– Gondolom. A jövő esztendőre való áldozatkenyeret sütötték ki.

– Ugy van. Arra való a kemencze. A hány kemenczét láttál, annyi esztendős a telep. Hanem a kemencze alatt van még valami más is. Egy sirbolt. A tavalyi prófétát, ki mindig a legöregebb ember az aulban, ebbe a sirboltba teszik le elevenen: arra ráépítik a sütőkemenczét s máglyát raknak fölé, hogy a próféta lelke átmenjen az áldozatkenyérbe. Mi a tavalyi próféta lelkét ettük meg. Az idei prófétát hallhattad a föld alul fölénekelni. A jövő évben megsütendő prófétával pedig együtt tánczoltunk. Ez így megy.

Riumin összeborzadt.

– Eltemetik a prófétákat élve!

– Azt teszik a duchoborczik. Nem tudom, a starovecsniknél4) ki vállalkoznék ilyen föltétel alatt a püspökségre?

– De hisz ez emberáldozat!

– Ez még csak tréfa; ha a moraltsikok közé találunk tévedni, ott majd furcsább dolgokat látsz. Azok olyan kegyes emberek, hogy nem várják be a halálukat, hanem mikor kedvük szottyan hozzá, máglyát raknak, ráfeküsznek s élve égetik meg magukat. Úgy nevezik, hogy «tűzkeresztség». Ezek roppant gazdagok, messze földre eljárnak kereskedni, be a hegyek közé s le a kikötőkig. Az orosz tsinovnikok kegyetlenül üldözik őket, mert a moraltsikok sok katonát elcsábítanak a vallásukra: az áttérőnek tízezer rubelt is adnak. Míg a tízezer rubelben tart, addig vigan él az ember, s ha elfogyott, akkor megégeti magát.

Riuminnak a gondolataiban ez ragadt meg, hogy a moraltsikok messze behatolnak a hegyország belsejébe s azt mondta rá:

– Ezeket föl fogjuk keresni.

– De aztán vigyázz, hogy át ne térítsenek!

Ez alatt lassan fölértek a völgyet bezáró hegyoldal keleti magaslatára. Ez ismét a kikötőt elzáró domb fölött uralgott. A hegytető sziklás gerinczen végződik, s innen, a mint egyszerre elmaradt mögöttük a sűrű őserdő, megláthatták a kalandorok, hogy hajnalodik az ég.

Az volt a különös, hogy nemcsak kelet felől, hanem nyugot felől is hajnalodott. Keletről biborban, nyugatról tűzfényben.

– Tudod, hogy mi az ott? mondá Mčzchetisz Riuminnak. A cserkeszek megrohanták az éjjel Weljaminoff seregét. Annak szólt a rémordítás, a mi téged fölriasztott. Az a tűzfény bizonyítja, hogy sikerült nekik az alvók fejére rágyujtani Szemes várost, s a hogy a cserkesz épületek vannak alkotva, csupa fából, ott ma egy ép hajlék nem marad.

A sasok nem ültek már tanácsot a sziklacsompón, oly tömegben kóvályogtak a szucsukkalehi öböl tája fölött, mint vidékeinken a varjusereg. Ugy látszik, munkájuk akadt.

Ugy is volt. Az abchazok az éjjeli támadásban az oroszoktól elfoglalt várost a földig leégették, nem maradt a kiszálló sereg számára egy zúg sem, a hova a fejét lehajtsa. Azzal megint eltüntek az erdőben.

Weljaminoff tábornok aztán elküldé Szentpétervárra a diadaljelentést, hogy sikerült Szucsukkálét Szemes várossal együtt elfoglalnia, a cserkeszek tökéletes megsemmisítésével. Részükről volt egy halott. A mire Szentpétervárát fényesen kivilágíták.

IV. TAMERA KIRÁLYNŐ VÁRA.

Az út most a mély völgybe vezetett le. Igen jól kivehető út volt. Alig néhány nap előtt tízezrei a lovaknak és ökröknek vonultak azon végig, miket a Szemes várost elhagyott cserkeszek hajtottak el biztos hegyszakadékaik által védett havasi völgyeikbe. Mindenütt nyomukon lehetett haladni. Még egyéb útjelölők is vannak a Kaukazusban, a benszülöttek «gurbán» néven hívják. Hosszúkás, lapos dombok azok, a négy szegletükön négy kővel. A gurbán az útban elhaltak csontjait takarja. A cserkesznek azért van széles lapátalakú és éles kengyelvasa, hogy ott azon a helyen, a hol meghalt, mindjárt sirt lehessen vele ásni a számára. Derekán a halotti lepedője, talpa alatt a sirverem ásója. Az út ismét letért a Szemes folyó völgyéhez, mely mind jobban összeszorult; a folyamnak hol az egyik, hol a másik partjára térve át, a mikor a cserkesz paripák egész megszokottan vágtak neki a hullámnak s átúsztattak lovasaikkal. A hegyszakadék falai egyre magasabban emelkedtek fel mind a két oldalon; de még e kopár falak is be voltak futtatva repkénynyel és szőlővenyigével. Az útszoros hasonlított egy sziklafolyosóhoz, melyben viszhangot költött a zuhatag zenéje.

