Ezt a levelet boritékba zártam és az iróasztalomra tettem. Ráirtam: Bentzefalvy Adria kisasszonynak. Reggel üljön a Károly lóra és vigye át. Szerencsémre szórakozottságból levontam a szobám kulcsát, és így a levél még most is ott hever.

Dehát ime elmondtam önnek a bajomat. Ön idős ember és értelmes. Itélje meg, érdemes-e nekem élnem?

S a fiatal ember könnyes szemmel nézett az öreg úrra.

– Valóban, – felelte a mérnök vállat vonva, – ilyen gondolkodással legjobb a vizbe ugrani.

– Nohát ugye!

– Mert ön a legképzelődőbb ember akivel életemben beszéltem! Ön elképzeli, hogy a józanság átka nyomja, s a legnagyobb bolondságokat követi el! Ön nem józan uram!

A fiatal ember megrándult:

– Én nem vagyok józan? Uram ha ön azt megbizonyitaná, hogy én csak egy percre is bolond tudok lenni!!! Hogy én nem vagyok szüntelen józan!!!

– Szivesen. Ha valaki józanon megy a halálba, cselekszi azt egy jól átnyugodott éj után, reggel mikor már jól megfrüstökölt, de nem éjfélkor, mikor az ember agya fáradt, s a megfontoló képessége a leggyengébb.

A fiatal ember meglepődve ült fel s kerekre nyilt szemmel bámult a mérnökre.

– Mond valamit!

– Persze, hogy mondok. Soha még egészséges ember nem követett el a reggeli órákban reggelizés után öngyilkosságot, hanem vagy este vagy éjjel, vagy álmatlan éjszaka után a korareggeli órákban, szóval mikor az itélő képessége a leggyengébb volt. Mert az élet értéke oly nagy, hogy azt józanon nem dobja el senki.

A fiatal ember fölkelt és gondolkodva járt föl és alá…

– Valóban! – mondotta a fejét rázva, – nem voltam józan! Nem vol-tam jó-zan!! Tehát mégis lehet, hogy én ne lehessek józan! Hiszen akkor még én boldog is lehetek!

És a karját keresztbe fonva állt meg a mérnök előtt. A szeme csupa örömtüz volt:

– Boldog lehetek! Boldog lehetek!

– Hogyne lehetne, – felelte elmosolyodva a mérnök. Csak fogadja meg a tanácsomat.

– De nagyon megfogadom!

– Először is mondja meg igazán, hogy ön az orvosi tanulmányokat nem valami kitünően végezte.

– Bizony csupa elégséges voltam.

– Ez lehet az oka, hogy ön orvos létére nem tudja magán konstatálni a neuraszténiát.

A fiatal ember leült, és a tenyerébe hajtotta a homlokát.

– Dehogynem, – mondotta búsan maga elé nézve. Régen tudom én azt, hogy ideges vagyok. De ez családi betegség. Az anyám is ideges. Városba vittek már hat éves koromban, s alig két éve vagyok ujra levegőn.

– No és ehhez hozzájárult, hogy csupa filozófiai könyvekkel mérgezte az elméjét. A filozófia szép tudomány, de csak kiskanállal jó enni. Önnek most nem filozófia való, hanem hidegvíz-kúra, jó hathetes.

A doktor bólintott:

– Okosan beszél. Megteszem. De nem fogok-e azontúl is analizálni?

– Fog. De vajjon nem eszi-e meg a turós rétest, csak azért, mert tudja, hogy búza és tehéntej? Vajjon nem issza-e meg a teát, holott tudja, hogy ilyen meg amolyan növény? Ha az egészsége visszatér, gyönyörködni fog a napnyugtában is, a zenében is. És a medicsi Vénuszra nem mondja, hogy mésztartalmu kő, hanem azt mondja, hogy művészet.

A doktor bólintott.

Az erdő mély csendjében ember-hangok hangzottak fel tulnan: zavaros kiáltások, kutyaugatás, kürthang. Aztán egy erős recsegő parasztkiáltás:

– Erre! erre!

A fiatal ember megrezzent, felfülelt.

– Tyhű kutyázom adtát!… Ezek betörték az ajtómat!

És a fejét vakarva nézett a tulsópart felé.

– Erre hozd a csáklyát! – hangzott egy parasztkiáltás, mintha tülökből recsegne.

Ugyanakkor egy fehérruhás női alak jelent meg csónakon a Dunán. A haja ki volt bomolva. Sirt, jajgatott. A kezét tördelte:

– Erre keressék! Talán a víz kivetette! Talán még megmenthetjük! Siessenek! Siessenek!

És a kezét a halántékára szorítva jajgatott:

– Illéském! Eggyetlen Illéském!

Egy lógó bajszu paraszt vörös képpel, izzadva hajtotta a csónakot.

A doktor felugrott és a parthoz futott:

– Adria! – kiáltotta remegő hangon. – Vigyázz, aranyom! Vigyázz, ki ne ess a csónakból!