Az ablakban leskelődő asszony azt látta, hogy a férje megcsókolja a kezét a vendéghölgynek. Már elcsábította! Úgy van. Elrabolta a férjtől a feleségét!
– A kit te szeretsz, meg van az szeretve! Még ha zsarnokod is! mondá Puskin elragadtatva.
– Én a szent ügyet akarom megmenteni, nem a czárt.
– Mind a kettőt. Jer, odaadom neked a feleségemet. Vidd magaddal. Parancsolj csendet a viharnak az ő pacsirta hangjával.
Az asszony az ablakban látta, hogy férje és Zeneida sietve térnek vissza. Bizony csak varázslónő vagy te!
Puskin e szavakkal lépett be feleségéhez:
– Hát visszahozták a sárkányodat a város végéről. Itt van a keresztanyád levele nálam. Ah, hisz ez igen szép levél. Ennek eleget kell tenned! Hogyne mennél el ilyen meghivásra! Kivált miután Zeneida lesz a garde de dameod.
Bethsába bámulva nézett reájuk s aztán megfenyegette ujjával Zeneidát.
– De bizony mégis csak ördög vagy te! No hát gyere, nézzük meg, milyen báli ruhát küldött a keresztanyám.
Ezt nevezik tökéletes kapitulácziónak.
A málhát felhozták, felbontották. Abból a legpompásabb báli öltöny került elő, azt Zeneida segélyével mindjárt felpróbálta magára Bethsába. Aztán megmutatta benne magát a férjének is.
– No hát szép leszek-e benne? Sok embert el fogok-e bolondítani?
– Mindenkit!
– Vigyázz! Vigyázz! Nem szabad megölelned! mind összetöröd a fodromat! – – –
Így rabolják el a férjtől a feleségét a mézeshetek kellő közepett.
Nagyboldogasszony napja az orosz naptár szerint augusztus végére esik. Tizenkét nappal később, mint a csillagászi naptár szerint.
(Mert az orosz czár még a napnak is parancsol. Mivelhogy az orosz naptár szerint minden 400 év alatt három nappal marad hátra az esztendő, tehát huszezer év mulva az orosz naptár szerint télen lesz a nyár, s nyáron lesz a tél. A czár ezt is megteheti.)
Hanem ez a legszebb időszak Szent-Pétervár vidékén. Ez az ősz kezdete. A napok már rövidebbek s nem oly rekkenők; s a holdvilág tudja magát értékesíteni esténként.
S minthogy az orosz nőknek egy harmada Mária nevet visel, annálfogva valamennyi nyári lakban ünnep van ezen a napon; s este, mikor elkezdik mindenfelől a tüzijátékokat, több a csillag a földön, mint az égen.
Corynthiának is Mária volt a mellékneve: innen a jogczím az ünnepélyhez.
Ghedimin herczeg néva-szigeti nyári palotája vetekedett a télivel Szent-Pétervárott. Tánczterme ezer meghivott vendégre volt számítva.
S a meghivottak közé tartoztak: az uralkodó pár, a nagyherczegek és herczegnők, a czárnál látogatóban levő rokonai; testvére, a weimari nagyfejedelemnő férjestül és az oraniai herczeg nejével együtt, kik mind igérkeztek Ghedimin herczegnő ünnepélyét jelenlétükkel fényesebbé tenni.
De mind e magas és legmagasabb vendégeire nem volt Mária Alexievna Corynthia olyan kiváncsi, mint arra, hogy eljönnek-e Zeneida és Bethsába.
Ilmerinen kisasszony és Puskinné asszonyság ugyan már megküldték egy nappal az ünnepély előtt a nagyon hizelgő modorban tartott választ (oh, mert az orosznők még a francziákon is túltesznek a courtoisieban, kivált, ha gyülölik egymást), hogy el fognak jönni. Hanem az ilyen igéreteknek az értékét ismeri már az ember. Előtte egy nappal senki sem írhatja azt, hogy «holnap a fejem fog fájni», de egy órával a megjelenés előtt igenis küldheti a mentegető levelet: «Kétségbe vagyok esve, hogy nem mehetek. A fejem nagyon fáj.» Hisz az ilyen elmaradásra egész arsenáljuk van az asszonyoknak.
Azonban nagy megelégedésére ők maguk jöttek a mentegető levél helyett. Nem is nagyon későn, még a tánczzene kezdete előtt, a mivel, mint tudva van, a legmagasabb vendégek megérkezésére szokás várni. Zeneidának az ilyenben nagy gyakorlata volt: a helyes időben megjelenni.
Ilmerinen kisasszony ez úttal tette föl először a czártól kapott csillagkeresztet, Bethsába a keresztanyjától kapott báli ruhát viselte. Feltünő szépség volt. Még Zeneida közelléte sem homályosította el.
Corynthia fölkelt a karszékből s eléjük sietett. Előbb Bethsábát fogadta (az asszony volt) s homlokát megcsókolá (keresztleánya volt), azután fordult Zeneidához. Zeneida megelőzte őt az üdvözlésben.
– Ön megelőzött! mondá a herczegnő. Igaz: királynék üdvözölnek először.
– Nem, herczegnő, hanem a kik névnapot köszöntenek.
Azzal kezeiket nyujták egymásnak.
Bizonyosak lehettek felőle, hogy minden ember őket nézi. Minő lehet e két nő között a találkozás?
Oh, az mind a kettő gyakorlott viador volt.
A tánczterem úgy volt berendezve, hogy keleti virágbokrokból apró lugasok, búvóhelyecskék voltak mindenütt csoportosítva, a hova egyes párok, összetartozók félrehuzódhattak, suttoghattak; az inasok odahordták a frissitőket, minden letelepülőnek egy kis asztalkát is hozva a helyébe, a mi az orosz comfort találmánya. Corynthia egy bosquet árnyában maga mellett mutatott helyet Zeneidának s mikor egymás mellett ültek, odahajolt hozzá s nevetve sugott a fülébe:
– Ön elértett engem, s ezt előre föltettem az ön lángeszéről.
Zeneida elfogadta a nevetést, ráállt ő is.
– Azzal, hogy elhoztam ide a gerlét a fészkéből.
– Igen. Ezuttal mi ketten szövetségesek vagyunk, folytatá a herczegnő.
– Szövetség «ad hoc», a hogy a diplomaták mondják, magyarázá Ilmerinen kisasszony.
– Mikor egy harmadik ellenséget kell megbuktatni, egészíté ki Corynthia.
– S azalatt véd- és daczszövetséget köt Anglia és Oroszország.
– Hogy confoederált erővel elfoglalja Párist? nevetett Corynthia.
– Tudniillik azt a Párist, aki az aranyalmát tartogatja, hogy kinek adja? vágott vissza csengő kaczajjal Zeneida.
– Ön ördöngös asszony!
– Tudom, mondta már a herczegnő.
– Hogy kitalál mindent! És valóban itt is három versenytárs van. A harmadikkal majd nagyhamar elbánunk. Nézze ön, már lefoglalták a kicsikét. Régi imádója: Galban lovag, mint a pók a legyet, úgy fogta el. Legyen felőle nyugodt. Ez nem fog sebesítetlen szívvel visszatérni. Majd segítünk neki. Mi értjük egymást!
– Tökéletesen herczegnő.
– Nem kár érte. S az is bizonyos, hogy a mit veszteni fog, az nyereség lesz rá nézve. S úgy hiszem, nem is az utolsó. A ki úgy kezdte, a hogy az én kis védenczem, annak kevés tanítás kell hozzá, hogy hogyan folytassa. Nincs rajta miért sajnálkozni.
– Az ilyen dolgokban nem ismerjük a kiméletet.
– Tehát addig béke van közöttünk. Azután majd megüzenjük a háborút.
– Én előre is behuzom a lobogót.
– Ah, ez csak taktika! Ilmarinen kisasszony. Nők soha sem kapitulálnak. Ezt mi ketten jól tudjuk. Én még soha sem láttam önt ilyen közelről, pedig kiváncsi voltam rá. Ugyan, mondja ön meg, sáfránynyal festi ön haját, hogy ilyen szép aranyveres?
Zeneida ugyan semmivel sem festette a haját, mert az annak természetes szine volt; hanem azért egész bizalmas suttogással viszonzá a herczegnőnek:
– Nem, annak erős szaga van, hanem borbolyagyökérrel, a miben csigabibor van feleresztve.
– Soha sem birtam kitalálni, mitől van önnek olyan gyönyörű arczszíne. Violagyökért használ ön?
Zeneida elnevette magát; s elpirulása, mely arczszinét fokozta, elég válasz lett volna, ha igazat akart volna mondani; hanem ő azért volt itt, hogy hazudjék, annálfogva nevetve mondá:
– Ah, herczegnő, az egy egész tudomány: az arczszín megőrzése. Nekem egy könyvem van, még Poppæa idejéből, mely a módszereket elősorolja.
