Nyári regg egy vidéki városban. Egy terebélyes épület előtt sok gatyás ember és tarka szoknya; kocsik és szénázó lovak. Egy szürke-kalapos urat is pillantok meg a sokaságban. A fehér-szalagos völgyes kalapot tíz éve ismerem.
– Mi van itt Bálintkám? Talán bizony katonasorozás?
– Dehogyis, – feleli Bálint, kövér kezével legyintve, – törvényház ez.
– Csak nem rólad ítélkeznek tán?
– Nem hálistennek. Egy béresem van bajban.
– Gyujtogatás? Verekedés?
– Még annál is rosszabb.
– Ember-ölés?
– Az a teremtésit. Aligha meg nem ismerkedik a hóhérral.
A felhőkre pillantott, mert boruldozott az ég. Sötét felhők gomolyogtak a város felett; morgott is már.
– Kellene az esső, nagyon kellene, – mondogatta Bálint.
Bementem vele a tárgyalásra. Ő egyelőre a tanuk szobájába tért. Én beültem egy üres padba, mingyárt az elsőbe. Azt a falusiak nem merték megszállani.
Egy legényt vezettek be a szuronyos őrök, egy vastag-derekú fiatal paraszt legényt. Gyolcsingben, gatyában. Olyat se láttam még vádlottak padján.
Belépésekor meghullámzott a falusi sokaság s valami nyöszörgő jajgatás hangzott az egyik padból. Egy öreg asszony jajgatott a kezét csapkodva:
– Jahahaaaj, kegyelmezzenek, irgalmazzanak a fiamnak… nagyságos főbíró uraim…
Az őrök kilökdösték a teremből.
Míg a bűniratokat olvasták, szétpillantottam a besereglett falusi népen. Mind egyfaragásu komoly barna ember; üstökös hajuak és szögletes orruak. A nők soványak, naptól pörköltek, de selyemkendő virít sárgán, pirosan, kéken a fejükön. A leányok is fakók, s még cifrább ruhásak; a hajukat régiesen a fejükre ragasztva viselik, és emmiatt formátlanok. Csak a szemök csillog okosan.
– Mi neved? – kérdezte az elnök.
A legény egyet köszörintett a torkán.
– Dobos Menyhárt, szolgálatjára.
Az arcán meg a szemén a fogság bágyasztó levegője meglátszott. A haja neki is üstökös-borzas, mint a többi falusi embernek.
– Hány esztendős vagy?
– Huszonnégy, instálom.
– Az a vád reád, hogy megölted Nagy Máté kocsist. Bünösnek érzed-e magadat?
A legény vállat vont:
– Már hogyne tudnád. Magadnak ártasz, ha nem az igazat mondod.
A legény a padlóra pislogott:
– Megmondom igazán. Némelyik órába hibáztatom a haragomat,… másik órába… azt gondolom…, ha megint úgy kerülnék vele szembe, megintsak al lenne a vége, hogy engem vasra vernének.
– Hát szándékosan ölted meg?
A legény emelgette a vállát, szemöldökét:
– Hát… nem csupa véletlenül…
– Mondd el hogyan történt?
– Úgy történt instálom, hogy… Kisasszony napján búcsú vót nálunk. Aztán… ő is odajött az ivóba. Oszt mondok neki:
– Egy szavam vóna, vagy kettő, Máté bátyám.
– Hallom, aszongya.
– Hát mondok, kend nem idevalósi ember, csak átszegődött az urasághó kocsisnak, hát kend nem tudhassa hogy mi nálunk a törvény? Mert mondok minden házba más a szokás, minden faluba más a törvény.
Rám böffen erre nagy vörös képpel, hogy aszongya:
– Énvelem ilyen fenhangon ne beszélj!
– Mondok hát kicsoda kend? Azér hogy öspörös kocsissa vót? Láttam én mán nagyobb kokast is az urak szemetdombján.
Csak igy kezdődött ilyen csöndesen. De ő akkor mán fujt, morgott. Oszt aszongya, hogy aszongya:
– Elhallgass, te dugóhúzó!
Erre aztán énbennem is lobbot vetett a harag:
– Ne mondja énnekem senki hogy dugóhúzó! Mert én katonaviselt ember vagyok.
Aztán… elbántam vele.
– Erre kést kaptál rá.
A legény bólintott.
Az elnök fölvett egy fanyelü keskenyvasu kést.
– Ez volt az a kés?
– Az.
