A lázadás teljesen leveretett. A felkelők utolsó csapatja Jakuskin vezetése mellett egy palotába vette be magát s azt eltorlaszolva, védte a kétségbeesés heroismusával; míg minden oldalról rá nem törtek s ezzel a szentpétervári kisérletnek vége volt.
Hasonló balsiker fogadta a déliek fölkelését.
A két Muravieff Apostol3) testvért, mikor már el voltak fogva, az «egyesült szlávok» republikánus szövetségéhez tartozó tisztek kiszabadíták, s arra azok a katonaság élére állva, kikiálták a köztársaságot Wassilkoffban. Az ottani pópa megáldotta zászlóikat. De az áldásnak nem volt foganatja. A katonák nem bánták, ha köztársaság lesz, de hát ki lesz benne a czár? Mert czár csak kell a köztársaságnak is.
Az ustinofkai halmokon vannak eltemetve. Ott lőtték őket rakásra kartácsokkal s gázolták a paripák alá; a sírhalom fölé, mely tetemeiket rejti, van emelve egy bitófa. Az az ő síremlékük.
Az északi szövetség halottainak ilyen emlék sem jutott. Őket még a harcz éjjelén beeregették a Néva jegén vágott lékekbe, s a folyam öt hónapig befagyva marad.
Jakuskin foglyul esett, hanem a börtönben összezúzta a fejét, a kőfalhoz vágva.
Puskin csodamódra menekült meg.
Ezt a csodát két asszonyszív vitte véghez, mely úgy tudott megosztozni az ő iránta való szerelemben, hogy mind a kettő megtartsa őt az életnek.
A Galban lovag birtokára tett kitérés után elkésett a végzetes napra való megjelenésről. Csarszkoje Zelón innen kidőltek a lovai az erőltetett sietségtől, s ott az útfélen találkozott össze a szemközt jövő Battenkoffal, a ki már a szentpétervári mészárlásból menekült: attól megtudta, hogy minden el van veszve már, Ghedimin herczeg Szibériába száműzve, a hova Zeneida önkényt követi.
Puskin visszafordulhatott a feleségéhez. Nincs már Eleutheria többé. Eltemették.
Senki se foghatta rá, hogy részese volt a szabadságkivívó szövetségnek. Az ő neve is ott volt a tízezer között, a kiket egy komédiásné «pokolbeli» ötletével a vérpadtól és Szibériától elrabolt.
Volt azután elég zord idő, a mit Puskin muzsája úgy szeretett.
S hogy egészen az övé lehessen, a muzsájáé, Bethsába is itt hagyta őt.
Elment találkozni Zsófiával.
Nem állhatta ki ezt a hideg börtönvilágot.
Puskin aztán egyedül maradt puszta kastélyában, nem volt senkije, csak a vén Helenka, annak olvasta fel a verseit.
A másik év tavaszán parancsot kapott Miklós czártól, hogy jelenjen meg előtte Szent-Pétervárott.
Elfogott barátait akkor végzék ki.
Az is nagy jelenet volt! Hugo Victor tolla kellene hozzá azt leirni, mikor a kivégzés pillanatában az egész nagy vérpad-alkotvány összeomlott, s elitélteket, hóhérokat, birákat, mind maga alá temetett.
Ekkor hivatta a czár Puskint színe elé.
Puskin gyászt viselt.
– Kit gyászolsz? kérdé tőle a czár.
– Tehát nem a barátaidat, a kik meghaltak? Valld meg! Ha itt lettél volna Szent-Pétervárott, melyik részre álltál volna?
Puskin a nyakán érzé a pallos hideg élét.
Szabad-e az ilyen kérdésre hazudni?
Az egész világ ethikája szerint szabad is, szokás is. Az összeesküvő nem tartozik saját maga ellen vallani, nem tartozik elismerni azt, a mit be nem bizonyíthatnak rá, nem tartozik előadni azt, a mi a szivében van.
És mégis Puskinnak nem tudott kijönni ez a hazug szó az ajkán. Az ész diktálta, de a büszke szív útját állta annak.
– Ha itt lettem volna, felelt a czárnak, én is ott lettem volna a barátaim oldalánál.