– Ah, a között van az is, hogy nyers marhahús szeletet kell kötni az arczra, mikor az ember lefekszik aludni.
– És sok más egyéb. Én önnek, herczegnő, elküldhetem azt a könyvet; ámbár önnek semmi szüksége sincs hasonlókra. Anadyoménét a grácziák öltöztetik.
– Ah, ön nagylelkű ellenség akar lenni, a ki megosztja a fegyvereit, mint az a franczia tengerésztiszt, a ki megosztotta a lőporát az angollal, hogy legyen neki mivel verekedni. Hanem én erre azt mondhatom, a mit egy perzsa király mondott egy örmény királynak: mi haszna küldted el a kardodat, ha nem küldhetted el vele a karodat is? Mit ér az arczszépítés titka, ha az elbűvölő mosolyt nem lehet öntől eltanulni, a minek senki sem bir ellenállani.
– Herczegnő, ön egészen úgy tesz, mint Napoleon, a ki a legyőzött ellenségeit fel szokta magasztalni?
– Most azonban nem vagyunk ellenségek, hanem szövetséges társak.
A közös ellenség (Bethsába) félbeszakította a kedélyes csatározást közbeléptével, azt a naiv kérdést intézve mind a kettőjükhöz, hogy szabad-e neki Galban lovaggal az első polonaiset tánczolni? A miért aztán kinevették.
«Neked minden szabad már! Asszony vagy!»
A mit a szent-pétervári udvari estélyeken polonaisenak híttak, az abból állt, hogy az egész tánczoló társaság páronkint összefogózva, apró sétalépésekben körülcsoszogta a táncztermet összevissza, az előtánczos szeszélye szerint. Tehát e táncz alatt ne keressük a tüzes, lábdobbantásokkal járó hajdani mazurkát. Az annak a kornak a táncza volt, a mikor minden lengyel nemes egyenlő volt a királylyal. Ez pedig annak a kornak a táncza, a mikor minden lengyel nemes egyenlő a – paraszttal. Régibb időkben a czár és a czárné is résztvettek ebben a tánczban s épen egy ilyen polonaise alkalmával történt, hogy Sándor a szép Nariskin Corynthia miatt megsérté Erzsébetet, a mit ez soha el nem tudott felejteni.
A magas, magasabb és legmagasabb vendégek megérkezése azután véget vetett a társalgásnak. Ezentúl mindenkinek sorrendbe kellett állni és várni, míg az uralkodó pár körjáratot tart, s csak azután, mikor ennek vége lesz, kezdődik majd a táncz.
Zeneida a külföldi herczegi vendégeknek is be lett mutatva, s kapott annyi tömjént, hogy annak füstjétől könnyen elveszthette volna szeme elől azt, a ki gondjaira volt bízva. De ő már régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ütközetben, a ki az egész csatatért keresztül tudja látni s annak legkisebb részletei felett is uralkodik. Figyelemmel kisérte ő Bethsábát, a mint annak Galban lovag epedő arczczal suttogott a fülébe; látta, a mint egyszer a kis menyecske hevült arczczal futott oda a keresztanyjához, s aztán a mellé leülve, mily meglepetéssel, bámulattal, a nevetés és elszörnyedés közt váltakozó tekintettel hallgatta, a mit az beszél. Még ki is találta, hogy az mit beszél neki. Azt is látta, a mint a czárnő megszólítá Bethsábát s kegyes leereszkedéssel beszélt vele.
S látott ő még mást is.
Hogy ez az ezernyi ember, a ki itt most együtt van: tánczol, mandulatejet, sorbethet, punchot iszik, egymásnak bókokat mond, tréfál, enyeleg, egymásnak a legelkeseredettebb ellensége, tele halálos gyülölettel, a végkitörés elszántságával. Mindenki tudja, hogy az az ő vis a vis-ja, a kivel a contratánczot szemközt járja, egyúttal fatalis antagonistája, a ki az ő fejére alkuszik. Hogy mikor ezek az aranyos, bársonyos, érdemcsillagos alakok, kalapjaikat a hónuk alá csapva, egymás előtt félig, a czár előtt pedig egészen meghajolnak, egytől egyig azt gondolják magukban: «ma, vagy holnap, vagy én vagy te, a fejünkkel a hónunk alatt fogunk egymásnak bókolni?» Csak ő neki, az énekesnőnek, kell e szót kimondani: «Énekelni fogok a lelenczek javára!» S egyszerre minden kard kirepül a hüvelyéből, s a kik vis-a-vis tánczolnak most, egymásnak a testén fogják fegyvereiket keresztül verni, s azt a magas karszéket ott az emelvényről le fogják taszítani, nem kérdezve, ki ül rajta? vagy megfordítva, átalakítják mészáros paddá, a hol emberi tagokat konczolnak széjjel. Az összeesküvők s az elnyomók, a gyilkosok és a bakók mind együtt egy tánczteremben és ezek mind nagyon jól tudják egymásról, hogy ki «micsoda?», elannyira, hogy mikor egyszer a tánczrendező e szó helyett «tour de main» azt találja kijelenteni: «coup de main», általános nevetés támad. S mindenki tudja, hogy min nevetett? Csak a czár kérdezi: «miért van olyan jó kedvük az uraknak?»
Ezt mind látta Zeneida. Hiszen minden embernek a titka az ő kezében volt.
Oh még azt is látta jól, hogy a kegyelmes háziasszonynak mi oka volt ezt a fényes ünnepélyt rendezni?
Azért, hogy egy fiatal asszony el legyen csábítva?
Oh nem!
Hanem azért, hogy meg legyen találva a nyitja egy titoknak, a mit azok, a kikre bizva van, el nem árulnak senkinek – még a legkedvesebb feleségüknek sem.
A mint az udvar elhagyta a báltermet, illem szerint az egész társaság oszlásnak indult. Ki akarna még a maga kedvéért is mulatni?
Zeneida megint szárnyai alá vette Bethsábát s vitte magával haza a Kresztofszki szigetre.
A míg a gondolán ültek, a fiatal nő nagyon hallgatag volt, s Zeneida szándékosan nem kérdezte tőle, hogy mulatott?
Az alatt, a míg otthon báli köntöseiket levetették, a nő méla, ábrándozó volt. A hűs vizen tett gondola-út megkivánta, hogy lefekvés előtt még theához üljenek. (A mocsártól kivívott paradicsomban váltóláz leselkedik.) – Így aztán, mikor egyedül maradtak, megtörte Bethsába a méla töprengést.
– De hát kérlek, ez itt a valláshoz tartozik-e?
– Micsoda?
– Hogy egy keresztyén nő, a kinek férje van, s azt szereti, mikor egy másik keresztyén férfi azt mondja neki: «én boldogtalan vagyok! én meghalok, öngyilkos leszek, elkárhozom, ha ön kegyetlen marad hozzám!» hát akkor tartozik férjétől elvenni a szeretetét s ennek a másiknak adni, hogy azt megszabadítsa a boldogtalanságtól, a haláltól, a kárhozattól.
– S azt mondták-e neked?
– Azt. Mert ha ezt a vallás parancsolja, hogy egy asszonynak a férje iránti szeretete csak olyan, mint szent Mártonnak a köpönyege, ha lát egy didergő koldust, levágja felét s annak adja: akkor én visszatérek a pogány hitre, a hol nem kivánja tőlem senki, hogy másnak a boldogságával törődjem, mint az uraméval.
– Ez neked mind új dolog volt?
– Sirni szerettem volna, mikor így beszéltek hozzám. Azt hittem, a szemem kiég, s már a hallgatása által az ilyen beszédnek meg vagyok szeplősítve. Mikor nekem a puszta távollét az én Sándoromtól már olyan érzés, mintha halottat gyászolnék, s ha táncz közben idegen férfinak kell nyujtanom a kezemet, az úgy fáj, mintha egy galambot öltem volna meg. S ha valamin kaczagok, a szivem megdobban, mintha loptam volna, holott az jut eszembe: «bezzeg, most ő neki nincs min kaczagni! Ő most én utánam sóhajt, szomorkodik, én pedig nevetek – nála nélkül!» – És mind ennek daczára valami veszedelmes kiváncsiság arra ösztönzött, hogy tovább hallgassak e szavakra, hogy egészen a fenekéig lenézzek annak az örvénynek, a mihez közelíteni irtózom, s úgy tegyek, mintha szivesen hallgatnám.
– Azt igen jól tetted.
– No, ugy-e bár? Nem illett, hogy elfussak tőle.
