A saját kezéből! a mi egy legyet sem tudna már leütni s azzal a fonott vesszőkorbácscsal, a minővel a gyermekek szoktak egymásra verni aprószentek napján.
Hanem az öreg asszony nem felejti el a félretett boszút s már harmadszor figyelmezteti Ihnátkot, hogy tegye le mellé két székre az új köntöst, meg a korbácsot, hogy megkaphassa rögtön valamelyiket, mihelyt a «pulya» megérkezik.
S nyomban elfelejti az egész haragját, és Belgrád várát Csernyi Gyurkával együtt, a mint előtte áll a «pulya». (Olyan csendesen jött be a szőnyeges ajtón, hogy csak akkor látja meg, mikor az már előtte áll.)
A «pulya!» A főváros legdélczegebb férfia. Olyan termet, mint maga a czár. Komoly, méla tekintet, ábrándos szürke szemekkel.
– Na te rossz gyerek! Ilyen későn kell jönnöd? Nem játszhattad ki magadat egész nap? Most van vége az iskolának? Nem félsz, hogy mindjárt letérdepeltetlek?
Már ott térdelt előtte. S az öreganya sovány, redős kezét arczához szorítva, odarejté a fejét annak az ölébe.
Ez volt az egyedüli hely a világon, a mit otthonának mondhatott. Itt szeretett igazán.
Az öreg asszony kaczagott s elhúzta a kezét a forró csókok elől, hogy a hajába markoljon a «pulyának».
– A rossz kölyök! Hogy tud hizelkedni! Mint a macska. Jól van no. Nem kapsz verést. Megbocsátok. Ne sírj hát. Épen olyan feje van neki, mint az én jó Maximomnak. Csakhogy az engem jobban szeret, mint te. Annak már olyan idős korában két érdemcsillag is volt a mellén. Hát te mire nézed a napot? Szereztél már becsületet? utolérted az apádat? (az öreg asszony kezei elkezdtek az unokája mellén keresgélni s megtalálták rajta a Nyefszkij Sándor-rend gyémántos csillagát, erre örömtelten kiálta fel.) Micsoda, te «pulya!» Hiszen ez nem is kereszt, de csillag! S még gyémántokba foglalva. Ah! Te megloptad az apádat. Annak kellett volna a gyémántos csillagot megkapni.
Az egy hős, egy nagy ember. De úgy-e bár: azóta az is megkapta az elsőrendű csillagot? úgy-e, úgy-e? kirakva ilyen szép gyémántokkal.
(Igen, igen, megkapta: kirakva szép fényes kavicsokkal a Moszkva-parti fövény alatt!)
– No hát állj fel, hiszen nagy ember vagy már; nem illik az öreganyád előtt térdepelned; mit mondana a czár, ha megtudná, hogy az ő belső titkos tanácsosa még letérdepel az öreganyja elé? Beszélj nekem nagy, országos dolgokról. Én értek hozzá. Oh, Pál czár idejében mindenbe be voltam avatva. Én tartottam vissza az «öreg embert», hogy bolond fővel nem ment a Pahlen gróf összeesküvésébe. Most ülhetne Sibériában! Úgy-e, te szereted a czárt? Úgy is illik. A nagyapádat Pál czár hányszor megütlegelte! Még csak nem is panaszkodott érte soha. De most csak nincs úgy-e összeesküvés a czár ellen?
– Nincs, mamuskám.
– Ha megtudod, hogy van, följelentsd. Ez olyan, mintha meglátnád, hogy öreganyád nyoszolyája alá gyilkos van elbujva: bizony kihúznád a lábánál fogva. A ki a czár ellen vét, azt megbüntetik, a ki pedig érdemeket szerez, azt megjutalmazzák. Úgy-e hogy tett Kutusoffal? Kitörte a koronájából a legszebb drágakövet, azt ajándékozta neki s a kitört kő helyébe egy aranylapot illesztett e névvel: «Kutusoff.» Te «pulya!» A «Ghedimin» név sem rosszabb a Kutusoffénál.
Iván elsápadt. A Ghedimin név? Igen! Meg a czári korona? Azoknak is lesz egymáshoz valami közük. Koronatörésről bizony lesz szó!
– Egész életemet annak szentelem, mamuskám.
S aztán elpirult önmaga előtt.
Nem mondott igazat. Soha se mondhat igazat. Soha és senkinek. Ez az egyetlen teremtés van a világon, a ki igazán, őszintén, lelkéből szereti, s még ezt is folyton-folyvást ámítgatnia kell. Kora reggeltől késő estig folyvást hazudnia kell szemtől-szemébe néző embereknek, hazugságokat elhullatni a háta mögött leskelődők számára, úgy, hogy mikor éjjel imádkozni akar, nem viszi rá a lelke, hogy elkezdje! «Hajtsd hozzám, uram, füledet»: azt hiszi, hogy még az Isten előtt is hazudni fog.
– No de régen vártalak ám, hogy eljőjj. Nagy vitám volt az Ihnátkoval s neked kell benne a birának lenni.
S elmondta a vita tárgyát. – Melyikünknek van hát igaza?
Iván elnevette magát.
– Rendes észjárás és emberi tapasztalat szerint neked volna igazad, mamuskám; mert várakat csakugyan úgy szokás megvenni, fegyverrel. Hanem ebben az egy esetben kivételesen mégis csak az Ihnátkonak van igaza; mert Csernyi György csakugyan úgy vette meg, jó pénz árán Belgrádot a basától. Azért csak add neki a tulupot, nem a korbácsot.
Az öreg asszony odainté a szolgát.
– Hallottad ezt Ihnátko? Ilyen az igazságos férfi az országban. A ki igazságot oszt a szolgának az úr fölött, s igaz itéletet hoz még a tulajdon öreg anyja ellenében is! Örüljetek népek, hogy ilyen ember kezében van a sorsotok. A kinek a száját nem hagyja el más szó, csak igaz szó!
– No gyere ide, ülj mellém. Aztán gyónj meg. Mikor fogsz már megházasodni? Itt volna ám már az ideje. Nem választottál még?
És Ivánnak azt kell rá felelni: «nem!» Hiszen nem mondhatja meg, hogy «három éve már, hogy nőt hoztam a házhoz; nőt, a kinek nincs annyi szive, hogy bemutassa magát az öreg anyjának: mert irtózik tőle, a miért az olyan vén és ránczos arczú.»
Azt kell mondania, hogy senkije sincs.
– Most hazudsz! Hadd tapintom meg az orrodat. Persze, hogy lágy az orrod. Hazudtál. Hogy ne volnál szerelmes. No ide ügyelj. Nézd, itt tartogatom a fiókomban a menyasszonyod számára való fejdíszt. Látod, én gondoltam te rád. Egy diadém. Nekem is az volt a fejemen, mikor az öreg emberrel megesküdtem. Még akkor Moszkva volt a főváros. Még akkor ennek a palotának a helyén egy fűzfás mocsár volt. A te menyasszonyod is azt tegye fel. Neked adom. Csak tedd el. Te tudod, hogy kinek add azt: majd aztán én is megtudom. A kit te szeretsz, a ki asszonyod lesz.
Iván pedig csak ezt nem tudta igazán. Volt egy asszonya, de az őt nem szerette, s volt egy szeretője, de az nem lehetett az ő asszonya. Egyiknek sem adhatta ő azt az ősi menyasszonyi ékszert.
– Elteszem, mamuskám, míg rákerül a sor.
– No de már most velem fogsz vacsorálni, úgy-e? Az utolsó vajas lakomát nálam költöd el. Nem mégy el dévaj czimborák társaságába tivornyázni, a hogy a többi korhely fiuk, a kiket az éjféli harangszónál a butesnikoknak kell kiűzni a korsókból, meg még rosszabb helyekről is. Te a nagyanyáddal vacsorálsz, a hogy jó gyermekekhez illik.
És Ivánnak még azt is hazudnia kellett, hogy az étel izlik neki, a miből nagyanyja bőkezű unszolással halmoz fel az asztalra. Pedig akkor kelt föl az ebédtől, s aztán várt rá egy lucullusi lakoma a szép Zeneida kastélyában.
De ha még csak a gyomor tiltakozott volna az áldozat ellen! A szív volt túlterhelve jobban. Mennyi aggodalma súlyosult rá ennek a mai éjszakának! Ha elgondolta, hogy a sértett női boszú épen ez órákban önti ki pusztító mérgét azon másik nő ellen, a kiről mindenki tudja, hogy az ő vele igen közel összeköttetésben áll, s a kit ő neki lehetetlen megvédelmezni – és legkevésbé a megtámadója ellen, a ki saját felesége. Talán most e pillanatban követik el rajta a legnagyobb megbántást, mely egy művésznőt összezúz. Ha itthon volna a czár, azt nem mernék tenni; de távollétében minden szabad, a mit Arakcsejeff, a mindenható kegyencz megenged.