– A csizmádszárában vitted oda.
– Abban.
– Előre készültél a szóváltásra?
– Nem mondhatnám. Mert nem tudtam, hogy odajön.
– Ez a kés meg van köszörülve.
– Megköszörültem.
– Minek köszörülted meg?
A legény a padlóra pislogott:
– Dohányt aprítani.
– Hát azért vitted a korcsmába, hogy dohányt apríts?
– Nem. Csak éppen betoszintottam a csizmám szárába.
– Dehát minek taszitottad be?
– Az ember nem tudhassa, mikor kocsmába megy…
– És csak azért haragudtál meg rá, mert azt mondta: dugóhúzó.
– Ne mondja nekem azt senki.
– Dehát mit jelent az?
– Hát… tetszik tudni, én szoktam szolgálni a kertbe, mikor az uraságunkho vendég jön. Olyankor rámadják az esüst-pitykés ruhát, oszt aznap belső szolga vagyok.
– Dehát olyan nagy sértés az, ha valakinek azt mondják: dugóhúzó?
A legény nem felelt.
Az első tanu egy jámborképü szálas legény volt, szintén béres; Menyhártnak barátja.
Az elnök figyelmeztette, hogy igazat mondjon, mert lehet hogy meg kell esküdnie a szavára.
– Ugy mondom ahogy igaz, – kezdte a legény. Menyhárt már akkor kezdett a kocsisra görbén nézni, mikor a kocsis az urho került. Ugy mondom ahogy igaz. Mer hogy a kocsis magányos ember vót, ott adtak neki enni az uraság konyháján. Ugy is vót a szegődsége. Oszt hogy az Örzse megtetszett a kocsisnak, hát azon forgott az esze, hogy jó lenne űneki. Még nekem is megemlítette, hogy aszongya: Ügyes kis sarkon forgó jány ez az Örzse. Az Isten is nekem teremtette; mit gondolsz? – Mondok: Menyhárt is éppen így beszél. – Aszongya: Nem teszi őt a lány énelejbém.
– Csak a tárgynál maradjon, – szólott rá az elnök.
– Ugy mondom ahogy igaz, – felelte egyet nyelve a legény. Egyszer hogy a kertben ástam, kihallatszott a konyhaablakon, hogy a tekintetes asszony is hozzá-biztatja a leányt: – Nem is lenne rossz, aszongya, ha a kocsisho hozzámennél, mer aszongya neked is jobb, ha nem kerülsz ki a faluba, szolgálhatsz tovább nálunk. De a tekintetes asszony semmitse tudott Menyhártról.
– Csak arról beszéljen barátom, hogy ebben az ügyben mit tud? hogyan vesztek össze? hogyan ölte meg ez a legény a kocsist?
– Hát úgymondom ahogy igaz: az Örzse miatt vót az összeveszés. Mer a Menyhárt aszongya hogy: – Hogy a dühös kígyó járja meg ezt a kocsist, mióta ez idejött, még az éccakai álmomat is megrontotta. Ugy mondom ahogy igaz.
– Fenyegette-e előbb a kocsist?
– Nem hallottam.
– Hát azt mondta-e hogy meg fogja ölni?
– Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy aszongya: Meglássátok még törvény kezire kerülök emmiatt a dömhes miatt. Ugy mondom…
– Mi az a dömhes?
– Hát hogy olyan nagyétkü ember vót, azér mondta úgy.
A védő ügyvéd, egy fiatal aranypápaszemes ember közbe-szólt:
– Engedelmet kérek, hogy kérdést intézzek a tanuhoz.
– Tessék.
– Ön azt mondja, hogy a meggyilkolt nagyobb ember volt Menyhártnál.
– Nagyobb másfél fejjel.
– És erősebb is.
– Sokkal.
– Kérem ezt jegyzőkönyvbe venni.
A tanu aztán sok elnöki rendre-rándítás között elmondta, hogy a kocsmában Menyhárt csak csöndesen mulatott. A kocsis később érkezett. Csak annyit látott, hogy Menyhárt leült vele szemben az asztalhoz. Aztán ő táncolni ment. Mikorra ismét rájok fordult a figyelme, már akkor veszekedtek. A kocsis pofon ütötte Menyhártot.
A védő ügyvéd ezt ismét feliratta. Az elnök magához szólította a vádlottat:
– Hát miért nem mondtad, hogy pofon vágott?
Menyhárt röstelkedve felelt:
– Elfelejtettem.