– Akkor el lettél volna veszve. Nőnek nem szabad azt észrevétetni, hogy a csábítástól retteg; a feltünő elutasítás kész martalékká teszi őt. Szemmel kisértelek. Igen jól viselted magadat. Olyan arczot csináltál, mint a ki nem érti a mondottakat: azt hiszi, hogy az mind tréfa, s ez által kényszeríti az ostromlót, hogy még nyiltabban szóljon.
– Valóban azt tettem. Képzeld, a vakmerő! még azt is megvallotta, hogy irántam való gonosz szenvedélyből Pleskovtól fél napi járásnyira egy birtokot megvásárolt s a telet az én kedvemért ott fogja tölteni; bennünket Pleskovban gyakran meglátogat. Azt akartam neki rá mondani, hogy biz oda ne jőjjön.
– Jól tetted, hogy nem azt mondtad. Hanem azt, hogy «Szergievics Sándor mindenkor szivesen fogja önt látni.»
– Igazán azt mondtam. Erre ő aztán nagyot sóhajtott: Hejh, ha ön egyszer e szókat tudatná velem: «holnap Szergievics Sándor elutazik hazulról!» Szerettem volna őt ezért arczul ütni!
– De nem tetted, hanem naiv, tudatlan képpel azt kérdezted tőle: «De hát mi haszna volna önnek abból? Ön nem jöhetne oda a házunkhoz, mikor a férjem nincs otthon. Az egész világ meglátná.» Erre ő azt felelte: «Igen, de eljöhetne ön az én kastélyomba!»
– Hát ezt te hogy tudod?
– Abból, a mit most elmondtál, s abból, a mit láttam. Közel voltál hozzá, hogy sirva fakadj.
– Még többet is mondott. «Igen jó ürügye volna önnek eltávozni hazulról az alatt, míg Szergievics Sándor oda van. Önnek az anyja, a grúzi királynő, ott van a Szent-Anna-kolostorban Novgorodon. Ön azt mondaná: őt megy meglátogatni, kit gyermekkora óta nem látott, s kinek meg akarja mondani, hogy férjhez ment, áldását akarja megnyerni.» Még szegény anyámat is belékeverte a gyalázatba.
– Te arra csakugyan ott is hagytad és keresztanyádhoz menekültél.
– Észrevetted azt is?
– Oda pedig jó helyre menekültél s jónak panaszolkodtál!
– Oh, ha hallottad volna, hogy miket beszélt?
– Láttam.
– Hogyan: láttad?
– A te arczodról. Minden szavát visszatükrözte elszörnyedő tekinteted. Azt mondta, ugy-e: «Oh, szegény Galbán! Ha tudnád, mennyit szenved miattad? Már meg akarta magát ölni! Már el akarta magát temetni a solovecski zárda katakombáiba! Szólj egy nyájas szót neki. Annyi az, mintha egy gazdag egy fillért ad a koldusnak. Hiszen titokban marad az; senki sem tud meg felőle semmit. Mi többi asszonyok is úgy teszünk. Nincs kivétel. Aztán csak kölcsönben esik. Mindnyájunkat megcsalnak: engem is, téged is. Ugyanakkor, mikor te Galban vallomásait hallodtad, Puskin egy más nőnek mondja el azokat, a ki nem olyan félénk, mint te vagy.
– Így mondta, így! De még ennél többet is. Hogy ez az ember (a kinek még csak a neve sem fogja érinteni az ajkamat soha), kész magát számüzni érettem Szent-Pétervárról, lemond fényes hivataláról, csak azért, hogy közelemben élhessen. S képes lesz kétségbeestében megölni Sándort, engemet és önmagát, ha sokáig kinzom. Oh, mint megijesztett! Én, a mint hazamegyünk, elmondok Sándornak mindent s megfogom a kezét, hogy fussunk együtt a világba.
– Azzal épen az ellenkezőt érnéd el. Azt, hogy Puskin felkerekednék s ha neki nem szabad Szent-Pétervárra jönni, ő hivatná ki innen Galban lovagot, s annak szomorú vége lenne. Ne félj tőle. Fogadd el a harczot.
– Én? Én fogadjam el a harczot? ő ellene? Én gyönge, ostoba, gyáva kis teremtés, a ki minden szavától rettegek.
– Rettegsz és gyáva vagy, mert azt hiszed, hogy a szived forog veszélyben; de ha megtudod, hogy nem a te szivednek van kitéve a háló, hanem a Puskin fejének, hogy az ő élete, sorsa, végzete az, a mi ellen a cselt szövik: akkor nem fogsz gyáva lenni.
– Mit beszélsz? Sándor életéről van szó?
– Csitt! Ne kérdezz többet! Majd ha lefekszünk, ha egyedül leszünk, nem leskelődik utánunk senki, akkor elmondok neked mindent; aztán megtanítalak, hogy mit tégy? Most fond papillotokba a hajadat: holnaputánra Peterhofba vagyunk hivatalosak, a fényes búcsuünnepélyre; ott remekelned kell, ott meg kell mutatnod, hogy mit tud egy ilyen gyönge, tudatlan, gyáva kis asszony, mikor a férje élete forog a koczkán.
– Oh akkor, ha az úgy van, nem fogok félni, vakmerő leszek és ravasz, mint egy macska! Egy lepkét gombostűre felszúrni nincs bennem elég bátorság; de azt, a ki az én Sándoromat fenyegeti, a szivén keresztül ütni… (Mash Allah!) az anyám leánya vagyok!
Zeneida aztán megtanította Bethsábát valamire, a mit remekül végig játszott… de most még nem szabad elárulnunk, hogy mire.
Ez a gyűrű szerencsésen bele lett illesztve a lánczba.
A harmadnapi ünnepélyen, a mit a czár adott búcsuzó külföldi fejedelmi vendégei tiszteletére Peterhofban, az orosz Versaillesban, Bethsába részesült abban a megigért kitüntetésben, hogy a czárnőnek be legyen mutatva.
A czár régen ismerte őt már, mint Zsófia játszó társát.
Ő maga vitte rá a beszédet, hogy a georgiai fejedelem leánya arról a vidékről szóljon a czárné előtt, ahol született. Bethsába, a kis mesemondó, aztán felnézett a magasba, a hol nem láthatta a körüle levő embereket s elkezdett beszélni arról az országról, a hol soha sincs tél.
Kicsoda az, a ki ne volna ékesen szóló, mikor a hazája szépségeiről kell beszélni? Arról az égről, a mely átlátszó, mint a kristály, arról a légről, a mely balzsamillattal terhes, azokról az erdőkről, a mik ragyogó lombjukat le nem hullatják soha, a folyóról, mely soha be nem fagy, a mezőről, mely örökké tele virággal, s az óriás jéghegyekről, a mik a mosolygó völgyet körülzárják, alant örökzöld virány, fent örök fehér jégormok. S életerő, embererő van fűben, fában, vizben és levegőben. Sorvadást, senyvedést az ott lakó nem ismer.
A mit a világ hirhedett orvosai nem birtak kivinni, hogy a czárnőt rábirják más éghajlat alá költözésre, egy egyszerű gyermeteg ajk bűbájos csevegése véghez vitte azt. A czárné kezét nyujtá férjének: «ezt a vidéket én szeretném meglátni!»
Az a szó pedig, hogy «én ezt szeretném!» hatalmasabb volt mindennél, a mit emberi parancsszónak neveznek.
Udvaronczok és összeesküvők, a kik a fényes ünnepély alatt a Sámson-szökőkút nagyszerű vizijátékai körül összegyültek, nem is sejtették, hogy egy iczipiczi kis asszonyi teremtés, egy olyan mosolyra csücsörített piros cseresznyeszájacska tíz percz alatt hogy dönti halomra mindazt, a mit ők évek alatt építettek, ástak, fúrtak, föld felett és föld alatt. S egy csengő galambkaczagás hogy fújja szét az ő ágyúikat, torlaszaikat, hadseregeiket és haditerveiket! A gruzi királyleánynak egy tündér meséje azt a minden mesét fölülmuló csodát követte el, hogy egy csepp vizzel eloltott egy kitörni akaró vulkánt.
Ez a csepp víz a czárné szemében ragyogott, mikor azt mondá:
– Én oda szeretnék menni! ott meggyógyulnék!
Ezen az estén Galban lovaggal is volt találkozása Bethsábának.
Nem félt már tőle. Zeneidától megtanulta, hogy mit kell tenni az anyja leányának?
A bál végén a herczegnő és Zeneida találkozott egymással a vestibuleban. Kocsijaikra vártak. Peterhofból kocsin kellett hazamenni Szent-Pétervárra.
A herczegnő azt mondá Zeneidának:
– Ez készen van. (Bethsába hátramaradt Galban lovaggal.) Köszönöm önnek a segítséget.