Őszintén megvallva, Iván örült neki, hogy most nem lehet ott. Lágy, önakaratnélküli, szelid kedély volt, a kit a helyzet nem neki való izgalmakba sodort. Egy fejjel kilátszott a tömeg közül, s az a fej eszes volt; ezért vezérnek szánták. S őt boldogtalanná tette ez a nehéz szerep, a mihez minden tehetség meg volt neki adva – a bátorságon kívül. Legtöbb kedve lett volna neki egy szép napon itt hagyni az egész világi birtokát, a szövetségeseit, a palotáit, az egész orosz birodalmat, kézen fogni Zeneidát, elmenni vele a világba s énekelni mellette a tenorpartiekat: – talán meg is tette volna, ha Zeneida több nem lenne, mint puszta művésznő. De hisz a nyugtalanító aggodalmak nehezebbike az, hogy mi történik ma azon a másik szinpadon? Az egyiken talán szalmakoszorú vár kedvesére. De hát a másikon? Arról a szinpadról a szereplők vére szokott alácsorogni.
S a jó nagyanya nem győzte őt eleget kinálni, hogy egyék.
És közbe kérdezősködött tőle Mária Luizáról, és a nagy Napoleonról, meg a kis római királyról s más ilyen idejét mult emberekről: a mikre Iván mind olyan fonák feleleteket adogatott, hogy alig győzte őt a jó Ihnátkó helyreigazítani, a ki a «maga hirlapjából» sokkal jobban volt mindezekről értesülve.
Mikor aztán megkondult az első harang odakünn: az öreg asszony egyszerre kivette a szájából a beletett falatot s visszatette a tányérjára. Ihnátko parancsszóra nem várva, elszedte az ételeket s más selyemabroszt terített az asztalra.
– Itt van a bőjt. Térjünk Isten atyánkhoz! suttogá a jámbor öreg.
Iván megcsókolta öreg anyja arczát, az is az övét. A nő hálószobájából egy kis alacsony ajtó nyilt a kápolnába. Iván az ajtón belépett, s míg az öreg asszony olvasóját morzsolva kezében, imádkozni kezdett, addig a kápolnában megszólalt az orgonahang s egy tiszta csengő férfi hang elkezdé énekelni a zsoltárt.
– Milyen jó keresztyén, milyen jó fiu ez a Maximovics Iván! suttogá imaközben Anna Feodorovna. S milyen gyönyörű hangja van. Beillenék a czár énekkarába!
S a zsoltár és az orgona zengése mellett, ájtatosan dicsérve Istent, s imádkozva élőkért és élőknek hitt halottakért, csendesen elszunyadt a karszékében. S a zsoltár és az orgona még azután is zengett. Mert ez a Maximovics Iván, ez a Ghedimin herczeg olyan véghetetlen kegyes jó fiu.
Aztán ez is csak hazugság volt. A mint Iván belépett a kápolnába, már ott várt rá egy énekes a czár énekkarából, a kit oda egy rejteklépcsőn bocsátottak be s annak a feladata volt énekelni és orgonázni, míg az öreg asszony elalszik.
Ghedimin herczeg pedig a rejteklépcsőn és titkos folyosón át rögtön eltávozott. Palotájának összeköttetése volt a szomszéd házzal. Ott álruhát vett magára s az udvaron álló szánba vetve magát, megmondta a kocsisának, hogy hová hajtson.
A szinházból visszatérő herczegnőnek mind a kapus, mind a törpe azt mondták, hogy a herczeg itthon van, a nagyanyja lakosztályát még nem hagyta el.
Ghedimin herczeg egyszerű, czímer nélküli szánban, nem egyenruházott kocsissal indult ki titkos lakhelyéről. Kocsisának azt az utasítást adta, hogy hajtson a szinház felé.
Nagyobbszerű szinháza az új fővárosnak még akkor csak az operaház volt. Abban aztán játszottak egy este drámát, vigjátékot, operát egymás után; az előadás eltartott rendesen éjfélig.
Az oroszokat azon időben meglepte a szinmüvészet iránti lelkesedés. Az az egy szinház kevés volt nekik, annál fogva azt találták ki, hogy a gazdag herczegek saját palotáikban építtessenek szinházakat, s azokban játszatták saját meghivott vendégseregük előtt saját szintársulataikkal Shakespearet, Molieret. Magában a két czári lakban, a téli palotában s az Eremitageban is volt magánszinpad, a min csak udvari szinészek debütáltak. Sőt egy nevezetes előkelő főúr még a falusi jószágára is magával hordta a szintársulatát, s minthogy faluhelyen a mi legnehezebben megszerezhető egy jó szinielőadáshoz, az a t. cz. publikum: annálfogva még egy viaszbáb gyüjteményt is szerzett hozzá: tábornokokat, tanácsosokat és elegáns úrhölgyeket, szalmával kitömve, kik a zártszékeket végig üljék, hogy tökéletes legyen az illuzió. Tudnivaló, hogy az ilyen színművészek a főúr jobbágyaiból cseperedtek fel, annálfogva egészen valószinű az az adoma, hogy mikor egyszer Othello javában fojtogatná Desdemonát, a főúr nagyot prüszszentett a páholyában, mire a gyilkos mór rögtön abbahagyá a sötét gonosztettet, s előrelépve a lámpáig, «kedves egészségére» kivánta a kegyúrnak a megrázkódást, s csak azután tért vissza Shakespeare kegyetlen ötletét végrehajtani.
Ebből képzelhetni, mily fokú lelkesedésnek kellett ott kifejleni egy oly rendkívüli művészi tünemény iránt, a minő Ilmarinen Zeneida volt. Saját országuk szülötte. (Igaz, hogy maga Finnország is abban az évben született Oroszország számára, a melyben Zeneida.) Zeneida nagyobb hatalom volt, mint egy miniszter. Hiszen már II. Katalin czárnő idejében lehetett bátorsága egy primadonnának azt mondani a czárnő szemébe, ki azt hányta fel neki, hogy már is annyi fizetése van, mint az első tábornagynak, hogy «no hát énekeltessen magának felséged a tábornagyjaival»
Nem is attól félt legjobban Ghedimin herczeg, hogy Zeneidát valami méltatlan meggyalázás éri, a mi egy sértett vetélytársnőtől kitelik, hanem inkább attól, hogy ez a nő (a milyennek ő ismeri) képes lesz, a mint az első füttyhangot meghallja, kiugrani a proscenium-lámpák elé s rágyújtani a marseillaisere s a mely perczben elkezdenek a nagy operaházban szalmakoszorúkat hajítani, a másodikban már emberfejekkel fognak hajigálózni. Egy ilyen szikra kell csak hozzá s fellobban az egész tűzakna.
Erős szívdobogása volt, a mint az operaház felé közelített. A bömbölő száz harang nem engedett semmi zajt hallani. Mikor aztán a harangok elnémultak, akkor egyszerre felhangzott a hosszú utcza, melybe szánkója befordult. Az egész széles sugárút egy zsivajgó néptömeggel volt belepve, mely feléje hömpölygött. Mi ez? Forradalom, vagy diadalmenet? Száz meg száz fáklya világít a fejek fölött.
Sebesen dobogott a szíve. Nem volt forradalmi jellem. Nem az az ember, a kit a gyönyör megittasít, mikor a nép oroszlánordítását hallja. Lelkében rettegett attól. De nemes ember volt, a ki szive-lelke ellenére el tud veszni azokkal együtt, kiknek hűséget esküdött; a ki el tud menni a bitófáig, pedig irtózik tőle, azon nagy eszmékért, a miket imád. Sok emberből lett már hős oly módon, hogy hiányzott a bátorsága elfutni a csata elől. Iván herczeg ott maradt s bevárta a tömeget.
Egyszer aztán látott valamit, a mi csakugyan ujdonság volt előtte.
A fáklyáktól megvilágított csoport közepett siklott tova egy aranyozott szán, melynek orrát egy aranyhattyú képezte: Zeneida ismeretes szánkója, abban ült a művésznő, drága nyusztbundájába burkolva, s azonfölül eltemetve virágcsokrok közé (a mik candirozva voltak már a fagytól), a szánkót pedig egy nyolczas fogat húzta; igen is: olyan fogat, a minőn még a czár sem járt soha; nyolcz bojár ifjú, a szinéből válogatva a jeunesse doréenak, s a ki a bakon ült, a kocsis helyén, az maga Galban lovag. Az arany ifjuság maga vontatja hazáig az ünnepelt művésznő szánkóját.
