Barna kövü oszlop alól
Igy kiált Erdélyi Anna:
– Végy el engem, végy el szentem! –
– Nem veszlek én el tégedet,
Mig a te kis testvéredet,
A kis hős, bár még fiatal.
Meg nem ölöd méreg által,
Viselete s minden szava
Kitünőbb, mint az enyém ma. –
– Megmérgezném, de hát mivel? –
– Egy szentséges vasárnapon,
Ha a pap templomban vagyon,
Menj házatok kis kertjébe,
Ott egy csohány kis bokrában
Lelsz egy kigyót, csúfat élve.
A pikkelye arany szinü,
Tajték foly a csúf szájából,
Méreg csepeg a farkából…
Végy egy pohárt s támaszd hozzá,
És a mérget fogd fel benne,
Testvéredet öld meg vele.
Kaszálóból haza, ha jön,
Add: ígyék hogy erősbüljön,
Hogy ha, jön a forgatásból:
Add, hogy igyék szomjuságból.
S a mint haza megérkezett,
Anna ép ugy cselekedett.
– Igyál, igyál öcsém, lelkem!
Piros bor ez, szép Brassóból
A te kedves barátodtól.
Ajakához nem is tette,
S már a méreg meggyult benne.

Másodszor is kiált Anna:
– Végy el engem, végy el szentem! –
A mint mondád, ugy van minden.
– Bizony lelkem, el nem veszlek,
Mert ha reám megharagszol,
Ezt teszed majd, hehj, tudom jól.

Tegnap kedd volt, – ma van szerda…
Csütörtökön, a szép napon,
Hires vásár van Galaczon.
… Mosolyg az asszony kilépve,
Ha bejön, köny ül szemébe.
– Mi dolog az hites társam,
Mondd csak, mért mégysz ki nevetve,
S ha bejösz, köny ül szemedbe?…
– Tegnap kedd volt, – ma van szerda…
Csütörtökön, e szép napon,
Hires vásár van Galaczon.
Mindenki hajt ökröt, juhot;
Az én dolgom csak nem halad…
Csak nekem nincs a mit hajtsak.
– Ne vedd számba, kedves férjem,
Felöltözöm én is szépen:
Alól, mint az urnők szoktak,
S arczom olyan ékes lészen,
Mint a nap a magas égen!

A szép asszonyt fogva kézen,
Indulásra voltak készen,
… Összejárták a nagy vásárt,
Mindenkinek helyét, sátrát,
S leültek a sátrak végén,
Vizet ittak, megpihenvén.

Jön egy czigány, mint a holló,
– Eladod tán ezt a szép nőt?
– Nem tarthatom, – eladom őt…
De nem azért, mert rest, tunya,
S férje mellett magát unja;
Hanem anyám faggat engem,
Oly szegény nőt, hogy vehettem!
– Hogy adod el? mi az ára? –
– Száz öt lé, meg annyi apró,
Egy kendőbe leszámlálva,
Annyi rézpénzt hozzátéve:
Azt hiszem, hogy nem lesz drága…
… Köpenyét a földre tárta,
És a készpénzt leszámlálta.
– Vén czigány! mit adsz pénzt érttem?
Nem élnél te soha vélem…

Vitte tovább a szép asszonyt:
Összejárták a nagy vásárt,
Mindenkinek helyét, sátrát, –
S leültek a sátrak végén,
Vizet ittak, megpihenvén.

S ime jött egy deli hadfi,
– Eladod tán ezt a szép nőt?
– Nem tarthatom, – eladom őt…
De nem azért, mert rest, tunya,
S férje mellett magát unja,
Hanem anyám faggat engem.
Oly szegény nőt, hogy vehettem? –
– Hogy adod el, mi az ára?
– Száz öt lé, meg annyi apró,
Egy kendőbe leszámlálva,
Annyi rézpénzt hozzátéve.
Azt hiszem, hogy nem lesz drága!
… Köpenyét a földre tárta
És a készpénzt leszámlálta.

