Pontosan, a rendelt határidőre, ott volt Puskin a Ghedimin herczegi nyári kastélyban; ott egyik komornyik a másik kezébe adta, míg a sok pompás termen keresztül eljutott Corynthia boudoirjába.
A herczegnő mindig szép volt; de ma az is akart lenni. Azon év divatja nagyon emelte a női bájakat; a halványsárga selyem öltöny nagyon jól illett az arczához, összhangozva a magasra felsütött s elől csigákban leomló szőke hajjal, a fakó brüsseli csipkékkel, s az arcz és kebel incarnatjával. Még vállderékcsattja is csupa sárga gyémántokkal volt kirakva, s elől egy halványsárga thearózsa tűzve a csipkék közé, a tündérvölgy elzárásául.
Egész lényén rejthetlen nyugtalanság árulta el magát. Elpirult és mosolygott, midőn Puskin belépett hozzá. S ez elpirulás és mosoly többször ismétlődött arczán, a míg az első beköszöntés tartott, a míg a szokásos üdvözlő csók kicseréltetett. Azután leülteté Puskint egy karszékbe s maga szemközt vele foglalt helyet a selyempárnás kereveten.
Ő kezdé a beszédet.
– Gyönyörrel olvastam önnek a költeményét. Magam is annyit sírtam rajta, hogy odaillettem volna a Bákcsiszeráji könyforrás mellé.
– Nagyon örülök, ha szenvedő regényhősnőm megnyerhette a herczegnő rokonszenvét, mert abban én menyasszonyomat igyekeztem lefesteni, Nariskin Zsófiát…
Ah! Hogy átváltozott egyszerre ez az arcz ott előtte!
A harag lángoló pirja futott át rajta; szemöldei kézíjakká alakultak és szemeinek sugarai nyilakká.
– Ön Nariskin Zsófiát akarja elvenni? kiálta indulatosan, s lecsapta az iratcsomagot az asztalra. Az lehetetlen!
– Lehető pedig, már ki is van tűzve a menyegzőnk junius 21-ikére.
– Egy hét mulva? Tehát már ki is van hirdetve.
– Nincs! Egyházi feloldás mellett esküszünk meg.
A herczegnő felugrott helyéből s indulatosan hebegé:
– Az nem lehet! Az nem lehet!
Puskin nem követte őt a felállásban, ülve maradt. Ő nem volt az az ember, a ki valakinek a haragjától meg szokott ijedni, még asszonyétól sem. Igen nyugodtan szólt:
– De hát kérem önt, herczegnő, mi kifogása lehet ez ellen?
Corynthia észrevette, hogy elhagyta magát ragadtatni indulata által s erőt vett magán és visszaült helyére, s aztán úgy tett, mintha a hő lég ellen védné magát legyezője szárnylebegtetésével.
– A ki önnek azt a tanácsot adta, az nem volt önnek jóakarója, sziszegé ércztelen hangon.
– A czár volt az.
Corynthia összecsapta a legyezőjét, s aztán az ajkai elé tette azt. Rövid hallgatás után megszólalt:
– E szerint ön tudja, hogy Nariskin Zsófiának az atyja a czár?
– Sejtem.
– Hát azt sejti-e ön, hogy mi jövendő vár önre, ha a czár leányát nőül veszi? Száműzve lesz abból a társaságból, a melyben eddig élt, s lenézve abban, a melybe feltolakodott. A míg a czár él, mi lesz ön? foglyul tartva az udvar czifra kaliczkájában; megfosztva minden önakarattól; egy szerencsétlen ember, a kit az Isten arra teremtett, hogy világoljon, s a ki arra kárhoztatta magát, hogy árnyéka legyen másnak! S ha a czár meghal, akkor elmehet ön a Kaukázusba, vagy az Amurhoz kormányzónak.
– Nem, herczegnő. Én nem megyek sem az udvarhoz czifra fogolynak, sem Kamcsatkába kormányzónak, hanem hazaviszem a feleségemet kis birtokomba Pskovba s leszek erősen földmívelő paraszt, s közbe-közbe egy kicsit poéta.
– Ön nem szereti azt a leányt, önt csak a hiúság bíztatta erre a lépésre.
Puskin nem szokott adós maradni a vágásokért: még asszonynak sem.
– Oh herczegnő, ha ön ismerné azt a leányt, akkor tudná, hogy azt lehetetlen nem szeretni.
A herczegnő vérig harapta szép ajkát. Ez kegyetlen vágás volt. Pedig még jött utána a másik is.
– Ez a leány csak atyjának a szelidségét örökölte és semmi mást! (Most már felállt a helyéből.)
Ezt nem viselhette el a herczegnő tovább. Az arcza holthalavány lett, csak a szemei égtek. Odament Puskinhoz, megragadta a kezét s hevesen suttogá:
– Megmondta önnek a czár Nariskin Zsófia anyjának a nevét is?
– Nem mondta.
– Senki sem mondta azt meg önnek?
– Senki sem mondta, a kinek joga volna azt felfedezni.
– Jöjjön ön. Üljön le mellém. Rebegé a herczegnő, görcsös erőszakkal kapaszkodva Puskin karjába s odavonta őt maga mellé a kerevetre. Hallgasson rám. Meg akarok önnek gyónni. A mit soha senkinek a gyóntató patriarchán kívül el nem mondtam, ezt most megvallom önnek.
Itt a nő el kezdett zokogni s nem tudott szóhoz jutni a fuldoklástól.
Azután kettészakított egy csipkezsebkendőt indulatosan, melylyel könyeit felitatta volt.
– Soha a férjemnek meg nem mertem azt vallani! S most meg kell mondanom önnek. Én vagyok Nariskin Zsófiának az anyja…
Puskinnak úgy kellett tenni, mint a ki nagyon meg van lepetve egy soha nem hallott felfedezés által.
– Itéljen ön fölöttem, szólt a herczegnő, a vékony bajadert is levetve rózsaszín válláról, (hogy annál jobban lehessen fölötte itélni.) Gyermek voltam még, alig tizenhat éves. Apa, anya nélkül nőttem fel. Egy férfit láttam magam előtt, a kit az egész világ bálványozott. Nevelő rokonom, nagynéném, hiú, nagyravágyó volt, s hiúságát belém tudta csepegtetni. A kik csak körülvettek, mind azt mondták: «szeresd őt; ő boldogtalan miattad!» És elbeszélték nekem, megmutatták nyomtatott krónikákból, hogy volt rá eset, mikor a czár régi nejét, a kit nem szeretett többé, kolostorba küldte, elvált tőle, helyébe emelt egy másikat, a kit tudott szeretni, azt tette czárnéjává. Hizelgés, nagyravágyás, tapasztalatlan ifjukori ábránd elszédítette fejemet. Elestem. Nagyot estem. Olyan nagyot, hogy egész életemen keresztül sirok miatta. De nem mondtam le a reményről, hogy az, a ki elbuktatott, majd eljön és fel fogja emelni arczomat a porból, a melyben fekszem. Nem jött el: otthagyott. Még folytattam az álmodozást, hogy szégyenemet fel fogja egykor váltani dicsőséggel. Unszoltam, könyörögtem érte: lábainál fetrengtem. Ekkor kiadta azt az ukázt, miszerint az orosz trónra csak uralkodó családok leányai emelhetők. Ez volt a válasz az én álmaimra. Mikor aztán elvesztettem a reményt, még rettegnem kellett a fenmaradt emléktől. Akkor jött egy férfi, magamhoz illő kérő. Nem szeretett, de nevét nekem adta. Én sem szerettem őt, de nevét becsülettel viseltem, s azon egy szégyenfoltot nem ejték. A világ előtt büszkén hordozhattam fejemet. És most egyszerre bekövetkezik rám a rettegett catastropha, mely álmatlan éjeimnek réme volt tizenhat év óta: Nariskin Zsófia férjhez megy s az egész világ azt fogja kérdezni: hát ki az a Nariskin Zsófia? Ki volt annak az atyja és az anyja?
– Ez iránt legyen egészen nyugodt, herczegnő. Az esküvő egészen titokban megy végbe a petrovszki szigeten, Nagy Péter czár kastélyának kápolnájában, a soloveczki patriarcha szertartása mellett és senki Nariskin Zsófiát és annak a férjét Szent-Pétervárott többé látni nem fogja; sem összekelésükről beszélni nem fog.
Ez a vigasztalás meg épen méregcsepp volt a herczegnő szivére, hogy Puskint ő soha se lássa többé.
– De hát miért ez a lázas sietség? Hisz az a leány még valóságos gyermek, még nincs tizenhat éves.
– Herczegnő! szólt Puskin szomorúan. Az időt nem az évek számítják, hanem a mit szenvedtünk alattuk; s ebben Zsófia élete nagyon hosszú! Tizenhat éven át rabnak, száműzöttnek, az egész világból kitagadottnak lenni; tizenhat évig nem hallani egy gyöngéd szerető szót, nem ismerni semmi örömet: ez elég nagy «kor». Most ennek a szegény gyermeknek ez az ő ábrándja az egész élete. Ő egy álomjárója ennek a világnak: ébreszszék föl s meghal.