Ghedimin herczeg maga is kiszállt a szánjából s a tömeg közé vegyült, Zeneidát kisérve.
Egy ember törte magát a sokaságon keresztül, a kiben a felesége inasára ismert. Az a szánhoz érve, egy óriási jáczintcsokrot nyújtott át Galban lovagnak, néhány szót suttogva hozzá, mire a lovag felállt és harsány hangon kiáltott:
– Hohó uraim! Nemes paripa urak! Megálljunk egy pillanatra! Ime a legfényesebb trofeum! Ezt a csokrot a briliántos fogantyúval küldi «hódolata kifejezésével az isteni művészet iránt» a mi felséges Zeneidánknak – Ghedimin herczegasszony.
A hurrakiáltás egy pillanatra egész ködöt lehelt a hideg légbe.
– Allons. Előre! Nemes táltosok!
A nyolczas fogat vágtatva vitte a szánt.
A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje, úgy, hogy az ábrázatja épen megfordítva került a hölgy arczával szembe. Még az ismerős arczra is nehéz ily helyzetben ráismerni.
A megfordított arcz ezt sugta a hölgynek:
«Timeo Danaos et dona ferentes.»
– Nem tudok diákul: szólt a hölgy, fordítsd le más nyelvre.
S a megfordított fő extemplo visszaadta azt hazai nyelvén tökéletes hexameterben: «Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is.»
– Köszönöm, Puskin!
Azok, a kik az «észak szövetségéhez» tartoztak, egymást a vezetékneveiken szólították, eltérve az ős orosz szokástól, mely mindenkit a keresztnéven szólít, a férfinak az atyja, a nőnek az anyja keresztnevét toldva a magáéhoz.
Tehát ez a fiatal ember «lesz» Puskin. Még most nem az. Még most senki.
Csak egy oly «csatákban edzett hős», mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett s egyszerre közepette találta magát annak a zűrzavarnak, a minőhöz hasonlót csak Páris operabáljai mutatnak fel.
A vendégsereg, meghivott és betolakodó, ezrével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végig játszsza még a szinpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.
Az egész ballet jelen van; ugyanabban a jelmezben, a miben a szinpadon tánczolt, s az énekesnők, persa és más fejedelemnőnek öltözve, s velük együtt a főváros ifjú és vén «aranyfiatalsága».
Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján – megjelent a tánczteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről általános «hurrah» vegyült és a közelállók siettek a kézcsókolásra.
Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.
Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak s feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, a mit aztán minden mondat végéhez is hozzá toldott, s a mi annyit jelent, mint «szudár» és «szudarinya» (uram és asszonyom).
– A rendőrfőnök ő excellentiája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagy bőjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden táncz, zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz. sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek aludni sz. sz…
Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, a mit ők ketten Arakcsajevvel kicsináltak.
Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyilforma aranytűt s odanyújtá az ügynöknek.
– Menj vissza uradhoz, mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni, hogy Assyria királynője szívesen látja a csatára a sarmaták fejedelmét.
Ez az ügynöknek nagyon magas stylus volt. Hanem az aranynyilakat elvette.
– Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy hiják önt, uram?
Galban lovag azt mondá neki: «az én nevem Caracalla, s ez itt a feleségem».
Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe hiven: «Caracallus úr és Caracalla asszonyság».
Aztán az épen odalépő úrhoz fordult. Az volt Ghedimin herczeg.
– Hát az úrnak mi a neve?
– Az én nevem a «Szivárvány». Itt a névjegyem.
Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka szineiért szivárványnak híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is kivánt megtudni; térdig hajtotta fejét, jó mulatságot kivánt, útközben megivott egy palaczk pezsgőt s megcsipkedte egy kis köpczös ballerinának az orczáját s azzal visszament a rendőrfőnökhöz s referált hiven, hogy az Ilmarinen palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban s a kapuson kivül mindenki alszik.
Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán kenetteljes dictióra készül, melynek valószinű tartalma az lehet, hogy ne méltóztassék a ház úrnőjének, mint protestánsnak alkalmat adni a megbotránkozásra az uralkodó vallás hiveinek az által, hogy a nagy bőjt első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepélylyel megszentségteleníti.
De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. A mint meglátja, hogy pap, reákiált:
– Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. A mióta Bakut bekebeleztük, a tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a papnéjuk!
«Hurrah, éljenek a tűzimádók!» hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt két oldalt fogják s itatják lángborral: «igyál tüzet!» Kénytelen inni, s a közben elfelejti a szónoklatát.
– No ez jó nekem; de mit mondjak otthon a superintendensnek?
– Mondd neki azt szivem, szólt Zeneida, hogy most tartom a főpróbát ahhoz a nagy hangversenyhez, a mit a bőjt folytán adni fogok a protestáns templom tornyának fölépítésére.
Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni, hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a nagy bőjt első óráit.
Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás nem jön kivülről, s a kik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen elszállingózni.
Galban lovag helyén találja a hölgy karját átengedni Ghedimin herczegnek.
– Én vagyok Galban lovag.
– Van szerencsém önt jó hiréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.
– Nem bizonyítottam-e be azt ma is? Nézze meg, herczeg, azt a karpereczet, a mivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán nézze meg ezt hozzá.
S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsipot, a mi a herczegnő lovagkorbácsának fogantyuját képezte. Ghedimin herczeg láthatta rajta a saját czimerét.
– Ez a két barriere-jelző, a két Deus Terminus a ma reggeli szarvasvadászat s a ma esti diadal között.
– S ezt a metamorphosist ön idézte elő? Ghedimin herczeg közel volt hozzá, hogy megszorítsa a kezét Galban lovagnak azért, hogy az meghódította a feleségét, hogy az ne bántsa a szeretőjét, ezt azonban megakadályozta az a fiatal ember, a kit Puskinnak hallottunk nevezni, s a ki hirtelen odatolta a fejét a herczeg és Galban közé, s szeleburdi szivélyességgel ölelé el őt a herczeg kézszorítása elől.
– Zdravtvujtye! Galban. Én vagyok Puskin.
– Ah, Puskin! Bravo. Hallottam hiredet. A valódi franczia bonvivant orosz kiadásban.
– Büszke vagyok e czímre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, a mi nincs semmi vonatkozásban a Parnassussal. Azonban hát Galban lovag nem volt censor, hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fekszik halottan meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek a pétervári korhelyeknek s e tekintetben szerény epigonod. Ha megengeded, azonnal megismertetlek társaságunk leggenialisabb coriphæusaival.
Azzal karját Galban lovagéba öltve, vitte őt igazi czimborakedvvel bele a tömegbe.
Galban lovag nem bánta azt. Neki legelőször is az volt a feladata, hogy az itt összegyült elégületlenekkel megismerkedjék, s e tekintetben egy ilyen nyilt szivű, beszédes czimbora épen kedvére szolgált. Hanem aztán csakhamar észrevette, hogy csalódott benne.
A legelső, a kivel megismerteté Galban lovagot Puskin, az amerikai követ volt: mr. Black.
Mr. Blacknak csak egy lába volt, a másik gépláb volt, a mi mr. Blackot nem akadályozta abban, hogy minden contratánczot végig járjon. Egyébiránt minden mozdulata olyan kimért volt, mintha a két keze és a feje is mind kerekes rugókon járna s esténkint lefekvés előtt az egész embert szét szoknák szedni.
– Mr. Black. A legjobb czimbora a világon. Nem tud se francziául, se németül, se görögül, se oroszul; csupán csak angolul. Azt pedig nálunk nem beszéli senki. Annálfogva néma. Hanem azért a legfidelisebb ficzkó. Még tavaly volt neki egy embere, a kivel beszélhetett: a titkárja. Azzal meg úgy járt, hogy deczemberben a legcsikorgóbb hidegben elvitte magával a Nyefszkij Sándor sírkertjébe, a nagyszerű síremlék-raktárt megtekinteni. Ott a titkárnak különösen megtetszett egy gránit-obeliszk. Visszatérve, a titkár sok pálinkát talált inni s megfagyott az úton. Mr. Black szépen visszavitte őt a sírkőkereskedőhöz s megvette a számára azt az obeliszkot, a mi olyan nagyon megtetszett neki.
A bemutatott alak sejtette, hogy őtet magasztalják s valami gépezetnek megparancsolta, hogy az arczvonásain mosolygást idézzen elő, s azután nagyon megrázta a lovag kezét s menten a másik karjába csimpaszkodott, ketten együtt aztán a lefoglalt lovagot vitték magukkal, míg egy harmadik úrba botlottak bele, a kit Puskin e szókkal ismertetett meg Galbannal:
– Sumikoff Alexievics Sergius.