A szép asszonyt kézen fogta,
S beültek egy fogadóba.
Három napig ettek, ittak,
De egymásról mit se tudtak:
Ki micsoda, hová való? –
És a hadfi igy beszéle:
– Eszünk, iszunk három napja,
De közülünk egy sem tudja:
Ki, micsoda, hová való?
– Nevem Anna, – a „bán“ lánya,
Hátszeg-vidék királyának
Oldalágon unokája.
És a hadfi igy beszéle:
– Fia vagyok én a „bán“-nak,
Nevem János, unokája
Hátszeg-vidék királyának…
S im, megtudták, hogy testvérek…
S kézenfogva a szép asszonyt,
Visszavitte őt férjének…
– Itt van hölgyed, sógor lelkem.
Ne árulgasd, – kimélj engem;
Hogy ha ujra elfogy pénzed,
Tele töltöm én erszényed
– Egy csókért, a mit nőd adott,
Ad a pap is bocsánatot.

Mán ablaka előtt állva,
Beszól Toma a szobába:
– Anna, Anna, drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek.
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol,
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen;
Nyikorog is a ház ajtó
Künn az ebem; a haragvó.
– Anna, Anna, drága lélek
Jöjj ki hozzám arra kérlek,
Tüzet lehet eloltani,
A gyermeket elaltatni, –
Ajtód sarkát kend kenőcscsel,
A kutyádat tartsd kenyérrel.
– Nem mehetek ki a házból
Nem lehetek ma már távol, –
Itt a férjem, alszik, mellém,
Töltött puska pihen mellén,
És két pisztoly a lábánál
Pallos fekszik oldalánál.
Ha mozdulok: puska ropog,
Ha felkelek: halva rogyok.
– Anna, Anna, drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek, –
Kis ideig leszünk távol.
… És az aszszony kijött erre,
Fel is kapta a nyeregbe;
Mentek nem is nézve hátra,
El is vitte messze tájra:
Zöld erdőnek közepébe,
Csergő patak közelébe,
Vastag fának árnyékába.
Itt leültek megpihentek.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejembe…
S puha keze babrált fején…
Látott gerlét, a mint várja,
Merről? honnan? jő a párja;
Messzebb ismét, benn az erdőn,
Látott bárányt puha emlőn
S rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit; –
Látta kedves csecsemőjét,
Szép szemében drága könnyét,
Csendes szellő fuvalmában,
Gyermek sirást hall magában.
… Anna erre, a kést vette,
És Tomának fejét vette.

Visszaindult haza felé, –
Megérkezett a kis házhoz,
A kis háznak ablakához,
S benézett a nő a házba:
Látta férjét vacsorálva,
És anyosát rongyot kötni,
Csecsemővel bibelődni
És altatva drága szóval:
– Aludj, aludj, árva gyermek,
Lefektetni nem is merlek,
Mert mióta anyád nincsen,
Jó éjszakád, álmod sincsen;
Két szép szemed, két nap óta,
Nem volt soha becsukódva;
Nem is szoptál édes tejet,
Nem is fogtál puha kezet,
Nem csókoltál édes ajkat,
Nem volt soha nyugodalmad,
Nem figyeltél anya-szóra, –
Két nap óta, gyermek, néked,
Csupa sirás volt az élet…

Beszól a nő a szobába;
– Feleséged, ha megjönne,
Mit csinálnál vele bátya?
– Meg se sütném, meg se verném,
Rút szavakkal sem illetném;
Meg se kérdném: merre jártál,
Annyi időt hol töltöttél,
Kivel voltál, mit csináltál?
Csak az volna kivánságom,
A mig magam vacsorálok
Legyen gyertyám, mécs-világom…
Bement a nő a szobába,
Megszoptatá csecsemőjét.
A ki sokáig volt árva.
De Mán erre mitsem szólott,
A ládához ment, s belőle
Vett ki puha, fejér gyolcsot.
S betekerte a nőt vele,
És szurokkal csepegtette,
S meggyujtotta és világolt,
Mig maga Mán vacsorázott.