– Ön tehát csak nemes önfeláldozásból csatolja hozzá az életét? ön nem szereti őt?
– Imádom és ragaszkodom hozzá.
– Jól van. Engedjen ön gondolkodnom ezen. A meglepő hír oly rohammal szakadt rám, hogy az eszem egészen ködbe van borítva általa. Nem tudok önnek mit mondani. Az idő oly rövid. Csak hét nap van már közben. Nem halasztható ez?
– Nem.
– Miért nem?
– A czár útra készül; meglehet, hogy igen nagy útra. E napokban fogja tartani a nagy szemlét a testőrhadsereg fölött, s aztán valószínüleg hosszú időre eltávozik. Ezt Ghedimin herczegtől jobban megtudhatja, herczegnő. S az egybekelést még ittléte alatt akarja megtartatni.
– Úgy engedje ön legalább a lehető legvégső időig halasztanom a válaszadást. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Engedje meg, hogy az utolsó napon adjak önnek választ. Jöjjön el hozzám huszadikán. Akkor is csak a legutolsó órájában a napnak. A mikor már nincs olyan nagyon világos: nem tünik fel önnek a jövetele. Hogy felötlés nélkül bejöhessen, (ön érteni fogja, hogy miért nem akarom Nariskin Zsófia vőlegényének látogatását nálam, a menyegzője előtti napon közhirűvé tenni) fogja ön ezt a kis kulcsot, ez a kastélykert felőli veranda ajtaját nyitja fel, a honnan ön egy csigalépcsőn egyenesen hozzám jöhet s akkor aztán majd beszéljünk sok mindenről, a mit önnek meg kell tudnia.
Puskin eltette a kezébe adott kulcsot, s búcsút vett, megcsókolva a herczegnő kezét. Corynthia visszaadta neki a csókot az ajkára s egész az ajtajáig kikisérte.
Bizony igaza volt annak a muszka tudósnak az «elfajult macskák» elméletében, legalább erre az egy asszonyra vonatkozólag.
Illatos fenyőfáktól árnyékozott kis nyári lakban éli világát az ifju menyasszony. Valahára nem börtönben lakik már, nincs rabságban tartva. Oh mert legnagyobb rabság a betegség; mikor minden lépten-nyomon azt mondják az embernek: «ne szaladj! ne danolj! ne igyál vizet! ne vesd le a kendőt a nyakadból! Ebből ne egyél! Meg ne hűlj! meg ne melegedjél!»
Nem jár már a házhoz az orvos. A panacea csodát tett.
A csodaszép rózsák hónapja megérkezett. A vőlegény teleültetteté az utak mellékét, a miken Zsófia jár, hónapos rózsákkal, s a vidám leány egy kosárkával minden reggel, este sorba járja azokat, egy hulló levélnek nem szabad a földre leesni, az elnyilt virágokat ő mind maga szedi össze. Mi lesz majd abból? Ha megszáradnak a levelek, egy kis selyempárnát fog vele megtölteni; s milyen jó lesz majd azon aludni!…
Épen a megszedett levélszüretet teríti ki a verenda napos oldalán, s dalol mellette. Nem tiltja már neki senki a dalolást: szabad; csak a vén Helenka zsörtölődik vele miatta, de az is csak azért, hogy nem jó péntek napon dalolni, mert akkor az ember vasárnap sírni fog; de hát ezért ő a vén cselédet csak ki szokta kaczagni. Ki érezne még mai világban babonás sejtelmeket? a midőn egyszer csak felsóhajt mellette a jó öreg Helenka keservesen: «Jézus, Mária szent Anna! Hát ez minek jön ide?» Azzal nem szól többet, hanem elfut a verandából, mintha nem akarna találkozni azzal, a ki most jön.
Zsófia a verandából kitekintve, a kerti úton egy fiatal szép hölgyet lát közelíteni. A hölgy ragyogó szépség, öltözete csupa tarka himzés; szalmakalapján paradicsommadár leng: vállára kashmir shawl van vetve.
És Zsófia, a mint a hódító szép alakot látja maga felé közelítni, úgy érzi, mintha titkos rettegés fogná el minden idegét, mintha szívverése elállna. Most érezte a sejtelem babonáját.
A hölgy egyedül jött, kísérő nélkül s egy olyan kora reggeli órában, a mikor urhölgyek még nem szoktak kijárni a házból. Egyenesen felment a veranda lépcsőin, mint a ki a helylyel nagyon jó ismerős.
Mikor ott állt Zsófia előtt, svédkeztyüs kezét oly mozdulatra emelve, mely kézcsókra hív fel, mondá halkan a leánynak:
– Én Ghedimin herczegnő vagyok.
A leány szive nagyot dobbant. Mégis meg kellett csókolnia ezt a keztyüs kezet.
– Ön még nem látott engemet soha? mondá a nő.
A leány csak a fejével inte, hogy «nem».
– No hát jöjjön be velem a szobájába. Nincs önnél valaki?
– Senki.
A hölgy előre ment s mikor a szobában voltak, levette a kalapját. Szép, gazdag szőke fürtei magas à la giraffe fésűre voltak tűzve.
– No hát csókolj meg. Én vagyok az anyád.
Zsófia megtette, a mire fel volt hiva.
A herczegnő körülnézett a szobában. Mindenütt himzések, feldíszített öltönyök hevernek, az egész menyasszonyi kelengye bűbájos rendetlenségben szétszórva.
– Ah, ez mind menyegzői disz. Tehát te férjhez készülsz menni, kis leány? Nem gondolod, hogy ilyen dologhoz az anyád áldását szükséges lett volna kikérned?
A leány mert válaszolni.
– Nekem azt mondták, hogy meg van tiltva anyámat meglátogatnom, vagy hozzá levelet írnom.
– De megízenhetted volna kis barátnédtól Bethsábától, ki téged minden nap meglátogatott.
– Én azt hittem, hogy ő azt elmondta kegyednek.
– Nem tette, a kicsike. Oh a kis leányok mai nap nagyon jól tudnak titkot tartani. Soha még «azt» a nevet sem említette fel előttem. Egész véletlenül tudtam meg. Tegnap odajött hozzám Puskin úr, egy újabb költeményét nekem ajánlani: a Bákcsiszeraji forrást.
– Kegyednek ajánlotta?
– Van ellene talán kifogásod?
– Nagyon örülök, hogy azt tette.
– Tehát egészen mellékesen hozta elő, hogy ő egy hét mulva szándékozik tartani menyegzőjét Nariskin Zsófiával. Engemet egészen meglepett a dolog. Azt hittem, te még most kis babákkal játszol. Hát ki hozta neked ezt a nagy babát?
– Atyám.
– Hát te már most azt hiszed, úgy-e, hogy egész érett eszű leány vagy, a kinek férjhez lehet menni?
– Nem tudom, milyen eszem van, csak azt tudom, hogy szeretem azt, a ki el fog venni.
– Categoricus válasz! Egész bizonyossággal mondod, hogy szereted és egész bizonyosan azt, hogy elvesz. Hol ismerted te meg Puskint?
– A Néva-áradás alatt. Oh akkor én nagy veszélyben forogtam, ha értem nem jönnek, én elveszek.
– És ki ment érted?
Zsófia nagyot bámult e kérdésre.
– Kegyed nem tudná azt? Hát Bethsába nem mondta el otthon?
– Bethsába! Nem, te rólad és Puskinról egy szót sem beszélt. Oh a ravasz titkolozó! Kerülj elém! Hát téged ugyanaz a tündér vitt magához, a ki Bethsábát elragadta az én kocsimról? Ez az ördög asszonyi ruhában. S Bethsába jónak látta ezzel a titokkal elhallgatni! S te ott töltöttél napokat és éjeket e pokol királynéjának a bűnbarlangjában! Most már értem a kifejlődést. Ez lett az eredmény! Ez hát az ő ördögi munkája volt.
– Anyám, ne szidd őt! Én boldogá lettem általa.
– S te tudod, hogy mi az a boldogság?
– Szeretve lenni.
– S tudod, hogy mi ennek az ellentéte?
– Még nem tudom.
– Megcsalva lenni.
– Ki csalna meg engem?
– Hát ki más, mint a kiről azt hiszed, hogy szeret.
– Az én Alekom?
– A tied, mint annyi másé. Ha kerested volna a széles világon, hogy hol van egy csapodár, nőcsábító? jobban ki nem választhattad volna.
– Mi oka volna engem elámítani?
– Az, hogy általad remél magas polczra, uraságra jutni.
– Az ellenkezőjét teszi. Visszautasított minden kitüntetést, minden czimet és rangot, és minden birtokot. Így megyek hozzá, a hogy vagyok. Minden ékszerem, a mit hozzá viszek, ez a pléhdarab, a mit a nagy catastropha napján kaptam ő tőle, egy forgács a téli palotához csapódott hajóból. Ő szegény akar maradni s olyan nevet szerezni, a mi elé nem kell «herczeg!»