– Ah, a hirhedt mistificateur! Sokat hallottam önről beszélni.
A «mistificatio» szó külömben és az egész ötlet, embereket bolonddá tenni, csupa mulatságból, épen azon időkben Párisban kelt divat volt, hogyne utánozták volna tehát Szentpétervárott is.
– De nem hallottad még a legújabb kalandját, vágott eléje Puskin. A szerecsen rabszolgáról. No azt elmondom, mert az fölséges tréfa volt. Sumikoff befestette az arczát feketére s kiadta magát Milinkoff herczeg rabszolgájának. Mindnyájan be voltunk avatva a tréfába, csak Petronyefszki gróf nem. Ez volt az áldozat. Mungo zongorázott és gitározott, s beszélt görögül és latinul s szavalt Schillerből; a mi nagy rendkivüliség egy négernél és a mellett gyönyörűen tudta elmesélni, hogy király korában hogy törette mozsárba a tolvaj minisztereit. Petronyefszki egészen belebolondult a szerecsenbe; rajta esett Milinkoffon, hogy adja el neki. Az eleinte szabódott, hogy ez neki is kegyencze, nem válhatik meg tőle, utoljára megalkudtak hat ezer rubelben. Mikor Petronyefszki lefizette a pénzt, Milinkoff előre figyelmeztette, hogy jól vigyázzon erre a négerre, mert ennek az a szokása, hogy elszökik. Dejszen majd vigyáz ő rá. Természetes, hogy Sumikoff az első éjjel lemosta az arczáról a chinai tust s szépen kisétált a fehér ábrázatjával a gróf palotájából. A hatezer rubelből aztán csaptunk egy nagy lakomát, s Petronyefszki maig sem tudja, hogy ő fizette meg annak a költségét, hanem azért egyre jár a szegény rendőrminiszterre, hogy kerítse elő megszökött szerecsenjét.
Szabad volt nevetni rajta. Galban azt is megtette. Magában pedig azt gondolta, vajjon ez az én ujdonsült barátom csakugyan azt hiszi-e, hogy ezekkel az ismeretes anecdotákkal engemet el lehet fogni, hogy ne lássam azt, a miért idejöttem?
Pedig bizony meglátta.
Nagy gyakorlata volt ebben. Leirás után ráismerni az emberekre, a legzajosabb embertömeg közepett is meglátni azt, a kit keres.
Megpillantotta a sokaság közt először azt az alakot, a kit mint Krizsanovszkyt irtak le előtte; aztán nem sokára azt a másikat, a kinek neve Pestel.
Úgy tett, mintha nagyon hallgatná, miket követett el a hires mistificateur, de félszemmel mindig azt leste, hogy találkozik-e a két alak egymással? Odamennek-e Ghedimin herczeghez és Zeneidához? Egyiket sem tették. Ha véletlenül összetalálkoztak, elmentek egymás mellett, szembe sem nézve s Zeneidát kerülni látszottak. Még több kipéczézett alakot is látott felmerülni a tánczoló, ujongó tömeg közül, a kik azonban nem látszottak egymásról tudomást venni.
Puskin most egy indítványt tett.
– Négyen vagyunk, csinálhatnánk egy l’hombre partiet.
Galban lovag azon is keresztüllátott. Jó is volna most őt leültetni egy magányos asztalka mellé s nézetni a festett papirra egész éjjel.
– Köszönöm. Én csak hazard játékot szoktam játszani.
– Az pedig nálunk szigorúan tiltva van.
– Mint a bál bőjtben, szólt Galban nevetve.
Most azonban egy új felvonás vonta magára a társaság figyelmét. «A czigányok jönnek!»
Oroszországban is a népdalok minstrelje a czigány, mint Magyarhonban. De az a különös, hogy a míg Magyarországban a czigány művészete a zene, Oroszországban nem az, ott a czigány énekel. Mint énekkar jár a banda városról városra s elmaradhatlan mulattatója a nagyúri társaságoknak.
A keleties festői öltözetű csoport a terem közepén áll fel, s míg huszonnégy férfi és nő kört alakít, a puszták és erdők dalait énekelve, egy leány magányosan tánczolja hozzá azt a sajátszerű tánczot, a miben a dal szövege tükröződik vissza.
– Nézd, nézd ezt a mi fekete igazgyöngyünket! szólt Puskin, odavonszolva barátai segélyével Galban lovagot a czigányok körébe. Bravo Diabolka! Érdemeld ki a nevedet! Nézd azt az alakot! Valóságos ördög! Minden mozdulatja csáb. Hogy villognak a szemei! Az egész pokol ott ég bennük, hogy az ember irigyli a benne elkárhozottakat. Mikor ilyen mélán körültekint, nagy hosszú szempilláit félig lesütve, azt hinnéd, egy bűnbánó szent, a kinek a vétkeire mégis édesen esik visszagondolni. S hogy tör ki belőle egyszerre a dæmoni tűz! Táncza az őrjöngés ideálja. Nem betanult táncz, az érzékek mámora sugallja ennek vonaglásait. Vakmerő, de mindig klasszikus, mint egy mænade. Hogy szítja a tüzet a szemeivel, hogy csattognak össze a fehér fogsorai! Egész lénye egy láng. Most mindjárt meggyullad saját maga körül forogva. Azt hinnéd, már kimerült, elfáradt, tántorog, mikor így a két karját a feje mögé emeli, s a fejét lankadtan e bársonytámlára hajtja, szempillái reszketve tapadnak alá, ajka élvetegen marad félig nyitva; most mindjárt összeroskad. Ne higyj neki! Így tesz a tigris mikor meglapul s azt nézi, hogy kapja el egy szökéssel kiszemelt áldozatát. A tigris harap!
A szilaj czigányleány a szoborszerű lankatag állásból egyszerre odaszökött Galban lovaghoz s átölelve a nyakát, megcsókolta annak az ajkait.
– Istenemre, ez a komédia jól van csinálva, mondá magában Galban lovag. Most meg lekötöznek egy ördögien szép leánynak a karjaival. Az én összeesküvőim értik a mesterségüket.
– Bravo Diabolka! tapsolt Puskin, s egy percz mulva mind a három uracs elpárolgott Galban lovag mellől, nem kellett már őt őrizni. A kit egyszer a Diabolka pókfonala körülkerített, az meg van fogva, meg van fojtva.
Galban lovag ezt is értette jól. De sokkal nagyobb világfi volt s sokkal jobb izléssel birt, hogysem a kinálkozó poharat elutasítsa magától: «ma az én ördögöm fogsz lenni!» suttogá a leány fülébe, ki villanyosságtól vonagló sima bársony karjaival átfonta karját. S aztán úgy tett, mint a ki hódításával még kérkedni is akar, s a karjára vett czigányleányt körülhordta a tánczteremben, a buffetben és a hűs pálmakertben, cavalier servantjául szegődve; és a közben figyelve a kiszemelt alakokra.
Kezdte észrevenni, hogy azok, a kiket ő les, viszont ő rá lesnek. S azok nem fognak a zajos mulatságok termeiből addig eltávozni, a míg őt itt látják. Készen volt a stratagemájával.
Mikor másodszor körüljárta a termet, Diabolkával a karján, megigérte a leánynak, hogy feleségül veszi, s eljegyzésül ujjára húzta a gyűrűjét.
Azt elfelejtette tőle megkérdezni a leány, hogy hát hogyan hínak téged? hanem a gyűrűbe foglalt kőnek a nevét ismerte, azt úgy hijják, hogy «gyémánt».
– Aztán, ha te nekem férjem fogsz lenni, akkor majd úgy-e te is eljösz velem a sátorba üstöt foltozni, lopott birkából lakmározni?
– Nem úgy lesz; ha te nekem feleségem fogsz lenni, akkor te jösz el én velem palotában lakni, mindennap ötször felöltözni, ezüst tányérról enni, mintha mindennap lakodalom volna.
– No majd én kivetem neked a kártyán, hogy melyikünknek a jövendölése teljesedik? Jer, bujjunk el valahová, a hol senki sem lát.
Diabolka, úgy látszott, hogy nagyon járatos ebben az erdőben; tudta, melyik rugót kell megnyomni egy-egy a fallal egyenlő táblázatu ajtón, hogy az felnyiljék, azon belül aztán egy kis bizalmas rejtek kinálkozik, egy boldog pár számára elég. Az ajtó rögtön becsukódik; a lármás teremben senki sem veszi észre, hogy két ember hiányzik. A kis menedék közepén van egy kerek asztalka, azt ha elfordítják, elsülyed a padlat alá s pillanatok mulva megint fölemelkedik, megrakva inyencz lakomával, a miből még a jeges veder sem hiányzik, pezsgős palaczkjaival.