E tündérvilági zenekiséret mellett tanítá be az oszszet utitárs Riuminnak a lazisztáni bárdok dalait: a hős balladát Tamera királynéról, a kit a Kaukazus minden népe, mely a «Kartuli» fajhoz számítja magát, a maga őskirálynéjának vall s tőle származtatja le történetét ezredévek távol homályából. Valaha történet volt az, most már csak néprege. Tamera királynő és Semiramis egy időben éltek. Az ozmanok «Van» várát a hegylakók most is «Shemiramgard»-nak hiják. Shemiram volt a legszebb asszony a földön, Tamera a legjobb asszony, s Ariál a legderekabb férfi, Tamera férje. Shemiram köröskörül minden országot meghódított; s a hány királyt elfogott, azt mind férjévé is tette. Mikor megúnta a férjét, akkor megölette. Mikor megölette, akkor megsiratta. Pompás Babyloni kertjében nagyszerű siremléket építtetett a megölt férj hamvai fölé. Egész városa volt már sirpalotákból, mikben megölt férjei laktak. Hire ment Shemiramhoz a legnagyobb hősnek, Ariálnak. Neki ajánlá kezét és országát. Ariál visszaizente: van már nekem királynőm is, országom is, másik nem kell. Shemiram azt felelte: No hát elveszlek erővel. Nagy sereggel jött ellene: hegytetőről nem lehetett végét látni táborának. Ariált követte a csatába, a ki csak férfi volt egész országában. Shemiram maga jött a csatába, megparancsolva vezéreinek, hogy Ariált élve fogják el, meg ne öljék. De Ariál eldobta a pánczélt, paizst, sisakot, úgy harczolt. El is esett az ütközetben, úgy hozták Shemiram elé. Shemiram ölébe vette a halottat, melengeté csókjaival, megfüröszté könyeivel; összehivatta varázslóit, hogy adjanak neki új életet; de nem jött az életre többé. Shemiram a férjei sirvárosában Ariálnak emeltetett legpompásabb halottkastélyt. «Nem adtad a férjedet a babyloni asszonynak!» izent Shemiram Tamera királynénak, «azért megölte a babyloni asszony a kartuli férfiakat s jön az országodat elvenni.» De Tamera királyné lóra ülteté a kartuli asszonyokat, leányokat, sisakot, pánczélt adott rájuk, nyilat, kardot a kezükbe s a kaukazusi várak előtt csonthalmokat csinált az assyr harczosokból s aztán visszaizent Shemiramnak: a kartuli asszonyok megölték a babyloni férfiakat, téged pedig öljön meg az, a kit legjobban szeretsz. Ki ölte meg Shemiramot? A saját egyetlen fia. Tamera nevét pedig megtanulták rettegni a szomszéd népek, s reszketve szóltak a kartuli asszonyokról, a kik lóháton harczolnak s nyillal lőnek; s azért, hogy jobban tudjanak czélozni a meghúzott kézijjal, leányaik jobb keblét kiírtják.

Így szól Tamera királynő regéje, a mit a lazisztáni énekesek vándorútjokban dalolnak.

– Különös, mondá Riumin, a mint utána dalolta az oszszetnek a balladát, hogy a keleti népeknél is megvan az a mese az amazonokról, kiknek egyik keblét kiirták, hogy a nyíllal lőni tudjanak; a hogy ezt görög nevük bizonyítja.

– Ez nem mese, szólt az oszszet, vándorútunkban találni fogunk még ilyen leányokat, kiket most szenteknek tartanak, s jóslatokat mondatnak velük: leginkább a te hazádfiainál, a moraltsikoknál fordulnak elő.

Riumin nem hozta ezt kétségbe. Tapasztalatból tudta, hogy a hol az orosz keresztyének letelepülnek a pogányok között, a helyett, hogy azokat térítenék meg, ők veszik át azoknak a babonáit, bálványimádó szokásait, mysteriumait: emberáldozatok, gyermekek kivégzése, nők, férfiak megcsonkítása hitágazataik rettentő titkait képezik.

A sziklafolyosó visszhangozta Tamera királynő hős balladáját.

– No ezt remekül betanultad. Biztatá Mčzchetisz Riumint, csak egy hiányzik még belőled, hogy tökéletes lazisztani hegyedüs légy. Egy kisérő leány. Azok rendesen másodmagokkal szoktak járni, s míg az énekes dalol és a húrokat pengeti, az alatt a leány tánczolva fejezi ki a történet változatait s némelyik oly remekül tudja azt arczával, kezével, szökelléseivel előtüntetni, hogy azt még az is fel tudja fogni, a ki a szavakat nem érti. Egy szép leány kellene melléd! – Még erre sem mosolyogsz? – Így nagyon jó. – Mert a cserkesz minden nevetés közt a legnehezebb szívvel veszi azt, ha egy leányra nevetnek. Azt «megvenni» becsület; «elrabolni» vitézség; de «elcsábítani» czudarság.

Még emberrel nem találkoztak az útban.

Délfelé Riumin egy őzet lőtt s Mčzchetisznek alkalmat adott szakácsművészetét bemutathatni; a puszpángfa nyersen is pompás tüzet ad, minél finoman meg lehet sütni a pecsenyét. A mit meg nem sütöttek, tarisznyára rakták. A maradék kedves utiteher lesz, a míg a «tejfaló» orosz atyafiak telepén keresztül vergődnek a vándorok; a hol az új települők az istenáldotta Kaukazus földét azzal gyalázzák meg, hogy burgonyát termesztenek rajta. Az óhitüek «malakainok»-nak csufolják a sectariusokat, azért hogy azok pálinka helyett csupa tejet isznak.

A sziklafolyosó szakadatlanul bezárva tartá az utat; még semmi völgy nem nyilt belőle: az előrehaladt gulyák, ménesek mind a két partján a közbeszorult folyónak rücskössé taposták az iszapot.

Egyszer aztán, jó alkony felé, olyan helyre ért a két kalandor, a hol a sziklafolyosó egy tág öbölbe kezdett szétterülni, hanem e bérczkatlan fenekét egy messze kiálló sziklatömeg zárta el.

A bércztömeg valóságos előfok volt; nagy sötét trachitszikla, tetején laposra vágott fennsikkal, melyről várrom alakú sziklacsoportok meredeztek föl, míg oldalaiból félgömbölyű barlangnyílások sötétlettek elő. Egy keskeny ösvény, melyen egyszerre csak egy ló léptethetett végig, vezetett föl a sziklatömeg magaslatára, néhol a meredekebb kapaszkodónál lépcsők voltak vágva az ösvénybe.

– Ez Tamera királyné vára, mondá az oszszet Riuminnak.

– Ez már a negyedik várrom, a miről azt hallom, hogy Tamera királyné vára, viszonzá Riumin.

– Még hallani fogod azt nem négyszer, de negyvennégyszer. A Kaukázus valamennyi folyamának mentét őrzi egy ilyen vár. S Tamera királyné várától sokan visszatértek már, a kik erővel akartak keresztül törni.

– Igaz. Semiramis, Mithridates, Pompeius kénytelenek voltak visszafordulni.

– Mind tudom én azt, csak hogy más neveik vannak közöttünk.

– Hanem akárkié legyen ez a vár, nekünk erre, úgy látom, hogy föl kell másznunk.

A szikla-előfok annyira előre volt dőlve, hogy csaknem elzárta a hegyvágányt. Az összeszorított Szemes folyónak itt már épen semmi martja sem volt. A víz a vár sziklájának az oldalát alámosva csiszolt a maga számára egy félfedett alagutat, mely a medertől számítva, embermagasságnyi lehetett s itt oly sebes rohama volt a hullámnak, hogy azzal szemközt embernek, állatnak előrehatolni lehetetlenség volt. A lépcsőzetes zuhatagok a legjobb paripát is leütötték volna lábáról.