– Hogy el tudott ámítani! Neki vágyai vannak, a mik egész a trónig emelkednek! Nőül akar venni, hogy egy nagy világfordulatnál, mint egy pariódája az «Égalité» herczegnek, tolhassa fel magát. Mit Égalité! Mint egy második Pugacseff. Nem tudod, hogy ő az összeesküvők közé tartozik, kik a czárt le akarják taszítani a trónról?
– Atyám vezette őt ide hozzám.
– Igen, mert méz van a szájában, a mivel el tudta kábítani a czárt, a hogy el tudta áltatni a leányát.
– Anyám: Ön nagyon gyűlöli őt!
– Van okom rá. Nem fenyegeti-e e házasság egész lényemet megsemmisítéssel? E házasság napfényre fogja hozni születésed titkát, mely egész ifjukorom átka volt!
– Anyám! Ön megátkozza az én születésemet!
– Nem ma, de mindennap kétszer; mikor fölébredek és mikor lefekszem! Mint egy kimondott halálitélet, a minek nincs meghatározva a napja, olyan voltál reám nézve te! Rettegés fogott el, ha rád gondoltam. Bűntárs voltál rám nézve, élő tanuja megölt becsületemnek. És most be akarod rajtam tölteni a sorsomat, a mit évek során rettegve vártam. Kikiáltod, hogy itt vagy! Lássanak! Megjöttél!
– Nem, anyám. Elrejtőzöm. Nem látnak. Senki se tud rólam.
Corynthia úgy tett, mintha a szánalom, az anyai érzés vett volna rajta erőt; siránk hangot kezdett erőltetni.
– De te szerencsétlen gyermek: nem tudod, hogy eltemeted magadat? Hogy az élet, a mit választasz, rosszabb a pokolnál. Hitvese lész egy kalandornak, ki úgy bele van merülve minden bűnbe, úgy összeczimborásítva minden rossz társasággal, hogy ha akarna, sem tudna menekülni többé. Követni akarod-e őt egy napon Szibériába?
– Ha balsors éri, megosztom vele.
– S ha ellenkezően üt ki? Ha győzni talált az őrült merénylet, a minek ő előharczosa, ha egy napon atyád vérétől bemocskolt kézzel fog eléd jönni?
– Akkor én megtalálom az utat az Istenhez, hogy bűnbocsánatért könyörögjek a számára.
– Elvakult teremtés! Az ideáltól, a mit fejedben alkottál, nem látod a valót. Te azt hiszed, hogy kalitban tudsz tartani egy szivet, a mi a szabadban repdeséshez szokott; s mit meg sem fogtál, mert Puskin téged nem szeret. Nem! Nem szeret! Légy bizonyos felőle, hogy nem szeret.
Zsófia bámulva nézett Corynthiára. A női szív ösztöne, az ideges sejtelem kitaláltatta vele a rettenetes valót. Megragadta Corynthia kezét s azt mondá neki:
– Ön szereti őt!
– Te mondád! lihegé őrjöngő szenvedélylyel Corynthia.
A leány két kezével a szivéhez kapott, elsápadt, a szemei lezáródtak, lélekzete elakadt s azzal leroskadt a földre.
A herczegnő felkereste a cselédet.
– Jelenka! Eredj be a kisasszonyodhoz. Valami baja van.
Azzal beburkolta magát a shawljába, (mert reggel köd van a partvidéken), feltette a kalapját a tükörből s elhagyta a villát. Tudta, hogy nem használna a szegény elalélt leánynak semmit, ha megcsókolná búcsú fejében, hát inkább nem is tette.
Puskin e napon oly valami nehezet érzett a szivén, mintha a világ minden bünét s azonkívül az európai államok minden államadósságának a sulyát viselné rajta. Talán előérzet volt az, a mire az idegeivel dolgozó munkás, a költő olyan fogékony? Nem tudott semminek örülni.
Elment Zeneidához, hogy tudassa vele házasságát – hivatalosan. Hirből rég tudta az azt már. Neki jó titkos rendőrsége volt. Zeneida hideg, stoikus gunyorral mondá:
– Én még most sem hiszem, hogy téged elvesz a czár leánya.
– Nem is úgy lesz. Én veszem el a czár leányát.
– Tudja már Ghedimin herczegnő?
– Bejelentettem neki.
– Akkor nem lesz belőle semmi!
– Nem függ tőle semmi.
– Én megjósolom. Hiába volnék Pythonissa, azaz boszorkány? – Hát Ghedimin herczegnek megmondtad-e már?
– Ghedimin herczegnek! Mille tonnères! Csak nem következik tán, hogy azért, mert a herczegnőtől megkértem Zsófia kezét, még a herczegtől is megkérjem? A herczeg «hors d’oeuvre».
– Nem a leánykérés végett barátom, hanem azért, hogy a herczeggel törültesd ki a nevedet a zöld könyvből. Mert azt észreveszed talán, hogy a czár leányának a férje nem ragyoghat (akarom mondani: nem «feketélhet») ott a Zöld könyv lajstromában.
– Igazad van. Erre még nem gondoltam.
Innen aztán még nehezebb szivvel távozott el Puskin.
Zeneida nyári kastélya a Kreisztofszki szigeten épült. Innen nagy út még Zsófia nyári lakáig, mely Oranienbaum kertjei közt volt. A park fenyőfái közül messzire kivirított annak világos zöld teteje; a minek tarka rudján fehér zászló szokott esténkint lobogni. Ezt mindig maga huzta fel Zsófia, annak a jeléül, hogy őt várja. Néha a partig is eléje jött, s a fehér ruhás alakja messziről integetett felé a tamarisk bokrok közül.
Most se fehér leány, se fehér zászló.
Alig várhatta Puskin, hogy a parthoz érjen. Máskor a csónakok kikötőhídjáról, ugyanakkor, a mikor az övé megérkezett, szokott egy másik gondola elindulni, mely Bethsábát vitte magával. A királyleány sohase várta be ott Puskint, csak messziről üdvözölték egymást. Most a Ghedimin-család szineire festett gondolát ott himbálta a hullám a padhoz lánczolva, s az evezősök aludtak hasra fekve benne.
Puskin kiszökött a partra, nem várta, míg a csónak kiköt, s sietett az ismerős utakon a nyári lak felé.
Az úton kétfelől Zsófia kedvencz rózsái voltak, s alattuk a föld terítve lehullott szirmokkal.
– Mi történt veletek? kerdezé Puskin, hogy védnőtök nem jött el az estve virágaitokat leszedni.
– Majd megtudod, csak eredj oda, felelték neki a rózsák.
A verandán senkit sem talált. Benyitott az ismerős kis szőnyeg-ajtón, mely Zsófia belső szobáiba vezetett, s ott aztán megtudta, hogy miért nincsenek a rózsalevelek felszedve.
Zsófia ott feküdt az ágyon: halaványan, mint egy halott. A tegnapi életpir eltünt az arczáról; csaknem átlátszó volt az. Ágya szélén ült Bethsába, a kinek a kezét úgy fogta, hogy az ujjait imára kulcsolva tartá a magáéval.
Puskin óvatosan lépett oda hozzá, visszafojtva megrettenését. (Betegnek nem szabad azt látni a látogató arczáról, hogy az meg van rémülve.)
– Mi az? Hát te beteg vagy?
– Nem Alekó. – Haldoklom. – Ne riadj fel. Már meg van. – Én kiálltam. – Kiállod te is.
– Oh ne mondd azt! rebegé Puskin, odatérdelve a leány ágya mellé, s annak halavány homlokát csókjaival árasztá el. Muló változás az egész. Máskor is elmult, most is jobbra fog fordulni. Sietek orvosodat felkeresni.
– Nem mégy sehova. No nem mégy, ha mondom. Ne kényszeríts hangosan beszélni, hanem fogadd meg egy szóra, a mit mondok. Gondold meg, ha te most Wyliet fellármázod azzal, hogy én oda vagyok, ő elmondja azt a czárnak… A czár most nagy, országalkotó eszmékkel van elfoglalva, hadjáratra készül: szabadságát, jobblétét várja az ő elhatározásától annyi millió ember. Ez elhatározásához teljes lélekerejére van szüksége. Ha meghallaná a hirt, hogy én rosszul vagyok, orvosától, a milyen érzékeny s a mennyire engem szeret, ez az egész lélekerejét megbénítaná. Nem tenné meg a nagy elhatározásokat, a miket tőle várnak. Elvesztené az erejét attól a gondolattól, hogy leánya haldoklik. Mit gondolsz? A míg éltem, nem tudta tíz ember, hogy vagyok a világon. S mikor meghalok, milliók és milliók átkozzanak-e azért, hogy születtem, s azért, hogy meghaltam? Ne háborítsd a czárt az én bajommal most!
Puskin indulatosan tört ki.