Galban lovag mosolygott. Ez volna hát a csapda? S nagyobb biztosság kedvéért még magát a macskát is odazárták. Szegények! Azt hiszik, hogy a kigyót is meg lehet fogni egérfogóval. Azonban hát hadd teljék az idő. Időt kell engedni az ellenségnek, hogy hadrendbe álljon. Most azt hiszik, hogy ő már meg van fogva. A ki Diabolkának adta magát, az egészen azé lett. Azt hiszik, hogy ő már félre van téve az útból. Most nem félve az ő kémszemétől, az összetartozó emberek egybekerülnek a nagy találkozóra. De hol tartják azt a találkozót? Melyik rejtekében annak a titokteljes épületnek? Ez a gondolat járt a fejében.
Csirrrrr! hangzott az asztalhoz csapott pohár, száz darabra törve.
– Mikor én vagyok melletted, akkor ne gondolj másra! Ha az én szemembe nézhetsz, ne nézz a világba! Félsz tőlem talán? Józan akarsz maradni?
Galban bebizonyította, hogy nem fél tőle s nem akar józan maradni. Felkapta az egész palaczkot s úgy ivott belőle. Egyéb oka is lehetett rá egyenesen a palaczkból inni. A pezsgőbe nem lehet keverni álomitalt, mert azt, ha felbontják, kifut; a pohárba pedig könnyen lehet altatót elrejteni, a mit észre nem vesz az ember.
Hogy Galban lovag mint jött arra a gyanúra, hogy őt itt még holmi narcoticummal is ártalmatlanná tehetik, annak igen egyszerűen az a nyitja, hogy ilyen álomport ő maga is hozott a zsebében, abból az elővigyázati czélból, hogy ha netalán alkalmatlan kullancsra akadna, azt lerázhassa magáról.
Két dologra nem lehet egyszerre hallgatni: a szívdobogásra és az óraketyegésre. A ki a gyönyörrel játszik, az hamis játékossal játszik, a ki nem igazán számítja az időt. Ezt tudta Galban lovag tapasztalásból. Neki meg kellett szabadulni a fekete szépségtől jó idején, s a czigányleányt nem mámorosítá el a bor. Összetört már minden poharat, s csak a leütött nyaku palaczkból húzták a bort, felváltva. Egy ilyen palaczkkal kellett őt tehetetlenné tenni. Nagyon könnyű dolog volt az. Mikor a jégbehűtött palaczk fejét leütik, akkor a bornak négy ötöde meg van fagyva. A közé öntött altató csak a higan maradt borral vegyül el. A ki először iszik belőle, az megiszsza az álomitalt; a ki utánna következik, annak már a jégből felolvadt bor jut részül s nem árt meg neki.
Diabolka vad kedve egyszerre csak alálohadt, karja lecsúszott lovagja nyakáról. Ásítozni kezdett; a feje hátrahanyatlott. Egy perczre felriadt, mintha eszére térne s világosság derülne agyában, hogy most neki nem szabad elaludni, mert abból nagy veszedelem lesz! A vizes kancsót kereste. Hanem a szer nagyon erős volt. Kettőt lépett, aztán elkezdett tántorogni. A kezeit még a homlokán tartá, de már aludt. «Kössétek a medvéket lánczra!» hebegé. Már a pusztában álmodta magát. Aztán végig terült a padlaton. Galban lovag fölemelte a leányt a földről, lefekteté a kerevetre, megcsókolta az ajkát és ott hagyta.
A rejtekajtó felnyilt s ő ismét a pálmakertben találta magát. Egy hat öl magas amphitheatrum az, tele az Indiákról s a Senegal mellől elhozott ritka növényekkel, a miket hamis meleggel, utánzott napfénynyel bolondítanak itt, hogy a kilenczhónapos tél országában zöldüljenek és növekedjenek.
Egy óriás fügecactus mögé lopózva, kikémlelt Galban lovag a mellékterembe.
Ott egy szilaj orgia képét látta, a minőt nem szeret leirásban megörökíteni sem az emlékezet, sem a képzelem. Nem is érdekelte őt az. A mit megakart látni, az volt, hogy vajjon azok az alakok, a kiket ő kipéczézett, részt vesznek-e ez eleusi mysteriumban? Egyet sem talált ott. Valóban álarczosbál ez; a bál maga az álarcz, s a kik azt viselik, azok nincsenek a bálban.
Hol vannak hát?
Valamennyien mind eltüntek, még Puskin is, a korhelyek nagymestere.
Elindult őket felkeresni.
Nehéz és koczkáztatott merénylet volt.
Először is egy teljesen ismeretlen palotában neki indulni, tájékozatlanul, a kutatásnak; kitérni a netalán szemközt jövők elől, s a csodálkozó szemet megcsalni tettetett mámorral, a hogy a részeg ember szokott benyitogatni minden ajtón, megháborított pásztorórák hősei által kidobatni iminnen-amonnan. És azután ha rátalál a helyre, a hova a különvált társaság félrevonult, ott lehet, hogy őr lesz felállítva, a ki az elrejtőzötteket a gyanus közeledőkről értesíteni áll ott. Azt hirtelen orozva kell megrohannia, mellére szegezve a pisztolyt. Mert akkor már bizonyos, hogy a hol hirnök áll az ajtó előtt, ott összeesküvés van az ajtó mögött. És akkor berohanni az ajtón. Ha ez az ajtó zárva lesz, akkor a gyanu alapos, akkor erre a palotára ki van mondva az itélet, s ha kell, szétszedik azt kőrül-kőre. Ha pedig nyitva van az ajtó, akkor belépni a társaság közé ezzel a szóval: «a czár nevében! önök az én foglyaim!» Lehet, hogy akkor rögtön leszúrják; de sokkal valószinűbb, hogy nem. A fölfedezett összeesküvés demoralizált. Mikor azt fogják hallani: «ha én reggelig vissza nem térek Arakcsejeffhez, mind azok, kik e palotában vannak, a hatalom kezébe jutnak!» meg lesznek dermedve, s önként tartják kezeiket a bilincs elé. S elvégre is, ez hivatás. Egyik ember meghal így, a másik amúgy. A katona tudja, hogy lőnek rá, mégis előre megy; a tengerész tudja, hogy a viznek nincsen gerendája, mégis rászáll. Az egyik ember fittyet hány a bárdnak, a másik a tőrnek. S mind a kettő heroismus.
És aztán, ha a félrevonultakat nem a «zöld könyv», hanem a zöld asztal körül találja csoportosulva, a tiltott rouletten vesztegetve a pénzüket? eh bien! akkor ő is közéjük fog ülni s ezt nem fogja elárulni Arakcsejeffnek. Ez nem gentlemannak való feladat.
Volt a kutatáshoz valami Ariadne-fonala. Hasonlatos a meséhez, a hol az elhullatott kavicsok vezetik haza az erdőből az eltévedt gyermekeket.
Zeneida Semiramis jelmezében jött haza. Dúsgazdag rőt haja át volt fonva igaz gyöngysorokkal. Mikor Galban lovag a diadallal hazahozott művésznő fejéről lesegíté emelni a bashlikot, egy gyöngyfüzért szándékosan kettészakított észrevétlenül. A fonálról lepergő gyöngyöket egy ideig fentartja a sűrű hajzat, de mégis lehetetlen, hogy járás közben egy-egy le ne hulljon.
Egyet már megtalált a pálmakertben. Tehát itt keresztül kellett mennie. A második gyöngyszemet megtalálta egy korridoron. A harmadik már elárulta neki a lakosztály küszöbét is, a melyen át eltünt a hölgy. S a hol ő van, ott kell lenni a többinek is.
A terem, melyben az «Észak szövetsége» gyüléseit tartá, kettős ajtóval volt ellátva, a mi orosz palotákban nem szokatlan. Ott a kulcslyukon át se hallgatózni, se leskelődni nem lehetett.
A terem közepét foglalta el egy tömör asztal, inkább szekrény, s annak a felső lapját képezte a roulette.
Ki voltak rakva rendben a pénztekercsek, hihetőleg imperiálok (bankjegy a rouletten nem játszik), s a croupierek hosszúnyelű pénzhárítói s minden újan érkező helyet foglalt az asztal mellett s kitette maga elé az erszényét. Hanem azért senki sem játszott. Ez csak alakoskodás volt. Valahányszor egy tag érkezett, az ajtónyitásra a roulette pörgetyüje forgásnak eredt s a tánczoló golyó figyelmeztette a társaságot, hogy valaki jő. Meglepetéstől nem lehetett tartani.