– Szeretem, hogy így válaszoltál, mondá erre a czár. Én most Nagy Péter czár korát akarom megiratni, s keresek egy embert hozzá, a ki tud költeni, de nem tud hazudni. Rátaláltam. Te rád bízom e kornak megirását. Eredj haza és fogj hozzá. S a mit ezentul irni fogsz, annak mindig én magam leszek a censora.
Így szabadult meg a végzetes catastrophából a költői alakok egyik legfényesebbike.
A «Medvesonkában» az igaz, hogy ezért proscribálták, mint hazaárulót. (Mert ha a titkos társulatok mind elvérzettek is, a medvesonkai megmaradt és az nem szünt meg a szabadságért tovább is inni.)
Ghedimin, ha nem is herczeg, de igazán boldog ember lett Tobolszkban.
Öt gyermeke született ott, mind fiu. Azok sem herczegek, hanem ki timár, ki szücsmester, de jól megy a dolguk s nem tudnak semmit a szentpétervári palotáról.
Ez ugyan prózai vég. De nem lehetett elhallgatnunk, mert úgy van s nem áll egyedül. Hány herczegi család ivadéka cserzi ott a bőrt és nyúzza a hermelint, a mit az ősei viseltek egykor.
A három Turgenyeff testvér legidősebbike, Turgenyeff Miklós, ki amaz emlékezetes gyülésben elnökölt, daczára annak, hogy a kitörés alkalmával külföldön volt, halálra és vagyonvesztésre lett itélve. Az egyik öcscse Sergius, a mint ezt meghallotta, abban a perczben megszakadt a szive keservében. A másik öcscse pedig, Sándor, utána ment elitélt bátyjának, s megosztotta vele a saját vagyonát. Ilyen szivek is teremnek a jég hazájában!
Krizsanovszkinak nagyon igaza volt, a mikor azt mondá, hogy a lengyeleknek semmi okuk sincs a maguk sorsát az orosz szabadságharczosok terveibe beilleszteni.
A lengyel népnek nem kellett már azt magyarázni, hogy mi az a Constitutio?
Hanem az is igaz, hogy a lengyelekre nézve Constantin felesége csaknem az volt, a mi a Constitutio. Ő volt rájuk nézve a gondviselés. A minden rosszat jóvá tevő, a haragszelidítő, büntetéselfordító, az áldástervező gondviselés.
A hirhedett «nyepozvolim» (nem akarom!) nem fordította meg annyiszor a lengyel királyok akaratát, mint az alkirályét ez a szelid szó: «én így szeretném».
Mikor aztán meg volt érve az idő és alkalom, rendbe volt szedve a szükséges erő, akkor egyszer teljes, országrendítő hatalmában állt föl az egész nemzet. Öt hónapra X-ik Károly futamodása után Párisból.
Egy éjjel a lengyel ifjak betörtek a Belvedere kapuján s egész a nagyherczeg hálószobájáig hatoltak fegyveres kézzel.
De előbb Johanna szobáján kellett keresztül törniök.
A nő fölriadt álmából, mikor már a tőrök a szive fölé voltak emelve: «egy hangot se ejts!»
– Mit! kiálta fel a hölgy. A lengyel orgyilokhoz nyult! Gyalázat!
S azzal félrecsapva a fölemelt tőrt, kiugrott az ágya tulsó felén, s átrohant a férje szobájába. Meg sem érezte, hogy egy tőrszúrás a hátába hatolt. A szőnyegajtót, melyen át menekült, hirtelen bereteszelé, s azzal a mélyen alvó alkirályhoz futott:
– Ébredj! Ránk törtek.
– Mit? Orgyilkosok? kiált az alkirály, fegyvereihez kapva.
– Nem orgyilkosok! szólt a nő, büszkén palástolva szégyenét. Hanem szabadsághősök. A lengyel nép föltámadt ellened. Menekülj.
– Mit? A lengyel nép föltámadt? S te, a lengyel leány, nem a néped mellé állsz, hanem engemet védsz? Csoda ez!
– Férjem. Szeretlek. Megszabadítalak.
Azzal a férje szobájában egy szögletben megnyomva egy rugót, feltárta a rejteket, a min keresztül az ősz Krizsanovszki odajárt hozzá, s a miről Constantinnak tudomása sem volt.