– Mit nekem most egész Hellász és az orosz alkotmány, mikor te beteg vagy? Téged kell megmentenem!
Puskin keserű kitörésének indoka jellemzi azt a kort, a miben ez történt. Másutt, vagy más időben, egy szerető vőlegény azt mondta volna: «hát nem megyek a czár orvosához, hanem felkeresem a legelső, leghiresebb doktort, a ki nem hireszteli el a bajodat s gyógyíttatlak azzal!» Csakhogy az orosz medicusok abban az időben arról voltak hiresek, hogy ki siettetni akarta a halálát, az hamar czélt ért velök. Inkább kuruzslókkal, vajákos asszonyokkal gyógyította magát minden ember, s házi szereket használt a baja ellen, mint hogy egy szentpétervári doktornak oda adja a pulzusát megtapogatni. Ez bizonyos kézfogó volt a halállal. Gyógyszertárba pedig épen csak patkányméregért küldött valaki, sőt Sándor czár alatt egyenesen meg lett tiltva orosz embernek patikát nyitni, csak németek kaptak rá engedélyt. Az orosz nem bízott a honfitársában, hogy az az ellenségei kedvéért nem mérget ad-e neki gyógyszer helyett? A főurak és urnők mind a czár és czárnő orvosaitól gyógyíttatták magukat, s ha azok elutaztak, azalatt egyszerűen nem volt szabad betegnek lenni.
– Mondtam már, hogy ne ingerelj – suttogá a beteg. Hasztalan hoznád ide a világ minden Galenusait, csodaszereikkel együtt; nem vennék be semmit. Nekem nem kell több gyógyszer, azzal a keserű mandulaízzel: nekem meg kell halnom. Érted-e, meg «kell» halnom. Szükséges, elmulhatatlan, hogy meghaljak. Nem azért halok meg, mert beteg vagyok, hanem azért, mert el vagyok rá itélve. S helyesen van így.
Puskin nem birta kitalálni e rejtélyt s Bethsábára tekintett, hogy majd talán attól megtudja. A királyleány e tekintetre felszökött a beteg mellől s távozni akart, Zsófia visszatartá.
– Itt maradsz. Nem mégy sehova. Nekem szükségem van mind a kettőtökre s egyiteket sem bocsátalak el. Puskin, légy férfi, és komoly ember. Hát gyermek vagy-e, hogy így reszketsz? Tedd, a mire kérlek. Végrendeletet akarok tenni. Hozd ide az iróasztalt az ágyamhoz. Gyujts két gyertyát s tedd közé a feszületet. Kérlek, előbb zárd be az ablaktáblákat: csináljatok éjszakát. – Oh ezek a rettenetes szentpétervári nyári éjek, egymásba olvadó hajnalaikkal. Az ember hiába várja az éjszakát! Folyvást nappal van. Ez engem úgy nyomaszt. Így, most már nyugodtabb vagyok, hogy sötét van. – No hát ülj le, és irj. Vagy jobban fog esni, ha ideteszed ágyam szélére az irótárczát s úgy irsz, térdepelve? az is jó lesz; – Bethsába, te ne távozzál el. Térdepelj te is oda mellé. – – – Figyelj hát és ird: «Lelkemet Istennek, hamvaimat a földnek ajánlva: én, Nariskin Zsófia, rendelem, hogy minden világi birtokomat örökölje az én egyetlen barátném, Dilairanoff Bethsába, grúzi királyleány. Ne hagyjatok meg nekem egyebet, mint azt a kis rézpléhet, a mit a keblemben viselek mindig, s aztán tegyétek a fejem alá azt a kis zöld vánkost, a mibe a rózsaleveleket gyűjtöttem, hogy majd azon olyan szépen alszom. – Nos, hát nem látod a betüket? hisz túlirsz a papir szélén! Puskin! Hát gyermek vagy-e te? – Folytasd! – Az én egyetlen kis barátnémnak hagyom az én legdrágább kincsemet ezen a világon: az én Alekomat, Puskint.
E szóra Bethsába fel akart ugrani helyéről, de Zsófia nem engedé. Egyik karjával átölelte Bethsába nyakát, a másikkal Puskinét s egymáshoz szorítá arczaikat.
– Hát nem szabad-e nekem végrendeletben elhagynom azt, a mi az enyim? – Azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy te őt szereted? – Addig mindig magasztaltad előttem, a míg én meg nem sugtam, hogy szeretem, azóta nem beszélsz róla, a nevét sem mondod ki. Azt hiszed, hogy én nem tudom, mi ez? Mikor ő közelitett hozzám, te mindig tova siettél. Azt hiszed, én nem tudom miért? Az előtt piros voltál, életvidám, enyelgő; most halvány vagy, szomorú és szótalan. Azt hiszed, én nem tudom mi bánt? Te is úgy szereted őt, a hogy én. Ne titkold tovább! Ne mondj hazugságot; ne rejts el egy titkot egy haldokló előtt, ki holnap már úgy is lélek lesz, s mindent megtud, a mi a lelkedben van. Ne várd el, hogy álmaidnak kisértő lelke legyek, a ki minden éjjel eljön, választ kérni arra a kérdésre, a mit életében nem adtál meg neki. Valld meg, hogy szereted Alekót.
Bethsába szive elszorult, s egyszerre csak felnyitott ajakkal, elforduló szemekkel esett hanyatt eszmélet nélkül.
– Emeld fel, s fektesd mellém az ágyba, mondá nyugodt kedélylyel Zsófia. Így, már most két halott menyasszonyod van: válogathatsz közülök. De ez a másik fel fog éledni, mert ő nincsen megölve. Már most tudod, úgy-e, hogy szeret? Hagyd aléltan. Jobb, ha nem hall belőle semmit, a mit most fogok neked mondani. De te szivedbe zárd, a mit mondok és egy szavamtól el ne térj; mert tudod, hogy a kik menyasszonyi fővel halnak meg, azokból villi lesz: s azoknak a haragját nem jó ingerelni. Hallgass reám. Te neked Bethsábát nem szabad többé a kezedből kiadnod. Én tudom, hogy miért mondom ezt. Ha őt haza bocsátod, soha nem látod többé, sem ő nem az Isten szabad világát. Bezárják a Katalin-kolostorba, örök időkre!
Puskin sejteni kezdé, mi történhetett itt.
A moszkvai «Katalin-zárda» nevére Puskinnak mind eszébe jutott, a mit a kaszárnyában erről a nőkolostorról beszélnek. Azok a kalandok, a miket a testőrtisztek lakomáikon dicsekedve adnak odább, tulhaladják a párizsi Visitandinek botrányait, s az egész kolostort olyan hirbe hozzák, a milyennek a montmartrei apáczák hirhedett zárdája örvendett. A fiatal testőrtisztek a moszkvai Katalin-apáczák olvasóit viselték karperecz gyanánt; s épen ez évben lett közhirré egy rémeset, a mit a hatóság szépen eltakargatott. Egy előkelő család egyetlen fiatal sarja egyszer csak eltünt a moszkvai társaságból, s miután egy hónapig hasztalan keresték, végre rátaláltak darabokra vágott holttestére a Katalin-kolostor egyik kútjában. És Bethsábát ide akarja küldeni a keresztanyja, a hol a szerencsétlen leány nemcsak erre a világra, de a jövő élet üdvére nézve is el lesz veszve! Kitelik ez asszonytól!
– Azért semmi tétovázás, semmi érzelgés, szólt Zsófia. Azon a napon, a melyen én meghalok, neked nőül kell venned Bethsábát, külömben ez a leány el van veszve. Azt fogják utánad kiáltani, az egész világ: «oh a czudar! azon az órán, a melyen a menyasszonya koporsóját lezárta, egy más számára tudta felnyitni a szivét!» de te nálad ott lesz az én végrendeletem, a mit én mondtam tolladba, s aláirva az én reszkető kezemmel, s ha ezt ráteszed szivedre, azt megnyugtatod vele, s ha ez a biró fel fog menteni téged, mi gondod az egész világ itéletére? Légy merész. A solovecski patriarcha ott vár, elrejtve a petrovszki szigeten, Péter czár ó-kastélyában. Utasítása van neki egy fiatal leányt egy testőrtiszttel összeesketni kihirdetés nélkül. Nem tudja a neveiket. Két tanura lesz szükségetek. Már gondoskodtam arról is. Az egyik Zeneida, a másik Helena férje, a vén Ihnatkó. Jó barátaink. És aztán, a míg az egyik gondola az én koszorúzott ágyamat szállítja csendesen, a kántorok zsolozsmái között, a szép fűzfás sirbolt felé ott a Névaparton, az alatt ti ketten a másik gondolán siettek a Néva másik partján készen álló troikátok felé s azzal – Isten hozzád!
Puskin elkezdett a szobában, mint az őrült, alá s fel járkálni, jéghideg kezeivel kuszált haját tépve.
Azalatt Zsófia azzal vesződött, hogy elalélt barátnéját életre költse, kifűzve vállderekát s vizet fecskendett arczába.