Az előrehaladt nyájak nyomai itt ennél a szorosnál véget értek. Hogy haladtak itt tovább? A vízrohammal szemközt uszniok képtelenség volt: az pedig, hogy oly rövid idő alatt, a mely az orosz hajóhadnak a tengeren megjelenésétől a kikötéséig letelt, a cserkeszek tízezernyi marhái mind egyesével ezen a meredek sziklaúton hajtattak volna keresztül, szintén lehetetlenség.

Majd megtudjuk, ha odafönn leszünk.

Mčzchetisz előre indult a sziklába vágott uton, fegyverét lövésre tartva készen.

– Ezekben a barlangokban párduczok is szoktak tanyázni.

– Az nagy megtiszteltetés Európára nézve. Eddig azt hittem, hogy a párduczok hazája Ázsia.

– Nem igen ismerik ám azok a térképet. Igen sok cserkesznél láthattál párduczbőr nyeregtakarót.

A mint a kalandorok fölfelé haladtak a Tamera várához vezető ösvényen, meggyőződtek róla, hogy a hegyek közé menekülő cserkesz nép a maga csordáival nem ezen az úton haladt végig. Csordajárásnak ott semmi hátrahagyott nyoma. Ellenben az út mellékén, a mint az szélesedni kezd, írtatlan szövevénye látszik a kaukázusi bozótnak. A piros bogyójú repkény, a szagos virágú iszalaggal oly sűrű berekké fonódik össze, hogy a saskával kell rést vágni a lovak előtt. Hetek óta nem járt ezen az úton senki. A fensíkra fölkanyarodó ösvényt elnyeli az öles puszpángbokor s a gyümölcstermő galagonya; a sűrűből csak a siketfajd kurrogása, s a vadmacskák nyervákolása hangzik elő. Évek óta nem járt ezen az úton senki. Talán Tamera királyné óta sem. Annak pedig háromezer esztendeje! De hát merre járnak akkor?

A két lovag a bozót közül egy toronyalakú romot látott fölmeredni; ahhoz igyekezett utat törni.

A torony cyclopi építészet szerint volt összerakva; észak felőli oldalán egy félkerek ablakkal, mely valami üregbe vezethetett le, körülötte félig összerágott csontok hevertek. Valami dúvad tanyája lehetett itt.

A kőfalat befutó karvastagságú repkényen fölmásztak a férfiak a torony tetejébe, hogy onnan a magasról tájékozást szerezzenek maguknak.

Meglepő kép tárult föl előttük. A nap akkor áldozott le a meghaladt hegyek mögött, s a zodiacus fényoszlopa félredült parabolájával világítá be az eget.

Szemben az eddigieknél még magasabb hegygerinczek állták el a láthatárt, valamennyi arany köddel elfátyolozva, s túl a legmagasabb hegyeken, mint valami álomkép, mint egy égre rajzolt felhő csillámlott a fenséges Elborusz.

Közben pedig hullámzó völgyek feküdtek, végighasogatva a sziklákról leomló patakoktól, s ezek a patakok egy völgymedenczében mind egyetlen tóvá egyesültek, melynek csendes smaragd tüköréből az erdő borította hegyoldalak viszképe tetszett vissza. A hol tűz égett a hegyoldalban, tűz ragyogott a tóban is.

Ez a völgy maga aztán ezreivel, meg ezreivel volt megrakva a szarvasmarháknak és lovaknak; a dombtetők fehérlettek a juhoktól, s az uszóbivalyok nyomán a sötét tó felszinén ezüst vonalak huzódtak végig. Itt voltak az elmenekült cserkesz nép asszonyai, gyermekei és minden gazdagsága.

De hogy tudták azt idehozni? Hogy birtak a Tamera vára alatti zuhatag szorosán fölhatolni?

Riumin tábori távcsöve meghozta a fölvilágosítást.

Egy zsilippel a tulsó hegyszakadékból alárohanó Szemes folyam el volt zárható, s egy gát lerombolása által az egész folyam ama tó sziklamedenczéjébe vezethető. Azalatt a Tamera vár alatti szoros, és a Szemes egész medre szárazon maradt, a menekülőknek csordáikkal együtt át lehetett rajta kelniök. Akkor ismét megnyitották a zsilipet, elzárták a megnyitott gátat, s a Szemes rohant tovább az előbbi medrébe, s ezzel a rejtett völgy kapuja be volt csukva. A folyam volt az örökké éber őr: egymaga hadsereg és ágyutelep; stratagema és hadvezér, csalhatatlan és megvesztegethetetlen.

Ha ez a kapuja az «arany országot» elzáró bérczfalnak, akkor ugyan kulcs kell hozzá, a mely felnyissa!

Miért ne? Vas kapuhoz – arany kulcs.

Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, a kik egy jeladásra a Szemes zsilipjét leeresztik s a gátjait felnyitják?

Az utazók ismét leszálltak a toronyból s haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve.

A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a környékből elmenekült abcház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a szucsuk-kalehi erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elüzött asszonyok pedig nem asszonyok most, hanem furiák: azoknak az útjokból ki kell térni. A Tamera várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet felé benyuló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfarengetegben látszott egy végig kigyózó irtás a hegytetőn, a mi azt árulta el, hogy ott emberkézvágta út van.

Az est közel volt: tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuív, e szivós bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak s ott helyet csináltak éjszakára maguknak és lovaiknak.

Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mčzchetisz előhuzta a tarisznyából az őzczombokat s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben.

A mint a tűz pattogni kezdett, a torony fél körű ablakán belül valami nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre s horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket.

Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre s felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő.

Egy kisértet!

Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten: ezzé csak ember torzíthatta el embertársát.

Egy leány, a kinek arcza még fiatal, de már teli ránczokkal, beesett szemeiben az őrültség lángja s az arcz inkább halálfő, mint emberi kép. Haja összekúszáltan csügg előre s sovány keze, a mint az üregből előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre, hogy kilásson alóla. Tagjai soványak s az elkallott rongy, a mi rájuk van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, a mit e rémalakon istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén, mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére.

Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez? Ez az eretnekek szentté csinált alakja. Nem Tamera királynő amazonja, hanem a moraltsikoké.

A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az: hasonlatos a nyügös betegekéhez, a kiknek teher az élet s mégis félelmes halálkínba kerűl a szó, de a szótól még az is szenved, a ki azt hallja.

Oroszul beszélt.

– Oltsátok el a tüzet! s hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba jött: «parancsolom, hogy oltsátok el». Parancsának hatást szerezni sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai összevaczogtak a tehetetlen indulattól, míg a férfiak nem állhatták ki tovább a reszketését nézni s megtették a kivánságát, elfojtották a tüzet rádobált kövekkel.

Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk és összekuporodva, leült előttük. Olyan kicsiny kis gubaczczá tudta összezsugorítani magát, hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. A hol a rongy nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Fázott.

– Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol? kérdé tőle az oszszet.

A nyomorult nyafogva felelt:

– Mert az én uram haragszik a tűzre.

– S ki a te urad?

– Az, a ki a nagy barlangban lakik.

– Hogy hiják?

– A bajuszos goszpodár.

– Mi az? Adighe, vagy moszkó?

– Egy párducz.

– Egy vadállat! S az neked urad?

– Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.

– S mit tész vele, hogy meg ne egyen?

– Odaadom neki, a mit nekem hoznak a faluból enni.

– Tehát itt falu van közel?

– Igen. Az «angyalok fiaié».

– Hát te miért nem lakol a faluban?

– Mert én vagyok a szent.

– Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai s neked áldozatot hoznak.

– Minden napra egy kecskeczombot.

– S te azt odaadod a párducznak, azért hogy ne egyen meg? hát aztán magad mivel élsz?

– A húsnak a nedvét kiszivom.

– De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párduczot?

– Mert az a nagy temető.

– Már hogyan temető?

– Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a mennyországba, s más szent jöjjön a helyébe, akkor nem hoznak neki több kecskeczombot, s aztán a párducz eltemeti magát a szentet.

– Talán neked se hoznak már enni?

– Már két nap óta semmit. Az én uram haragszik nagyon.

Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik őzczombot.

Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mind a két kezével, s egyszerre beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szivta, szopta belőle a nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a hiuzé. Hamar jóllakott – egy harapást se nyelve a húsból – a puszta nedvvel. Az őzczombot aztán elrejté az ölébe: «Jó lesz az uramnak».

Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a nyomorult életet.

Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést s odanyujtá neki a pálinkás csutoráját; hadd melegítse fel vértelen alakját e tűzitallal.

A rémalak nagyot huzott a kulacsból, a mekkorát csak lélekzete kibirt; s akkor aztán egész boldogság terült az arczán. Mosolygott. Egy halálfej, egy mumia, a ki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain, hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok. A lángital föllobbantá kialudni kész életerejét. Háladatosan tekinte Riuminra s száraz csont kezét odatevé az övére.

– Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled? kérdé tőle Riumin.

– Tizenhat.

– S hány esztendő óta vagy már szent?

– Már négy óta.

(Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi, mint negyven év! S még négy évig lehet e kinzás után élni.)

– S miért csináltak szentté az angyalok fiai?

– Azért, hogy közbenjárójuk legyek. Én elviszem az izeneteket az Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és bűnbocsánatot. Csak hogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten előtt, a mit az emberek rám biztak, és az embereknek, a mit az Isten izent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek. (Hová: «haza?»)

Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek; hanem a ravasz oszszetnek az esze messzebbre járt.

– Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni, mondá ájtatos arczczal a szentnek; útasíts bennünket, mit tegyünk, hogy befogadjanak.

E szóra a leány felsikoltott és elkezdett minden tagja reszketni.

– Ne kivánd ezt tőlem!

S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett s kezeit az oszszet felé tartá begörbített ujjaival.

Mčzchetisz inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérté azt s azt mondá a reszkető szentnek:

– Én is kivánom.

Erre a leány leroskadt a földre és zokogott; de könytelenül. Még a köny forrása is kiszáradt nála régen. Azután térdreemelkedék s inte a két férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb.

A három alak egymással szemközt térdelt, fejeiket összedugva.

Köröskörül a feketezöld puszpángbokrok sűrű rejteke, fejük fölött repkedő denevérek.

A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni.

Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször hallá azt, csendes éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett kapcsolatot találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán rendesen elszöktették a moraltsikok egynehány katonáját.

Azoknak a zsolozsmája ez.

Szomorú, kisértetszerű, gyászszal teljes dallam az, egészen méltó a szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva dúdolá azt Riuminnak:

Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, a mire egy kripta-lakó tanítja az élőket.

A mint az énekhang elnémult, a bozótban megszólalt a párducz röhejszerű hurrogatása s a sűrű lombsötétből két tűzfényű szem ragyogott. A lovak tombolva nyerítettek a boltüregben, míg a fenevad bátran jött elő a bozótból a tisztásra: nem félt az emberektől, tudta jól, hogy ő a bálvány: őt nem bántja senki; ő a nagy «temető», a ki a szenteket bekebelezi.

A szerencsétlen teremtés arczát eltakarta az iszonyattól egyik sovány karjával, odahajítva a fenevad elé a Riumintól kapott őzczombot, a mit az morogva kapott fel s aztán a farkával verve a két oldalát, tanakodni látszott rajta, hogy a pecsenyét egye-e meg, vagy inkább annak az adóját.

Vén párducz volt már, a kinek a vadászat nehezére eshetett, nyugdíjon élődött inkább, s azt a prédát válogatta, a melyik nem védi magát s nem tud előle elfutni.

Ott maradt a lakomáját elkölteni, folyvást rémítve mormogásával a szegény leányt, ki jelenlététől reszketett, mintha láz gyötörné s a mellett alázatosan térdelt az ő zsarnoka előtt.

Az oszszet leszidta a zsarnokot becsületesen.

– Hát te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled, idejönni s megzabálni egy szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te hordanál a pusztában lakó szentnek ennivalót, a hogy megosztotta az oroszlán Mohamed prófétával az antilopét a pusztában, a hogy hordott a holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz koldulni! előtted van az egész erdő; foghatsz benne vad kecskét, a mennyi kell. Soha se láttam tányérnyaló párduczot. Most sem akarok látni!

S azzal odahajított hozzá egy nagy követ. Erre a párducz nagyot ordított a csörtetve tünt el a bozót között. A paripák ijedve nyeritettek rejtekeikben.

A szent leány a párducz eltünése után is reszketett. A harmattól fáztak érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kuczorodva kértek egymástól kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkinálta őt a kulacscsal.

– Nem, nem! szólt a nyomorult, elutasítva a tüzitalt s mutatá, hogy az első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem birták. Térdein, könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, a hol a szénaágyába elbujhatott, s még azután sokáig hangzott ki a sírbolti üregből:

– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk!

– Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert arról megtudnák, hogy a Tamera vára előtt idegenek tanyáznak, mondá az oszszet, annálfogva azt tesszük, egyikünk ébren marad s fegyveresen őrt áll, mig a másik alszik. Aludjál előbb te.

Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt. Az oszszet hagyta őt alunni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden aluszik. A hajnalsugár verte csak fel.