– Kölcsönbe esett.
– A kis bohó megvallott mindent. Egészen oda van. Azt is megvallotta, hogy ön is segítette őt előre.
– A fecsegő!
– Én azt hiszem, hogy ő valakit nagyon, nagyon boldogtalanná fog tenni.
– Én is ezt várom.
– S akkor aztán megindulhat a kettőnk közötti harcz.
– Nem hiszem, herczegnő. Én lemondok minden igényről a boldogtalan boldoggá tételéhez.
– Ah, ön azt akarja velem elhitetni, hogy egészen szenvedély nélkül cselekszik.
– Épen nem. Hanem az, a mi most születni fog, egy olyan szörnyeteg, a minek két anyja van. Az egyik a boszú, a másik a szerelem.
– Ah! És ön a boszút választja magának?
– S engedem a másikat önnek, herczegnő.
– Nem feledtem el, a mit egy diplomata mondott, hogy szövetségeket azért köt az ember, hogy egymást megcsalja.
Ghedimin herczeg odaérkezett, hogy nejét a hintójához vezesse.
A mint Zeneidát meglátta, észrevehetőleg összeborzadt.
– No, nézze ön, szólt a herczegnő negédesen. Milyen kedvetlen! Egészen búskomor. Egész nap nem tudom magamtul elűzni; mindig ott ül mellettem. És aztán, ha volna valami mondani valója. De csak a homlokát ránczolja össze és töpreng. Ugyan kérem, Ilmerinen kisasszony: Ön nagy varázslónő; szóljon hozzá egy szót. Bizonyos vagyok felőle, hogy az felvidítja.
– Igazán kivánja ön azt herczegnő?
Ghedimin herczeg, a hogy Zeneidára nézett, a tekintetében félelem és nyugtalanság volt kifejezve. Ő volt a «megválasztott diktator!» A mikor Zeneida kimondja a szót: «én énekelek,» neki kardot kell rántani: «én harczolok!»
Zeneida megkisérté a nagy bűvészetet, hogy egy szavával meggyógyítsa a melancholiát.
– Nálunk a mai nappal be van fejezve a nyár, ugy-e, herczeg? S aztán rögtön itt van a tél?
No már az elég banális discursus! Az időjárásról beszélni.
Ghedimin herczeg ráhagyta.
– S nagyon unalmas telünk lesz, ha csak mi «is» el nem megyünk a Krimbe, vagy a Kaukázusba, a hol újra kezdődik a nyár.
Közönséges phrasis.
De Ghedimin herczeget az egyetlen egy «is» szócska egyszerre felvillanyozta. Mintha csak kicserélték volna! Az arcza felderült, termete visszanyerte délczegségét, csuda történt vele.
– Menjünk, kedvesem, mondá a herczegnőnek, s Corynthia nagy bámulatára, míg a lépcsőkön haladtak, Ghedimin herczeg a zárkeringő nyitányát dudolta.
Csakugyan ördöggel van az a leány! Beszél a semmiről semmit és azzal átalakít egy holt embert élővé.
Pedig minden szavát latra vetette egyenkint Corynthia, a mit Zeneida mondott. Melyik volt a varázsszó? Semmiség az mind. Csak az az egy kis szókötő kerülte ki a figyelmét: «is».
Ebből megtudta Ghedimin, hogy a czárnő odamegy, s a czár bizonyosan vele fog menni. Egy lidércznyomástól szabadult meg a keble.
Galban lovag pedig lekisérte a hölgyeket kocsijukhoz; és Bethsába megtette azt, hogy a kocsiból kihajolt s visszanézett utána.
– Ezt elfogtam! gondolá magában Galban lovag.
1825-ben Szent-Pétervárott a két nyári hónapon át nem vesztegetik az olajat azzal, hogy az utczán meggyujtsák a lámpásokat: úgy is elég világos az éjszaka. A legelső lámpásgyujtás arra a napra esik, a mikor az udvar visszatér Peterhofból a fővárosi téli palotába.
Erre a lámpa-gyujtásra vártak sokan!
Valami nagy terv volt készülőben az alsóbb rétegek közt dolgozó összeesküvőknél, a mit nem közöltek a szojusz blagodenstoiga, meg a szojusz szpaczinia előkelő matadoraival.
Az új hold esős, borongós napokkal kezdődött, s mikor aztán a holdnegyed napján megfordult az időjárás, s egy éjszaki szél lefútta az égről a felhőket, estefelé mindenki meglepetve látott az égen a hold ezüst sarlója mellett egy új égi csodát: egy tüzes kardot, egy üstököst. Olyan gyorsan jött, hogy csak akkor vették észre, mikor már teljes pompájában ott állt.
Hát mi az az üstökös?
A tudósok maguk sem tudják; hát még a szegény hétköznapi ember?
Dögvész, háború, világbomlás hirdetője. A ki nem hiszi, bizonyítsa be, hogy nem igaz. Bortermelő országokban azt állítják az üstökösről, hogy jó bortermést igér. Ehez a szent-pétervári népnek semmi köze: náluk csak pálinka terem. S annak a szaporaságára nincs befolyása az üstökösnek. Ellenkezőleg, mikor valami zűrzavar készül az országban, olyankor mindig kevés pálinka fogy el. Sajátsága az orosznak, hogy mikor nagyon elbúsulja magát, akkor nem iszik. Mikor a szent-pétervári rendőrfőnök azt hallja, hogy a naponkinti ötezer cseber pálinka helyett csak kétezer fogyott el a korsókban, akkor megkettőzteti az őrjáratokat.
Az üstökös megjelenése még fokozta az izgalmat. A prófétáknak élő jelvényük volt, a mire hivatkozhattak. Ime, a mennyei lángkard is megjelent már.
Mikor Sándor czár Peterhofból elindult, udvarmesterének azt az utasítást adta, hogy előre fognak menni, a czárnő lakosztályát rendbehozni.
Este volt, mikor csekély úti kiséretével a főváros alá megérkezett. Ott a Nyefszki Sándor-kolostor előtt megállt; betért a templomba és megrendelé, hogy másnap hajnalban egy halotti misét tartsanak.
Mikor elhagyta a templomot, onnan a lépcsőzet magaslatáról végignézett az előtte elterülő világvároson, mely ködbe burkolva feküdt előtte.
Mint egy tenger, úgy morajlott ez a távolban; utczák zöreje, emberhangok egy méhköpűzugássá vegyülve.
Ott állt sokáig elmerengve. Egy negyedszázados élet óriási küzdelmei merültek föl a ködtengerből.
És érezte azt a nem emberek számára teremtett kínt: a lehanyatlás érzetét az élet alkonyán. A levert Astarothok és Leviathanok számára volt ez feltalálva és a kik hozzájuk hasonlók akartak lenni.
Felemelkedett odáig, a hol Istennek hitte magát, hogy aztán lebukjék oda, a hol nincs ember, a ki cserélni akarjon vele. Ő és Napoleon voltak e negyedszázad óriásai.
És az a másik Leviathan ott szent Ilona szigetén nem nézi sivárabb lélekkel végig a tengert, mely őt Páristól távol tartja, mint Sándor czár azt a ködöt, a mi fővárosa fölött nehezül. Ez mélyebb és végtelenebb a tengernél; mert ez emberi lehellésből támadt és a hány lehellet, annyi szidalom ő ellene, az egykor bálványozott ellen. Külömbség közöttük csak az, hogy a legyőzött óriást visszakivánja a saját népe, a legyőző óriást pedig megunta.
S az az üstökös csillag ott az égen, mint egy égő toll, melylyel egy láthatatlan kéz írja fel az országok és koronásfők sorsát a csillagok közé.
Sándor czár kedélye mindig hajlott a mysticismusra. Tele volt sejtelmekkel, rémlátásokkal: hitt a végzetekben s azoknak az előjeleiben.
Az üstökös és a hold együtt szálltak alá a láthatár sűrű ködeibe.
A czárnak volt egy vén kocsisa, övig érő rengő szürke szakálláról nevezetes alak, a ki minden hosszú útján hordozta a czárt; a legbizalmasabb embere. Mikor felült Sándor a háromfogatú troikába, azt kérdé tőle:
– Láttad az üstökös csillagot, Ilia?
– Láttam, uram.
– Tudod, hogy az szerencsétlenség és bánat előhirnöke? Ámde teljesüljön az Úr akaratja!
Neki hajtatott a mormogó városnak.