– Elfelejtetted? Hogy lehet pofont elfelejteni?
Menyhárt vállat vont:
– Katona vótam én…
Következett egy őszes zömök ember, az uraság béresgazdája. Az is azon kezdte, hogy a kocsis volt az oka mindennek. Mert ha az oda nem szegődik, Menyhárt se került volna bele a szorosba. Dehát az Isten úgy akarta…
– Milyen természetü ember ez a Menyhárt?
– Jó gyerek ez uram, – felelte az öreg a kalapja szegélyét simogatva, – ámbátor ha megboszantják, hamar szembepöndörödik. De attul nem került volna ilyen bajba.
– Maga ott ült az asztalnál mikor az a szóváltás történt. Mondja el miképpen történt?
– Nem tudom én azt már tekintetes uram. Csak azt tudom, hogy csöndes beszélgetéssel kezdődött. Ámbátor hamar élire fordult. Mer aszongya a Menyhárt: Minden háznál más a szokás, minden faluba más a törvény. Kend nem idevalósi, hát nem tudhassa. A kocsis mingyár felgördült reá, hogy aszongya:
– Mit csiripelsz itt nekem?
– Értsük meg egymást, – mondotta erre Menyhárt, szölideden.
Még csodáltam is hogy ez a tűzkő-ember olyan szölideden beszél.
– Értsük meg egymást, aszongya, minálunk az a törvény, hogy ha valamelyik leány le van foglalva, hát le van foglalva; – ez a becsület!
A kocsis egyet horkan, oszt aszongya:
– Te tanítasz-e engöm böcsületre, te dugóhúzó?
Akkor én éppen elfordultam, mert követem a bagót piszkáltam ki a pipámból. Mikorra a pipámat a számba vettem, mán akkor egymáson fenteregtek. Még a boromat is kidöntötték.
– Hát a kocsist a pofon után azonnal késsel rohanta meg ez a legény?
– Hát bizony…
– És a kocsisnál nem volt kés?
– Lehetett nála, de csak olyan bicskaféle. Mert avval szokott enni.
– Hát nem védekezett a kocsis?
– Védekezett biz a. Mondom, hogy a boromat is kidöntötték. Mert tetszik tudni, ahogy Menyhárt előrántotta a csizmaszárból a disznóölő kést, hát a kocsis felkapott egy széket, oszt avval ütötte le a boromat.
Az ügyész szólalt meg:
– Dehát kend hazudott az imént…
– Én?
– Azt mondta, hogy csak akkor nézett fel mikor már egymáson hemperegtek. Most meg elmondja, hogy a kocsis széket ragadott.
Az öreg boszusan pillantott:
– Hászen azér láthattam, mer a szék a fejem fölött forgott.
A védő ügyvéd azt kérdezte, hogy Menyhárt mennyit ivott a szóváltás előtt?
– Azt nem tudom könyörgöm, mer én korábban mentem oda, nem néztem.
Az esső megeredt. Nagy cseppek koppantak a terem ablakaihoz. Bent fülledt volt a levegő.
Következett a korcsmáros, Spitzer nevü Bulanzsé szakállu ötvenéves ember. Fakó fekete redengot volt rajta, és a lábán sárga cipő. Sápadtan és remegő szakállal beszélt. A vállát közben a füléig vonogatta. Ő persze nem látott semmit, nem hallott semmit. Csak a lármára ment oda. Ő nem tehet arról, hogy ilyen szerencsétlenség történt. Búcsúkor mindig van verekedés. Őt azért felelősségre nem vonták soha. Ő nem csendőr. Neki polgári kötelessége a bormérés. A legény különben másfél liter bort rendelt, de az nem azt jelenti, hogy annyit ivott, mert a falubeli parasztok egymásnak töltenek. Ihatott kétszer annyit is.
A védő ezt ismét megjegyeztette.
Következett valami nyolc más tanu, köztük Bálint barátom is.
Ő mingyárt azon kezdte, hogy a nép gondolkodását ajánlotta a törvényszék figyelmébe.
– Ez a Menyhárt derék dolgos ügyes fiu. Én ugyan nem tudtam arról semmit, hogy a cselédem iránt érdeklődik, mert ha tudom, nem engedem, hogy a kocsis vizet zavarjon. Igazán nem hibáztatom őt tisztelt törvényszék, mert…
Az elnök figyelmeztette Bálint urat, hogy tanunak szólították be, nempedig védőügyvédnek.