A mint felébredt s körültekintett, félálom mámorában így szólt:

– Hol van a hugom?

Arról a hugáról álmodott, a kivel legutolszor a Czarszkoe Zélo kertjében sétált karöltve.

– Ott van! szólt Mčzchetisz, az odúra mutatva. Már dalol.

A zsolozsma felhangzott a mélyből:

– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk.

– Siessünk innen!

A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhítatos testvérek törtek, kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének.

V. AZ ANGYALOK FIAI.

Az «angyalok fiainak» tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos négyszögű irtás közepett.

Az irtványföld nagy táblákban volt mívelve. Egyik koczka felszántott ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya, negyedik máléföldet mutatott fel; a legujabb törés, fehér virágával tatárkavetést árult el. Ez a föld nincs felosztva, együtt míveli a lakosság s a termékét egyenlőn osztja fel. A moraltsik telepben a communismus uralkodik.

A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó izléssel készült épületek, magas tetőkkel, a miknek szarufái keresztekben végződnek. Az utczák egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva s onnan rétöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott hidak kötik a két utczasort össze. Minden ház mögött gyümölcsös-kert van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanuskodik. A faluhoz vezető út már a civilisatio nyomát árulja el – a kerékvágást. A moraltsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan hosszuak, alacsony tömzsi kerekűek s azok elé tiz-tizenkét ökör van fogva.

A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtassanak. Cserkesz ruhájuk volt, dudát, cziterát hordtak magukkal. Az idegent szivesen fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek.

Munkaideje volt: buzatakaritás; de azért a legelső férfi, a kit megszólítottak, otthagyta a megrakott szekerét az útfélen, hogy elvezesse őket a sztaroszta házához.

Meglepő volt, hogy ebben az országban, a hol minden ember álltól sarkig felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak magukkal. Az is feltünő sajátsága volt a népnek, hogy a míg a fiatal férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem volt semmi szőr az arczán. Végül az is, hogy ifju asszonyt és gyermeket nem lehetett az utczán látni. A mi künn járt, az vén asszony volt.

A sztaroszta háza, hova Riumint és útitársát vezették, egész európai kényelemmel volt berendezve; a butorok csinosak s különösen tiszta minden.

A sztaroszta maga jó husban levő magas, erős férfi volt; arcza sima, szőrtelen. Volt két szép suhancz fia. Ez ugyan rendkívüliség az angyalok fiainál; mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetségét tovább terjeszteni s azontul «szent» lesz a neve. Hanem ezek ikrek voltak, egyszerre születtek: ez okozta a kivételt a szabály alól.

A sztaroszta maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szuchum-Káléig a hol még damaskusi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e czikkeket, s onnan viszont persa és kashmir szöveteket hordott vissza, a miknek a cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolczvan teherhordó öszvér állt, a miket utazásai alkalmával pénzért fogadott abchaz fegyveresek szoktak kisérni a szomszéd falvakból. A sztaroszta gazdag ember volt.

Az egész község tehetősségről tanuskodott. A nép dologszerető, keveset eszik és tejet vagy sört iszik, a mit maga készít, nem pálinkát. Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kivül mindent le akarna magáról vetkőzni, a mi orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hizelkedik. Iparkodik, tanul, jót tesz, senkivel harczot nem visel, tür minden bántalmat, mindenért megbocsát; maga nem lop, nem csal, s ha őt meglopják, megcsalják, nem perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim tied fölött veszekedjék; a mit a sztaroszta, mint kereskedő gyűjt, a roppant gazdagság, az arravaló, hogy uj proselytákat szerezzenek vele.

És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz birodalomnak.

És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyetlen üldözést.

Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők az emberinem kiirtására esküdtek össze.

Mesés gazdagságuk, a mit össze tudnak gyüjteni, megfoghatóvá teszi, hogy rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. Makacsabb, erősebb ellenségei a czár kettős keresztes koronájának, mint minden hitetlene az izlamnak és Buddhának és a Shamannak. Ezek a gyökerében támadják meg az égbenövő orosz fenyőfát.

Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, a mely a Kaukázus belsejébe viszen, a hol számítása szerint a keresett arany-, ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig és Delhitől Szent-Pétervárig az érczérték négyszeres, ötszörös árával fizetik. Az oszszet által megsugatta a sztarosztának, hogy ők mindketten oszszet-keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni.

A sztaroszta azt mondta nekik: «maradjatok addig a házamnál, míg a szent főlavatás ünnepe elkövetkezik».

A sztarosztának felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az egykori szépség kigyóvonalai mind szegletekké váltak már az arczán. Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden ember, úgy hogy Mčzchetisz mindig elaludt alatta.

Riuiminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házi gazdájától, hogy mi történik a Tamera várában lakó szenttel? de mindig másnapra halasztotta a kérdést.

Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát hallá megzendülni a mit a tameravári martyrnőtől eltanult. A mellette levő szoba falán hangzott az keresztül.

Ugyanazok a strófák, az égrekiáltó refrainnel: «Oh Jehova nézz reánk!» Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt.

Fölkelt az ágyából s addig kutatott, míg a gerendák között, mikből a közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, a melyen át a mellékszobába beláthatott.

A szobában gyertya égett egy asztalon s mellette volt egy Máriakép; hasonlatos azokhoz, a minőket Oroszországban készítenek, arany alapra rikító szinekkel festve s virágokkal körülkoszoruzva.

E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsu termetét csak egy lenge vékony gyapjuing fedte; de azonfelül, mint egy gazdag aranypalást terült el vállain a hullámzó hosszú hajsátor, mely térdeltében a földet seperte.

A leány finom vonásaiban, nagy tündöklő szemeiben, picziny ajkaiban a legnagyobb áhítat volt kifejezve. Úgy tünt az föl, mint egy álomlátás, mint egy varázsszerű tünemény.

Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején fölkelni s a szent kép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni?

Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e? Elővette cziteráját s a szobájába áthangzó éneket kisérni kezdé annak húrjain.

Erre rögtön félbeszakadt az ének, a mellékszobában sötét lett, a varázstünemény elmult előle.

– Csakugyan álmodtam ezt is, mondá magában és tovább aludt.