A mormogás azt beszélte magának, hogy a czár hosszabb útra készül; de még nem tudni hová? A czárnőt akarja elvinni e zord égalj alól; de még nem mondta senkinek, mely vidékre. Ő maga megy előre szálláskészítőnek. Valahányszor hosszabb útra indul, mindig a kazáni Boldogasszony templomában szokta a Veni Sanctét meghallgatni; ez az ő temploma, maga építteté, szentelteté föl; ennek a küszöbéről szokott mindig úti kocsijába felülni. Az egész papság ott vár reá hajnalban, legpompásabb ünnepi köntösébe öltözve: a kedvencz énekkar is ott fogja hallatni zsolozsmáit. És aztán azt beszélte magának a mormogó város, hogy mikor a kazáni szentszűz templomában együtt lesznek a főpapok, a czár és a főherczegek, akkor lenn, a kriptafenekén egy elszánt ember erre az invocatiora: «Jövel szentlélek úr Isten» megnyomja egy pisztolynak a ravaszát, s azt mondja: Eredj te oda hozzá! S arra templom, szent képek, czár, nagyherczegek, papok és énekesek, mind fölrepülnek a magas mennyországba.
Szörnyeteg egy gondolat!
És talán bekövetkezett volna. Talán már ott ült napok óta a kripta fenekén, a lőporral megtöltött koporsók között valaki: egy az engesztelhetlenek közül s várta a jeladó csengetyűhangot, melylyel az inclangorium arczraborulást hirdet az ájtatosoknak, hogy rémtettét, mely egy országot fordít fel, végrehajtsa.
Elfordították e végzetet földben nyugvó hamvak.
Másnap, kora hajnalban, a czár nem a kazáni Boldogasszony templomához hajtatott úti kocsijával, a hol az aranyba öltözött metropoliták várták; hanem a Nyefszki Sándor kápolnájához, a hol a feketébe öltözött asceták, a «simnik»-ek járultak eléje, hogy bevezessék őt a gyászmise megtartására.
Egy hivatalos röpirat hosszan leirja ezen ünnepélyt, hogyan térdepelt a czár az ikonostas előtt, hogy tette a protopopa Seraphim atya a porbaborult czár fejére az evangeliumot, hogy vezekelt a világ ura a szegény simnik cellájában s miket mondott az neki a nép elvetemültségéről. Minthogy a tudósítás authentikus, bizonyosan egy szó sincs benne, a mi a valósággal összeegyezzen.
Más volt az, a mi a czárt e falak közé hozta. Ott nyugodtak eltemetett leányainak hamvai. Egymás mellett mind a hárman. Zsófiát is odahozatta titokban. S az a három gyermek ott lenn a mély föld alatt szövetkezett egymással, hogy atyjukat megmentsék; ők hivogatták őt oda a maguk csendes, vésztelen lakhelyéhez, a hol nem lakik más a rejtett odúkban, csak a galambok.
Hogy mit beszélt az apa e csendes hamvakkal? azt csak a falak tudják, az nincs a hivatalos tudósításban.
Mikor kijött a templomból, a hol «a halotti misét» végighallgatta, a nap épen akkor jött fel. Vereslő sugarai beragyogtak a város ködeiből kimagasló Péter-Pál tornyait, az Izsák templom kupoláját, nyílvégű keresztjével, a hajnali harangszó búgó hangja ringott végig a csendben.
Minden azt sugta-zúgta, zengte: hogy Sándor czár utoljára látja országa fővárosát.
Még mikor a troika tova gördült, vágtató méneivel, akkor is visszafordítá arczát, hogy tovább megtarthassa azt a látványt, melyet a felszálló köd lassan-lassan eltakar előle.
Ah, minő riadal lett ott a világvárosban, mikor köztudomásra került, hogy a czár elment az Azovi-tenger mellé, s még onnan is odább, be Krimiába, a Kaukázusba! Most tudták már meg, hogy mi volt az az üstökös csillag az égen? Toll, mely keresztül húzza a bölcsek és bolondok minden számításait.
Hajh minő átkozódás volt a Kazáni Szentszűz temploma sírboltjában, mikor megtudták, hogy a czár nem ide jött búcsú miséjét megtartani, hanem a Nyefszki Sándor kápolnájába!
A rémséges nagy tervek, a miknek kitörése az egész világrészt megrendítette volna, dugába dőltek.
A czár elhagyja Szent-Pétervárt, és elmegy innen tizenkilenczszáz verstnyire, tizenhárom fokkal közelebb az egyenlítőhöz; elmegy egy olyan országba, a hol nincsen az összeesküvés számára semmi termő talaj; kisikamlik a számára elkészített óriási kelepczéből!
A «Szabad szlávok» terve porrá omlott. Ez a szövetség egyenesen a czár megölésével akarta kezdeni a népfelszabadítás munkáját. Ellenben az «északi szövetség» feladata jutott túlsúlyra, mely a «Zöld könyv» alkotmányát akarta létesíteni, vagy a czár kényszerítésével, vagy eltávolításával, de a koronás fő elleni merénylet nélkül. A czár elutazott szeptember 13-ikán és így a szeptember 20-ára tervezett nagy katonai szemle elmaradt. Ezzel a katonai összeesküvés hálója is gubanczczá lett összekeverve.
A szojus blagodensztoiga hivei siettek Zeneida palotájába a találkozóra. Nem kellett nekik hivogatás. Mi lesz most a teendő?
A huszonnégy közül huszonhárom most azt mondá, hogy előlről kell kezdeni mindent. A huszonnegyedik volt Jakuskin, az így szólt:
– Ha ti mind elestetek, én állva maradtam. Ti csak tanakodjatok tovább. Én magam majd tenni fogok. S azzal otthagyta a szövetséget.
Azzal elkezdődött a hajsza.
Így fut az éhes farkas a koronás agancsár után, pusztákon, erdőkön, mocsárokon keresztül.
A czárnak hat órai előnye volt Jakuskin előtt.
S az üldöző azt hitte, hogy ő képes azt a hat órát behajtani.
Jó kaukázusi ménje volt, a mi megszokta húsz órát vágtatni egy nap, s aztán a gyepen abrakolni; s hozzá való volt a lovas is, a kinek elég egy darab kenyér meg szalonna, s négy órai alvás a puszta földön a bokor alatt.
Hanem az üldözött is ép olyan gyorsfutó volt.
A czár naponkint százötven kilométernyi utat tett: a mi húsz órai út. Négy órai alvásnál többet ő sem engedett magának.
Nagyszámú kiséret követte; hanem ez nem akadékoskodott Jakuskin tervének.
Csak «egyszer» kaphasson eléje; úgy hogy ő kerüljön elől.
Ismerte már az utazási rendet. Elől vágtat egy pulk kozák, jól megelőzve az utazókat, hogy azok ne nyeljék a fölvert port. Azután a legelső kocsi mindjárt a czáré. Megismerni azt Ilia hosszú szakálláról, mely úgy repked a kocsis mellén két felől, mint egy zászló. Abban a czár, meg hadsegéde: Wolkonszky gróf. A gróf alacsony és köpczös, a czár magas athletai alak, termetéhez aránylag kicsiny fejjel. Lehetetlen őt eltéveszteni.
Ha egyszer eléje kerülhetne s egy hid alá, egy bokor mögé elbujva, várná nyugodtan, míg feléje közeledik!
De nem érhette utól. Nagy baja volt a holdvilág, mely nappallá tette az éjt, s lehetővé az éjjeli utazást.
Mikor hetednapra Kurszk közelébe értek, akkor aztán egyszerre beborult az ég; zivataros idő támadt: a holdvilág nem toldhatta meg a napot, s kocsival a sötétben menni nem lehet. De lehet lóháton.
Most már reménye támadt, hogy eléje kaphat az utazó czárnak.
Ez a szándéka is meghiúsult.
Tapasztalá, hogy a hatalmasokra nézve nincs lehetetlenség. Ha a czárnak sietős útja van, akkor a sötétségnek is tudnak parancsolni.
Mikor már odáig jutott, hogy egy sötét estétől éjjelig, nyaktörő utakon koczogva, egészen útól érte a czár kiséretét, akkor látta, hogy a czár az éjfél utáni órában fáklyavilág mellett kerekedik útra. Kocsija mellett fáklyavivők nyargalnak.
– Hát hiszen így még jobb lesz! mondá magában Jakuskin.
Hanem aztán, mikor az útra kiértek, akkor látta, hogy milyen veszedelmes csalódás vár reá?
Az út mentében végtül végig, háromszáz lépésnyi távolban rőzse-kupaczok voltak felállítva, s azok mellett jobbágyok álltak kanóczokkal, s egymás után, a mint a czár közeledett, fellobogtak a máglyák az útfélen s megvilágíták a környéket, s ez így tartott egész addig, a míg virradni kezdett.
Kivilágított úton vágtatott végig a czár.
Így marad hátra a farkas, mikor a tüzet meglátja, fogait csattogtatva az éhkoppra!
Ezek az útféli tűzrakások az egész tervét meghiúsíták.