Az összegyülteket a háziasszony mutatja be egymásnak. Szükség van erre, mert ezuttal olyan emberek is vannak jelen, a kik egymást soha nem látták, minden ország távol vidékén alakult titkos társaságok küldöttei.
Az «Észak szövetségének» elnöke és pecsétőre Ghedimin herczeg. Titkára Rylejeff, fiatal költő, s az amerikai gabonatársulat ügynöke. Ott van a három Turgenyeff testvér közül a legidősebb, Miklós, a történetíró, Lubin ezredes, a titkos nyomda tulajdonosa; az egyik Besztuseff; Küchelbecker, a tüzérség főtisztje. Azonkívül megjelent az «üdvegylet» főnöke, Vaskovszki; az «egyesült szlávok» képviselője, Muravieff Artamon; a «hős szövetség» éltető szelleme, Orloff. Ezek mind magukban elkülönítve működő titkos társulatok, a miknek czélja közös. «A szabadság.» (Szabadság a hó alatt.) Hanem eljárásuk, modoruk, eszközeik külömbözők. Azért jöttek most össze, hogy a szerteszét ágazó terveket egy közös eljárásban egyesítsék. Meghívták e tanácskozásra a távol Feketetenger-parti «déli társulat» főnökét, Pestel ezredest, s a még távolabb Kaukázusban együttérző «vadak» fejét, Jakuskint, és a ki legtávolabbról jött (mert egy vértengeren kellett átgázolnia, a mi a két nemzetet elválasztja): a lengyel «Koszinyérik» (Kaszások) szószólóját, Krizsanovszkit. Ezek a férfiak mind egyenruhát viselnek, az egy Rylejeffet kivéve, a ki nem más, csak polgár, s divatszerű sárga gombos kék frakkot visel. Krizsanovszky uhlán főtiszt, Jakuskin pedig georgiai lovas. Valamennyien simára borotvált arczok, csak a lengyel tartotta meg nemzeti jellegét és Jakuskin, kinek torzonborz szakálla össze van növe a szemöldökével, igazi vad kozák typus, elhanyagolt külsejével kérkedő.
S a jelenlevők valamennyiének van valami irva a homlokára!
Zeneida maga az ajtónál áll s fogadja az érkezőket, míg tele lesz velük a szoba. Nincs nagy beszélgetés, mindenki azokkal a szellemekkel társalkodik, a kik idehozták.
Ekkor még egyszer perdül a roulette golyója.
– Ki jöhet még? kérdi Zeneida.
A megnyiló ajtón belép Puskin.
Zeneida arcza önkénytelen ijedelmet fejez ki.
– Hát te miért jősz ide? sugja neki indulatosan.
– Nem szabad ide jönnöm?
– Nem az volt-e rád bízva, hogy őrizd Galbant, nehogy meglepjen bennünket?
– Nálamnál jobb őre akadt. Diabolka magával vitte az egérfogóba.
– De neked azt kell megfogadnod, a mi rád van bizva.
– Majd visszamegyek hozzá, mihelyt indiscretio nélkül tehetem. Most itt akarok lenni. Mutass be.
– Gyermek vagy? A kiváncsiság bánt? Meg akarod tudni, hogy mit teszünk mi itt?
– Részt akarok benne venni.
– Minő szeszély! Azt hiszed, hogy valami nevezetes, főbenjáró dolgot kezdünk el itten, s dicsőséget keressz benne, hogy te is föltedd a fejedet az egy kártyára. No hát maradj köztünk, majd meglátod, Puskin úr!
Azzal hátat fordított neki, mintha duzzogna rá, mialatt a többieknek bemutatja.
Zeneida volt az egész társulatnak a rendőrsége, a kit palotájába meghivott, az el lett fogadva «testvérnek»; a kire rábizott valamit, az be lett sorozva «férfinak»; de arra, hogy a titkos tanácskozásban részt vehessen, hogy a «bojárok» közé emeltessék, még egy ajánlónak kellett lenni.
– Ki ajánlja őt még? kérdezé Ghedimin herczeg.
– Én! szólalt fel Rylejeff.
Azzal helyet mutattak Puskinnak az asztalnál.
Kifejezésteljes fő volt. Borzas kondor haja, arczcsontjai, orra emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse Hannibal leányát vette feleségül, eredete a carthagói fénykorig megy fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, daczára a nem egyező vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez arcz. A kifejezés volt közös.
Puskin szerelmes volt Zeneidába, azaz, hogy rajongott érte. Zeneida pedig komolyan szerette Puskint. És épen azért nem akarta, hogy az szeresse őt.
Egy szó megmagyarázza az ellenmondó talányt. Zeneida tudta azt jól, hogy mindazok, a kik a sorsukat az övéhez kötik, egy sötét végzetnek mennek eléje, melynek ködéből a vérpad körvonalai tünnek elő. Neki mennie kellett a végzet elé. Finnországot ugyanazon hatalom tartá bilincseiben, melyet e titkos társulatok akarnak összetörni; s Zeneida még emlékezett anyja könyeire, meg arra az egyszerű fekete koporsóra, a miben éjszaka, sötétben, lopva hoztak haza egy embert, a kinek feje le volt vágva, s a kit nem volt szabad megsiratni senkinek. Csak felnőtt korában tudta meg, hogy az volt az ő apja.
Annyira szerette Puskint, hogy nem akarta őt magával vinni arra a veszélyes útra, a honnan az emberek hónuk alá fogott fejükkel térnek vissza. Boldog, napfényes sorsot szánt neki. Ő már rég felismerte a nyugtalan korhely fiúban azt a lángészt, mely nem azért adatott, hogy egy asszony hálószobáját bevilágítsa; mely nem Oroszországé, hanem az egész világé. Minek volna a költőket elpazarolni? Ki rakná a gyémántjait a puskába, lövöldözni, mikor oda az ólom is jó, még jobb.
– Uraim! szólt Zeneida a társasághoz, legelőbb is Rylejeff testvérünket kell felkérnem, sziveskedjék felolvasni azt a szabadságdalt, a mit a nép közt el akarunk terjeszteni. A néphangulat előkészítése az első.
Helyeselték. Rylejeff, a költő, egy szép szőke, karcsu ifju, felállt és olvasta a szabadságdalt, melyet készített.
Szép, correct költemény volt az, emelkedett hangon tartott s a technika minden szabályának megfelelő; a rhetorikai climax folyton magasabbra szállt és ragadott magával s az egészből nem hiányzott a búskomor, elbúsító alaphang, mely a nép kedélyével annyira összetalál.
A költemény felolvastával mindenki sietett az ifjú Tirtæust üdvözölni s Zeneida a keblére borult és megcsókolta az arczát.
Puskin izetlenkedve fordította félre az arczát. Hiszen hogy egy nő megcsókol egy férfit, ez az orosz társaságban bevett szokás; lám Ghedimin herczeg meg se látja azt, pedig neki is van valami köze Zeneidához; de még sem tetszett az neki. Irigyelte azt tőle. A csókot magában is irigyelte, de még inkább, mint pályadíjt egy költeményért, mely megjárja – faute de mieux.
– Remek költemény! mondá Ghedimin herczeg maga is. Ezt ki fogjuk nyomatni Lubin nyomdájában egy millió példányban s szétosztjuk a nép közt.
– Feledi ön, herczeg, szólt közbe Zeneida, hogy a mi jó népünk nem tud olvasni. Én czélszerűbbnek találnám dalra tétetni a verset; énekelve hamarább behat a népbe, mint nyomtatva, s akkor aztán terjed mezőről mezőre tovább, a kaszások, az aratók, a fuvarosok elhordják faluról falura, s a mit énekelnek, az örökké megmarad. A finn népdalokban megmaradt a nemzet története, emléke, szabadsága, azt nem lehet elkobozni. A marseillaise maga egy hadsereg volt Francziaországban.
– De kire lehetne bízni e költemény dalra tételét? kérdezé a herczeg.
– Itt van Puskin úr, szólt Zeneida, ő igen szép melódiákat tud komponálni.
Ez tarantula-csipés volt Puskinnak.
Hogy ő, mint zeneszerző, csináljon melódiát Rylejeff szabadságdalára.
Már hiszen a subordinatiót lehet nagy tökélyre vinni. Az megeshetik, hogy az államtanácsos, mikor mint nemzetőr és közkatona kirukkol, engedelmeskedjék saját irodaszolgája káplári parancsának; az is megtörténhetik, hogy egy herczeg, ha beállt szabadkőmüvesnek, meghajoljon egy csizmadia előtt, ha az a páholy generálisa; hanem hogy egy költő egy másik versíró poemájára dallamot készítsen, a midőn azt érzi, hogy ő Caesár, amaz pedig csak Pompejus: ez a lehetetlenségek közé tartozik.