A hegy oldalánál,
A menny kapujánál,
Ime összejöve,
Lefelé a vőlgybe,
Kövér juhnyáj, három,
Velök három pásztor.
Az első Moldován,
Második Ungurán,
A harmadik Vracsán.
A második pásztor,
S a harmadik pásztor,
Beszélgetnek nagyba,
Tanácskoznak rajta,
Ha a nap leszálla,
Küldjék más világra
A moldvai pásztort,
Mert rászedte párszor,
És szebb is a nyája,
Kővér a báránya,
Ügyes ebe, lova,
Jól kitanitotta!…
De a szép Miora,
Ékes gyapja fodra,
Három napon innen,
Ugy jajgat szünetlen,
Nem eszik füvet sem.
– Kis szőke Miorám,
Drága kis Miorám!
Három napon innen,
Csak jajgatsz szünetlen,
Nem szeretsz már fűvet…
Tested beteg volna!
Te drága Miora!
A juhnyájt hajtsd össze,
Ide a fris zöldbe, –
Mert miénk a jó fű,
Tietek az árnyék, –
Drága gazdám, drága,
Hivd el jó kutyádat,
Legjobbik kutyádat!
Az éj el fog jönni.
Megakarnak ölni,
Az erdélyi pásztor,
És a másik pásztor…
– Drága, kis báránykám!
Jövendőlöm talán,
Hogyha meg van irva,
Hogy tegyenek sirba,
Mondd meg nekik tisztán,
Temessenek ők el,
Itt valahol közel,
A tanyán, köztetek,
Hogy veled lehessek, –
Ott a hol a halom,
Ebemet meghallom.
Mond meg nekik azt is,
Tegyenek fejfámra,
Furulyát tőlgyfából,
Öröm jő hangjából;
Kis furulyát csontból,
Bánat szól a hangból;
Bodzafa tilinkót,
Ez nagy tüzzel sikolt, –
Ha a szellő támad,
Közöttük elárad,
Összejő a nyájam
És véres könnyekkel,
Megsirat majd engem; –
De hogy én meghaltam,
Ne szóljon az ajkad,
Mondd meg nekik aztán
Hogy én összekeltem,
Hogy én megesküdtem,
Egy szép királynéval,
Világ-menyasszonynyal.
Népes esküvőmnél
Csillag hult az égről.
A fényes nap s a hold,
Zöld koronát tartott;
Fenyők a vőfélyek,
Nyirfák a vendégek;
Papok a havasok,
Éneklők, szárnyasok;
Repdeső madárkák,
S csillagok a fáklyák…
De te ha meglátod,
Utközben találod:
Az édes anyámat,
Szivében mély bánat –,
És szemében könynyel,
Járva szerte-széjjel,
Mindenkit megkérdve,
És ekép beszélve:
– Vajjon ki ismerte,
Vajjon ki járt véle,
A karcsu pásztorral?
Olyan az ő képe,
Mint a jó tej fénye,
És ajkán a bajsza,
A buza kalásza;
És hajának fodra,
A hollónak tolla;
Égető két szeme,
A mezőnek szedre;
Te kedves Miora,
Könyörülj meg rajta;
Mond meg neki tisztán,
Hogy én megesküdtem,
Hogy összekeltem,
Egy gyönyörü vőlgyben,
Szép király-leánynyal.
S ha te megtalálod,
Ne mond meg anyámnak,
Hogy az esküvömnél,
Csillag hult az égről,
S fenyők a vőfélyek,
Nyirfák a vendégek,
Papok a havasok,
Éneklők, szárnyasok,
S hogy a kis madárkák
A fáklyákat tarták!

Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya.
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hova mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre
Énekelvén megy előre;
De a gyermek, a kis árva,
– Angyal szelid az orczája –
Meg nem szünik egyre sirni,
Kérdést intéz az anyához,
Miért kezdesz énekelni?
– Vagy nem látod tova, tova,
Fenyőfáktól körülfonva,
Ott a tolvaj-banda fészke,
Ama dombos, tágas vőlgybe’.
Félek anyám, félek nagyon,
Nem ölnek meg minket vajjon?
Nem érez a tolvaj-banda,
Szállna rá a Szüz haragja.
Nem figyelnek a kérdőre,
Énekelve tart előre,
Itt van már a rablók háza,
A menyköve esnék rája.
Felénk ki jő mind előre?
Az a rablók vezetője.
Ifju asszony kaczag, nevet,
Leteszi a kis gyereket,
Lehelyezi puha földre;
Ő meg elvész az erdőbe.
A kis gyermek, a kis árva,
Ugy zokogott egymagába,
Hogy az erdő felelt rája – –

De kik jőnek amott szembe,
A tündérek fényes serge!
Fehér lepel által födve,
Arany hajjal tündökölve,
Drága gyöngyből koronával,
Az ég annyi csillagával!
Ő lesz az, az erdő anyja
S tündérserge, mely nem hagyja.
A kis árvát felölelte,
Felhő által körülvette.
Arany felhő lágy ölében,
Eltüntek a zőld erdőben – –

Erdő mélyben, a hegy alatt,
Hol a futó csermely fakad,
Ott él a kis szegény árva,
Három tündér vigyáz rája.
Három tündér kedves, szépek,
Virágai a mezőnek,
Egyik mesét mond a távol
Eső csillag- s holdvilágról;
Futó patak morajáról;
Kelő hajnal szép pirjáról.
És a másik fütyöl, mintha
Esti szellő lágyan sugna.
A harmadik kényezteti,
Dalok között lefekteti.
… Öröm között, jólét között,
A kis gyermek már nagyra nőtt.
Hozott anyja uj nyirettyüt,
Diófából szép hegedüt,
Arany hurok rajt’ feszitve,
Arany hajból kikészitve.
Egyik hur a bánat hurja,
A másik a szomort fujja.
És az egyik a gyönyöré,
A negyedik az örömé.
A szép ifju figyel rája,
– Beteljesült lelke vágya,
Igy tanitja őt a tündér:
– Hangja édes, sokat felér. –
– Ez a hur a bánat hurja,
Ujjad nagyon ne is nyomja,
Fájdalomtól el is szakad,
A ki hallja meg nem marad.
Ez a hur már ad ki szomort,
Könyt fakaszt, ha éri vonód;
Harmadik a gyönyör hangja,
A mátkások dalát dallja;
Szerelmet önt ifju szivbe,
Fris erőt a vénült érbe;
Ettől a meghalt feltámad,
Ebből öröm hangja árad – –

És az ifju figyel erre,
A hegedüt kézbevette,
A nyirettyüt végig futja,
Rezg az eszköz minden hurja, –
Néha roszul, majd meg jobban,
A sziv néha fel-feldobban,
Míg végtére a dal árja,
A közbámulatnak tárgya,
A tündért is csóda szállja. – –

Nemsokára a szép ifju,
Hegedüvel utnak indul, –
Játszik falun, a vásárban,
Tapsolnak is, tizen-százan;
Szép dalát a ki csak hallja,
Elmerengve bámul rajta.
– Koborolva ide-oda,
Véletlenül bejutott a
Rablók közé a csárdába,
A mennyköve esnék rája – –

– Hé, hegedüs! mi a neved?
Elfelejtém a nevedet,
Huzz rá, mit is bámulsz rajtam!
A nyakadat kifacsarjam?
S hegedült is, a mint mondák,
Csak ne üssék, csak ne bántsák;
A kebleket öröm szállja;
Tánczra kelnek, ki-ki járja.
… Ime mást hurt érint ujja,
Elnémulnak, a mint fujja,
A hur, a mint ki-ki hallgat,
Sziv repesztőn rezeg, jajgat,
Mint egy megtört sziv fohásza,
Setét, rémes éjszakába.
Asztal köré csoportulnak,
Nincs keletje már a bornak,
Nem is töltik a kupákat,
Kebelöket szállja bánat…
S jaj a szegény csaplárosné,
Minden dolgát elfelejté, –
Olyan szomoru az ének,
Még szomorubb lágy szivének.
– Szép hegedüs, oh, megállj csak!
Addj helyet egy árva szónak!
Arra kérlek szépen téged,
Dalold el a gyermekséged – –

Kézbeveszi a hegedűt,
Megkeni rá a nyirettyüt,
Igazít a bánat hurján,
Imigy kezdi drága hangján:
– Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre – –

Áll az asszony megnémulva, –
Élettelen földre hulla,
És ez asszony, névleg Anna,
A hegedüs édes anyja.