Abba kellett hagynia az üldözést. Most már lefekhetett pihenni.
Ki sem mozdult már most abból a kunyhóból, a hol meghúzta magát, a míg egy hét mulva a másik útikiséret meg nem érkezett, a czárnéval. Annak lassubb járása volt. A mely utat a czár tizenkét nap alatt tett meg, az a czárnénak huszonnégy napig tartott. Jakuskin az ő nyomát követte.
Az út Tagánrogban végződött.
Az azovi tengerpart kikötő városa ez. Szerény kis puszta hely, a mit kétszer odahagyott az összes lakossága, a szerint, a mint hol az orosz, hol a török nagy úr engedte azt át békekötési árban a másiknak. Most épen görögök a lakói. Csak egy bolond késen mult, hogy világváros nem lett belőle. Mikor I. Péter czárnak az az ötlete támadt, hogy egy új birodalmi fővárost alapítson, melynek tengerpartja van, a között habozott, hogy a finn mocsárba rakja-e le azt, vagy a tatár pusztába. Egy felhajított kés döntötte el a sorsot. Ha hegyével esik le a földre, akkor most Tagánrogot hivják Szent-Pétervárnak s az Izsáktemplom kupoláját az azovi tenger tükrözi vissza.
Jakuskin tudta előre, hogy itt nem fog megmaradni a czárné. Az egész városban nincs egy kert. Itt senki sem ültet fát, mintha attól félne, hogy más szedi le a gyümölcsét. A legelső csípős szél fel fogja világosítani a czárné orvosait, hogy azért, mert egy vidék a 46-ik fok alatt van, még nem Olaszország. A czár keresni fogja azt a vidéket birodalmában, a hol az örökzöld erdők pompáznak, hogy ott telepítse le féltett betegét.
Kétféle választása van. Vagy Georgia, vagy a Krim.
Mind a kettő paradicsom annak az orosznak, a ki nyolcz hónapon át nem lát egyebet, mint jégcsaptól szakállas fenyőerdőket.
A czár, a mint Erzsébetet a tagánrogi várkastélyban elhelyezé, azonnal neki indult a vizsgálati körútnak. Elkezdte azt Nachitseván, Novocserkászk felé. Jakuskin azt hitte, a Kaukázus felé fog tovább menni. Minden intézkedés úgy volt megtéve: előfogatok, kiséret előre kirendelve, egész Tifliszig. Kiválaszthatta a helyet, a hol lesbe álljon.
Hanem, ekkor megérkezett a czárhoz Woronzoff herczeg, a Krim kormányzója, s az annyi szépet tudott beszélni előtte a maga tartományáról, hogy a czár egyszerre megváltoztatta az útját, visszafordult s Jakuskin csak akkor vette észre, hogy ismét elvesztette a nyomát, mikor napi járóra volt előtte.
Ismét vágtatott utána: végig a Záp-tenger morotvái között, a mikben a rothasztó láz rossz szellemei leskelődnek az idegenre. Egész Simferopolig nem birta utólérni a czárt. Itt végre épen akkor érkezett meg, a mikor az egész város teljes kivilágítás fényében úszott a koronás vendég tiszteletére.
Hanem a czár nem jött ki a transparentekben gyönyörködni, fáradt volt, lefeküdt.
Jakuskin megtudta, hogy másnap korán reggelre előfogatok vannak rendelve a továbbutazásra. A czár Woronzoff herczeg hirhedett Jusuffi palotáját fogja megtekinteni.
Jakuskin Bajdárnál utólérte a hintókat. Üresek voltak. A czár elhagyta a járt országútat s kocsijait tovább bocsátva, maga, kiséretével együtt, a Tsatir Dagh meredek hegyi útain keresztül lóháton járt be harminczöt verstet.
Oly szeszélyes volt a czár utazása, mintha azt valaki vezette volna, a kinek tudomása van egy emberről, a ki őt üldözi, a ki rá leskelődik, s annak a kijátszására történnének e szerteszét kalandozások egyik völgyből a másikba, járatlan útakon, előre nem jelentve a czár érkezését.
Pedig mennyi alkalmat szalasztott el ez alatt Jakuskin! A czár oly gondtalannak érezte magát a jó, őszinte mahomedán nép között, hogy lóháton és gyalog órahosszat elbolyongott a gyönyörű kertek, erdők között. Mikor az oriandai andalító völgy virágos pázsitján végig heveredett, azt mondá: «itt szeretném hátralévő napjaimat eltölteni!» A kínzó gondok, a melancholia ólomszárnyú rémei ide nem találtak utána, azokat is eltéveszté magától, mint az összeesküvőt.
Végre megtudta egy reggel Jakuskin, hogy a czár Alupkából Mordinofba fog utazni. Ide csak egyetlen egy út vezet, az is csak lóval járható; ezt az útat a bennszülöttek «Lajtorjának» hivják. Megérdemli a nevét, olyan meredeken visz fel a hegygerinczre, néhol szűk sziklahasadékok közé beszorítva.
Jakuskin egy tatár kalauzt fogadott fel, a ki őt az erdőkön keresztül a «Lajtorja» magaslatáig elvezesse.
Még hajnal előtt, sötétben elindult, hogy megelőzze a czárt.
Tatár murzának öltözött át, egy két-csövű vadász puskát vetett vállára.
A sűrű erdőből kibukkanva, maga előtt látta a mély hegyi utat.
Egy sziklafalból kicsurgó csermely fölött virított egy sűrű hibik bozót, két ölnyi magasban az út felett.
Az utat itt egy sziklarepedés szakítá félbe, a min egy keskeny hid vezetett keresztül. Ott a lovasoknak csak egyesével lehetett áthaladni.
A legkedvezőbb leshely Jakuskinnak.
Itt kifizette a kalauzt s azt mondta neki, hogy elmehet.
Mikor az megemelinté köszönet fejében a süvegét, csak akkor tünt fel Jakuskinnak valami sajátságos ezen az emberen.
– Ejnye, te ficzkó! Milyen zöld szemeid vannak?
Az ember nevetett; mintha egy üres hordóba dohogna valami.
– Az ám. Zöld a szemem. Mondá s azzal eltünt az erdő bozótjai között.
Jakuskinnak eszébe jutott Bethsába meséje.
Meghuzta magát a bozótban, puskáját lövésre tartva készen s várt.
Egy-egy keselyű rikácsolva csapott el fölötte, a mely hullának nézte a magasból, oly mozdulatlan volt.
Végre hangzott a jel, a mire vár. Paripák dobogása a hegyi úton.
Egészen szemközt kellett rá jönniök, annyi ideig czélozhatott, a meddig neki tetszett.
Mikor azután a lovagok látkörébe értek, akkor vette észre, hogy mennyire fel van csufolva.
A paripákon csupa csatlósok ültek, kantáron vezetve az üres nyergű lovakat, a miken a czár és kisérete jött. Csupa cselédnép haladt el előtte. A czár megint eltünt valamerre.
Hová lehetett?
– Átkozott zöld szemű ember! Káromkodék magában Jakuskin. Még magamat is babonássá tesz.
A czár csak nem jött eléje. Az megint kikerülte valahol.
A legfölségesebb őszi nap volt, a minőt csak a varázsszép Tauria hegyei közt élvezhetni. A lég tiszta; minden hegy oly közelnek látszik, az ökörnyál selyem fonadéka, mint túlvilágról jövő izenet szállong a magasban, a fák lombozata már veressel, sárgával van keverve; a pázsit beszórva rózsaszín kökörcsinnel. Ez a kis darab föld a világ gyümölcsös kertje. Egész erdő ott a gyümölcsfa, mely érett terhe alatt meghajlik. A hullott alma, körte ott hever az útfélen s a pagony alja terítve van vele. A sárga rigók magasztalják a gazdát, a ki nem sajnálja a fölöslegét a vándor utastól s az erdők madaraitól. A milyen óriási fák más országban a vadkörtét termelik, olyanok terepültek szét a hegyoldalakból aláhajolva, megrakva ökölnyi nagyságú «buzdurgán» körtével s a mézédes «baiarmud»-dal. A mit kézzel el lehet érni, az az utasé, a többi a gazdáé.
Sándor czár el volt ragadtatva e tündérország gyümölcsgazdagságától. Kezdte hinni Bethsába tündér-regéit.
A mint egy helyen az út két összehajló hegyoldal között kezd felemelkedni, harangszó ring alá a magasból.
A czár meglepetve kérdezé egy szemközt jövő tatártól, a ki a bozótból szállt alá:
– Hol harangoznak itt?
– Szentgyörgy-kolostorban, viszonzá a tatár.
– Ki építette azt a kolostort itt a rengetegben?