Másnap reggel azt mondá neki Mčzchetisz:

– Ma beavatnak minket a szertartás rejtelmeibe. Uj szentet csinálnak maguknak az angyalok fiai. Kegyetlen egy áldozat. A leánynak folyvást a zsolozsmát kell énekelni alatta. S nekünk uj beavatottaknak az éneket a cziteránkkal és csimpolyánkkal kell kisérni. De hát mi nem tartozunk elérzékenyülni. Mit tartozik ez mi reánk? Mi útkeresők vagyunk. Ma a moraltsikok áldozatainál csak azt nézzük, hogy folyik el egy leány vére, s a legközelebbi alkalommal tán egy cserkesz vérboszu kalandjában kell résztvennünk, a hol a magunk vére folyik. Csakhogy elérjük a czélt. A hogy mondtam. A cserkesz arról ismer rá a moszkóra, ha az a tréfára elneveti magát; a moraltsik pedig arról ismer a starovecsnire, ha az összeborzad, mikor az ő kegyetlen szertartását végig nézi. Hát csak hideg vér, Riumin Oleg. Ne gondolj te arra, a kit előtted kinoznak, hanem arra gondolj, hogy herczeg voltál s voncsik vagy.

Riumin még egyébre is gondolhatott. Azt hitte, hogy kipróbált muszka hidegvérét soha sem fogja elárulni.

A szertartás este kezdődött meg: éj kell ahhoz és sötétség.

A helységnek a Tamera vára felé eső szélén volt egy nagy négyszögű épület, mindenben hasonlatos az óhitüek templomaihoz, csak hogy tornya nincsen.

A szaroszta két fiával együtt ünnepi öltözetben járult a házhoz, Riumint és társát közrevéve, kik egész cserkesz fegyverzetükben, lóháton és hangszereikkel együtt jelentek meg a templom előtt, ott megkötötték lovaikat a tornácz oszlopaihoz s süveglevéve beléptek.

A szertartás épen úgy kezdődött, miként a duchoborcziknál. Közepett volt egy roppant nagy fatuskó, azon egy asztaltábla, a fölött csüggött le a gerendáról egy négyágú gyertyatartó, alig derítve föl a nagy épület rideg homályát. Egy oldalon ültek a férfiak, más oldalon a vén asszonyok; egy fiatal női arcz nem volt jelen, sem egy gyermek.

A sztaroszta először valamit olvasott fel a bibliából. Az is sajátszerű egy biblia volt; egyenesen a moraltsikok számára készítve, úgy, hogy az mind az ő tanaik bizonyságául szolgáljon. E bibliában Ábrahám valósággal megáldozza Izsákot, s Noé, a vallásfelekezet feje az első moraltsik. A betüi sem az orosz cyrill jegyek, hanem a kaukázusi mčhdruli irás, hogy a pópák ne tudják azt olvasni. Aztán rákezdé azt a félelemidéző, kisértetes zsolozsmát. A gyülekezet énekelt csendesen. Alig látszott, hogy az ajkát mozgatja valaki. A czitera és csimpolyakiséret még szomorubbá tudta tenni az éneket.

Mikor az ének folyt, akkor a sztaroszta leemelte az asztaltáblát s kitünt, hogy a mit az eltakart, a fatuskó kádnak van kivájva s az félig meg van töltve vízzel.

E jeladásra megnyilt a sötét háttérben egy kis mellékajtó, s ezen belépett a sztaroszta felesége.

Az egyik kezében volt egy kés, a másikkal egy fehér, hosszú gyapjuingbe öltözött leányt vezetett.

A leány haja hosszan leeresztve takarta termetét, két összefogott kezében egy aranyozott szent képet szorított s szemeit folyvást arra függesztve tartá.

Az asszony odavezette a leányt a víztartó áldozatmedenczéig. Riumin megdöbbenve ismerte meg mult éjjeli álomképét.

Akkor a sztaroszta fölemelte a szent könyvet két kezével a feje fölé s csendes, izgalomtalan hangon szólt:

– Angyalok fiai! A mi őrszentünk haza készül térni az égbe, a hova híják s onnan vissza nem jön többé. Uj szentet küldünk helyébe, a ki közbejárónk legyen az ég és a bűnösök között. A sors Izménére esett s Izméne az én leányom. Jefta megáldozta az ő leányát: én sem leszek Jeftánál rosszabb. Teljesüljön Jehova akarata. Amen!

És azzal a szent könyvet a leány fejére tette, ki ajkait a szent képhez szorítva tartá.

– Énekeljetek! mondá a sztaroszta a gyülekezetnek. S erre az áldozatra szánt leány szava is beleszólt a gyászzsolozsmába, ugyanaz a hang volt az, melyet Riumin a mult éjjel álmodni vélt. Egyedüli csengő hang a gyülekezetben. Egy szeráf éneke az elkárhozottak zúgása közepett.

Riumin cziterája már nem kisérte az éneket. Mčzchetisz fujta egyedül hozzá a csimpolyát s a dudafujástól kidülledt szemeivel aggódva vizsgálta Riumint, hogy mereszti az előtte állókra vad tekintetét s kezével oly hangszert keres, a minek pengése a halálordítás kisérő zenéje szokott lenni: a saska markolatát fogdosta.

Most férfiak, asszonyok felkeltek helyeikről s elkezdték lassú tánczléptekben körüllejteni a rettenetes oltárt, hozzá mély, zúgó hangon e rithmust dönögve: «po pjaszszachom
po goruchom
na Szionszkaju goru!»
(no tánczoljunk! no danoljunk! a Sion hegyén!) s a közben mindegyik megmosta az arczát annak a medenczének a vizével.

A leány lehunyta szemeit s engedte magát a medencze szélére leültetni, folyvást énekelve és kezei között a szent alakot szorongatva.

Saját édes anyja tartá kezében az éles kést.

Riumin nem nézhette tovább! Minden csepp vére fellázadt ez istenmegcsufoló merénylet ellen. Elfeledé e pillanatban a Kaukazus minden aranyhegyeit s Szibéria minden hósivatagait. Elfeledé azt, hogy herczeg volt s voncsikká lett. Csak az jutott eszébe, hogy férfi, s ez ott előtte egy leány, ártatlan és védtelen, a kit egy csoport őrjöngő szemeláttára szét akar marczangolni! Felugrott székéről, kirántotta kardját, eltaszítá az asszonyt a leánytól, ki éles kését annak keble felé emelve tartá s ordító hangon kiáltá a gyülekezetbe:

– Istentelenek! Nem fogjátok e gyermeket előttem megölni!

Oroszul kiáltott nekik. Elfeledte cserkesz voltát.

Általános elszörnyedés hangja tölté be egyszerre az egész templomot.

– Óhitü! Áruló! Kém! rivalták felé száz torokból. Az asszonyok voltak legdühösebbek.

Riumin odavetette magát a leány elé, s kardját megforgatta feje fölött.

– Jertek!

Azok ugyan mind fegyvertelenek voltak de százan kettő ellen, s a vakbuzgónak nincs félelme az éles kard iránt. Riuminnak e tusában el kell veszni.