Hegy alján a juhász legény,
Elaludott mélyen szegény,
S a juhnyáj a sötét éjjel
Barangolt is szerte-széjjel…
Pásztor nélkül csavarogva,
Bement volt már a tilosba.
– Befogták a juhász legényt, –
Bekisérték lánczon szegényt, –
A juhnyáját behajtották
Semmi áron ki nem adták.
– Jött az apa, jött az anya,
Tüszöjükben hozva bankót,
Könyörögtek, térdre hullva,
… Adnák ki már szegény Jankót. –
A bankóért a jó birák,
Szegény Jankót ki nem adják.
– És jövének a fivérek,
Tüszöjükben aranyt hozva,
Szavuk olyan, mint az ének,
Minden szép szó összehordva,
… De aranyért a jó birák,
Szegény Jankót ki nem adják!
– Felöltözött a mátkája,
Vett szép szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára,
Szép nyaka a gyöngytől fénylett,
Már messziről hajtott térdet,
És kezeit összecsukta,
Szép szeméből a köny hulla:
– Törvénylátó, drága urak!
Váltságdijba miket hozzak?…
Eresszétek már ki Jankót;
Ha bűne volt meg is lakolt
Drága gyöngyét földre dobta,
Szép szoknyája már kioldva…
Erre aztán a jó birák,
Szegény Jankót ki is adták!

– Végy el Jankó feleségül,
A börtönből megmentélek,
Értted halok, érted élek…
– Nem veszlek el feleségül,
Mert megcsaltál már mint mátka,
Félek rám száll az ég átka!

… Az országot tüzzel-vassal
Három izben összedulta,
Novák vitéz fia Gruia!
– Gruia, Gruia, édes fiam,
Hadd az italt, hadd az álmot,
Rajtad ezek vernek lánczot, –
Kerüld el a korcsomákat.
Felejtsd el a sok babákat.
Annak a ki nappal-éjjel,
Tivornyázik szerte-széjjel,
És az üdvöt borban, lányban
Keresi csak és találja –
Üres lesz a tarisznyája…
Add sisakod két ökörér’,
A pallosod még kettőt ér…
Gruia, Gruia, édes fiam!
Ugyan mond meg mi lelt téged?
A nősűlés vágya éget?
– A nősülés nem bánt engem,
Belgrád felé szállna lelkem!
– Gruia, Gruia, édes fiam,
Járj a merre neked tetszik,
Tégy azt, a mit akarsz, tetszik,
Csak kerüld a korcsomákat.
Bort ne igyál, lányt ne szeress,
Bortól, lánytól rettegj, reszkess…
Ne lépj Belgrád városába,
Belgrád vára szép a szemnek,
Van sok pénze, katonája.

Felült Gruia a lovára,
Előtte állt Belgrád vára;
Nem figyelt az atya-szóra,
Bement, betért vacsorára
A királyi fogadóba.
– Korcsmárosné, ha nem bánod
Bort előmbe, drága lélek,
Megfizetem hogyha élek.
… Meg is ivott három vedret,
Három után kért még hetvent, –
Elprédált már három hordót.
Fizetésre nem is gondolt.