Magával is tehetetlen volt s mégis a más bajára gondolt.
Bethsába felocsudott nagy sokára, s aztán elrejté arczát a párnák közé.
– Már mi elvégeztünk Alekóval mindent, mondá halk, nyugodt hangon a halni induló. Te csak tartsd magadat ahhoz, a mit ő mondani fog. Neked hagytam menyasszonyruhámat, ezt a rózsaszinűt, s azt a platina diadémot is; majd megtudod, mikor kell feltenned. Ugyan, Puskin, hogy lehetsz oly élhetetlen, hogy nem irsz be mindent a végrendeletembe, a hogy azt mondom. A rózsaszin araköntöst és a platina pártát ki ne hagyd. A vén Helenkát is rátok hagyom. Ő igen hű dajkám volt. Rábizhatjátok majd egyszer, a mi drágátok lesz. Most adj tollat és papirt Bethsábának Alekó. Meg kell irni a herczegnőnek, hogy itt marad, ne várjon rá. Irjad kis leánykám: «Kegyelmes asszonyom, jó keresztanyám! Zsófia beteg, szüksége van rám: itt maradok nála, mig Isten könyörülni fog rajta. Keresztleánya, Bethsába.» Küldd el majd e levelet, kedves Alekóm, a gondolásoktól a magas úrnőnek, hogy legyen megnyugtatva. Ha készen vagy a végrendelettel, tedd elém, hadd irjam alá.
Zsófia végig olvasta:
– Mennyi mázolás van rajta… suttogá, s halvány mosoly vonult el arczán e szavakra. Azok a mázolások az irásra hullott könycseppek foltjai voltak. Tréfált felettük és azt akarta, hogy Alekó is mosolyogjon a tréfán, meg Bethsába is.
Azután aláirta szép nagy betükkel a nevét. A tollban megmaradt tintát nem fecskendezte ki, hanem beletörölte a hálóköntöse himzett fodraiba, úgy adta vissza Puskinnak.
És akkor a két karját a nyaka körül fonva, odavonta őt magához.
– Még ma az enyém vagy. Még most hadd nézzek ezekbe a te szemeidbe, a mikben olyan sokáig voltam otthon. Milyen paradicsomi élet volt az ottan! Köszönöm neked, hogy olyan sokáig engedtél boldognak lennem. Köszönöm neked azt a te hűségedet, azt a te gyöngéd szeretetedet, a mi engemet üdvözített.
S annyiszor megcsókolá.
Aztán levette karjait nyakáról, s eltolta őt magától.
– Utoljára volt. Alekó! Bethsába! Most öleljétek meg egymást! Én azt akarom látni, hogyan ölelitek meg egymást. Még most, a mikor élek és láthatom. Ha engem szerettek. Ha azt akarjátok, hogy igaznak higyjelek benneteket. Ha az én áldásom ér nektek valamit. Öleljétek meg egymást.
S a haldoklón keresztül azok egymás vállára tették karjaikat.
– Igy! Jól van. No még adjatok egymásnak egy csókot Az ajakra. Nem jól van; nem értek egymáshoz. Ez hideg csók volt. Igazit!
És két kezét a két főre téve, egymásba forrasztá ajkaikat, s a fejeikre tett kéz árasztá rájuk az áldást.
Aztán megdicsőült arczát ég felé emelve, s két karját feje fölé téve, összekulcsolt kezekkel suttogá alig hallhatóan:
– Anyám… egy bünödtől megóvtalak!»
A czár rendkívüli szemlét tartott a Mars mezőn.
A rendes szemlék május 21-én, a védszent Miklós napján s szeptember 20-án szoktak megtartatni. Ez rendkivüli volt: csupán a testőrezredek fölött.
Ezek nem olyanok, mint a többi hadsereg. Minden ezrednek külön egyenruhája van: a nemes testőrlovagok ruhája fehér, aranyos fényes mellvérttel; a testőr vérteseké világoskék, fehér ezüstözött pánczéllal. A jeruzsálemi ezred öltönye karmazsinpiros, aranyozott vérttel s ennek minden tisztje a Szent-János rend lovagja egész a káplárokig le: a közkatonák mind nemes emberek.
S minden ezrednek multja, története van, a mit fennen emleget s az mint hagyomány megy át az utódokra s a nevét elveszni nem engedi.
A jeruzsálemi Szent-János ezredet kétszer aprították úgy össze a csatában, hogy nem maradt egy századból több tizennyolcz embernél.
A Preobrazsenszki ezred sokat tart arra a hirére, hogy Iván czárt ő tette le a trónról, s Erzsébetet ő emelte helyébe. A ki ebbe az ezredbe jutott, mind nemes levelet kapott.
Az Izmailoffszki ezred hét csatatér döntő diadalait hordja zászlóján, Borodinonál fele ott maradt halottan s egy sem jött haza seb nélkül.
Ezek az aristocratiái a testőr hadseregnek.
A többi testőrsereget is jellemzi a tarka változatosság. Huszárok, mindenféle szinű egyenruhákban, vértesek, lovas granátosok, hidászok, kozákok, s aztán az ázsiai csapatoknak fantasztikus fegyverzetű csoportjai: a kirgizek, kalmukok, karcsu dárdáikkal, nyilterhes puzdrával a hátukon; cserkeszek, pikkely-pánczélaikban, hegyes sisakjaikkal, – és aztán az ágyúk hosszú sora, a hadi társzekerek, mind világos zöldre festve, a hidász vonatok, a kerekekre tett hajóhad, mind ez egy roppant térre felállítva, négyszögökben, mértani vonalakban, a mik egy jelszóra megmozdulnak, előre rohannak, falként megállnak, mint egy felhúzott gép.
Nem méltán képzelheti-e magát egy Istennek, a kinek egy intésére mindez áll és mozdul?
S csak egy másik intés kell, és előre fog rohanni s végig festi vérével a mezőt.
Mikor a testőrsereg kimozdul Szentpétervárról, az azt jelenti, hogy a hadjárat megindult! Szedje össze minden erejét az, a ki ellen felkelt!
A Mars-tér közepén vannak felütve a pompás sátorok a czár, a külföldi követek, a kormánytagok számára; de ő maga paripáján lovagol, kisérete élén s végig mustrálja a felállított hadcsapatokat; a mint ellovagol az egyes ezredek előtt, azok egész köszöntő verseket kiáltanak eléje, ütenyre, mint egy óriási szinpadi kar, s mereven tartva a közben a puskát, kardot, dzsidát kezeikben.
A czár arcza oly ragyogó, mint maga az a verőfényes nap. Mindenki a lipcsei hőst látja még egyszer benne. A hadsereg lelkesedése ő rá is elragadt.
S e sorban álló, vezérszóra üdvözlő ezredek között ott vannak azok mind, a kik ellene összeesküdtek. A tisztek tarsolyában meg lehetne találni a «szabadember katechismusát.» De ez egyetlen szóval: «előre!» meg lehet fordítani valamennyit. Az összeesküvő ezredek az ellenségre fognak rohanni s azt mondják, hogy «éljen a czár.» Mikor az megmutatja nekik a csatamezőt, elfelejtik minden panaszukat; elfelejtik, hogy meg akarták őt ölni s rohannak érte meghalni.
Ilyen az orosz nép. A szabadságvágy elnémul a harcz alatt.
S aztán azt hiszi az a szegény katona, hogy ha ő a vérét ontotta idegen földön, attól az ő hazájában lesz zöldebb a fű! A pópái azt verték a fejébe, hogy a ki idegen országban elesik ellenség fegyverétől, az otthon támad fel újra, s mindjárt megtalálja szülői házát, feleségét, gyermekeit s ha rabjobbágy volt, felszabadul.
A hadvizsgálás után maga a czár veszi át a vezényletet. Fényes hadmívelet indul meg: egészen az ő terve szerint. Az akkori korszak hadtudománya, a rohamrendszer egyik remeke készült az lenni: kiszámított támadás hadi oszlopokkal, lovas tömegekkel és ágyutelepekkel. A nyargonczok széthordták a rendeleteket s vágtatva jöttek és mentek keresztül-kasul a nagy Mars-mezőn. A czár maga osztotta parancsait s távcsővel nézte azoknak végrehajtását.
Egyszer egy segédtiszt vágtat oda hozzá s megáll előtte.
– Sire!
– Mit hoztál? Röviden mondd!
Az ellenség ágyui megdördültek a támadó hadoszlop ellen.
– Sire! Mondá a tiszt. Nariskin Zsófia herczegnő ez órában adta át nemes lelkét az örökkévalóságnak.
A czár szivéhez kapott. Oda volt találva. Pedig nem is volt az ágyúkban golyó!
Jobbjában aláhanyatlott a kard, baljával eltakarta arczát.
– Tévedéseimnek büntetése ez! Rebegé csüggeteg hangon.