Bálint erre megboszankodott és duzzogva felelte:
– Hát kérem tessék kérdezni, felelek.
Aztán csak igennel és nemmel felelgetett.
Mikor azonban az elnök elküldte volna, megszólalt:
– A tárgyalásnak egy fontos pontját óhajtanám megvilágítani, de persze azt igennel és nemmel elmondani nem tudom.
– Hát beszéljen ahogy óhajt.
– Hogy olyan sokáig várattak, bejöttem a tanuk szobájából a tárgyaló terembe és hallottam, hogy a dugóhúzó kifejezést a tisztelt törvényszék üres oknak tekinti. A mesebeli farkas szavának a bárányhoz. Minthogy ez sulylyal esik az igazság fontjába, ezt óhajtom megvilágítani, ha szabad.
– Tessék.
– Ez a legény néha az asztalnál szolgál, mikor vendég van a házamnál. A mult nyáron is, egyszer hogy vendégem volt, a kertben kártyáztunk, és ez a fiu sört hozott fel a pincéből. Egyszer ahogy oldalt pillantok, látom, hogy az orgonabokor mögött Menyhárt egy sörös üvegből kortyogat. Emberi valami. Mégis rászóltam, hogy mondok: Mit csinálsz Menyhárt! Erre ő ijedtében így felelt: A dugót húzom a fogammal! Hogy ezt megnevettük, a cselédség is mulatott rajta. Ismerni kell uraim a népet. Inkább kiáll egy fejbeütést, mintsem hogy gúnyoló szót halljon.
A védőügyvéd ezt is beiratta a jegyzőkönyvbe. Bálint úr diadalmas arccal ült le mellém.
Következő tanunak a biró a leányt hivatta.
A teremben mozgolódás támadt. A városi hölgyek kiváncsian nyujtogatták a nyakukat a vérontás okozója felé.
Egy soványka húsz éves forma leány jelent meg a terem hátulján, és hatolt a megnyíló soron előre. Öltözete olyan volt mint a többi falusi leányé: fehér ingváll, zöld selyem mellkendő, rózsaszínü virágos szoknya; a kezében csipkés kendő. De mingyárt az első pillantásra szembeötlő volt, hogy a haját nem ragasztja a fejéhez. Szép hamvas barna haja volt. Olyan volt a fején, mint egy kis szénaboglya.
Máskülönben nem volt valami szépség: apró ábrándos szemek, kerek fehér arc és gömbölyü orrocska. Csak a szemöldöke volt erős-vonásu fekete.
A szemét lesütve állt meg a bíró előtt, látni lehetett rajta, hogy remeg.
– Ösmered ezt a legényt?
A leány a bíróra pillantott aztán a legényre és halkan rebegte:
– Ösmerem.
– Volt valami viszonyod vele?
A leány nem értette.
– Szeretője voltál neki?
A lány bólintott. A szeme pilláján könycsepp jelent meg. A zsebkendőjét a szeméhez emelte.
A biró folytatta a kérdezést:
– Eligérkeztél neki?
A leány ismét bólintott.
– Dehát a kocsisnak is eligérkeztél.
A leány fölemelte a fejét:
– Nem igaz.
– Hát akkor mért mondta a kocsis, hogy az övé vagy?
– Mondhatni mondhatta.
– Hát talán úgy viselkedtél iránta? hogy azt értette.
– Szó se volt róla. Ő csak a szakácsasszonynak példálódzott, meg a tekintetes asszonynak, hogy engem elvenne.
– Dehisz az asszonyoddal beszéltél is róla.
– Én nem. Csak ők noszogattak, hogy menjek hozzá. Ha vén is, antul okosabb, meg hogy nem részeges. És másefféléket beszéltek. Nem tudták, hogy én már eligérkeztem. Én nem mertem szólani.
– Mért nem mertél?
– Nem akartam a tekintetes asszonynak a kedve ellen szólni. Meg attól is tartottam, hogy Menyhártot nem engedik belső szolgálatra.
– Hát ennek a legénynek igérted, hogy felesége leszel?
A leány lesütötte a szemét és halkan rebegte:
– Igértem.
– Mikor?
– Régen.
– Mégis mikor?
– Mikor elvitték katonának.
– Akkor bizonyosra mondtad?
– Bizonyosra.
– Hogy mondtad?
– Csak úgy, hogy megvárom, akármeddig odalesz, megvárom.
– És meddig vártál rá?
– Három esztendeig.