Az oszszet utitárs látta, hogy itt az ő eszének kell kisegíteni.

Hirtelen szétrántotta besmetjét melléről s kitárta az alatta lévő orosz ezredesi egyenruhát, mellén a ragyogó Alexander Newsky érdemrend csillagával s rikácsoló parancshangon kiáltá a zaj közé:

– Csendesen! Lázadók! Eretnekek! Moraltsikok! A czár nevében parancsolom!

– Jaj! A czár!

Ez olyan szó, a minek varázsereje még a Kaukazus bérczei között is utoléri az oroszt; a mi megtalálja őt még az ellenlábasok világában is, a mi kiveszi a lázadó kezéből a fegyvert, megfagyasztja panaszkodó szájában a szót, bárd alá hajtja a daczoló fejét. «Jaj! A czár!»

S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, előhuzta a kebeléből Mčzchetisz azt a moszkvai szinlapot, a mire óriási kék és veres betükkel volt nyomtatva az udvari hangverseny programmja s kiterjeszté azt a gyülekezet előtt.

Mit tudták azok, hogy mit tartalmaz e cyrill-betüs nyomatott lap, csak azt látták, hogy a közepén ott van az óriási nagy kétfejű sas; a mindennél erősebb jelvény, s reszketve hullottak előtte térdre: «Jaj! jaj! A czár!»

Csak a sztaroszta maga nem borult előtte a földre.

Elszántan oda lépett Riumin elé s azt kérdezé:

– Mit akarok hát? Miért jöttetek? Büntetni akartok-e?

– Nem. Szólt Riumin. Tévelygéstek undorító; irtózatos, ti megcsufoljátok az Istent, a mikor imádni hiszitek. De én nem vagyok pap, mi közöm vallástokhoz. Hanem lovag vagyok. Előttem egy leányt kínozni nem szabad.

– A hogy neki tetszeni fog. Szólt a sztaroszta nyugodtan. Nem hurczolta ide senki. Nem kábították el bódító itallal, hogy ne tudja hová jön. El volt készítve ez áldozatra. Saját anyjával jött ide. Feleljen ő. Akarod-e ez áldozatot? Ha akarod, tárd ki kebledet.

A leány lihegve, megtört szemekkel tekinte anyjára; de annak tekintetében nem talált semmi irgalmat: aléldozva széttárta két karját, s libegve, suttogva énekelte a zsoltár végsorát: «Oh Jehova nézz reánk.»

Hanem a mint az anyja vállára tette a kezét, fölsikoltott, az életvágy ifjuságának ösztöne, a szép világ iránti szeretet, az iszonyat erőt vett rajta s mindkét kezével összeszorítva keble fölött öltönyét, leveté magát a földre s megtagadta az áldozatot.

– Átkozott! Átkozott! Átkozott! hangzott feléje minden oldalról. Apja, anyja, testvérei mondták legelőször és legutoljára e szót.

– Emberek! orosz alattvalók! dörgé Riumin kardját hüvelyébe taszitva, s karjait összefonva mellén. Én a czár nevében meghagyom és parancsolom nektek, hogy ez ártatlan szűzön itt semmi kegyetlenséget se most, se az én eltávoztommal el ne kövessetek!

– Hahaha! kaczagott fel a sztaroszta; te megparancsolod, és úgy lesz. Légy nyugodt felőle. Az angyalok fiainak szentje csak ártatlan, tiszta hajadon lehet. Ez a leány itt fogja tölteni az éjszakát veled, s egy leány, a ki egy férfival be volt zárva egy éjen át, bizony hidd el, hogy nem lehet az ur szentje többé; oszoljatok szét. Ez nem templom többé, hanem rabszolga szerály. Csináljatok sötétséget!

Riumin a szándékot észrevevé, fölkiálta:

– A ki a gyertyákat eloltja, meghal! s pisztolyát emelé a sokaság ellen.

– Annál rosszabb hát! ordítá a sztaroszta, s azzal odarohanva leányához, letépte róla az egyetlen öltönyt s úgy hajítá oda a leányt Riumin lábaihoz, mire minden ember futott, az arczát eltakarva, a megátkozott helyről; az oszszetet is magukkal ragadták; az ajtóból visszakiáltott a sztaroszta: Holnap reggel majd ismét eljövünk.

Azzal rázárták az ajtót Riuminra és a leányra.

A szegény gyermek összezsugorodva feküdt a földön, s szégyentől égő arczát fölemelt karjai mögé takarta, önmagával akarta eltakarni szegény meggyalázott testét.

Riumin pedig leoldá derekáról azt az aranynyal áttört kashmir övet, a mi a cserkesznek halotti lepedőül szolgál, ha a csatában elesik s azt szétbontva, ráteríté a reszkető alakra, szeliden szólva hozzá.

– Íme, fedd be magad vele.

A leány a hála, az imádat megdicsőült tekintetével tekinte fel rá, s aztán abból az egy darab szövetből művészi kanyargatással teljes öltözetet pólált magára. A palást felkötésében a kaukázusi leányok mesterek. Olyan volt, mint egy görög istennő-szobor.

S most már, hogy szeméremérzete ki volt engesztelve, egészen nyugodtnak látszott. Szeliden megfogta Riumin kezét és megcsókolta azt háromszor, gyöngéden. Azután a padok közé vonult, a hol az asszonyok szoktak ülni, ott egy lóczára hanyatt feküdt, kezeit összetette keblén és addig imádkozott, míg elaludt. Riumin odament hozzá, s betakarta a leányt hosszú hajával, hogy meg ne fázzék. A leány felébredt egy pillanatra. «Ne félj», sugá neki Riumin, s feje alá tette vánkosul nagy prémes süvegét. A leány azt mondta: «Áldassék Isten!» és tovább aludt.

Riumin pedig ébren maradt a hallgató éjszakában. Ebugatás sem zavarta meg a csendet.

(A raskolnikok nem tartanak kutyákat; azokat a rossz lelkektől megszállt állatoknak hiszik, ellenben macskákkal tele vannak a házaik.)

Elgondolkozott a mai kalandján. Ez nem mozdítja őt czéljához közelebb. Életéért nem remegett, attól régen elszokott már, de ebből a kelepczéből, a mibe belejutott, nem képzelte, hogyan szabadulhat ki?