S a fényes ember nem volt már sehol. A fél Isten nem volt sehol. Egy összeroskadt alak ült már a helyén: egy ember, a kit a sors végső csapása a földig alázott.
Ordíthatjátok már a «hurrát!» Rengethetitek már a földet rohanó dobogástokkal! Ki van véve a vezérből a lélek ezzel a szóval: «meghalt Zsófia!»
A táborkar főnöke, Miloradovics utasításokat kér a fejedelmi vezértől a harczjáték további működése iránt.
– Hívjátok őket vissza, mondá a czár. Küldjétek a csapatokat kaszárnyáikba vissza. Be van végezve minden.
Azzal megfordítá a lovát s indult a sátora felé vissza, mélyen aláhajtott fővel; a kik visszatérni látták, alig ismertek rá elsáppadt arczára.
A hadtestparancsnokok aztán alig birták a hadcsapatokat kibonyolítani és helyeikre visszavezetni. Olyan zúgolódás támadt, mintha egy vesztett ütközet lett volna az.
A czár azt sem várta meg, hogy végigvonuljanak előtte a hadcsapatok, a hogy szokták, tábori sipjaikkal, kardalaikkal, dobjaikkal. Ott hagyta az egész tábort a nagyherczegekre, s maga a troikájába vetve magát, hazahajtatott a téli palotájába.
Felsietett dolgozótermébe. Ott voltak az asztalán kiterítve nagy, nevezetes iratok; világrendítő, korszakmegfordító, népátalakító, nagy elhatározások. Csak az aláirásra vártak még.
A czár szomoruan végig nézett rajtuk. Olvasott belőlük, de nem azt, a mi a betükbe volt irva, hanem azt a palimpsestet, a mit a fatum ir keresztül az emberek szépen kidolgozott tervein.
Aztán nyalábra fogta mind az egész irathalmazt: sok éjszaka fáradságos művét, s beleveté a kandallóba, tüzet gyujtott alá. Nariskin Zsófiának a menyasszonyi hozománya volt az mind! Hamu lett belőle.
Azután leült az asztalhoz s levelet irt.
Csak e két szó volt benne:
– Jöjj vissza.
A levélborítékjára ez a czím jött:
– Arakcsejeffnek.
Csodálatosak ezek az északvidéki nyáréjek, idegen azokat még kevésbbé tudja megszokni, mint a kegyetlen hideg hosszú téli éjszakákat. Az alkonyfény csaknem éjfélig eltart s éjfél után már kezdődik a reggeli szürkület. Alig birnak megjelenni a világos égen az elsőrendű csillagok; köztük a két fényes bolygó: a Vénus és a Jupiter, a mik úgy égnek a sárga égen, mint aranytengerbe dobott gyémánt. A telehold maga fénytelenül járja körül rövid karéját, fölösleges világítótest! s a «Masinkák ünnepén» nyugtalanul lesik azt a fél órácskát, a mikor egészen bealkonyul, hogy el lehessen lobbantani Néva negyven szigetén a készen tartott tüzijátékokat (mert fényes nappal csak nem lehet röppentyüzni.) S Szentpétervár utczáin ebben a hónapban nem gyújtják meg éjjel a lámpásokat.
Corynthia herczegnő nyári lakának termeiben sincs semmi szükség lámpafényre junius huszadikának estéjén. Az alkonyég még tizenegyóra tájon is elég világosságot ad, s egy kis homály, ahhoz, a miről itt beszélni kell ma, nem árt.
Corynthia izgatott kedélylyel lépett ki erkélyére, ki tudja hányadszor már ma este? végig tekinteni az óriási folyam tükrén. Az is aranyszinű most, s a hogy orosz képeken arany alapra vannak festve a szent képek, úgy festi magát ez arany tükörre a nagy világváros palotasoros látképe, az Izsák-templom oszlopcsarnokos domjával, a börze-épület hajóorr diszítette oszlopaival, a Szentháromság hidjával, az elszórt szigetekkel, miknek sötétzöld lombozatából a világ minden építészi szeszélye után alkotott nyári kastélyok virítanak elő, kék, zöld, veres, aranyozott és chinai alakú tetőkkel; s a szigetek közt hemzseg az egymást kerülgető csónak, gondola, dereglye, szandolin, némelyiket tizenkét evezős hajtja, másikat egyes ember maga; egyik sebesen sikamlik tova, másik csak andalogva kóvályog, a hajósok népdalokat énekelnek. Az alkonyfényben az alakok maguk úgy tünnek fel, mint fekete silhouettek. Corynthia találgatja magában, vajjon melyik gondola hozza magával azt, a kire ő vár, s melyik silhouette az ő alakja?
Leghosszabb a várakozásban az az utolsó félóra.
Corynthia az erkélyről visszatér szobájába s még egyszer megnézi magát a tükörben.
– Szép vagy, nagyon szép! mondja neki a tükör. Ez a fehér öltöny egész gyermeteg kinézést ád, s a gömbölyű márvány karokat egész vállig engedi láttatni. A gazdag szőke haj nincs feltűzve kontyba, hanem két koszorú tekercsbe fonva omlik alá. Semmi ékszer, karperecz, függő nem járul a bájak emeléséhez! a diadalbiztos viador pánczél és fegyver nélkül jő a küzdtérre. Még a jegygyűrű sincs az újján!
– Nagyon szép vagy! mondja neki a tükör.
És a tükör mellett van egy nagy aranyrámába foglalt kép. Egy fiatal leány képe, mythoszi pásztor ruhában. Oly gyöngéd, mint egy álomkép.
Ezt néhány év előtt kapta Corynthia ajándékba a czártól.
Talán akkor is sejtette már, hogy ez nem egy ábrándkép, hanem élő lénynek az arczképe? Talán ki is találta, hogy kié? Néhány nap óta már most bizonyosan tudja azt. Találkozott vele. Ez Nariskin Zsófia arczképe.
Ezt ugyan hamarább is megtudhatta volna, Bethsábától, a ki annyiszor látta a képet is, meg az eredetijét is, ha kérdezte volna tőle. De a grúzi királyleány, ha hazudni nem tudott is, de hallgatni nagyon jól tudott s volt benne annyi örmény vér, hogy a mit nem kérdeztek tőle, arra nem felelt.
Tehát a tükörbeli kép, meg a rámába festett egymásmellett álltak. S az összehasonlításban az eleven kép maradt győztesnek.
Mit akarsz te, halavány arczú gyermek, ezekkel az ábrándos szemekkel, ezekkel a panasztevő ajkakkal, ezzel a ködalak termettel versenyre kelni ez istennői alakkal szemben? Te, méla álomjárója egy más világnak, egy földi nő ellen, a kinek szépsége gyújt és olt, öl és elevenít? Ha neked Alekód van: az a czigány leányt választja; s az nem te vagy.
Hiszen maga is czigány: kóbor, kalandor, költő!
Corynthia félre nézett a saját vállára, arra a rózsás gödröcskére a vállán, s elnevette magát.
Az idő lassan telt. Kinyitotta szobájának a parkra nyiló ablakát. A fülemülék hangversenye zengett elő a bokrok közül. Az éjjeli pávaszem pillangó bejött a nyitott ablakon, s az is őt repkedte körül, őt nézte virágnak, nem azt az arczképet. Aztán jött egy másik éjlepke, a melyiknek az a kiváló tulajdona van a lepkék közt, hogy hangot tud adni. Kellemetlen siró, czinczogó zümmögést: a neve «Sphinx Atropos». Miért adták neki annak a párkának a nevét, a ki az életfonalat elmetszi? Azért, mert a sárga-fekete lepke háta és feje egy tökéletes halálfő ábráját képezi. «Hess innen!» Kergeté a csúf lepkét magától a delnő. Az azután megtalálta a maga helyét; rászállt az arczképre s meghúzta magát a ráma egyik szegletében.
Még is kezdett már egy kissé alkonyodni. Nehány türelmetlen tüzijátékos elkezdte a röppentyüit feleregetni a szigeti mulató kertekből; a Kresztoffszki-szigeten már a bengali tüzeket is meggyújtották.
No igen! Ma van Zeneidának a nevenapja. Az ő kedvéért szent Methód mellé szorítottak helyet e névnek az udvari almanachcsinálók. Ma ott nagy vigalom van! És talán még más is? A szojusz Blagodensztoiga gyűlése. Minden ünnepély czíme és ürügye alatt össze szokott az gyülni a szinésznőnél.
Ghedimin herczeg, midőn hazulról elment, azt mondta a nejének, hogy a czárhoz van híva s annál kell töltenie az egész éjet, fontos államügyek feletti tanácskozásban. És így kétségtelen, hogy egész éjjel ott fog lenni Zeneida nyári kastélyában. Corynthia nem tarthat tőle, hogy megzavartatik.
– A mi neked jó, az hadd legyen jó nekem is.
Jöhetne is talán már, a kire oly nyugtalanul várnak.
Hiszen mikor elkezdődik a tüzijátékozás a szigeteken, akkor minden cseléd, őr, a ki még ébren van, azt bámulja, senki sem ügyel a park tekervényes útjaira.