Puskin arcza lángba borult.
– Úgy tudom, mondá, hogy a marseillaisenek a verse és dallama egyszerre született. Rouget de L’Isle egyszerre teremté annak hangját és szavait. Nem is lehet az máskép. A hangulatot csak a költő maga tudja eltalálni, maga tud rá lelkesülni. Ryjeleff költeménye szép, remek, de nem gyujt, nem melegít. Oda tűz kell!
S öntudatlanul keblére ütött, mintha mondaná: «a mi itt van!»
– Hát tudod mit, Puskin, szólt Zeneida, ha te érzed magadban a dodonai berek szent sugallását s jobbat tudsz ennél szerezni: vonulj félre az én kis mellékszobámba, ott találsz zongorát és iróasztalt, teremts jobbat!
Puskin meg volt fogva.
– Miért ne? Én majd hozok nektek olyan dalt, a mit nem kell a parasztnak a pópához elvinni, hogy magyarázza meg neki, mit tesz az? Az enyém a földön fog járni.
E szavakkal a szemébe nézett Zeneidának s a mit e szemsugarak mondtak, abból érthető volt a gondolat: «és ha Rylejeff rímes soraiért egy csókot adtál, majd ha azt meghallod, a mi az én szivemből gyuladt lángra, mi pályadíjt találsz ki énnekem?»
Fölkelt és átment a mellékszobákba. Nem sokára egyes akkordok a zongorán tanúsíták, hogy belemerült a költői alkotásba, s az olyan, hogy azt nem lehet félbenhagyni.
Csak ezt akarta elérni Zeneida.
A mire Puskin elhagyta a szobát, Zeneida egyet pördített a rouletten. A golyó Turgenyeff Miklós előtt állt meg. A sors által ő lett a mai tanácskozás elnökéül kiszemelve. Elfoglalta azt a karosszéket, mely hasonló a roulettejáték bankárjának trónjához.
Akkor Ghedimin herczeg előhúzta kebléből a finom kis aczélkulcsot, mely egy félretolt rézgomb alatti kulcslyukba illett s átnyujtá az elnöknek, a ki a kulcsot kétszer elfordítá a zárban.
Erre az a tömör rézlap, melyen a roulette volt felállítva, a hosszú asztal másik oldalára csuszott át. Azon a helyen, melyet eddig eltakarva tartott, feküdt a «zöld könyv.»
Az igazi zöld könyv.
Egyetlen, a plafondról lecsüggő argandi lámpa fénye világítá meg az alakokat, a mik úgy tüntek fel ebben, mint egy muzeum szoborgyüjteménye, minden vonás éles kifejezést vett fel, mozdulatlanságában rajzolva a jellemet, indulatot. Megannyi historiai tanulmányfő, melynek hivatása, vagy magasra kiemelkedve a népek fölé, bálványoztatni, vagy felrugatni a hóhérlegény sarka által. A csendes magábaszállás időköze alatt valamennyien egymás arczát látszanak tanulmányozni; többen most találkoznak először az életben s összehasonlítgatják a szemmel látott alakot a képzelt eszményi ábrával. A «déli»-ek, a «lengyel» sohase látták még egymást. Jakuskint valamikor tíz év előtt ismerték többen, de akkor az egy életvidám, sima arczu udvaroncz volt, semmi sincs rajta már a régiből. Ez egy vad ember, a ki csak akkor mosolyog, mikor ölni készül. Az elnöki szék karjára támaszkodva áll Zeneida, a «respublica» szobrához hasonló kép, csakhogy a szive felé irányzott tőr helyett a hódolatul küldött virágcsokor van a kezében. (Ez is csak tőr.) Azokon kívül, a kiket már leírtunk, jelen voltak e históriai összejövetelnél: a három Bestuseff testvér, Trubeczkoi herczeg, Obolenszki, Korsofszki, Urbuseff, Repnin, Orloff, Konovniczin, Adujefszki, Szuthoff, Putsin, Batterkoff, Rostopsin, Rosen, Steinkal, Arzihodeff, Annenkoff, Vaskofszki és Muravieff Apostol, megannyi küldöttei az országban szanaszét működő titkos társulatoknak.
Rylejeff, a jegyző, felnyitja a zöld könyvet. Az elnök felszólítja, hogy adja elő az utóbbi gyülés határozatait.
Egy alkotmányterv kidolgozása volt az egész Oroszország számára. A czíme: «Ruszkája Pravda.»
Köztársasági alkotmány volt az, melyben mindazon tartományok, a miket az orosz egykor egy nagy birodalommá egyesített, önálló országokul támadnak fel, saját elnökük alatt. Nagy-Oroszország, Kis-Oroszország, Finnország, Lengyelország, Liefland, Kazán, Siberia, Krim, a Caucasus: kilencz respublika, saját kormányzattal és hadsereggel, melyeket egy közös directorium tart össze, annak székhelye «Moszkva». Szentpétervárra nincs szüksége a köztársaságnak: se a «szentre», se a «Péterre», se a «várra».
A terv mottója ez volt:
Kérdés: «Ötven év mulva egész Európa vagy respublica lesz, vagy muszka?»
Felelet: «Monnó».1)
Az alkotmányterv a ragyogó fantázia szineivel volt kifestve. Minden népet felszabadítani! S aztán minden szabad népet egyesíteni! Nem nyomni el egyiket a másikkal, mindegyiknek meghagyni, hogy boldoguljon a maga módja szerint, mívelje a saját nyelvét és földjét s szünjék meg egymást gyülölni.
Ez volt a Zöld könyvben.
Legelső Ghedimin herczeg szólt hozzá.
– A terv szép, de a legnagyobb akadály, a mi a nép felszabadításának útjában áll, az, hogy maga a nép nem tud arról semmit, hogy ő nem szabad. Ott kell elkezdeni, hogy világosítsuk fel. Áraszszuk el az országot a «szabad ember katechismusával», tanulmányozzuk minden vidéken lakó népnek a specialis bajait, ismerjük meg a nyomorát, s annak orvoslását igérve neki, nyerjük meg azt a szabadság eszméje számára. A népnek fáj az, ha éhezik, ha botot kap, ha a fiát elviszik katonának, de a jármot, a mi a nyakát nyomja, nem érezi.
Pestel nyugtalanul várta, hogy szólhasson.
– Kedves herczeg, a te terved jó annak, a ki ráér ötven esztendeig várni, kártyavárakat építeni, a mik minden ajtónyilás szelétől összedőlnek; mi nem érünk rá philosophiai elméletekkel vesződni. A kire mi számítunk, az a katonaság és főnemesség. A mit ez a kettő határoz, a nép megnyugszik abban. Ha egyszer a hatalom kezünkben lesz, akkor majd ráérhetünk a nép nevelésére. A népre bizott mozgalom nálunk csak Pugatseff-lázadást idézhet elő.
– S rossz volna tán? mordult közbe rekedt hangon Jakuskin egy szögletből.
– Rossz, mert organizálhatatlan. A ki tervünket végre akarja hajtani, annak a helyzet urának kell maradni. Egy szerencsés lázadó főnök nem volna Oroszországban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünknek egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És a mint az megtörtént, egyszerre önmagunknak kell feloszlatnunk minden titkos társaságot, megszüntetnünk minden összeesküvést, s a milyen gyülölt feladat most a rendőrkémkedés, ép olyan nemes hivatásul kell azt tekinteni azontul és egyesülni minden jellemes embernek, minden hazafinak és szabad embernek, hogy a szabadság rendőrbiztosa legyen. Mind ennek egy varázsütésre kell megtörténni.
– S hová teszed e varázsütés alatt a czárt és a nagyherczegeket? kérdé Jakuskin, hideg iróniával.
– Azokat foglyul ejtjük s egy hadihajóra téve, átküldjük az Új-Világba.
– Át – a Más-Világba! Cháron hajóján! rikácsolt kitörve a caucasusi katona. S azzal odalépett hevesen, öklét az asztalra feszítve. Halljátok-e, észak és dél küldöttei, erény-egyletek, üdvtársulatok tagjai, ti mind hamis játékot játszatok, önmagatok csalására. Egy fej feltéve a koczkára egy fületlen gomb ellenében! Arra a kérdésre, a mit én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a hamvaikat! Én nem vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide kétezer werstnyiről, hogy philosophiai elmélkedéseket hallgassak végig, hanemhogy cselekedjem.
Rylejeff közbeszólt nyugodt komolysággal.
– Igenis, cselekedni fogod azt, a mit a többség határoz.
A vad harczosnak a fejébe tódult a vér e rendreutasításra.