– Ez a hajdani Diana temploma. Annak a romjai közé települtek le a fekete barátok, a kik az Athos hegyéről jöttek ide.
– Ah! Ez a hirhedett Diana temploma Taurisban? mondá a czár, kinek emlékében egyszerre föléledt mind az a hős rege, a mit a szép Artemis papnéról, Iphigeniáról, Euripidestől kezdve Goethéig megirtak. És most ez barátok kolostora?
A czár nem tudott elmenni egy templom mellett, a nélkül, hogy be ne tért volna.
Itt még többszörös indoka volt e vágynak. A történelmi régiség, a mi a classicus őskorból fenmaradt, s egy keresztyén menhely a csupa mohamedán lakta vidéken.
– Hogy lehetne a kolostorhoz eljutni? kérdezé a tatártól.
– Egy gyalogösvényen, mely ez útról félrekanyarodik, s aztán a kolostor túlsó oldalán ismét levezet az útra. Akkor a lovakat a lovászokkal előre lehet bocsátani, s gyalog megjárni a helyet. Kissé fáradságos út lesz. Én lehetek vezető.
A czárnak annál nagyobb kedve volt hozzá. Egész uti kiséretével együtt leszállt, s a vezető kalauzolása mellett megindult a Diana templomát felkeresni.
Az ösvény sűrűn egymásba nőtt bozóton vitt keresztül. Festői szépségű facsoportok váltakoztak minden oldalon; a mint a vadon termő szőlő egyik fáról a másikra átfutott, zöld mennyezetet képezett az út fölött, melyről az apró gömbölyű csoportba idomult piros szőlőfürtök csüggtek alá, a miknek tatár neve: «Kacsi».
Egyéb gyümölcstermő bokorral is tele volt a geszt, a mik közül különösen kivált két szilvatermő tüskefa, az egyik rószaszín, a másik viaszsárga gyümölcsöt terem; a sárga nagyszemű, s piros fürtökben érik, mint a csoportos meggy.
– Mi neve ennek a gyümölcsnek? kérdé a czár a vezetőtől.
– A sárgáé «alirek», a pirosé «isziumirek».
– Szedj belőle nekem, hadd izlelem meg.
A kalauz hirtelen letépett a szikláról egy csomó vadszederindát, kosarat font belőle, s azt tele szedte alirekkel meg isziumirekkel.
A czár a hegymászástól fel volt hevülve, és megszomjazott. A savanyuédes gyümölcs nagyon ízlett neki, mind elfogyasztotta.
Mikor a kalauznak visszaadta az üres kosarat, akkor tünt fel csak valami különös neki:
– Micsoda zöld szemeid vannak neked, földi!
– Az ám. Azt mondják. Én soha sem láttam a szemeimet.
Egy órai gyaloglás után eljutott a czár kiséretével együtt a classicus romokon épült kolostorig.
Át volt izzadva a rekkenő őszi verőfénytől s a fáradságos hegymászástól. Azon izzadtan járta be a mythosi hagyomány rejtélyes földalatti üregeit, a barlangokat, mikben az áldozatra szánt idegen ifjakat tartották valaha, a sziklába vágott rejteket, a honnan Artemis arany szobrát Orestes elrabolta. Aztán még a kápolnában ájtatoskodott is.
Mikor a kolostorból kijött, keresteté a kalauzt, de ez már nem volt sehol. Nem látta senki, hol maradt el. A barátok maguk vezették aztán le a czárt az erdőn keresztül a «Lajtorja» útjára, a hol a paripák vártak a kirándulókra.
Így kerülte el azt a hybiscus-bozótot, a hol Jakuskin lesett rá.
Hanem azon az estén kénytelen volt megvallani az orvosának, hogy egész testében valami bágyadságot érez, a mit borzongás kisér.
De gyógyszert nem akart bevenni, azt hitte, majd elmulik magától.
Még tovább utazott. Meglátogatta a hajdani Akhtiárt, a minek fenhéjázó új neve Sebastopol. Jelen volt egy új hadihajó tengerre bocsáttatásán, s megnézte a büszke pontusi hajóhadat. Az óriási sánczágyúkkal lövéspróbákat rendeztetett, s ott egész nap fáradt, a megújuló láz daczára. Este későn megint a templomba ment ájtatoskodni.
Orvosa unszolására mégis elhagyta a tengerpartot, s visszatért a félsziget belsejébe, a hajdani tatár szultánok fővárosába: Bakcsi-Szerájba. Ott töltötte az éjt, az egykori ghiráik palotájában.
Egész éjjel és egész nap ott ült egy dervis palotája kapujával szemben a cyprusfák alatt, a mikről Bakcsi-Szeráj oly híres. Ez a dervis volt Jakuskin.
Végre megtalálta a czárt. Odaült az útjába. Burnusába burkolózva várta, míg az előjön a palotából. Bizonyos volt a dologról. Igen jó éles kindzsál volt az övében s a keze nem reszketett.
És megint elszalasztotta a czárt. Ott ment el mellette. A ruhája hozzáért az övéhez, de nem ismert rá; mert a czár tatár nemesnek öltözött s egyes-egyedül, minden kiséret nélkül jött ki a palotából. Ha csak egyetlen egy szolga kisérte volna, már fel kellett volna tünnie, de egy magányos emberre senki sem ügyel. A czár a «könyek forrását» akarta megtekinteni, a mit szeretett leányának hajdani vőlegénye megénekelt. Ez az ábrándozásteljes emlék menté meg őt az orgyiloktól.
Innen ugyanazon tatár öltözetben egy török mecsetbe látogatott el, végignézve a mozlimek ünnepi szertartását.
Aztán vissza sem tért a khámi palotába, felkereste a kormányzói lakban uti kiséretét.
A kormányzónál várt reá egy sürgöny, a miben halálhír volt. Miksa bajor király halt meg, a czárné sógora.
Sándor megijedt, hogy ha azt nejével is tudatni fogják, a rossz hír gyönge egészségét meg fogja rontani. Rögtön parancsot adott az indulásra, a nélkül, hogy a khámi palotába visszatért volna.
A kapuban ülő dervis hasztalan várta a czárt; mire megtudta eltávozását, már akkor az túl járt régen a krimiai isthmuson.
Futhatott utána újra.
Megint eszébe jutott a mese: «a kit a zöld szemű ember magának elszeret, az ellen hiába fenik a fegyvert.»
Kezdett már hinni a babonában, az egész képzelődése tele volt zöld szemű kisértetekkel.
A czár tovább utazott a Dnyeperhez, onnan keresztül a nogáji pusztán a mariopoli selyemtenyésztő telepeken, s onnan az Azovi-tengerpartra, a hol imádott neje várt reá.
Jakuskin mindenütt a nyomában.
Orekhofon innen, a mint egy rozzant hidon átvágott, a lovának lába lecsúszott a gerendák közé s eltörött. Jakuskin gyalog maradt.
Nem messze volt a postához, oda begyalogolt. Lovat akart kapni minden áron.
A postamester odavezette az istállóba.
– Nézd uram, egy lovam sincs. Most ment itt keresztül a czár, valamennyi lovamat elvitték előfogatba.
– Hát az ott a szegletben?
– Az nem az enyim. Egy futáré, a ki most érkezett Kiovból, és rögtön ágyat kért lefeküdni.
– Futár, a ki ágyat kért lefeküdni, annak nem lehet valami sürgős dolga. Hátha rávehető lesz, jó pénzért, hogy alugyék addig, míg én a lovával a mariopoli állomásig elbaktatok s onnan vissza küldöm neki.
– Próbáld meg, uram. Nem lesz hallatlan eset, ha Oroszországban egy futár a lovát eladja maga alól.
(– Ha nem adja, megölöm! gondolá magában Jakuskin s benyitott a vendégszobába.)
Egy fiatal dzsidás tiszt ott feküdt az ágyon, befurva magát a dunnák közé.
– Jó napot, bajtárs! Köszönté őt Jakuskin.
– Szó sincs róla! vaczogá az összeverődő fogakkal. De bizony megdöglöm. Az átkozott kaukázusi láz útban kapott. Végét járom. S nekem sürgönyt kell a czárnak átadnom személyesen. Ott, a hol. Roth tábornok küldi. Veszedelem van az időhaladékban. És én nem tudok a lovon ülni. Nézd, bajtárs, tedd meg azt a barátságot. Vedd át e sürgönyt. Ülj fel a lovamra. A czár Taganrogba ment. Siess utána. Add át neki ezt a levelet személyesen. A saját kezébe. Ez a parancsom. De én már majd csak a másvilágon teszem meg a rapportot. Siess kérlek…
Semmi kivánatosabb nem történhetett volna Jakuskinnal, mint ez a megbizás! Egy sürgöny, melyet személyesen kell átadni a – czárnak.