A csaplárné ölt azonnal
Piros czizmát a lábára,
Fehér szoknyát derekára,
El is indult, elment nyomba,
Elérte a király házát
Nem telt bele tán egy óra.
– Korcsmárosné, virágszálom,
A mióta szolgálsz engem,
Három éve lesz a nyáron;
És te mégis soha, soha,
Nem is gondolsz az adóra!
– Oh, felséges nagy királyom!
Haragodat immár látom;
Nem fizetni adót jöttem…
A tegnap igy este tájba
Beszállott volt egy erdélyi,
A királyi korcsomába. –
S ezt mondotta első szóra:
– „Korcsmárosné, ha nem bánod;
Bort elömbe drága lélek,
Megfizetem, hogyha élek.“ –
Meg is ivott három vedret,
Három után kért még hetvent;
Elprédált már három hordót,
Fizetésre nem is gondolt. –
– Korcsmárosné, virágszálom,
Hü vagy hozzám immár látom!
Hanem az, ki este tájba,
Beült az én korcsomámba,
Nem más mint a vitéz Gruia,
Ez országot tüzzel, vassal,
Három izben összedulta…
Hanem étesd, itasd ingyen,
Szép szemedbe, hadd tekintsen.

Gruia magát le is itta.
Ezt a török meg is tudta, –
Megfogták és megkötötték,
Uj szijuval, uj kötéllel;
Hét sing vassal és egy féllel,
Térdig vasra, lánczra verték…
El is vitték onnan nyomba,
Oda, hol a török császár
A rabokat tartni szokta. –
S mint felébredt este tájba’,
Magát térdig vasba látta.
… Betelt Isten akaratja…
Messzetájról repült rája
Holló madár fiókája.
– Holló madár fiókája!
Orrod hamar de megérzi,
Hogy van veszni való férfi…
Ide jöttél sebes szárnyon,
Tüskén, bokron vizen, árkon, –
Tán husomat, hogy megedd,
Tán véremet, hogy megidd,
S életemet hogy elvídd!?
– Gruia, Gruia, Novák fia,
Sem megenni lágy husodat,
Sem meginni szép véredet,
Sem elvinni életedet,
Jöttem ide sebes szárnyon
Tüskén, bokron, vizen, árkon, –
Atyád küldött engem, mintha
Balsorsodat tudta volna. –
– Holló madár fiókája,
Azt izenem jó atyámnak,
Fia vagyok a halálnak;
Hanem mégis arra kérem,
Öltözzék fel, dusan, szépen,
Kapja fel a buzogányát,
Nyergelje meg azt a sárga
Ifjukori paripáját.
… Betelt Isten akaratja, –
Holló madár sebes szárnyon
Repűl, repül messze tájon.
Novák ezen gonosz hirre,
Dusan szépen felöltözve,
Felkapta nagy buzogányát,
Felnyergelte azt a sárga
Ifjukori paripáját; –
Meg sem állott Belgrád-várig
A királyi korcsomáig.
S a mint Novák közel jára,
Lova nyeritő hangjára
Gruia tisztult a sok láncztól.
– Gruia, Gruia, édes fiam,
A két oldal-szárnyat törjed
Hadd számomra a középet.
– – S fordult Novák dühvel jobbra;
Hullt a török mint a gomba,
Fordult balra s egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa!
– Vágjunk, fiam, a mit vágunk,
Hadjunk egyet hirmondónak.
S nézzünk széjjel, hol a lányunk,
Ilonádat vigyük haza,
Mert szeretőd, s szeret téged,
Legyen is a feleséged.