– Hallod-e, Rylejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy: még nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép menyasszonyom volt, mint a milyen neked van most. Testőrtiszt voltam s húsz éves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod mi történt velem? Lakodalmamnak az előestéjén ellopta a menyasszonyomat Arakcsejeffnek a fia: egy hitvány kölyök, a ki még a kardját sem tudta felkötni s mégis nekem ezredesemmé lett téve. Én kihivtam őt életre-halálra. S a gyáva, a helyett, hogy helyt állt volna, feladott a czárnak s engemet elégtétel helyett száműztek a Caucázusba. Mikor egy pokollal a szivemben megváltam e várostól, az utolsó kép, a mit láttam, egy vízből kihuzott leány volt, a kit oda hoztak hozzám holtan: a menyasszonyom. Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a hidegét. És érezni fogom mindaddig, a míg az a vér el nem oltja, a mi után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Czarszkoje Zeloban azt a nagy csataképet, az eylaui ütközetről! A czár mellett egy ifjút látsz ágaskodó paripán, diadaltól, hűségtől ragyogó arczczal, kardját magasra emelve. Az én voltam. Ez az erdő benőtte arczomon a ragyogást; hanem azért a kard még most is a fej fölé van emelve.
– S remélem, hogy úgy is marad, örökké fölemelve, mint a festett képen.
– De nem marad! – kiáltá Jakuskin indulatosan, – esküszöm arra az ördögre, a kit a szivembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok semmire másra, mint örök boszumra. Tele írhatjátok a zöld könyveteket határozatokkal: az én határozatom itt van.
Azzal egyet lódítva kezén, a dolmánya ujjában elrejtett éles tőr egyszerre odacsúszott a markába s megvillant a társaság előtt.
Erre Rylejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről s oldalzsebéből egy pisztolyt rántott elő s azt Jakuskin mellének szegezte.
– És én esküszöm neked, hogy lelőlek itt ezen a helyen, ha te daczolsz a mi törvényeinkkel.
– No hát lőjj le! Ide lőjj, gyermek! ordítá Jakuskin, széttépve keblén a besmetet, s mezitelen mellét kitárva a neki szegzett pisztoly elé. Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni!
– Engedelmeskedjél Jakuskin! Vond vissza szavadat! kiáltának többen s odasiettek a dühöngőt csillapítani.
– Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind! Azt akarom, hogy lőjjön meg! kiabált a vad ember s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket.
– Uraim! szólt fölemelkedve helyéről Krizsanovszky, a lengyel.
– Lőjj agyon! ordítá egyre Jakuskin, tőrét csillogtatva öklében. (Ah, ha most nyitna be Galban!)
Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokorból kiszakított egy pézsmagubót s azzal homlokon hajítá a dühösködőt.
S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás projectiletől oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a tőrt, s a homlokához kapott.
Erre megint általános csendes nevetés terjedt el a társaságban.
Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette Zeneida s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyujtva azt neki s megczirógatva azt a bozontos szakállát.
– Kedves barátom, légy udvarias. Vendégünk, Krizsanovszky, a lengyel Koszinyiérik küldötte akar beszélni. Hallgassuk őt ki. Aztán a borotválkozó eszközödet tedd el.
Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sikerült a legingerültebb vitákat elsimítani, mikor már csak az volt hátra, hogy a tanácskozók fegyverrel rohanjanak egymás torkának.
Krizsanovszky kezében tartá a fövegét s azon kezdé, hogy:
– Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, a miről ti beszéltek, se vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a kérdést, hogy megölessék-e az uralkodó? hallani sem akarom, nem hogy a válasznak alávetni magamat. Senkinek ti közületek nincs oly nehéz panasz a nyelvén, oly égő fájdalom a szivében, mint nekem. Mit tett a ti uralkodótok a ti országotokkal, mint király? Ellenség hódításától megszabadította, nagygyá, hatalmassá tette, országokat szerzett hozzá. Mit tett a ti népetekkel, mint ember? Adott neki jólétet, tudományt; iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok? Egy szép lélek, szép testben. Europa legszebb férfia, Napoleon mondásakép. S a szive is olyan jó, a milyennek az arcza mutatja. S a mi legfőbb, minden hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy czár. S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. És mi az én uralkodóm, a czár testvére, Konstantin? Egy monstrum, a kinek az arczában a természet a rettenetest a nevetségessel csodamódra összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő rút indulat a lelkében. A milyennek látszik, olyan: kegyetlen és nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetemben nincs egy érző szív, a mit meg ne bántott volna; nincs drágaság, nincs ereklye, nincs koldusfillér, a mit el ne vett volna tőle. Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját orozva megölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem illik bele. Bocsássatok el engem innen, hadd megyek haza. Én abban a hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön a kellő idő, hadirendben állva, megizenik a harczot elnyomójuknak, a hogy mi tesszük, s kiállnak a síkra és megverekszenek vele, a hogy mi teszszük, s nyilt, becsületes csatában döntik el, kié legyen az igazság? Ezt kerestem itt. Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem vitték elődömet, a dicső Lukasinszky Valeriant, kit árulás juttatott a hatalom kezébe. Rokonom volt, barátom és vezérem: háromszorosan drágám. A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Konstantin vette ki a bakó kezéből a korbácsot és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyúlafétára kötöztette ezt a még lélegző emberi roncsot, úgy hurczoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én nyomról-nyomra kisértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a hóba. E fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában és eltettem egy ereklyetartóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn: útközben meghalt. A Nyemen jegén lyukat vágtak s abba belédobták: elvitte a víz. Tudom, hogy én következem utána s velem is az fog történni. De azért sem a boszu, sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralkodómat lesből, orozva, hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, megöljem! Soha sem volt az orgyilokkal az Isten. A tőr, mely Cæsart ledöfte, kaput nyitott a Caliguláknak és Heliogabalusoknak. Tell Vilmos önszemébe mondta Gesslernek: «ezzel a nyillal foglak megölni, védd magad, a hogy tudod!» Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megizenem a hadat ellenségemnek s ha Isten összehoz vele a harczmezőn, egyikünk meg fogja ölni a másikat. Hanem addig, a míg elég erősnek nem érzem magam a nyilt csatára, semmi nyomorgatás, kegyetlenkedés és semmi phantasticus rajongás rá nem bir arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még szorosabbra húzzam a kötelet, a mit szét akarok tépni. A ti tervetek idétlen, éretlen, alaptalan. Ront, nem épít. Megismertem, s nem kötöm hozzá a mienket. Bocsássatok haza.
Pestel megfogta a lengyel kezét és visszatartá.
– Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. A mit felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. A mit ez a dühöngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el paizsomra irandó devisenek: «szórjátok a hamvaikat a szelekbe!» nem azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a czárért és a nagyherczegekért s csak egyszer felejtené azt ki a pópa onnan, agyonvernék, mint eretneket. Mikor a katonáktól azt kérdezem: «akarjátok-e a respublikát?» azt felelik rá: «ha a czár parancsolja, igen.» Csinján kell kezdenünk a dologhoz, nem ijeszthetünk meg senkit. Csak az első lépés nehéz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk vissza oda, a hol Jakuskin félbeszakított s te, Krizsanovszky, foglald el újra helyedet. A czár és a nagyherczegek eltávolításáról van szó. Csak eltávolításukról. Menjenek Amerikába. Ott is szép birtoka van még Oroszországnak: uralkodhatnak benne. De ehhez ti nektek lengyeleknek is segédkezet kell nyujtanotok. Mert mit használ nekünk, ha mi hajóra rakjuk a három testvért, míg a negyedik testvér, Konstantin, a ki az orosz alaptörvények szerint Sándor után legközelebb következik a trónra, ott marad szabadon Varsóban.
– Töltsünk tiszta bort a pohárba, Pestel, viszonzá Krizsanovszky. Mi lengyelek, a mióta a világon vagyunk, mindig arra voltunk jók, hogy a mások javáért vérezzünk. Mondjátok meg nekem, mi történik mi velünk, ha sikerül az uralkodó családtól megszabadulni?
– Csináltok köztársaságot Lengyelországból.
– De ez a lengyel köztársaság még mindig tagja lesz a nagy orosz birodalomnak, ép úgy, mint Liefland, vagy Veres-Oroszország s fölöttünk is marad valaki: egy fő, a ki mind a kilencz köztársaságnak ura, a kiről nem tudom, hogy mi neve lesz és minő hatalma? Mert esküszöm neked, hogy nem kivánom a szabadságot azért, hogy a nemzetem elveszszen benne.
A nagy elhallgatás tanúsítá, hogy a lengyel fején találta a szeget.
Itt a bökkenő!
Turgenyeff Miklós, az elnök szólalt meg ekkor.