– Az Isten áldjon meg bajtárs! Csak halj meg nyugodt lélekkel. Én elvégzem a rád bizott dolgot, s ha van menyasszonyod, még annak is megirom, hogy hol haltál meg, s az órádat lánczostól elküldöm az édes anyádnak. Jobb emberedre nem bizhatod a dolgaidat, mint rám.
A futár valószinüleg ott is maradt a szép zöld pusztában eltemetve. Jakuskin pedig felült az ő lovára, s keblébe dugta a rábizott sürgönyt.
Hanem a ráhagyott paripa nagyon rossz gebe volt. Nem az a pusztai úthoz szokott ló, a mi a másik. Ezzel alig tudott keserves négy órai járást ügetni naponkint s a hol hid jött, ott le kellett szállnia róla, s úgy vontatni át erőszakosan, mert nem akart a dobogóra menni.
Ilyen keserves utazás mellett négy nappal később érkezett meg Tagánrogba, mint a czár.
Mikor Jakuskin átvette a haldokló futártól azt a levelet, a mit az a keblébe dugva hordott, megrémlett előtte az a gondolat, hogy ez a levél ragályos is lehet. Kiverte a gondolatot a fejéből: «eh mit? ki félne most egy összehajtott ív papirostól?»
Pedig bizonyára okosabban tett volna magával és barátaival Jakuskin, ha az útfélen felvesz egyet azokból a «szarvas kigyókból», a mik az árokpartokon, meg a kocsivágányokban végig fekve leskelődnek az utasra, s azt dugta volna a keblébe, mint hogy azt az összehajtott ív papirost rejté oda, a mit személyesen kell átadnia a czárnak.
Azt gondolá, hogy hiszen lehet már abban a levélben akármi, ha egyszer ő azt átadhatta!
Annak a levélnek a története pedig ez volt:
A déli hadseregnél minden készen volt az alkotmányterv keresztül vitelére. Pestel, a kit Oroszország Riegojának neveztek, ez ideig több mint ezer tisztet nyert meg az összeesküvés számára, föl egész a tábornokokig. Pestel volt elfogadva leendő katonai dictátornak, ki a déli hadsereggel a görög köztársaság helyreállítására fog sietni; míg Ghedimin, mint polgári elnök, benn az országban rendezi el a kilencz köztársaságot. A terv szerint január elsején 1826-ban kellett a «Viatka»-ezrednek, melyet Pestel vezényelt, a tultsini főhadiszállásra bevonulni. Ezen a napon minden, nem az összeesküvőkhöz tartozó tisztet le akartak ölni. Onnan azután Kiovba rohanni, az első hadtest főparancsnokát: Osten-Sacken tábornokot elfogni, a köztársasági alkotmányt kikiáltani; a lengyeleket fölkelésre birni s a czárt trónvesztettnek nyilvánítani. Egész ezredek, gyalogság, huszárok, tüzérek meg voltak e terv számára nyerve, s a főparancsnokok még csak nem is álmodtak róla, hogy mi történik a közelükben. A közkatonákat azzal nyerték meg, hogy a «német» tiszteket kell agyonverni. A németet ütni természetesen mindenkor népszerű eszme. A hadsereg élén álló főtisztek: Osten-Sacken, Wittgentsein, Roth, Diebits, mind németek voltak.
Az egész vakmerő terv egyetlen egy embernek szívbeli gyöngeségén hiusult meg. Az ezer közül egy, valami «Majroboda» kapitány nem tudott megalkudni a lelkiismeretével s a főnöke, Roth tábornok előtt felfedezte az egész összeesküvést, minden részleteivel együtt, a főnököket, a vezetőket is megnevezve.
Roth tábornok rögtön megirta e felfedezést a czárnak, s egy kapitány által utána küldé Tagánrogba.
A kapitány útközben lázt kapott, mely gyorsan hagymázba ment át; nem vihette a levelet Tagánrogba. Ekkor hozta oda a végzet az őrjöngő Jakuskint, hogy a sors szekerének kiesett kerekét pótolja ki. Ez volt az a levél, a minek átadására ő vállalkozott. A keblébe dugva vitte ő maga a feljelentést összeesküvő társai ellen.
Mikor elcsigázott gebéjével a tagánrogi várpalota előtt megállt, első dolga volt az őrségben levő tiszttől megkérdezni, hogy itt van-e a czár?
Attól azt a választ kapta, hogy itt van és néhány nap óta nem is hagyta el a szobát. Azt mondják, beteg volt; de épen ezelőtt egy órával indult egy gyorsfutár, azzal az örvendetes tudósítással az anya-czárnőhöz, hogy a mult este a baj egészen megfordult, s a czár egészsége visszatért.
– Áldassék Isten érte! sóhajta föl Jakuskin (a kindzsált keze ügyébe igazítva a keblében).
Minden körülmény kedvezett rémséges tervének. A czári lakhely tisztelet-őrsége épen abból a Viatka-ezredből került ki, melynek minden tisztje és közkatonája meg volt nyerve az összeesküvés számára. Csupa ismerős arczok integettek feléje szemöldökeikkel.
Elhatározott léptekkel sietett fel a lépcsőkön.
A két őrt álló gránátos a czár szobáihoz vezető ajtó előtt tisztelgett neki, s bebocsáták.
Az előszobában egy szolgálattevő tiszt állt, a ki, mint jó pajtás üdvözölte, nevén szólítva.
– A czárt keresem egy sietős sürgönynyel.
– Eredj be, odabenn találod Diebitset, a hadsegédét, az majd bejelent.
Jakuskin kinyitotta az ajtót, de ugyanabban a perczben valaki belülről is nyitotta azt, s a belépő és kijövő az ajtó-küszöbön szemközt találkoztak.
Jakuskin összeborzadt. Egy arczot látott maga előtt, a melynek zöld szemei vannak. Vagy talán csak képzelte azt? Az alak tatár öltözetet viselt s ez arcz kifejezése valami oly sajátszerű, elijesztő, kihivó, elbizakodott volt, gúny, megvetés, gyászszal vegyülve rajta, s a zöld szemek világítottak, mint két szentjános bogár. Mikor elhaladt Jakuskin mellett, sugárzott róla a hidegség.
Jakuskin nem állhatta meg, hogy egy perczig ne tétovázzon.
– Te! Mondá a segédtisztnek, az eltávozóra mutatva. Ki volt ez az ember, a ki most innen kiment?
– Valami futár.
– Nem láttad, milyen zöld szemei voltak?
– Bizony nem ügyeltem rá. Hát te mit törődöl az ő szép szemeivel?
Azzal Jakuskin belépett a másik szobába.
Ott találta Diebitset, a ki egy asztalnál ült és irt. Sietős dolga lehetett, mert csak onnan az irásból felelgetett a kérdéseire.
– Lehet bemenni a czárhoz?
– Lehet.
– Egyedül van?
– Egyedül.
– Mit csinál?
– Alszik.
– Sietős sürgönyt kell neki átadnom azonnal. Felkölthetem?
– Költsd fel.
A tábornok fel sem nézett az irásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel beszél? Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy szivének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit forral belül?
Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától – s ez az ajtó is nyitva!
A czár nagyon beteg volt már, mikor Tagánrogba visszaérkezett.
És aztán nem akart gyógyszert bevenni.
Ez az orosz czároknak a jellemvonása: daczolni a betegséggel. Nem akarják elhinni, hogy az a csontember, (az ő első szolgájuk!) a kit annyi ideig tartottak zsoldjukban, a ki az ő parancsukra, mint a kalászt, úgy aratta le az ember-sorokat, egyszer hátrafelé is találhat vágni a kaszával, s az ő «urát» magát aratja le. Büszkébbek, hogysem megengednék egy sápadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy gyöngeségüket hallja, akaratukat korlátozza; még a halálnak is azt mondják, mikor az ajtón kopogtat: «várj!»
Vagy talán nem úgy volt. Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentalis alak, a ki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a földteke emelésébe? Hogy az, a ki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy sarka viszhangozzék dicsőségétől, irtózott hallani most azt a suttogást maga körül, mely boszút, keserűséget hirdetett ellene, s vágyott a kripták csendessége után? Nem volt már semmi tenni valója a világon. Érezte, hogy útjában áll a történelemnek. Elvesztett mindent, a mi szivének drága volt: az utolsó napsugár, beteg nejének mosolygása, maga is letünő fény volt már az alkonyégen. Nem hihető-e, hogy mikor a világfáradt óriás azt a túlvilágról jövő szózatot hallá: nem bujkált előle, nem zárkózott be, nem keresett menekülést füvek és érczek csodatevő erejében, hanem ajtót tárt eléje, s azt mondá: «itt vagyok, menjünk!»