és ital feloldotta a nyelveket, aztán nem is igen tartotta senki titokban az élményeit. El lettek fecsegve a várfeladás éjszakáján történt tarka dolgok. Most már nevetni való tréfák. A ház fiatal asszonya ott a Ketterhäuschenben! (Minő éj volt az!) A megszabadítás furfangos bohózata. Léni asszony, a ki az ópium pilulákat maga itta meg sörben a beteg helyett, s a félholt asszony, a kit a doktor hasztalan elecktrika-masinázott. Hát még azután a jó Belleville lovag, a ki a kapukulcs helyett a Ketterhäuschen kulcsait kapta meg s majd a nyakát veszté a fél várossal támadt küzdelemben.

Alauda uramnak a gombjai pattogtak le a mellényéről a nagy kaczagástól, mikor ezeket elbeszélték, kiki hozzáadva a maga részéről tapasztaltakat.

Egyszerre csak aztán a nagy féktelen jó kedvből aláesett a szép asszony a nagy komolyságba.

– Milyen jó kedvem van, tán vesztemet érzem? Még az én jó doktoromat is hogy kifigurázom, pedig hiszen csak azért jöttem most Lőcsére, hogy segítséget keressek nála a szegény kis fiacskám számára.

S egyszerre tele lettek a szemei könynyel.

Doktor Cornides minden állapotban kész volt a tudomány hatalmát éreztetni. Kikérdé Juliannát a kis fiú betegségének jelenségei felől. Complicált baj! De az orvosi tudomány meg tud küzdeni vele. (A régi orvosi tudományt értjük, a mostani nem ér semmit.) Egész ív papiros megtelt a recepttel, a mit a tudós férfiu e veszedelmes baj ellen összeirt. Olyan arcanumok, a mikről a mostani orvosoknak sejtelmük sincsen már, a föld öt részéből, tenger fenekéről, retorták mélyéből, czethalak gyomrából előkerült szerek.

– Ettől meg kell neki gyógyulnia, mondá a doktor az elbúsult anyának. Hanem egyre figyelmeztetem. Ezt a receptet az egész országban csak egy helyen tudják elkészíteni, mert sehol másutt porrátört baziliszkszivet nem kaphatni, azt csak igen nagy urak szerezhetik meg. Azért ez csak gróf Pálffy János ő kegyelmessége vöröskővári (Bibersburg) várában elkészíthető, az ottani hires officinában.

– No látod, mondá Löffelholtzné, most egygyel több okod lesz Pálffy Jánost meglátogatnod.

Julianna azt mondá erre aggóskodva, hogy nagyon sokba kerülhet egy ilyen hosszú út.

– Apropos! szólt közbe Alauda uram. Kegyelmednek, nagyságos asszonyom, még valamit át kell adnom, mit a városnál felejtett. Az ám! Nem is találja ki, hogy mit? Hát mikor Korponay János kapitány úr (még akkor csak az volt) meg lett bizva azzal a bizonyos expeditióval, a lőpor és élelembeszállítás végett, a tanács egy kétszáz aranyat nyomó lánczot decretált a számára jutalmul. Korponay uram akkor ezt, bizonyos okoknál fogva, nem vehette által. Most meg már aligha vehetné át. A láncz pedig itt van. Azért én legczélszerűbbnek találom, ha azt a feleségének szolgáltatom által.

Soha jobbkor láncz nem érkezhetett! Mintha csak az égből esett volna le.

Julianna ismét jókedvű lett. Azt sugta Alaudának, hogy csak adja vissza azt a lánczot az ötvösnek, az aranyértékben s aztán fizesse ki belőle azt a tartozását, a mivel egy itteni pipereárusnak csipkefátyoláért adósa maradt, a többinek majd akad helye. Ime kétszáz arany már megtérült a visszautasított ezerből. Pedig ezt is Korponay János kereste!

XXXIX. FEJEZET.
VÁRATLAN FORDULAT.

Harmadnapig mulattak az asszonyságok együtt Blumevitzné házában Lőcsén. Negyednap reggelre volt elhatározva az együtt utazásuk Pozsonyba.

Elutazás előtti estén egészen magukra voltak.

Löffelholtzné többször kérdezősködött Juliannának a férje után, és hogy mi történt közöttük?

Julianna egész hosszú mesét gondolt ki erről a thémáról, hogy ők már egészen kibékültek, Korponay János ugyan még Lengyelországban van; de már irt a feleségének, hogy haza kiván jönni; a király hűségére fog állni, magának elfogadja az amnestiát, s jószágait a fia számára visszakéri. Julianna minden órán várja a férje hazaérkezését; egyrészt az is vezette ide a Szepességre, hogy itt remél vele találkozni.

Mikor aztán legvakmerőbb phantasiával mesél a valósággal szembeszökő kitalált dolgokat, felnyilik a szobaajtó, s belép rajta az, a kit sokat emlegetnek: Korponay János, a férj.

Ő az valóban, nem rémkép, nem tünemény; a valóságos Korponay János áll ott, félvállra vetett köpönyegben, kezében a hiuzbőr süvege.

Legelső, a ki őt fölismeri, Löffelholtzné. (Korponay valamikor a császáriaknál szolgált, onnan ismerte még.)

– Ah! hozta Isten kegyelmedet. «Farkast emlegettünk, s a kert alatt kullog.»

Juliannának az egész testét a jéghideg rémület állta el. Pedig ő neki kellett legjobban örvendezni a betoppanó alak láttára. Hisz épen most mesélte a barátnőinek, hogy őt várva várja, hogy milyen nagyon óhajtoznak egymás után.

Erőszakot kellett tenni elzsibbadó idegein és eléje sietni nagy örvendező repeséssel az Istenhozta kedves vendégnek; ölelésre kitárva karjait, s ajkait csókra kinálva.

S a kedves férj megölelte, megcsókolta a kedves asszonyát, a hogy patriarkhális szokás volt hazánkban.

És az ölelő kezében nem volt tőr rejtve, a mit hátulról a szivéig szurjon és ajkaira nem volt olasz méregfestvény kenve, a mivel a váltott csókban nejét megmérgezze; inkább nagyon gyöngéden bánt vele; észrevéve, hogy annak a térdei roskadoznak, oda vezette a karos székéhez, oda leültette és aztán szépen kezet csókolva a tábornoknénak és a házi asszonynak is, gavallérosan oda támaszkodott a szék támlányára.

– Mi jó szél hozza ide kegyelmedet? kérdezé Löffelholtzné.

– Engemet valóban igen jó szél hozott, felelt rá Korponay nyugodtan. Az a szél, a mely átfujta hozzánk Lengyelországba a hirét, hogy az új magyar király a hazatérőknek amnestiát adott. Én már torkig laktam a lengyel barátsággal s nem kérek belőle, se eczettel, se mazsola szőlővel, többet; hazasiettem, hogy az amnesztiában részesüljek.

– No azt nagyon bölcsen és okosan cselekedte kegyelmed, helyeslé a mondottakat Löffelholtzné, ennél helyesebbet nem tehetett. Biztosítom kegyelmedet, hogy a mi tőlem és az uramtól telik, mindent el fogunk követni, hogy kegyelmed a birtokába minél előbb visszahelyeztessék.

– Hiszen épen egyenesen oda akarok menni: az osgyáni birtokomba, s ott várom be a saját házamban, a mi velem történni fog. Úgy-e te is velem jösz, kis feleségecském?

Julianna a halál félelmei között rebegé (mosolyogva):

– A hová kegyelmed magával viszen, oda megyek.

– Mi pedig most épen Pozsonyba akartuk vinni a kegyelmed asszonykáját, hogy bizonyos neki igért donatio ügyét, kedvező lévén rá az idő, szorgalmazza.

– Nem bánom, szólt Korponay, s még csak a homloka sem vonult ránczba. Ha másfelé van menetele az asszonyomnak, én beleegyezem.

Julianna alig hallhatóan suttogá:

– Én az urammal fogok menni.

Löffelholtzné elnevette magát.

– Azon sem csodálkozom. Olyan hosszú távollét után az ember újból vőlegény és menyasszony, s nem adná olyankor a maga csendes kuczkóját a császár palotájaért. No hát majd ha a második mézes hetek leteltek, akkor bocsássa fel kegyelmed az asszonyát Pozsonyba.

Ez mind a legszivesebb enyelgés hangján folyt ebben a modorban. Korponayt a háziasszony ott marasztá szállásra és vacsorára.

Az estebéd végeztével tudatták Korponayval, hogy mint utas ember, ha elfáradt, felmehet a számára elkészített szobába. Ugyanazon erkélyszoba ez, a honnan egykor Julianna leste Belleville lovagnak a furcsa küzdelmét a ráröffent polgárőrökkel, az ablakfüggöny mögül, meg a honnan Korponay alákiabált a kurucz hajduknak, hogy nem kell megadni magukat, hanem ütni kell a labanczot. Mind a kettőjükre nézve emlékezetes szoba volt az.

Julianna most találhatott volna valami ürügyet, hogy a férjét előre bocsássa, s aztán mint egykor itt ezen a helyen, a hol őt a kardjával ketté akarta vágni, megfusson előle, és szaladjon, míg a lábai birják, világtalan világgá, de nem tette azt. Valami halálmegvető dacz kényszerítette, hogy együtt menjen az urával, karját annak a válla körül fűzve, fejével az arczához hajolva, kisérve a másik két asszony tréfás nevetésétől.

Mikor a lépcsőkön felhaladva az emeleti szobába felértek, a hol a széles menyezetes ágy el volt készítve a számukra, a kandallóban ropogott a tűz, az álló fali óra fel volt huzva és járt, Korponay letette az asztalra a kezében hozott karos gyertyatartót, akkor Julianna széttárta előtte a karjait s azt mondá neki:

– Azért jöttél, hogy megölj? Itt vagyok. Végezd, nem fogok kiáltani.

Korponay megfogta a kezét szeliden, s a másikkal megczirógatta azt.

– Nem, Juliannám. Távol van tőlem ez a szándék. Sőt azért jöttem, hogy visszavegyelek és veled maradjak. Épen az az ütés, melyet tőled kaptam, (nézd most is itt a gyűrűdnek a sebhelye, a mit rajtam ejtél) ez győzött meg felőle, hogy igaz lelkü és becsületes vagy. Akkor szerettelek meg ujra. És már most rajta leszek, hogy te is szeress engem.

S azzal az ölébe vonta és gyöngéden magához szorongatá, többször megcsókolva a szép lesütött szemeit.

Julianna szédelgő fejét odahajtá az ura keblére s sokáig úgy érezte, mintha egy másvilágban volna, magánkívüli gyönyörben, míg egy hideg, józan gondolat magához nem térítette.

– Oh, én édes lelkem uram. Olyan nagy boldogság volna ez, a mit te én velem osztasz, hogy magát a mennyországot sem kivánnám helyébe, ha egy nehéz gondolat nem háborítana. Elhiszem, hogy nem azért jöttél, hogy megölj, elhiszem, hogy velem fogsz maradni, de azt gondolom magamban, (ne haragudjál meg érte, hogy titkos gondolatomat megvallom) hogy te most azért kerestél csak fel engem, mivelhogy összeesküvő társaid így határozták. Azok félnek, hogy én boszuból vagy haszonlesésből elárulhatom az ő egész tervüket s ők határozták azt el, hogy te válj ki közülök és térj vissza amnestiával, és azután őrizz magad mellett, mint hites férjem és uram, hogy őket el ne árulhassam.

S ez alatt a beszéd alatt úgy figyelt minden arczmozdulatára a férjének.

Ez az arcz csak fanyar boszuságot mutatott.

– Ah, kérlek, hagyd el azt! Van eszében valakinek még összeesküvést szítani. A kinek még ezt a szót kimondják, hahotára fakad. Hiszen nem én vagyok az első, a ki az amnestiát elfogadja, hanem találd ki, hogy kicsoda?

– Ebeczky?

– Feljebb!

– Bercsényi?

– Még is feljebb!

– Nem tudom kitalálni.

– Maga a fejedelem, Rákóczy Ferencz.

– Hihetetlen!

– Én sem hittem, a míg bizonyosságot nem vettem felőle. Nem fog bele két hét telni, hogy bejön a fejedelem egész parádéval Krakkó felől, Nagy-Szombatig jön fel eléje Stella császári generális két század dragonyossal, a kik díszkiséretül csatlakoznak hozzá s azokkal együtt vonul fel a pozsonyi várba, a hol a nádor és a kanczellár fogadják. Visszakapja a birtokait, a gyermekeit, a feleségét, meghagyják neki az erdélyi fejedelemséget, úgy a hogy Apafy Mihály birta, német helyőrségekkel a várakban, s új korszak kezdődik vele az egész országban. A Rádayak, Vayak, Eszterházy Dánielek, Ebeczkyek, Csákyak, Andrássyak mind főhivatalokba jutnak, s nagyobb hivei lesznek Károly királynak, mint a milyen rebellisei voltak Lipótnak és Józsefnek. A kurucz nevet lemossuk magunkról szappannal.

S oly őszintén nevetett hozzá, hogy az asszonynak el kellett hinnie, hogy igazat beszél.

S a mit el nem hitt a szavainak, elhitte a csókjainak. Nem! Ilyen forrón nem csókol az, a ki a szive fenekén haragot hordoz.

Mikor kora hajnallal Julianna felébredt, azt hitte, hogy csak egy varázsálom volt, a mit keresztül élt. A mint az ágy kárpitját félrevonta, a betörő napsugár a csendesen alvó férj arczát világítá meg. Hát ébren is tart még ez álom?

A férjnek a feje azon a szarvasbőrvánkoson nyugodott, a melybe a veszedelmes levelek voltak bevarrva.

Julianna megcsókolta annak az ütésnek a helyét s hagyta őt tovább aludni.

XL. FEJEZET.
MI LEHET EGY ELEJTETT SZÓBÓL?

Semmi kétség, hogy Korponay Jánost az az indító ok hozta haza, a mit Julianna gyanakodó esze olyan hirtelen kitalált.

Hogy az ő titoktartását biztosítani lehessen, erre ez volt az egyetlen mód, visszatérni hozzá a férjnek, a ki a nőnek egyedül jogosult őriző pásztora, s aztán ki nem bocsátani őt többé keze közül.

Valóban az összeesküvők dolga volt az, hogy Korponayra rámérték ezt a feladatot.

Esküjök kötelezte őket, hogy a czélbavett feladatért, ha küldik, a pokolba is elmenjen mindegyik.

Ez pedig nagyon hasonlított a pokolhoz.

Egy olyan szigorú, büszke jellemnek, mint Korponay, oda törni meg magát, hogy hazajöjjön, kegyelmet kérni, hogy megsüvegelje az apró potentátokat, a kik az útjába akadnak, s ha a régi czimborákkal összetalálkozik, beszéljen velük az időjárásról, meg a cserebogarakról. És aztán mindennap egy asztalhoz ülni azzal az asszonynyal, a kit jobban gyűlöl, mint a labanczot és mindennap inni abból a pohárból, a miből már más valaki ivott! Édelegni, andalogni, boldogságról beszélgetni azzal a nővel, a kit emlékezetéből ki kellene tépnie! Viselni a homlokán annak az ütésnek a helyét, a mit tőle kapott, s ez még nem a gonoszabbik emlék a homlokán, a mit miatta visel. És most csókolgatni azt a kezet, mely őt megsértette, azt a kezet, mely Lőcse kapuját az ellenségnek megnyitotta, azt a kezet, mely az árulás bűndíját elfogadta! És csókolgatni azt a hűtelen csalfa szép száját, nehogy elárulja a titkait! És óvni azt az embert, a ki őt meggyalázta, hogy el ne árulja azt az ő felesége, ő neki őrködni kell Andrássy élete fölött, a kinek halálát kellene kivánnia, mert az a kiszemelt fővezér! És most még csak el sem taszíthatja ez asszonyt magától, mert a magyar törvény szerint, ha a férj a hűtlen feleségét egyszer visszafogadta, többé ellene semmi panaszt nem emelhet.

Korponay úgy tett, a hogy rábizatott.

Az a hír Rákóczy visszatértéről is az összeesküvők által szándékosan terjesztett vaklárma volt. Ezzel takargatták el a rejtett útjaikat, a királypártiakat ezzel áltatták el. S a vaklárma nagyon jól sikerült, tán a szándékon túl is. Elhitte minden ember, hogy Rákóczy csakugyan a király hűségére tért s haza jő, birtokait átvenni. Erre aztán a még eddig agyarkodó apró kurucz kolomposok, faluszájai is ágy alá vágták a piros csákós süveget, meg a kerecsentollat, felvették a birkaprémes sapakot s siettek csapatostul fel Pozsonyba, hogy ki ne maradjanak valahogy, mikor a kegyelmet osztják.

Julianna maga is egészen elhitte ezt a mesét. Ezt is, meg a másikat is, hogy ő vele most a férje boldog.

Hisz ő is minden tudományát az asszonyi szívnek előveszi, hogy a férjét boldogítsa. A kis fiát is hazahozatta a nagyapótól az osgyáni kastélyba, s egész napját annak a gyügyögtetése foglalja el.

Talán Korponay is elhitte azt a másik mesét, hogy egy asszony, mikor csókol, nem gondol másra, csak erre a csókra.

A boldog idyllt hát nem zavarta meg más, csak a prózai gondok. Korponay birtoka még mindig zár alá volt vetve, s a felmentés késett. E miatt a jövedelem nagyon összeszorult.

Julianna többször említé a férjének, hogy jó volna felmenni Pozsonyba, Pálffyval meg Illésházyval beszélni, de Korponay huzódozott tőle, hogy ő átall a nagy urak ajtaján kopogtatni.

– No hát kopogtatok én. Engedd meg, hogy én menjek hozzájuk.

Korponay azt mondta neki rá: «eredj, én majd itthon maradok, – a kis fiunak pépet főzni».

Julianna nem annak örült jobban, hogy minő sikere lesz majd az ő pozsonyi útjának, mint inkább annak a bizalomnak, hogy őt a férje magában elereszti.

Nem bizalom volt az.

Még volt valaki más is, a ki ő reá vigyázott. Ott volt Pelargus.

Abból, a mit ez az ifjú az utóbbi években Felső-Magyarországon elkövetett, egy hősköltemény telne ki magából. Nekünk azonban csak azt kell belőle megtudnunk, a mi Julianna történetével van kapcsolatban.

Az akták szerint kilenczszáz embere volt Pelargusnak, a kikkel ezen az egész vidéken rendszeres statum in statu tudott fentartani. Egyszer-egyszer felbukkantak s rémületbe hozták a felső vármegyéket. Ha megéheztek, raboltak, soha sem mást, csak enni valót.

Mikor Julianna felutazott Pozsonyba, Pelargus és társai mindenütt nyomában voltak.

Pozsonyban már akkor olyan volt a sokadalom, a tömérdek instantiahozó vendégseregtől, hogy a fogadóban csak nagy könyörgésre tudott Julianna egy szobácskát kapni, a hintaját pedig haza kellett küldenie, mert a lovak számára istálló nem volt kapható.

És azután beletelt három nap, a míg Pálffy Jánosnál audientiát tudott nyerni. Úgy látszik, nagyon elfelejtették már a nevét.

Mégis csak bejutott nagy nehezen, a kegyelmes úr rá is ismert, ha nem is fogadta valami kitüntető módon.

Julianna előadá, a miért idejött, a férje birtokainak a lezárolás alóli felmentéseért; a főúr megbiztatta, hogy csak viselje magát Korponay uram csendesen, ha az ő dolgára kerül a sor, majd azt is elintézik.

Korponayné azonban fel akarta használni az alkalmat, ha már egyszer idáig jutott, hogy azt a másik dolgot is emlékezetbe hozza: a fiának igért donatiót.

– Hja asszonyom, mondá erre Pálffy kitérőleg. Az most nehezen megy. Mi is a kegyelmed titulusa erre az impetratióra?

Már elfelejtették!

– Lőcsei capitulatio! mondá a hölgy, előkeresve a tarsolyából a rá vonatkozó iratot.

– Úgy? Tudom, tudom. De azért már kegyelmed kapott egyszer egy ezer aranyat.

Juliannának fejébe futott a vér.

– Azt legjobban tudja kegyelmességed, szólt keserüen, hogy ezt az ezer aranyat nekem Wratislaw adta, abból a czélból, hogy a kanczellár futárját minden áron megelőzzem, a ki kegyelmességednek a visszahivó decretumot vitte. S én ezt a feladatot végre is hajtottam.

– Igaz biz az. Hanem ezt az érdemét az asszonynak nem igen lehet felhordogatnom a kanczellár előtt, sőt kénytelen volnék a magam részéről eltagadni, hogy tudomásom van róla. Már ebben csak nyugodjék meg kegyelmed. Az a lőcsei história olyan csekély dolog most már, hogy azt senki fel nem veszi a földről. Azt sem tudják már, hogy mi volt az a Lőcse? A háborunak vége. A kuruczok seregestől jönnek az ajtónkra hűségüket contestalni, a nagy loyalitási chorusban a kegyelmed kérelme úgy elhangzik, hogy senki sem hallja meg.