Ez a leány már a lelkén van. Megzavarta miatta az eretnekek legnagyobb ünnepét. Ez épen olyan, mintha az igazhivők templomában, mikor a pap azt mondja: «ez a Krisztus teste, jertek, vegyétek, egyétek; ez az ő vére, jertek, igyátok!» odarontana egy értetlen idegen kivont karddal s azt ordítaná: «gonosztevők! emberi testet esztek és vért isztok, ezt én nem engedem». Pedig az igazhivőnek hinni kell, hogy az valóban test és vér. Ezek az eretnekek pedig szószerint veszik a dolgot s akkép áldoznak s azt hiszik, hogy ők magyarázzák helyesen az irást.

És ez nem mese, nem véletlen, nem rémtörténet, ez rendes ünnepük a sectáriusoknak, a hogy azt szemtanuk leirták, a többek között Vereschagin Vazul, hires orosz festő és Kaukázus-utazó, és Haxthausen és sokan mások, kik az orosz nép rejtelmeit buvárlották.

Hogy őt magát nem fogják bántani, a felől bizonyos volt Riumin; de mi fog történni ezzel a leánynyal?

Ha holnap reggel visszajönnek a fanatikusok, vagy azt fogják hinni, hogy az idegen férfival együtt bezárt leány meg van gyalázva s akkor kiüzik őt községükből csúfosan, elpusztulhat az erdőn, vagy pedig el fogják hinni az ő szavára, hogy a leány oly tisztán jött elő, a hogy az első martyrnők a kisértetek közül, akkor meg épen szentté fogják tenni. Magával vigye tán? Hová?

Az oszszetnek sem hallja semmi neszét, ha az valahogy elzüllik tőle, akkor ő tájékozni sem tudja magát a vadidegen világban.

Töprengései közben szép csendesen megvirradt. Alig hogy az első hajnali derengés áthatott a templom ablakain, a falu felől közeledett a csoportok dobaja s a csendes bucsujáró ének.

Az ajtó felnyilt s belépett rajta egymásután negyven férfi, azok között a sztaroszta két fia. Senkinél sem volt fegyver, csak a sztaroszta kezében volt egy nagy nehéz bárd.

Riumin balsejtelemtől elfogva, odaállt azon pad elé, a melyen Izméne feküdt. Azt hitte, ő ellene van a készület. A leány még aludt.

A sztaroszta a víztartó medenczéig jött s akkor annak a szélébe belevágta a bárdot. E csattanásra felébredt a leány.

– Mit akartok? kérdé Riumin kemény hangon.

– Te veled semmit. Felelt hidegen a sztaroszta. Sem azzal a leánynyal. Mi a magunk dolgát végezzük itt. A ti dolgotok csak a nézés.

– Mit kell néznünk? kérdé Riumin sötét aggodalommal.

– Azt, hogy mit tesznek a moraltsikok akkor, mikor arra vannak kényszerítve, hogy Jehovához meneküljenek. Látod ott a negyven férfit? Látod ezt e bárdot és ezt a medenczét? Ezek azért jöttek ide, hogy itt előtted megtöltsék vérükkel ezt a nagy áldozat-kelyhet. Aztán majd eredj és mondd el a hatalmas czárnak, hogy mit láttál! Mondd el a minden oroszok hatalmas uralkodójának, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, a miknek a férfiai így tudnak meghalni; hogy vannak jobbágyai, a kik el tudnak menni olyan országba, a hova az ő kémei és hóhérai utánuk nem találnak, hogy őket visszahurczolják! Első! Kezd el!

Riumin visszaborzadt e rettentő szavaktól, de a józan ész még tiltakozott annak elhivése ellen, a mit érzékei felfogtak. Lehetetlen az!

Az pedig, a kihez a felhivás szólt, volt a sztarosztának egyik fia.

Szép, szőke tizenötéves gyermek.

Leveté kabátját, leoldozta nyakkendőjét, s letérdelve a medencze elé, annak a párkányára fektette a nyakát.

– Második! kiáltá a sztaroszta.

Ekkor az ikertestvér lépett oda s kezébe vette a medencze szélébe vágott szekerczét.

A leány e látványra felszökött helyéből s kétségbeesett sikoltással rohant előre, megragadta testvére kezében a bárdot.

– Ne bántsd! öcsém! öcsémet ne öld meg! öljetek meg engem! ontsátok ki az én véremet! Tépjetek darabokra. Áldozat leszek! Kész vagyok mindenre!

Az apa felkapta leányát karjainál fogva s odalökte őt Riumin karjaiba.

– El innen, tisztátalan asszonyi állat! ott a helyed! Ez itt a mi helyünk! Második! végezz!

A bárd lecsattant s egy fejetlen test ott hevert a padlón.

Izméne ájultan rogyott össze Riumin lábainál, mielőtt ezt látta, ezt hallotta volna.

– Harmadik! utána! hangzott a kegyetlen parancsszó.

A másik ikertestvér letérdelt ugyanarra a helyre, a honnan testvére lebukott, s ugyanarra a helyre hajtá le a fejét, a honnét azé legördült.

– Emberek! őrjöngők! Megálljatok! ordítá Riumin, reszketve az iszonyattól; ne hajtsátok végre rettentő áldozástokat. Esküszöm nektek hitemre, katonai becsületszavamra, esküszöm saját szenvedő családom jó és balsorsára, hogy el nem árullak titeket! Soha senkinek egy szót sem mondok el abból, a mit itt láttam. Hagyjátok abba!

– Késő már, földi úr! kiálta a sztaroszta. Nincs semmi alku. Te hittál bennünket Jehova elé, mi megyünk. Te megloptad a mi titkainkat, hogy fölfedezd a czárnak, az archimandritának: ismerd meg azokat végig s aztán fedezd fel nekik! Ime, látni fogod, hogy hajtja le a fejét egyik férfi a másik után az áldozatkehely felé s meg tud halni egy sóhajtás, egy könyhullatás nélkül, s mikor az utolsó megmarad, a ki az utolsóelőttit föloldozta az élet terhei alól, az leszek én, az föl fogja gyujtani magára és halott-társaira a megfertőztetett Istenházat és tetszeni fog az égő áldozat az Úrnak! Ezt nevezik tűzkeresztségnek a chlisztik, skoptsik és moraltsikok! Harmadik! végezz!

Riumin e rémjelenetben az őrültek erőszakos dühét érezte minden idegein végigvonaglani. Meg kell tébolyodnia, ha ezt végig nézte! Negyven férfi vakbuzgó öngyilkosságát! Hirtelen fölragadta a vállára az alélt leányt s azzal erőszakosan utat tört magának a tömegen keresztül a templomajtóig s kirohant a szabadba.

A szeme előtt lefolyt rémjelenetektől egészen el volt kábulva.

A templomüregből kihangzott a búsan ődöngő ének: