– Följegyeztem, – mondotta, – hogy el ne felejtsem. A tudományos kótákat nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. Muszáj-e nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem csinálhatok-e magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a zenei gondolat eljátszható legyen. Az én kótáimon megvan jegyezve a legkisebb mozzanat is.
– Dehiszen ez kincstár! – szóltam szinte kiáltva.
– Nem tudom másnak micsoda, – felelte nyugodtan.
– És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének visszhangozója!
– Tudj’ az Isten, – felelte a szakállát simogatva. Nekem mindez inkább kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, én azt zenével tudom kisérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei gondolatok ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a nászmenet vagy temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a hegedümből. Ámbátor talán minden muzsikus így van.
Ismét felvette a hegedüt és szólott:
– Ezt hallgassa meg. A címe: Dávid király a holdban. Két-részü. Az első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit nem. Azt csak télen játszom.
Kiválasztotta a kótákból a mondott címüt, és figyelemmel nézte.
– Nem, mégse játszom. Fáradt is vagyok, és az ön idegeit is megviselné.
Másik kótát vont elő.
– Ezt játszom el inkább: Piros hajnal az erdőn. Ez nem annyira zene, mint inkább gyermek-játék.
És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy a falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, a másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal…
Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek csakugyan engedelmes rabja a hegedü!
Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott olykor reá. Fogtam hát a kalapomat.
– Hát én az ügyet elintézettnek tekintem!
– Mégegyet aludjunk reá, – felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell legjobban meggondolnia!
– Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én meggondoltam-e, szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a gondolatom.
Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó volt rá írva:
Mit határozott?
Feleltem:
Azt hogy ma este tovább égetem a százasokat, ha ön még tétovázik.
A fiucska, aki a postásunk volt, másik névjegygyel tért vissza:
Tessék eljönni hozzám este helyett ebéd után.
Egy órakor már nála voltam.
Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga dohánylevelekkel. Szivart csinált. Már egy halommal készen állt előtte.
– Önnek csinálom, – mondotta, – mivelhogy annyira izlik. Most már fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én termesztményem.
Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, mikor a szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be esztendőn át senkit az udvarába.
Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is arravalók voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga kapálta. Télen aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor Püspökné nem láthatott ottan a dohányból semmit.
– A szükség rávitt, – beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, milyen földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha későn ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik.
Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban Robinzon-életet élt az az ember!
Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a kertből. Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk.
Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg bepecsételte és átadta a község birójának.
És csak mosolyogtam. Nem tér ő ide vissza többé soha!
És útnak eredtünk.
*
Az első föllépését Pestre szándékoltam, de Diódy a fejét rázta rá.
– Pesten nem!
– Dehát mért?
– Mert azt a csúfságot nem szenvedem át.
– Micsoda csúfságot?
– Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami muzsikus cigány!… Még valamelyik barátom megismer, aztán rám rikolt, hogy az ő nótáját!
Nem lehetett a fejével beszélni.
– Hát akkor talán Bécsben.
– Ott se. Én az osztrákok előtt bizony nem hajlongok!
Ráhagytam hát, hogy válasszon Európa városai közül.
– Csak éppen nagyon messze ne menjünk, mert a vonatot pénzzel fütik.
Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, ahonnan elindult: Monte-Karlóban.
Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a vagyona utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy ugyanazon a pódiumon, amelyről a művészet első lángja szállott reá.
Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, hogy alapot vessünk a hírnek. Diódy a Diego nevet vette föl: Dionis Diego. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak is. Hiába példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse engedte plakátra vinni.
– Liszt Ferenc német ember, – mondotta büszkén, – az teheti.
– De gondolja meg, micsoda dicsőség az ön családi nevének!…
– Az én őseim nem hegedüvel szerezték ezt a nevet.
Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltünt. A bajuszát kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk is illett reá. A megjelenése, mozgása valóban spanyol-grandi volt.
Csak a kopaszsága nem tetszett nekem. Sohasem láttam még kopasz művészt.
A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két hirlapiró, a zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is érkezett még, egy kecskeszakállu szőke fiatal ember.
– Moszjő Dürán, zongora-művész, – mutatta be a társaságnak.
Eleven kis ember volt. Mingyárt ajánlkozott, hogy kisérni fogja Diegót.
– Kóta nélkül játszik, – feleltem. S nem is gondoltunk arra, hogy valaki kísérje. De ha jónak látják, szivesen fogadjuk.
Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette elő a hegedüt. S játszott nekik összevissza, részeket a műveiből. De a legszebbeket nem játszotta.
A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak nekünk. A zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot nem lehet zongorán kisérni.
Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó braziliai művész úrról, aki először van Európában.
A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, és hogy a játéka is merőben különbözik az európai hegedüsökétől.
Diegó barátom közönbös arccal tette le a hirlapot.
– Különös, – mondotta álmosan, – mintha valami idegenről olvasnék.
– Hát nem örül neki? Pedig ez a dicséret kétszáz frankomba került!
Megrándult, s rám bámult.
– Ezt ne tegye többé, – mondotta aztán csendesen. Nekem a dicséret nem érték.
Azzal felvonta a keztyűjét, és elsétált a kaszinó felé.
Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi érzéke nincs az üzlet iránt.
Dürán helyeselte a nézetemet.
– A reklám a fő, – mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a reklám nem világítja meg, homályban marad.
Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes hölgy is szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán kisérte.
Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek bőven ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó rendben.
Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok idegen szem. Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan játszott, noha merőben más dallamokat, mint amiket szokott. Minden muzsikájában volt eddig valami magyaros, ezúttal mintha a hegedüje is frakkba öltözött volna.
Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy játéka az oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a termen, s időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri azt a meleg morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a magasba a lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a művész, aki azt hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság csillaga előtündöklött a feje fölött.
Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott a bordám közül.
– Győztünk Diegó, győztünk! – kiáltottam felrohanva a színpadra. Ez az első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos előjele!
Diegó oly nyugodt volt, mint otthon.
– Tetszik; úgylátszik, tetszik a játékom.
– De mi a keféért nem játszik ön a szokott melódiákból?
– Hogy játszak, mikor idegenben vagyok? Csupa frakk és kölni illat.
– Hát nem a szerzeményeiből játszott?
– Nem én, csak összevissza, ahogy a színház képe inspirált.
Rábámultam.
– Kérem, – mondottam, – ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a kótákat. Az bizonyosabb.
– Nem tudok én azokból semmit, csak ha elém teszem.
– Hát mit játszik a második szakaszban?
– Folytatom ahol elhagytam.
– De hátha ugyanazt hallják?
Vállat vont.
– Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan játszott a másik művész? Azt sokszor próbáltam emlékezetből utánozni. Olyankor eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult kedvvel hallgattam. Az az emlékezés is melódiává alakul.
Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, aztán újra Diegó következett.
Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, amik oly gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedün két művész játszana valami őrült kergetősdit.
Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, amelynek a lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte be.
A közönségnek nagyon tetszett.
– Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! – hallottam mindenfelől.
Ismét rohantam hozzá:
– A közönség a hetedik égben van! – mondottam. De mi lesz a harmadik szakasz?
– Nem tudom, – felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg a moly ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság.
Megrőkönyödtem.
– Dehát éppen semmit se tud a szerzeményeiből?
– Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat eljátszani itt nem lehet.
– Már hogyne lehetne.
– Nem lehet. Az a kert kell azokhoz, meg azok a fák, az az ég, az a csöndesség.
– Dehát azt a kertet nem hozhatjuk ide! – feleltem idegesen.
– Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, ha pénzért.
– Dehát mégis mit fog játszani harmadiknak?
– Magam se tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és eljátszom, amit abban a pillanatban gondolok.
Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi lesz, ha az a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekedik és elmegy!?
Visszarohantam a művészemhez:
– Nem tudná eljátszani azt a négyes hangu valamit, amelyikben a férfi meg a nő váltakozva énekel.
– Hogyne, – felelte Diegó nyugodtan. Azt el tudom.
– Nohát akkor azt.
Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség véleménye egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a világnak!
– Egy egy hegedü-Sekszpir! – hallottam egy pocakos tokás úrtól.
– Ez egy hegedü-Boszkó! – mondotta rá egy másik.
Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, bomlottul örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon.
– Aranynapok várnak ránk Diódy uram! – mondottam lángolva. A közönség ítélete példátlanul lelkes!
Diegó nyugodtan vonogatta vállát:
– Tetszett. Éreztem hogy tetszett.
– És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségü tetszést? Hiszen egy csokoládé-gyáros jobban örül, ha a csokoládéjáról jó megjegyzést hall, mint ahogy ön örül ennek a világra-szóló tetszésnek!
– Nem hajlongtam eléggé? A hotel-portás nem hajlong annyit egynap.
– Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi kivilágítást kell éreznie a lelkében!
A fejét rázta.
– Nem tudok én már örülni a dicsőségnek. Hiába: vén vagyok.
A bevételünk kilencszáz frank volt. Felét átadtam fillérig.
– Az első marok pénz a milliókból, – mondottam ragyogva.
Vissza olvasott belőle négyszáz frankot.
– Ime egy rész az adósságomból.
– Ráérünk azzal, – feleltem. Majd később, ha több lesz.
– Nem, – mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került kétszáznegyven frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a frakk-ruha, fehérnemü, láda és hotelköltség. Holnap azt is megtérítem. Nem tudok nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem fölött.
Azon az estén már épp úgy vacsorázott, mint más, noha mérsékelten. Sőt egy pohár bort is ivott.
A hirlapok másnap dícséretekkel áradoztak. Kettőnek fizetem, de csak kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is szólt róla a dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem is örömsugarakat árasztott.
Diego közömbösen olvasta.
Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre készittessek plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort küldöttem postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy tegye postára. A francia elolvasta a szelvényt és nevetett:
– Ön ügyes imprezárió!
Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét kirakatokba osztottam.
Harmadnapra tértem vissza.
A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket olvastam a művészemről.
A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról nem írt a lap kedvezően.
„A művész úgylátszik nem nagy programmal indult a világba, – írta a kritika, – bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések arra vallanak, hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a művészete. Tekintve azt, hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, illő lett volna erről értesíteni.“
No ez keserü korty!
Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem tudakolása volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van.
Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, csak nézte. Nézte komolyan, hidegen.
Ahogy a vállát megérintettem, az arca földerült.
– Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! – mondotta zsebére ütve. Csaknem hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! Jöjjön, osztozzunk.
És félrevont egy üres asztalhoz. Elővonta a tárcáját:
– Vagyon ez barátom máris, amit eddig szereztünk!
– Olvasta amit a lapok írtak?
– Nem én.
– Kedvezőtlenül írnak.
– Kedvezőtlenül? Bánja a gömöri szösz!
– Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy nem tud többet.
Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a sergőhöz.
– Csak nem játszik tán? – kérdeztem aggódva.
– Nem, – felelte, – csak nézem.
Otthagytam. Siettem Düránhoz, hogy megtudjam mi történt?
– Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd városokból. Azok fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr művészetét.
– És a közönség hogy viselkedett?
– Csakúgy mint az első napon. Ámbátor valamivel tartózkodóbb volt.
– És Diegó úr nem volt izgatott?
– Nem az. Épp oly nyugodtan játszott, mint mindig.
– Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják ellenünk?
– Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első jelentések képzelheti mennyire felizgatták a hegedü-művészeket.
Rohantam vissza a játékterembe.
Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta mögött állt és annak beszélt:
– Okos elvonulás! Ha most abba nem hagyja, mingyárt elviszi az ördög!
A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. Idegesen mordult Diódyra:
– Ne izgasson kérem. Tudom én mit csinálok.
S két ezrest vetett a feketére. A két ezres elveszett.
– Látja! – szólt nevetve Diódy. Most megfordult a szerencséje!
S hogy engem megpillantott, intett hogy siessek.
– Tegyen az ellenkezőre, amit ez az úr rak. A vörösre tegyen.
Intettem, hogy nem játszom.
Megfogtam a karját és félrevontam.
– Nagy ujságot mondok, – szóltam komolyan. Ellenségeink támadtak.
– Ellenségeink? Meglássa, hogy ez a bolond mind elveszti a pénzét!…
S hogy én tovább akartam magyarázni, kedvetlenül rázta a fejét:
– Nem törődöm velök. Kérem ne zavarjon!
S rászólt egy kisasszonyra:
– Az ellenkező színre, kisasszony. A vörösre…
– De kérem, – mondottam, – ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy pillanatra az asztalt, hiszen úgyse játszik.
Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó vörösön állt meg, diadalmasan nézett reám:
– Lássa! Megmondtam!
Megfogta a kabátom gombját és élénken magyarázott:
– Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az ellenkező színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám!
Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, hogy vele tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, aki ellenünk ugat?
Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De akkor még csak nem is sejtettem.
A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, még csak a szeme pillája se rezzent meg.
– Bajos valami, – felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába minden cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a legközelebbi estén új részeket illesztünk a programba. Szivesen vállalkozom arra, hogy egy-két számot én is betöltsek.
Az ajánlatát jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok jelenjenek meg.
Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy a szobám kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott lóg.
Hol lehet?
Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az ember ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? Hiszen a játék láza betegítőbb a maláriánál!
Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a noteszába jegyzett.
– Játszik? – kérdeztem aggódva.
– Dehogy is, – felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék kijön-e?
– És kijön?
– Eddig nyertem volna egy aranynyal negyvenezer frankot.
– Tyüh, teringettét! Hát mért nem tette meg?
– Nem azért vagyok itt, – felelte nyugodtan.
– Nem azért? Hát mért?
– Próbálom magamat.
S hogy erre értetlenül néztem reá, folytatta:
– Ez a zöld asztal úgy vonz, mint az örvény.
– Engem nem vonz.
– Csupa titok, csupa rejtelem.
És újra az asztalhoz fordult.
– Tessék, – mondotta meglepetten, – a bank nyert.
*
Délben Diódy nem jelent meg az asztalnál. Csak akkor gondoltam arra, hogy az első fellépése óta mintha megváltozott volna az az ember. Hidegebb, hallgatóbb. Semmit sem kérdez. Röviden felelget. Ez az ember haragszik rám valamiért!
Végig gondoltam együtt-müködésünk minden mozzanatát. Mivel bántottam meg? Nem tudtam eltalálni.
No megkérdezem tőle, mihelyt találkozunk. Nincs olyan gyürődés, amit ki ne lehetne vasalni!
Diódy azonban nem jött.
Ugyan nincs-e a játékteremben?
Ott volt, de a trántekarán asztalnál, ahol az emberek nagyban játszanak.
Megrémültem. Ha ez az ember belevegyül a játékba!…
– Uram, – mondottam a szünetben, – nem ebédel ma?
– Most reggeliztem. Majd csak este felé.
És tovább jegyezgetett.
Délután megérkeztek a párisi lapok. A Figaróban a nevünket pillantom meg. És olvasom a következőket:
„Nizzában és Monte-Karlon egy amerikai uj hegedü-művész hangversenyez, Diegó Dionis úr. A közönség érdeklődéssel hallgatja, noha a játéka nem mozog magasabban, mint egy jó zeneiskolai növendéké. Az igaz, hogy azt a csekélységet amit tud, oly bravuros vonó-kezeléssel tálalja fel, hogy a laikus közönséget megbűvöli vele. Azonban az értő zenészek szerint nincs nagyobb jelentősége, mint annak idején a zongora-művészetben volt Thalbergnek.“
Hüledezve olvasom ezt a kegyetlen közleményt, s rohanok vele Düránhoz.
– Mondja kérem, ki volt az a Thalberg?
– Thalberg? Az egy jeles zongoraművész volt, aki nem tudott semmit. Mért kérdi?
– Dehát hogy lehetett jeles zongoraművész, ha nem tudott semmitse?
– Azt nehéz megmagyarázni. A nők rajongtak érte, de a zenészek mingyárt látták, hogy tartalmatlan ember.
– Nem értem önt.
– Ő ügyesen zongorázott, és kitalálta a középjátékot.
– Mi a csuda az a középjáték?
– Hogy fölvett valami dallamot, és azt más közbealkalmazott dallamokkal kisérte. Uj valami volt a zongorázás terén, tehát hatott. Mihelyt azonban látták, hogy ez az összes tudománya, csakhamar elvesztette a jelentőségét. Orfeumi művészet volt.
Ettől a magyarázattól szinte megfáztam. A Figarót mindenütt olvassák. Bárhol megjelenünk, a jelszó ki van adva: A hegedü Thalbergje. A velőtlen szajkók mindenütt ezt fogják ismételni.
Olyanforma érzelmekkel vártam az estét, mint amilyennel a gazda megy jégverés után a vetésének a megtekintésére.
Düránt megkértem, hogy ne szóljon Diegó úrnak egy szót se a Figaróról. Az igaz, hogy nem is volt rá alkalom: Diegó még hét órakor is ott ült a játékasztalnál.
De már akkor bementem érte.
Ott állt a játékosok mögött. Az arca ki volt pirulva. A kártyát éppen keverték. Intett, hogy lássam.
– Itt is nyertem volna, – susogta a jegyzeteit mutatva. Szerencsém lett volna ma is. Eddig tizezer és négyszáz frank…
– Uram, – mondottam, – egy óra mulva kezdődik a hangverseny. Ön nem ebédelt még, és át is kell öltözködnie.
– Jó. De most gondolatban száz aranyat teszek. Várjon!
A kártya csosszant. A száz arany elveszett.
– Ugyan kérem, – szólt rám ingerülten, – távozzék innen. Valahányszor ön megjelenik, mindig ellenem fordul a szerencse!
– Dehiszen ön nem vesztett semmit se.
– De veszthettem volna. Száz arany, kishiján ezer forint.
Ekkor láttam, hogy épp oly izgatott, mint az asztalnál ülők.
Belelapozott a jegyzőkönyvébe, amely épp oly érthetetlen jelekkel volt tele, mint a kótái. Kereste a következhető kártya-fordulatokat.
De én is csökönyös ember vagyok, s elvégre az én játékom nem itt folyik. Ha ez az ember éhesen idegesen rohan innen a hangverseny terembe, nem fog tudni hegedülni.
– Uram, – feleltem komolyan, – a másik teremben a tisztességünk van kockán.
Haragos szemmel meredt reám, aztán zsebre vágta a noteszát. Megindult a ruhatár felé.
– Ne boszankodjon rám, – mentegetődztem, – de lássa itt vetjük meg a hirnevünk alapját. Ellenségünk már is van. Ha ön fáradtan lép föl, megcsappan a dicsőségünk.
– Nem haragszom, – felelte enyhült hangon. Helyes az ön magaviselete.
– De én egyáltalán nem értem önt, minek érdeklődik a játék iránt, ha nem játszik?
– Nagy rejtelem ez kérem, – felelte könnyü sohajtással. A szerencsét nőnek ábrázolják, de inkább egy zöld sfinksz lehetne a képe. Aki annak a titkát meg tudná oldani, nagyobb ember lenne Napoleonnál is.
És elgondolkodva bólogatott.
Betértünk az étterembe. Ott valami hideg húst rendelt és egy pohár vörös bort melléje.
Ekkor robogott hozzánk az énekes hölgy.
– No mit szól arra a gonosz Figaróra? – kérdezte Diódyt.
Az értetlenül nézett reá.
– Talán nem is olvasta? Az van a Figaróban, hogy ön iskolai gyakorlatokat játszik, hogy ön egy hegedü-Thalberg. A közönség kézről-kézre adja az ujságot. Ez nem jó kérem. Kérem ha a közönséget így szuggerálják…
Diódy nem felelt semmit. Nyugodtan evett, ivott. Még csak azt se kérdezte, hogy hol az a Figaró?
Én csak ott sápadoztam mellette.
Végre nem állhattam megjegyzés nélkül:
– Csodálatos az ön hidegvére uram!
Elmosolyodott:
– Ki nekem az a Figaró? Bánom is én, hogy a Figaró mit gondol felőlem!
Magához intette a pincért és fizetett. Én csak hüledezve néztem rá: Annyira ostoba-e ez az ember, hogy nem tudja, mit használhat és mit árthat a hirlap kiáltása?
Valóban sok olyan ember jár a föld szinén aki ügyesen viseli a Midász király sapkáját. De őróla éppen nem hittem volna.
Siettünk a hotelunkba, hogy időnk legyen átöltözködni.
Diódy az úton vigasztalóan szólott:
– Ne legyen olyan kocsonya-szivü kedves fiatal barátom. A hirlapok sokszor bearanyoznak sok ludat és gúnárt. És rákiáltják hogy aranytollu fácán! De mit használ az? A közönséget nem lehet megcsalni.
Nyolc és fél órakor a versenyteremben voltunk.
Előbontotta a hegedüjét és szeretettel törülgette.
Egy Párisból érkezett hegedüs, aki a harmadik estén ismerkedett meg vele, érdeklődéssel nézte a hegedüt:
– Régi szer, – mondotta. Ugyan kitől való?
– Én bizony nem tudom, – felelte Diódy. Családi ereklye.
A francia belenézett az s alaku nyiláson, aztán belefujt és megint belenézett.
– Stradiváriusz, – felelte, – valódi Stradiváriusz! Megér huszezer frankot testvérek között is.
Diódy elbámult:
– Huszezer frankot? Ugyan ne tréfáljon.
– Annyira nem tréfálok, hogy bármely pillanatban megadom érte magam is.
A teremből taps hangzott be. Az énekes kisasszonyunk végezett.
– Mit játszik? – kérdeztem Diódytól.
– Talán magyar dalokat. Próbáljuk meg egyszer.
Ráhagytam. Még örültem is neki. Ez csak uj valami lesz ennek a finnyás közönségnek!
A baritonista hamar végzett. Bőgött mint a bivaly. A közönség tapsaira földig hajlongott. Aztán fogta a cilinderét és elment. Nem érdekelte a hangverseny többi része.
Diódy következett. Szorongó mellel figyeltem, hogyan fogadják! Hát bizony gyönge taps fogadta, feltünően gyöngébb, mint amilyen az első volt.
Ez már a Figaró hatása! – gondoltam borzongva.
A hegedü megzendült. A Cserebogár-dalt kezdte mély hangon, szélesen, mintha bársony torokból ömlene a hang. Engem egyszerre a felhők fölé emelt vele. A szememet könny nedvesítette meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a dal zenei kincs!
Aztán áttért más régi dalokra. Repült a daru magasan. Fábián Pesta is kiállott tizenkét zsandárnak. Gyászolt Máté-Szalka, és szépen legelt a báróné gulyája. Cifrák nélkül, mély zengedezéssel folytak a dallamok a gé-húrból. A hegedüjének tüdeje volt. Lélegzett. És ez a meleg lélegzet érzett minden dalában.
Ha most a pesti Vigadóban volnánk!
Vártam, hogy át fog csapni víg dalokra. De neki az a bolond természete volt, hogy csak az első percekben játszott másoknak, aztán elfelejtette a világot. Akkor is egymás hátán tolult eléje a sok szép régi magyar dal, és ő alig végezte az egyiket, már a másik volt a vonóján.
Eljátszott talán harminc dalt is, s végül hirtelen egy rántással befejezte.
A közönség is úgylátszik érezte, hogy nem kapott teljes befejezést. A taps csak akkor kezdett csattogni, mikor már a művész megfordult, és nem volt hosszantartó taps, sőt nagyon is hamar elhallgató.
Rajtam mintha hideg vizet öntöttek volna végig.
– Valami baj van? – kérdeztem Diódyt aggódva, mikor a művész-szobába belépett.
– Semmi, – felelte.
– De ön olyan hirtelen végzett.
– Megelégeltem. Ma nincs kedvem játszani.
– Ez nem jó, – mondottam. Mit cselekedjünk? A publikumot hazaküldeni nem lehet.
Szivarra gyujtott és mélázva nézett maga elé.
Én aggódva gondoltam a hátralevő két részre. Ha már az elsőt így fogadja a publikum, hogyan fogadja a többit?
– Talán valami vidámabbat játszana, – mondottam. Hiszen ez olyan volt, mint valami rekviem!
Olyan pillantást vetett rám, mint a ketrecbe zárt párduc.
– Kedves barátom, – szólalt meg aztán érdesen, – az ilyen megjegyzésektől tartózkodjék.
– Bocsánatot kérek, de…
A teremből behallatszott Dürán úr zongora brummogása. Kifüleltem. A közönség nyugodtan hallgatott.
– Bocsánatot kérek, – folytattam, – de a közönség kedvére is kell játszani. Elvégre értem én, ha nem mondja is, hogy a művész nem iparos, dehiszen önnek annyira nagy a gyakorlata, mint a szinésznek, aki bármely pillanatban tud sírni vagy nevetni. Én csak azt mondom, hogy ön az imént sirt, próbáljon most nevetni.
Mogorva arccal szívta a szivarját. Kétségtelen, hogy bántotta a közönség hidegsége.
S ültünk egymás mellett szótlanul, mint az egymásra únt házastársak szoktak.
Én azon tünődtem, hogy mi lelte ezt az embert? Hiszen otthon, mikor a falaknak játszott, több kedvvel játszott.
De nem mertem vele beszélni.
Dürán úr végakkordokat dörgetett. Taps csörgött utána hosszan melegen. A homlokát törülgetve lépett be, és sugárzott a boldogságtól.
– Gratulálok, – mondottam, – szivemből gratulálok.
Öt percnyi szünet következett. A zsebórámon néztem. Aztán intettem Diódynak.
Letette a szivarját és nyugodtan lépett elő.
A hegedüjén a Tolnai lakodalmas zenéje hangzott fel. Az alsó húrokon remekül kontrázott hozzá.
Én örömömben a bokámat is összevertem.
Dürán fülelt és az orrát fintorgatta.
– Nem tetszik? – kérdeztem megütődve.
– Cigányt utánoz, – felelte kitérően. Nekem tetszik.
Azzal kifordult, hogy elvegyüljön a közönség közé.
A megjegyzésére megszeppentem. Farkas Miska akkoriban járta Európát. Más cigányok is ki-kirándultak külföldre. Ha ennek a franciának nem tetszik, tetszik-e a többinek?
Az aggodalmam azonban ismét gyönyörködésbe olvadt által. Nem hallottam még Diódytól népdalokat. Ahogy az ő hegedüjén ment Balogh Fáni a kútra, s nem talált a gyalog útra, az egy aranynyá változott dal volt nekem! Szerettem volna kirohanni a pódiumra, s odakiáltani a közönségnek: Ugy-e hogy nagy művész!
De egyre tüzesebb dalok következtek: verbungosok, csárdások, szoknya-csavarintó dalforgók. Nincs az a cigányprimás, aki rögtön a lábához nem tette volna a hegedüt.
Dürán visszatért és az ajtófélfához támaszkodott.
– Érdekes, – mondotta, – nagyon érdekes. De én hallottam már ilyet. Bizonyára jól cselekszik Diegó úr, ha olyasmit játszik ami új.
Abban a pillanatban kezdett véget cifrázni Diódy. Épp úgy cifrázott, mint a cigányok. Aztán két rántás. S a zene elhallgat.
Valaki összeüti kétszer a tenyerét. Semmi visszhang. Csend. Mintha a közönséget elnyelte volna a föld.
Lélekzetem is eláll a figyelésben, hogy talán csak késett a taps… De semmi… fagyos semmi…
Dürán rám mereszti a szemét és halkan füttyent:
– Fűű! Ez bukás.
Én csaknem elájulok.
Diódy sápadtan lép be a szobába. Ránk néz és leül.
Bennem még tán a szivdobogás is elakadt. Figyeltem, vártam, hogy talán valaki elkezdi a tapsot; talán valaki rászól a közönségre:
– Uraim, ez igazságtalanság! gonoszság!
De csak a szokott csevegés utálatos moraja hallatszott.
Végre meglöktem Düránt:
– Menjen az istenért, játszék valami szólót, csak mentül hosszabbat.
Attól tartottam, hogy a közönség közé ellenséges muzsikusok vegyülnek, és arra izgatják, hogy hagyja el a termet.
A kivülről hangzó taps jelzi, hogy Dürán a pódiumra érkezett. Csakhamar hallom is plink-plank… Béthóven valamelyik szonátája.
Szinte betegen rogytam le egy székre. Vártam, hogy Diódy megszólal. Jólesett volna abban a percben, ha egyet káromkodik.
De ő csak ült megmárványosodott arccal, komoran.
– Ez kell a közönségnek, – fakadtam ki végre, – széna! szalma! békavérü szonáta!
Nem felelt. Uj szivart vett elő, s gépies mozdulattal meggyujtotta.
– A közönség, ime itt a közönség! – folytattam keserü szájjal, – ime ilyen a közönség! Egy rongy hirlapi megjegyzés megváltoztatja az agyavelejét. Mivel a hirlap azt mondta, hogy ön értéktelen, nem mer tapsolni még akkor se, ha a szive fölmelegszik.
Diódy úgy ült mint a Munkácsy elitéltje a siralomházban.
– Lássa, – folytattam, – ime itt az igazságos közönség amelyre ön hivatkozott!
Diódy megvetően legyintett a levegőbe:
– A közönség egy ezerfejü szamár!
– No hálistennek, csakhogy egyszer már egy a véleményünk! Nem kellett volna magyar dalokat játszania. A cigányoktól hallják az ilyesmit. A versenytermek publikuma tortát vár, s ön debreceni kolbászt tálal eléjök.
Sápadtan nézett maga elé. A szavaimra nem felelt.
A bukás most már kétségtelen, – gondoltam. Diódy nem léphet többé ki. Mivel töltsük be a hiányzó számot? Nincs más hátra, csak az, hogy a művészt betegnek jelentsük, s helyette ismét a kisasszony énekeljen.
Kimentem a kisasszonyért, s megkértem hogy készüljön egy dallal többre, mint amennyi a programra volt irva. Aztán visszatértem a terem forróságától és a gyalázatunktól kábultan. A homlokomat két kézbe szorítottan töprengtem, hogy a genfi hangversenyünket megtartsuk-e? vagy más városba menjünk?
Ekközben a párizsi zenész is belépett:
– Kedves Diegó úr, – mondotta vigasztalóan, – a közönség ma kissé kedvetlen. De oda se neki! Én is jártam már így. Rossini megbukott a Szevillai borbélyával. Wagner Lohengrinjét Milanóban megfütyülték. Ne ijedjen meg. Más városban új közönség, új lelkesedés.
– De hogyan lehet az, – szólaltam meg, – hogy az első estén viharos tapsokkal fogadnak, a negyediken meg ilyen cudar közömbösen. Hiszen hallotta ön, mit produkált Diegó úr! Ha ez az est Pesten van, hát szétdől a hangversenyterem. De itt… Varjaknak retorika!
A művész a vállát vonogatta:
– Hja a közönség áprilisi természetü. Egyik órában meleg, a másik órában dermesztő. És önök egy nagy hibát is követtek el.
– Micsoda hibát?
– A programon most már negyedik este mindig ez van: Diegó Dionis úr játéka. Mi az a játéka? Semmit mondó szó. A közönség szereti a fantáziáját kalauzzal vezettetni. Nézze meg a leghitványabb kóták is micsoda cimekkel jelennek meg: Havasi kürt. A szűz imája. Szerenád. Nászéji zene. Lizet valcer. A kis regruta. O bella Napoli! Vegye ön le a cimcédulákat a mustáros csészéről, sárnak fogják nézni.
Az énekes kisasszony belépett.
– Énekeljek? Mit énekeljek? Talán a Fauszt-keringőt?
Mentegetődzve fordultam Diódyhoz:
– Azt gondolom, az ön véleménye is az, hogy a program utolsó számát megváltoztassuk.
– Minek? – hörkent fel Diódy.
– Hát, hát… – hebegtem, – ön még tovább is akar játszani?
– Hogyne, – felelte fagyosan. – A programmon ki van nyomtatva, hogy én következem.
– De…
– A közönség fizet. A közönség jogosult úgy viselkedni, ahogy akar. Fizettek; elfogadtam; játszom. Menjen ki kérem és jelentse a publikumnak, hogy a következő játék címe: Szent Dávid a holdban.
Remegő lábbal léptem a pódiumra és még remegőbb ajakkal hirdettem ki a címet:
A teremben nevetés moraja áradt széjjel.
– Mit nevetnek? Talán hibásan mondtam? – kérdeztem Düránt.
Az is mosolygott.
– Nem, – felelte. Csak olyan szokatlan…
Aggódva néztem Diódyra, hogy nem remeg-e a keze?
Nem remegett. Olyan nyugodtan tette le szivarját, mint a vívó teremben a félmeztelenre vetkezett viaskodók szokták. Szeretnek az emberek olykor szinészkedni.
Fölfogta a hegedüt és kilépett a pódiumra. Könnyedén meghajolt. Hátulról is láttam, hogy az arca sápadt. Engem ájulás környékezett.
A terem elcsöndesült. Taps nem hangzott. Ez rossz jel volt. Csodáltam Diódyt, hogy a történtek után még hegedülésre vállakozott, ez már nem is bátorság volt, hanem vakmerőség. Ha én az ő bőrében vagyok, szégyelletemben megszököm.
Irgalom istene! mi lesz ebből!
Keresztbe tette a vonót a hegedün s egy különös hang zendült meg a teremben. Nem is egy hang, hanem kettő, három, vagy talán száz is egyszerre. Ha valaki behunyt szemmel ült volna a teremben, azt vélte volna, hogy távoli monoton bogárzengés, aminő nyári estéken hangzik a mezőn.
Mimódon zengette azt a hangot? soha meg nem birtam volna érteni. Dürán magyarázta később vélekedésképpen, hogy három csaknem egyforma közép á hangot zengetett. A három között levő negyedhangnyi különbség utánozta a természet zenéjét. De mondom, ez csak vélekedés volt.
Aztán új hangok olvadtak elő: selyemszál finomságu zöngelmek, amelyek mintha esti szellő szárnyán emelkednének fel és bocsátkoznának ismét alá… Szinte észrevétlenül változott halk hárfajátékba a zene… de az is mintha messze a magasból hangzanék… Himnus-szerü zsoltári valami…
A művész félig behunyt szemmel játszott, mintha csak simogatva érintgetné a vonójával a húrokat, s mintha nem is a hegedü zengene, hanem a hangok a levegőből gyülnének oda…
A közönségre fordul a nézésem: csupa meredt szem, csupa nyitott ajk, kövült arcok, kriptai csöndesség.
És szól a tündérzsoltár: lágyan hullámzik a hang, de nem hegedü-hang az, ókori regék eol-hárfa hangja… Most mintha a bűvös hangok közé nádsusogás vegyülne, mint mikor végigsóhajt az őszi szél a nádason és berzengeti a leveleket…, aztán a mélyből rejtelmes halk hangok bugyognak fel… meg elhalva omladoznak vissza… hosszan… altatón…
Azt gondoltam befejezi ezzel, de egyszerre hallom, halk vékony üveghangok siramlanak elő… szédítő magaslatokba kerengő tündéri páros hangok, amelyek már a lehetetlenség határaiba emelkednek… Kisérteties hangok… Mintha jégcsapokon vonná végig a vonóját…
A lélekzet eláll a mellekben. A gyönyörűség szinte hátborzongató hidegség immár. A nők ájulás-szerüen hunyják be a szemüket…
A művész hegedüjén haldokló halksággal múlik el a zene… A vonót és hegedüt lassan lebocsátja. Könnyedén meghajol és megfordul, ellép alvajáró arccal.
Másodpercek kellenek, míg a közönség föleszmél. Akkor egyszerre a tapsnak és bravózásnak olyan orkánja tör ki a teremben, aminőt életemben nem hallottam. Az emberek tombolnak; a nők a keztyűjöket ledobva, kigyulladt arccal, könnyes szemmel kiabálnak, tapsolnak:
– Bravó! Bravó!
Diódy már bent van a művész-szobában. Hallgatva áll. Arca komor és nyugodt. A hegedüt leteszi az asztalra.
Én az örömtől a térdemben is reszketve állottam az ajtóban.
– Ilyet nem hallottam életemben! – mondotta Dürán.
És gratulálón nyujtotta a kezét Diódynak.
Az közönbös arccal fogadta.
– Hát menjen ki! – üvöltök rá a boldogságtól szinte őrjöngve. Ezt meg kell ismételnie!
– Persze, – mondotta Dürán is. Csak siessen.
A teremben tomboltak, ordítottak, tapsoltak, székekkel dörömböztek, viharos türelmetlenséggel követelték az ismétlést.
– Menjen már! – mondottam szinte fuldokolva.
Diódy összeszorított ajakkal állott. Komor szemmel nézett maga elé.
– Menjen már! menjen! – lihegtem, – hiszen a közönség őrjöng!
– Nem tartozom többel, – morogta Diódy. Amiért megfizettek, eljátszottam.
S leült.
– De követelik! Menjen már! Menjen! Hát nem hallja?
– Követelik? – kérdezte sötéten.
S komor szemében valami vadállati sárga fény villant el.
Fölkelt s gépies mozdulattal vette föl a hegedüt.
Megindult nyugodtan.
A hegedüt a kezében lógatva tért vissza a pódiumra. Ott megállt és végignézett a bravózó, őrjöngő közönségen. Aztán megfogta a hegedüt a nyakánál és úgy csapta a zongorának a sarkához, hogy ezer darabra recscsent széjjel.
Azzal megfordult és ellépett.
*
Másnap délelőtt kerestem. A rulet-asztalnál ült. Egy halom pénz volt előtte. Játszott.
– Uram, – mondottam betegen, – hol fog ebédelni?
Idegenül nézett reám, s félvállról felelte:
– Nincs semmi dolgunk többé együtt. Látta, hogy végeztem.
Tett egy százfrankost. Elvesztette.
A játék szünetében hozzám fordult, és farkas-nevetéssel szólott:
– Egyszer veszt az ember, másszor nyer. Az a fő, hogy megérezze, mikor ül mellette a szerencse.
S belemarkolt az aranyba, rányomta a vörösre.
– Meglássa, hogy most nyerni fogok!
S amint a kezét fölemelte, láttam, hogy a keze reszket.
Még aznap szerződtem Düránnal, és vele utaztam tovább.