– Siessünk. Ez a lépcső a kertajtóhoz vezet.
A szőnyegajtó vassal volt bélelve, a megrohanók nem birták azt betörni. Johanna is hirtelen öltönyt kapott magára s eltitkolá, hogy meg van sebesülve.
Sietve vitte kézen fogva férjét az ismerős rejteken át a kerti alagut ajtajáig.
Meg voltak menekülve, de csak rövid időre.
A közel Varsóból áthangzott a félrevert harangok kongása. Ott a fölkelés már diadalmaskodott.
A Lazienka falán kívül czirkált egy dzsidás lovas. Azt odakiáltá a nagyherczeg s leszállítá a lováról. Arra aztán felült maga, s Johannát odaemelve maga elé a nyeregbe, menekült tova.
Hanem a dzsidás sietett tudatni az alkirály menekülését a felkelőkkel, s azok utána eredtek.
Egy ulán-szakasz utolérte a menekülőket a bjelogrodi erdők alatt. Az egy lónak nehéz volt a kettős teher.
A csapat vezére maga volt Krizsanovszki.
Mikor férjét utolérték, Johanna átölelte őt.
– Csak testemen keresztül juthattok az övéhez!
Krizsanovszki hüvelyébe dugta kardját.
– Legyen úgy. A «te» férjedet ne bántsa senki. Mi védkiséretül fogunk szolgálni Constantinnak.
És maga a lengyel lovas-csapat kisérte el a menekülő alkirályt a táboráig, mely épen hadgyakorlatokra volt összegyülve.
Ellensége védte a futót.
S a nemeslelküség is ragály. Nem mindig, de néha elragad.
Constantin, táborába érve, tudta csak meg, hogy Johanna sebet kapott, az ő életét védve. Ez nagyon hatott kedélyére.
Csak a mély elérzékenyülés teszi felfoghatóvá, hogy egy orosz nagyherczeg, egy alkirály, egy hadvezér arra a monstruosos nagylelküségre vetemedjék, hogy táborába érve, azt mondja a hadirendbe felállított katonáinak:
– A ki lengyel, s jobban szereti a hazáját, mint engemet, váljon ki és menjen el innen!
S elbocsátá zászlóstul, fegyverestül a lengyel ezredeket, a mik parancsa alatt voltak, mind. S akkor a megmaradt orosz sereggel kitakarodott Lengyelországból. Hazavitte az oroszokat Oroszországba.
Lehetett egy ilyen szörnyeteg nagylelküséget megbocsátani?
Soha!
Constantin, mire táborával Minszkbe ért, hirtelen meghalt.
Ki ölte meg?
No hát ki? A zöld szemű ember. Csakhogy ezuttal nem a Tsatir Daghi, hanem a Ganges-parti. A cholera.
Azt mondják, hogy el is temették. Azt mondják, hogy oda tették le a koporsóját a szentpétervári Péter-Pál templom sírboltjába.
Csakhogy ezt a nép nem hitte el.
A népmonda azt beszéli, hogy elfogták őt és elvitték a szent szigetekre.
Egy évben parasztlázadás tört ki s a vezetőről azt kiáltották ki, hogy az Constantin. A zendülés nagy mérveket öltött. Leverték; de a vezért nem birták kézrekeríteni, a nép úgy elrejté azt.
S még most is hiszik, hogy Constantin herczeg él.
A lappon halászok, mikor éjjelenkint csónakaikkal a Solevecski zárda körül kalandoznak, gyakran látnak ott a holdvilágnál a bástyafokon sétálni egy ősz alakot, a kit közelbül fegyveres őr kisér s a ki összetett kezeit fölemelve az égre, imádkozni látszik. Azt suttogják egymás között, hogy ez a rejtélyes foglya a szent szigeteknek, az eltünt Constantin. Pedig majd negyven éve már annak.
*
A hó messze beteríti a vidéket; az utakat se látni. Szürke, ólomnehéz égmennyezet borul a láthatárra. Minden elcsendesült.
Hanem a mély hó alatt most is zöldül még valami, a minek a gyökere nem vész ki soha.