A védő kérdezett:
– Férjhez mehettél volna-e azalatt?
A leány elmosolyodott:
– Kétszer is.
Az ügyész, egy unatkozó arcu szőke pók, folytatta a kérdezést.
A legényhez fordult:
– Mikor közölte veled ez a leány, hogy a kocsis szemet vetett reá?
– Mingyárt elejin mondta.
– Hogyan mondta?
– Úgy hogy aszongya: a kocsis többet néz rám mint a tálba. Szólogat is olykor, de én csak nevetem.
– Tehát nem panaszosan mondta?
– Eleinte nem. Csak mikor már hozzábiztatni kezdték.
– Mikor panaszkodott utolján?
– A búcsú előtt való estén.
– Akkor hogyan panaszkodott?
– Akkor mán keservesen.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy aszongya: Mán nincs maradásom a kocsis mián. Untalan azt fujják a fülembe, hogy menjek hozzá. A tekintetes asszony különösen.
– Sirva panaszkodott?
– Lehet hogy sirt is, nem láttam a sötétbe. Ő belül vót a konyhán, én kivül a kertbe.
– Aztán mit mondtál neki?
– Nem mondtam én semmit se.
– De magadban gondoltál valamit.
– Nem gondoltam én semmit. Csak káromkodtam, (Isten bocsá…) Mert tetszik tudni, keserű falat vót a nekem!
Az ügyész a leányhoz fordult:
– Igazat mondott a legény?
– Igazat.
– Hát azt mondta-e káromkodás közben, hogy: Majd elbánok én a kocsissal!
A leány habozva felelt:
Parasztleány létére megérezte a kérdésben a veszedelmet.
A leány volt az utolsó tanu. Mingyárt utána az ügyész vádlása következett.
Az ügyész előre megfontoltnak látta az emberölést. Minden szava göröngyként esett a vádlott fejére. Fekete festékkel szinezte elénk a közerkölcsök elfajulását. Citált a rómaiakból és angolokból. Rámutogatott a bűnnel terhelt legényre, mintha a rómaiak és angolok egyenesen őrá szabták volna a mondásaikat. Végül csomót kötött a beszéd végére azzal a követeléssel, hogy Dobos Menyhért emberi fenevadat a törvény vaskézzel tegye ártalmatlanná.
A falu csendben és rámeredező szemekkel hallgatta a kemény beszédet. A vádlott sápadozott.
Bálint is morgott mellettem. De következett a védő, – az említett szemüveges éber fiatal ember. Az arra figyelmeztette a törvényszéket, hogy emberi szívvel itélje meg ezt az ügyet. A vádlott fiatal, lobbanékony; a kocsis a legnagyobb kincsétől akarta megfosztani. Gondolják meg, hogy a parasztféle embernek micsoda nagy kérdés a jó élettárs. Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus, nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hüséges megosztója. Igavonó-társ. A paraszt már gyermekkorában kiválasztja a többi közül; és úgy áll rajt a szeme, gondolata, érzése, mint a legnagyobb kincsén. Az ilyen kiválasztott leányt más nem is meri megközelíteni. S ime odapottyan egy más faluból való kocsis. Az egyszerre szemet vet reá. A legény figyelmeztetni akarja szépen okosan. Ő sejti miről van szó: durván ráförmed. Maga idézi fel a veszélyt.
Igy fejtette ki a védő, hogy ami történt, nem annyira bűn volt, mint inkább szerencsétlenség. Ő is citált a rómaiakból és az angolokból. De neki a rómaiak és az angolok merőben mást mondtak Menyhártra vonatkozólag.
A sok falusi fej helyeslőn integetett. Bálint is bológatott mellettem:
– Nem bírka az ember, kivált aki magyar! Szerencsétlenség volt! Beljebb csúszott a kés, mint ahogy akarta.
A törvényszék azután hosszan tanácskozott odabenn. A legény beteg arccal ült a vádlottak padján. Örzse földre néző bús szemmel állt a közelében.
Végre a bírák megjelentek, és a nagy csendben felolvasták az itéletet: öt évi fegyház.
– Megnyugszik-e? – kérdezte az elnök.
A legény habozva felelte:
– Előbb Bözsivel szeretnék szólani.
Azzal intett a fejével a leánynak. A leány odalépett hozzá.
– Megvársz-e Bözsi? – kérdezte könnyes szemmel.
A leány szintén könnyes szemmel nézett reá és bólintott:
– Meg.