Az Arges vizén le
Amott a parton le,
Halad Negru vajda,
Tiz követi nyomba,
A kilencz nagy mester,
Mind kömives ember,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
A völgyben menének,
– Örőkös emléknek, –
És helyet választnak,
A fényes klastromnak.
És a mint haladtak,
Utközben akadtak
Egy juhász legényre,
Furulya kezébe;
És a mint meglátta,
Szól az ur hozzája:
– Hé te fürge juhász,
Oly ügyes furulyás,
Az Árges vizén le,
Juhnyájad legele;
Az Árges vizén fel,
Juhnyájad hajtád el,
Mondd csak te nem láttál,
Szerte a mint jártál,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat,
Annak a tetője,
Fűvel van benőve.
– De uram én láttam,
A mint oda jártam,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat;
Kutyám, a mint látta,
Futott is hozzája,
És meg is ugatta,
A halált jósolva.
Az ur örült ennek,
Ennek a beszédnek;
S indult is lefelé,
Ama kőfal felé,
A kilencz mesterrel,
Kömives emberrel,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
– Ime az én falam,
E helyet választom,
A zárda helyéül,
Örökös emlékül.
Hanem ti mesterek,
Kömives emberek,
Csak fogjatok hozzá,
Kezdjétek a munkát.
S nekem épitsetek,
E helyt emeljetek,
Egy oly magas zárdát,
Hogy ne lássam párját.
Kincset adok nektek,
Bojárokká teszlek.
De ha nem lesz olyan,
Megmondom komolyan,
Mind befalaztatlak,
Az alapba raklak!

A sok mester siet,
Nyujtják a zsineget,
Megmérik a földet,
Sánczot ásnak, szélest.
Mindegyre dolgoznak,
Nyulnak már a falak,
De a mit épitnek,
A falak ledölnek;
Másodnapra ismét,
Harmadnapra ismét, –
Negyedik nap rája,
Dolgoznak hiába.
Bámul Negru vajda,
Méregbe jő rajta,
Szidja a sok mestert,
Sok kőmives embert,
S őket beakarja,
Falazni a falba.
És a sok nagy mester,
Jó kőmives ember,
Ugy félnek mindegyre,
Dolgoznak remegve,
Hosszu nyári napon,
Reggeltől estvélig,
Dolgukban sincs haszon!
De Mánoli rája,
Nem is megy munkába;
Lefeküdt az ágyba
S álmot lát álmába, –
És a mint felébredt
Kezdé a beszédet:
– Héj ti kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A mint elaludtan,
Ezeket álmodtam:
Egy hang szólott hozzám,
Mely megmondta tisztán,
Hogy kezünk munkája,
Ledöl éjszakára,
Mig elhatározzuk,
Hogy mi befalazzuk,
A feleségünket,
Vagy a növérűnket,
A ki holnap reggel,
Legkorábban jő el,
Hozván finom étket, –
Férjnek vagy fivérnek.
Akarjátok tehát
Végezni e munkát,
Az isten szent helyét,
A vajda emlékét, –
Jertek fogjunk hozzá,
Esküdjünk meg reá,
És ezen eskünket,
Tartsuk meg, mint szentet,
Hogy feleségünket,
Avagy nővérünket,
A ki holnap reggel
Legkorábban jő el,
Azt mi feláldozzuk,
A falba falazzuk.

Másnap reggel korán
Fel is ébredett Mán,
S nyomba fel is méne
Vessző-keritésre
És lenézett róla
A kanyargós utra.
De kit veszen észre?
Ki tart ott feléje,
Az ő hites társa,
A mező virága!
Közeledik egyre,
Hozván a kezébe’
Bort, hogy igyék férje, –
Párolog az étke!
A mint ő meglátta,
Szivét a kín szállta,
És ekép beszéle:
– Isten a nagy égbe’ –
Esőt küldj a földre,
Hogy a patak folyjon,
A viz ugy omoljon,
Nőjjenek a vizek,
Őtet állitsák meg,
Állitsák meg utba’,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
Felhőket hoz össze,
Sötét lesz, mint estve,
Az eső megeredt
És nagy eső esett,
A patakok folytak,
A vizek omlottak.
A viz bármint áradt,
A nő meg nem állott, –
Hanem csak jő egyre,
Egyre közeledve.
És Mán a mint látta,
Köny folyt arczára,
Térdre hullott ujra
Ekép imádkozva:
– Hozz istenem szelet,
Hadd fujja a földet,
Hogy fenyőt letörjen,
Tölgyfa meggörbüljen,
Havas leszakadjon,
Ember hogy megálljon,
Állitsa őt utba,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
A földre eresztett
Kemény, hideg szelet,
A fenyőt letörte,
Halomra döntötte,
A havas leszakadt,
A nő meg nem állott,
Hanem csak jött egyre,
És elért a férjhez,
Istenem kegyelmezz…

A sok mesterember,
Mind kőmives ember,
Őt a mint meglátta,
Öket öröm szállta;
De Mánt kín gyötörte,
Nejét megölelte,
Ölébe felvette,
Derekára tette,
S feltette a falra,
Mondá tréfálkozva:
– Megállj édes lelkem,
Ne félj senkitől sem,
Az egész csak tréfa,
Berakunk a falba.
Anna hitt a szónak,
Ajkai mosolygtak;
De Mán csak sohajtot
És hozzá is fogott;
A fal felrakáshoz…
Be is telt az álom!
A fal már nőtt egyre,
Már-már körülvette,
Fehér lába sarkát,
Fehér bokacsontját;
Szegény asszony erre
Nevetni nincs kedve…
Hanem egyre mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Ne tréfálkozz férjem,
Magam nem jól érzem!
Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
A fal szorit engem,
Már fáj is a testem,
De Mán nem szól – hallgat,
Csak rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
A lába sarkáig,
A boka-csontjáig,
Vékony oldalcsontig,
A fehér emlőkig…
S jaj a szegény asszony,
Foly a köny az arczon,
Csak ezeket mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Szorul tőle keblem!
Gyermekemet nyomja!
A férj sirva fakad,
De rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
Az oldalcsontjáig,
A fehér emlőkig,
Egész ajakáig,
Szemevilágáig!
Az asszonyt, jaj neki!
Már nem látja senki!
A falból ezt mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagy mester Manoli!
Szorit a fal engem,
Meg is halok lelkem!…

Az Arges vizén le,
Ott a szép parton le,
Negru vajda megyen,
Hogy imát rebegjen,
Ama szép klastromba, –
Amott áll a zárda,
Melynek nincsen párja.
Ez a mint ránézett,
Nagy örömet érzett,
És imigyen szólott:
– Ti hires mesterek,
Kőmives emberek,
Mondjátok meg tisztán,
Lélekre gondolván,
Van-e tudománytok,
Épitni tudnátok
Egy más zárdát nekem,
Hogy legyen emlékem!
Fényesebbet ennél!
Sokkal szebbet ennél!
És a kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A zárda tetején,
A zárda fedelén
Mind egymásra nézve,
Mosolyogtak rajta,
Igy feleltek arra:
– Mi hires mesterek,
Kőmives emberek,
Nincs e földön párunk,
Csak egyedül állunk, –
Mi bármikor tudnánk
Épitni ily zárdát,
Ennél sokkal szebbet,
Sokkal fényesebbet! –
Az ur figyel erre,
Gondolkodik egyre,
S aztán parancsolta,
Hogy szedjék le nyomba,
A nagy lajtorjákat,
A nagy állás-fákat…
Hogy a nagy mesterek,
Kőmives emberek
Ottan maradjanak,
Ottan pusztuljanak
A zárda fedelén,
A zárda tetején.
De a nagy mesterek
Szárnyat készitettek,
Könnyü a szárny röpte,
Zsendelyből készitve…
Kiterjesztik gyorsan
S elrepülnek onnan…
De a földre esnek,
Százba megy a testek.
És szegény Manoli,
A mint megpróbálta,
Hogy keljen már szárnyra.
Ime egy hangot hall,
Mintha szólna a fal, –
Siró fojtott hangot,
Egy oly kedves hangot,
Mely a falból nyögve,
Ezeket beszélte:
– Manoli, Manoli!
Szorit a fal engem,
Sir belé a lelkem,
Gyermekemet nyomja,
Életemet oltja.
Ennek hallattára,
Mán keblét kín szállta
Szeme forgott szörnyen,
A felhők az égen,
És a föld mellette,
Mind forogni kezde.
Zárda fedeléről,
Zárda tetejéről
Halva hullt a földre!
De mi lett a helylyel,
Hová Mán esett el?
– Csergő patak támadt,
Kevés vize árad,
Sós a patak vize,
Könytől jő az ize.