A nagy Lázár-féle antik óramű már üti a tizenegyet, négy haranggal verve a carillont minden negyednél. A mint az óraütés elhangzik, úgy tetszik, mintha a kert porondját hallaná csikorogni közeledő lépések alatt. Ki jönne más? A nemes ember lépteit úgy meg lehet külömböztetni a muzsikétól.
Úgy van.
A közeledő a kerti veranda ajtaja előtt megáll s az ajtót kulcscsal felnyitja. Azután a belső csigalépcsőn felhaladó léptek jelentik megérkezését.
Corynthia kiszámította az elhelyezkedést, melyben magát meglepetni engedje. Félig az ablakba dőlve, arczát féltenyerébe nyugtatva, egy álmodozó alak, a kit úgy elfoglalt a csalogányok hangversenye, hogy nem veszi észre, miszerint valaki a puha szőnyegtől tompított léptekkel közelít a háta mögé s odaérve, föléje hajol, s ingerlő szép vállára egy gyöngéd csókot nyom.
A hölgy úgy tesz, mintha felrezzenne, s mosolygó haraggal fordul a csóktolvaj felé:
– Ah ilyen későn?
Hanem aztán mikor meglátja azt, akkor igazán megrezzen. Nem csóktolvaj az: a magáét vette el csak, joga volt hozzá: ez a férj. Ghedimin herczeg.
Corynthia hebegve kérdi:
– Ilyen korán jött ön haza?
– Az előbb azt mondá ön, hogy későn jöttem.
– Fél álomban voltam akkor, nem tudtam mit beszélek. Merre jött ön be?
– A kerti veranda felől. Tudja ön, hogy magamnál hordom a kis kulcsot.
Corynthiának most az jutott eszébe, hogy ebben a nyomban az is itt lehet, a kinek ő e kulcs párját odaadta. A másik!
– Bezárta ön az ajtót maga után?
– Nem zártam én. Öt percz mulva megint visszamegyek.
– De én kérem, hogy zárja be, s hagyja benne a zárban belülről a kulcsot. Ön tudja, hogy félek a tolvajoktól.
– Jól van, hát visszamegyek és bezárom.
Az alatt, míg a herczeg a lépcsőn lement és visszajött, Corynthia egy nagy shawllal burkolta be magát; nem kellett azt hazudnia, hogy fázik; valóban reszketett.
A herczeg visszatért.
– Sietve kell önnek valamit elmondanom; most jövök a czártól.
– Ah, hát nem Zeneida kisasszony névestéjéről jön kegyed?
– Nem, kedvesem, a czártól és a czárnétól jövök.
– Tartozom elhinni.
– Bizonyosan el fogja ön hinni, ha elmondom, a mit láttam.
– Kezdjen hozzá.
Corynthia az ablaknál maradt, hogy ha hallani találja annak a másiknak a közeledő lépteit, egy hangos közbeszólással észrevétesse vele, hogy nincsen egyedül.
– Ő felsége már két napja, hogy ismételve odarendelt magához, a végett, hogy több rendbeli, igen sürgős ügyeket elintézzen velem; de mindannyiszor vagy bezárkózott a szobájába s nem bocsátott maga elé, vagy a Czarszkóje Zélóba rendelt s maga nem jött oda, hanem az Eremitageba ment. Ma estére ismét oda rendelt Mon-Plaisirbe. Keresztül-kasul jártam a palota minden szobáját, míg utoljára megtaláltam őt a felső verandán, a czárné társaságában. Háromszor, négyszer üdvözöltem a czárt, de ő felém sem fordult, mintha tudomást sem venne rólam. A czárné intett, hogy maradjak és várjak. A czár oda támaszkodott a márvány mellvédre, mozdulatlanul, mint egy szobor és tekintete a Néva tükrén látszott elmerengni. A czárné ép oly feszülten, mondhatnám félelemmel vizsgálta férje tekintetét. Száz csónak sikamlott ide s tova a víz tükrén, czikázva, mint a vizi pókok. Egyszer a sok mulató-jármű közül kiválik egy nagyobb dereglye, melyet nyolcz evezős hajt a folyamon felfelé, lassú sikamlással. A dereglye meg volt világítva rudakon emelt templomi lampionokkal, s a közepén volt egy koporsó, világos kék atlaszszal bevonva. A nyitott koporsóban feküdt egy nő-alak; fehér halotti mezben, czipruskoszorúval a fején: fiatal leány. Túl rajta álltak a kántorok s énekelték halotti zsolozsmájukat, mely felhangzott a czárig: «Ember, rettegd a holnapot! Por vagy, kire más rátapod. Ma kaczagva, holnap sirva, Aztán némán néma sirba». Ez egy halotti menet a Néván. A gyászdereglyét nem kisérte semmi csónak. Mikor a Mon-Plaisir előtt végighuzódott a dereglye, el lehetett olvasni a koporsó mellé helyezett födélen az arany szegekkel kivert nevet: NARISKIN ZSÓFIA.
(Most lehet már összehúzni azt a shawlt, madame! Ugye, hideg van?)
A herczeg nem vette észre a hatást, a mit szavai előidéztek, ő azt látta még most is, a mi emlékében maradt, nem azt, a mi előtte áll.
Folytatá:
– Nem lehet emberi szavakkal leirni azt a fájdalmat, a mi e perczben a czár arczán ki volt fejezve. Szemei égtek, ajkai reszkettek, két szemöldöke vonaglott. De összeszorítá ökleit s míg szemei folyvást az előtte elhaladó koporsót nézték, tekintetében egy óriás küzdelme látszott egy istenség ellen. Sok kínt láttam már életemben, de így még nem sajnáltam meg embert, mint ez egyet! nem volt szabad elárulnia magát, hisz a czárné ott állt mellette. Az is az ő arczát vizsgálta nagy figyelve. Egyszer aztán odarohant hozzá a nő, megragadta a férj kezét s azt kiáltá: «Hát mért nem sir ön? mért nem engedi magának, hogy sirjon? Hisz az ön leánya az, a kit ott temetni visznek.» S hogy felszabadítsa a czár könyeit, keblére veté magát s ő maga kezdte el a sirást. S arra a nagy hatalmas ember, a ki előtt milliók reszketnek, porrá zúzva omlott oda az elhagyott, a megvetett feleség lábaihoz, s annak a térdeit átölelve, el kezdett zokogni, és csókolta annak az asszonynak a ruháját, a ki visszaadta neki a könyeit. Ah, az egy jelenet volt, a mit emlékemből ki nem fog törülni semmi. A két egymástól elvált házastárs ismét egymáshoz olvadt ez iszonyú könyek özöne által s föltalálta egymásban, a mit régóta elvesztett, és nevezte egymást angyalának, egyetlenének: s utoljára mind a kettő kihajolt az erkélyről s kezeivel integetett Istenhozzádot az eltávozó koporsónak! Magamnak is köny szökik a szemembe, mikor ezt elmondom.
Jól is tette a herczeg, hogy könyezett! kettőjük közül az egyiknek mégis csak illett e dolog felett sirni.
– Egyszer aztán, öklét szivére szorítva, e szavakat fuldoklá a czár: «és senki sem kiséri a koporsóját!» igazán keserű szó! Hiszen még a koldus temetésénél is akad egy másik koldus, a ki utána biczegjen. Ennek senkije sincs! Ekkor egy eszmém támadt. Siettem a gondolámhoz s onnan önhöz. Én vagyok a czár legközelebbi tanácsosa, és ön egy Nariskin herczegnő. Mi ketten a gyors gondolánkon utólérhetnők még Nariskin Zsófia gyászdereglyéjét s gyászkiséretül mehetnénk utána a családi sirboltig. Nem igaz, kedvesem?
És ennek a «másiknak» nem volt szíve hozzá, hogy ő is azt tegye, a mit az az egyik és megragadja a nemes férj jobbját, és szabad folyást engedjen könyeinek és azt mondja neki: «menjünk hát, hisz az én halottam is Nariskin Zsófia!» Nem! Ez erősebb lélek volt, mint a czár. Le tudta küzdeni asszonyi büszkeség alá az állati ösztönt, (mert hisz az anyai érzés csak ennyi!) s nyugodt és hideg hangon tudta ezt felelni férje felhivására:
– Hová gondol ön? Mivel igazolnók a világ előtt ezt a felhivatlan kiséretet? Késő is lenne már. Nekem gyászba kellene öltöznöm elébb s az alatt a dereglye rég elhaladna előlünk: utól nem érnők. És utóvégre is – hát mi közöm én nekem Nariskin Zsófiához?
Ki tudta mondani ezt a szót! Ki tudta mondani ebben a rettenetes órában! Oh az a muszka természet-tudós! Elfajult macska ez! Mert az igazi macska megsiratja a kölykét.
– Mi közöm nekem Nariskin Zsófiához?