Erre a szóra valami alvó ördög ébredt föl az asszony szivében. Ördögnek kellett lenni, más nem is lehetett, mert jótétlélek ilyen szót nem diktált volna neki.

– Vigyázzanak, kegyelmes uraim, mert még lehet egyszer más világ is.

Megbánta mindjárt, a mint e szót kimondta, visszavette volna, ha lehetne. – Átkozott szó volt ez.

Az ország zászlósura e szóra hirtelen odalépett hozzá, haragtól szikrázó szemekkel s megragadva a nő kezét, azt kiáltá a szeme közé:

– Mit tudsz erről! Te asszony.

Eddig kegyelmednek czímezte, most «te asszony!»

Julianna elképedt. Érzé, hogy ez a kezét fogó kéz vasbilincs, s a ki hozzá beszél, a vallató inquisitor, ő maga egy fogoly.

Minden lélekjelenlétét össze kellett szednie, hogy a kezét ebből a vasbilincsből kiszabadítsa. Annak csak egy módja volt.

Az, felelni a haragos kérdésre, bizalmas mosolygással.

– Igen is, tudok valamit.

– Beszélj.

– Ohó, kegyelmes uram! azt nem adják ingyen. Épen most volt szerencsém megérteni, hogy a nagyurak igérete, meg a beteg ember fogadása egy húron pendülnek. A tett szolgálatomra méltóztatott azt felelni, hogy «elmult esőnek nem kell köpenyeg»… Ha új szolgálatot akar kegyelmességed tőlem, előbb értesse meg velem, hogy mire becsüli azt?

– Kivánhatsz, a mit akarsz.

– Hát legelőször is azt kívánom, hogy miután én kegyelmességednek sem leánya, sem huga nem vagyok, hagyjon fel a tegezéssel, s adja meg a megillető czímemet.

– Igaza van kegyelmednek. Tessék helyet foglalni itt a diványon, főstrázsamesterné asszonyom.

Julianna helyet foglalt s összeszedte minden eszét.

– Hogy kegyelmed tudója valami nagy dolognak, azt én már a belépésekor sejtettem, mondá Pálffy János. Kegyelmed az apjánál tartózkodott a fegyverlerakás óta, s azt mi jól tudjuk, hogy az öreg Ghéczy Zsigmond a totumfac valami új összeesküvésben, a mit Rákóczyék terveznek.

– Nem, nem! Az apám nem tud semmiről! kiálta bele, önkénytelen ijedséggel Julianna s ezzel a szavával még mélyebben keverte bele magát a hinárba.

– Ő nem tud semmiről? sietett a szóval Pálffy. Akkor kegyelmed megfogta magát. Hát akkor ki az, a ki tud mindenről?

Juliannát nem hagyta el az eszmélete.

– Én magam tudok mindenről, felelé nyugodtan.

– Vannak kegyelmednek irott bizonyítványai? Vannak valami levelek a kezében?

Julianna megértheté a főúr exaltált tekintetéből a helyzetét. Ha ő most erre a kérdésre azt feleli: «nincsenek», akkor innen egyenesen a börtönbe fogják vinni.

Azt mondta rá: «igenis, vannak».

– Hol vannak?

– Csak csinján, kegyelmes uram. Elébb szeretném tudni, hogy ha én ilyen fontos és nevezetes fölfedezéseket teszek, mi lesz érte a jutalmam?

– Helyes. Hát ha kegyelmed ilyen nagybecsű correspondentiát nekem átszolgáltat, akkor én nemesi becsületszavamat adom rá, sőt ha kivánja a királyi jóváhagyást is ellőre meghozom kegyelmednek az iránt, hogy a mely magyar főuraknak ily perduelliót bizonyító leveleit nekem kezembe adandja, hát azon főuraknak a birtokai közül választhat magának tetszése szerint, ha Károlyi van benne, veheti magának Erdődöt, ha Eszterházy, Galanthát, ha Andrássy István, Krasznahorkát, s a fiának grófi czímet vihet haza. – Elég lesz?