Ghedimin herczeg vállat vont. Elővette a zsebkendőjét s kifútta az orrát. Azért bizony nem érdemes az embernek a más baján elkönyezni magát, hogy az orra megveresedjék tőle! Ez már igaz.
– No hát, ehhez nincs önnek semmi köze. Én sem beszélek róla többet. Hanem még egyéb okom is volt az idejövetelre, a mihez önnek talán még is csak lesz valami köze. Mikor a gondolámba beültem, a kormányosom egy levelet adott a kezembe, a mire az volt irva, hogy nagyon sürgős. A levelet Puskin Szergievics Sándor irta hozzám.
– Puskin! hördült fel ijedten a hölgy.
– Az ám, Puskin. S mivel hogy a levél tartalma oly csodálatos, hogy én annak az értelmét a magam eszével ki nem tudom magyarázni, azért is siettem önt feltalálni, hogy megkérjem, fejtse meg nekem, miben áll ez a rejtély?
Corynthia úgy érzé, mintha a padlat emelkednék lábai alatt.
– Puskin? hebegé. Mit tudhatok én Puskinnak a rejtélyeiről?
– Hát hiszen hallgassa végig a levelet, majd elolvasom. S hogy jobban lásson, most már a herczeg lépett a nyitott ablakhoz, mig Corynthia a szoba hátterébe vonult vissza, hogy a félhomályban keressen takarót felizgatott tekintetének.
«Kedves Maximovics Iván! Kezdé a herczeg az olvasást. – Én kénytelen vagyok Neked töredelmes szivvel vallomást tenni. Én azzal a nemes bizalommal, a melylyel Te engem családod szentélyébe bevezettél, visszaéltem. Szenvedélyem, mely erősebb volt rántad tartozó tiszteletemnél, szolgáljon – nem mentségül, – de okul. – Én házadnak legdrágább, legféltettebb kincsét elloptam.
(«Megőrült ez az ember!» mondá magában Corynthia.)
A herczeg folytatá:
«Ha az elkövetett sérelemért megtorlást akarsz rajtam venni, én minden elégtétel-adásra kész vagyok: rám találsz falusi lakomban, Pleskovban. – Alázatos szolgád, Puskin.»
A nő csak bámult maga elé.
Még nem volt sejtelme az árulás minősége felől.
– Nos? Hát? A herczeg magyarázatot várt.
Legjobb pánczél a hidegvér s legjobb fegyver a tagadás.
Corynthia megrázta a fejét s azt mondta:
– De hát mi közöm van én nekem Puskin úrhoz? Mi dolgom van nekem az ő rejtélyeivel?
– Hát persze, hogy önnek semmi köze sincs Szergievics Sándor barátunk rejtélyeihez; azt nem is szeretném. Hanem hát valami köze még is lesz önnek ehhez a levélhez, mert benne volt még egy másik kis levél bezárva, a minek a külsejére, úgylátszik asszonykézzel, az ön czíme van felirva: «Ghedimin Mária Alexievna Corynthia herczegnőnek». A rejtély megoldását alkalmasint ez a levél képezi. Azért siettem volt önhöz, hogy kérjem, törje ön fel maga, s ha lehet és nem tartja szükségesnek előttem titokban tartani, közölje velem a tartalmát.
Most már a herczegnőn volt a sor az ablakhoz lépni, hogy világossághoz jusson. A mint a levelet a kezébe vette, meglepetve mondá:
– Ez Bethsába irása.
– Ön ismeri az irását, én soha sem láttam.
Corynthia felszakítá a levelet, s a míg végigfutott rajta, az arcza lángveresre gyulladt.
Mikor készen volt vele, összegyűrte öklében a levelet, indulatosan kiáltva fel, hystericus kaczagás mellett:
– Hahaha! Elszöktette Bethsábát és összeeskette magát vele!
Maximovics Iván – átaljában véve igen jó tréfának találta ezt a dolgot. Valami rosszabbat képzelt. S most nagyon megörült neki, hogy «csak» Bethsábát vitték férjhez, a ki már a szent Katalin-zárdának volt eligérve. De még inkább tévútra vitte a feleségének a kaczagása. Azt hitte, azt viszhangoztatni kell.
De ha már az imént a sírással olyan félsikert aratott, a nevetéssel tökéletes kudarczot vallott. A herczegnő odavágta a fejéhez az összegyűrt levelet s mint egy mænade, rohant rája, furia arczczal, fehéreiket mutató szemekkel s összecsikorgatott fogakkal.
– Ez a ti munkátok volt, nyomorultak! Ezt ti terveztétek ki együtt!
– Kik? kérdezé a herczeg elámulva.
– Te! És a te szeretőd! az az endori boszorkány! Ti szőttétek ezt a hálót, a mivel elkerítsétek ezt a leányt Puskin számára. Ti készítettétek ezt a méregbe mártott tőrt.
– Asszonyom. Én megnem foghatom, hogy mi ingerli önt ily haragkitörésre Puskin úrnak, meg Dilarianoff kisasszonynak a szívviszonya miatt?
Corynthia észrevette, hogy indulata által az önelárulásig hagyta magát ragadtatni. Hirtelen megtért.
– Nem foghatja meg? Itt nincs szó szívviszonyról, hanem árulásról! Mit bánom én, ha egy kaukazusi királyleány az én lovász-legényemmel szökik is meg? Az is jó neki! De ön jól tudja azt, hogy miért kellett ezt a leányt Puskinnak megkeríteni. Azért, mert ez bírja a czárnak minden titkait, a miket az leányának elmondott, az pedig ő vele közölt, s most ezek a titkok mind átmennek Puskin révén a czár ellenségei kezébe. Ön ezáltal elvesztette vagy magát – ha híve a czárnak; – vagy a czárt, ha összeesküvő ellene. Ezt cselekedték önök ketten.
Ghedimin herczeg meg volt lepve. Az asszony felyül került. Úgy hasonlított az igazsághoz, a mit mondott, hogy nem lehetett ellene védekezni.
– Mindnyájan egyetértettek! folytatá dühöngve az asszony. Felhasználták egy szegény leánynak a betegségét, hogy a másik leányt tőlem elcsalhassák! ide küldték hozzám Puskint egy verssel, hogy engem itthon tartsanak, hogy utána ne menjek a gondjaimra bízott leánynak, ő rá várva, a ki az alatt, míg a válaszért kellett volna eljönnie, felhasználta az időt, hogy egy halott koporsója mellől elszöktessen egy esztelen, félkegyelmű leányt! Pfuj az ilyen emberekre! Ennyi csalás, hitszegés, árulás. Egymáshoz méltók vagytok valamennyien; komédiások és komédiásnék. – Ki az én szobámból! Ott van az ön helye – Phryne orgiáiban!
Az embernek eláll az esze, mikor egy asszony szidja. Ez megbénítja a gondolkodást. Ghedimin herczeg okos ember is volt, jó ember is volt, s azonfelül valóban oly ártatlan volt ebben a bűnben, a mi nem is bűn, mint egy gyermek; hanem azért mégis oly elitélt bűnösnek érezte magát e szavak után, mint a ki csakugyan a legnagyobb merényletet követte el, a mit soha helyrehozni nem lehet, a legnagyobb kiszámítással; úgy hogy nagyon szerencsésnek érezte magát, mikor kimenekülhetett a házából s gondolájához visszajutott.
Pedig bizonyosan mondhatjuk, hogy még azt sem tudta, hogy ki volt Nariskin Zsófiának az anyja?
Csakhogy ezt nem hitte el neki Corynthia soha. Kiszámított szándékos kínzásnak vette ezt az egész jelenetet. Férjének megjelenését a légyott órájában s a szerelmi sovárgástól izzó női szivre először a temetési jelenet jégcseppjeinek, azután meg az imádott, a várva várt ifju hűtlensége méregcseppjeinek fecskendését!
S az illó méreg öl kívül és belül.
A mint Ghedimin eltávozott, Corynthia két kezét összekulcsolva feje fölött, arczczal a földre veté magát és keservesen zokogott.
Azután, hogy senki sem emelte föl, térdre fölállt, hajtekercsei, mint vonagló kigyók omlottak keblére. Öklét az esküre feltartott három ujjal az égfelé emelve, lihegé kegyetlen boszúval:
– Ha én te neked valaha ezt a keserű órát visszafizethetném!
Ajkai fölnyiltak, egymáshoz szorított fogainak csikorgását lehetett hallani.
Valamit gondolt. A szemei szikráztak bele.
Aztán felállt a helyéből. A fehér köntös patyolatujját feltürte vállig gyönyörű karjáról.
S akkor azt a gömbölyű vastag izmot a felsőkar közepén fogai közé szorítva, úgy beleharapott, hogy a vér kiszökött belőle.
S azt a vért felszítta a szájával.
Az orosz népbabona azt tartja, hogy ha valaki az átkának a beteljesüléséről bizonyos akar lenni, hát az átok kimondása után igyék a saját véréből.
A halálfejpillangó úgy sírt a ráma szegletében, mint egy elkárhozott lélek.